Capillária: Regény - 1

Total number of words is 3760
Total number of unique words is 2119
26.4 of words are in the 2000 most common words
37.9 of words are in the 5000 most common words
44.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KARINTHY FRIGYES
CAPILLÁRIA
REGÉNY
BUDAPEST
A KULTURA KÖNYVKIADÓ ÉS NYOMDA R. T. KIADÁSA
_Különös örömöm telik benne, hogy ismét nekem jutott a szerencse,
Gulliver hatodik, eddig ismeretlen úti naplóját kiadni és bemutatni a
közönségnek. Kitünő elődöm a Gulliver-féle kéziratok és hagyatékok
felkutatásában és sajtó alá rendezésében, Swift Jonathán, kétszáz évvel
ezelőtt négy teljes útinaplót hozott nyilvánosságra, Gulliver’s Travels
címen a Liliputban, Brobdingnagban, Laputában és Hahnhnhms-országban
szerzett benyomások anyagából. Ezelőtt mintegy két esztendővel sikerült
rábukkannom – sajnos, csak töredékekben – az ötödik eredeti
Gulliver-kézirat egy másolatára, melyet Utazás Faremidóba cimen
állítottam össze – a kitünő utazó barátai és szelíd, istenfélő eszméinek
kedvelői bizonyára emlékeznek még erre a könyvre, mely, ha a benne
foglalt csekély jelentőségű földrajzi és néprajzi adatokra való
tekintettel, nem is mérhető Stanley vagy Nansen, vagy akár Vámbéry
halhatatlan műveihez, – megfigyeléseinek jámbor és becsületes hűsége s
ama lángoló hazaszeretet és emberszeretet révén, mely az egészet
besugározza, bizonyára odasorozható ama művek közé, melyeket minden
pedagógus nyugodtan ajánlhat az ifjúság okulására és ismereteinek
fejlesztésére éppen úgy, mint a társadalmi együttérzés istápolására: –
olyan erények ezek, melyek Gulliver minden eddig ismert írásában
fellelhetők. Itt következő útleírását, mely Capilláriáról, azaz a női
nem országáról szól, a benne foglalt tájfestésektől és, bár nem
nagyigényű, de hű és megbizható topográfiai és természetrajzi
megfigyelésektől eltekintve, – főként az a meleg és tiszta szeretet
tünteti ki s teszi eléggé nem ajánlható olvasmányává mindazoknak, akik
nem hajmeresztő és tarka fantasztikumot keresnek, hanem őszinteséget és
egyszerűséget, mellyel szerzőnk a családi élet idilli szépségét, a férfi
és nő viszonyának boldog örömeit s mindazokat a bölcsen felállított
emberi és isteni törvényeket dicséri, melyek a fennálló társadalomban
lehetővé teszik, hogy férfi és nő nemes összhangban élhetnek együtt a
dicső emberi fajta fejlődésére és boldogulására._
_Karinthy Frigyes_


ELSŐ FEJEZET
Szerző mentegeti magát, amiért eskűje ellenére hatodszor is útra kelt //
Elfogadja a seborvosi állást a »Queen« fedélzetén // A németek
megtámadják a hajót // Szerző kétségbeesett helyzetében már-már halálra
szánja magát és különös körülmények között partraszáll Capilláriában
Az olvasó bizonyára csodálkozni fog, hogy annyi keserű tapasztalat
ellenére s miután csak a legcsodálatosabb véletleneknek köszönhettem,
hogy imádott hazámat és forrón szeretett családomat viszontláthattam
Redriffben – s hogy esküvéssel tett fogadalmam után, mellyel szeretett
nőmnek megigértem, hogy ezentúl békében és nyugalomban szentelem
életemet neki és leányaimnak: mégis, hatodizben is rászántam magam, hogy
mint seborvos, résztvegyek egy nagyon is bizonytalan kimenetelű úti
vállalkozásban.
Annál csodálatosabb ez, minthogy forrón szeretett nőm, Faremidóból való
visszatérésem óta, anyai és hitvesi kötelességének tökéletes átérzésével
igyekezett meggyőzni a vállalkozásaimban rejlő sokféle veszélyről,
melyek testem épségét, sőt életemet fenyegetve egyszersmindenkorra
lehetetlenné tehetnék, hogy családfői hivatásomat, az ő és leánykánk
fenntartását betölthessem.
