Capillária: Regény - 6

Az a torony, ahová száműztek, nem a legnagyobbak, de kétségkivül a
legrégibb és legfejlettebbek egyike volt Capilláriában. Alapjait sok
évvel ezelőtt rakták le a jelenleg építő _bullok_-ok ősei, (a
_bullok_-ok élettartama sokkal rövidebb, mint az _oihá_-ké) kiket a
toronyban ma uralkodó fejedelem, _Kar-kar-ka_ ősapja, _Kol-ko_, vezetett
erre a vidékre. A szomszédos tornyokkal békés egyetértésben éltek hosszú
ideig, míg a múlt században egy _goncsargó_ (így hívják ők azt a
katasztrófát, mikor az _oihá_-k kifüstölik őket és elfoglalják
tornyaikat: olyanféle természeti tüneményt értenek alatta, mint nálunk a
földrengés) alkalmat nem adott bizonyos összetűzésekre, amiknek
következményeit a következő, utolsó fejezetben, igyekszem majd röviden
elmondani. Ennek a _goncsargó_-nak ugyanis a _bullok_ történelemtudósok
többféle magyarázatát adják: vannak, akik szigorúan tudományos alapon
elemzik, mások rejtelmes erőket emlegetnek. Mind a két felfogásnak
megvolt a maga pártja a különböző tornyokban és a felülkerekedett pártok
irgalmatlanul kipusztították a legyőzötteket. De ezek a barbár idők ma
már elmultak és a körletben épülő tornyok népe kulturában és
civilizációban hallatlan arányú fejlődésnek indult. Fellendültek a
tudományok és művészetek – előbbiek a _bullok_-ok testi és lelki
tulajdonságainak a toronyépítésre alkalmasság szempontjából való
tökéletesítése: utóbbiak a _bullok_-fajta szellemi nevelése irányában.
Kiváló kutatók foglalkoztak a _bullok_ egyéni és faji strukturájával:
természettudósaik kikutatták a törvényeket, melyeknek alkalmazása
nagyszerű felfedezésekre vezetett a gyakorlati életben.
Az első időkben magam mint egyszerű munkás dolgoztam a vakolathordásnál
és nem volt alkalmam bepillantani azoknak a felsőbb osztályoknak
munkakörébe, akik a torony építését tervezték és irányították.
Viszonylagos nagyságom és ennek megfelelő testi erőm csakhamar
pótolhatatlanná tettek: egymagam többet végeztem nyolcvan-száz
_bullok_-nál, ugyannanyi idő alatt. De éppen ez a testi fölényem adott
lehetőséget utóbb, hogy társadalmi osztályomból kiválva, bizonyos
előjogokat élvezhessek, amik alkalmat adtak megismerni a _bullok_
társadalom keresztmetszetét. Barátokra és összeköttetésekre tettem
szert: ezektől tudtam meg aztán a következőket.
A tornyok egy-egy _bullok_-nemzetségnek állami életben való tömörülése
által jöttek létre. Az államok élén királyok, fejedelmek, köztársasági
elnökök, vagy egyszerű hatósági szervezetek álltak, az illető torony
politikai izlésének vagy hagyományainak megfelelően. Ezek a vezetők
gondoskodtak róla, hogy minden egyéni munka összhangban működjék közre a
közös cél: a torony továbbépítése és betetőzése felé. Ezenkivül a rend
fenntartását és a torony belső és külső védelmét irányították, –
utóbbira azért volt szükség, mert az a veszély, hogy valamelyik közeli
torony népe egyszerűen elfoglalja az épületet, minden torony fölött ott
lebegett. Kialakult a „toronyvédelmi jog“, mely a _bullok_-ok hihetetlen
találékonysága, technikai ügyessége mellett fantasztikus eredményeket
hozott. Hogy a következőkről az olvasó akár csak halvány fogalmat
alkothasson, valamit még hangsúlyoznom kell. Az, amit mi itt Európában
„homo faber“-nek, „technikai ember“-nek nevezünk, olyan mértékben
fejlődött ki a _bullok_-oknál, amilyenről nálunk csak a legvadabb
képzeletű szerzők: egy Wells, egy Shaw merészelt ábrándozni legőrjítőbb
álmaiban. Ez a technikai képesség, ami nálunk, egyelőre, inkább csak az
erőművi világban produkált csodákat, náluk kiterjed a szerves élet
minden területére. Nálunk csak a legújabb időkben és csak óvatos
tapogatózásokkal kezdenek foglalkozni az élő szervezetek átalakításával,
– a _bullok_-oknál az a probléma, hogy egy szemet, egy májat, egy
agyvelőt kicseréljenek, hogy egy tüdő helyébe két vesét ültessenek át,
hogy két agyvelőt kicseréljenek, vagy félbevágjanak, hogy szárnyakat,
uszonyokat növesszenek más szervek helyébe, hogy egy hal kopoltyúját
beleillesszék egy _bullok_ szívébe; nem nagyobb kérdés, mint nálunk a
telefon, telegráf, Röntgen-fény, gőzhajó és repülőgép: míg ez utóbbi
technikai eszközök előállítása a _bullok_-ok számára egyszerű
gyerekjátékká sülyedt.
