Degré Alajos novellái (2. kötet) - 2

Ottó vagy két darab Veitenhiller aláirással ellátott utlevelet
csusztatott markába titkon, a a biztos nemcsak megelégedett vele, hanem
egy saját aláirásával ellátottat is sziveskedett nagyobb biztositás
végett Ottónak adni, azon megjegyzéssel, ha netalán valahol akadna egy
olly nem elég becsületes tisztviselő, ki Veitenhiller aláirását nem
eléglené.
Ottó bucsút vett embereitől és Zágrábig háboritlan folytatá utját,
kisebb nagyobb kellemetlenségeket ki nem kerülhetvén.
A Vadászkürt fogadóban megszálván, első gondja lön, Imre barátjának
megjöttét tudtul adatni, s fél óra mulva a rég nem látott karjai közt
pihent.
– Örvendek, – kezdé Imre az öröm kölcsönös kijelentése után – hogy
nászomon jelen lehetsz.
– Hogyan?
– Holnapután tartandom.
– S menyasszonyod.
– Ugyan ő.
– Améli Róza?
– Ő!
Ottó egy pohár hideg vizet disputált magába, mert a guta környezé.
Szünet.
– Most jer – kezdé Ottó, nyugodtságot szinlelve – mutass be arádnak.
És lábai reszkettek, mintha sulyos betegség után kapott volna lábra,
midőn Róza ajtaján bekopogtattak.
Oh mi szép volt! hiába törekedett Ottó benne hibákat felfedezni: ő szép,
s imádandó volt!
Ottó látta, nincs mit csinálni; hibájából erényt tön, s ugy viselte
magát; mintha barátja nászünnepélyére jött volna. És szemtanuja volt,
barátja miként vezeti oltárhoz az angyalt.
Midőn visszatértek erősen, elhatárzá nősülni, s képzeletében már boldog
volt Vildeczky Louizéval.
Pestre érkeztekor rögtön Verebesyhez rohant e szókkal:
– Kérd meg Louizet, szándokom változhatlan.
– Már késő – viszonzá ájtatos kifejezéssel Verebesy.
– Hogyan?
– Már megkértem; a kezdett müvet be kelle fejeznem, s minthogy a
véletlen, vagy is ügyetlenséged a levéllel kezemre játszá, az öreggel
könnyen el lehetett hitetni örökségem, s ez a dolgot könnyité.
– És? – esék szavába Ottó.
– És én megkértem számomra; ő igent, az öreg is igent monda… egy hét
mulva lakodalom.
– Légy boldog – mondá Ottó, s midőn szállására tért, annyi küzdés, annyi
csalódás jutalmát látá, ajtaján egy felszegezett idéző levelet
pillantván meg. E keserüségében felsóhajta.
– Miért nincs egy millió örökségem, és miért nem nősültem huszonkét éves
koromban?!


HÁROM JÓ BARÁT.
Tivary Árpád – úr volt.
Huszonöt év, tizenkétezer forint évi jövedelem, csinos külső, tiz iskola
s jó négyes hajtanitudása, több, mint elég arra, hogy valaki úr legyen.
– Árpád az elsorolt tulajdonoknak bővében volt.
Ő tudta, hogy úr; de nem akart mindennapi úr lenni; s hogy a
mindennapiságból kiemelkedjék, ahoz hiányzott – esze, mit Árpád
önmagának szerényen be is vallott.
– Ennyi előnyök mellett, kiálta fel gyakran, elvesszek-e a tömegben?!…
Nem, soha! – Felkiáltott, és nagyokat készült tervezni; de a készületnél
tovább sohasem ért. Fejét is akarta törni, de minden erőfeszités után is
csak az akaratnál maradt. Adott ebédeket: étkeit dicsérék, nem őt; drága
lovakat szerzett: fogatát bámulák, nem őt; pedig ő szeretett volna
bámultatni.
Ha valakit dicsértetni hallott, vagy csak említtetni is, mindig
felsajgott keblében e kérdés: Miért nem vagyok én, kiről most beszélnek?
Igy teremt magának gondot, a kinek nincs.
Árpád, ki kellemesen élhetett volna, megkeseríté napjait, s a vágyba:
hogy feltünjék, csaknem belebetegvék, midőn a véletlen egy pajtását veté
hozzá.
A vendég Ajtay Kálmán, szomszédbeli közbirtokos volt.
