Capillária: Regény - 3

hogy minden külső megismeréssel szemben teljes közönyös figyelmüket a
magam számára le tudjam kötni.
Talán említettem már, hogy a _oihá_-k királynője, _Opula_, kitüntetett
bizalmával és barátságával, illetve megengedte, hogy közelében
tartózkodjam s tőlem telhetően mulattasam. Egy ily előkelő és
választékos _oiha_ hölgy mulattatása nem oly könnyű dolog, mint ahogy az
ember gondolná, ha tekintetbe vesszük, hogy mindaz, ami bennünket
Európában érdekel, az számukra teljesen közönyös. Hamar észrevettem,
hogy őfelsége csak abban az esetben hajlandó valamely gondolattal, vagy
elbeszélt közléssel foglalkozni, ha az valamely érzéki ingerrel van
kapcsolatban – megpróbáltam hát beszéd közben szájamat oly közel hozni a
tökéletesen átlátszó, finom és rózsaszín halványhoz hasonló fülecskéhez,
hogy a kiáramló lehellet állandóan borzongassa e gyengéd testrészt.
Később rájöttem, hogy még biztosabb hatást érek el, ha nem fülecskéit
használom erre a célra, hanem hajlékony és lágy csípőjének egy bizonyos
pontját – csodálatos, hogy e ponton keresztül sokkal jobban megértett
mindent, mint a szavak befogadására szánt szerv segítségével.
Meg voltam lepetve, hogy a tökéletlen, csupa indulatszavakból álló nyelv
ezen az úton milyen tökéletesen meg tudja értetni magát – mindazt, amit
el akartam mondani, őfelsége e módszerrel hamarabb és teljesebben fogta
fel, mintha ugyanazt angolul magyaráztam volna el a tiszteletreméltó
Mrs. Pankhurstnek például, vagy Ellen Key asszonynak, kik pedig a nők
felszabadítása körül kifejtett munkásságuk közben a vitatkozás és
szónoklás művészetében nagy ügyességre tettek szert.
Ily módon, röviden és összefoglalva, megismertettem őfelségét azokkal a
főirányelvekkel, amelyek a társadalomtudományok tanulsága szerint képet
adnak a nő helyzetéről Európában, a történelmi fejlődés folyamán.
Nyiltan és leplezgetés nélkül beszéltem arról a sajnálatos
elnyomatásról, melynek nagyságára és következményeire csak a legújabb
kor kutatásai figyelmeztettek bennünket. Századokon keresztül a férfiak
megvonták mindazt a jogot a nőktől, melyeknek gyakorlása a civilizált
polgár legszentebb kötelessége.
A férfiak maguknak tartották meg mindazokat az előnyöket, amiket még ma
is féltékenyen őriznek, s mindezt egyszerűen az erősebb jogára
hivatkozva tették, akinek a gyengével szemben minden szabad. A nőknek
egyszerűen semmi sem volt megengedve, amit a férfiak szüntelenül
tehettek. A nők nem dolgozhattak és nem művelődhettek – csak a férfinak
volt joga egész nap törni magát eszeveszett és emberfölötti munkában,
mely eltompítja a test érzékenységét és a lélek fogékonyságát. A
férfiaknak joguk volt megnősülni, gyermekeket nemzeni s azokat eltartani
– a nőknek nem volt ehhez joguk.
De a legégbekiáltóbb igazságtalanság, melynek szégyenteljes visszásságát
éppen napjainkban nyögik újra a megalázott és elnyomott nők, az, hogy –
amit restelek szinte bevallani őfelségének – a nők nem katonáskodhatnak,
meg vannak fosztva a szent és magasztos jogtól, melyben mostanában
Európa minden nemzetének férfiai, kivétel nélkül, részesedhetnek: hogy
tudniillik mindegyik nemzet férfitagjai, külön-külön, nemzetek szerint,
megvédhetik méltatlanul megtámadott hazájuk határát a gaz és gyalázatos
külellenségtől, mely jogtalanul megtámadta és rákényszerítette a
háborút. Franciák, angolok, németek, oroszok, magyarok, osztrákok,
szerbek – mindnek joga van egymástól megtámadott hazáját egymástól
megvédeni, csak a nőknek nincs sehol semmi joguk.
