Balázs Sándor beszélyei (2. kötet) - 6

járkál, s kit ha fölébresztenek, azonnal alázuhan és szörnyet hal.
– Az isten szerelmeért! mért nem mondta ön ezt nekem hamarabb? Vajjon
nem történt valami sérelme?
– Legyen ön nyugodt, legfölebb is megüté magát kissé. De ezután merő
ovatosságból az ablakokat jól el kell zárnunk.
Dombos úr megbáná a szigorú hangot, melyen szegény beteg lakójára
kiáltott, s a nagy részvét miatt csak nagy sokára tudott ismét elalunni,
hogy széditő mélységektől és örvényektől rémittessék nyugtalan álmai
által.
Kálmánnak első gondja volt szobájába sietni, melynek ajtaját gondosan
elzárta, hogy legalább az első megrohanás ellen biztosítsa magát. Aztán
lélegzetét visszafojtva hallgatózni kezdett s világosan hallá Dombos úr
haragos hangját, de Róza feleleteit, kinek hangja suttogó volt, nem
veheté ki.
Első pillanatban gondolkozott: nem lenne-e lovagias kötelessége
visszasietni, hogy kedvesét a férj haragja ellen védelmezze; de midőn a
zaj nehány percz alatt tökéletesen lecsendesült, letett e szándékáról, s
elhatározta az eseményeket saját menetöknek engedni át.
Nyugtalansága egész éjjel ébren tartá őt s a szemrehányások, miket
magának Rózát illetőleg tőn, kinek szerencsétlenségeért méltán magát
vádolá, keserű átkokat szóratának vele az ellenséges véletlenre, mely a
férjet ily reménytelenül hazavezeté.
Végre egy egész századnak tetsző idő után az éj tovatünt, s a reggel
megjött.
Kálmánt az álmatlanság és nyugtalanság halványnyá, beteg kinézésűvé
tevék.
Alig mult el hét óra, midőn kopogást hallott; meg volt győződve, hogy e
kora látogató senki sem más mint a férj, és nagy zavarral tárta fel
ajtaját.
Nem csalatkozott, Dombos úr volt. De mennyire meg volt lepetve, midőn a
várt szigorú haragos arcz helyett, mosolyogva és részvevő arczczal látta
megjelenni.
– Jó reggelt, jó reggelt kedves barátom, – szólt a férj, kezét
megszoritva – bocsásson meg, hogy ily korán jövök, de lássa ön, engemet
átkozott hivatalom egész napon át elfoglal, és igy kénytelen vagyok azt
az időt használni fel, a mi rendelkezésem alatt áll.
Kálmán, mintha felhőből zuhant volna alá, sehogysem birta magának e
rejtélyes és különös magaviselet okát megfejteni.
Alig birt nehány összefüggés nélküli szót kihebegni.
– De lám, lám, – kezdé ismét Dombos úr – minő halvány, rosz szinben van
ön? Beteg ön, Kálmán úr?
– Ah igen… fejem majd szétreped, aztán lázam is volt…
– Orvoshoz, azonnal orvoshoz édes Kálmán úr, a betegségekkel nem
tanácsos tréfálni, ez igen komoly következéseket vonhat maga után. Aztán
az orvos előtt ne titkoljon el semmit… érti ön, épen semmit… a betegség
nem szégyen…
Dombos úr e szavakra zavarba jött, megijedt hogy tán sokat is mondott,
de Kálmán még nagyobb zavarban volt.
Megőrült ez az ember, hogy ily badar dolgokat beszél összevissza! –
gondolá magában. – Köszönöm, köszönöm önnek részvétét!
A férj még nehány perczig adá jó tanácsait fiatal lakójának, azután
tökéletesen megnyugodt lelkiismerettel, hogy emberi kötelességét
teljesitette, odahagyta őt, és nemsokára komoly léptekkel elsietett
hivatalába.
Egy óra mulva Róza és Kálmán a kertben találkoztak.
Kálmánnak elragadtatása elképzelhető, midőn kedvese őt a történttek
felől felvilágositá.
– Ah mily boldog vagyok kedvesem, hogy ily ügyesen kimentéd magadat!