Imádott nőm mintaszerűen példás hitvesi magatartását nem győzöm eléggé
hangsúlyozni: annakidején igen szép leány volt, akinek sokan udvaroltak
s szerették volna elvenni s ő, miután számot vetett a lehetőségekkel,
nagylelküen engem választott, hozzám kötve sorsát s nekem ajándékozva
azt az örömet, amit szerelme nyujtott, neki is, meg nekem is. Azóta soha
egy pillanatig sem szünt meg az erényes és magasröptű hitvesnek ama
kiválóságát gyakorolni, ami a házasélet legszentebb feladata: hogy engem
férji hivatásomnak minden erőmmel való betöltésére buzdítson. Egész
életét a jó feleség ama legfőbb kötelességének szentelte, hogy engem
szüntelen és állandóan figyelmeztessen és nógasson arra, ami az igazi
férfi legszebb ékessége: a feleség és család iránt táplált mindent
feláldozó önzetlenség. E hivatásának és kötelességének minden más
szempontot, minden léha örömet alárendelt – önzetlenül és rajongó hittel
egyre azon fáradozott csak, hogy én azzal az önérzettel állhassak
embertársaim elé, amit a feleségéért és családjáért rajongó és nekik
mindent odaadó, értük mindenről lemondó férfi öntudata nyujt.
Hogy engem ilyen eszményi férj és férfi gyanánt tiszteljen és becsüljön
mindenki: ez volt csak velem törődő feleségemnek minden törekvése.
Sokszor, ha hitemet vesztve, vagy elbúsulva, vagy elfáradva a nehéz
munkától, amivel családomat fenntartottam: léha szórakozásban akartam
feledést keresni – az ő erős és önzetlen akarata mentett meg attól, hogy
valamikor úgy beszéljenek rólam unokáim, mint könnyelmű és gonosz
emberről, aki még a családjával sem törődött. Ilyenkor nem kímélt
fáradságot, hogy visszaadja önbecsülésemet. Figyelmeztetett rá, hogy itt
meg itt még lehetne pénzt keresni, ha egy kicsit megerőltetem magam.
Elvitt magával kalapot vagy ruhát vásárolni neki, hogy ez ékességekkel
bizonyíthassa barátaim és barátnői előtt, milyen derék és jó férj
vagyok. Szüntelen serkentett, buzdított a jóságra, önzetlenségre,
önfeláldozásra, a legszebb keresztyéni tulajdonságokra: s igyekezett
nekem alkalmat adni, hogy e tulajdonságokat vele szemben gyakorolhassam.
Reggel felkeltett, ha henyén és resten még aludni akartam, – dolgozni
küldött, ha céltalan merengés ejtett rabul – egyszóval, mindent megtett,
hogy jó hírnevemet megőrizze.
Lassankint el is érte, hogy kezdtek úgy emlegetni, mint a vidék egyik
legtisztességesebb és legmegbízhatóbb polgárát. Mikor a németek forrón
szeretett hazámat, mely ártatlanságában nem is lévén elkészülve az
emberi gonoszságra, éppen azon fáradozott, hogy Görögországot
bekebelezze és Transvaal királyát száműzve, néhány német gyarmatot
magáévá tegyen, megtámadta: a jogtalan cselekedet feletti felháborodás
minden becsületes férfit fegyverbe szólított, közöttük magamat is. A
lángoló jelszó, hogy meg kell védeni gyönge nőinket és gyermekeinket,
könnyeket csalt ki imádott nőm szemeiből – mint a hazáért mindent
feláldozó rajongó honleány pillanatig se habozott, hogy ha kell, akár
életemet is feláldozza ezért a célért. Ő maga buzdított, hogy csak
vonuljak be minél hamarabb.
Eleinte Liverpoolban teljesítettem helyi szolgálatot. Életem ebben az
időben igen nehéz volt, míg erőim egyrészt erősen igénybevette az a
munka, amit ingyen és önzetlenül ajánlottam fel bajtársaimnak, kik a
szent cél érdekében, hogy védtelen nőinket megvédelmezzük a barbároktól,
egyesültek – másrészt, e külön munka mellett, egyre nagyobb gondot
okozott, hogy feleségemet és leánykámat eltarthassam. Főként az a
félelem tartott vissza, hogy azonnal a dicsőség mezejére siessek, hogy
imádott nőmnek abból a csekély és elégtelen segélyből kellett volna
megélnie, amit a hadbavonultak hozzátartozóinak biztosított az állam.
