Capillária: Regény - 2

volt ez az arc, hihetetlenül, anyagtalanul szép; a kék szemek
valószinűtlen, enyhe foltja mint két drágakő úszott az áttetsző ajkak
fölött: sehol határozott, szögletes vonal, sehol semmi nyoma a kemény,
sárga váznak. Apró, hosszúkás kezeit állához emelve, nyugodtan és
mosolyogva nézett rám. Valami köszönésfélét dadogtam, – előkelő
magatartását tekintve, főúri hölgynek néztem s nem tudván, asszony-e
vagy leány, tapintatosan myladynek neveztem.
Tágra meresztette szemeit, aztán hirtelen felkacagott. Egyben gyors és
heves mozdulattal megrázta a fejét, – suhogó hullámzás pezsdült meg
körülöttem a lilafényű vízben s abban a pillanatban éreztem, hogy
kötelékeim meglazulnak. Ülőhelyzetbe emelkedtem, majd, hogy a szép
látomás mégegyszer megrázta fürtjeit, talpraálltam.
Most szemtől-szemben állottunk. Meghajtottam fejem s ebben a helyzetben,
a különös alkalomhoz és érthető zavaromhoz képest elég folyékonyan
néhány mondatot ejtettem angol nyelven, abban a feltevésben, hogy
ismeretlen tartomány vendége lévén, már most hangsúlyoznom kell
szeretett hazám igényét az általam felfedezett országra, mint angol
gyarmatra. Elmondottam, hogy Gulliver seborvos vagyok, hogy
tanulmányaimat a legjobb angol egyetemeken végeztem, s hogy tagja vagyok
az Angol Seborvosok Egyesületének. Röviden kitértem azokra a szerény
érdemekre, amelyekkel mint útleíró imádott hazánk irodalmát
gazdagítottam s nem felejtkeztem meg a pályadíjról sem, mellyel „A
nyákhártyák szerepe az emberiség szellemi fejlődésének történetében“
című tanulmányomat jutalmazta legutóbb a National Academy. Végre
közöltem, hogy nőm és gyermekem Redriff jobb társaságának kedvelt és
dédelgetett tagjai s hogy mint katona szerencsém lehetett a legelsők
között lehetni, akik Németország elfoglalásáért folyó ránk kényszerített
védelmi háború hadseregében fegyverbe öltöztek.
Rövid bemutatkozásom után felemelve arcomat, meglepetve láttam, hogy az
előbb említett hölgyhöz hasonló bennszülöttek közül már vagy tizenketten
állanak körülöttem: oly nesztelenül s könnyen suhantak oda, hogy észre
se vettem. Meglehetősen hasonlítottak egymáshoz s ha azt mondom, hogy
egyik szebb volt, mint a másik, csak a szokásos népies szólásmóddal
élek, – e percben alig tudtam különbséget tenni. Már-már azon voltam,
hogy a nagyobb társaságra való tekintettel újból belefogok mondókámba,
midőn a hozzám legközelebb álló hölgynek egy mozdulata a legnagyobb
álmélkodás döbbenetével forrasztotta ajkamra a szót. Mosolyogva és
lágyan, mint mikor egy madár kétfelé csapja fehér szárnyait, ez a hölgy
váratlanul széttárta habos köpenyét – s a következő pillanatban
mezítelenül állott előttem.
Angol ismerőseimre való tekintettel hangsúlyozom, hogy meglepetésemben
szerepet játszott természetesen az a köteles szemérem- és
tisztességérzet, mely, mint családapát és férjet megillet, – de be kell
vallanom, hogy nem kisebb mértékben ejtett ámulatba az, amit láttam.
Ennek a hölgynek, – s mint kiderült, mindazokénak, akik körülöttem
állottak – a teste, míg egyrészt formáiban magában foglalta mindazt a
szépséget és elfinomodott kecsességet, amire szárazföldi nő valaha
büszke lehetett, – másrészt anyagának sajátos természetével messze
felülmult mindent, amit mi élő és szerves test finomságáról valaha
elképzelhettünk. A tengeri állatvilággal foglalkozó tudomány felsorol
néhány igen ritka halfajtát, melyre véletlenül bukkant rá a tudomány, –
a vízben ugyanis nem láthatók, lévén a testük átlátszó, mint a tenger
vize. Nos tehát, e hölgyek teste, amellett, hogy a finom és hajlékony
idomaikra feszülő selyembőr tisztán kivehető és érzékelhető: a
tejüvegnek vagy inkább a legnemesebb tejopálnak áttetsző ragyogásában
láttatja vagy inkább sejteti a belső szerveket.