– Ej de czifra vagy! kiáltá Árpád, midőn vendége pörge kalapját ugy
vágta az asztalra, hogy körötte a por felhőkint emelkedék a boltozat
felé.
– Elhiszem; viszonzá Kálmán, agarászostorát kalapja mellé inkább dobván,
mint fektetvén, s rövid dolmányának kigombolása után a pamlagon végig
terülvén s ballábhegyével a jobbon levő sarkantyút kedélyesen pengetvén
– megis bámultak Pesten.
– Megbá.. á.. multak? kérdé felvillanyozva Árpád.
– De még hogy!? Hm, eredeti! hej de magyar legény! ez ám ügyes termet!
csinosan áll rajt a ruha!“ és számtalan hasonló megjegyzést hallottam
uton és utfélen; a szinházban tetőtűl talpig néztek, a páholyokból rám
látcsöveztek; szóval, ha vesztegetni való időm volt volna, térem volt
szerencsétcsinálni.
Árpád magán kivül kezde fel, s le járkálni.
Kálmán tömérdeket fecsegett, de Árpád többé nem hallott semmit. Forrongó
keblébé eszmeszikra dobaték; s most eddig korlátolt lelke előtt megnyílt
a tér gondolkozni. A gondolat terveket, s ezek tetteket szültek.
Néhány óra mulva a megyei székvárosban szabó, szijgyártó és kalapos
Árpád úr számára dolgozott.
Ötöd napra sallangokkal elborított négyes csöngetve állt elé. Árpád
kezébe ragadá a gyeplőt, s miután sujtásos huszára és lobogós ingű
kocsisa a hátulsó ülést elfoglalák: hosszú ostorát kibocsátván, kettőt
pattantott, a szilaj állatok ágaskodva kapták el a kocsit – Pestre
utazott.
A fővárosba érkezvén, pitykés dolmányt, rojtos nyakkendőt, pörge kalapot
és sarkantyus csizmát ölte; kezébe aczélsúlyu agarászostort vön, s
feszes léptekkel kezdé az utczákat méregetni. Sok szem akadt meg rajta,
mi szívemelőleg hatott rá.
A szinházban kihivólag tekinte körül, de a dalmű folyama alatt a
zenehangokra bokáit kezdé összeveregetni. A sarkantyupengés környezetét
élveiben zavará; s ő, látván, hogy minden szem rászegezve: műtétét még
erősben gyakorlá, minek természetes következménye általános pisszegés
lön. Legnagyobb szerencséjére az előadást megúnta, s nem várá be, míg
mások mutatnak útat, hanem kalapját fülére, két kezét zsebeibe vágva,
öntetszőleg lépett kifelé, s egy keserves betyárnótát fütyörészve ment
estelizni.
Itt egészen jól érezte magát. Beléptekor a hatás elvíhatlan volt: minden
arcz feléje forditva, a pinczérek eléje rohannak. Patikárus Károly szeme
közé hegedül, és Árpád boldog! Elragadtatásában a zenészeknek ötvenest
dobott; ez elég volt arra, hogy néhány percz mulva a zenészek körötte, s
több vig czimbora mellette, működjenek. Az asztal el lön halmozva
szurkosnyaku üvegekkel.
Árpádnak fogalma sem volt még olly diadalról, minőt ma aratott.
Egészségére poharak ürittettek, kedvenczdalát kérdezgeték a hangászok s
nagyságolák, a pinczérek meg csak ugy szórták a bárói czimet.
Szétoszláskor társai, fogadós, pinczér és zenészek holnapra is kikérék a
szerencsét; s nem is tarthatta volna őt vissza semmi, hisz ez életben
még igy ki nem tüntettetett soha. Leírhatlan örömére következő este mind
együtt találta, a kiket találni ohajtott, s kezdődék az estelizés ott,
hol hajnalban végződött.
Harmadnapra Árpádnak barátai, adósai, sőt bámulói is valának. Barátai,
kiket jól tartott; adósai, kik tárczájokat otthon feledék, de
divaturacsok valának, fogatokról, agaraikról, külföldi utazásról s eme
grófnő, vagy ama bárónő estélyeiről csevegtek; bámulói pedig azok,
kiknek marokkal szórta a pénzt. Mennyire tetszett neki, ha ajkai közé
szivart vön, hogy három oldalról ugyanannyi pinczér rohan lángoló
papirral feléje; a terembe léptekor kalapját, agarászostorát elkapkodva,
a legkitünőbb helyeket jelölik ki számára, a legizletesb étkeket
ajánlják, s intés nélkül mindig töltögetnek poharába. Kezdé érezni, hogy
– valóban úr!
