Balázs Sándor beszélyei (2. kötet) - 3

– Ugyvan. De halld miként történt. Tőled távozva egyenesen hazatértem.
Nőmet gondolkozva és komolyan találám, de a könyek tovatüntek szemeiből.
– Asszonyom, – mondám neki izgatott, elszánt hangon – hallgasson meg.
Nekem fontos, igen fontos okaim vannak az elválásra. Ön nem akar ebbe
beleegyezni. Ön azt mondja hogy szeret. Jó, tehát tudja meg, hogy ha egy
óra alatt alá nem irja ez elválási folyamodványt, én rögtön elutazom, és
pedig fiammal együtt. Gondolja meg ön Fanni hogy én elszakitom öntől
gyermekét és hogy bennünket az életben soha nem fog többé látni!…
Hosszas ideig gondolkozott, én a szobában járkáltam alá s fel. Végre
megszólalt:
– Adja ön e boldogtalan folyamodványt – – aláirta.
Alig várhattam hogy elérkezzék a kijelelt idő, ismeretlennőmhez
rohantam.
– Asszonyom! – kiáltám a szobába lépve – ön nem kétkedhetik többé, itt a
kivánt folyamodvány.
– Ön tehát csakugyan szeret engemet Viktor?
– Lelkem egész szenvedélyével!
– És nem fog elfeledni, feláldozni egy másért, amint nejét érettem
feláldozá?
– Soha, soha, esküszöm önnek!
Egy titkos érintésre az ablakok sötét függönyei leestek, s én
fölismertem – – nőmet…
– Fanni! – kiáltám térdreomolva előtte.
– Mondja ön Julie, hivtelen – mondá mosolyogva nőm – hisz Fannit nem
szereti többé…
A szégyen, a bánat zavarttá tett. Szemeimet földre sütém, mert érzém
hogy nem vagyok méltó a nők legszeretetreméltóbb és leghűbbikéhez. Érzém
igaztalan elfogultságomat. Nőm hozzám lépett, gyöngéden fölemelt és
tekintetében, mosolyán fölismerém a bocsánat, a kiengesztelődés
szivárványát…
* * *
Nehány év telt el az elbeszélés óta és G... ur, ki ez idő óta még
sürübben látogatja barátját, sem Viktor sem Fanni arczán soha egyetlen
felhőcskét sem fedezett föl.


FÉRJBOSZU.

I.
Talán nem létezik ember, ki az élet egyik legfőbb élvezetének ne tartaná
az utazás gyönyöreit.
Az én kedélyemre legalább mi sem hat oly jóltevően, mint az utazás, ha
mindjárt nem Italia narancsberkei és nem Helveczia jéghegyei között
történik is.
Hát még ha az ember egy kedves, imádott nővel utazhatik!…
Minden uj panoráma, minden hegykanyarulat, minden zugó csermely, minden
virágokkal himzett völgy, minden fűszál szerelemről regél; a zephir
szerelmi titkokat sugdos füleinkbe, a nap szenvedélyünk lángjáról
beszél, a csillagok kedvesünk szemeivel versenyeznek, s a lég, mintha
kedvesünk ajkának mézétől ittasult volna meg, oly édes, olyan kábitó…
A mely utban ez elbeszélendő kalandocskának ismeretére jutottam, az nem
birt ez elősorolt előnyökkel.
Nem volt oldalamnál egy kedves nő, kinek elleshettem volna sohajait,
kinek üdvezülhettem volna mosolyától.
Nem voltak elragadó hegylánczolatok, nem volt zugó csermely.
Egykét pusztai virág, s lankadásig forró napsugarak jutottak mindössze
osztályrészeműl.
Az alföldön utaztam.
Ki nem ismeri a Szolnoktól Nagyváradig tartó pusztaságot? Ki nem fakadt
ki ezerszer e zsibbasztó s oly hosszan tartó egyhanguság ellen? Ki nem
sohajtott fel számtalanszor gyorsan repülő szárnyai után a vasutnak, a
félöles homok, s ha csak kissé esős az évszak, a közlekedést majdnem
lehetlenné tevő sár hazájában?!
Bizonyára senki többször és buzgóbban mint én.
