Balázs Sándor beszélyei (2. kötet) - 4

nem szükséglénk nógatást.
Antal, az őt lesujtó hirre hallgatva szorita kezet a férjjel, s minden
marasztás daczára odahagyá a ránézve türhetlen vigságot.
Mentsen fel a türelmes és engedékeny olvasó azon rám nézt őszintén
szólva igen kellemetlen dologtól, hogy e szerencsétlen Adonisnak iszonyú
fájdalmait leirjam, melyeket e hír keltett fel lelkében. Valamint attól
is, hogy őt hosszu életpályáján végig kisérjem.
Ő nem az az egyéniség, kinek körében kellemesen telik az idő.
Annyit azonban szükség megemlitenem, hogy daczára zordon fájdalmainak
sem étvágyát nem vesztette el, sem melancholikussá nem lőn, sőt pár hó
mulva valóságos hizásnak indult.
Isten veled hát szívdús férfiu – örökre!
Térjünk vissza a pezsgős palaczkokhoz.
Vig durrogásaik kellemesebbek a bánkódó sohajoknál.
A férj, kivel csakhamar baráti poharat üriték, s ki mint az olvasó e
rövid együttlét után is azonnal láthatja, egyike a legélvezhetőbb
embereknek, mindvégig megtartá vidorságát.
Daloltunk, tréfáltunk s egy véletlenül odavetődött czigánybanda vig
zenéje oly röviddé tevé az éjt, hogy az út által okozott bágyadtság
daczára egyetlen egyszer sem – ásitottam.
A nap már kémlelődni kezdett tüzes szemeivel, midőn véget ért a
dinomdánom.
Az ügyvéd oly… na de nem akarom megbélyegezni őt, kivált miután nem
leend többé alkalma helyrehozni e gyöngeségét.
Azt értem, hogy vele sem fog többé találkozni az olvasó.
Felőle nincs mit mondanom; az eddigiek eléggé jellemzik őt, s bízton
engedik gyanitani, mikép élte ezután világát.
A férj Endre, mint nevezék őt, lelkemre köté, hogy ittmulatásom ideje
alatt többször keressem fel.
Megigértem, s eltávozánk aludni és álmodni.
Azon nehány nap alatt, mit ügyeim elintézése végett Váradon töltöttem,
többször voltam vele.
Pezsgős palaczkok nélkül is vidornak, kedélyesnek és igen mulatságosnak
találtam őt.
Elképzelhető azért kedves meglepetésem, midőn bucsúlátogatásom
alkalmával értésemre adá, hogy velem fog utazni.
Elindulánk és ha nyári forró napokban pusztai ut lehet kellemetes, ez
bizonyára a legkellemesebbek közé tartozott.
Hanem azért még sem akarom olvasóimat homok és por közé vezetni, inkább
pár napot átugrom történetünkben, s egész tündéri gyorsasággal egyenesen
Pesten termünk. Még pedig hogy az ellentét annál felötlőbb, a meglepetés
annál tökéletesebb legyen, egyenest a vácziutczában.
Itt sétáltunk karöltve párnappal megérkezésünk után Endrével, s élveztük
a – – séta gyönyöreit.
Ki a fővárosban csak egyetlenegyszer fordult meg, tudhatja hogy a szép,
az elegans női világ itt szokta megtenni reggeli sétáit.
Különösen ez alkalommal igen szép idő volt, és az utcza csak ugy
hemzsegett a mozgó virágoktól.
Endre, ki a pezsgőzési jelenet óta szándékosan került minden hangot, mi
nejére vonatkozott volna, sokkal több érdekkel vizsgálgatta a mellettünk
ellebbenő hölgyeket, mint azt a történtek után vártam tőle.
Viseletében mi sem volt, mi férjet, mi több, megcsalt férjet
gyanittatott volna.
Egyszerre csak hirtelen megállt, szemüvegét vevé igénybe, s tekintetével
egy határozott pontra meredt.
Odapillanték. Egy fiatal, divatosan öltözött ember volt, ki egy
kirakatot vizsgálgata.
– Ő az! – kiálta fel Endre – csakugyan föltaláltam őt!
– Ki? – kérdém érdekkel.
– Nőm kedvese. Jer!
A fiatal emberhez léptünk.
– Uram! – szólitá meg őt Endre, karját gyöngén megérintve.