Ezt meg kell érteni, mielőtt belefognék a „toronyvédelmi jog“
kialakulásának történetébe. Mióta ez a kérdés, kényszer formájában,
felszínre vetődött, a _bullok_-társadalom fejlődésében sajátságos
átalakulás indult meg, amit a „kettősség“, „széthasadás“ szóval lehetne
talán jellemezni. Minden szerv és minden szerszám úgy kezdett
formálódni, hogy kettős célt szolgáljon: a torony építését s ugyanakkor
annak védelmét is, ami persze egyértelmű a támadással. Minden _bullok_
egy személyben munkássá és katonává formálódott át. A vakolólapátokat ha
megfordította az ember, vakolatlekaparókésnek is lehetett használni, a
téglaformák úgy voltak szerkesztve, hogy robbanóanyaggal megtöltve,
egyben téglarobbantó aknát is lehessen csinálni belőle. Ugyanazokkal a
kapcsokkal, amikkel összekötnek két lécet az egyik toronyban, a másik
toronyban szét lehetett azokat feszíteni. A szerszám, ami itt épített,
ott rombolt, – ami egyik toronyban leveseskanál volt, hatlövetű
forgópisztolynak bizonyúlt a másikban, – itt mákosrétes gyanánt ették
ugyanazt, amitől odaát úgy fordultak fel a _bullok_-ok, mint a
patkányméregtől. A _bullok_ bonyolult testén minden szerv szerepe
megkettőződött: a repülésre való szárnyacskák végén éles karmok
fejlődtek, amikkel pompásan lehetett szárnyakat felhasítani; a
dobhártyák úgy alakultak, hogy szükség esetén rettenetes zajt lehetett
verni velük, amitől megsiketül az ellenséges _bullok_; a szemek árkában,
a könnyzacskók helyén, apró mirigyek fejlődtek, amiknek mérges váladéka
megvakította azt, akire ráfreccsentették. Voltak _bullok_-ok, akik
ujjaikat meghosszabbították és kihegyezték, hogy szúrni is lehessen
velük; mások két karjukhoz még egy harmadikat növesztettek, ami oldalt,
a derekukról, fityegett le, éles és hegyes volt és kemény, mint a vas.
A „toronyvédelmi jog“ nagyszerű fejlődése szellemi téren is éreztette
hatását. Az összetartozás érzését, ha lehet, még fokozta az a tény, hogy
ezt az összetartozást széthúzás fenyegette – az egyén és társadalom
viszonya tökéletesen tisztázódott. Azokban a nagyarányú mozgalmakban,
amikben szabadulásom előtt részt vettem, alkalmam volt megismerkedni
_Halvargó_-nak (szűkebb hazámnak) legkiválóbb társadalomtudósával és
államférfiával, _Xa-rá_-val, ugyanazzal, akinek oldalán harcoltam
később, mikor a nagy háboru bekövetkezett. Ez a _Xa-ra_ világosított fel
sok homályos kérdésben, – neki köszönhetem, ha a _bullok_
társadalomtudományban némi jártassággal dicsekedhetem s szerényen
hozzászólhatok társadalmi, politikai és gazdasági kérdésekhez.