Aprilis volt. A nap sugarai enyhévé, barátságossá tevék a léget, de a
föld, a fagy karjaiból kibontakozott göröngyök, még barátságosabbak
valának, – legalább kocsink iránt, melynek kerekeire oly odaengedőleg,
annyi szenvedéllyel simulának, hogy öt lovunk daczára, melyek egyike
ellen sem tehettünk volna méltányosan kifogást sem jóakarat, sem erő
tekintetében, lépésnél gyorsabban nem haladhatánk.
Meg kellett volna őrülnöm, ha a kocsin két utitárs nincs, ki szétűzze az
unalom pókjait, s elfoglalja a türelmetlenség miatt sötétté, izgatottá
vált kedélyt.
Hála nekik e szolgálatért, melynek fontosságát annyira érzem, hogy bár
már két év repült ez utazás óta az enyészet felé, soha nem bírok
gondolni rájok máskép, mint legmélyebb, leghódolóbb érzetével a hálának,
a kegyeletnek…
Ez előzmények után könnyen arra a gondolatra jöhetne valaki, hogy
utitársaim legalább is bőbeszédü szinészek, vagy fecsegő kalandorok
valának.
Hogy a csalódás kellemetlenségétől mindenkit előre felmentsek, tudatnom
kell, miszerint érdemes utitársaim sem bőbeszédű szinészek, sem fecsegő
kalandorok nem valának, hanem tisztességes polgári állásu férfiak, még
pedig:
Egyik egy köztiszteletben álló nagyváradi ügyvéd, ki peres ügyekben
rándult a fővárosba;
Másik egy nem kevésbé tisztességes kereskedő leg… ah! bocsánat! segéd!
ki öt évi műutazás után letelepedési czéllal tért vissza hazájába.
E tisztességes két férfiu társaságában utaztam tehát.
E két férfiu nélkül talán megőrültem volna.
E két férfiu nélkül bizonyára nem jövék vala nyomára e nem épen
érdektelen történetnek, melyet szerencsém leend elbeszélhetni.
E két férfiunak én tehát sokat köszönhetek.
Hogy az olvasó találand-e valami köszönnivalót? nem tudom, de ohajtom,
és – divatos szerénységgel legyen mondva – remélem is!
E tisztességes két férfiu, kiknek én szórakozottságot, s az olvasó e
beszélyt köszönheti, fiatalkori barátok valának.
Midőn a gyorskocsin megpillanták egymást, sirva fakadtak, s vége hossza
nem volt az ölelgetésnek.
Aztán körülményeik után tudakoztak, s igy jutottam tudomására polgári
állásuknak és uticzéljaiknak.
Végre fiatalkori emlékekre került a sor, s e körülmény még a
legprózaiabb embernél is bizonyos költői ihlettséget idéz elő, s én
ülésembe hátradőlve nem egy kellemetes ifjukori kalandocska által
ragadtatám vissza amaz édes bájos korába az illusióknak, melyet
Metastasio az élet tavaszának nevez.
Beszéltek és nevetgéltek.
Minden szó, minden körülmény, mit fölemlitének, egyegy óráját szerezte
meg számukra ama kellemes lelkiállapotnak, midőn a tovatünt jelen
gondjai helyett a mult idő játszi képei rajongják körül a képzeletet,
ezer meg ezer édes emlékkel tarkázva fel a sokkal komolyabb valót.
Olyan jól esett hallgatnom őket.
Mintha csak saját multam felett tartottam volna szemlét. Annyi ismerős
csin, annyi rokon tréfa.
Az élet utai bármily szétágazók a számitás éveiben, a gyermek és
fiatalkor örömei kevés változással egyek és ugyanazok mindnyájunknál.
A két barát tehát fiatalsági emlékeivel foglalkozott, s az ezek által
eszközölt benyomás annyira élénk volt, hogy észre sem látszottak venni,
hogy kivülök még egy harmadik is van jelen, kinek egyetlen hangjok sem
futá el figyelmét, s igy akaratom ellenére végighallgatám e következő
párbeszédet, melyet mindkettő élénk érdekkel folytatott!
– És Ágnes – kérdé a kereskedősegéd, magas szőke ifju, kit rövidség
kedveért ezután egyszerűen Antalnak nevezünk – ama fiatal gyönyörü
leányka, ki szomszédunkban lakott, s kinek fekete szemei olyan tüzesek,
ragyogók valának, miként él? Szép-e még mindig? Nem…
Ez utolsó szónál hangja remegni kezdett, s ugy tetszék nekem, hogy végső
kérdését nem merte bevégezni. Elhallgatott de azon élénk érdekeltség,
azon roszul leplezett aggály, mi e pillanatban arczán mutatkozott,
sejtetni engedé, hogy e kérdésben több rejlik mint puszta kiváncsiság,
több mint esetleges megemlékezés.