Ismerői mind nevezetességek valának: Irmándy, salonhős, megigéré, hogy
őt a főrendű hölgyek termeibe fogja bevezetni, hol, mint kedves
eredetiség, igen örömest látott tünemény leend; Táskay, nagyhirü
festész, kérte, hogy a jövő műkiállitásra, mint remeket Árpád arczképét
adhassa; Árnyai, mint költő mutatá be magát, s igéretet tőn, miszerint
Tivary Árpádhoz egész füzet költeményt fog írni.
Kellet-e még több?… az úritermek előtte megnyilnak; arczképe a
műkiállitásba jő, s meg fog énekeltetni!
Ő birta e három nevezetes férfiú tiszta barátságát, s e kitüntetésért
lelkét adta volna nekik; de ők arra nem szorultak, barátságuk önzéstelen
volt, ők csak – erszényét vevék igénybe.
Lovai kiheverték az útat, kocsija rendbehozatott, s ő, gyeplőt ragadva
kezébe, felpiperézett cselédeit be, a salonhőst Irmándy urat pedig maga
mellé ültetvén, a városligetbe vágtatott. Kocsiskodási ügyességét sokan
nézegeték, mert talpalatnyi téren egyik nyolczast a másik után hallatlan
sebességgel csinálta meg. E mutatványra nagy közönséget csengetett
össze; izmos karával hirtelen megállitá a neki szilajodott négyest, a
gyeplőt kocsisának dobá, s leugrott barátja társaságában kis sétát
teendő.
A nézők közt egy hölgy szemüvegezé őt.
Árpád szoborrá lett.
Elragadó szépség, s választékos őszi öltözetben volt a hölgy; sötét haja
könnyedén hátra fésülve, szép vonásinak derűlt nyiltságot kölcsönzött,
kék szemei mosolygók s rózsaajkai nedvesek valának; arczán, minden
haloványság daczára, az ifjuság zománcza honolt. Fején a barna kalap
fehér fátyolával pongyolán volt lekötve; franczia szövetű tarka ruhája
alákigyózó széles szalaggal karcsu derekára szorítva, azon felűl pedig
könnyűden, sürű redőkben, nyakáig emelkedék, hol lehajtott batisztgallér
fehérlett; balkarán török nyakfátyola, s kis kezeit svéd keztyű fedezé.
Piperétlen öltözetén föllátszék azon úrias egyszerűség, melly nagyvilági
hölgyeknek annyira sajátjok.
A hölgy, látván Árpád meglepetését, elmosolyodék, s társnője karján
tovább sétált. Mosolyában annyi tündéries, mozdulatában annyi kellem
volt, hogy Árpádot tökéletesen megszédité.
– Ismered? kérdé Árpád, Irmándy karját megragadva.
– Hogynem? viszonzá a kérdezett.
– Ki ő?
– Balday Irma.
– Imádandó szép! – Mutass be nála.
– Néhány nap mulva.
– Boldoggá téssz.
– Azon felette örvendek.
Sokáig sétálgattak szótlanúl. Árpád merengett, Irmándy gondolkozott, s
csak időnkint – ha Irmával találkozának – löké Árpádot oldalba,
figyelmeztetvén őt:
– Ismét rád nézett.
Árpád sohajtott; szemeit a távozó után mereszté, és ujra sohajtott.
– Amott kocsira ülnek; kiáltá Irmándy.
– Siessünk nyomukba.
– Várj, míg a fasor vége felé lesznek; sokkal érdekesebb őket beérni,
mellettök elvágtatni, s őket, mint a gondolat, elhagyni.
Ez Árpádnak kedves inditvány volt; alig várta, hogy néhány száz lépésre
haladjanak az érdeklett hölgyek, midőn barátjával együtt a bakra
pattant, ostorát kiereszté, s villámkint érte be s hagyta el a díszes
városi fogatot.
– Ez, remélem, megtette hatását? kérdé Árpád, büszkén tekintve maga
körül.
– Tökéletesen; erősité Irmándy.
– Négy legjobb lovamat, agaraimat mind, s felül rá öt évet éltemből
adnék érte, ha most szólhattam volna vele.
