Balázs Sándor beszélyei (2. kötet) - 1

Total number of words is 3869
Total number of unique words is 1879
31.3 of words are in the 2000 most common words
44.5 of words are in the 5000 most common words
50.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

BALÁZS SÁNDOR
BESZÉLYEI.
II. KÖTET.
PEST, 1855.
KIADJA MÜLLER GYULA.
Müller Emil könyvnyomdája. 1855. Pest, Servitatér 1 sz.


TARTALOM.
Egy túlszigorú nő 1
Fanni és Julie 39
Férjboszu 71
Teréz 111
Alvajáró 139
Egy estély a menyben 179


EGY TÚLSZIGORÚ NŐ.
(Egy barátom úti naplójából.)

I. ELMÉLET.
Nehány évvel ezelőtt Kézdi-Vásárhelyről Keresztúrra utaztam.
A kaland, mit beszélendő vagyok, nincs ugyan elválaszthatlan
összefüggésben e helyiséggel, s a világ akármely vidékén ép igy
megtörténhetett volna, de épen azért nem látom át, mi okom lenne idegen
szinhelyre tenni át, midőn ily gyönyörű tájékokon hordozhatom
olvasóimat?!
Hogy Erdély vidékei elragadók, úgy hiszem senkinek, ki csak egyetlen
egyszer utazott rajta keresztűl, nem jut eszébe kétségbevonni; de
minthogy nem mindenkinek jutott osztályrészül e szerencsét élvezhetni,
nem tartom fölöslegesnek megemliteni, miszerint utunk illatos réteken és
erdőkkel koszoruzott bérczeken vezet keresztül, melyeknek minden
kanyarulata egyegy új panorámát tár szemünk elé, miknek szépségét ugy
hiszem, legjobban kifejezem azon megjegyzéssel: hogy azoknak mindegyike
méltó lenne egyegy Markó ecsetére!
Minthogy az elbeszélendő kalandocska sajátképen itt veszi kezdetét,
egyenesen a „Riká“-ra vezetem az olvasót.
Rikának azon óriás bérczet nevezi a székely ember, mely Erdővidéken
Rákos és Hidvég falvak közt emelkedik, s melynek megmászására több mint
két óra szükséges.
De e két óra még a benszülöttek előtt sem tetszik hosszúnak és
unalmasnak, mert százszor járt legyen is bár valaki e királyi halmon:
kilátásai mindig nyujtanak valami ujat, valami megragadót, min jólesik
elmerengni a szemnek, s mi kellemes ábrándokba ringatja a lelket.
Minthogy azonban nem mindenki szeret ábrándozni, s olyan is
találkozhatik olvasóim közől, ki nem sok fogékonysággal bir a természet
szépségei iránt: nehogy bárki előtt ha csak pillanatokra is unalmassá
váljak: e két órát fecsegéssel fogom eltölteni.
Nem fogok-e ez által czélommal épen ellenkező eredményt eszközölni? nem
tudom; annyi bizonyos, hogy jó szándékomat senkinek sem lehet oka
kétségbevonni.
Fecsegjünk tehát. És pedig nem mormogó, és mindössze is egytagú
feleletekben társalgó kocsisommal, ki csak lovai iránt nem volt fukar a
szavakban, s kinek sajátságos tájbeszédét a nélkül is csak
magyarázgatások után érthetné meg az olvasó; nem, hanem egy fiatal
kellemteljes nővel, kinek nagy fekete szemei minden tájkiejtés és
nyelvkülönbség daczára a világ bármely nemzetbelie szivéhez eltalálták
volna a hangot, s kinek még csak szólani sem lett volna szüksége a
legérdekesebb dolgok megértetésére.
Nincs oka senkinek irigykedni: e kellemteljes nő, fájdalom! nem volt
utitársnőm!
Én egyedül utaztam két igen is fontolva haladó lovacskával, kényelmetlen
fakó szekeren, mig az ő ruganyos hintaját öt „sárkány“ röpítette.
De szerencsémre, ah talán szerencsétlenségemre!… a hegy meredeke
előttünk áll, s kocsisa kimélni látszik e gyöngéd figyelemre valóban
érdemes állatokat, mert a kocsi lassú léptekkel halad, s igy nyomban
követhettük.
Alig van rám nézve valami kellemetlenebb, mint kocsin ülni, midőn az
lassú vontatott léptekkel halad.
Leszálltam tehát azon szándékkal, hogy e hegyi utat gyalog fogom
megtenni.