– Ágnes? – felele az ügyvéd, zömök, harmincz és negyven közötti férfiu,
hosszu szakállal és sürű, különös gonddal ápolt bajusszal. – Berki
Ágnes, a főjegyző leánya?
– Az az! mondd csak, ismered őt?
Az ügyvéd késett a felelettel, s ugy látszék, válaszról gondolkozott.
Antal nem tartóztathata vissza némi türelmetlenségi mozdulatot.
– Mért kérdezősködöl – kérdé szünet után az ügyvéd – annyi
érdekeltséggel felőle, talán némi reményeid voltak kezei közt?
– Talán meghalt? – kiáltá a fiatal ember oly élénk megindulással, mi
legkisebb kétséget sem hagya fenn érdekeltségét illetőleg.
– Légy nyugodt! – felele mosolyogva az ügyvéd – ő él. Szemei most még
nagyobbak, még égettőbbek mint egykor, de…
– De?
– Ej, miért épen tőlem tudnod meg?
– Szólj, kényszerítlek!
– Talán hogy megmérgezzem az utazás gyönyöreit! Óh nem, én hallgatni
fogok. Holnap honn leszünk s majd többet fogsz hallani.
– György, te mindig barátom voltál. Gyermekkori emlékeinkre
kényszerítlek, beszélj, bármily kínzó dolgokat kell is hallanom!
– De mondd hát: mily tekintetben érdekel oly igen e hölgy?
– Mily tekintetben? Jó, tudj meg mindent. Hisz te barátom, valódi
barátom vagy, ki előtt nincs okom titkolózni.
Mi itt következik, azt a fiatal ember megindult, érzékeny hangon
beszélte el, közbe közbe szüneteket tartván, miket sohajtozásra használt
fel.
– Halld tehát: Ezelőtt öt évvel hagytam el hazámat.
– Midőn Pestre utaztál? emlékszem!
– Pestre, honnét rövid időn külföldre mentem, s öt évig voltam hazámtól
távol, a nélkül hogy ez idő alatt mit is tudtam volna felőle, ki, miért
titkoljam tovább? egyetlen, egyedüli czélja volt vágyaimnak,
reményeimnek.
E szavaknál esetlegesen az ügyvéd arczára esett pillantásom.
Gúnyos, elég ügyesen elrejtett mosoly futott végig ajkain, mi barátja
figyelmét elkerülte ugyan, de mi engem csaknem föllázitott.
E fiatal ember őszintesége megnyerte rokonszenvemet, s bántott hogy egy
valaki egy ember, épen ki magát barátjának nevezi, gúnyt űzzön
érzelmeiből.
Mitsem szóltam, de föltevém magamban a legelső alkalommal megtorlani.
– Mindemellett szándékosan nem kivántam hírt venni felőle. Mit is
hallhattam volna egyebet kétségbeejtő híreknél? Ő szép, fiatal, gazdag
volt. Egész valószinűséggel körülrajongva a vidék legelső, legkitünőbb
embereitől, mig én szerelmem szószólójául egyiket sem bírtam e
tulajdonok közől.
– Tehát szeretted őt? Lelkemre mondom ez ujság előttem. Még szemeim
előtt is végkép elrejtéd ez érzelmedet.
– Előtted, s mindenki előtt. Egyedül ő és atyja tudának felőle.
– Patvarba, a dolog komoly színt kezd ölteni! Tehát atyja is birtokában
volt a titoknak?
– Halld csak, igen érdekes történet ez. Agnes – mint tudod – gyermekkori
játszótársam, barátnőm volt. Legörömestebb töltöttük együtt a szabad
órákat. Én odahagyám érette labdázó czimboráimat, s ő szivesen nélkülözé
érettem bábozó társnőit.
– Valóságos árkádiai élet! csak folytasd, igen mulattat.
– Szülőink e barátságnak örvendeni látszának. Atyám megtisztelve érezte
magát, hogy fia barátságban él a gazdag és tekintélyes Berki úr
gyermekével, s Agnes atyja a gyermekek barátsága által nem érzé családja
becsületét fenyegetve, mint később tevé, midőn az összekötő érzelem neve
szerelemre változott.