– Mindezeknél olcsóbban fogsz e szerencséhez jutni; biztatá Irmándy, s
ajkai körül diadalmosoly lenge.
– Ha szerelmét birandom: e fogat tiéd.
– Részemről a lehetségesnél többet fogok megkisérteni kedvedért: a többi
aztán tőled függ.
– Mindent tanácsod szerint teendek.
– Ugy sok reményem van; ő igen megnézett, s ismételve pihenteté rajtad
szemeit.
– Azt magam is vettem észre.
– E szerint már feltüntél neki, s bárhol lásson ezentúl az életben, nem
leendesz érdektelen egyéniség előtte.
– Azt hiszed?
– Bizonyos vagyok benne. Oh! én ismerem a nagyvárosi hölgyek
gondolkozását, érzelmeit s izlésöket.
Oh be szép volt! – sohajtá nekiérzékenyülve Árpád, midőn szállására
értek.
– Lesz még elég alkalmad őt csodálhatni.
– Biztató szavaid is boldogítnak, hát még a való?! – Csak minél
hamarabb, kérlek, minél hamarabb!
– Te fel vagy hevülve, mindent elronthatnál; itt tervre és számitásra
van szükség. Nem kasznár úr leánya ez.
– Tégy, mint jónak látod; mond Árpád, s elérzékenyülve veté magát a
pamlagra; – kezedben tartod üdvösségemet.
– Az a kérdés, bízol-e bennem?
– Hát ki más fiában itt? nem vagy-e barátom, nem tennék-e meg én is
érted mindent?
– Ugy jól van; viszonzá Irmándy, s arcza ollyanná változott, mint
játékosé, ki sokat veszitvén, utolsó, de nagy tömeg pénzét teszi fel;
ezer indulat, félelem, remény és feszültség küzd keblében;… a kártya
esik – és nyer; a szem lángol, az arcz halovány lesz, az ajk rezg, s az
összeszorult kebel megtágul. Ilyenkor a vonások egészen megváltoznak.
Festessék le valakinek arczképe a kinos várakozás alatt, s a nyerés
perczében: annyira különbözni fog a két képben kifejezés, vonás, szem,
száj és homlok, hogy műértő, ha elhiszi is, mikép e kettő azonegy arcz:
a három percznyi időközt találandja hihetlennek.
Ilyenné lőn Irmándy; s ha Árpád e pillanatban történetesen szemei közé
tekint: a legnagyobb tapasztalatlanság mellett is észrevehetendé, hogy
ez ember ravasz, és ő áldozatul van kijelölve; de ő boldog
egyszerűséggel magához ölelé, igérvén és ajánlván neki mindent, mi csak
tőle telik.
Árpád életében ily nyugtalan még nem volt. Egyik perczben a
legcsekélyebb dolog is felizgatá, a másikban türelmes lőn, mint a
vértanu; most zajt, zenét és bort ohajta; később csöndes magányba
zárkozék; hol nevetett, hol meg sohajtozott; többé nem beszélt lovairól,
agarairól s egyéb falusi élvekről, hanem gyöngéd, érzelgő s néha még
költői dolgokról is.
– Gondoltam valamit; e szókkal toppant be Irmándy Árpádhoz, ki
elforgatott szemekkel merengett.
– Halljam, halljam! – kiáltá örömtelten Árpád, s az ajtót becsukta,
nehogy tanácskozmányuk zavartassék.
– Olvastál valaha regényt?
– Regényt?… várj csak… regényt? igen!.. „Erbiát“ és „Kárthigám
kisasszonyt“ –
– Magában véve mind a kettő igen szép; de az ujabbakból?
– Az ujabbakból?… nem, semmit.
– Azokból pedig megfognád tanulhatni, hogy a leggyöngédebb viszony, a
legforróbb szerelem oly lények közt, kik sohasem találkoznak, kik együtt
sohasem beszélnek, mennyeileg fejlődik.
– Miként lehet az?
– Ugy, hogy a levelezéstől egyenesen oltárhoz mennek.
– Az dicső dolog! hol árulnak olyan regényt?
– Majd hozok.
– Azt meg kell tanulnom. Ugyis már gondolkoztam arról, hogyan beszéljek
kedvesemmel, vagy miről? ki tudja, szereti-e a lovakat, vagy ért-e az
agarakhoz?