Ez elnyomatás következtében a nők a tudós férfiaktól felfedezett
történelmi materializmus és fejlődéstan törvényeinek útmutatása szerint
természetesen visszafejlődtek és elmaradtak, lelkileg elkorcsosultak és
elaljasodtak, amint azt néhány hatalmas pesszimista elme, Strindberg,
Ibsen, Weininger és mások hangsúlyozottan kimutatták.
Az elnyomatás hosszú századai alatt, míg a férfiak dolgoztak a nőkért, a
nők, megfosztva a másokért való munka és fáradság lehetőségétől,
kénytelenek voltak önmagukkal foglalkozni, aminek az lett a
következménye, hogy testileg finomabbak, szebbek lettek a férfiaknál, s
így kétségbeesett helyzetükben nem maradt számukra egyéb, mint hogy az
élet örömeit élvezzék, anélkül, hogy annak fáradságaiból kivegyék
részüket. Míg a férfiaknak célt és hivatást és élettartalmat adott
minden időben a kényszerűség, hogy ne azzal foglalkozzanak, amivel az
ember folytonosan foglalkozni szeretne, tudniillik a tulajdon testével
és életével, hanem mindenféle egyeben törje a fejét, amivel másoknak
használ, akik aztán a haszon ellenében megengedik neki, hogy addig,
ameddig dolgozni tud értük, ő maga is életben maradjon – addig a nők
kénytelenek voltak abból élni, amiért éltek, hogy tudniillik szeretik és
dédelgetik őket és igyekeznek nekik minél több örömet okozni.
Őfelsége kérdésére, hogy hát mik azok a foglalatosságok, amik a férfiak
számára a magasabb fejlődést biztosítják, felsoroltam néhány gazdag és
jóhírű ismerősömet s röviden összefoglalva élettörténetüket, elmondtam,
hogy mint orvosok, ügyvédek, tanárok, kereskedők, vállalkozók és
művészek, egy élet megfeszített munkájával elérték azt a tiszteletet és
közbecsülést, amit mindazon derék férfiak számára biztosít az általános
felfogás, kik összegyűjtött vagyonuk révén szép és jóházból való
feleségre és családra tettek szert s leánygyermekeiknek tisztességes
hozományt adhattak, mielőtt a halál jótékony ölébe tértek volna,
kipihenni a fáradalmakat.


HATODIK FEJEZET
Szerző igyekszik megértetni a királynővel a férfiak magasabb hivatását
// Tudomány, irodalom // Nehány szó Capillária épületeiről // Az oihák
ruhái // Mivel táplálkoznak az oihák? // A bullok-hízlalás
A nők választójogának bátor és lelkes előharcosai, kik Európa szerte
küzdenek a női nem sajnálatos elnyomatása ellen, bizonyára csodálkozni
fognak s talán el sem hiszik nekem, hogy _Opula_, az _oihá_-k
királynője, ki egész életét örömök és élvezetek keresésében, játékkal és
cukorkák szopogatásával töltötte, s így a mi felfogásunk szerint, az
elképzelhető legalacsonyabb szellemi életet élte, meglepően gyorsan
fogta fel egész értelmét és jelentőségét mindama bonyolult kérdéseknek,
amelyeket szárazföldi életünkkel kapcsolatban előadtam neki: – annál
csodálatosabb ez, mert hiszen említettem már azt a szégyenletes és
megalázó módot, amihez folyamodnom kellett, hogy teljesen közönyös
értelmét érzékein keresztül közelítsem meg, az _oiha_-nyelv sajátságos,
lelkendező, csupa-indulatszó, inkább érzékingerlő, mint fogalomkeltő
zenéjével.
Magam is meg voltam lepetve, mikor fejtegetéseim egy pontján váratlanul
megállított, kéjesen kinyújtotta tündéries testét s hosszú szempillái
alól lenézve rám, jelt adott, hogy elég, mindent tud és hogy remélhetek.
Ez utóbbit nem értettem, hogy mi összefüggésben van tárgyilagos
előadásommal, de nem is volt módomban gondolkodni rajta, mert őfelsége
másról kezdett beszélni.
Tudomásomra adta, hogy sok fölösleges dolgot beszéltem s legnagyobb
megdöbbenésemre kijelentette, hogy az emberi fajta két nemének
viszonyáról egész hamis fogalmaim vannak. Abból, amit előadtam,
semmiképpen nem látja, mennyiben vannak minálunk elnyomva a nők és hogy
általában nem érti, mit nevezek én elnyomatásnak. Igaz, hogy a mi nőink,
ahogy leírtam őket, nem élnek olyan jól, mint az _oihá_-k – de viszont
az a benyomása, hogy a férfiaink meg sokkal rosszabbul élnek és sokkal
alacsonyabb szinvonalon állanak – körülbelül olyan viszonyban vannak a
nőkkel, mint a cselédek.