Jövőre nézt…
– Jövőre nézt – felelt komoly, határozott hangon a fiatal nő – megtiltom
először is e bizalmas hangot… Azután tudatom önnel, hogy közöttünk
minden viszonynak vége… E beszélgetés közöttünk az utólsó, mi ezután
csak férjem jelenlétében fogunk egymással találkozni…
– Róza…
– Uram… De még egyet. Hogy férjemnek a gyanusitásra legkisebb oka se
maradjon, egy áldozatot kérek öntől, melyet ugy hiszem nem fog
megtagadni.
– Parancsoljon ön…
– Önnek alvajáró szerepét nehány éjjel folytatnia kell. E házfedél itt
épen alkalmas arra, hogy veszély nélküli sétákat lehessen rajta tenni.
És akarom, hogy férjem nehány sétájának tanuja legyen. Én figyelmeztetni
fogom őt. Felteszem önről uram, hogy lovagiassága nem fogja ez áldozatot
tőlem megtagadni.
Igérem önnek… De Róza…
A fiatal nő e szavak után hidegen köszönté udvarlóját és szobájába
sietett – sirni.
Igen, sirni, mert a szerelem nem hal meg oly könnyen, és a fiatal nő
hidegsége és szigora után e perczben oly szerencsétlennek, oly
boldogtalannak érezte magát, mint a mily szerencsétlen és boldogtalan
lehet a nő, ki oly férj oldalánál kénytelen élni, kit nem szeret, s
kinek kedvesét, kit szeret, el kell utasitnia.
Ah mily keserüen megbánta, hogy kezét szive nélkül adá át.
Ah, mennyire érezte e pillanatban az áldozat nagyságát, mit szüleinek
hozott.
Kálmán szavát tartá. Ott sétálgatott gyakran óra hosszáig azon ház
fedélzetén, melynek tulajdonosa azon ember volt, kinek joga van azon nőt
birni, kit ő szeret s kitől viszontszerettetik, de a ki mégis – tőle
minden reményt megtagadott.
De Róza is megtartá szavát. Nem ment többé a kertbe, csak midőn Kálmán
távol volt, s könyezve bár, de utasitást ada cselédeinek, hogy lakója
számára soha sincs honn.
Kálmán még mind nem birt azon reményről lemondani, hogy Róza elvégre is
engedni fog, s elhatárzá irni neki.
De kit a véletlenség egyszer üldözni kezd, azt mindvégig sujtolja.
E levél a férj kezébe került.
Képzelhetni Dombos úr lelkiállapotát, midőn e levelet elolvasva megtudá
a valót. Boszút esküdött, és sajátságos módon bár, de meg is tartá azt.
Elment legjobb barátjához, ki orvos és pedig a kórház főorvosa volt, s
ezt megnyeré tervének.
Este Kálmán ismét megtevé szokott sétáját a magasban, csakhogy most már
a férjen kivül más nézők is voltak jelen.
E mások között ott volt az orvos is, ki Kálmánt sétája után minden
szabadkozása és tiltakozása ellenére kórházba viteté, honnan csak egy
havi koplalás után szabadulhatott ki, s a város népe mai napig is
alvajárónak tartja őt.
Rózát a levél nem compromittálta. Ellenkezőleg, erénye mellett
bizonyitott, s igy férjével csakhamar meglön a kiengesztelődés; de azért
a sohajok és könyek gyakran fölkeresék őt, s nem egyszer átkozá meg
gyöngeségét: hogy férjet szerelem nélkül választott.
Jövőjének egyetlen öröme e nehány boldog nap fájó emléke lőn.
Dombos úrnak nem volt oka soha neje erényében kételkedni, de azért
gyakran bevallá magának barátja szavainak igazságát: hogy ha az ember
túl van az ötvenen, s fiatalabb korában sem tartozott a szebb emberek
sorába, jobban tenné ha örökre lemondana a nőkről, s szelidebb és
nyugodtabb szórakozásokat keresne.


EGY ESTÉLY A MENYBEN.

I. EGY REGGEL A FÖLDÖN.
Ha ezernyolczszáz helyett ezerhétszázötvenötöt irnánk, kissé több
fáradságomba kerűlne önökkel ez esemény színhelyét megismertetni. Most
elég ha azt mondom, hogy az Freivaldau, Gräfenberg szomszédságában.
Ezerhétszázötvenötben csak az adószedők ismerték e kis nyomorúlt
fészket, ezernyolczszázötvenötben a Dontól a Tigrisig s Brasiliától
Syberiáig mindenki úgy beszélt felőle mint az egészség, élet Mekkájáról.