– Azzal mindenesetre Olaszország tájairól, dalművekről, franczia
irodalomról és estélyekről kellene társalognod.
– De mindezekből szót sem tudok.
– Majd én tanitód leszek.
– De addig?… én ki nem állom; hátha másba szeret?
– Irj neki.
– Igen…
– Enmagam szolgáltatom kezébe leveledet.
– De…
– Árnyai meg fogja írni.
– Felséges!… Minő boldogság, ha az embernek ily kitünő baráti vannak.
A levelet megirták; a regényeket meghozták, s Árpád órákat kezde venni a
dalmüvekből, franczia irodalomról és Olaszország tájairól.
Az első levélre nem jött válasz; de Irmándy sok szép dolgokat beszélt
Irma elragadtatásáról. E levelet egy második követé és igy tovább.
E közben Irmándyt nagy csapás érte. Egyik barátjáért kétezer forintig
jótállott, s az illető a pénzt felküldeni késedelmeskedék. Árpád
kifizette. – Máskor ismét lehangolt vala; sok fürkészés után Árpád
kitudta, hogy barátja pénzzavarban van, megnyitá számára tárczáját.
Egy reggel nagy diadallal lép be Irmándy.
– Te jó hírt hozasz; arczodról olvasom – kiáltá Árpád.
– Sokkal többet.
– Nos?
Irmándy, válasz helyett, zsebébe nyult, rózsaszinű levélkét vona elé s
azt magasan a légbe rázogatá, mondván:
– Kitől jön?
Árpád őrültkint rohant rá, a levelkét kikapá kezéből, s ajkához nyomá.
– Áh! be illatos!…
– A tartalom, a tartalom? kiáltá Irmándy.
Árpád feltöré, s a következő sorokat olvasá:
„Sokáig küzdtem – ön győzött. Szivjósággal és érzelemmel telt levelei
meghatottak: Ön férfi, ön boldog! tehát akarata szerint; engem
előitéletek, világi szokások korlátoznak; nekem csak érezni szabad, de
szólni nem. Jól tudom, e sorok irásával az illem ellen vétek, másrészről
biztosítva levén ön lovagiasságáról, meg vagyok győződve, hogy tettem –
titka fog maradni. Először láttam önt a városligetben, e nap feledhetlen
lesz örökre! Ah azóta lelkem előtt sok minden megváltozott. Isten önnel!
IRMA.“
Árpád magán kivül volt.
Irmándy papirszeletkét vagdicsált. Hosszú szünet után Árpád felkiálta:
– Nem, nem! tovább ki nem állhatom, hozzá kell mennem…
– Boldogtalan! midőn ügyed ily jól kezdődik; midőn a legszebb folyamatra
van kilátás: akarnál mindent elrontani? Egyébiránt tégy tetszésed
szerint; de akkor én semmibe sem avatkozom többé.
– Kérlek ne hagyj el; legyen akaratod szerint. Szólj hát, mit tegyek?
– Folytatni a levelezést, s vigyázz, hogy utczán vagy nyilvános helyeken
a leányt zavarba ne hozd viseleteddel. Ilyesmit kér soraiban is.
– Igaz.
– Tedd, mintha nem ismernéd, meglásd ő is hasonlót teend.
– Meddig türjek igy?
– Hát nem vagy boldog? vonzalmát birod, s erről bizonyos vagy; hadd
verjen ez előbb mély gyökeret, a többit az idő, vagy valami véletlen
hozandja meg.
– Igen soká tart.
– Ennek igy kell menni. Te, az igaz, elég zajosan élsz, környezőid
tekintélyes egyének, de mégis hiányzik még sok ahoz, hogy a
divatkörökben elfogadjanak.
– Például?
– Társalgási modor.
– Elég ideje, hogy tanulom.
– Még mind kevés.
– Két egész regényt kiolvastam.
– Az is kevés. Aztán még a mellé eredmény szükséges. –
– Ezt nem értem.
– Lásd, én párbaj által, s Árnyai világhirű költeményével ütött zajt.
– Hát verekedjem?
– Ki mondta azt?
– Verseket nem tudok írni.
– Ne törd ezeken fejedet, majd nyilik tér, csak alkalomra kell várni.
Most kizárólagos dolog a levelezést folytatni.
– Legyen hát.
És a levelezés több napokig folyt. Annyi levélbért, mint Árpád, az
összes magyar kereskedelem alig fizetett.