Aztán meg kiváncsi voltam az előttünk haladó kocsi tulajdonosára, kinek
kényelmes helyzetét irigyelni döczögős szekeremen, nem kevés okot adott.
A kocsi mellett elhaladva, félfekvő helyzetben egy fiatal nőt pillanték
meg, könyvvel kezében, ki azon pillanatban, midőn lépteimet észrevevé,
felém pillantott.
Köszöntöttem őt azon szabadalomnál fogva, mit a szokás utközben idegenek
irányában is megenged, sőt némileg parancsol.
Gyönge fejbillentéssel fogadta üdvözletemet, ah de szemeit, melyek közé
elég volt egyetlen egyszer pillantanom, hogy megtudjam hogy ott a menny
lakik! ismét könyvére veté, s én életemben először átkoztam meg az irót,
ki tőlem ez édes tekintetet elrabolta.
Önkéntelenűl lassítám lépteimet, hogy arczán merenghessek.
De ő figyelemre sem méltatá jelenlétemet, könyvébe merült, s én
életemben először irigyeltem az írót, ki figyelmét és érdekeltségét
ennyire képes volt megragadni.
Mintegy negyed óráig haladtunk igy.
Elég időm volt fényes fekete fürteit, finom hajnal-ajkait, melyektől egy
gyönge, ah de elragadó mosoly sohasem birt végkép megválni, s picziny
kezecskéit, melyekkel a könyvet tartá, bámulhatni, hogy gondolataim,
melyek ez idő alatt agyam helyett szivemben fogamzottak, vágyak
alakjában jelenjenek meg.
Már-már kétségbeestem tekintetének báját még bárcsak egyetlen egyszer
élvezhetni, midőn a könyvet betevé, s kocsisának parancsolá, hogy álljon
meg.
– Gyalogolni akarok kissé! mondá!… Ha meg kellene énekelnem e hangot,
szörnyű zavarba jönnék: mily hasonlatokat használjak? Ezüstcsengés,
madárdal, csermelymoraj, üvegfuvola, mind, mind méltatlan lenne rá!
Szerencsémre prózát írok, és így elég lesz annyit mondanom, hogy e hang
szívembe hatolt, s hogy utórezgését még most is ott őrzöm!…
A kocsi megállt.
Hogy egész előzékenységgel siettem a kocsi ajtaját feltárni, s őt
lesegíteni, talán említnem is fölösleges. Ezt a nők iránt tartozó
udvariasság parancsolta, s helyzetemben mindenki igy cselekedett volna.
– Köszönöm! – mondá a nő napernyőjét feszítve fel, miközben én
öntudatomat kezdém veszíteni picziny lábainak láttára, melyeket, a kocsi
lépcsőzetén volt szerencsém megpillanthatni.
– Minő fölséges tájék! – kezdé elfogulatlan hangon, mi világbani
jártasságáról tőn tanuságot – én valahányszor csak e helyen
keresztülmegyek, mind annyiszor gyalog teszem meg ez utat. Oly jótevő ez
illatos légben a séta!
– Nagysádnak igaza van. Ily vidéken vétket követünk el magunk ellen, ha
a mozgás gyönyörei helyett kocsinkba temetkezünk.
– Először utazik ön e vidéken?
– Fájdalom! először. Lakhelyem sokkal távolabb esik ide, semhogy ez utat
gyakrabban tehetném.
– Én igy e tekintetben előnynyel bírok ön felett, mert én minden év
nyarán meglátogatom az előpataki fürdőt, s rendesen ez útvonalt
használom. Most is épen onnan jövök.
– Vége már a saisonnak?
– Még nincs, engem családi viszonyok szólítnak haza.
– Pedig fürdőkön a mulatság rendesen a saison végén szokott legélénkebb
lenni, mikorra a vendégek tökéletesen megismerkednek és összeszoknak
egymással annyira, hogy utoljára a társaság egy nagy kiterjedésű
családkint tűnik fel.
– Igaza van. Rám nézt igen kellemetlen is, hogy Előpatakot oda kell
hagynom, mert ez évben kitünőleg jó társaság gyült össze, de férjem…
– Ah!.
– Beteg. Irja hogy siessek mielőbb haza. Máskor személyesen szokott
érettem jönni.
– Hogy alig van gyönyör az életben, mit háborítlanul lehetne átélvezni!
– Fájdalom! ugy van. Ah,… de nézze ön e fát!…
– E magas tölgyet itt?
– Nem, mellette jobbra a másodikat.