Ez a meglepő kijelentés, mely homlokegyenest a valóság ellenkezőjét
állította, annyira meglepett, hogy hevesen és haragosan tiltakozni
kezdtem. Mosolyogva hallgatott és megkért, magyarázzam el, hogy
gondolom, mire alapítom azt a meggyőződésemet, hogy a férfiak nálunk
magasabb szinvonalon állanak, hogy a fajtát ők képviselik és
reprezentálják, hogy a fajta fejlődését ők készítik elő s ők biztosítják
a jövőt, egy magasabb és tökéletesebb élet irányában.
Boldogan, hogy nemem legdicsőbb szellemeiről beszélhetek, nehány nevet
soroltam fel kapásból, megszemélyesítőit a legmagasztosabb és
leghatalmasabb eszméknek, gondolatoknak, terveknek, felfedezéseknek és
találmányoknak, melyek részben az emberi fajta testi fejlődését,
kényelmét, részben pedig lelkének magasabb reformok felé törekvő vágyait
készítik elő. Beszéltem a természettudomány lángelméiről, kik a logika
anyagtalan birodalmának útvesztőiben oly összefüggéseket fedeztek fel,
melyeknek gyakorlati megoldása lehetővé tette, hogy földön, vízben és
levegőben legyőzve a holt anyag ellenállását, szabadabban és sebesebben
közlekedhessünk, mint bármely más élőlény a Földön. Elmondtam, hogy
évszázados munka eredményeként az ember ma már úgy tekinthető, mint az
élő élet legmagasabb formája, lehetőségeiben egyesítve mindazt, amit az
élet más fajták ezreiben, külön-külön produkál: egy személyben emlős és
rovar és hal és madár. És ezt mind férfiaknak köszönhetjük, kik
századokon át hangyaszorgalommal gyűjtötték és rakták össze a téglákat,
hogy felépítsék azt a hatalmas épületet, ahonnan a jövő embere
beláthatja a Földnek golyóját, melyen él s fejét a csillagos ég közelébe
emelheti. Ez az épület egyre nő, egyre hatalmasabb lesz s végre el kell,
hogy érje a mennyboltot, trónját ama Megnevezhetetlen Erőnek, melyet
Kant _kategórikus imperativus_-nak nevez, a Legfőbb Erő trónját, melyet
az emberi fajta hivatott betölteni és elfoglalni.
Hogy érzékelhetővé tegyem ezt a nagyon is elvont képet, leírtam egy
csillagász-tornyot, kietlen magas hegy tetején, távol a kicsinyes és
nyüzsgő élettől, a tiszta légóceán legmagasabb rétegeiben. Üvegkupolája,
mint egy ég felé fordított szem, mered csillagok felé: e szem bogarából
átszellemült emberi arc tekint ki: egy ősz tudós arca, ki túl van már az
állati test nyomorult vágyain, szükségletein, a hús sokféle vonagló
lüktetésén – életereje egyetlen pontba futott össze: isteni, csaknem
elvont pont, mint távcsöve lencséjének gyújtópontja, mely mennél kisebb,
annál erősebb, annál inkább nagyítja meg s hozza közelebb az
Elérhetetlent.
S leírtam ezt a tudóst, az igaz Férfit, a Jövő Lovagját, az Ismeretlen
Szerelmesét, ki túl a kicsiny személyes élet s az önfenntartás
ösztönének szűk börtönén, az egész Fajtát képviseli, az egész fajtáért
harcol és emészti magát, hogy több és nagyobb legyen, mint amire
született.
E mondatnál úrnőm félbeszakított s a maga közönségesen egyszerű és
szinte parasztian triviális, de tagadhatatlanul világos és érthető
modorában megkérdezte, hogy néz ki az a több és nagyobb, amiről
beszélek. Óvatos szavakkal és kissé zavartan megpróbáltam elmondani,
hogy ezt Ama Férfi egyelőre még maga se tudja, de szent hivatásának
tekinti, hogy közelebb férkőzzék hozzá és megismerje. Éjjelét és
nappalát ezzel tölti, olvas és tanul, mindent összefog, amit eddig
elhalt társai, a mult mélyén, összegyüjtöttek – lángoló hittel, hogy
egykor, ha ő nem, valamelyik kései szellemtársa mégis csak eléri.