Határozottan emlékszem, hogy már az első pillanatban észrevettem, hogy
az előttem álló meztelen nő mögött egy másik áll, – a testén keresztül
vettem észre, mint homályos derengést. És látható volt testén belül a
csontváz, de nem a megszokott, durva hálózat, ahogy klinikák üvegablaka
mögött látod: – mintha vékony, világossárga és hajlékony üvegből
lennének ezek a csontok, finomak és kecsesek, mint az apró halacskák
gerince. És látható a két tüdő, két lágy, kék folt és látható a szív,
középen, egy rózsaszín folt. S amellett az egész, úgy, ahogy van,
áttetsző, fehér alabástrom, belül az erek csendes lüktetésével, a
rózsaszínű vér áramlik és piheg keringve, a szív ritmikusan lüktet s
mindez együttvéve tökélye mindennek, ami finomság, gyengédség,
hajlékonyság, – mint egy megelevenedett fehér ködgomoly, mely minden
pillanatban szertefoszlani készül.
Annyira el voltam kábulva, hogy talán órákig álltam volna így
mozdulatlanul és elmerülve a látvány szépségében, ha a hölgyek váratlan
közeledése magamhoz nem térít. Be kell vallanom, azt vártam, hogy
szokatlan külsőm – mert hiszen bizonyos, hogy szárazföldi ember nem járt
még közöttük – félelmet vagy meglepetést vált ki e gyengéd lényekből s
hogy ha megszólalnak, akár szavakban, akár jelekkel, ámuló
kiváncsiságuknak adnak kifejezést s elhalmoznak kérdésekkel, hogy honnan
jöttem, mely csodálatos országból és hogy ki vagyok, mint ahogy
megszoktam útjaim folyamán. Minderről azonban szó sem volt. A hölgyeket
ugyan nyilván érdekeltem, de korántsem mint távoli jövevény vagy
ismeretlen tájak hírnöke. Az a kiváncsiság, amivel felém hajoltak, nem
árult el sem meglepetést, sem csodálkozást. Arcom és alakom nem is
érdekelte őket, a ruháimat nézték inkább, – egyik felemelte kabátom
szárnyát és hangos, rikoltásszerű hangot hallatva, a másik felé fordult.
Különös, rövid kacagás hangzott fel. Aztán még néhány különböző,
artikulátlatlan hang. Holi! Holé! Ujjé! és effajta, csak fonetikusan
ábrázolható indulatszó.
Megpróbáltam, hogy megértessem magam: egy és ugyanazt a szót több
nyelven elmondtam, aztán, a kitünő Berlitz módszere szerint magamra
mutattam és azt mondtam: ember. Eljárásomnak semmi hatása, mikor
kinyitottam a szájam, egy pillanatra elhallgattak, az egyik kiváncsian
felágaskodott és belenézett a szájamba, már a következő pillanatban,
mintha nem is hallanák, hogy beszélek, megint a ruhámnak estek,
rángatták, egyik jobbra, másik balra és közben folyton hallatták azokat
az apró kiáltásokat, – az egész olyan volt, mintha sokféle, egy ketrecbe
zárt madár csicseregne és csacsogna. Már ekkor megfigyeltem, hogy minden
kiáltáshoz másféle arckifejezésük volt: hol a szemüket hunyták le, hol a
szemöldöküket rántották fel, hol a nyelvükkel nyalták végig szájukat.
Egészen el voltam kábulva, látván, hogy ügyet sem vetnek arra, amit
mondok, amikor egyikük hirtelen fölemelte karomat és olyan egyszerűen,
mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, beleharapott
hüvelykujjamba: utána csámcsogott egy kicsit, mint aki valamit
megkóstol.
Az éles fogak csontig hatoltak, értelmetlen jajkiáltás tört ki belőlem.
Abban a pillanatban mind felkapták a fejüket, visszaugrottak, aztán
hangosan felnevettek és most úgy néztek rám, mint aki végre értelmes
dolgot mondott s most már tudni lehet, kicsoda. A jajkiáltást többen
ismételték. Az egyik minden további nélkül karonragadott és száguldó
iramban, olyan erővel, amit nem tettem volna fel ily gyengéd testben,
hurcolni kezdett magával. A többi hangos fercseléssel és csacsogással
iramodott utánunk.