– Látom.
– Minthogy ön először utazik e vidéken, s igy talán még nem ismeri, egy
történetet mondok el felőle, melyet e vidéken minden ember ismer, s mely
úgy hiszem, önre sem tévesztendi el a kellő hatást.
– Nagysád végnélkül lekötelez…
– Oh ez semmi egyéb mint kötelesség. Bárki elmondaná önnek helyettem,
mert ki e fa alatt elhalad, s e történetet ismeri, nem teheti hogy
legalább pár perczet ne áldozzon ama szerencsétlen nő emlékének, ki e
helyen…
– Meggyilkoltatott?!
– Férje által; de hallja ön. Úgy adom elé, miként nekem beszélék.
– Egész figyelemmel!
– Mintegy tiz évvel ezelőtt Rákoson, itt az utolsó faluban a hegy alatt,
egy haszonbérlő élt fiatal nejével, kit rendkivül szeretett, s kit épen
azért rendkivül féltett.
– A valódi szerelem mindig féltékeny, s ez megbocsátható!
– Igaz, én is igy gondolkodom; de hallja ön a gyászos következményt.
– Most már kétszeres érdekkel.
– A fiatal nő nem kevesebb vonzalommal viszonozta férje szeretetét, s
viseletében misem volt, mi tápot adott volna férje aggodalmának
növelésére.
– Oh e boldogtalan indulatnak nincs szüksége tápszerre, ha egyszer
nyilatkozni kezd a szivben. Maga magát táplálja és növeli e vampir
mindaddig, mig csak a nyugalmat örökre tova nem űzi belsőnkből.
– Épen ez volt az eset e szerencsétlenhaszonbérlőnél is. Neje ugyan mi
okot sem adott rá, de a látszat ellene volt, s fiatal szomszédja iránt,
kivel mit sem gyanitó neje, mint gyermekkori játszótársával még mindig a
bizalom hangján szokott társalogni, féltékenység, s később
engesztelhetlen gyülölet támadt lelkében.
– E két indulat iker-testvér egymással, s egyszerre fogamzik mindkettő.
– A férj fölébredt gyanuját nem mulasztá el nejének értésére adni, de ez
őt ártatlansága érzetében kineveté. Szavait tréfára magyarázá, s mitsem
változtatott szomszédja iránti viseletén.
– Boldogtalan nő, akaratlanul mennyi kinokat okozhatott férjének.
– Kimondhatlan sokat. E szerencsétlen ember az idő óta hogy hitét és
bizalmát nejében elvesztette, a szó szoros értelmében boldogtalanná lön.
Sírt, káromkodott, átkozódott, s borzasztó fenyegetésekkel rémitgette
nejét, ha viseletével föl nem hagy. A nő átlátta végre, hogy ez nem
tréfa többé, visszavonult barátjától, s mindent elkövetett, hogy férje
nyugodalmát visszaszerezze. Azonban már késő volt.
– Ha egyszer e gyötrő gondolat megfogamzik az agyban, minden kisérlet
elűzésére, épen ellenkező eredményt eszközöl.
– Neje viseletét szineskedésnek, álarczoskodásnak vette; s látszólag
nyugodtabbnak mutatá magát, e változás óta még inkább szenvedett, s
kétszeres szorongással őrködött nejének minden pillantása, minden
mozdulata felett.
– Oh e tekintetben a szerelemféltőnél ki sem gondosabb, és különös!
örökös izgatottság okozza-e? de apró, jelentéktelen dolgokat észrevesz,
felfedez ugyan, de ha a nőnek kedvese van, s találkozni akar vele, nincs
az a féltékeny férj, ki ezt meg birja akadályozni!
– Köszönet e bókért nemem nevében. Ezzel ön ügyességünket ismerte el
önök felett. De hogy történetemre visszatérjek: a háztársak állása, mint
képzelhetni, igen feszessé, kellemetlenné vált. A férj örökösen komor
volt, s a nő hasztalan követett el mindent e komorság eloszlatására. Egy
napon a férj vállára vetvén fegyverét, ez erdőségbe vadászatra ment, s
nejének értésére adá, miszerint csak éjjelre fog hazatérni. Kisérlet
akart-e ez lenni, vagy más utógondolat rejlett e távozás alatt? nem
tudom; annyi bizonyos, hogy tapasztalatlan nejének ilyesmi eszébe sem
jutott, s hogy férjének meglepetést szerezzen, elhatárzá ez erdőbe jönni
s felkeresni őt, hogy ez által ismét ujabb bizonyságát adja irántai
ragaszkodásának.