Beszéltem a könyvekről, amelyeket a régiek írtak, mindent összegyüjtve
bennök, amit rövid életük alatt megfigyelhettek s tapasztalhattak. E
könyvek egyre növekvő piramisát, melynek épülő felszinéről lehullanak az
elhalt építők, minden ujonnan született férfi újra megmássza, hogy élete
alkonyán, mire a tetejébe ér, megkísértse egy gondolattal tovább
építeni. S addig-addig épül a Tudás és Megismerés piramisa, míg végre
eléri azt az Ismeretlent, amiről beszéltünk.
Itt úrnőm megint megállított s egy megjegyzést tett, mely a hasonlatnak
kómikusan anyagias értelmezésével tagadhatatlanul sok praktikus
matematikai érzéket árult el. Azt mondta, hogy ez a piramis, amiről
beszélek, így nem sokáig fog emelkedni. Mert az emberi élet, akár
férfié, akár nőé, nem lesz hosszabb soha ötven-hatvan évnél, sőt, úgy
látszik, inkább rövidebb lesz. Már most, ha ez a piramis egyre nő,
nemsokára ott tartunk majd, hogy az ujonnan született kőmívesek, mire
felérnek, éppen elmúlik ötven-hatvan év, s már nincs erejük és idejük
hozzá, hogy tovább építsék. Kezdhetik az egészet előlről. Ő inkább azt
ajánlaná, hogy mielőtt piramist kezdünk építeni, előbb talán azt kellene
elintézni azzal a sok tudománnyal és tehetséggel, amivel dicsekedtem,
hogy az ember az egyre növekvő és sűrűsödő okossággal és bölcseséggel,
amit felhalmoz magában egy életen keresztül, ne forduljon fel és
dögöljön meg ötven-hatvanéves korában, magával rántva a semmibe minden
tapasztalatát, amiknek gyűjtését az újszülöttnek aztán újra kell
kezdeni.
Egyébként az egészből, amit elmondtam neki – úgymond – nem sok volt, ami
érdekelte („értem“ és „érdekel“, e két fogalmat az _oiha_-nyelv egy
szóval jelöli). Figyelmét egy kép ragadta meg, az is főként azért, mert
valamire emlékeztette, amit nagyon is jól ismer. A csillagász-torony
volt ez a kép, de nem a fényes üvegkupola, hanem az alap, amit tágas,
oszlopokon nyugvó csarnoknak képzel.
És úrnőm nehány rövid és tartalmas szóval kapcsolatban
beszélgetésünkkel, végre megértette velem, amit eddig csak homályosan
sejtettem, hogy honnan származik Capillária gazdag és fényűző
berendezése – a pompás paloták nehéz kövekből, furcsa félbemaradt
tetőkkel – a monumentális csarnokok apró, könnyű csecsebecsékkel kirakva
– a lenge öltözetek, – az egész gondtalan fényűzés: rengeteg munka
eredménye – holott munkának, fáradságnak, erőlködésnek nyomát sem
fedeztem fel az _oihá_-k társadalmában.
Nos, mindezt a csodát a _bullok_-ok építik, ezek a borzalmas kis
szörnyetegek, akikre alig tudok émelygés nélkül gondolni. Hogy mi célból
teszik, azt az _oihá_-k nem tudják és nem is érdekli őket – oknyomozó
természettudománnyal sohase foglalkoztak, ők csak magával a jelenséggel
törődnek s azzal is csak annyiban, amennyiben személyes jóérzésükkel
valamely viszonyba kerül. Annyi azonban bizonyos, hogy a _bullok_-ok, az
_oiha_-társadalom elcsenevészedett, eltörpült hímjei, vagy inkább
háziállatjai, évszázadok óta valami ismeretlen célú rettentő
erőfeszítést fejtenek ki, aminek nyomorult, szánalmas testi életükhöz
semmi köze nincsen, mert hiszen nemcsak önmagukat, de utódaikat is
feláldozzák ezért az erőfeszítésért. Magam is sokat láttam őket munka
közben: óriási épületeket kezdenek összehordani, olyan nehéz és mély
alapépítkezéssel, mely arra enged következtetni, hogy rettentő
anyagtömegre számítanak, ami az alapokon kell, hogy nyugodjék. Értek
valamit az építészethez és megállapítottam, hogy mindaz, ami körülöttem
volt, s amiben az _oihá_-k laktak, egy-egy _félbemaradt torony_, óriási
műnek készült, amit abbahagytak.