– Tehát az atyja volt a gát? Mindjárt gondoltam; ó ez megszokott
história. De mondd csak, miként emelt válaszfalat sziveitek közé, ebben
talán leend valami uj!
– Midőn Agnes nem gondolt többé bábjaira, s midőn érezni kezdém, hogy
szemeiben fényes tüz ragyog, tapasztalám, hogy atyja viselete feltünőleg
hideggé kezd válni irányomban, s mit eddig oly szivesen, mintegy keresni
látszott, együttlétünket nehézzé, később lehetlenné tevé.
– De ti azért természetesen ezer módot találtatok az összejövetelekre? Ó
két szerető szivet nem oly könnyü elzárni egymástól!
– Felette ritkán. Először mert atyja hiuz szemekkel őrzé őt, másodszor:
mert engem kötelességeim napokig elfoglalának, s legfölebb
vasárnaponkint s néha esténkint, s ekkor is ezer veszélyek közt
lelheténk pár perczet az együttlétre.
– Végre azonban az atya…
– Hallgasd csak, itt kezdődik valódi szerencsétlenségem. Egy napon
véletlenül értésemre esett, hogy bizonyos Bárkai –
– Bárkai, mondod?
– Bárkai Ákos. Ismered őt?
– Igen, igen – csak folytasd!
– Nehány nap óta gyakori vendég Ágneséknél.
– Féltékennyé lettél. Szegény Antal!
– Nem tudék nevet adni uj kinaimnak, de érzém, mintha minden pillanatban
ezer nyilvessző hasított volna szivemen át. Nyugalmam örökre oda lőn, s
bár Ágnes viseletében mit sem találtam, mi aggodalmakra adott volna
okot, valahányszor ez ember előtűnt gondolatimban, mi pedig untalan
megtörtént, mintha mérges kigyó sebzett volna meg fulánkjával, egész
testemben remegni kezdék. Végre nem birtam tovább küzködni a naponkint
növekedő szörnnyel s egy találkozás alkalmával elpanaszlám Ágnesnek.
– S ő szent fogadást tőn?
– Sirva fakadt szavaimra, s ezer esküt tőn, hogy szerelmét mi sem képes
megingatni, s karjaim közt fogadá fel, hogy enyém leend, vagy a siré. E
fogadás erélyt költött lelkemben, s bátorságot ada egy már régen
tervezett lépés véghezvitelére.
Másnap atyjához menék.
– Képzelem, mily tragikomikus jelenet fejlődött ki köztetek?!
– Őszintén, férfiasan elmondék neki mindent. Fölfedém szerelmünket, s
tudtára adván mind saját, mind lánya elhatározását, hogy egymást birni
akarjuk, nőül kértem őt.
– Helyesen, és ő?
– Kikaczagott, s azon gúnyos megjegyzés között, hogy leányát nem
kalmárnak nevelte, ajtajára mutatott.
– És te?
– E jelenet után odahagyám Nagyváradot anélkül, hogy többé beszéltem,
vagy csak találkoztam volna is imádottammal.
– Ezt nem helyesen cselekvéd pajtás. A szerelemnek, bármily forró,
szenvedélyes legyen is az, a távollét sirját ássa meg. Kivált fiatal
leánykáknál, kiknél ez érzelem határozott szinezettel még nem bir, és
kiknél legtöbb esetben a nyilatkozni kezdő vágy, és nem szerelem, mi
szivdobogásukat sebesebbé, ajkaikat csóksovárokká teszi. Én helyzetedben
maradtam volna.
– Nem volt elég erőm hozzá. Meglehet gyáván, de máskép nem birtam
cselekedni. Azon gondolattal, hogy atya és gyermek között viszálynak
legyek okozója, huszonegy évemmel sehogysem birtam kibékülni. Most
meglehet, én is máskép cselekedném.
– Hja a tapasztalatok elűzik az érzelgést a szivből. És most mit
szándékozol tenni?
– Mit tudom én? annyi bizonyos, hogy még most is szeretem őt, jobban,
szenvedélyesebben mint valaha.
– Szegény fiu, szánlak!
– Most már mindent tudsz, s átláthatod, hogy beszélned kell felőle,
bármily iszonyu dolgokat kellene is hallanom.
– Most még kevésbé tenném, mint azelőtt. Maradj még pár órát
bizonytalanságban. A valót ugyis elég korán megtudandod.