Imádott feleségem, akit büszkeségemnek ez a sérelme érthetően lehangolt,
végre olyan megoldást talált, mely férji önérzetemnek teljesen megfelelt
s ismét visszaadta már-már megrendült nyugalmamat. Rávett, hogy életemet
egy ebben az időben alakult társulatnál biztosítsam – a biztosítás,
tekintettel katonai mivoltomra, kissé nehezen ment s igen magas évi
befizetéssel vált csak lehetségessé.
Ez évi összegnek előteremtése annyira kifárasztott, hogy 19…-ban önként
jelentkeztem harctéri beosztásra.
Mint seborvost, a „Queen“ kereskedelmi hajóra rendeltek ki, melynek az
volt a hivatása, hogy katonai fedezettel fenntartsa a közlekedést azokon
a veszélyeztetett vonalakon, melyek a német tengeralattjárók zónáján
keresztül kötötték össze Anglia és Amerika kereskedelmét.
19… junius 26.-án délelőtt búcsút vettem hát imádott nőmtől, aki
keserves sírásra fakadt, de azután erőt véve magán, figyelmeztetett
kötelességemre, mint ahogy a derék katona feleségéhez illik.
Aznap délután kicsiny málhámmal és felszerelésemmel behajóztam és
átvettem a parancsnoktól a teendőimre vonatkozó utasításokat. Hajónk jó
széllel futott ki a kikötőből és néhány nap mulva rakományának egy
részét letéve G.... irországi városban, julius 3.-án a nyilt tenger felé
fordult.
Egyideig zavartalanul folytattuk utunkat. Julius 6.-án a szélesség 13°
27′ 1″ és a hosszúság 49° 22′ és 36″ alatt voltunk. Ezen a napon,
restelkedve vallom be, valami érthetetlen és léha jókedv uralkodott
rajtam, mely élénk ellentétben volt szeretett hazámnak szomorú
helyzetével s az olvasó csak úgy bocsáthat meg nekem, ha bevallom, hogy
előzőleg némi szesztartalmú italokat élveztem. De jó kedvem volt és –
csak azért vallom ezt be, mert elhatároztam, hogy mindent úgy mondok el,
ahogy történt, nem szépítve és nem színezve az eseményeket oly utazók
módjára, akik csak külső hatásra törekszenek – bevallom, még daloltam
is. E napon délután szikratáviratot kaptam feleségemtől, melyben
értesít, hogy jól érzi magát, fogfájása elmúlt már, pár keztyűt vett
magának igen jutányos áron s így nem kell tartanom semmi bajtól,
feltéve, hogy én is elintéztem minden dolgomat.
Mintha villám sujtott volna le, olyan rémület és kétségbeesés fogott el
a távirat elolvasása után. Eszembe jutott ugyanis, hogy elfelejtettem
befizetni mult héten legutóbb esedékes részletét annak az
életbiztosításnak, mely halálom esetén imádott feleségemnek húszezer
font sterlinget juttatott volna – hogy ezt a részletet legföljebb egy
hét múlva juttathatom el a társulatnak s így, ha közben halálos
szerencsétlenség ér, az eddigi befizetések kárba vesznek s nőm egy
pennyt se kap. Nagyon kevéssé mégis megvigasztalt az a meggondolás, hogy
ez esetben viszont az említett összeg megmarad a biztosító társulatnak,
mely állami intézet volt, annak az imádott államnak birtoka és
tulajdona, melyért életemet és véremet szívesen áldozom vala, hogy
gyenge és védtelen nőit és árváit megvédelmezzem.
Ily kétségek és félelmek között hánykódva ébredtem a julius 10.-i napra,
mely örökké emlékezetes marad számomra. E nap estéjén rettenetes
kiáltozás csalt fel a fedélzetre. Riadtan futkosott a legénység, a
parancsnok fejvesztetten kiáltozott. Csakhamar megtudtam, hogy hajónkat
német tengeralattjáró torpedója érte, még pedig egészen váratlanul, mert
e vizeken – az Óceán egyik legmélyebb pontja fölött lebegtünk éppen –
nem lehetett számítani támadásra.
Nekem azonnal eszembe jutott az elmulasztott biztosítás, lelki szemeim
előtt megjelent imádott nőm szemrehányó tekintete s fájdalmamban hangos
kiáltozásban törtem ki. A hajó azonnal sülyedni kezdett s annyi időnk
volt csak, hogy huszad magammal mentőcsolnakba ugorhattam. Néhány perc
mulva a büszke „Queen“ rakományostul, mindenestül eltünt a felvert
hullámok között.
Számítottam rá, hogy csolnakunkat felveszi valamelyik cirkáló, sajnos, a
balszerencse démonának úgy tetszett, hogy szenvedéseim serlegét
megtetézze: három óra mulva irtózatos dörej röpített a levegőbe,
csolnakunk egy elszabadult aknára futott és darabokra tört.