– Sejtem a következést. E lépés volt a végcsapás e boldogtalan párra.
– Fájdalom, úgy van. A nő izletes étket készitett férje számára, s azzal
keresésére indult. Tudta hogy e tájékon találandja őt, s azért egyenesen
erre irányzá lépteit. Mily nagy lehetett azonban megrendülése, midőn
férje helyett, kit már pár óra óta sükertelenül keresett, szomszédját
látta felé közeledni, ki megpillantván őt, sebes léptekkel igyekezett
elérni őt. Képzelheti ön e szegény nő kinos helyzetét. Tudta hogy férje
közel van, tudta hogy ha őt vele találná, bizonyára soha sem sükerülne
őt meggyőznie a felől, hogy e találkozás nem volt egyéb esetlegességnél.
Sebesen jobbra fordult tehát, de csakhamar rémülten vette észre, hogy
barátja követi őt, s azon fánál, melyet mutaték önnek, egészen oldala
mellett pillantá meg őt. Hirtelen megállt, s elbeszélvén a történteket,
könyes szemekkel kérte őt: hagyná el sietve, s igyekezzék legalább
bizonyos ideig kerülni őt. Barátja mindent igért, s távozandó épen
utoljára szorított vele kezet, midőn a közelben egy lövés dördült el, s
a nő halva rogyott össze.
– A lövés bizonyára a férjtől jött?
– Tőle. De hogy nejének volt-e szánva, vagy a képzelt vetélytársnak?
megtudni sohasem lehetett, mert a szerencsétlent, midőn e borzasztó tett
után három nap mulva fegyvere és öltönyeinek legnagyobb része nélkül
házába tért, a rá várakozó törvényszolgák őrültnek találták, és semmi
orvosi ápolás sem volt képes többé visszaadni öntudatát.
– Borzasztó!
– Nemde? És mi véleménye van önnek e tárgyban?
– Sem a férjet, sem a nőt, sem a mitsem gyanító barátot nem találom
kárhoztatandónak. Ez eseménynél egyenesen a végzet a hibás, mely a
viszonyokat ily balul rendezé, s mindössze is szánalmat és részvétet
érezhetünk e szerencsétlenek iránt.
– Oh én nem igy gondolkodom. Hasonló esetekben mindig a nőt tartom, ha
vétkesnek nem is, mindenesetre hibásnak. Hogy férjénél e szerencsétlen
indulat ily magas fokra emelkedett, mely tökéletesen képtelenné tette őt
a józan okosság szavainak számbavételére, egyenesen ő az oka.
– Nagysád túlszigorú. Jelen esetben bizonyára a balvégzeten kivül senki
sem kárhoztatható. E nő ártatlan volt.
– De tapintatlan, eszélytelen, s ez volt hibája. Nem elég hogy jó és hű
legyen a nő: ez csak kötelesség; legyen okos, legyen tapintata: ez
erény. Higye meg uram, hogy a mely házasságban e tulajdonokat nélkülözi
a nő, ott a tökéletes boldogság és nyugalom sohasem otthonos: mert a
férfiak kisebb nagyobb mértékben mindnyájan hajlandók féltékenyek lenni.
– Nagysád engem bámulatra ragad!
– Miért?
– Mert… mert ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, miszerint ily
nézetek épen nő szájából épen oly ritkák, mint különösek!
– Miért? mert e nézetek látszólag nemem ellen szólnak. Hát azt hiszi ön,
hogy a nőben nincs, nem lehet önmegtagadás?
– Isten mentse meg bűnös fejemet ez igaztalanságtól! Épen nem. De
bámulok e nézeteken, mert ezek szerintem a nőket bizonyos mértékben
alárendelik a férj önkényének, szeszélyeinek, balgaságainak; holott én
azt hiszem, miszerint a házasságban mindkét félnek egyenlő jogai és
kötelességei vannak.
– Nos? Azt hiszem mit sem mondtam olyat, mi önt azon gondolatra
hozhatná, hogy nekem is nem ugyan e véleményem van e tárgyban. De épen
azért, épen mert egyenlők a kötelességek, szükséges hogy a nő az
említett tulajdonokkal bírjon. Mert ha a férj az, ki munkásságával,
gyakran egész erejét és idejét igénybe vevő munkássággal tartja fenn a
házat, illő hogy a nő egyetértést és boldogságot igyekezzék
megtelepíteni, s e czélra jóság és hűség mellé eszély és tapintat is
igényeltetik.