– Értelek! – ő rám nézve örökre elveszett. Ne félj, e gondolathoz már
hozzászoktattak iszonyu sejtelmeim.
Az ügyvéd mitsem válaszolt, mi annyit tett, hogy e boldogtalan
szerelmesnek igaza van. Fölkeresém tekintetét. Szomoru, bánatos volt az.
Halvány vonásain könyek peregtek alá. Elmélyedve hátraveté magát
ülésében, s egyegy hosszu sohaj, mit koronkint hallani lehetett, sejteté
a vihart, mi belsejében dúl.
Az ügyvéd fütyörészni kezdett, s én bár örömest kiragadtam volna hősömet
kinzó merengéséből, tolakodó lenni nem akartam, s igy mit sem teheték
jobbat, mint hogy hallgattam, s legfölebb gondolataimat engedém szabad
röptekre.
Szántam is, irigyeltem is őt.
A szerelemben még a bánat is olyan édes, s aztán mint Heine mondja:
Kinek első szerelme boldogtalan, az félisten, de ki másodszor is
boldogtalanúl szeret, az bolond!
Keserű szavak, miknek hogy igazságát megérthessük, megrabolva kell
lennünk illusióinktól.
Tudja isten! én részemről inkább kivánok lenni bolond, mint számitni
bírjak ott, hol a lángragyult vérnek láz és szenvedélyre van szüksége.
A kocsis nem egyszer csapdosott fáradt lovai közé, mig azon hiszemben
lehete, hogy a kocsijában ülők alszanak. Mindenki magamagával volt
elfoglalva, s eszméinek nem adott hangot.
Végre az ügyvéd töré meg a csendet, hihetőleg hogy elmélyedt barátjának
elszóródást eszközöljön.
– Hanem azért sohse add át magad a keserűségnek Antal pajtás! Találsz te
majd más szeretőt magadnak! „Ha ezt nem adják, mást kérünk“ mondja a
példaszó. Aztán különben is nem első, és bizonyára nem is utolsó vagy,
kit megcsalt a szeretője. Nézz meg engem mindjárt. Itt vagyok hála
istennek viruló egészségben. – Még arczom pírja sem halványult el, pedig
alig nehány hete hogy megcsalt a szeretőm, pedig ügyvédi diplomámra
mondom: mivel sem szeretém kevésbé, mint te a tiédet!
Nem a legszebb tulajdon biz az, de őszintén bevallom, miszerint eszembe
jutván az iménti gúnymosoly, bizonyos kárörömet éreztem e szavakra, s
ohajtottam hogy igazak legyenek.
– Te? – mondá mosolyra erőtetve ajkait Antal – van is neked szíved,
tudsz is te szeretni?!
– Magam is kétkedtem benne mindaddig, mig e bűbájos sirént megismertem.
De fájdalom! csakhamar meggyőződtem, miszerint ha verseket nem tudok is
írni; van ám szívem, még pedig milyen érző az istenadta!
E szavaknál az ügyvéd sohajtott.
Magam sem tudom miért? és elismerem hogy helytelen előitélet, de
valahányszor ügyvédet látok szerelmi epekedésben sohajtozni, nem
állhatom meg, hogy el ne mosolyodjam.
Eszembe jut a perrendtartás, a váltók körüli eljárás, s kész a kaczaj,
hacsak ajkimat vérig nem harapdálom.
Mostis igy fojtám vissza.
E diplomaticus vonzalom jobban érdekelt, semhogy pár csep vért s egy kis
fájdalmat sajnáltam volna, hogy továbbra is figyelembe vétetlenül
maradhassak.
Hogy annálinkább biztositsam magamat, lehunytam szemeimet.
– Lehetséges-e? – kiálta fel Antal – te még sohajtozol is! Na e kaland
végnélkül érdekelni kezd! Alig emlékszem teljes életemben ilyen élénk
kiváncsiságra, mint a milyet fölébresztettél bennem! Ugyan kérlek
beszélj szaporán!
– A mult farsangon. Ó jól emlékszem még a napra is, és sohasem is fogom
felejteni, február 7-kén történt; egy házimulatság alkalmával a
véletlen, vagy gonosz ördögöm összehozott egy… angyallal, – mert hiszen
bűnös angyalok is vannak! – egy nővel, kinek égető szemsugarai azonnal
fölperzselék szivem nyugodalmát. Ah, de azok a picziny hablábak, az a
mosoly, az a testtartás!