Ezerhétszázötvenötben az idegennek több órai tudakozódásra lett volna
szüksége magán Freivaldau környékén is, mig valaki emlékezett volna egy
Priesznicz nevü szegény favágóra; hatvan évvel később a föld bármely
sarkából elég volt e favágó fiának szóló levelet igy czimezni:
Priesznicz Vinczének Europában. A hir istenasszonya egy kegymosolyt
küldött ez ifju pórfi felé, s e mosoly balzsama megfűszerezé a léget ez
ifju nevével egyik polustól a másikig.
Mint egy gigas, mely az éggel akar csatára kelni, úgy áll büszkén,
magosan a bércz, melynek oldalán épült a gyógyintézet, honnan alig ötven
év alatt több mint negyvenezer kétségbeesett távozott a jövő reményével
szivében, az egészség rózsájával arczán, s a hála imáival ajkain.
Mint egy bűnbánó a Madonna képe előtt, úgy fekszik a bércz lábainál
Freivaldau, melynek ezerhétszázban alig volt nyomorúlt hetven-nyolczvan
fabódéja, melyben mintegy ötszáz lélek napról napra küzdött az
éhhalállal, s melynek ma ötezer lakosa csinnal épitett kőházakban él,
egyszerűen, munkával, de nélkülözést csak a „régi“ sanyarú idők regéiből
ismerve.
E városka Priesznicznek köszöni mindenét, s tán azért rendelé a
gondviselés, hogy örök hálája jeléűl lábainál térdeljen azon bércznek,
melynek csúcsát ugyanazon gondviselés Priesznicz emlékoszlopáúl teremté…
1854-ben a nyarat, az őszt és a tél egy részét Gräfenbergben töltöttem.
Több ismeretségeim között különösen Dutens és Berlier urak voltak azok,
kiknek társasága legtöbb gyönyört, szórakozást nyújtott, s kiket mint ez
elbeszélésnek hőseit, sietek önöknek bemutatni.
Dutens Alfréd, magas szikár férfi. Harminczöt évei daczára, senki sem
tánczol nálánál könnyebben, kecsesebben. A la Napoleon szakála s
kipödrött bajusza bizonyos katonás kifejezést ad arczának, mi neki
hizelegni látszik, bárha sem tagadni sem bevallani határozottan nem
akarja: ha szolgált-e? Modora világfié, férfiak közt mindamellett néha
kissé nyers, melyet én azonban nála felvettnek hiszek, hogy arczához
következetes maradjon. Bal szemöldjén egy forradás látszik, melyben első
pillanatra egy ügyes kardvágás emlékét ismerhetni fel. Hogy e kardvágás
egész valószinüséggel lejebb is hatolt, s szemén is jelentékeny zúzást
okozhatott, onnan gyanitom, mert bal szeme előtt folytonosan fekete
selyem fényellenzőt hord, mely noha még emeli arczának érdekességét, nem
tartom annyira hiúnak, hogy pusztán ezért hordaná. E sebhely
történetéről soha nem hallám őt beszélni, s ha azon arczkifejezésről és
hangról, melyen egy e tárgyban hozzá kérdést intézett kiváncsinak
felelé, hogy ez eseményről nem szeret és nem akar beszélni,
következtetni akarok: a sebhely nem tartozik múltjának kellemesebb
emlékei sorába.
Születésére franczia. Lakhelye télen Páris, nyáron az egész világ. Egyik
évben elmegy a Misisippi csodaszép partjain álmodozni rezgő
holdsugárnál: – némely parti állatkák a hold feljöttekor sajátságos
sziszegést hallatnak; – hogy ez álmokat a másik évben Carlsbadban
elregélje. 700,000 frank évi jövedelem megenged ily kalandos életet.
