Balázs Sándor beszélyei (2. kötet) - 2

Szóval, alig telt bele pár óra, midőn mi okom sem volt titkolni többé
azon édes hatást, mit mosolyai és szemének tüzpillantásai eszközlének.
Mit beszéltünk? minő kifejezéseket használtunk? minek mondjam el?
Beszélhettem volna én akármiről a széles világon: szavaim mindegyikének
egyetlen értelme ez lett volna: imádlak!
S felelhetett volna ő beszédemre bár miként: a hang, melyen szavait
kiejté, a mosoly, mellyel azokat kiséré, s pillantásai, mikkel
megajándékozott, mégsem mondtak volna egyebet, mint elragadót,
részegitőt, üdvözítőt…
A bizalmasság egy bizonyos határon túl villámgyorsasággal halad.
Mi közel érénk e határhoz, s midőn pár óra eltelte után a szoba ajtaja
nyikorogva feltárúlt, s azon a dörmögő kocsmárosné gurult be,
ösztönszerűleg kissé távolabb rántám székemet, s Marie arczán egy futó
pír suhant végig.
– Mi kell? – kiálték a kocsmárosnőre szelidnek épen nem nevezhető
hangon?
– Azt jöttem kérdeni, hogy az ifju úr parancsolja-e hogy ágyat készitsek
számára?
– Minő kérdés? természetesen!
– De csak nem ide?! ijedt meg Marie.
– Hát hova? hisz nincs több szoba az egész házban, magam is a pitvarban
alszom. Künn pedig úgy csorog az eső, mintha csak öntenék. Brr!!
– De hát az állásban? Oda csak nem esik be?
– Volt, nincs, nagyságos asszonyom! Épen tavalyi kukoricza fosztáskor
mult két esztendeje, hogy porrá égett.
– De hát mit tegyünk? mert itt csak nem alhatik ön?
– Egyetlen egy mód van e bajon segíteni.
– Minő mód?
– Álmos nagysád?
– Épen nem.
– Felséges! az éj rövid, korán hajnallik: virasszuk át az éjszakát!
– Nem bánom, beszélgessünk. Kocsmárosné, hozzon még egy szál gyertyát, s
mondja meg kocsisomnak hogy készen legyen, mert hajnal hasadtakor
indulok.
A kocsmárosné nyugalmas éjt kivánt s távozott.
Úgy lőn miként tervezők.
Átvirasztók az éjszakát, s bár pillanatig sem hunytuk le szemeinket,
mégis voltak álmaink, még pedig sokkal szebbek, édesebbek magának a
mákonynak álmainál is!
Az éj tovatűnt, az ég kiderült.
A hajnal pírjának első sugarára csengetyűszó és lódobogás értésünkre
adák, miszerint kocsisaink nem felejtkeztek meg a vett parancsokról.
Nehány percz mulva jelenték, hogy be van fogva.
Bucsúnk rövid de szivélyes volt, s csak midőn kocsijára segitém a
kissé halvány, ah, de igy még sokkal érdekesebb Mariet, csak akkor
érzém, mennyire fáj hogy nem követhetem őt, hogy nem ülhetek oldala
mellé!
De lakása alig volt négy órányi távolságra.
A kocsi elrobogott, s én hasztalan igérék kocsisomnak kétszeres,
tízszeres borravalót, hogy nyomában maradjon: pár negyedig követhettük
őt, de aztán a távolság mindinkább nőni kezdett közöttünk, mig végre
egészen eltünt szemeim elől, s az éjjeli zápor még azon végső gyönyörtől
is megfosztott, hogy a kocsija által fölvert porfellegben találjak némi
vigaszt és reménységet!
Hogy e napon is miként az azelőttin, gondolataim szünetlenül vele
foglalkoztak, említenem is fölösleges.
A különbség csak az volt, hogy férje boldogságát most már kevésbé
találám oly tökéletesnek, oly írígylendőnek, mint akkor, midőn Marie még
„ő nagysága“ volt.
* * *
Mintegy egy év mulva e kalandocska után itt a fővárosban egy azon
környékről érkezett fiatal emberrel találkoztam, ki Marieval és
házkörével közelebbi ismeretségben állott.
Tudakoztam felőle.