Tágas folyosókon vonszolt keresztül kisérőm. Csak futtában láttam, hogy
a falak mentén mindenféle furcsa bútor és csecsebecse áll, s hogy a
folyosók gazdagon be vannak rendezve, szőnyegekkel, csillárokkal,
dísztárgyakkal. De mekkora volt meglepetésem, mikor egy pillanatra
megfordulva, az utánunk eredő hölgysereg néhány tagját azon kaptam
rajta, hogy dudorászva és szimatolva meg-megállanak egyik-másik
bútortárgy előtt, könnyedén letörnek egy darabot belőle, szájukba veszik
és lenyelik. Akkor még nem tudtam, hogy ebben az országban minden
használati tárgy vagy műszer ehető anyagból, rendesen cukorból vagy
csokoládéból készül.
Annak a csarnoknak a közepén, ahová útunk vezetett, óriási, ovális
asztal állott, hatalmas üveglappal a tetején. Még mielőtt odaértem,
kisérőm elengedte a karomat: zsibongva és zajongva ugrálták körül az
asztalt, melynek közepén hatalmas fedett tálat pillantottam meg.
Megértettem, hogy ebédre vagy vacsorára van terítve, – a hölgyek szinte
elfeledkezve rólam, mohón estek neki tányérjaiknak. Megvallom,
hiuságomat kissé sértette, hogy ilyen kis szenzációt keltettem, – vállat
vontam és látván, hogy senkise szól, tüntetően helyet foglaltam egy
üresen maradt teríték előtt.
A legmagasabb hölgy – az, aki idehozott – előrehajolt és felemelte a tál
tetejét. Bugyogás és zúgás hallatszott – a királynő (így neveztem el
magamban) kézzel nyult a tálba és hurkaszerű, fekete tárgyat emelt ki
belőle – rémülten láttam, hogy amint egymásután a tányérokra ejtette
őket, a hurkák ugrálva és vonagló rángásokban jelezték, hogy élnek.
Mekkora volt meglepetésem, mikor az én tányéromra dobott darabban
egyikét ama különös kis szörnyeknek ismertem fel, akikkel a palota felé
vezető utamon találkoztam. Undorodva és émelygő gyomorral lopva oldalt
pillantottam, megtudni, mihez kezdjek vele, hogy szégyenben ne maradjak.
A mellettem ülő hölgy bezzeg nem volt zavarban: a tányér mellé helyezett
lapos és éles kis fémtárggyal egyenesen nekiesett a tányérján ugráló és
vonagló kis szörnyetegnek – két ujjal lefogta a fejét és a fémdarabbal
egy gyakorlott és erős nyomást mért rá. A fejből sárgásfehér velő
feccsent ki – szomszédnőm kanálba fogta fel, mohón felhörpentette ezt a
sűrű pépet, a kipréselt és kivégzett állatot pedig minden további nélkül
az asztal alá dobta.
Szokásom, hogy bármilyen vidéken járok, alkalmazkodjam a helyi
szokásokhoz, ha ízlésem és természetem fel is lázad ellene. Eszembe
jutott, hogy az osztriga, amit előkelő csemegének tartanak nálunk, nekik
épp oly undorító lehet, mint nekem az, amit ők esznek – hősiesen
legyűrtem tehát ellenszenvemet, s felemelvén a tányérom mellé helyezett
tárgyat, megnyomtam a fejét az én porciómnak is, úgy, ahogy
szomszédnőmtől láttam. A velő kiföccsent – a vonagló állat abban a
pillanatban halálvergődésében felszökkent és másik oldalára fordult.
Olyan ijedelem és borzongás fogott el, hogy azt hittem, elájulok. A kés
kiesett kezemből, Lehet, hogy lázas torzítás túlozta ijesztő viziómat –
de ebben a pillanatban a tányérról megtört szemekkel és kitátott szájjal
és ráncolt homlokán halálos verítékkel egy apró, halavány emberarc
meredt vissza arcomba.