Berlier Albert a világon a legvonzóbb, legszeretetre méltóbb fiatal
ember: Arcza, melynek vonásai szelidek, és egész a nőiségig finomak,
komoly és bánatos, mintha már múltja volna. Pedig csak huszonkét éves, s
e korban csak jövőnk van. Modora nyájas, udvarias mindig, egész az
önmegtagadásig. Társalgása, ha bele birod a folyamba vezetni,
ellenállhatlan; de hallgatagsága azok előtt, kik kevésbbé ismerik,
kerültté teszi őt. Mint Dutens úr, ő szinte franczia, párisi s egyike
azon rajongó álmodozóknak, kik egy éltet álmodnak keresztűl, keresve,
ábrándozva, sohajtozva egy eszménykép után, melyet bizarr képzeletük oly
tulajdonokkal ékesit föl, minőket egyesitve senki sem bir. Az ábrándozó
nem egyszer hiszi feltalálni álmainak e királynéját, hódolattal közelit
felé, remegve, szerényen mint egy oltár elé, földre omlik lábaihoz,
áldozatúl ajánlja szivét, reményeit, életét, és üdvezültnek hiszi magát
– mig fölébred, kiábrándúl, hogy szive megszakadjon, vagy e csalódásból
kigyógyúlva új csalképeknek essék áldozatúl. Szóval Albert egyike azon
bolondoknak, kik a napot nézik a helyett, hogy a földet néznék, s kik
istennők után epekednek s elmulasztják nők karjai között megittasodni
attól, a mi kevés e földön az istenségből van. Röviden: Berlier költő.
E két férfit, eh! legyünk udvariasak, Dutens úr e bókot harminczöt
éveivel igen izletesnek találandja: e két fiatal embert szoros barátság
füzé össze, melynek legerősebb kötelékei épen jellemök, egyéniségök
ellentétességében lelhetők fel.
Most már azonban a hosszas bevezetés és jellemzés után sietnem kell az
elbeszélés megkezdésével, hogy türelmöket, melyet, elég vakmerő vagyok
reméleni hogy még eddig nem vesztének el, ne veszélyeztessem.
Egy gyönyörű őszi reggelen, – szeptember 14-ike volt, de ez nem tartozik
a dologra, – fürdésemet végezve, a fenyves erdőben járkálék merengve a
szellő titkos elbeszélésein, melyet a fenyük, a mint bólingatásaikból
gyanítom, sok érdekeltséggel hallgattak. A nap még csak homlokát mutatá
aranyos arczának. Alig volt öt óra. A regg csodaszép volt, s higyjék meg
önök nekem, hogy önök is csak nyertek volna vele, ha ágyok melege
helyett, velem itt a nap melegét élvezték volna.
De mindamellett, hogy oly korán volt, nem voltam magam, az erdő szintugy
hangzott a járókelők csevegéseitől és nevetközéseitől. Több nő is volt a
gyógyvendégek között, s a mint tudják önök, a nők még akkor is szeretnek
csevegni és nevetkézni ha betegek.
Gräfenbergben ilyen életet élnek. Itt a nap nem kapja az embereket
ágyban. Ellenkezőleg. Ezt az emberek teszik vele.
– Jó reggelt uram! Jó reggelt asszonyaim! Voltak-e szép álmaik? Hogyan
van ön mellbajával uram? Pirongassák ki asszonyaim e rest urat;
képzeljék! már kétnegyed hatra, és ő még csak most jön! Hogy találja ön
ma a vizet, én bizonyos keserűséget gondolok izlelni benne. Vigyázzanak
hölgyeim – egy béka! Ilyszerü rövid párbeszéd keletkezik a találkozók
között, anélkül, hogy csak perczre megállanának. Köszöntik egymást s
tovasietnek.
Nevemet hallám e perczben, visszafordulok, s a két barátot, ez
elbeszélés két hősét Dutens és Berlier urakat pillantom meg hátam
mögött.
– Jó reggelt Berlier úr! Jó reggelt Dutens úr! Ah, ön megjött végre. De
mondja csak uram, mi az ördögöt csinált ön két hétig Breslauban? Ön
elutazik két napra, s marad két hétig! Ez önnek rendes időszámitása?
– Mit akar ön. Ezek a németek sokkal okosabbak mint Párisban hiszik. Mi
francziák dicsekszünk vele, hogy kivülünk nem tud élni senki. Ezek a
németek kinevetnek bennünket, s szép csendesen árkádiává alakítják
hazájokat. Ah minő hölgyek! minő asztal! Ön azt kérdé uram, mit
csináltam Breslauban? Azt uram, mit Gräfenbergben elég ostobák az
emberek nem csinálni. Ah! uram, minő lábak! Vigyen el az ördög elevenen,
ha két egész telet nem fogok Breslauban tölteni!
– Ah, ön tehát a szép nők után szaladgált Dutens úr! Vigyázzon ön, ez
nem gräfenbergi életmód!