A fiatal ember megfordult és majd hátrabukott a – meglepetéstől.
Én tartva Endre hevességétől, kérni kezdém, mérsékelje magát.
– Ó légy nyugodt – viszonzá – nem fog utczai botrány történni, mert ez
úr leend oly szíves szállásomra követni, hol végezni fogunk.
– De…
– Semmi de, akarom!
– Legyen, engedek kivánatának.
– Tehát mehetünk.
Elindulánk.
A vácziutczától Európa szállodáig, hol Endre lakott, némán haladtunk.
Itt szobájába vezetett, s beléptünk után az ajtót belőlről becsukta.
Nem tudám mit szándékozik tenni, de az a vérfagylaló nyugalom, melyet
mozdulataiban tanusitott, elrémitett, s iszonyu sejtelmeket keltett fel
keblemben.
Szó nélkül böröndjét nyitá föl s abból két pisztolyt vőn elő, melyeket a
szoba közepén álló asztalra helyzett.
A divatosan öltözködött fiatal ember, mint képzelhetni, nem a
legelragadóbban érzé magát ennek láttára. Legalább arcza, mely fehér
volt mint a fal, ezt látszott mutatni.
– Uram! – kezdé Endre, jobbjával felém mutatva – ezen úr barátom s
mindent tud, tehát nyiltan szólhatok. Hanem tessék, üljünk le.
E megkinálás nagy jótétemény volt a fiatal embernek, mert lábai inogni
kezdének.
Letelepedénk.
– Uram, – vevé fel ismét a szót a bántott férj, – ön elcsábitá s
megszökteté nőmet. A dolog tény, azon már változtatni nem lehet, és
számomra nincs egyéb elégtétel hátra, mint a boszu, és én istenemre
boszut állandok.
– Mit kiván ön? – hebegé a fiatal ember.
– Szereti ön nőmet? feleljen becsületére.
– Szeretem.
– Jó, ez könnyiteni fogja elhatározását.
Iszonyu sejtelemtől megkapatva a pisztolyokat hatalmamba akarám
keriteni.
Endre észrevevé szándékomat, s mindkettőt kezeibe vevé.
– Uram, nézze ön e töltött fegyvereket. Ha kétkedik, megvizsgálhatja
őket. Ha ön öt percz alatt meg nem egyezik kivánatomban, istenemre és
becsületemre esküszöm: egyik golyót szivén, másikat agyán röpitem
keresztül.
– Tudassa kérem, mi kivánata van?
– Kivánatom sem több, sem kevesebb mint, hogy ön nőmmel még ma, a
délután induló gőzössel utrakeljen Amerikába, és esküdjék, fogadja fel
becsülete szentségére, hogy onnan soha többé nem fog visszatérni. Ez
akaratom.
– De uram!
– Ön nem fogadja el?
– Részemről nincs ellenvetésem, hisz mondám már, hogy szeretem a nőt. De
lássa ön, oda pénz… utlevél.
– Mindkettőről gondoskodtam. Itt az utlevél kettőjök részére, itt nőm
hozománya, negyvenezer pengő. Ebből becsülettel elélhetnek. Nos?
– Legyen, elfogadom.
– Esküdjék.
– Becsületem szentségére!
– És most irja alá e váltót.
– Mily váltót?
– Oly összegről, melyet ön nem vett fel soha, de a mely képessé tenne,
önt, hogy ha esküjét megszegve valaha visszatérne, azonnal börtönbe
csukatnom.
– Ó legyen nyugodt, nem fogok visszatérni.
– Mindegy. Az előrevigyázat sohasem fölösleges. Tessék.
– Adja ön, – s az ifju aláirta az iratot.
– És most isten önnel örökre. Legyen boldogsága biztosabb, s tartósabb
mint enyém vala.
– Köszönöm. Isten önökkel!
– Mit tevél? – kiáltám meg nem foghatva a történteket.
– Megboszultam magamat!
– Mikép, hogy e ficzkót dússá s boldoggá tevéd?
– Azzal hogy nőmet nyakára kötém. Ó hidd el, nincs a földön bün, melyhez
e büntetés elég nagy ne lenne!… Boldogtalan fiatal ember!…
Délutáni négy órakor Endre, kivel együtt ebédelék fölkért, kisérném el
őt a gőzös indóhelyére, hogy meggyőződjék, ha teljesíti-e vetélytársa
igéretét.