– De akkor, midőn mint a jelen esetben, igaztalan és alaptalan
bizalmatlanságnál, és sértő gyanusítgatásnál nem egyéb a férj viselete?
– Akkor leginkább. Némi látszatnak ellene kell lenni, mert e nélkül nem
születik meg e boldogtalan szenvedély. Fürkéssze ki, találja el, miben
rejlik e látszat? s eszélyes viseletével igyekezzék ennek hamisságát
férje előtt földeríteni. Képzelt s nem létező vétek gyanuja alól
tapintatteljes viselettel nem nehéz magunkat kitisztítani!
– De hátha a nő nem, vagy sokkal kevésbbé szereti férjét, semhogy
érdemesnek tartaná e kellemetlen alakoskodást vállalni el? Oly férfi
iránt, kit nem szeret, nézetem szerint mi kötelezettségei sincsenek a
nőnek.
– Oly férfi iránt nincsenek, de a férj iránt mindig vannak! mig annak
nevét hordja, és azzal egy házban lakik. Aztán különben is, hogy a
házasság boldog legyen, nem annyira szerelem szükségeltetik, mint hűség
és gyöngédség; ezt pedig vonzalom nélkül is tanusithatunk férjeink
irányában.
– De hátha a nő mást szeret?
– Igyekezzék érzelmét leküzdeni, vagy legalább mélyen elpalástolni.
– Azt hiszi ön hogy ez lehetséges?
– Azt hiszem. Az akarat, csak szerezzünk számára erélyt, mindig kivívja
a kivánt eredményt.
– De hátha e szenvedély oly magas fokra hágott már, hogy a léleknek
többé nincs ereje, követeléseinek ellenállani?
– Akkor lépjen nyiltan férje elé, s valljon meg mindent.
– De ha e vallomás boldogtalanná tenné a férjet?
– Inkább tegye őt kötelessége által boldogtalanná nyiltan, mint
meggyalázza őt bűne által titokban.
– De ha a szenvedély már oly magas fokra hágott, s oly lépéseket
követett el, melyeket férje előtt nincs ereje bevallani?
– Ha volt ereje vétkezni, legyen ereje e vétket legalább némileg
jóvátenni. Azt mondja Georges Sand: „Hűségtelenséget nem akkor követ el
a nő, midőn szeretője karjai közé dobja magát, hanem akkor, midőn
kedvese távozása után férje által engedi magát öleltetni“. És e szavak
igazságát nem lehet tagadni!
– Családi viszonyok, félelem a botránytól, és sok más tekintetek
szolgálhatnak ebben gátul.
– Semmiféle viszonyok, semminemű félelem nem menti ki az aljasságot. Ha
a nő férje oldalánál mást szeret, de vonzalmát titkolni igyekszik, s
szeretőjét mire sem jogosítja, legfölebb rá nézt gyötrelmes; de ha a nő,
mig kedvesével tiltott viszonyban él, férjének mosolygó arczczal és
hazug szavakkal megy elébe, ez bűn, s a bűnt mi sem menti!
– Nagysád túlszigoru. Vannak gyöngeségek, melyek iránt kimélettel
tartozunk, s ez a szerelmesekkel szemben kétszeresen áll.
– Látom hogy ön nem ért, vagy nem akar érteni. Ha valaki, én bizonyára
türelmes és kíméletes vagyok a sziv gyöngeségei iránt, de vannak
kötelességek, melyeknek megszegését mi sem mentheti, s a nőnek férje
iránti kötelessége ezek sorába tartozik.
– Szerencsétlenségemre a tetőt elértük, nagyságod kocsijára ül, s nekem,
ha elméletileg lehetséges lenne is, gyakorlatban lehetlen meggyőzni
nézeteinek túlszigora felől.
– Biztosíthatom felőle, hogy szavai sükernélküliek lennének. Egyébiránt
ha valaha ismét összehoz a véletlen, folytathatjuk a vitatkozást, de
előre tudatnom kell önnel, hogy készen legyen a megveretésre, mert én
mit sem fogok engedni.
– Kissé lehangoló bizonyosság, hanem azért én sem fogom magamat oly
könnyen lefegyvereztetni engedni. Ah! de itt a kocsi. Mily korán!
Parancsolja nagysád hogy fölsegítsem?
– Ha oly szives akar lenni… Köszönöm, isten önnel!
