Capillária: Regény - 7

vágyát és ingerét. Azt hittem, utolsó perceimet élem és soha nem látom
többé szeretett hazámat s már-már azon voltam, hogy letépve
kopoltyúimat, megrövidítem szenvedéseimet, mikor rettentő zúgás és
dörgés és rengés térített magamhoz. Egyidejűen megrázkódott alattam a
talaj s forró tajték csapott föl mellettem. Iszonyú erő ragadott meg,
tovasodort, meghengergetett és fölkapott – lélegzet után kaptam és
elvesztettem eszméletemet.
Tulajdonképpen nagyon egyszerű dolog volt, ami velem történt, csak a
sajátságos körülmények tették rendkivülivé. Később értettem meg az
összefüggést, amit különös kalandom magyarázatául előrebocsátok. Az a
hegy, ahová kerültem, a tengerfenék egyik tűzhányója: ami magával
ragadott, az a tűzhányó kitörése volt. A vízben rögtön fehér tajtékba
merevülő láva fölemelt s míg ájultan sodródtam benne, oly eleven erőt
helyezett el tagjaimban, mely elégséges volt, hogy a tenger felszínére
kidobjon. Mikor magamhoz tértem, egy keskeny zátonyon találtam magam,
melyet a kitóduló tajték alkotott azon a helyen s melyet a hullámok
lassan ringattak és sodortak észak felé. Kopoltyúim már nem voltak
rajtam. Körülnéztem, megdörgöltem szemem s ámulva bámultam bele a Napba
s a kék ég harangjába, melyet oly sokáig nem adatott láthatnom. Estefelé
volt, az ég felhőtlen, partot nem láttam sehol.
Huszonnégy órai hányattatás után egy cirkálóhajó felfedezett és
kimentett szorult helyzetemből. Első nap semmi jelét nem éreztem annak
az idegbetegségnek, mely aztán kitört rajtam s melyre, mint ideiglenes
elmezavarra, ma már csak szégyenkezve emlékszem vissza. Csak mikor
partot értünk s a cirkáló kapitánya érdeklődött kilétem és kalandjaim
iránt, vettem észre, hogy nem az vagyok, aki voltam. A férfiak szagát
elviselhetetlennek találtam, a kapitány kérdésére _oiha_-nyelven
válaszoltam, aminek furcsa rikoltozásai és kiáltozásai annyira
megdöbbentették a jó embert, hogy a hajó orvosát kérte, vizsgálna meg s
helyezne el valamelyik kórházban. Én azonban, még mielőtt ez
megtörténhetett volna, kereket oldottam és kiszöktem a városba.
Megtudtam, hogy Franciaországban vagyok, Marseille közelében:
megvizsgálva zsebeimet, némi aranypénzt fedeztem fel, amit a tenger
alatt való hosszas tartózkodás nem áztatott úgy el, mint ruháimat és
csizmámat. Ezen a pénzen egy kereskedésben női ruhákat vásároltam,
titokban felöltöttem azokat, hamis hajat tettem a fejemre,
kipirosítottam a szájamat, és rizsporral kentem be vastagon az arcomat a
marseillei szép nők mintájára. Csak homályosan emlékszem ezekre és az
ezekhez hasonló bolondságokra, amiket a következő hetekben elkövettem.
Ez a kevés is, amire emlékszem, néhány hét mulva jutott eszembe, mikor a
doveri tébolydában, ahová becsuktak, kissé kipihentem magam s
orvosomnak, a jóságos és megértő Mr. Foxnak, a lábbadozás óráiban
elmondtam rémképeimnek keletkezését és történetét. Bűnbánóan meggyóntam,
hogy a _bullok_-ok közt való szenvedésektől meggyötört és önmagából
kifordult aggyal az első napokban valami zavaros, tébolyult elhatározás,
vagy inkább rögeszme lett úrrá fölöttem, – hogy nem leszek férfi többé,
vagy ha igen, csak azért, hogy felvegyem a harcot az emberi fajta
elnyomója és rabságban tartó zsarnoka, a nő ellen – felveszem a harcot,
saját fegyvereivel, a közönnyel és hazugsággal – álruhában, női
álarcban, férkőzöm közéjük, kilesem titkaikat és ezeknek birtokában
felszabadítom boldogtalan és tudatlan _bullok_-társaimat.

Ezeket az ostobaságokat szégyenkezve mondom el s mondtam el már akkor a
jóságos dr. Foxnak. – Kipihenve furcsa utam fáradalmait, még néhány
hetet töltöttem az elmegyógyintézetben, melyeknek lepergése után,
értelmes beszédemet hallva, s az orvosok véleménye alapján, az
igazgatóság gyógyultnak minősített. 1922 március 4.-én hagytam el az
intézetet s néhány nap mulva, pontosan március 10.-én, érkeztem
szülővárosomba, Redriffbe, ahol nőmet és gyermekeimet jó egészségben
találtam.
GULLIVER HATODIK ÚTJÁNAK
VÉGE