_Opula_ most megmagyarázta nekem, hogy okoskodásom igen helyes volt: a
_bullok_-ok csakugyan nem a maguk jószántából hagyják abba az
épitkezést, s a maguk részéről korántsem tekintik befejezettnek,
olyankor, mikor az _oihá_-k szempontjából már nagyon is alkalmas a
benntartózkodásra. Hogy milyen magasra építenék a tornyot a _bullok_-ok,
ha hagynák őket, azt eddig még nem lehetett megállapítani, mert ez az
_oihá_-kat sohase érdekelte. Az _oihá_-k egyszerűen megvárják, míg az
épület egy bizonyos magasságot elért és kényelmesen lakható – ilyenkor
egy erős szesszel (illata, ahogy alkalmam volt tapasztalni, nagyon
hasonlít bizonyos parfőmök illatához, amelyeket előkelő hölgyeink
használnak) kifüstölik az egész helyiséget: – az építő _bullok_-ok
megdögölnek, kiseprik őket s az _oihá_-k elfoglalják a palotát. Az
életben maradt _bullok_-ok rögtön új tornyot kezdenek építeni s ez
századok óta így megy, úgyhogy ma már több ezer pompás és lakható palota
áll az _oihá_-k rendelkezésére.
E tárgyra vonatkozó mohó kérdéseimre úrnőm közönyösen és vállvonogatva
elmondta, hogy egy beteg és szerencsétlen _oiha_ élt egyszer, akinek az
volt a mániája, hogy tud a _bullok_-okkal beszélni és érti a nyelvüket.
Ez a szerencsétlen nő, akit társai a piszkos és korcs _bullok_-okkal
való tisztátlan érintkezése miatt később elpusztítottak, azt állította,
hogy a _bullok_-ok egyszer elmagyarázták neki, hogy mi a jelentősége
számukra ezeknek a tornyoknak. E nyomorult férgek társadalmában az a
rögeszme gyökerezett meg, hogy a sűrű és folyós közeg (szóval a
tengerfenékre nehezedő vizek) fölött, amiben élnek, egy hígabb,
világosabb, végtelenül nagyobb és szabadabb világ következik, ha
valahogy el lehetne érni e közeg felszinét. Összeálltak hát, hogy
tornyot építenek, ami odáíg érjen – e torony felviszi őket a tenger
felszinére s ott egyesülhetnek majd azokkal az isteni lényekkel, kik ama
távoli szférák vidékét lakják. Csakhogy – mint láttuk – a tornyot sohase
tudják befejezni, az _oihá_-k felében elfoglalják tőlük s ők kezdhetik
mindig előlről. Eszembe jutott, amit a méhekről tudunk s nem
kérdezősködtem tovább.
Egyébként kiderült, hogy, hasonló módon, a _bullok_-ok nemcsak lakást,
de ruházatot, sőt – ahogy már említettem s még majd beszélnem is kell
róla, bárhogy undorít és megaláz e fejtegetés – táplálékot is
szolgáltatnak az _oihá_-knak. Az a végtelenül finom és lenge
selyemszövet, amibe az _oihá_-k átlátszó testüket burkolják, a már
teljesen érett, öreg _bullok_-ok egy sajátságos terméke, olyanféle, mint
nálunk a selyemfonál. Az öreg, teljesen kifejlett _bullok_ rendes
körülmények között (ha előbb meg nem eszik, vagy ki nem füstölik)
begubózik: e célra agyából, száján keresztül, egy igen vékony, hosszú,
fekete fonalat bocsát ki, hogy a gubó tömör és áthatatlan legyen. A
_bullok_-gubót az _oihá_-k – éppen úgy, ahogy mi a selyemgubóval tesszük
– forró vízbe dobják, a _bullok_-báb megdöglik s a fonalat le lehet
fejteni s szövetet csinálni belőle. Egy ilyen fonál egyszer kezembe
került – hoztam is belőle magammal s a vegyelemzésnél meglepetésemre
kiderült, hogy ugyanabból az anyagból való, amiből nálunk a _tinta_
készül.