Midőn a parthoz érénk, a gőzös már elindult, de még nem haladt oly
messzire, hogy ki ne vehessük a fedélzeten Endre vetélytársát egy nő
oldalán, kiben a férj hitvesét ismeré föl.
Mig a gőzös látható volt, tekintete szünet nélkül rajta merengett. Midőn
tovatünt, megfordult, és rövid köszöntés után sietve távozott.
– Hova oly sietve? – kiáltám utána.
– Templomba. Hálát adni istennek e váratlan szerencseért!!


TERÉZ.
A mult év nyarán Balaton-Füreden egy fiatal emberrel ismerkedtem meg, ki
szenvedő halvány arczával s nyájas modorával első pillanatra
rokonszenvet ébresztett maga iránt, s kivel csakhamar bizalmas baráti
viszonyba léptem.
Átalánosan ismert dolog, hogy úton és fürdőkön az emberek sokkal
barátságosabbak, közlékenyebbek, s sokkal könnyebben hozzáférhetők, mint
más alkalmaknál. Ismeretségünk mindössze is sétányi köszöntésen
kezdődött, s alig tűnt tova kétszer 48 óra, s mi barátokká levénk a
nélkül, hogy akár bemutatás, akár valamely harmadik személy közbelépte
történt, vagy szükségeltetett volna.
Ez utóbbi körülmény alig is lett volna lehetséges, mert Viktor kerűlni
látszott az embereket. Igen ritkán érintkezett másokkal, s ekkor is egy
szóval, egy lépéssel sem tőn többet, mint mennyit a szigorú illem és
udvariasság megenged és parancsol.
Velem szemben azonban kivételt tőn. Közeledtemre nem igyekezett távozni,
s talán első pillanatra leolvasá arczomról, hogy nem puszta kiváncsiság,
vagy üres, szokásos fecsegési vágy visz körébe, mert előzékenyen,
szivélyesen, s mondhatnám régi ismerőskint fogadott.
E hóditásomnak, miként ő azt tréfásan elnevezé, kétszeresen örültem.
Először: mert szenvedő külseje első tekintetre érdeket, részvétet
gerjesztett maga iránt; másodszor: mert csakhamar meggyőződém, hogy
benne egy őszinte, valódi barátra találtam, és ez, az érdek oly kirívó
korszakában, mint jelenünk, oly ritka, és épen azért megbecsülhetlen
kincs! –
Aztán különben is e bár nagyszámu és fényes társaság daczára, melyben
Füred a fürdői saison alatt sohasem szűkölködik, épen olyan egyedül és
idegennek éreztem magamat mint ő, s az egyedüllétnél, bármennyi gyönyör
közepett is, nem ismerek valami unalmasabb, zsibbasztóbb kopárságot.
A sziv örömest megosztja kincseit, ha rokonlélekre talál.
Örömei megkétszeresülnek általa, fájdalmai elvesztik fulánkjaikat.
Viktor tehát barátommá lőn. A nap legnagyobb részén együtt valánk.
Együtt tevők sétáinkat, s mert ő is miként én, inkább kedély-bajban
szenvedett, s szórakozottságot jött keresni, – együtt s egyenlő
eszközökkel kisértettük meg föltalálását.
Ki a fürdői élet – hogy ugy fejezzem ki magamat – kisvárosiasságát
ismeri, tudni fogja, hogy ott minden jelentékenyebb családnak, sőt
egyéniségnek megérkezte is esemény. Egy reggel minden ember azzal
köszönté ismerőit: ha tudja-e, miként a Tarczali család megérkezett?
Nekünk sem mulaszták el értésünkre adni, mi azonban a társaság többi
tagjaihoz képest ez ujdonságot meglehetős hidegséggel és közönynyel
fogadtuk.
A név és család ismeretlen volt előttünk, s mi legkevésbé azon
hangulatban, hogy uj ismeretségekre vágytunk volna.
Egykedvüleg folytattuk tehát sétánkat, amint alig egy óra eltelte után a
sétányon támadt bizonyos élénkség és csoportalakulások gyanitnunk
engedék, hogy az ujonan jöttek készen vannak toilettejökkel, s bemutaták
magukat a társaságnak.