Magány óráit sem vesztegette hasztalan; megkisérté a verselést. Ez
borzasztó munka volt! Három egész tollat szétrágott, mialatt az
izzadásig kifárasztá magát, s két sort össze nem birt hozni, eszméről
szó sem lehetett.
– E pályán nem üthetek zajt! kiáltá kétségbeesetten; pedig zajt kell
ütnöm, zajt minden áron!
Irmándy betoppant.
– Barátom! kezdé Árpád könnyebbült lélekzettel – még nem mondád el nekem
párbajodat, mely téged nevezetessé tőn.
– Áh! az egyetlen a maga nemében.
– Kiváncsi vagyok.
– Az egész rosz élczből eredt.
– Halljam.
– Egész világ előtt ismeretes valék, mint biztos jó lövő. Olvastad
„Monte Christot“?
– Nem.
– Az a kártya-szemeket lődözte ki, én nagyobb tökélyre vivém: tömérdek
szem láttára nevemet lőttem ki egy deszkába.
– Hallatlan!
– Egy férfilakomán, hol hires vivók, nevezetes lövők és számtalan
főrendüek voltak, engem dicsérgettek. Báró Tavaszi egyszerre felkiálta:
– Irmándy jó lövő – de gyáva!
Minden csepp vér fejembe szökkent.
– Igen; ismétlé ő.
Az egész társaság zúgott.
Nem tudtam mit kezdjek?
– Im, folytatá, kése hegyére almát szurva – le meri ön ezt lőni? – s
kezét magasra kifeszité.
Én szó nélkül ugrottam a pisztolyokhoz; vont csővet szegzék neki, s az
almát szétlövém.
– Helyes! éljen! gyönyörű! – hangzék mindenfelől.
– Mer-e ön hasonlót tenni? kérdé báró Tavaszy – néhányszor én is lőttem
már feketét.
Kissé meghökkentem.
A társaság kaczagott, s ez engem felingerelt: indulatosan szurék késemre
egy almát, s kezemet kifeszitve, harsogám:
– Lőjjön!
Most a báró hökkent meg, s a társaság elnémult.
– Lőjjön! ismétlém.
Ő vonakodék.
– Uraim! szólék a társasághoz – im látják, ő a gyáva!
Ezt kihivás követé.
Boldog, boldogtalan kiváncsi volt a kimenetre.
Másnap tömérdek tanuk, becsületbirák és segédek kiséretében a hely
szinére mentünk. Néma komolysággal adták kezünkbe a fegyvereket; mi
hidegvérűen egymást czélba vevők, s előre lépegeténk.
– Én, mondám, ellenemet le szoktam fegyverezni. A pisztoly kezemben
eldördül, s kilőttem báró Tavaszy kezéből pisztolyát a nélkül, hogy
egyetlen hajszálát sértettem volna meg. Ekkor hozzá rohanék, jobbomat
nyujtám neki e szavakkal:
– Ön nem gyáva, ön valódi férfi. Azután barátokká lettünk. – Ennyi az
egész.
– Ez aztán, sohajtá Árpád, elhiszem, hogy zajt ütött! Áh! ha én is ugy
tudnék lőni! De mindegy, mégis inkább ezt választom, mint a versirást. –
Víni fogok.
– De kivel?
– Az mindegy, majd találok valakit.
Egy szép délelőtt Árpád sétálni indult, s történetesen egyedül. Midőn a
bálványutczából a zrinyiutczába fordult, egy első emeleti ablakban Irmát
pillantja meg. Darabig határozatlan állt; kissé okoskodott, azután
csizmáját kendőjével végig veregetvén, egész elszántsággal a kapun
berohant.
Balday Irma ép újonan érkezett olvasmányait lapozgatá. Könnyed
pongyolája kecseit csak emelé.
Az ajtó feltárul, Irma megdöbben, s a belépő Árpád sarkantyúit kezdi
összeveregetni.
Irma kérdőleg tekint az érkezőre, Árpád zavara nőttönnő.
– Kit keres ön? kérdé a hölgy.
– Én… kegyed… aztán utolsó levele – hebegé Árpád, kalapját összevissza
forgatván, s mindig egy lépést közeledve Irma felé.
A hölgy ijedten viszonzá:
– Atyám nincs hon.
– Annál jobb.
Irma távozni akart; Árpád utját állotta.
– Nem; most – vagy soha!