De aránylag kevés _bullok_ éri el ezt az öreg kort, mikor agyveleje, az
_oiha_-gazdaság legfontosabb nyersterméke, tinta-szerű anyaggá változik
át. Rendesen előbb összefogdossák őket az _oihá_-k, – a _bullok_-agyvelő
ugyanis egyik főtápláléka ez ország bennszülötteinek, főtápláléka és
csemegéje s azonkívül még egy fontos szerepe is van, mint tápláléknak,
amire – vonakodva bár – de rá fogok térni. Itt csak e táplálék
elkészítésének egy különös sajátságát említem meg. Arra még emlékszik az
olvasó első lakomám leírásából, amit az _oihák_-kal együtt költöttem el,
hogy milyen módon préselik ki ezt az agyvelőt a főtt _bullok_-fejből.
Azt azonban csak később tudtam meg, hogy a _bullok_-velő, mint csemege,
többféle minőségű. Őfelsége közölte velem, hogy nyers állapotban és
hizlalatlanul a _bullok_-velő nem olyan jó minőségű, – de van a
_bullok_-oknak egy bizonyos tápláléka, amivel ha megzabálják magukat,
velőjük elsőrangúan finom és kellemes ízű csemegévé válik. Ez a táplálék
nem a tengerfenéken terem: bizonyos alkalmakkor fölülről szokott lefelé
szállingózni, réteges, soklevelű vékony lemezek alakjában, tele apró
fekete pontokkal.
Mutatott egyet nekem ebből a növényből. Meglepetve kiáltottam fel: egy
tudományos könyv volt, ha jól emlékszem, Nietzsche Zarathustrája,
teljesen elázott, szétmállott állapotban. Úgy látszik, valamely
elsülyedt hajóról került ide, más könyvekkel egyetemben. Őfelsége
elmondotta, hogy a sütésre és evésre szánt _bullok_-ot néhány hétig
rendesen ezzel a növénnyel szokták hízlalni, hogy agyveleje kellemes ízű
és könnyen emészthető legyen.


HETEDIK FEJEZET
A földi szerelem // A teremtés ura // Szépség és küzdelem // Nemek harca
// A nő, mint élvezeti tárgy // Opula néhány észrevétele, szerző
meghökkenése // A bullokok kiírtása // Néhány bullok-tipus tárgyilagos
leírása és jellemzése
Egy másik beszélgetésünk alkalmával, melyben hivatkozott arra a kellemes
és újszerű bódulatra, – az örömök bonyolult összetételének egy-egy újabb
variációja nagyjelentőségű esemény az _oihá_-k életművészetében – melyet
legutóbbi előadásom keltett benne, _Opula_ arra kért, beszélnék
hosszasabban azokról a lényekről, akik, az eddigiek alapján, úgy
látszik, aránylag még a leginkább hasonlítanak „érzelmes lényekhez“ (az
„értelem“ szót náluk az „érzelem“ helyettesíti, mint legmagasabb
életforma), vagyis hozzájuk és akiket én „nők“-nek neveztem: ennek a
szónak ugyanis van rá hatása (az ő nyelvükön ez azt jelenti, hogy érti a
szóval jelölt fogalmat), aminthogy alkalmam volt erről meggyőződni.
Mint módszertanban járatos, képzett gondolkodó, tisztában voltam vele,
hogy ezúttal nem a nők társadalmi helyzete érdekli, hanem maga a nő,
földi, helyesebben, szárazföldi értelemben – a nő és az a viszony, ami a
férfival összeköti: a szerelem. Ez utóbbi jelenséget, vagy állapotot nem
kellett számára meghatároznom: tulajdonságait nagyon jól ismerte,
hiszen, amint említettem, az _oihá_-k körülbelül mindannyian szerelmesek
egymásba.
Őszinte voltam és nem hízelegni akartam úrnőmnek, mikor a jellemrajzot
azzal vezettem be, hogy a női szépségnek ekkora fejlettségéről,
helyesebben, a szépségnek ennyi lehetőségéről, amennyit Capilláriában
tapasztaltam, nem is álmodtam volna soha forrón szeretett hazámban, mely
pedig szép nőiről mindig nevezetes volt. Ezzel egyúttal önkéntelenül
elismertem, hogy legfőbb jellemvonása és megkülönböztető jegye a
szóbanforgó nemnek – legalább a teremtés urának szemében – nálunk is a
szépség, illetve az a vonzerő, amit a férfira gyakorol. Itt a „szépség“
fogalmi meghatározására akartam kitérni: Leibnitz, Kant és Schopenhauer
néhány errevonatkozó, örökérvényű tételét idézve. De _Opulá_-t ez
egyáltalában nem érdekelte; közbevetett kérdései csak arra vonatkoztak:
vajjon a „szépség“ és a „nő“ fogalma összeesik-e a mi gondolkodásunkban
(„vágyaink“-ban, ahogy az ő nyelvükön mondják). El kellett ismernem,
hogy ez nagyrészt így van, ámbár… De az „érdeknélküli“ és „érdekelt“
megkülönböztetést már nem várta be – arra volt csak kiváncsi, (később
tudtam meg, miért) milyen hatást kelt bennünk az, amit mi, _szárazföldi
bullok_-ok, női szépségnek nevezünk.