Nem tudom midőn Georges Sand ismeretes szavait idézte: komolyan
beszélt-e? vagy magára nézt némi kivételt engedett meg? Annyi bizonyos,
hogy férjével a legszebb egyetértésben él, s hogy hazája környékén
mindenki csak túlszigoráról beszél.
Ezen azonban mi ok sincs megbotránkozni, mert:
„A női sziv ellenmondásokból van összerakva.“


FANNI ÉS JULIE.
Reggeli tiz óra. G. ügyvéd várakozóterme tele van védenczekkel, kik
türelmetlenkedve várják, hogy a sor rájok kerűljön védőjökkel
értekezhetni. Mindenki első akar lenni, s az inasnak, ki a belépőket
sorozatba veszi, nem kis fáradságába kerül a türelmetlenkedők között a
rendet követni.
Hirtelen nagy robajjal felpattan az ajtó, s azon egy izgatott arczu
férfi lép be, ki a helyett, hogy mint a többiek, megvárná mig a sor
rákerül: egyenesen a dolgozó-szoba felé tart.
A védenczek megbotránkozva bámulnak e szerénytelenségen, de az inas,
kinek szigoru utasitásai vannak ilyszerű rendellenességek meggátlására,
gyöngéden feltartóztatja őt s szerényen mondja:
– Bocsánatot kérek uram, de G… úrnál e perczben látogató van, s különben
is a házi szabályok szerint az előbb érkezőnek előbb van joga ügyvéd
úrral értekezhetni.
Az újonjött e szavakra haragosan egy pamlagra veti magát s tárczájából
egy jegyet vevén elő, arra nehány szót ir, s azt az inasnak átadja.
– Ha azon úr, ki e pillanatban G… úrnál van, távozik, kérem e jegyet
kézbesiteni urának. Ügyem sürgős, pillanatig sem késedelmezhetem.
Az inas meghajtja magát és a védenczek, kik e modort igen feltünőnek
találják, kiváncsian találgatják magokban az ujon érkezett kilétét és
szándékait.
Mintegy öt percz telik el. Az idegen türelmetlenkedve ugrik fel helyéről
és izgatott, sebes léptekkel kezd a teremben járkálni és arczkifejezése
világosan mutatja, hogy igen élénk érzések és gondolatok
foglalkodtatják.
Végre a dolgozó-szoba ajtaja megnyilik s azon egy idegen lép ki. Az inas
bocsánatot kérve attól, kin a sor volt, a jegygyel urához távozik.
Alig egy percz után az inas visszatér s az idegen előtt tisztelettel
meghajolva szól: – Tessék uram, G.. úr kész önt elfogadni.
Az idegen mohón a szobába lép s az inas a jelenlévőktől ura nevében
bocsánatot kér, értésökre adván, hogy az ujonérkezett szerfelett fontos
és pillanatnyi halasztást sem szenvedő ügyben jár.
Amint G.. a szobájába lépőt megpillantá, székéről felkelt, elébe lépett
és kezét megszoritván, fölkiáltott:
– Az istenért Viktor, mi történt? Arczod halvány és dúlt. Valami
szerencsétlenség!
– Igen barátom, szerencsétlenség, nagy szerencsétlenség. Azért jövök,
hogy tanácsodat és segélyedet kikérjem.
– Beszélj, beszélj gyorsan.
Viktor egy székbe veti magát, s nehány másodpercznyi hallgatás után,
mialatt gondolatait látszott rendszerezni, igy kezdi:
– Emlékezhetel, mintegy két hóval ezelőtt történt, midőn értésedre adám,
hogy nőmet nem szeretem többé…
– Mit én muló szeszélynek, pillanatnyi kedélybajnak nevezék, mely nem
sokára meg fog szünni.
– Csalatkoztál. Akkor megszüntem szeretni, most már gyülölöm őt.
– Mi történt az istenért! Luiz maga a hűség, szendeség…
– Hallgass végig. Tudod hogy szerelemből vettem őt nőül, valamint azt
is, hogy másfél évig az emberek legboldogabbikának tartottam magamat.
Nőm szeretetreméltó, nyájas volt hozzám, s én szerelemmel és
gyöngédséggel árasztottam el. Akkor éreztem magamat legszerencsésebbnek
ha honn, nőm körében leheték, s azon napon, midőn fiam született, meg
voltam győződve, hogy boldogságomat mi sem leend képes megzavarni… Ah
fájdalom, csalódtam, keserüen csalódtam…
– De Viktor, hátha csak árnyképek, képzelődés által engeded magad
gyötörtetni? Vannak-e biztos adataid, bizonyitványaid?