– Mi a tatár! te költői lelkesedésre is képes vagy! – szakitá meg őt a
bámulás leplezetlen kifejezésével Antal, ki mint látszék, erővel
szórakozni akart. – Lelkemre ez meglep, erre képtelennek hittelek!
Kétszeres erővel haraptam ajkaimba, hogy kaczajra ne fakadjak.
– Na hiszen ha már ez is meglep, azokra miket hallani fogsz, sóbálvánnyá
változol a puszta bámulattól. Szerelmes lettem tehát, ó de minő
szerelmes! Az egész mulatság alatt nem távoztam oldaláról, bárha férje
is jelen volt.
– Férje? Tehát férje is van? Na itt megint rád ismerek. Vannak jellemek,
melyek sohasem tagadják meg magukat! Te a gyakorlat, a való embere vagy,
neked nem sohajok, neked nem jövő, neked jelen kell.
– És mégis sohajtoztam, és pedig mennyit! De halld csak. A nő észre
látszott venni a benyomást, mit bájaival eszközölt, és –
– És?
– És mosolygott; de mosolya nem volt kétségbeejtő. Szóval, hogy rövid
legyek: e bál volt kezdete ismeretségünknek, mely csakhamar szenvedéllyé
nőtt, és egy hóig a halandók legboldogabbikává tőn.
– Egy hóig? Tehát az egész mindössze egy hóig tartott?
– De e rövid hó elég volt arra, hogy a mennyország üdvességéről fogalmat
szerezzek magamnak. Ah, minő édes órák voltak ezek!…
Az ügyvéd ujra sohajtozni kezdett.
Nekem ujból ajkaimba kelle harapnom.
– Mondd csak, mi volt az ok ily rögtöni szakadásra?
– Mi volt az ok? Szeszély, gyöngeség, változékonyság, vagy tudja manó
minő pokolból került tulajdona az asszonyi szivnek. Egy napon feltünőleg
hidegnek találtam Ágnest.
– Ágnest? – kiáltá Antal, szinéből egészen kikelve – Ágnest?!
– Légy nyugodt, válaszolt az ügyvéd egy uj, s elég ügyesen leplezett
mosollyal, e nő soha nem volt a te Ágnesed.
– S e hidegség oka?
– Sem több, sem kevesebb nem volt, mint hogy a mely mértékben kezdett
irányomban hidegülni, épen oly mértékben nőtt melegsége egy más valaki
iránt, ki nehány nap óta feltünőleg buzgó látogatója lőn a férjnek,
bárha oly szerencsétlen volt, hogy legtöbb esetben azon időben tevé
látogatásait, melyben a férj történetesen nem volt honn. Tájékozásul
megjegyzem, hogy a férj hivatalnok.
– És igy könnyü volt felfedezni az alkalmas perczeket; – értelek.
– Én szemrehányásokkal illettem e változásért, s tudtára adám, hogy
sejtem viselete okát. „Nem sziveskednék velem is tudatni sejtelmeit?“
felelé gúnyosan szavaimra. Szemérmetlensége föllázitott. – Uj kedvese
kedveért teszi ön asszonyom! – kiáltám megsemmisitő hangon. „És ha azért
tenném, uram?“ E szavakra kalapot ragadék. – Akkor nincs mit felelnem
rá! mondám, s vérző szivvel bár, de örökre odahagyám a szép hűtelent.
– S aztán?
– Kell-e több? Meg voltam semmisitve. Hogy azonban fájdalmaimat a csalfa
előtt eltitkolhassam, megragadtam egy kinálkozó kedvező alkalmat, s egy
védelmembe ajánlott per ügyében azonnal utrakeltem a fővárosba. Azóta
hat hét telt el, de érzem hogy szerelmesebben térek haza, mint távozám.
Az ügyvéd harmadszor is sohajtozni kezdett.
Hasztalan vágtam fogaimat ajakimba, hasztalan szedém össze minden
erőmet, hogy komolyan maradjak, nem ért semmit: hangos nevetésre,
kaczajra fakadék.
– Uram! – kiálta a magához tért ügyvéd!
– Uram! hebegém majd megfulva a görcsös nevetéstől.
– Ön kihallgatott bennünket!
– Tennem kelle. Nem hallok nagyot!
– S most gúnyolódik?!