NEGYEDIK FEJEZET
A bennszülöttek közömbössége // Az ország nyelve // Oihák // Néhány szó
szerző határtalan hazaszeretetéről, valamint a természet ostobaságáról
// Az oihák bibliája // A bullokok
Csak néhány hónappal utóbb, Capilláriában való tartózkodásom első
negyedének vége felé fogtam fel mindannak jelentőségét, ami ezen az első
lakomán annyira megdöbbentett és zavarba hozott. Nem akarom az olvasót
untatni ennek a néhány hónapnak részletes történetével: hogyan szoktam
meg, negyven esztendőm ellenére, a kopoltyúval való lélegzést; hogy
ismertem meg ennek az országnak természeti törvényeit; hogy jöttem rá,
sok félreértés és meglepetés után, annak a csodálatos hatásnak nyitjára,
amit a bennszülöttek tettek rám, hogyan értettem meg sajátos
szokásaikat, hogyan helyezkedtem el közöttük társadalmilag és hogyan
tanultam meg végre nyelvüket, annyira, hogy utóbb a közvetlen érintkezés
és fogalomkicserélés módszerével erősíthettem és toldhattam meg mindazt,
amit addig csak sejteni engedett a megfigyelés.
Haladásomat nagyban megnehezítette az az érthetetlen és szinte
hihetetlen közöny, amivel a bennszülöttek országukban való
megjelenésemet fogadták Már az első percben valószínű volt, amit később
be is bizonyítottam nekik és magamnak, hogy magamhoz hasonló szárazföldi
ember soha még nem járt a tenger fenekének ebben a tartományában –
legalább élő ember nem, (ami a hajótörések áldozatait illeti, ezekről
még később megemlékezem). Mindent tekintetbe véve, megjelenésem közöttük
volt olyan ritka alkalom és ujság, mintha, teszem föl, Londonban vagy
Párizsban egy napon partraszállana holmi Mars-beli ember – s be kell
vallanom, hogy az első napokban sokat foglalkoztatott a hiú dicsőség
tudata, hogy nekem adatott a ritka feladat, az egész emberi fajt
képviselni oly értelmes lények között, akik nememről mindezideig semmit
se tudtak. Magamban készültem is rá, hogyan játszom majd el a nehéz s
felelősségteljes diplomáciai szerepet – hogyan gondoskodom majd, hogy
szeretett hazám érdekeit mindig szem előtt tartsam, hogyan elégítem majd
ki módjával és méltósággal mohó kiváncsiságukat s általában, hogy
viselem magam, mint az érdeklődés középpontja.
Hamar rá kellett jönnöm, a csalódott önérzet nem minden keserűsége
nélkül, hogy mindeme lelki előkészület kárbavész. A hölgyek semmiféle
jellel nem árulták el, hogy különösebb módon érdekelné őket, ki vagyok
és honnan jöttem. Miután végigtapogattak, sőt – amint az előző
fejezetben már említettem – egyikük meg is harapott, mintegy megtudni,
ehető vagyok-e, s ha igen, milyen ízű, – hamar magamra hagytak és
folytatták előttem akkor érthetetlen, kicsinyes és gyermekes
foglalatosságukat. A már szintén említett különös ebéd után (melyet
különben éhesen hagytam ott, megundorodva a furcsa tápláléktól)
megpróbáltam mégegyszer, hogy figyelmüket magamra vonjam. Felálltam s
belátván, hogy nyelvük nem tartozik egyikéhez sem ama nyelvcsaládoknak,
melyeket a mi egyetemeink ismernek, mindenféle jelekkel és jelképekkel
próbáltam elmagyarázni nekik, hogy távoli országból jövök és legfőbb
vágyam, hogy az útleírások történetét gazdagítandó, megismerjem
szokásaikat és államformáikat, egyben felvilágosítsam őket mindarról,
amiről szükségképpen ők nem tudhatnak semmit.
De már az első szavak után észrevettem, hogy nem is figyelnek rám. Apró,
csicsergő kiáltásaikkal szakítottak félbe, – néhányan felugráltak,
táncolni kezdtek, mások cukrocskákat szopogattak – végre az egész
társaság felkerekedett s nagy örvényléssel átkerekedtek a szomszédos
csarnokba, magamra hagyva az asztal mellett, zavartan és megszégyenülve.