A kocsi elrobogott, s én sohajtva foglalám el ülésemet kényelmetlen
szekeremen, s bárcsak egy futólagos pillantás kellett sovány lovaimra,
hogy ennek lehetlenségéről meggyőződjem: nem tehetém, hogy kocsisomnak
kétszeres borravalót ne igérjek, ha e kocsinak mindenütt nyomában leend.
– Mily nő! – sohajtám, – mennyi határozottság, mily szilárd elvek!
Boldog, kétszeresen boldog férj!
A benyomás, mit e nő e rövid párbeszéd alatt rám tőn, annyival
érdekesebb volt, mert először életemben, de minden bizonynyal utoljára
is! ohajtottam volna inkább férj mint szerető lenni.
A férj ha boldog, jogosan az; de épen ezért mindig zavarhatja
boldogságát azon kétely: hátha ez csupán a kötelesség kifolyása?
A szerető ha boldog, bár e boldogság jogtalan, de megkétszerezi azon
tudat: hogy kizárólag enmagának köszönheti!
Igy gondolkoztam akkor, s igy gondolkozom most is.
A tiltott szerelem üdvösségének egy percze többet ér a nyilt, a
jogosított viszony egy egész századánál!
Kocsisom a kétszeres borravaló igéretére mindent elkövetett, hogy arra
magát érdemessé tegye, de lovai, fájdalom! nem voltak vele egy
értelemben, s nem igen látszottak lelkökre venni gazdájok biztató és
fenyegető nógatásait.
Nehány percz mulva a kocsi közellétét már csak az általa fölvert
porfelleg gyaníttatá, de alig telt el egypár negyed óra, ez is megszűnt,
s nekem sohajtva bár, de le kelle a reményről mondanom, hogy őt
beérhessem.
Mi helyzetemet még boszantóbbá tette: az égen fellegek kezdének
tornyosulni, s rövid időn, mint forró nyári napokon szokott, oly rögtöni
zápor keletkezett, mi nemcsak tökéletesen átvizesített, hanem az útat is
annyira feláztatá, hogy a továbbmenetel is csaknem lehetlenné vált.
Szerencsére csakhamar egy falucskát értünk el, s meghagyám kocsisomnak,
hogy siessen fedél alá menekülni.
Ő sem várt erre másodszori parancsot, s nehány percz mulva egy roskadozó
rongyos épület kapuján hajtott be, melyet a falu egyetlen kocsmájának
lenni állított.

II. GYAKORLAT.
Képzeljék önök édes meglepetésemet: az udvaron érdekes vitatkozó nőm
kocsiját pillantám meg.
Áldani kezdém a záport, mint pár perczczel azelőtt átkozám.
Pedig még akkor nem is sejtém egészen a szerencse nagyságát, mit neki
köszönheték.
– Legalább pár órát még együtt lehetek vele! – gondolám magamban –
hallhatom hangját… nézhetek szemébe… s e gondolat elfeledteté, ah!
fölszárítá vizes öltözetemet!
Midőn a szobába léptem, elémbe jött, s sajátszerű jóságos mosollyal
fogadá üdvözletemet, mely egészen magamon kivül ragadott.
– Nagysád ördögből percz alatt angyallá változtatott. Csak imént, alig
nehány pillanattal ezelőtt kifogyhatlan voltam a szitok és átokban e
zápor ellen, s im most alig találok gondolatot, mely méltólag kifejezze
hálámat iránta.
– S e rögtöni átalakulásnak én vagyok eszközlője?
– Egyedül nagysád.
– Örvendek, – és miként?
– Mert… mert…
– Nos?
– Mert végtelen boldognak érzem magamat, hogy itt találtam nagysádat!
– Én ellenkezőleg, boszankodom.
– Hogy ismét találkozánk?
– Nem. Hogy itt kell vesztegetnem az időt.
– Vigasztalja nagysádat azon tudat, hogy van valaki, ki ez által
végtelen boldog…
– Ej, ej, uram! ön, daczára vizes öltönyének, nagyon is tüzesen beszél.
– Érzek!
– Még jobb! S miért, ha szabad kérdeznem?
– Mert nagysáddal együtt lehetek!…
– Annyira szivén fekszik a vesztett csata?
– Épen nem. Sőt ha szabad kérnem…
– Mit kiván ön?
– Ne beszéljünk többet e tárgyról. Miután nagysád határozottan
nyilvánitá, hogy nem fog engedni, hiuságom hátralépni parancsol, s e kis
hiuság úgy hiszem megbocsátható.
– Általam annál is inkább, mert diadalomat tökéletessé teszi!