– Ó nem, csak nem tartóztathatom vissza nevetésemet, hogy ön ily
komolyan veszi e csekélységet. Mindennapi történet ez uram, s
mindnyájunkkal közös. Nyugodjanak azért meg uraim, mert bár akaratjok s
talán ön akaratom ellenére is birtokába jutottam titkaiknak, nem fogok
velök visszaélni, s örökre keblembe temetem. Én különben is ismeretlen s
csak utazó vagyok e vidéken.
Pár nap mulva vissza fogok térni a fővárosba.
E szavaim, melyeket lehető komolysággal és ünnepélyesen igyekeztem
szavalni, megnyugtaták őket, s igy még több részletnek jutottam
tudomására e viszonyt illetőleg.
Annyira, hogy mind érdemes utitársam, mind imádottjának jellemére nézve
tisztába jöheték magammal.
Sem a nőnek, sem a férfinak nem mondok ugyan ezzel bókot, de
udvariatlanságot sem, mert elég eszélyes valék e tekintetbeni
következtetéseimet kimélőleg – elhallgatni.

II.
A nap már tért engedett a csillagoknak kaczérkodhatni és ékeskedni,
midőn másnap Nagyváradra érkezénk.
Első gondunk volt porlepte utiruháinktól menekedni, s aztán mindinkább
erélyesen nyilatkozó étvágyunknak tenni eleget.
Az étterembe mentünk.
A vidéki étlapok nem oly terjedelmesek, hogy soká késedelmezhettünk
volna; a pinczér egyszerü ajánlatát fogadók el, ki nem szerénykedett
kimondani, hogy olyan rostélyost, minő konyhájokból kerül, messze földön
nem lehet találni.
A pinczérnek igaza volt: a rostélyoson még elkényeztetett fővárosi
izlésem sem talált gáncsolni valót.
Az ügyvéd épen el volt ragadtatva általa, s még Antalnak sem jutott
eszébe, hogy ez étek talán kissé igen is táplálékony szerelmi sohajok és
epedés mellett.
Mindezt talán a lánglelkü somlyai okozá, mellyel mindhárman csakhamar
szoros barátságot köténk, s melynek csepjeit egyremásra szabaditgatók
üvegbörtöneikből.
A szesz szokott hatása nyilatkozni kezdett, az ajkak csevegőbbekké, a
beszéd hangosabbá kezdett válni, midőn a terem ajtaja kinyilt s azon egy
fekete köpenyeges férfi lépett a szobába.
Meg ne ijedjenek szép olvasónőim!
Nem élünk többé a rémségek, borzadályok korszakában.
Ki a szobába lépett, nem volt torzonborz szakálu haramia, hogy
„életünket vagy pénzünket“ kivánja keblünkre szegzett pisztollyal
kezében.
Tőr sem villogott felénk övéből, sőt még vörös tollas kalap sem kelthete
bennünk ijesztő sejtelmeket.
A szétvetett köpeny alól egy fehér mellényü s fekete frakku férfiu tünt
elő, kinek csinos külseje épen nem volt ijesztő, sőt barátságos, vonzó
vonásain jól esett pihenni a szemnek.
Köpenyét könnyedén leveté válláról, s nyájas köszöntés után asztalunkhoz
telepedett.
Készséggel fogadám üdvözletét.
Utitársaim is hasonlót tevének, de a hang melyen ez igénytelen pár szót
kiejték, felötlött.
Kérdőleg tekinték szemeik közé.
Élénken meg voltam lepetve.
Antal halvány arcza kipirult, az ügyvéd piros arcza elhalványult.
– Ni ni! jól látnak-e szemeim? hisz ez Darvai! – kiálta az ujonan
érkezett, kezét nyujtva az ügyvédnek, melyet ez némi elfogultsággal
szoritott meg. – És ön uram – folytatá Antalt vizsgálgatva – bocsánat,
de nekem már volt valahol szerencsém! Lássuk csak… Ah, lehetséges-e?
Kreiner úr?
– Szolgálatjára, uram.
– Eh patvarban, félre az udvariassággal! isten hozta önt körünkbe! –
ezzel mindkét kezét megragadva az e kitüntetésre ugy látszik nem nagyon
sovárgó Antalnak, megrázá egész barátsággal.
– És ezen úr? – kérdé az ügyvédhez fordulva az idegen. –
– Utitársunk.
– Örvendek!
Némán hajoltam meg.
– Vetélytársam! sugá fülembe elfojtott dühvel Antal.