Akinek felesége van, vagy volt már dolga huzamosabb ideig nőkkel, ismeri
azt a furcsa érzést, mikor az ember értelmesen és logikusan beszélni
kezd, felépít egy gondolatsort s mikor diadalmasan rátérne a
konklúzióra, ami betetőzné az érvek pompás palotáját, – őnagysága
egyszerre azt mondja, pardon, azonnal, s kirohan a konyhába, vagy
eltünik egy fehérneműkereskedés ajtaja mögött, hogy aztán, mikor félóra
mulva visszatér s te még ott állasz ugyanazon a helyen, türelmetlenül
várva, mikor fejezheted már be mondókáidat – vidám csacsogásából és
egész viselkedéséből megdöbbenve tapasztalod, hogy fogalma sincs már
róla, hogy te éppen beszéltél valamiről, mikor faképnél hagyott.
Eltünődsz s restelled emlékeztetni rá, miről volt szó, egyszerre úgy
érzed, tulajdonképpen nem is volt olyan fontos, hiszen ha az lett volna,
nem felejtette volna el oly könnyen.
Amiket tehát az alábbiakban röviden összefoglalok, hogy az olvasónak
némi fogalmat nyujtsak Capillária törvényeiről, azt mind
magánszorgalomból tudtam meg, anélkül, hogy bárki is törődött volna
vele, vajjon tudom-e már mindazt, amire szükségem van, vagy bárminő
módon igyekezett volna segítségemre sietni, – ők bizony azzal se igen
törődtek, hogy ott vagyok-e vagy sem.
Capillária, vagy a nők országa, ahogy magamban elneveztem, az Óceán
fenekének körülbelül azt a területét foglalja el, mely az
Egyesült-Államok és Norvégia között fekszik, átlagban mintegy négyezer
méternyi mélységben a víz felszíne alatt. A meleg áramlatok talaját
kiváltképpen alkalmassá teszik mindenféle állati és növényi tenyészetre,
– faunájának és kövületeinek tanulmányozása arra enged következtetni,
hogy egyike a föld legrégibb rétegeinek, ahol már sok-sok ezer év előtt,
olyan időben, mikor a szárazföldek nagy része kietlen és lakatlan, forró
pusztaság volt, már gazdag és változatos formákban tenyészett az őskori
állatvilág. Hogy maguk a bennszülöttek mikor vándoroltak be, vagy mióta
laknak itt, arról keveset tudhattam meg, – Capillária lakói, az
_oihá_-k, ahogy magukat nevezik, nem ismerik a történelemtudományt és a
hagyományok ápolásának nem érzik szükségét. Ami magát a fajtát illeti
(nagyon nehezen tudom kifejezni, hogy megértessem magam), legfőbb
sajátsága nem annyira az emberi fajtától való különbségben rejlik, hanem
abban a csodálatos tényben, hogy az _oihá_-k mind egyneműek, még pedig,
ahogy alkalmam volt meggyőződni róla, nők, vagy, ha jobban tetszik,
nőstények. Még pedig kifejezetten és fokozott mértékben csak azok; ezt
azért kell hangsúlyoznom sietve, nehogy a tudósok holmi egyivarú fajtára
gondoljanak, melyek szaporodása az alsóbbrendű állatok módjára holmi
öntermékenyítés vagy spórádzás útján történik. Erről, mint meggyőződtem
róla, szó sincsen, az _oihá_-k szaporodása éppen úgy kétnemű, mint
minden felsőbbrendű emlős állaté, csakhogy…
És e pontnál valamit előre kell bocsátanom, valamit meg kell
magyaráznom, néhány hasonlattal kell élnem, nehogy forrón szeretett
honfitársaim és imádott fajtám büszke férfiai azzal vádoljanak, hogy
hamis és útleíróhoz méltatlan adatok koholásával, vagy valódi
megfigyelések elferdítésével, hibás és felületes értelmezésével olyan
jelenségek lehetőségét állítom, melyek mélyen sértenék a férfibüszkeség
nemes kultuszát, s jogos s méltó önérzetében támadnák meg a világ urát,
az alkotó és hódító férfiembert, kinek korlátlan bátorságát és
tökéletességét éppen napjainkban bizonyítja diadalmasan sok dicső
ütközet, ostrom, ragyogó előrenyomulás, haláltmegvető vitézség, ragyogó
hősi halál. Vajha megértenék, hogy én, a szerény utazó és seborvos, nem
kivánok magamnak méltóbb hivatást, mint hogy vitéz bajtársaimat, a hős
angol katonákat, kik imádott hazám jogaiért harcolnak, néhány szerény
megfigyelésemmel mulattassam a pihenés óráiban – s ha hazám szebblelkű
honleányai is szívesen olvassák egyszerű útleírásomat, ezzel már többet
értem el, mint amennyit megérdemeltem. De a valósághoz ragaszkodnom
kell, mert sem ékesenszóló, sem a képzelet ragyogó ajándékával megáldott
nem vagyok – kárpótolnom kell hát az olvasót mindezek hiányáért azzal,
hogy szerény adataim, melyeket bolyongásaim folyamán összegyűjtöttem, ha
érdektelenek is, de legalább megbízhatók és bárki által ellenőrizhetők.