Visszazuhanva a vízbe darabig úszással próbáltam megmenteni életemet,
keservesen átkozva a pillanatot, mely annyi szomorú tapasztalat után
hatodszor is kitaszított az ismeretlenbe.
Egyszerre örvénybe kerültem, erőm elhagyott. Mégegyszer fölvetettem
szemem, hogy búcsút vegyek az ég napfényes felhőitől, melyek oly békésen
úsztak a magasban – aztán széttártam karjaim s csendesen átadtam fáradt
testemet a mélységnek. Néhány pillanatig ringatózva és csendesen forogva
sülyedtem lefelé ez áttetszően zöld nedüben – emlékszem még, hogy egész
naiv és fájdalmas csodálkozással pillantottam meg egy lapos és vörös
halnak kómikusan tátogó száját, amint orromhoz ütődött s riadtan hőkölt
vissza. Én is kinyitottam számat, hogy a halált befogadjam, sőt –
furcsa, de így volt – néhány ütemes és szabályos tátogást is végeztem,
mintha az utolsó pillanatban el akartam volna tanulni a halaktól, hogy a
víz alatt élni és lélegzeni tudnak.
Ezután nyilván elvesztettem eszméletemet és nem tudom, percekig vagy
órákig tartott-e ez az állapot, mely tökéletesen hasonlított a halálhoz.
Magamhoz térve langyos és lágy közegben éreztem magamat s felismerve,
hogy élek, azt gondoltam, hogy talán kihalásztak és valamely hajó
fedélzetén vagyok. Azonban kinyitva szemem, legnagyobb meglepetésemre
magam fölött sűrű, zöld vizek roppant tömegét láttam lebegni, melyben
soha nem látott halak, kígyók és gyíkok suhogtak – s karomat felemelve,
éreztem az elem ellenállását. Egyben fülem körül különös búgás és
tompaság zavart: odanyúltam és fülem helyén kerek, mintegy
tenyérnagyságú dobozt vagy korongot éreztem, szorosan odatapadva
halántékomra, mint valami kagylót. Másik fülemen is ugyanilyen készülék.
Álmélkodva vettem észre, hogy szájammal szabályos, lélegző mozgásokat
végzek.
Nyögve ülőhelyzetbe emelkedtem. Ekkor suhogás támadt mellettem s
odatekintve, az elmosódó közeg halvány és lágy hátteréből s mintegy
összefolyva a láthatárral, melyet szakadozott hegyláncok kerítettek
körül, csodálatos szépségű női fejet pillantottam meg, amint álmélkodva
és idegenül mered rám.


MÁSODIK FEJEZET
Szerző megérti, hogy csodálatos módon, élő állapotban maradt a tenger
fenekén // Megindul, hogy tájékozódjék // Különös épületek // Sajátos
növények // Egy ismeretlen állatfajta // A bennszülöttek elfogják
szerzőt
A látomás, mert kábult aggyal és lázas szemekkel nem tarthattam másnak –
csak néhány pillanatig tartott, aztán a kékeszöldben villódzó háttérben,
mint valami ködfátyolkép, lassan elmosódott és eltünt.
Fölálltam és rémült csodálkozással tapogattam meg tagjaimat,
kétségenkívül megállapítottam, hogy élek és érzékelek, bár, a rendkívüli
körülményekhez képest, nem olyan mértékben és módon, ahogy ezt a szót
szárazföldi vidékek felszinén értelmezik. Körülöttem és fölöttem
áttetsző víztömegek végtelensége zúgott – de lábam szilárd talajon állt,
mely közeli láthatáromba veszett. Ezt a talajt sajátságos növények
borították: a közelben furcsán fénylő tócsa, vagy tavacska terült el,
távolabb enyhe emelkedés, bizonytalan körvonalakkal. Hogy mindez honnan
nyeri a világosságot, azt még nem tudtam: egyébként azonban meg kellett
értenem, hogy bármily lehetetlennek látszik, a tenger felszine alatt
vagyok, igen mélyen, valószinüleg a fenekén, és élek. Ezt megértve,
pillanatig rettentő rémület lett urrá rajtam s azt hittem, hogy most
mindjárt meghalok, hogy pillanatnyi ébredésem a haldokló utolsó
erőfeszitése csak, melyben kegyetlen sorsom mégegyszer meg akarja
mutatni önnön koporsómat és vesztőhelyemet. Nőmre és gyermekemre
gondolva, kétségbeesetten kaptam fejemhez és ekkor újból éreztem két
halántékomon a különös, kagylószerű tárgyakat, szorosan füleimre
tapadva.