Nem mondhatnám, hogy valamely tűrhetlen kiváncsiság ragadt volna
közelökbe, de mivel lépteink esetlegesen épen feléjök vezettek, s mivel
mi okunk sem volt kerülni őket, kevés percz mulva alkalmunk lőn
láthatni, és bámulhatni a most érkezetteket, a társalgás és közfigyelem
e perczbeni tárgyait.
Bámulhatni mondom, mert Tarczali Teréz, ki anyja oldalán lejtett el
melettünk, legkevesebb hízelgéssel és udvariassággal szólva is,
tökéletesen méltó volt e kifejezésre.
Termete sugár, magas. Szemei áthatók, feketék mint az éj, és fényesek
miként csillagai. Vonásai kifejezésteljesek, megragadók. Fürtei szőkék,
kissé vörösre hajlók, mi fekete szemei- és szemöldjeivel mondhatlan bájt
kölcsönze arczának, s oly igézőn bűvszerüvé tevé azt, hogy a szem alig
birt megválni e kedves képtől, mintha sugárai egyenesen a lángragyult
szívből fakadtak volna!
A szépnek hatása a fogékony lélekre önkéntelen és ellenállhatlan, de ha
őszinte akarok lenni, meg kell vallanom: miszerint élénkebb, rögtönibb
felindulást alig éreztem valaha, mint e fiatal leányka láttára, kinek
gyermekarcza még a bábjátékokra emlékeztetett, mig lángszemei a
szenvedélyek viharát költék fel a kebelben.
Öltözete egyszerü, s annyi öszhangzásban egész alakjával, hogy első
pillanatra fölismerém benne a tapintatot és izlést, mi a mint oly ritka,
épen oly elragadó tulajdon, s az egyéniségnek nélkülözhetlen, kiegészitő
kelléke.
Nem elég a divat; minden arcznak, alaknak, kedélynek, modornak megvan a
maga színe, sajátságai. Az öszhangzásnak a legparányibb részletekig meg
kell lenni, különben az egészen lesz valami, mi viszhat, sért, a nélkül
hogy hirtelen okát tudnánk adni, a nélkül, hogy magában véve akár a
szín, akár a szabás ellen tehetnénk alapos kifogást.
E fiatal leányka e tekintetben oly szabályosan tökélyes volt, annyira
kielégite bármely szigoru igényeket, hogy alig lehetett észrevenni, hogy
a mesterségből is van rajta valami, azt hitte az ember, hogy igy miként
van, mindenestől, egyenesen a természet kezéből került ki.
Midőn mellettünk ellebbent – mert picziny lábai alig látszának a földet
érinteni – önkéntelenül állva maradánk, hogy utánatekinthessünk,
átélvezni minden mozdulatát, minden lépését, melyek, mintha pajzán
álomképek üznének széditő játékot, oly kecsteljesek, oly légszerüek
valának…
Több perczig szótlanul bámultunk utána.
Midőn ez igézetszerü varázshatalom alól kissé magamhoz tértem, Viktorra
tekinték.
Megborzadtam arczkifejezésétől.
Vonásai dúltak valának, s azokon oly őrültszerü kifejezés, oly
sajátságos meglepetés, kétség terült el, mi komoly aggodalmakra adott
okot.
– Viktor! – szólitám kezét megragadva.
Mintha nem hallott, nem értett volna, mit sem felelt. Tekintete merőn a
távozó Terézre volt szegezve, mintha ez egy tárgyon kivül körülötte nem
lett volna világ, mintha e tovatűnő gyermeken kivül nem léteznék semmi,
mi őt érdekelné többé.
– Ez ő! – susogák ajkai alig hallhatólag.
– Barátom, Viktor! térj magadhoz!
– A sir adta vissza őt nekem, vagy őrült képzelet szeszélyének vagyok
martaléka!?…
– Viktor, térj magadhoz! Kit vélsz e bájos leánykában viszonlátni?
– Én? senkit! Vagy tán neveztem valakit? Ne hajts rá, őrült valék!
Nem akartam fokozni izgalmát, nem kérdezősködém többé, s némán
folytattuk sétánkat.
Viktor sok ideig heves felindulás befolyása alatt látszott szenvedni,
végre azonban sikerült leküzdenie ezt, s midőn másodszor találkozánk a
„fürdő rózsájával“ – mint később elnevezék őt – vonásai nyugodtak
maradtak, legfölebb némi fájdalmas gyönyör volt rajta észrevehető,
mellyel őt hosszan, merően vizsgálga miközben ajkain önkéntelen sohajok
suhantak el.