Nos tehát – még egyszer kérem a művelt férfiolvasót, próbálja meg
tudományos tárgyilagossággal elgondolni a természet különös játékait s
ne vegye magára, amit tanít, – legyen elnézéssel a természet iránt,
mely, mint tudjuk, nincsen felruházva az értelem és bölcs belátás
adományával, ami a világ urát díszíti – a természet nem végzett
egyetemet és neki nincs doktori diplomája, a természet műveletlen és
tanulatlan és a büszke öntudat és önérzet hijjával szűkölködik ő –
bocsássuk meg hát neki, hogy durva és pallérozatlan tréfákat enged meg
magának s ezeket gyakran odáig viszi, hogy az már egyszerűen
tiszteletlenség a nemes férfi és – mondjuk ki – az angol alkotmány és
angol törvények szabványaival szemben, melyeket, úgy látszik, nem is
ismer.
Ilyen tréfák például, hogy vannak bizonyos fajták, s főként a tenger
alsóbbrendű élőlényei között, melyeknek nőstényei jóval nagyobbak,
fejlettebbek és erősebbek, mint a hímek, ellentétben minden szokással és
illemmel. Van egy bizonyos tengeri pókfajta, melynek a nősténye
húszszor-harmincszor akkora, mint a hím s ennek következményei gyanánt
ez állatok műveletlen és – mondjuk ki nyiltan – embertelen szokása
szerint gyakran, sőt majdnem mindig megtörténik, hogy a nőstény, ha
szeme elé kerül, egyszerűen bekapja és lenyeli a hímet, mely ugyancsak
igyekszik elrejtőzni előle, ha a fajfenntartás szükséglete
rákényszeríti, hogy párját felkeresse. Ugyanazt figyelték meg egy másik
halfajtánál, melynek hímje a nőstényhez képest oly kicsiny, hogy tőle
való félelmében állandóan a nőstény bélcsatornájának túlsó nyilásában
tartózkodik s különös szerencséjének tekinti, hogy a nőstény
fajfenntartásra szükséges szervei véletlenül ugyanott vannak és nem
például a szemei között, mely esetben nem volna ideje hozzá, hogy dolgát
elvégezze, mert kegyetlen és barbár párja előbb felfalná. A _mantis
religiosa_ például, amit a köznép _imádkozó bogár_-nak vagy _ájtatos
kabócá_-nak nevez, meg is teszi ezt: párzás közben hátrafordítja fejét s
a nála gyengébb és fejletlenebb hímnek egyszerűen leharapja és megeszi
fejét, ami ájtatosságnak legalább is különös. De számtalan más példát
hozhatnék még fel annak igazolására, hogy az _oihá_-k királynőjének,
_Opulá_-nak, akivel szerencsém lehetett e kérdésről vitatkozni egyszer,
egy megjegyzése, ha nem is megbocsátható, de legalább is érthető.
Ez a kitünő hölgy ugyanis, aki, mint valódi _oiha_, sem történelmet, sem
hagyományt nem ismer és nem is akar ismerni, egyszer, mikor a mi
történelmünkről és főként a biblia szent hagyományairól beszéltem neki –
kapcsolatban az ember teremtésével, – csodálkozásának adott kifejezést,
hogy mi ezt szimbolikusan úgy képzeljük el, hogy előbb volt a férfi,
Ádám, s ennek egyik testrészéből, vagy, ahogy a biblia mondja,
oldalbordájából lett a nő, Éva. Ez a szimbolum, szerinte, ellentétben
áll a természet tanításával és minden tapasztalattal. Ő, éppen
ellenkezően, ha már ilyen haszontalan dolgokkal foglalkoznék, – bár
eddig ennek semmi szükségét nem érezte – inkább úgy képzelné el a
dolgot, ahogy egyedül lehetséges: hogy tudniillik kezdetben volt az
_Oiha_ (az ő nyelvükön ez Embert, a Természet Tökélyét és még ennél is
többet jelent), olyanféle lény, mint ők, mely önmagától termékenyült és
szaporodott, mint ahogy sok kezdetleges fajtánál még ma is látjuk.