Ugyanabban a pillanatban rájöttem, hogy életbenmaradásom szoros
összefüggésben van e két kagylóval. Semmi kétség: tüdőm szabályszerű
mozgásokkal emelte mellkasomat s hogy benne az oxigénnek és hidrogénnek
ama sajátos keveréke dolgozik, mely minden szerves életnek
alapfeltétele, azt vérem pezsgése és szívem dobogása árulta el. Jó egy
percig tartott, míg rájöttem, hogy ezek az elemek nem szájamon és
orromon keresztül hatolnak tüdőmbe, mint ahogy szoktak, hanem fülemen
át, még pedig nyilván a rájuk tapadott kagyló vagy szerkezet
segítségével.
Átvillant rajtam azonnal, amit az iskolában tanultam, hogy a víz alatt
élő állatok éppen úgy oxigént lélegzenek be, mint mi s tüdejük is van:
csakhogy az oxigént egy megfelelő szerv, a _kopoltyú_ választja ki a
vízből. Nyilvánvaló tehát, hogy érthetetlen módon ilyen kopoltyúnak
megfelelő szerkezettel látott el valaki, vagy valami, míg eszméletlenül
feküdtem – mű-kopoltyúval, mint ahogy vannak mű-lábak és műkezek, sőt
mikrofonos mű-fülek is. Világosan éreztem, hogy nem lehet másról szó s
emlékszem, még ilyenfélét is gondoltam: elég különös, hogy a diadalmas
emberi szellem, mely a fotografálógéppel tökéletesebb szemet, a
telefonnal tökéletesebb fület szerkesztett s a légcsavarral felhők közé
emelte fel a nehéz emberi testet, példát látván a madarakban: eddig még
nem gondolt arra, hogy a végtelen óceán mélységét is birtokába vegye, a
kopoltyúval való lélegzés tanulsága szerint oly szerkezetet eszelve ki,
mely e szerv működését tökéletesen elvégezve, éppen úgy szabad és
korlátlan mozgású hallá, vagy kétéltűvé varázsolja az embert, mint ahogy
a repülőgép madárrá varázsolja.
E pillanatban meg voltam győződve róla, hogy ezúttal olyan országba
kerültem, ahol ezt a kérdést már megoldották. Kalandos hajlamom s az
utazóösztön, mely annyi balvégzetű szerencsétlenség okozója volt már
életemben (s melynek elnézését csak azért remélem az olvasótól, mert
hiszen mégis e nyugtalan ösztön tette lehetővé, hogy az útleírások
történetét nehány szerény és igénytelen adattal gazdagítottam)
felébredt: második gondolatom már az volt, hogy meg kell tudnom,
milyenek azok a bennszülöttek, akik ezt az országot lakják. Fel kellett
tennem, hogy magas fejlettségű lények, kik a matematikában és a vele
kapcsolatos műszaki tudományokban talán még messzebbre jutottak, mint a
szárazföldön ismert országok lakói – legalább a mű-kopoltyú felfedezése
erre engedett következtetni.
Úgy érveltem magamban, hogy a bennszülöttek nem is lehetnek messze:
ahhoz, hogy még megfulladásom előtt, idejében felszerelték rám a
kopoltyúkat, kevés időt vehettek igénybe – s azóta legfeljebb félóra
telhetett csak el. Hogy szemem a rejtelmes világossághoz kissé
hozzászokott, bátrabban kezdtem mozgolódni. Kezeimmel úszó mozdulatokat
végezve, óvatosan megindultam a fénylő tócsa felé. Szívós indák és füvek
csavarodtak lábamra: minden lépésért küzködnöm kellett. Finom, vörös
homokot kavartam fel, melyből bizonytalan körvonalú halfélék rebbentek
elő, kígyózó csápokkal és uszonyokkal. Most már valamivel messzebb
láttam magam elé. A tócsán túl szabályos vonalak rémlettek, fel a
magasba, megerősítve gyanúmat, hogy értelmes lényektől lakott és
beépített vidékre kerültem. Nagynehezen leértem a partra: fényes
felszinű tó vakító tükre terült el előttem – ekkor hökkentem csak meg a
csodára, hogy a tenger fenekén külön, a környező víztől elhatárolt
folyadékot látok, melynek felszinét halkan borzolja és gyűrűzi valamely
ismeretlen erő. Csakhamar megértettem ezt is. A tükör fölé hajolva,
megismertem rémült és sápadt arcomat, a görcsösen tátogó száj és dagadó
orrlikak bizonytalan foltjaival: kétoldalt, a fülek táján, zöld
korongokkal. Lehajoltam és tenyerem a folyadékba merítve, kimertem
belőle egy keveset és szememhez közelítettem. A cseppek ólmosan ragyogó
gömböcskéi sebesen peregtek le ujjaimról. Azonnal felismertem, hogy
_hidrargirum_ van a kezemben, közönséges néven higany: e cseppfolyós fém
gyült itt össze tócsává, a tenger fenekén.