Egy alkalommal a _bullok_-társadalom jövőjéről beszélgettünk
_Xa-rá_-val. Én csodálatomat fejeztem ki mindarról, amit eddig a kultura
és civilizáció terén tapasztaltam, – felsoroltam minden tudományt és
művészetet s kimutattam, hogy milyen nagyszerű eredménnyel
dicsekedhetnek. Hihetetlen, mennyi mindenfélével foglalkoznak a
_bullok_-ok _Halvargó_-ban és egyebütt is: s mindennel azzal a végtelen
áhítattal és komolysággal foglalkoznak, amit a közös nagy cél sugalmaz –
az a cél, amit csak kiváló elmék látnak tisztán, de amit a legutolsó
munkás is ösztönszerűen érez. A tudomány minden ága szóbakerült: fizika,
kémia, asztronomia, asztrología, geodézia, numizmatika, história,
hisztológia, filozófia, filológia, filatélia, filantrópia, filharmonika,
kiromantika, kriminológia, fiziológia, pszihika, pszichiatria,
pszichofiziológia, pszihogeodézia, fiziopszihopatológia,
patofiziokémgezia, fizoasztronumiz-filkiropszihogeospektri-gonometriai-
judikamentropoantripológia és a többi. Mindezek módszeresen kifejtve és
összeegyeztetve, ellenőrizve és megszövegezve, egységbe foglalva és
kielemezve alkotják azt az egészet, amin a Torony épül. _Xa-ra_, a
legcsodálatosabb elmék egyike, valóságos polihisztor, mindenhez hozzá
tudott szólni: – ismerte mindegyik tudomány fejlődéstörténetét és
állapotát, állásfoglalását a jelenkorban, a legnagyobb könnyűséggel
beszélt gyakorlati és elméleti kérdésekről, szakszerűen és általánosan.
Főként azonban a társadalomtudományok érdekelték, ezen a téren nemcsak
felfogó és megértő, de alkotó lángelme is volt, – néhány csodálatos,
örökéletű művében, miután az elméletek eredményét leszögezte, erkölcsi
magaslatra jutván, azt az útat és módot is megtalálta, amin keresztül,
illetve aminek segítségével a társadalomnak haladnia kell, hogy az
ösztön és akarat tényét összeegyeztető szükségességének világos
parancsát követve megérjen egy jobb lehetőség, felismerésének magaslatát
jelző állomás állapotára.
Erre a pontra érve, örültem, hogy az egész beszélgetés alatt fokozódó
nyugtalanságomon talán enyhíthetek (aznap reggel nagyon leverten
ébredtem: _Opulá_-val álmodtam megint) s feldobtam a kérdést, hogy
állunk mindezek után a _goncsargó_-val, vagyis azzal a természeti
tüneménnyel, amit a _bullok_-ok valami földrengésfélének képzelnek s ami
tornyaikat halomradönti. Először hagyta el számat az „_oiha_“ szó, mióta
_Halvargó_-ba kerültem. _Xa-rá_-ra láthatóan kedvezőtlen hatást
gyakorolt ez a tárgy. Fészkelődni kezdett, kicsinylően mosolygott,
szórakozott válaszokat adott, másról akart beszélni, – majd hirtelen
kitörve, csodálkozásának adott kifejezést, hogy olyan művelt és
felvilágosodott ember, mint én, ilyen haszontalan és gyermekes dolgokkal
foglalkozik. Ami a _goncsargó_-t illeti, unatkozó és műveletlen
filozófusok, elmúlt századokban, mikor a _bullok_-társadalom,
természettudományos gondolkodás és módszeres kutatás nélkül
szűkölködvén, hiú kozmológiákat, mitoszokat és legendákat gyártott még,
ilyes mesékkel próbálták elaltatni a megismerésre szomjazó kulturálatlan
tömegeket. Egyike ezeknek a meséknek a _goncsargó_ is, az a teozofikus
vagy misztikus feltevés, hogy valami csodálatos, felsőbb akarat vagy
intelligencia intézi a tornyok sorsát: ez hozott létre bennünket,
_bullok_-okat, a maga gyönyörűségére, vagy szükségletére s az is dönti
romba bizonyos ponton nagyratörő álmainkat. Ő, a maga részéről, anélkül,
hogy hitetlen, vagy tagadó szellem volna, meg van győződve róla, hogy az
effajta transzcendens, vagy metafizikai koncepciók a fejlődés
szempontjából károsak, egészen reménytelen és terméketlen játékai a
_bullok_-értelemnek, mely bizonyos határok között mozog és a
Felfoghatatlan nem tartozhat munkájának pozitiv tárgyai közé. Egyébként
a fejlődéstörténet kezdi kimutatni, hogy a _goncsargó_-nak nevezett