– Bah! Kérdezze ön csak Berliert, nincs-e már Gräfenbergben is hölgy, ki
miatt az ember jogosan elvesztheti eszét! De mi az ördögöt akar Albert e
carthausi pofával? Mondja csak ön, távollétem alatt mindig ily
eczetarczczal látta-e őt? Hogyan tűrte el ön ez unalmas szokást?
Berlier mosolyogni igyekezett, bár meglátszott rajta, hogy egészen
egyébre gondol, mint barátja gáncsaira.
– Igy, igy monsieur Albert, ezt már szeretem. Ön a javulás utján van, s
ne féljen ön, én jót állok felőle, hogy ez utról nem fog letérni! De
apropos! Alexander úr, tudja ön már, hogy e bérczek s források között
valóságos silfidek, tündérnők léteznek, tudja-e ön hogy a mi álmodozó
Berlierünk is feltalálta istennőjét?
– Ah?!
– Hogyan, ön még nem látta őt? Képzelje ön, a mig én Breslauban földiek
után futkározom, addig Gräfenbergbe az égiek szállnak alá, s
természetesen a kegyencz Berlier. Megvallom átkozottul kiváncsi vagyok
ez istennőre, s csak attól tartok, hogy ez is csak olyan lesz, mint a
minőket 93-ban Párisban minden utczában lehetett látni.
– Alfréd ön túlmegy tréfájában.
– Mit akar ön? Ama szép időben nem is volt nálunk valódi chevalier, ki
imádottját ki nem kiáltotta istennőnek. Ah ezer ördög! Ha én e korban
éltem volna!
– Mit tett volna ön Dutens úr?
– Fő-fő pappá neveztettem volna ki magamat, hogy Páris s egész
Francziaország istennőinek oltárán áldozhassam!
– Az veszélyes játék lett volna Dutens úr. Tudja ön mi rejlett ez
istennők oltártakarója alatt?
– Nos?
– A guillotine.
– Ki beszél itt guillotineról? – kérdé egy vékony, sivító hang
mögöttünk, melyben azonnal Siegler báró úr hangját ismertük fel. – Ah
önök politizálnak uraim. Nem tudják önök, hogy Priesznicz a politikát a
vizgyógymód legdühösebb ellenségének nyilvánitotta. Ah… de lám, lám, a
jó Dutens, ön megjött, és én még meg sem szoritám kezét. Isten hozta önt
Alfréd és pedig a legjobbkor, mert hallják uraim, és ön különösen
Berlier úr, hogy nőm elég szerencsés, Freiwaldau és Gräfenberg
királynéját ma este házánál elfogadni, és e szerencsét önökkel is meg
kivánja osztani uraim. Remélem eljönnek önök!
– De ki az ördögről beszél ön báró úr?
– Kérdje ön Albertet, nincs-e igazam, midőn őt a világ legszebb
asszonyának kiáltom ki.
– Ah, báró úr, – kiálta lelkesedéssel Berlier, – ön nagyon fukar a
szavakban!
– De végre báró úr, kérem beszéljen világosabban. Én nem vagyok poéta
mint Berlier. Ki azon ujonérkezett nő?
– Ki lenne más? Grandé grófnő. Tehát estére, uraim. Csak figyelmeztetem
önöket, hogy korán jőjjenek, mert a patvarban! egy kis különbséget csak
kell csinálnunk a thea- és vizestélyek között!

II. EGY ESTÉLY A MENNYBEN.
Hét óra volt, midőn Dutens úrral a báróhoz menénk. Berlier, ki ugy
látszik kedélyállapotában kerülni igyekszik barátja vig, zajos körét,
egész nap nem mutatá magát, s miután szállásán nem találtuk, meg valánk
győződve, hogy bennünket megelőzött.
A báró, – a mint Gräfenbergben lehetlen lenni is máskép, – minden fény,
mondhatni kényelem nélkül lakik egy kisded ház emeletén, melynek három
szobácskája mindössze is, mivel ő és neje rendelkezhetnek.
E szobácskák közől a legnagyobbik képezé a termet, melyben a társaságot
találók, mely Berlier s a háziakon kivül nehány idegenből állt.
– Jőjjenek, jőjjenek uraim, rég várunk önökre. Képzeljék önök, Siegler
ismét az északi plántavilágról akar értekezést tartani, s Berlier úr
folytonosan álmodozik. Grófnő, engedje meg ön Dutens és Balázs urakat
bemutatnom.