De nézze nagysád, a zápor a helyett hogy csendesednék, nőttön nő. Az ég
egészen el van borulva, az est itt van, az utak veszélyesek, az állomás
távol: nem lenne-e tanácsosabb az éjjet itt tölteni?
– Oh nem. Utam sietős. Mihelyest kissé szűnik az eső, legott indulok.
– De az nem fog megszűnni, hisz mind jobban esik. Ily időben, s ily
veszélyes helyeken valójában nem eszélyes dolog útra kelni.
– Köszönöm figyelmeztetését. Bár ha őszinte akarok lenni…
– Oh kérem legyen az. Az őszinteség mindig bizalom s megtisztelés jele,
s én igen boldog lennék, ha nagysád némi bizalomra méltatna.
– Viselete igen önzőnek tűnik fel. Ön maraszt, mert kocsisa hihetőleg
értésére adá, miszerint lovai annyira elálltak, hogy teljességgel nem
mehet tovább, s mert irtózik az unalomtól.
– Nagysád igaztalan. Igaz ugyan, nem is akarom tagadni! hogy némi önzés
is vegyül viseletembe, de ennek sokkal tiszteletreméltóbb alapja van,
mint az unalomtóli félelem… Különben is, én soha nem unatkozom, s azt
hiszem hogy oly ember, kinek csak némi emlékei vannak, s ki csak kissé
élénkebb képzelődő erővel bir is, nem unatkozhatik soha. E betegség csak
szellemtelen emberek átka, kik ha teendőjök nincs, gondolkodni nem
szoktak, vagy nem tudnak.
– Igaza van. De mondja csak: mellyek azon tiszteletreméltó okok,
melyekkel önzését menteni igyekszik?
– Nagysád engem őszinteséggel tisztelt meg. Megengedi nekem is nyiltan
beszélnem?
– Sőt kérem.
– Bármennyire nevetségeseknek tűnjenek is fel szavaim, el kell mondanom,
miszerint nagysád külsejében, szavaiban, hangjában, modorában van
valami, mi kellemessé, édessé, és – miért hallgatnám el – ohajtottá
teszi közellétét!
– Uram…
– Mi e rövid idő alatt, mit társaságában tölthetni szerencsés valék,
elragadt, elbájolt annyira, hogy a nélkül hogy okát tudnám adni, minden
remény nélkül közelébe vonzatám, s én kocsisomat ajándékokkal halmozám
el, hogy legalább a kocsija által fölvert porban gyönyörködhessem; ah!
mert e felleg elrejté bár sovár szemeim elől, de tudtomra adá legalább,
hogy még egészen nem vesztém el nagyságodat!
– Tudja ön uram, hogy ez egész szerelmivallomás!
– Nevezze bár minek, de boldog vagyok, hogy elmondhatám.
– A dolog mulatságossá kezd válni, s szinte hajlandó vagyok…
– Ön marad?!
– De hát nem látja ön mily idő?…
– Megengedi, hogy kocsisának tudtára adjam parancsát?
– Ha oly szives akar lenni. De csak azon esetre, ha a vihar meg nem
szünnék.
A parancsot mindkét kocsis örömmel fogadá, s intézkedtem arról is,
miszerint ha az idő föl is találna tisztulni, mitől ugyan nem volt okom
sokat tartani, a tovább utazásnak ezer akadályai merüljenek föl.
Midőn a kiosztott rendeletek után a szobába visszatértem,
ismeretlennőmet, ki felől hallgatagnak épen nem rágalmazható kocsisától
már némi tudositásokat nyertem, táskájában keresgélve találtam, mi
azonnal sejteni engedé, hogy neki sincs igen nagy kedve utra kelni – –
ily rosz időben.
– Először is uram, ha már e nyomorult kocsmában kell töltenünk az éjt,
intézkedjék ön, hogy estelit készítsenek, mert meg kell vallanom,
étvágyam tűrhetlenül kezd jelentkezni.
Annál örömestebb teljesítettem kivánatát, mert költői elragadtatásom
daczára, minek csak imént adám oly fényes bizonyságát, én sem valék
egészen mentt e földi vágytól.
Azonban az élet apró bajai itt ugyancsak vállainkra nehezedtek!
A kocsmárosné, egy duzzogó, dörmögő teremtés, röviden de annál
érthetőbben értésemre adá, miszerint mije sincs, és igy mit sem adhat.