Tudtam, hogy e nyugalom sok erőbe, s ez erő nem kis fájdalomba kerül, s
hogy némileg elszórjam őt, megkisértém más, egészen idegen térre vinni
át a társalgást.
Nem sikerült.
Kérdéseimre mindössze egyes, töredezett szavakban válaszolt, s ezeket is
oly gépiesen ejté ki, hogy csakhamar meggyőződtem, miszerint lelke még
folytonosan e fiatal lányka képével foglalkozik, s azért felhagytam e
kisérlettel.
Hosszas ideig szótlanul ballagánk. Végre ő törte meg a csendet, s
kezemet forrón megszoritva tudtomra adá, miszerint fölötte élénk vágyat
érez a családdal ismeretségbe jőni.
Szerencsére ugyan e reggelen egy barátom is megérkezett, ki régibb
összeköttetésben állott velök, s igy még az nap délutánján élvezők a
szerencsét: Tarczaliné ő nagyságának és Teréz kisasszonynak
bemutattatni.
Az anyát nyájasnak, szivélyesnek, a lányt gyermetegnek és eszesnek
találtuk.
E mellett volt e bájos lányka módjában valami, mi ellenállhatlan
rokonszenvet ébresztett maga iránt, és társaságát oly kedvessé,
ohajtottá tevé.
Viktor egészen el volt ragadtatva, s bár viselete rendesen kimért, hideg
szokott lenni, e szokatlan izgatottság egészen átalakitá őt. Vidorrá
lőn. Nevetkőzött, tréfált, s oly elmés, szeretetreméltó modort
tanusitott, mi Teréz keblében bizonyára igen hízelgő benyomást
eszközölt, és mi engemet mód nélkül meglepett.
Én egészen más oldalról ismertem őt.
Midőn odahagyók a társaságot, mosolyogva bókoltam gyógyulásának, s
sohajtva kiálték föl: Vajjon mikor fog az én kedélyem is ily kedves
benyomás hatalmától felfrisülni?!
– Ah, barátom! – válaszolá fájdalmas mosollyal – e gyógyulás, ha ugyan
annak nevezhető, nekem igen sokba kerül. Ily áron talán jobb örökös
betegnek maradnunk!
A hang, mellyel e szavakat kiejté meggyőzött, hogy iménti jó kedve
inkább lázas ingerültség, mint természetes jó érzés szüleménye volt,
valamint arról is, hogy ez ingerültség eltünése után lelke még sötétebb,
emésztőbb állapotba esett vissza.
Még soká beszélt ugyan, s elragadtatással azon jótevő, édes érzésről, mi
e kedves gyermekkel szemben lelkére száll, de mindannyiszor megjegyzé,
hogy ez érzés semmi sem egyéb azon visszahatásnál, mely gyötrő
emlékeiből eredt e fiatal lányka láttára.
E szavak előttem visszásoknak tetszettek, s hogy e rejtély előttem
mihamarabb világos legyen, fölkértem őt: ismertetne meg emlékeivel.
– Azt hiszed, lenne erőm hozzá?! – válaszola szavaimra. – Még sokat kell
vétkeznem addig, – mert e mai felindulás is bün ellene! – mig csak annyi
nyugodtságra is szert tehetek, hogy téged e gyász eseménynyel
megismertesselek. Ah, barátom! szomoru egy történet ez! Azt hittem
sohasem leend erőm elviselni, és im még vígadni és játszani is képes
vagyok! Tova lebbent angyal, megbocsáthatsz-e nekem?!
– Barátom! – szólék, kezét forrón megszoritva – légy erős, beszélj! A
bánat terhe megkisebbedik a megosztás által, s én oly örömest veszem egy
részét magamra!
– Ne kivánd, nincs erőm hozzá, talán később leend. De hogy lásd, hogy
meggyőződjél, hogy e viseletem nem szenvelgés, nem túlvitt ábránd, nézd
e képet!
Tárczájából egy kisded egyszerű képet nyujta át.
Nem tartóztathaték vissza egy meglepetési felkiáltást.
A kép – legutolsó vonásig élethű mása volt Teréznek.
– Nos?
– E kép e fiatal lánykát ábrázolja?
– Nemde a kétségig, a bizonyosságig talál?
– Tehát arczképét birtad, mielőtt ismerted volna őt?