Meghökkenve meredtem rá: ez alkalommal először használta úrnőm, a
férfiakra alkalmazva, ezt a megszégyenítő kifejezést, elárulva, hogy
felismerni vélte a hasonlóságot köztünk, földi férfiak, s amaz ocsmány
férgek között. De _Opula_ nem sokat törődött méltatlankodó ámulatommal:
parancsoló modorban adta értésemre, hogy válaszolnom kell.
Elmondtam hát, hogy a női szépség valóban nagy hatással van reánk, bár
ezt a hatást az emberi fajta vezető szellemei a fejlődés szempontjából
egyáltalában nem becsülik sokra (legfeljebb az eugenetika kétesértékű
tanokat hirdető apostolai). Elmondtam, hogy ennek megfelelően a testi
szépség felé való törekvés egyik legfőbb erőfeszítése a női nemnek s a
kiválasztódásnak egyik leghatalmasabb összetevője.
Felhasználtam az alkalmat, hogy a nő alacsonyrendűségét, mint
elnyomatásának következményét, ezzel is bizonyítsam. A nőnek, nemesebb
becsvágyak hiányában, egyetlen szegényes élettartalma abban merül ki,
hogy mindenáron tessék a férfiaknak s szépségével indulatokat keltsen
benne, melyeket annak pihenése óráiban a maga számára hasznosít. Leírtam
azt a szánalmas, kicsinyes harcot, amit a nő folytat a férfi kegyeiért.
Idéztem néhány kiváló szociológus és feminista szavait, kik a
legnemesebb harag korbácsával ostorozzák az emberi társadalomnak egyik
legnagyobb bűnét: hogy a nőt élvezeti tárgynak tekinti s ezzel
lealacsonyítja s útját állja fejlődésének. Néhány merész vonással
vázoltam a nagyvárosok életét – a vad hajszát és kergetőzést élvezetek
és örömök eszközeinek birtokáért, melyeknek központjában a szép nő áll,
mint a gazdagság és jólét fokmérője.
Beszéltem a tizennyolcadik század esztelen nőkultuszáról, melynek
hagyománya még ma is érezhető, sok félszeg szokásban. A szép nőt
fényűzési cikknek, csecsebecsének tekinti a férfihiúság: természetes
tehát, hogy a nő, alacsonyabb értelmével nem látva át emberi
rendeltetésének helyes irányát, arra törekszik csak, hogy azokat a
pillanatnyi előnyöket élvezze, amiket testi szépsége biztosít, anélkül,
hogy az emberiség jövőjével törődnék. Önmagammal vitázva, bírálat
tárgyává tettem azt az ellenvetést, hogy hiszen ez csak a társadalom
legmagasabb, tehát a legszűkebb, köreiben van így, egy bizonyos rétegre
jellemző tünet csupán s mint ilyen, nem jelenthet veszedelmet az egész
társadalomra. A dolgozó nép milliói nem tekintik fényűzési cikknek a
nőt, mint feleséget és anyát becsülik meg, munkára fogják, otthon és a
gazdaságban, megadva néki a lehetőséget, hogy ember legyen, hű társa a
férfinak az élet küzdelmeiben. Sajnos azonban, azt látjuk, hogy ez csak
addig van így, amíg a nő _valóban_ csak ember és nem nő, – mihelyt
sajátlagosan női mivolta, durván testi szempontból, hangsúlyozottabban
jut érvényre, esetenkint: rögtön megindul a kiválasztódás ama magasabb
rétegek felé. A felsőbb réteg kiválogatja a maga számára az alsóbb réteg
testileg tökéletesebb példányait, – aki nagyvárosokban él, jól tudja,
hogy a szépség arisztokráciája nem azonos a születés és rang
arisztokráciájával: csak azokra a szédítő pályafutásokra kell gondolni,
amiket házmesterleányok, repedtsarkú pesztonkák futottak be, akiket
szakértő férfiszem emelt ki a homályból, hogy mint szíveketbehálózó
démonok tündököljenek fel aztán drága szőrmék és selymek keretében.