összeomlás, ami időközönként elsöpri a kulturát, bizonyos atom-bomlást
előidéző kórokozó anyagok működésére vezethető vissza – ezeknek a
kórokozóknak vagy üstökösöknek létezését kétségtelenül kimutatták:
mindig jelen vannak, amikor a csillagászok _goncsargó_-t jeleznek, az
égbolton, fényes tömegek, vagy gomolygó, átlátszó ködfoltok alakjában,
melyek matematikusaink által még ki nem mutatható pályán keringenek a
tornyok felett. A spektrálanalizis már összetételüket is megállapította:
nincsen bennük semmi olyan anyag, mely a _bullok_-ok testében elő ne
fordulna. Nagyon természetes, hogy a naiv ős_bullok_ ezeket a rejtelmes,
imbolygó ködfoltokat, melyeknek hosszú, aranyuszálya végigsöpri az eget
s elborítja tornyainkat is fényével, valami felsőbb erőnek, vagy
akaratnak hitte, _oihá_-nak nevezte el, félt tőle és imádta, – de
valójában tehetetlen, kialakulatlan tömegek ezek, akár szervesek, akár
szervetlenek, kezdetleges állapotban maradt ősanyagok. A műveletlen
paraszt és a tudatlan lelkű, képzelődő költő kisértetet lát bennük, amit
_oihá_-nak keresztel el aztán, megtartva az ősi mitológiák kifejezéseit.
Kissé zavartan hallgattam a kiváló tudós fejtegetéseit és bátortalanul
emlékeztettem őt a _bullok_-művészek festményeire és szobraira, melyek
_oihá_-kat ábrázolnak sajátságos helyzetekben. _Xa-ra_ atyai
jóindulattal mosolygott és ismételten biztosított engem, hogy _oihá_-k
nincsenek. Ezek a képek és ábrák bálványoknak tekinthetők: pozitiv
magvuk részben az előbb említett kórokozó anyag, részben a _goncsargó_-k
alkalmával fellépő tömeg-pszihózis, mely megszédíti és agyrémekkel tölti
el az érzékeket: nem lévén hozzászoktatva azokhoz az erős ingerekhez,
amiket effajta természeti tünemények kiváltanak. Ebben a sajátságos
elmezavarban aztán a _bullok_-ok, közöttük, mint különösebben érzékeny,
tehát könnyebben megzavarható idegrendszerű egyének, az úgynevezett
költők és művészek tipikus módon viselkednek. Ágaskodni kezdenek,
nyújtózkodnak, szemük kifordul, fejük megdagad, összefüggéstelen
szavakat dadognak: mintha csodálatos látomások gyötörnék őket. Meg kell
adni, hogy a fentemlített ingerek nagyon erősek és legyőzésükhöz igen
fegyelmezett elme szükségeltetik: – ő maga, aki csillagvizsgálóból
figyelte egyszer egy ilyen közönségesen _oihá_-nak nevezett ködfolt
közeledését, csaknem megzavarodott tőle, kiáltásokban tört ki,
artikulálatlan és értelmetlen hangokat ejtett, amiket hangutánzó
betűkkel később fel is jegyzett magának, ilyeneket, mint „ó, ó, ó, édes,
gyönyörű, Nusikám, numcikám, mancikám, kuncikám, puncikám, életem,
csillagom, mindenségem, zsófikám, kegyen (vagy legyen?) a feleségem
stb.“
Nyilvánvaló, magyarázta tovább _Xa-ra_, hogy a költőknek és művészeknek
ezeket a különben igen hatásos és sugalmazó megnyilatkozását csak a
szigorúan ellenőrző kritika szemüvegén át szabad nézni, ha azt akarjuk,
hogy ezeknek a _bullok_-oknak működését is be tudjuk kapcsolni a
művelődésnek és fejlődésnek abba a folyamába, mely a társadalom
radikális megszervezését és átalakítását célozza: le kell vonni belőle
azt, ami betegesen túlfűtött képzelődés, ábránd, őrület, agyrém:
redukálni kell a valóságra, ami lelkükön át elferdítve, túlozva,
összezavarva, kielemezetlenül ömlik elő – ki kell hámozni ebből a
zagyva, csillogó halmazból az egyszerű, általános abstrakciót, a
valóságos tényeket, a nagy szociális igazságokat, mint amilyen a
történelmi materializmus, a létért való küzdelem, a nemek harca, az
erősebb kiválása és a fajvédelmi különítmény. Ezeket kell szem előtt
tartani, hogy egyre szélesebb rétegeket vonhassunk a nagy munkába,
felvilágosítva a tömegeket, azokat a ködfoltokat is, amiket _oihá_-knak
neveznek, hogy egykor hasznos, munkás tagjai és támaszai lehessenek a
_bullok_-társadalomnak.