Irma reszketett félelmében.
– Lássa, mond Árpád, én nem tanultam regényekből beszélni, sem
tánczmesterektől hajlongni…
– Uram!
– Nevezzen Árpádnak, mint leveleiben, tevé hozzá; e megszólitás nekem
jobban tetszik.
Irma egész testében remegett.
– Meg van zavarodva? mond Árpád; elhiszem, én is ugy vagyok: minden
kering velem; nem látok semmit, csak kegyedet.
Irma kétségbeesetten tekinte körül, nem tudván, őrültnek tartsa-e ez
embert, vagy gonosznak! mindkettőtül egyiránt félt. Nem mert kiáltani,
de futni sem mert.
Árpád érthetlenségeket zavart össze.
Irmát ájulás környezé, vére hűlni és szemei homályosulni kezdettek, még
egy percz, és ő eszmélet nélkül omlik le. Ily szorongás közepett
hirtelen elkiáltja magát:
– Vilmos! Vilmos! – és a belépő ifju elé rohant.
Az érkező, Irmát kezen ragadá, s látván, mikép remeg a szegény lyánka,
megvetéssel kérdé:
– Ki ez a szemtelen? és mit tőn, hogy ennyire remegsz?
– Szemtelen? kérdé Árpád.
– Szemtelen, tolakodó! viszonzá az ifju.
– Ez egyikünknek sokba kerülhet.
– A mint tetszik; itt jegyem, s most pusztuljon.
Árpád az átnyujtott jegyet örömsugárzó szemekkel rejté zsebébe.
– Urak, az Istenért! esenge Irma.
– Ne féljen semmit; biztatá Árpád. Én őt megölöm – s villámsebesen
elrohant.
Irmándy nyugtalan járt fel s le Árpád szobáiban, restelte, hogy ez, ő
nélküle, a városban csak egy lépést is tőn.
– Győzelem! kiáltá a hazaérkező Árpád Irmándy elé – Megvan! megtaláltam
emberemet.
– Mit beszélsz?
– Kihivás, párbaj!… mező a zajütésre! Nézd, ezzel a jegyet átnyujtá.
Irmándy halálsápadt lőn, s rémülve kérdé:
– Hol jártál?
– Miért?
– E jegy Balday Vilmosé, Irma fivéreé.
– Már megtörtént, nem lehet rajta változtatni. – Te segédem léssz.
– Lehetetlen; nagy okaim vannak.
– Hát mit tegyek?
– Árnyaira bizzuk az ügyet.
Másnap Árpád megverekedék, s aggódó pajtási roppant örömére mellén
hatalmas kardvágást kapott. Több hetekig feküdt; betegnek ez életben
lelkiisméretesb ápolói nem voltak, mint Árpádnak: a három czimbora közül
egy mindig körülötte lézenge, de többnyire mindhárman.
Irmándy őt városi eseményekkel, saloni dolgokkal, s Irmával bolonditá
mindig.
Táskay hetek óta arczképén dolgozék, de még egyetlen vonás sem volt
kivehető.
Árnyai verseket irt és olvasott fel.
Mindnyájan együtt valának, Árpád is már lábbadozott, midőn a kitárt
ajtón Érlaky Jenő rohan be
A három czimbora halálsápadt lőn.
– Jenő! kedves bátyám! kiáltá Árpád.
– Magam szeretnék öcsémmel maradni; mond Jenő a vendégekhez.
Ezek kaptak az alkalmon, s hanyat-homlok rohantak el.
– Hol jártál? kérdé Árpád.
– Angliában; négy órája, hogy megérkezém.
Ez alatt a szoba kiürült.
– Árpád! kezdé komolyan Jenő a távozottak után nézve: ismered te ezen
embereket?
– Hogynem? jó barátim! Irmándy salonférfi. Táskay nagyhirű festész, s
Árnyay kitünő költő. Nevezetes férfiak.
– Irmándy, viszonzá Jenő, a herczegi palotáktól kezdve a kolduskunyhóig
mindenütt megfordult – a színpadon.
Árpád szemét, száját kimereszté.
– Igen: folytatá Jenő. Ő bukott szinész. Táskay az egészen más, ő
elismert müvész, három évig ült a megye börtönében bankjegyek utánzása
miatt; Árnyaynak pedig lehetett alkalma verselést tanulni, mert néhány
év előtt egy divatlap kihordója volt.