E pontnál úrnőm ismét félbeszakított: a „sajnos“ szó állította meg, úgy
látszik, mint érzelmi színezete egy tisztán logikai meghatározásnak. Azt
kérdezte tőlem, valóban sajnálatosnak tartom-e, hogy a szóbanforgó
házmesterleány vagy pesztonka szép volt. Mert, ha így van, akkor én,
úgynevezett „gondolkodó“ _bullok_-társaimmal egyetemben, azt szeretném,
hogy a nők ne minél szebbek, hanem minél csúnyábbak legyenek, – a békés
együttműködést, az emberi fajta haladását, felfogásom szerint, nyilván
ez biztosítja csak.
A kérdés annyira meglepett, hogy hirtelenében nem tudtam felelni. Csak
percek mulva szedtem össze magam eléggé, hogy a „nemek harcá“-ról
beszélni tudjak, – de úrnőm ismét, hevesebben, félbeszakított és azt
állította, hogy a „nemek harcá“-ra ezekután nem kiváncsi, mivel arról
megvan a véleménye. Abból, amit elmondtam, nyilvánvaló, amit ő különben
mindjárt sejtett, hogy mi, szárazföldi _bullok_-ok, egyszerűen irigyek
vagyunk a mi nőinkre, mivel azok aránylag szebbek, tökéletesebbek és
boldogabbak nálunk s ilyenformán uralkodnak fölöttünk, ami különben a
dolgok természetes rendje. Nyugtalanságunk egyszerűen onnan származik,
hogy felismertük ezt az alárendelt helyzetet, amiben élünk, de
fájdalmunkban (ez a szó _oiha_-nyelven egyben „ostobaság“-ot is jelent)
nem vesszük észre, hogy összecseréljük a tényeket.
Amit a nőről, mint „élvezeti“ tárgyról, csecsebecséről és fényüzésről
összefecsegtem, az úgy hangzik, mintha az árnyék a fény szülőanyjának
nevezné magát. Ami a „repedtsarkú pesztonká“-t és „házmesterleány“-t
illeti, nem érti, miért beszélek róla megvetéssel, mikor magam
elismertem, hogy ugyanazt az eredményt: gazdagságot és jólétet, amit a
férfi a legnagyobb erőfeszítéssel és munkával ér csak el, mint jogos
birtokát veszi tulajdonába, egyszerűen azzal a ténnyel, hogy létezik –
hogy tehát az ő puszta létezése lényegben ugyanaz, amit a férfinél
„érdem“-nek, „erő“-nek nevezek. A nőnek – valódi, tehát tökéletes,
vagyis szép nőt ért ezzel – az a tény, hogy él, egyben érdeme és joga az
élethez – természetes, hogy abból él, amiért él: az élvezetből és
örömből. Mert hiszen magam se hiszem komolyan, ha a nőről, mint tárgyról
beszélek; – anélkül, hogy ezt külön megkérdezte volna, egészen bizonyos
benne, hogy a földi férfi, amikor általam „szerelmi szolgálat“-nak
nevezett örömök kedvéért nőt választ magának, selymekbe és bársonyokba
öltözteti, előnyben részesíti azt a nőt, aki a szerelmet maga is
fokozottan élvezi – enélkül a férfi öröme tökéletlen, sőt lehetetlen is
bizonyos tekintetben.
De hogy lehet „élvezeti tárgy“ valami, ami maga is élvez? Ilyet csak
beteg vagy bárgyu értelem állíthat. Selymekről és bársonyról és aranyról
beszéltem, amivel mi elárasztjuk nőinket „cserébe“ szerelmükért, – de
hogy nevezhetek „cseré“-nek olyan üzletet, ahol az egyik fél semmi olyat
nem ad, amivel megfosztaná magát? Ebben az üzletben _csak_ a nő kap a
férfitól – külső örömöket és élvezeteket, csak azért, hogy hajlandó
belső örömöket és élvezeteket átélni és elfogadni – ugyan mit ád ő a
férfinak egyebet, mint azt a jogot, hogy – adhat? –: azt a különös
jogot, amit a férfi örömnek és élvezetnek hisz, míg kimerülés és halálos