TIZENKETTEDIK FEJEZET
Halvargó külügyi helyzete // Háboru a tornyok között // A háborut követő
társadalmi mozgalmak rövid leírása // Szerzőt elfogják, megmenekül, majd
egy csodálatos tünemény révén elhagyja Capilláriát és visszatér hazájába
_Halvargó_ külügyi helyzete az utóbbi években válságosra fordult. Az
Egyesült Tornyok Birodalma, mióta az „Általános Toronyvédelmi Jog“
kodifikálva lett, hatalmas lendületben vetette rá magát a
fegyverkezésre. A szikrát egy heves _goncsargó_ dobta ki, mely három
tornyot pusztított el: a szerencsétlenséggel _Halvargó_-t vádolták a
többi tornyok, az volt a vád, hogy túlépítkeztünk, túlsok anyagot
halmoztunk fel, ez a torlódás megsűrűsítette a vizet fölöttünk,
áramlatokat idézett elő s ezeknek tulajdonítható az összeomlás. A
Birodalmak vezető férfiai egyre hevesebben sürgették az összetartás
fokozását, erőteljesebb munkára serkentették a polgárságot, nehogy a
többi tornyot is utolérje végzete – hangoztatták a lefegyverzés
szükségességét, amit, ha kell, erőszakkal is, tűzzel-vassal végre kell
hajtani.
A mi időszámításunk szerint junius közepe felé aztán kitört a háború a
tornyok között. _Halvargó_ a Baloldali Szövetséghez tartozott s mint
ilyen, elszántan és elkeseredetten szállt síkra meggyőződése mellett,
mely szerint a _goncsargó_-t nem az építkezés csökkentésével, hanem
inkább fokozásával lehet csak megakadályozni: evégre kivánatos volna,
hogy két-három torony közös államfő alatt működjék, s ezeket a
tornyokat, ha másképpen nem megy, el kell foglalni erővel. Éppen azért,
mihelyt a háború kitört, vízmentesen elzártak minden kijáratot, nehogy a
gyáva csőcselék megszökdössön s kitérjen katonai kötelezettsége elől. A
kijáratok elzárásával sikerült elérni azt a lelkes hangulatot, mely a
támadáshoz szükséges – az egész torony izgalomban volt, mindenki az
egyetlen kijárat, a tetőpárkány felé tolongott, ahol az első
összeütközések folytak a szomszéd torony katonáival. Magam _főszurkálói_
rangban kerültem ki a harctérre, ahol, mint bátor katona, csakhamar
érdemeket szereztem, áthatva a Toronyvédelem eszméjétől, mely a világot
örök békével és boldog munkával kecsegtette.
Magát a hadjáratot s az utána következett időket más könyvben írtam meg,
mely azóta sok kiadást ért el. Itt röviden csak a főbb adatokkal
foglalkozom. Eleinte nagy sikerrel harcoltunk, rengeteg foglyot
ejtettünk, ezeket a torony pincéjében zártuk el és tápláltuk, – sajnos,
óriási veszteségeink utánpótlását képtelen lévén bevárni, december végén
a _kurgi bullok_-ok elől kénytelenek voltunk visszahúzódni, feladni a
terepet. A _kurgi_-k felgyujtották tornyunkat és a védelemre
visszamaradt őrséget lemészárolták. A _Halvargó_-val szövetségben álló
tornyok vezetőségében is meghasonlott az egyetértés: egy eldönthetetlen
nyelvtani kérdés adott alkalmat a hadvezetőség és diplomácia közti
nézeteltérésre. A diplomácia nyelvtudósai azt követelték, hogy a
_bullok_-társadalom nagy érdekeire való tekintettel törölni kell a
szótárból és köztudatból az egyes szám első személyű személyes névmást s
a többes szám névmásával kell behelyettesíteni, – szerintük minden
bajnak az volt az oka, hogy az „én“ névmás vonzatait lehetetlen
összeegyeztetni a „mi“ névmáséival – hogyha egy diplomata azt mondta,
„_mi_ hajlandók vagyunk utolsó csepp vérünkig stb.“, akkor ebbe a „mi“
szócskába beleértették az „én“-t is, vagyis őt magát, ami képtelen
helyzetet idézett elő míg ha a katona a harctéren azt mondta, „én éhes
vagyok“ vagy „én megdöglöm“, ebből az ellenséges torony diplomáciája
mindjárt arra következtetett, mintha odaát valami baj volna, holott
erről szó sem volt. Ebből mindenféle félreértések származtak, amiket a
diplomaták szerint, az „én“ szó és fogalom gyökeres kipusztításával
lehetett volna csak elintézni.