A grófnő, ki Berlierrel egy album metszeteit nézegeté, ránk veté nagy
fekete szemeit, ajkain mosoly jelent meg, s annyi kellemmel hajolt meg
előttünk, hogy e perczben már meg tudám magamnak fejteni Berlier
elragadtatását. Hirtelen azonban, mielőtt egyetlen szót szólt volna, a
mosoly elhalt ajkain, szemeit zavartan földre süté, és arcza ijesztőleg
elhalványult. Meglepetve pillanték Dutensre, kit e változás okozójának
sejték. Arcza szinte halvány volt, ajkainak rángatózása élénk
felindulásra mutatott, s nem futá el figyelmemet, a mint meglepetésében
fogai közt e nevet sziszegé: Clotilde!
– Uraim… hebegé a grófnő alig hallhatólag.
– Nagyságos asszonyom, – szólék hirtelen, hogy alkalmat adjak zavarát
leküzdhetni, épen legapropobban érkezett Gräfenbergbe. A virágünnep
holnapután leend, s e táj oly szegény virágokban!
A grófnő megkisérte mosolyogni.
– Asszonyom, – mondá Dutens úr, kinek mint világfinak e másodpercz
tökéletesen elegendő volt, hogy magát rendbeszedje, – miután csak tegnap
érkezém vissza Breslauból, nem valék oly szerencsés önnek kikiáltási
ünnepélyén részt vehetni, de ez alkalmat sietek felhasználni, önnek,
mint a fürdő királynőjének, hódolatomat lábai elé tenni le.
– Ej, ej uraim, – szóla mosolyogva a bárónő, kinek figyelmét a grófnő és
Dutens közötti néma jelenet átfutotta, – önök alkotmányellenes eljárást
követnek. Nem tudják önök, hogy legalább harminczan vagyunk, kik e
trónra igényt tartanak, s kik nem engedjük magunkat ily könnyen
jogainktól megfosztani. Nemde Berlier úr, ön is igazat ad nekem?
Berlier azonban szerelmes volt, s igy nemcsak hogy nem kerülé el
figyelmét Dutens és a grófnő zavara, de a féltékenység, e tolakodó
iparlovag, mely a legelső s legkisebb rést felhasználja, hogy
betolakodjék a szivbe, már bizonyos hatalmat nyert fölötte, s e jelenet
elé nagyító üveget tartott.
– Én, – hebegé e szegény, szinéből egészen kikelt fiatal ember, – nem,
vagy igen, a miként parancsolja asszonyom.
– Bocsánat, Berlier úr, – felelé mosolyogva a házinő, – hogy
felriasztám, kérem folytassa álmát.
– Albert épen ugy tesz, – kiáltá hahotázva Siegler báró, – mint Gendlite
gróf Berlinben. Képzeljék önök, ezelőtt három évvel Berlinben…
A mig a báró hosszabb mint érdekesebb elbeszélését bevégzi, alkalmat
veszek magamnak önöknek Grandé grófnő külsejét leirni.
Képzeljenek önök egy magas, karcsu alakot, azon tökéllyel egész
termetében, melyet a szobrászok igyekeznek adni alakjaiknak. Képzeljenek
egy arczot, mely első pillanatra hatalmat nyer fölöttünk, egyes
részeinek sajátságossága, s az egésznek azon harmoniája által, melyet az
ellentétek harmoniájának lehet nevezni, s melyet lehetlen látnunk a
nélkül, hogy ne legyünk általa megbűvölve. Nagy fekete szemei merésszé
tesznek, hogy egy másik perczben minden bátorságodat elvegyék; aláomló
hosszu szőke fürtei ellentétben arczának sötét szinével, szemeinek,
szemöldjének éjszakájával sohajokat csalnak ajkaidra, melyeknek igaz
értelmét bevallani alig lenne bátorságod. Csak e tökéletlen halvány
festés után is átláthatják önök, hogy Berlier úr elragadtatása,
lelkesültsége épén nem természetellenes.
A báró bevégezte elbeszélését, mindenki nevetett rajta, még a grófnő is,
csak Berlier nem tudott mosolyt erőszakolni ajkaira. Hja! huszonkét éves
korunkban még nem birjuk azon előnyt, uralkodni mindazon érzés,
gondolat, fájdalom vagy gyönyör felett, mit érdekünkben áll palástolni.