– Ez arczkép eredetije…
– Teréz, e fiatal lányka, ki…
– Ez arczkép eredetije két év óta sírban fekszik!
– De e meglepő hasonlat?
– Épen ez az, mi engem őrültté tesz. Mintha őt látnám benne, ama másik
Terézt, kinek koporsójára ezelőtt két évvel magam hánytam az első
hantot.
– És a név is ugyanaz?
– Név, termet, hang, arcz! Minden, minden! Mintha csak a sors űzne velem
fájó játékot!… De hagyjuk ezt. Ne kivánd hogy felőle beszéljek; hidd, ez
nekem végtelen kínokat okoz!…
Viktor uj ismeretségét ki látszott zsákmányolni.
A napok legnagyobb részét a Tarczali család közelében tölté, s rövid idő
alatt oly bizalmas viszony fejlett ki közöttük, hogy a világ, mely
mindenütt, legkiváltkép fürdőkön oly biztosan szeret minden
legjelentéktelenebb dologból következtetni, komolyabb összeköttetésekről
suttogott, s találkoztak olyanok is, kik már az időt is meghatározottnak
álliták a Viktor és Teréz közötti nászra.
Viktor az egészből mit sem sejtett, s bár szerfelett boldognak látszott
magát ez uj körben találni, s sötét emlékei is mindinkább kezdének
homályosulni, legtávolabbról sem fordult meg elméjében, látogatásainak a
szórakozáson kivül más czélt tűzni ki, annál kevésbbé öntudatosan okot
adni e gyanítgatásokra.
Elképzelhető azért meglepetésem, midőn egy reggel izgatott, s a
szokottnál is halványabb arczczal szobámba rohanván, igy szóla hozzám:
– Barátom! E mai nap határoz jövendőm felett. Terézt nőül fogom kérni.
– Tehát bizonyos vagy szerelméről?
– Tökéletesen. Tegnap este piruló arczczal vallá meg, mit már azelőtt is
sejték, hogy megértett, hogy szeret, s most már csak anyja megegyezése
hiányzik, hogy az emberek legboldogabbika legyek.
– S te komolyan elhatárzád?
– Nőül venni őt!
Mélyen pillanték szemei közé. Eltalálta gondolataimat.
– Értelek! – mondá komoly hangon – azt akarod kérdezni: Hát régi
szerelmed, emlékeid tovatünének-e már? Ó nem barátom, ez emlékek utolsó
órámig élni fognak lelkemben, s sohasem adtam volna helyet szivemben uj
érzelemnek, ha e megrázó hasonlat és egy titkos sejtelem azt nem sugják
hogy e fiatal leánykának ő kölcsönözte külsejét, hogy engem boldogitson
általa. Ezt eddig csak sejtém, most már bizonyos vagyok benne! Halld mi
történt.
– Beszélj, beszélj!
– Tegnap este szokatlanul későre alvám el. Gondolatim szünetlenül
Terézzel, nem az élővel, a halottal foglalkozának, és messze űzék
szemeimről az álmat. Végre azonban a természet győzött, szemeimre homály
terült, elvesztém öntudatomat és álmodám!…
– És álmad?
– A mily csodálatos ép oly jótékony volt. Fehér ruhában, fehér
koszoruval fején, ugy miként a koporsóban fekvék Teréz, jelent meg
előttem. Jöttére nem éreztem borzadályt, nem remegést, s midőn kezemet
szeliden kezeibe vevé, ugy tetszék mintha élővel és nem halottal lenne
dolgom…
– Tovább! tovább!
– Mosolyogva szemeimbe tekintett és szelid, jólismert hangján igy szólt:
Viktor, meg akarom jutalmazni szerelmedet. Teréz, uj kedvesed én vagyok,
s csak azért tértem vissza a földre, hogy téged boldogitsalak. Vedd őt
nőűl, benne engemet fogsz oltárhoz vezetni. Tedd őt boldoggá, szeresd,
általa én leendek üdvezült! E szavak után, melyekre tisztán, világosan
emlékszem, gyöngéden megcsókolá homlokomat, s miként jött, könnyedén
tovatünt. Midőn fölébredtem, mintha az ébrenlét csak álmaim folytatása
lett volna: gondolataim ismét őt keresék föl. Eszembe jutának szavai, és
én elhatárzám azok szerint cselekedni. Mielőtt azonban azt tenném, meg
akarlak ismertetni e gyász eseménynyel. Fogd e levelet, olvasd át, s
viseletem különössége fejtve leend előtted.