Ennek a felfogásnak hirdetői diadalt arattak, minthogy egy újabb
_goncsargó_ az egész mozgalomnak új irányt adott. Már a háború alatt az
egyes tornyok belsejében szakadás következett be – a harcolók fele be
akarta fejezni a háborút, a másik fele folytatni akarta. A két párt
harcba keveredett egymással, eleinte tornyonkint, később, felismerve azt
az erőt, ami a tornyok közti szövetkezésben rejlik, az egyes tornyok
háborúellenes pártjai összefogtak egymással, szemben a háborús pártok
blokkjával, mely szintén toronyközien szövetkezett akaratának, a tornyok
közti háború folytatásának, keresztülvitelére.
Ez a háború igen soká tartott, mindkét részről rengeteg foglyot
zsákmányoltak, – végre nagyobb fegyverkészletével és kegyetlenebb,
hevesebb támadásaival a mérsékelt, háborúellenes párt győzött s
rákényszerítette a békét ellenfelére.
A Többesszámú Személyes Névmás ötös tanácsa, miután ilyenformán
diadalmaskodott, hozzálátott második nagy feladatának, a békés munka
biztosításának előkészítéséhez. Ebben ismét nézeteltérések támadtak – a
nyelvtudósók egy része az első személyű személyes névmás eltörlése után
követelte az első személyű birtokos névmás kipusztítását is: azzal
érvelve, hogy a „miénk“ szó fölöslegessé teszi az „enyém“-et és megoldja
a gazdasági kérdést. Hiába érvelt a Másfél Éves Csecsemők Konzervativ
Pártja azzal, hogy az „enyém“ szót előbb ismeri az ember, mint az „én“-t
s így annál általánosabb jelentőségű – a forradalom ellenállhatatlanul
kitört s felzúdította az alsó párkányok dolgozóit. Tudósok jelentkeztek,
akik kimutatták, hogy a _bullok_-ok eddig rengeteg munkát pazaroltak
azzal, hogy emeletenkint építették fel a tornyot, – hiszen a cél a
tenger felszínének elérése lévén, teljességgel elégséges, ha mindjárt a
legfelső emeletet kezdik el építeni s ehhez a munkához haladéktalanul
hozzáfognak. Evégből leghelyesebb, ha az alapot építő _bullok_-ok
feljönnek a legfelső emeletre, leszorítják a fentieket a pincébe,
lerombolják az eddigi építést és újra kezdik az egészet, fönt, a tizedik
emeletnél. Darabig győzött ez a felfogás, a rombolást megkezdették, az
ellenállókat lecsukták – míg végre valaki rá nem jött, hogy nem ér az
egész semmit, mert azok a _bullok_-ok, akiknek a tizedik emeletet
kellene építeni, még kicsikék, éretlenek: a felnőtt pinceépítők pedig
nem értenek hozzá. Más megoldást kell keresni.
Ezekután gyors egymásutánban következtek különféle, a _goncsargó_
elkerülésére vonatkozó megoldások s azoknak kipróbálása, alkalmazása. A
mozgalmakban, melyek így egymásra következtek, erősen kivettem a
részemet, mint _Halvargó_ lelkes polgára – tagja voltam annak a
társaságnak, mely a személyes és birtokos névmás üres harcait elvetve,
inkább az igealakok és időmeghatározások javítását ajánlotta, s mely egy
időre felül is kerekedett, azzal a programmal, hogy minden jelen időben
történő cselekvést úgy kell tekinteni, mintha az a jövőben zajlana le.