Áthaladva egy kis földnyelven és bokáig gázolva a higanyban, egész
sereg, a tengeri állatvilágot leíró tudomány előtt ismeretlen halfélét,
algát, tengeri pókot, rákot, kígyót és sok másfajta hüllőt (részletes
leírásukkal nem akarom untatni az olvasót) figyeltem meg: mindez
meggyőzött róla, hogy olyan mélységben vagyok, ahonnan semmiféle hírt
nem hozott még eddig a tenger fenekét vizsgáló kutatás. A tulsó partra
érve, meglepetve álltam meg: két szikla résén keresztül magas oszlopot
vagy tornyot pillantottam, szabályos gyűrűkből egymás fölé építve, egyre
keskenyülő épület volt, befejezetlen teteje mintegy húsz méter
magasságban veszett el. A legfelső körök tetején határozatlan nyüzsgést
észleltem: villanásszerű gyorsasággal, mintha apró, fekete lángok
csaptak volna ki.
Abban a reményben, hogy hamarosan megtudok valamit, közeledtem a különös
épülethez. Kiderült, hogy a gyűrűk szélén tenyérnagyságú ablakocskák
vannak kerek, szabályos távolságban. Örömmel fedeztem fel a nyílások két
oldalán bizonyos művészi ornamenteket, jelezve, hogy nemcsak értelmes,
de kulturált lények műveivel állok szemben. Lehajoltam, hogy az egyik
nyíláson bekukkantsak, mikor a nyílás fölötti párkány széléről rémült
rebbenéssel szökkent fel valami, pillanat alatt a következő gyűrűre
kúszott fel, ott megfordult és pihegve, riadtan, remegve nézett vissza
rám.
A különös, tudatosnak látszó mozdulat, ahogy visszafordult, annyira
meghökkentett, hogy percekig néztünk farkasszemet, míg magamhoz tudtam
térni. Lerajzolni könnyebb volna azt, amit láttam, mint leírni. Ez a
különös állat – ha az volt – lehetett úgy huszonkét-huszonöt centiméter
hosszuságú vagy magasságú. Hengeres, hosszúkás teste első pillanatban az
angolnáéra emlékeztetett. De rögtön észrevettem hogy nem hal és nem
kigyó – külön feje, nyaka és törzse volt és sokféle, bonyolult végtagja.
Ami meglepett és zavarba hozott, első pillanatban, az nyilván a fej
lehetett: ennek a fejnek _arca_ volt, abban az értelemben, ahogy emberre
szoktuk mondani. Széles és dudoros, kopasz koponya és igen magas homlok
alatt két hunyorgó, lobogó szem, mély árkok keretében – orr helyett két
nyílás, alatta lengedező hosszú szakáll, mely eltakarta a szájat. A
vastag, csaknem törzsvastagságú nyakból két igen keskeny kar nyúlt ki,
apró kezekkel – hátul még kettő, széles és lapos, mintha szárny akarna
lenni és mozgás közben csakugyan félszeg, repdeső mozdulatokban
vonaglott ez a két iker-kar. Apró, csápszerű nyúlványok lengedeztek
kétoldalt – a láb széles és erős, mint két golyó, uszonyokkal, ujjakkal
és körmökkel felszerelve.
Lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik végtagját használja
helyváltoztatásra – s hogy vajjon hasán kúszik-e, vagy, felegyenesedve,
lábán jár, vagy talán, a nyomorék szárnyacskák segítségével, lebeg a
vízben. Általában mindegyik végtagja úgy hatott, mintha csökevénye lenne
csak valaminek, ami valamikor szerv volt; – vagy mint kezdetleges
formája egy most fejlődő testrésznek. Mindene volt, amivel a
természetrajz az egyes csoportokat egymástól megkülönbözteti – lába is,
keze is, szárnya is, uszonya is – haja, szőre, tolla és pikkelye: de
mindez nyomorék, fejletlen állapotban. Mintha a természetnek valami
kisérleti modellje volna, amin kipróbálja a lehetőségeket, vázlatos
vonalakban, hogy aztán más állatokra alkalmazza – mint a műszerüzletek
kirakatában látható bábu, melyen minden van, mű-kéz, mű-láb, mű-koponya,
sérvkötő. Egy személyben emlős, hal, madár, vagy talán inkább féreg – és
ami a legfurcsább (ezt persze csak mint kómikus impressziót említem), az
egészben valami emberi is van. Mert bizonyos, hogy megdöbbenésem egyik
főoka az az emberies tekintet volt, ami a magas homlok alól s a bozontos
szakáll fölött rámmeredt.
Forrón szeretett honfitársaimtól bocsánatot kérek, hogy ezt a furcsa
rovart, ha csak pillanatra is, emberhez hasonlítottam – de tudjuk, hogy
éppen a tenger állatvilága szolgál igen gyakran effajta külső, kómikus
hasonlóságokkal. Ki ne ismerné az akváriumokban sűrűn látható _tengeri
csikó_ nevű halat, melynek feje a paripáéra emlékeztet? vagy azt a
másik, lapos félszegúszót, mely kerek szemöldökeivel, lefelé görbülő
szájával mintha valami emberi indulatot, szomorúságot vagy rémületet
fejezne ki?
Ezekre gondoltam, mihelyt meglepetésemből felocsudtam. Kinyújtottam a
kezem, hogy megérintsem a különös állatot (hányattatásaim közben
hozzászoktam, hogy a kiváncsiság és tudásvágy legyőzze bennem az undort)
– de az éles, horkolásszerű hangot hallatott és kicsúszott ujjaim
között. A következő pillanatban el is tünt szemeim elől.
Megkerültem a tornyot és be-benézegettem a nyílásokon. Gyakran úgy
rémlett, lángoló szemek villannak ki rám a sötétből és a fordulóknál
néha mintha az előbbihez hasonló férgek ugranának el, amint odaérek.
Hármat vagy négyet határozottan látni véltem az egyik nyílás mögött – de
rögtön eltüntek megint. A furcsa mozgolódásból és nyüzsgésből, ami
élénk, bujkáló tevékenység érzését keltette, anélkül, hogy határozottan
láthattam volna valamit, arra kellett következtetnem, hogy az épület
belül tele van ezekkel az élőlényekkel – s hogy most, idegen és különös
állat közeledvén lakóhelyük felé, riadtan visszahúzódtak és a nyílásokon
keresztül vizsgálnak.
Abban a feltevésben, hogy majd előbujnak megint, ha egy kicsit
eltávolodom, otthagytam a tornyot és egy keskeny ösvényre tértem. Ekkor
más, csodálatos látvány tárult elém, mely tökéletesen elfelejttette
velem ezeket az utálatos kis férgeket.
Az ösvény végén pompás, hatalmas palota emelkedett: kolosszeumszerű,
köralakú épület, rózsaszín, márványszerű anyagból! Magas, büszke falai
belevesztek a homályba – tetejét már nem is lehetett látni. De amit
láttam, oly káprázatos volt, hogy lábaim gyökeret vertek.
A boltíves, pompás kapuban egy nőalak állott – szép, mint az álom és
mint a művész rajongása. Hatalmas, szoborszerű alak – két méternél is
magasabb. Öltözékét nem tudtam kivenni innen – de mintha felhők között
úszott volna. Legfeltünőbb a hajzata volt – aranyszőke folyó, mely puhán
ringott és lebegett körülötte a vízben s elveszett szinte, mintha
seholse lenne vége.
Azonnal meglátott engem. Valamit kiáltott befelé – aztán leírhatatlanul
kecses mozdulattal megfordult és befutott. Nem tudom, mi történt velem –
arra emlékszem csak, hogy lihegve és fuldokolva értem a kapuig. Egy
széles, kerek csarnokon haladtam át – aztán gazdag, kőkockás folyosókon.
Eleinte izgalmamban nem vettem észre, hogy valami akadályoz a futásban –
sárga, síma, aranyos szálak hurkolódtak kezemre, nyakamra, lábamra.
Egyszerre elvágódtam és nem tudtam mozdulni többet. Ezer és ezer szál
kötözött össze, sűrűn, mint valami szövedék, gubó vagy háló – szemeim
előtt kereszteződtek a szívós, vékony szálacskák. A dongó érezhet
ilyesmit, mikor ostoba fejét befúrva a pók szövedékén, keresztül akarja
törni s egyszerre belegabalyodik.