E szavak után egy levelet nyujta át, s egyedül hagya.
A papir állapota mutatá, hogy gyakran olvasgatá és nem egy könyet
hullata soraira.
Bizonyos megmagyarázhatlan kegyelettel kezdtem olvasásához. Egy
jelentkező homályos sejtelem értésemre adá, hogy e sorok a szív, a
szerelem egy vértanujától jöttek.
Nem csalatkoztam.
A levélben ez állt:
„Viktor!“
„Igy nevezem önt, a bizalom szaván; melyet hogy mily nagy mértékben
érzek ön iránt, soraim tanusitni fogják. Ön szeret engem, s nászunknak
három nap mulva kellett volna véghezmennie. Igy akarta, igy parancsolta
atyám. De én nem tartozom azon nők közé, kik elég könnyelmüek, elég
szívtelenek szerelem nélkül kisérni férjöket oltárhoz! Hasztalan kértem
atyámat, hasztalan adám értésére, hogy ezt tenni bün. Családi érdekeket
emlegetett, s könyörtelen maradt. Meg kell tehát halnom. Mielőtt azonban
ezt tenném, meg kell ismertetnem önt egy körülménynyel, mely ön előtt
ismeretlen, s mely ki fogja menteni ön előtt e lépés szélsőségét. Midőn
atyám önt, mint leendő férjemet elémbe vezeté, szivemmel többé nem
rendelkezhetém. Egy fiatal, arra oly tökéletesen méltó férfié mint ön,
volt az már, kinek egyedüli vétke hogy szegény, s hogy nem főrangu.
Téreit, orvosunkat értem, ki már hónapok óta birta viszonszerelmemet.
Képzelheti ön kétségbeesésünket! Térei atyám elé lépett, fölfedé
viszonyunkat, s kezemet kérte meg. Könyek között, s térdeimen egyesitém
vele kérelmemet. Hasztalan! Részvét helyett gúny volt arczán olvasható.
Éles szavakkal tőn Téreinek szemrehányásokat vakmerőségeért, s engem
atyai átkával fenyegetett. Térei még aznap elhagyá a házat, s a nász
ideje önnel el lőn határozva… Láthatja ön, hogy nem maradt egyéb hátra,
mint meghalnom!… Most már mindent tud. Ismeri helyzetemet, átlátja e
lépés kényszerűségét, és remélem megbocsátja azt. Isten önnel utoljára.
Feledjen, és igyekezzék nemes szivének egy más érzelemmel megszerezni
érdemlett boldogságát. Ha a siron túl van élet, van világ: e boldogság
megnyeréseért imádkozni fog barátnéja
Teréz.“
Minden világos lőn előttem.
Megértém, természetesnek találám Viktor viseletét.
Alig végzém el az olvasást, ő visszatért, s a nyugalom mely szokott
izgatottsága helyén arczán elterült, mutatá hogy csodálatos álma mily
jótékonyan hatott kedélyére.
– Még egypár szót barátom e szomoru tárgyban, s többé nem fogom föltépni
a hegedő sebeket!
– Oh most már beszélhetsz. Többé nem fáj e seb. Tovatűnt angyalom
visszaadá nyugalmát.
– Mi történt Terézzel?
– Midőn levelét megkapám, már halotti koszoru ékité fejét. Halva
találták szobájában; a fennmaradt méreg, mit asztalkáján leltek,
gyanitni engedé, mily kinosak lehettek végperczei!
– És a szigoru atya?
– Magán kivül volt e veszteség felett, s hogy gyötrő emlékeitől
meneküljön, minden vagyonát pénzzé tevé, s kivándorolt Amerikába.
– És a szerencsétlen orvos?
– Pillanatra sem távozott kedvese koporsójától. Együtt sirattuk őt, s a
temetés utáni éjjelen örökre eltűnt ama vidékről. Senkisem hallott azóta
semmit felőle.
E kérdések után szándékosan más térre vivém át a társalgást, s bárha
egészen mellőzni alig volt lehetséges, azon valék, hogy minél
kevesebbszer váljék beszéd tárgyává e gyászesemény.
Viktor, elhatározásához hiven, még aznap megkérte Teréz kezét.