Miután tudósaik pontosan kiszámították, hogy ezerkétszáz év mulva
szükségképpen ilyen és ilyen ruhában fognak járni a _bullok_-ok, így és
így fognak élni, ezt és ezt fogják akarni, ilyen és ilyen államformában
fognak élni, ilyen és ilyen képeket fognak festeni és verseket fognak
írni, ezt és ezt fogják enni, nyilvánvaló, hogy nagy időt takarítunk
meg, ha a pontos számításoknak ezeket az eredményeit már most
gyakorlatba hozzuk és úgy cselekszünk, mintha az ezerkétszáz év már
elmult volna. A Jövőbelátó Szociálgummihúzó Párt uralomra is került és
két napig úgy ment minden, mint a karikacsapás és ment volna tovább is,
ha egy hirtelen támadt járványos bélhurut és annak kellemetlen
következménye véget nem vet a dolognak: a szörnyű bűztől elszédültek a
vezetők és kénytelenek voltak átadni helyüket, fenntartva
álláspontjukat, hogy a számítás azért tökéletes volt, csak a bélhurutról
feledkeztek meg, aminek nem ők az okai, hanem a hirtelen támadt rossz
időjárás, mely délutánra váratlanul beborította az eget, – azt igazán
nem lehet követelni a tudósoktól, hogy megmondják, milyen idő lesz egy
óra mulva, mikor nekik ezerkétszáz évre kell előre gondolni. – Ezután a
Tavalyihóvisszafagyasztó Egyesület vette át az uralmat, mely okulva a
szörnyű pusztítás emlékén, amit a Gummihúzók okoztak, azt a felfogást
tűzte zászlójára, hogy miután a jövőt nem lehet ismerni, a multat
ellenben igen, legjobb lesz ott újrakezdeni mindent, ahol
ezerhatszáznegyven év előtt abbahagytuk. Ennek megfelelően mindenkinek
vissza kellett menni illetőségi helyére, – az adósnak nem kellett
fizetnie, aki ellenben pénzhez jutott közben, elvették tőle és odaadták
annak, akié ezerhatszáznegyven év előtt volt. Így az egymásra következő
hatalmak alatt mindenki jutott valamihez, rosszul csak azok jártak, akik
úgy akartak élni, mintha junius harmadikán csakugyan junius harmadika
volna és nem szeptember kilencedike, vagy március tizennyolcadika –
ezeket a Gummihúzók és a Hófagyasztók egyaránt büntették és börtönbe
csukták. A kisebb-nagyobb kollektiv mozgalmak, a társadalomtudomány és
_bullok_-tan, valamint a toronyvédelmi eszme fejlődésével egymást
követték a nagyszerű eszmék. Voltak, akik szakítva a monisták
földhözragadt felfogásával, azon az alapon nyúzták le egymás bőrét, hogy
a _bullok_ nem oktalan, vérengző állat, hanem kettős lény, lélek és
test, kit a közönséges, létért való küzdelem által irányított
kiválogatódás mellett a megismerés és belátás kormányoz, – mások ismét a
fajvédelem és fajnemesítés érdekét tartva szem előtt, bebizonyították,
hogy egy _bullok_ értékét, erkölcsi és selyemhernyótenyésztési
szempontból, az határozza meg, hogy ki volt az apja és az anyja: hogy ő
maga kicsoda, vagy hogy ő egyáltalában a világon van, az egészen
lényegtelen, mint ahogyan a lóversenyen is aszerint bízunk a versenyző
lovakban, hogy milyen családból származtak. A gondolkodókat és írókat
elkergették helyükről, helyükbe a kémikusok egy sajátságos fajtája
került, akik, bizonyos csoportok szerint, kimutatták az emberek
gondolkodásában és cselekvésében azokat a vonásokat, amikre előre
következtetni lehet aszerint, hogy hol születtek: ezt aztán
világszemléletnek nevezték el. Később ez a tudomány igen kifinomodott:
különféle tulajdonságok alapján állította szembe egymással a
_bullok_-okat, kiderült, hogy a haj, a fül, a körmök növése, színe,
szaga és halmazállapota szoros összefüggésben áll a _bullok_
természetével és szándékával, – így keveredtek harcba először az
alacsonynövésűek és a magosak, aztán a kiálló pofacsontuak és a beesett
szemüek, a szőkék és a barnák, a kövérek és soványak. Később, sajnos,
némi zavarok állottak be, éppen az ember- és fajisme apostolainak