Később, kényelmi és főként (ez náluk a legfontosabb szempont) szépészeti
okokból az ős_oiha_, azaz a mi nyelvünkön ős-nőstény, egy bizonyos
kényelmetlen és rút szervét, mely az öntermékenyítést végezte saját
testén belül, kiküszöbölte és végül teljesen leválasztotta testéről – s
azóta ez a szerv, amit mi nagyképűen és elbizakodottan _hím_-nek
nevezünk, holott nem más, mint egy külön élő testrésze a nőnek: ez a
testrész afféle élősdi módjára ott él az _oiha_ környezetében, önálló
szerepkör nélkül, örökös, tudatlan és tehetetlen sóvárgásban, hogy ismét
egyesüljön a testtel, melyből, mint méltatlan, kiszakadt és
kitagadtatott.
Meg kell adni, hogy a királynőnek ezt a szörnyű és tiszteletlen
tévedését érthetővé teszi az a tény, amit majd a következő fejezetben
fejtek ki bővebben, s amit itt szárazon és egyszerűen leszögezek. Arról
van szó, hogy Capilláriában a hím, a másik nem, mely nálunk uralkodó:
tökéletesen visszafejlődött, elcsökevényesedett kis szörnyszülött,
megvetett és lenézett kis háziállat formájában él – teste nincs
ötvenedrésze sem az _oiha_ testének s élete kényre-kedvre ki van
szolgáltatva az _oihá_-nak. _Bullok_-nak hívják ők ezt a háziállatot – s
kérem az olvasót, ne émelyedjen el, ha már most közlöm vele, hogy azok a
kis szörnyetegek, amelyeket a palota felé való utamban láttam a torony
nyilásai közt, s amelyeket később terített asztal mellett tányéromon
pillantottam meg, ilyen _bullok_-ok voltak éppen, természetes nagyságban
és fejlettségben.


ÖTÖDIK FEJEZET
Az oihák különös nyelve // Az »oiha« szó eredeti jelentése // Szerzőt
Opula, az oihák királynője kitünteti bizalmával // Néhány szó az európai
nők elnyomatásáról
Ha mégis sikerült összeszedni néhány fontos adatot, amikhez csak szóbeli
közlés útján juthattam – másrészt, vendéglátó gazdáim felvilágosítása
révén, néhány összehasonlítást is tehettem Capillária és Európa közjogi
és társadalmi jelenségei között: ez igazán nem az ő készségükön múlott
és gyakran csak zavar és fondorlatos fogások tették lehetővé.
Az első hetekben, mikor alkalmam volt az _oihá_-k nyelvének szellemét és
lényegét megismerni, már-már azt kezdtem hinni, soha nem fogjuk
megérteni egymást. Ez a nyelv ugyanis egyike a legsajátságosabbaknak,
amiket alkalmam volt tanulmányozni. Elvont fogalmakra vonatkozó szavak
és körülírások egyáltalában nem fordulnak elő e nyelvben – csak
érzékelhető és tapintható tárgyakra van szavuk: s ezek is (ezt nehezen
tudom kifejezni) nem magát a tárgyat jelölik meg pontosan, hanem inkább
csak azt az érzést, indulatot, amit az illető tárgy az _oihá_-k
kedélyvilágában ébreszt, még pedig a megfelelő indulati szinezettel –
úgy hogy röviden szólva, az _oiha_ nyelv csaknem csupa indulatszóból
áll.
Változatosságot az a körülmény biztosít e nyelvnek, hogy egy és
ugyanannak a szónak különféle hangsúlyozása és kiejtése különféle
értelmet ad, mint ahogy a csecsemők szótárában egy „á“ vagy „vá“
szócska, aszerint, ahogy a kicsike kimondja, örömet, bosszúságot,
valamely tárgy kivánását, vagy annak elutasítását jelenti. Maga az
„_oiha_“ szó is tulajdonképpen indulatszó, és ha pontosan használnám, a
mi írásmódunk szerint felkiáltójelet kellene hozzátennem minden
alkalommal – az öröm és elragadtatás felkiáltása ez a szó, melyet
Capillária szülöttje afölött érez, hogy él és lélegzik, és, hogy
szépsége és életöröme segítségével módjában van mindazt a gyönyört és
mámort élni és élvezni, amit önmaga és a világ gazdagon áraszt számára.