– Ágnes férje! mondá hasonló módon másoldalról az ügyvéd.
Mindent megértettem.
Fejtve lőn a hatás, mit jövetele eszközölt.
– Nos uraim, – kérdé vidoran az idegen – önök messze földről,
nagyvilágból érkeznek, beszéljenek valami ujat, valami meglepőt, cserébe
majd én is beszélendek valamit, mi jótállok róla, élénk meglepetést fog
okozni.
Az ügyvéd fészkelődni kezdett, Kreiner ajkába harapott.
– Hanem hagyjuk mégis az ujságokat, – vevé föl a szót ismét az idegen –
vannak ujságok, melyeket sohasem késő elbeszélnünk. Aztán különben is
ennél okosabb dolgokkal is meglehet ölni az időt, nemde uraim? Pinczér,
pezsgőt ide!
Ez az én emberem! gondolám magamban.
Fesztelen, vig, s mindezek fölött szenvedélye van a pezsgő iránt.
Ah, mert az a pezsgő! az a „folyékony nap!“ mint egy franczia iró
nevezi!…
Mért is nem rendelé a természet, hogy békát és halat termő viz helyett e
hullámzó láng ölelné körül a vén földet!
Mi szép lenne akkor az élet!
De nem! mégis jobb igy! mily fájdalmas lenne akkor a halál.
– Nem hallád pinczér? pezsgőt ide!
– Itt van már, – mond a pinczér, s elhalmozá asztalunkat pezsgős
palaczkokkal.
Utitársaimnak tartozom azon megjegyzéssel, miszerint vontatva s csak
hosszas rábeszélés után engedének az idegen kinálásainak.
Hanem ahogy egy két pohárral magokba engedének, ugyszólván, erőszakolni,
azután megszünt minden vonakodás, s méltó versenytársaink levének.
Hja, a pezsgőben sokkal több a hiuság, s ez sokkal több erélyt ad neki,
hogysem nyugton birna maradni üveg kalitkájában akkor, midőn vigadó
férfiakat érez közelében.
– Rajta uraim, rajta, igyunk! Éljenek a hű asszonyok!
Az idegen merőn szegzé szemeit utitársaimra.
Antal arcza ismét lángra gyult, az ügyvédé ismét sápadt lőn.
– És most uraim, engedjék szavamat beváltanom, engedjék elmesélnem
érdekes ujdonságomat, melytől, szerénytelenség bár, de csak kimondom:
roppant hatást remélek!
– Halljuk! – kiáltám azon érdekeltséggel, mellyel borozó társaságban az
ember minden fölmerülő inditványt fogad –
– Uram! – kezdé az idegen, szavait Antalhoz intézve. – Ön egykor
vetélytársam volt. Maradjon nyugodtan, kérem. Nőm akkor még szabad volt.
Ketten szerettük őt. Én győztem, ő nőmmé lőn. Ó bárcsak győzött volna
ön, hogy lett volna öné! – Kérem, ne türelmetlenkedjék. Hallgasson
végig, azután kész leszek értekezni ez ügyben. Ő akkor szabad volt, s
igy nem lehet kifogásom ellene, hogy vonzalmára méltatá. Hanem önnek
uram – ezzel tekintetét a hüledező ügyvédre emelé – önnek, ki
vetélytársam volt akkor, midőn nőm már nőm, és igy nem volt szabad, még
más mondóm is van! Ne csináljon ön oly bámuló arczot, ne igyekezzék
tagadni, kétségbevonhatlan bizonyitványokkal birok. Nehány levele van
kezeim közt. De hagyjuk ezt, hallja szavaimat: Nőm, ki végettem hűtlen
lőn ezen úrhoz, önért hűtlen lőn hozzám, s egy más valakiért, ki
barátomnak nevezé magát, hűtlen lőn önhez, nőm a mult éjjel azon mással
megszökött. Ha, ha ha! megszökött! Na, na, ne csináljon ön oly komoly
képet hozzá, szivemből megbocsátok, büntetésül elég ez ujság. A mi férji
boszumat illeti, ó az semmi esetre nem fog elmaradni, csakhogy azt az
utolsó kedves számára tartom fenn. Oh e boszu irtózatos leend!… Hanem
addig is igyunk!
Poharat koczintottunk és ittunk. Ittunk soká – reggelig.
Az ügyvédnek nem lőn többé véleménye a férjjel szemben, én pedig és ő,