túlságosan kifejlődött tudása és érzéke következtében, a legutolsó nagy
harcban, melyben rengetegen estek el, lettek földönfutóvá, vesztették el
mindenüket s mely két fajta között folyt, az Orronszemölcsötviselők és
az Előrehajlófülcimpások között, kiderült, hogy vannak, akiknek szemölcs
is van az orrukon, azonkivül a fülcimpájuk is előrehajlik, viszont
olyanok is, akikre egyik se áll: s így ebből a szempontból mégse
lehetett két részre osztani az egész _bullok_-ságot, hogy hatásosan
vívják meg a nagy világszemléleti harcot. Előlről kellett kezdeni az
egészet – megint visszatértek a naiv néphithez, mely _oihá_-nak nézi a
ködfoltokat – a közös veszedelmet, a _goncsargó_-t pedig a gondviselés
büntetésének. Abban az időben, mikor – mint ahogy azonnal látni fogjuk –
váratlanul el kellett hagynom Capilláriát, a nagy küzdelem éppen ebben a
stádiumban volt, s így láttam utoljára: hogy azóta mi történt, nem
tudom: utolsó emlékem tehát erre a nagy fellendülésre vonatkozik, ami a
legyőzött _Halvargó_ politikájában beállott. Goncsargó-kormány vette át
a hatalmat, megalapította az Első Goncsargó Szövetséget, szemben a
hitetlenekkel, Goncsargó Fogyasztási Intézet létesült, Biokémiai
Cipőgyár, másszóval Goncsargóbanhivők Politikai Kormánypártja, mely nagy
erővel igyekezett rendet teremteni a toronyban. Magam, aki jó néhány
harcban részt vettem, tekintettel ismeretlen származásomra, eleinte
gyanúban álltam a Goncsargópárt előtt: később azonban egy
felolvasásommal, amit a „Goncsargóirányzat és a nemzeti eszme nemzetközi
terjedése különös tekintettel a gépalkatrészek által kitépett fülekre“
címen tartottam, ismét felszínre vergődtem _Xa-ra_ oldalán, aki ebben az
időben, elveinek fenntartása mellett, ismét vezető és irányító
egyénisége volt a hatalomnak.
Capilláriából való szabadulásom története néhány szóval elmondva
ennyiből áll.
Egy napon megjelent nálam a kormány egyik megbizottja és felszólított,
hogy, mint az _oiha_-kérdés ismerője, vállaljam annak a küldöttségnek
vezetését, melyet _Halvargó_ indított az egyik elég távollevő toronyba,
ahol a csillagászok _goncsargó_-t jeleztek s ahonnan segélycsapatokat
kértek tőlünk a felbomlott belső rend helyreállítására. A megtisztelő
megbízatást elfogadtam s egy reggel útnak is indultunk. Utunk napokig
tartott, sok akadályt kellett leküzdenünk, – végre azonban elértük a
szóbanforgó tornyot, ahová be kellett volna vonulnunk. Csakhogy a
felkelők bekerítettek bennünket, lefegyverezték kiséretemet s mielőtt a
kaput átléphettem volna, letartóztattak, mint árulót, és börtönbe
vetettek. A vizsgálati fogságot nem volt módomban kitölteni, közben
ugyanis beállott a _goncsargó_, a _bullok_-ok nagyrésze elpusztult, a
többi elmenekült. Éjnek idején hagytam el börtönömet, melynek őrei
eltüntek mellőlem – rettenetesen kimerülve és halálra csigázva vettem
utamat bizonytalan irány felé, egyre bujkálva és aggódva, nehogy
ellenséges _bullok_-ok közé kerüljek megint, akik, nem ismerve a
helyzetet, szabadulásomat szökésnek minősítenék s egyszerűen
főbelőnének, vagy levennék fülemről az odatapasztott kopoltyúkat s én
megfulladnék. Egy őrjárat üldözőbe is vett, de egérutat nyertem s a
korallerdő védelmet nyújtott.
Hajnalban emelkedni kezdett a talaj, a leszűrődő világosságban felfelé
kapaszkodtam s végre elértem a hegy csúcsát, ahol kimerülten és
halálraváltan estem össze. Úgy éreztem, végem van, nincs menekülés, nem
mehetek sehová, nem vesz senki védelmébe – az _oihá_-k elűztek, a
_bullok_-ok halálrakeresnek: nyomorultan el kell pusztúlnom. Hangosan
fohászkodni kezdtem s átkoztam sorsomat és tulajdon dőreségemet, mely
annyi keserves tapasztalat után, újból felkeltette bennem az utazás