Mert – e pontot felhasználom, hogy szóvátegyem – az _oihá_-k egész élete
az örömök és raffináltan válogatott élvezetek örökös gyakorlásában telik
el. Mint ahogy nyelvük csak indulatok és kedélyhullámzások kifejezését
célozza, cselekedeteik és minden ténykedésük is csak odairányul, hogy az
idegeknek és a léleknek azt a fokozott feszültségét tartsák éberen, ami
az úgynevezett életművész számára az élet céljával és értelmével azonos.
Érzékeik örömét szolgálja minden, és minden érzékük oly fokozott
mértékben érzékeny a kellemes ingerekre, mint amilyen érzékenységet
európai ember csak egy bizonyos érzékszervével képes tanusítani a
megfelelő ingerek hatása alatt. Igy például láttam egyszer egy előkelő
_oiha_ hölgyet valóságos kéjes önkívületbe esni s lihegő könnyekbe törni
egy finom kelme piros színének megpillantásakor – ennek a színnek
ugyanolyan hatása volt rá, mint a legforróbb és legkézzelfoghatóbb
szerelmi vallomásnak, ami valaha elszédíthetett holmi londoni vagy
párizsi nagyvilági hölgyet. Ugyanilyen mámoros önkívületet idéz elő
náluk bizonyos hangszerek muzsikája, vagy még inkább bizonyos jól
elkészített ételek és cukorkák izlelése – ennek megfelelően az
étkezéseknek valóságos orgia színezete van, minden esetben. S ha
tekintetbe vesszük, hogy a víznek, a levegőnél sűrűbb elemnek, folytonos
áramlása és érintkezése végtelenül gyengéd és érzékeny bőrüknek egész
felületével szünetlenül csiklandozza és bizsergeti tapintó érzékük
minden porcikáját: bátran elmondhatjuk, hogy az _oiha_ születésétől
kezdve utolsó pillanatáig pillanatra sincsen hijjával annak a ritka és
sűrített állapotnak, amit mi a testi jóérzés legnagyobb fokát jelentő
szóval, a _gyönyör_-rel szoktunk megjelölni.
Ami az _oihá_-k szerelmi életét illeti, egyelőre, anélkül, hogy bővebben
kitérnék arra a rejtelmes módra, ahogy náluk az élet továbbtenyészik,
csak annyit állapítok meg, hogy a szerelemnek náluk semmi köze nincs a
fajfenntartás fogalmával – önmagáért való művészet és öröm, mely egyik
_oihá_-nak a másik iránt érzett rajongásában és odaadásában merül ki,
anélkül, hogy egy harmadik lénynek – gyermekeknek – létrejöttét célozná,
vagy előidézné. Ebben is, mint minden egyébben, a lelki szenzációvá
finomult és fokozott érzéki öröm az, ami egyedül érdekli az _oihá_-kat.
Ha részletekre akarnék kitérni, nagyon nehéz volna, európai nyelvre
fordítva, szeretkezéseik lényegét úgy fejezni ki, hogy az ne tünjék
törvénytelen és fajtalan üzelmek tiltott leírásának – bár, az ő
nyelvükön előadva és az ő érzéseikbe és felfogásaikba beleélve magunkat,
mindez a legtisztább és legnemesebb örömök kultuszát jelenti, olyant,
mint nálunk a zene és a költészet, amit nemcsak nem tiltanak el a népek
vezetői, de inkább pártfogolnak és ösztökélnek.
Capilláriában élve, pillanatig se jutott eszembe, hogy az, amit hallok
és látok magam körül, tulajdonképpen szeméremsértő és erkölcstelen
szabadosság – sajátságos delejes álomhoz hasonló állapotban mindezt
éppen úgy a testben élő lélek legmagasztosabb és legfenségesebb
megnyilvánulásának tekintettem, mint ahogy ők annak szánták és úgy
élvezték.
Ezeket előre kellett bocsátanom, hogy az olvasó megérthesse, miért volt
szükségem bizonyos fondorlatokra – amiket most már restelek – ahhoz,