HARMADIK FEJEZET
A bennszülöttek leírása // Építkezés Capilláriában // Szerző
bemutatkozik és igyekszik megértetni magát // Az első ebéd Capilláriában
Meglepetésem annál nagyobb volt, hogy az az anyag vagy fonál, ami így
gúzsba kötött, merőben láthatatlan volt, legalább az én szemeimnek, vagy
ebben a közegben. Meg kell jegyeznem, hogy a világítás ebben az
országban teljesen elégséges ahhoz, hogy földi szemeimmel éppen úgy
észrevehessem a legfinomabb részleteket, mintha valami angol ligetben
vagy mezőn járnék, déli napsütésben: központja nincsen ennek az
egyenletes fénynek s így az árnyék Capilláriában ismeretlen fogalom, de
sokféle árnyalata van, az enyhe rózsaszíntől a sötét bordóig, halavány
lilától át a szivárvány minden felhőzetén, rikító sárga és haragos
vörös.
Minderről lesz még alkalom szólni. Egyelőre elég annyi, hogy végtelenül
finom és tapinthatatlanul síkos kellett, hogy legyen az a szívós
kötelék, amibe belebonyolódtam, mint dongó a hálóba. Ez az állapot
percekig tartott: hanyatt feküdtem és ámulva láttam fejem fölött karcsú
ívekben feltornyosulni a kupolaszerű csarnokot. Az építkezés,
architekturában, monumentálisan hatott – szédítő, hatalmas oszlopok,
mintha örök időkre szóló, égbenyúló paloták számára készültek volna. Az
oszlopok hatalmas tömbökön nyugodtak, rettenetes súlyokra méretezve. Azt
kellett volna hinnem, hogy óriások lakják ezt a vidéket, félelmes
géniuszok, ismeretlen célok félistenei, ha az eddig tapasztaltak nem
győznek meg az ellenkezőről.
Egyébként mindabban, amit láttam, volt valami befejezetlen, valami
félbenhagyott, valami töredék-jelleg. A monumentálisan megalapozott
oszlopoknak nem volt feje, a tetőzet sietve és ideiglenesen alkalmazott
deszkákkal volt összeeszkábálva. A legcsodálatosabb ellentét azonban e
palota építkezése és annak berendezése között tátongott. A nehéz
márványfalakat gyermekesen naiv csecsebecsék, csipkék, rajzocskák
borítják – játékszerű, furcsa kis bútorok, törékeny, ismeretlen célú
állványok, tele egzotikus gyümölcsökkel és virágokkal: a papirházakban
gügyögő tarka és kecses és jelentéktelen japán művészetre emlékeztető
stilus.
Míg ezen töprengtem, könnyű szellőként csapta meg arcomat a víz. Nehezen
fölemelve fejem, ámulatomban hangot se tudtam adni: most egészen közel,
három lépésnyire állott tőlem az a tünemény, mely az imént úgy
elbódított. Magas, rendkívül karcsú és mégis telt női alak volt,
rózsaszín köpenyben, lebegő és elfolyó hajában csodálatos színű virágok.
Mosolyban fürdő arcán semmi meglepetés vagy félelem nem volt, – szép
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Capillária: Regény - 2
  • Parts
  • Capillária: Regény - 1
    Total number of words is 3760
    Total number of unique words is 2119
    26.4 of words are in the 2000 most common words
    37.9 of words are in the 5000 most common words
    44.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Capillária: Regény - 2
    Total number of words is 3867
    Total number of unique words is 2035
    27.3 of words are in the 2000 most common words
    39.8 of words are in the 5000 most common words
    45.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Capillária: Regény - 3
    Total number of words is 3887
    Total number of unique words is 1955
    28.0 of words are in the 2000 most common words
    39.8 of words are in the 5000 most common words
    45.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Capillária: Regény - 4
    Total number of words is 3884
    Total number of unique words is 2046
    26.6 of words are in the 2000 most common words
    38.0 of words are in the 5000 most common words
    44.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Capillária: Regény - 5
    Total number of words is 4021
    Total number of unique words is 1948
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    40.5 of words are in the 5000 most common words
    48.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Capillária: Regény - 6
    Total number of words is 3734
    Total number of unique words is 2009
    23.9 of words are in the 2000 most common words
    34.4 of words are in the 5000 most common words
    40.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Capillária: Regény - 7
    Total number of words is 540
    Total number of unique words is 380
    39.4 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    51.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.