– Ha már benne vagyunk az elbeszélésekben, – mondá a házinő, – Dutens
ur, engedje meg ön, igéretére emlékeztetnem. Regéljen ön nekünk afrikai
kalandjairól. Ön oly érdekesen tud elbeszélni.
– Parancsára állok asszonyom, csak könyörgöm szabad választást engedni
elbeszélésem tárgyai és szinhelyei között. E pillanat roszulválasztott
lenne nagysádékat tigrisekkel, oroszlánokkal rémiteni.
– Beszéljen ön a miről akar, Dutens úr, csak beszéljen ön.
– Tehát hölgyeim, – mondá, hangjának sajátságos nyomatot adva Dutens úr,
miközben szemeit merőn Grandé grófnőre szegzé, – egy estély történetét
fogom önöknek elregélni, mely multamnak egyik legfelejthetlenebb, bár
legkellemetlenebb emlékét képezi.
A grófnő zavara pillanatról pillanatra nő, Berlier úr, ki előtt
barátjának egy pillantása sem veszett el, alig bir ura lenni
felindulásának.
– Hogyan uram, ön bennünket egy estély történetével akar csodás
kalandjaiért kárpótolni? Ez estélynek, hogy a rövidebbet ne huzzuk,
legalább is Afrika valamely ismeretlen népének királyánál kell történni.
– Nyugodjék meg asszonyom, ez estély, melyről beszélni fogok, még
rendkivülibb helyen történt.
– Hogyan uram, még rendkivülibb helyen mint Afrika belseje? Dutens úr,
ön birja a titkot, elbeszéléseinek érdeket szerezni.
– Ez estély uraim…
Grandé grófnő szemeit az elbeszélőre szegzi, tekintetében önmegtagadás
és kegyelemérti esedezés van kifejezve. Dutens úr azonban ugy tesz,
mintha mindezt észre sem venné. Arczkifejezésének szigort igyekszik
adni, s hangjában azon metsző gunyor ismerhető fel, mely oly biztosan
sérti azokat kiket találni akar.
– Nos? Nos?
– A mennyben történt.
– A mennyben?
– Hogyan Dutens, ön az égiekkel áll összeköttetésben? Miért nem mondta
ön korábban, hogy megadtuk volna a kellő tiszteletet önnek.
Grandé grófnő hálásan tekintett Dutensre, ez mosolyra voná ajkait,
mintha mondta volna: „Ha azt hiszed menekülni fogsz, csalatkozol, várj
csak.“
– De kezdje ön el, kezdje ön el! – kiálta Siegler báró, – nem látja ön,
hogy a hölgyek magukon kivül vannak a kiváncsiság miatt?!
– Ezelőtt kétezer évvel, – kezdé meg Dutens úr – azon ostobaságot
követtem el, hogy beleszerettem egy hölgybe, kinél mint sógornőmnél nem
lett volna szabad tovább mennem a komoly tiszteletnél.
– Hogyan mondja ön, ezelőtt kétezer évvel? Ön nekünk római regéket akar
mesélni, nemde uram? Vagy tán Cagliostronak akarja magát kiadni Dutens
úr, én előre nyilvánitom hogy nem hiszek az örök életben.
– Hölgyeim, szakitá félbe e több oldalról jövő megjegyzéseket Dutens úr
– ha önök mindannyiszor félben fognak szakitani, valahányszor
elbeszélésemben valamely természetfeletties hihetetlenre gondolnak
találni, akkor szolgájokat azon sisyphusi szenvedésekre kárhoztatják,
hogy elbeszélését sohasem végezheti be. Kérnem kell azért önöket,
legyenek szivesek a hihetlennek tetsző körülmények megfejtését az
elbeszélés bevégzéseig elengedni, akkor három négy szó minden titkot le
fog leplezni.
– Tehát a mint mondám hölgyeim, ezelőtt kétezer évvel azt az ostobaságot
követtem el, hogy belebolondúltam egy hölgybe, kinél mindig józannak
kelle vala maradnom. De mit akarnak önök, e hölgy szép volt, és én még
harmincz éves sem valék egészen. Aztán még ha lett volna is erőm,
akaratom e szenvedély ellen küzdeni, hasztalan lett volna minden, e
hölgy előtt mi sem volt lehetetlen, ő nem közönséges nő, ő istennő, és
miért titkolnám tovább önök előtt, ő maga Venus volt.