Nem kapott tagadó választ, s a nász a hirkovácsok roppant diadalára
rövid időn fényesen megtartatott.
A vig lakoma közepett nem tartóztathaték vissza nehány elétoluló könyet.
Kik épen észrevették, öröm könyeinek tarthaták. Csak egyedül Viktor
sejtheté, s amint egy rám vetett jelentékeny pillanatja tudtomra adá,
sejté is: hogy e könyek nem az él őket illeték…
* * *
Pár hét mulva visszautaztam a fővárosba.
Nehány nap mulva egy estélyen valék szerencsés jelenlehetni, hol egy
nagytapasztalatu orvossal ismerkedtem meg, ki azelőtt pár nappal
érkezett haza külföldi utazásából, s igen érdekes dolgokat regélt
utikalandjairól, s jelesen az uj világ mindenkit érdeklő viszonyairól,
melynek egyik fővárosában New-Yorkban több mint két évet töltött.
Theázás közben a feláldozó szerelem jött szóba, melynek létezését a nagy
társaságból alig engedék meg nehányan, s ezek is csak mint ritka
üstököst, mely századonkint, ezredenkint alig tűnik elő egyszer,
kétszer.
– Divatból rég kiment áruczikk ez! – mondák némelyek.
– Élettelen ábránd, mely regényekben sem tetszeti többé jól magát! –
mondák mások.
– Nincs igazuk uraim! – emele szót az orvos – a tiszta, feláldozó
szerelem nem divatból kiment áruczikk, nem élettelen ábránd, s nem is
oly ritka üstökös mely évezredenkint alig fordul elő egyszer, kétszer.
Több esetet beszélhetnék el, mely önöket az ellenkezőről győzné meg,
hanem ugy hiszem egyetlenegy is elégséges leend!
– Kiváncsiak vagyunk rá! – felelének a tagadók kétkedő mosollyal.
– Meg fognak lepetve lenni! Bizonyos vagyok benne. New-Yorkban, ezelőtt
mintegy évvel történt, egy napon egy idegen férfi jött hozzám, s
szaggatott, igen hibás angol nyelven sürgetve kért, látogatnám meg urát,
ki igen veszélyes állapotban szenved, s ki ugyanazon szállodában lakik,
melyben én tartózkodám.
– Mily betegsége van urának? – kérdezém.
– Őrült! – felelé szomoruan.
– Régóta?
– Oh nem, csak ma reggel óta!
– Miként vette észre háborodását?
– Csak képzelje uram. Hazánkban, mert mi idegenek vagyunk, uramnak egy
lánya halt meg, kinek koporsófödelét én magam szegzém le, s uram most
azt állitja, hogy leánya él, s hogy itt van, New-Yorkban. Ezért tartom
én őt őrültnek.
Nem kis érdekkel és kiváncsisággal léptem a beteg szobájába.
Egy őszbevegyült férfit találtam, ki izgatott léptekkel járkált a
szobában alá s fel.
Vizsgálni kezdém arczát.
Egyetlen vonás sem árult el őrültséget, sőt a hang, mellyel azt mit
inasától hallék ismétlé, oly nyugodt volt, s annyira meggyőződésből
eredettnek tetszék, hogy engem magamat zavarba ejtett.
– Hátha tévedt ön? Hátha az egész csak képzelődés játéka?
– Oh uram az apa szeme nem téved midőn gyermekéről van szó! Ő él, ő itt
van, bizonyosan láttam őt!
– De hát mért nem szólitotta meg? Mért nem szerzett bizonyosságot?
– Tenni akarám, de már késő volt. Midőn megpillantám, épen kocsiba ült.
Rákiáltottam, futottam utána. Hasztalan! A kocsi elrobogott.
– Megkisértém megnyugtatni őt. Nem sikerült. Szüntelen lánya nevét
kiáltozá, s csak azon remény csendesité le őt némileg, hogy ez esemény
körülményesen közzététetvén, talán sikerülend a rejtélyt feloldani.
A dolog engem is szerfelett érdekelt, s még aznap fölkerestem New-York
összes szerkesztőségeit, – s csak képzeljék roppant meglepetésemet?
– Nos? nos?
– Harmadnapra, amint az öreget meglátogatám, egy fiatal férfit, és egy
fiatal nőt találtam karjai közt, kik őt atyjoknak, s kiket ő