Azok előtt, kik a városi vendéglőkön kivül a kisebbszerű falusi
kocsmákat nem ismerik, hihetetlennek és rágalomnak fog e körülmény
tetszeni; de kik elég szerencsétlenek voltak valaha vihar, vagy más uti
malheur következtében ily helyeken keresni menedéket, tudhatják, hogy
itt bizony az ellátás kényelmességétől akár éhen meghalhat az ember.
A vidéki utazók ismerik már e körülményt, s azért jól felszerelt
utitáskák kisérete nélkül nem is indulnak ki házukból, de nagyvárosi
ember nem egyszer kénytelen több rendbeli nélkülözés árán ismerni meg ez
óvatossági rendszabály jótékonyságát.
Midőn ismeretlennőmnek intézkedéseim ez eredménytelenségét értésére
adám, sohajtva jegyzé meg, miszerint utikamrája tökéletesen üres, s
kérdé, ha e tekintetben nem vagyok-e gazdagabb?
Tudtára adám, hogy nálam is ürülőfélben van ugyan a mozgó szekrény, de
azért még mindig találhatni annyit, mennyi elégséges leend étvágyunk
kielégitésére, s nehány pillanat mulva épen annyi vidorsággal és kedvvel
estelizénk, mintha legkitünőbb franczia szakács remekei párologtak volna
előttünk, keményedésnek indult pogácsánk, és fogyatékán levő hideg
pulykánk helyett.
Én bort rendelék, s a pezsgő borszéki savanyúvíz kedveért, melyet a
székely föld bármely zug csapszékében is találhatni, szép ismeretlennőm
sem vonakodott pár poharacskával kiüríteni.
Mondják: a bor bátorságot ad.
Igaz.
A mily mértékben ürült az előttem álló üveg, épen oly mértékben tünt
tova tartózkodásom; rövid idő eltelte után már csak kevéssé zavartak, s
végre egészen elfeledém ismeretlennőm szigorú elveit, melyeket csak pár
órával ezelőtt még kétségbeejtőknek találtam.
Ismeretlennőmnek viseletében fedeztem fel némi bátorítót, s huszonnégy
éves fiatal embernek, még hozzá ha habzó pohár csillog kezei közt, ennyi
bizonyára elég, hogy magánkivül ragadtassék.
Magamon kivül ragadtattam.
Marie (nemde szép név? igy híták őt) csak mosolygott badarságaimon.
De hogy mosolygott!
Ne kivánják önök, hogy leirjam e mosolyt, ez lehetlen!
Megfogám kezeit – nem vonta vissza.
Mennyi gyönyör fekszik egy kéz érintésében, ha az a kéz picziny, finom,
puha, s ha annak a kéznek oly szép, oly igéző tulajdonosnője van, mint
Marie!
Betemetém tekintetemet sötét szemeibe, s a mit nem mert, remegett
elmondani a gyáva ajk, azt mind és sokkal melegebben elmondák tüzes
pillantásaim.
Ő felelt e pillantásokra, s e felelet minden inkább volt, mint
kétségbeejtő.
De nem is estem kétségbe.
Sőt ellenkezőleg. Ha óra kongott volna a szoba falán, bizonyára nem vert
volna még két órát el, midőn már a hideg „asszonyom vagy nagysád“
helyett, Marienak szólitám őt, s midőn, ha szenvedélyesen ajkaimhoz
vivém kezét, hogy csókjaimmal halmozzam el, nem rettegtem többé hogy azt
egy kérdő, s visszariasztó tekintet kiséretében vissza fogja vonni.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Balázs Sándor beszélyei (2. kötet) - 2
  • Parts
  • Balázs Sándor beszélyei (2. kötet) - 1
    Total number of words is 3869
    Total number of unique words is 1879
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Balázs Sándor beszélyei (2. kötet) - 2
    Total number of words is 3928
    Total number of unique words is 1826
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    49.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Balázs Sándor beszélyei (2. kötet) - 3
    Total number of words is 3834
    Total number of unique words is 1983
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Balázs Sándor beszélyei (2. kötet) - 4
    Total number of words is 3807
    Total number of unique words is 1982
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    43.8 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Balázs Sándor beszélyei (2. kötet) - 5
    Total number of words is 3936
    Total number of unique words is 1866
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Balázs Sándor beszélyei (2. kötet) - 6
    Total number of words is 3964
    Total number of unique words is 1921
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Balázs Sándor beszélyei (2. kötet) - 7
    Total number of words is 748
    Total number of unique words is 486
    41.0 of words are in the 2000 most common words
    51.6 of words are in the 5000 most common words
    58.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.