Venus sógornőm volt. Azon boldog időben ugyanis, a mint tudják önök, nem
volt még olyan átléphetlen gát az istenek és földiek között mint most.
Akkor az égiek barátságban, sőt rokonságban álltak a földiekkkel, és igy
történt hogy a bájos Venus bájtalan férjével Vulkánnal a kovácscsal
sógorságban álltam. De a rokonság mint most, akkor is épen oly kevéssé
volt képes meggátolni a galánt viszonyokat; s egy szép napon, anélkül
hogy számot tudnék adni magamnak, miként történt: Venus lábainál találám
magamat. Venus mosolygott, azon mosollyal, melynek istenségét
köszönheté, kezét nyújtá felém, s gyöngéden fölemelve susogá:
– Alfréd! ah bocsánat, a patvarban is! akkor Antoniusnak neveztek.
Antonius, rég gyanitom, hogy szeretsz, köszönöm hogy nyilatkoztál, ah,
mert én is szeretlek; szeretlek azon mértékben, melyben férjemet
gyülölöm, s ha még soká késtél volna, nekem kelle vala az első
nyilatkozatot tenni, mert én nem élhetek többé nélküled.
Amint láthatják önök hölgyeim, Venus nem azon nő volt, kinél sok
csavargásra, mellékutak használatára lett volna szükség. Ő nyilt,
őszinte volt, érzelmeiben semmi előitélet, vagy társodalmi balfogalmak
által magát korlátoztatni nem engedé, s én boldognak érzém magamat, a
mint boldognak érezzük magunkat mindannyiszor, valahányszor szeretünk, s
valahányszor magunkat szerettetni hisszük. Paradicsomom három hóig
tartott. Ebből láthatják önök, hogy ezelőtt kétezer évvel is csak
regényekben, és a költők álmaiban létezett az egy és örök szerelem!… Ah,
de én önöknek egy estély történetét igértem elbeszélni! Türelem. Most
már következni fog. Tehát három hóig boldog valék, de mindennek a
világon, úgy e három hónak is vége lön, s egy szép napon, jobban mondva
egy szép estvén, legkellemetlenebbűl riasztatám fel azon szép álomból,
mi a szerelmesek szótárában, boldogságnak van nevezve. De végre térjünk
magára az estélyre.
E nagyszerű estély az Olympon tartatott. A főbb istenségeken kivűl
hivatalosak voltak valamennyi félistenek, tündérek, sylfidek, párkák s
mindazok, kik akkori időben a jó társasághoz tartoztak.
Bennünket földieket ha csak költők, hérosok, s igy félistenek nem
voltunk, ritkán ért e szerencse, én azonban mint Venus kegyencze, nem
tudom mily czim alatt, de kaptam meghivást, s elképzelhetik önök, hogy
szivem a szokottnál sebesebben dobogott, midőn földi lábaimmal a terembe
léptem, mely istenekkel és istennőkkel volt tele. A terem azonban
annyira tömve volt, hogy nem sokára tökéletesen visszanyertem
hidegvéremet, látván, hogy senki sem törődik velem, s igy nem tarthatok
a fölismeréstől.
A társaságot a mint nem is várám máskép, a szó legszorosb értelmében
fényesnek találám. Mi sem hasonlitható a hölgyek toilettejéhez. A mit
izlés, müvészet és kincsek adhatnak, az mind egyesitve volt.
Legfeltűnőbb alakok voltak mindazonáltal Venus, Minerva és Júno; az est
királynéja azonban Venus volt. Egyszerű fehér ruhája csak emelé
előnyeit, s mig Junónak mint háziasszonynak, a kötelességbókok jutottak,
s mig Minerva kénytelen volt egy pár öreg, komoly úr társaságához
csinálni jó arczot, addig az egész fiatalság, sőt a korosabb osztály
jelentékenyebb része is Venus körébe tolúlt, egy mosolyt, nehány hangot
ellesni ajkairól.
Sok küzdelembe kerűlt mig keresztűlhatolva a sűrü tömegen, körébe
juthattam. Ő egy mosollyal fogadott, melyért az egész társaság rögtön
ellenségemmé vált, de én mit sem törődtem e kedvezőtlen benyomással,
szivem és hiúságom egyiránt boldogitva volt.
A zenekar e perczben egy quadrille nyitányát kezdé játszani, Venus a
legszeretetreméltóbb egyszerűséggel nyujtá nekem kezét, félhangon, de