Árpád két kezével takará el arczát.
– Ezekkel pajtáskodál te Pesten.
– Rászedtek, gyalázatosan rászedtek!
– Hallottam a botrányokat, miket elkövettél.
– Én,.. botrányt?…
– Igen, a többi közt arámnál, Balday Irmánál.
– A.. a.. rád?… hebegé Árpád.
– Igen; mint különösséget beszélé el viseletedet, bátyjával volt
párbajodat, s midőn nevedet emlité pattantam fel, mondván, hogy
unokaöcsém vagy.
– És ő arád?! sohajtá Árpád síró hangon; – add vissza hát neki ezeket –
s több levelet nyujta át Jenőnek.
Jenő nyugodtan tekinte az irásra.
– Nem ismered irását? kérdé Árpád.
– Minden vonását.
– És nyugodt vagy?
– Egy betű sincs tőle.
– Meg vagyok csalva!
– És hihetőleg – lopva is?
– De mennyire!
Jenő a czimborák ellen nyomozást intézett; hasztalan! már eltüntek.
Árpád vérző szivvel, üres erszénynyel, sok adóssággal és bukott
reményekkel tért vissza lovai és agarai közé.


EGY KACZÉR NŐ.
Barátomat Eléznek hivták; a birálók versei ellen gyakran kikeltek, a
közönség azonban szívesen olvasá; – ennyit nyilvános életéről. Mint
magánember békeszerető, s egyszerü volt. Én őt szívemből szerettem.
Egy érdekes fellépés az ifju irónak több uri teremek ajtait megnyitá.
Csilynéhez, a mindenki által bálványozott szép özvegyhez is
bevezetteték. Rég imádta ő már e nőt szívben, és gondolatban; titkos
vágyai nem egyszer varázslák a kellemdus hölgy közelébe, s ilyenkor Eléz
lelkesült vala, szemei élénkebben tüzeltek, költeményeiben szelíd
érzelem magasztos eszmékkel folyt össze; szebbnek látta az eget,
mosolygóbbnak a csillagokat, szelídebbnek a holdat, s ragyogóbbnak a
napot, a kert virányait illatosbnak, a rétet zöldebbnek találta, szóval;
a világ, az élet, és minden szebb alakban állott előtte, és élénk
ábrándja őt boldogítá. Végre felpattant a nem remélt idő zárja, a
melegkeblü ifju tartózkodás nélkül léphetett a nő közelébe, kezét
megérintheté, ajkihoz vonhatá, és szólhatott vele; – vagy nem elég-e ez
költői léleknek, hogy a kebelben rejtett szikrát kitörő lángra élessze?
Eléz szerelmes lőn.
Elfordulok tőletek ti jégkeblüek, kik a szerelemben nevetségest
találtok, kik mindennapi lelketeket az üzérkedés mocsárjába
sülyesztitek, kik csak akkor érzitek melegebb dobbanását sziveiteknek,
ha nyerészkedési vágyból valahová beruházott hitvány papirdarabkáitok
vagy nyomorult érczetek van veszélyeztetve; kik csak akkor ölelnétek
szeretettel az embert, ha véréből rubint olvaszthatnátok. El veletek,
kérgezett szívű vén uzsorások, hisz ti nem ismeritek ezen fájdalomédes
szó varázsát: szerelem! ti nem hiszitek, hogy ebben egész világa rejlik
az emberéletnek. És jertek elő ti ifjak, kiknek ereiben a vér lángol,
kik e föld minden kincsét megvetitek a szerelemért, nektek akarom én
megmondani, hogy Eléz szerelmes volt.
Lehet-e mennyeibb valami e kopár életben a szerelemnél? vagy nem ez
emeli-e ki az embert parányiságából? a szerelem elszánt harczost, lelkes
szónokot, ömledező költőt, munkás polgárt varázsol; akartok vallásost
látni? pillantsatok be a szerelmeshez, s angyali tisztaságban
hallhatjátok ajkiról az Isten szent nevét lehangzani; kell részvét?
panaszoljátok el fájdalmaitokat a szerelmesnek, ő veletek fog könyezni,
segélyért csak a szerelmesnél kopogtassatok, ő szívesen megosztja utolsó
fillérét a szükölködővel, s testvérileg karolja önzés nélküli keblére az
egész világot.
A szerelem több földinél; égből száll ez alá, hogy az egyhangu