– Ha bizonyos vagyok-e? Hallgass tovább. Nem sokára, hogy fiam
született, kezdém észre venni, hogy nőm viseletében változás történt. Ő
megszünt nyájas, szeretetreméltó lenni. Gyöngédségeit, figyelmét egészen
gyermekére forditá s nem látszott többé azon fáradságot venni magának,
hogy nekem tessék.
– Talán csak nem vagy féltékeny saját gyermekedre.
– Én nem veszem rosz néven az anyától, hogy gyermeke iránt jó, gyöngéd,
érzékeny; de a nőtől is megkivánom, hogy férjét ne hanyagolja el. Azon
nap óta, melyen e szót először mondá: gyermekem, hideg, közönyös lőn
hozzám, s én fájdalommal kezdém tapasztalni, hogy én sem vagyok többé a
régi. Nem vettem észre ha sohajtott, nem érdekeltek mosolyai s ah,
miként azelőtt a boldog napokban, hangjának csengése nem okozá többé
azon édes, azon varázsszerü izgatottságot, mi keblemnek mennyországa
volt.
– Édes barátom, ez sem nem az ő hibája, sem nem a tied. Ez barátom a
megszokás, mely gyilkosa a szerelemnek. Ah ha mindvégig megmaradnának
illusióink!…
– Nehány nap telt el. Szemrehányásokkal illettem viseleteért, ő könyekre
fakadt, eskükkel erősité, hogy még mindig forrón, szenvedélyesen szeret,
de mégsem birtam többé benne feltalálni azt, mi őt előttem oly kedvessé,
oly elragadóvá tevé… Lassankint hozzászoktam az uj Luizhoz. Már nem volt
kirivó többé átalakulása… ah, de tüzhelyem is megszünt paradicsomom
lenni. Kerűltem házamat. Idegen helyeken kezdtem keresni és találni
szórakozást, s lassankint visszavettem legényi, nőtlenkori szokásaimat.
Buzgó látogatója levék szinházaknak, sétányoknak, vendéglőknek, mely
helyek mindegyikén kalandok, viszonyok után futkároztam, a mint azt
nőtlen életemben tevém.
– És nőd, szegény elhanyagolt nőd?
– Napról napra kiállhatlanabbá lőn. Sohajokkal kisért ha távozám, örökös
könyekkel fogadott ha hazatérék, és panaszos arczával s gyakori
szemrehányásaival oly unottá, kiállhatlanná tevé előttem házamat, hogy
csak akkor érzém magamat némileg szabadabban, ha távol valék, s ezért
kimaradásaim gyakoriabbakká levének.
– Szegény nő, mennyit szenvedhetett?!
– Ki volt oka e változásnak? Én-e, ki csak akkor feledkeztem meg
kötelességeimről, midőn azok már rám nézve fájdalmasokká levének, vagy
ő, ki átalakulásával e viseletemet előidézte?
– Édes barátom, nincs házasság, melyben a szerelem örökké tartson, de
azért a kötelességek megmaradnak. Ha nőd megszűnt előtted
szeretetreméltóvá lenni, az nem az ő hibája. Nem ő, te alakultál át. Nem
ő változott, hanem a te izlésed, nem az ő kellemei fogytak el, hanem a
te illusióid!
– Ily természetellenes életet folytattam mintegy két hóig, midőn egy
napon levelet veszek női kéz által czimezve, de mely kézirat előttem
tökéletesen ismeretlen volt. E levélben egy nő, ki mint irá, irántam
régóta érdekkel viseltetik, találkozásra kér, s tudtomra adja, hogy
visszautasittatása esetében örökre boldogtalanná leend. Sokkal kevésbé
szerettem már nőmet, és sokkal inkább szükségem volt szórakozásokra,
semhogy e meghivásnak örömmel ne engedtem volna. Megjelentem a kitűzött
helyen, mely egy laktalanabb városrész egyik félreeső utczájában volt. A
kijelölt ház bejáratában egy éltes nő fogadott, ki tudtomra adá hogy már
várnak rám, s megmutatá a szobát, hová mennem kell. Az ajtót zárva
találtam, de az első zörgésre egy hang megszólalt s kérdé: Ön az Viktor?
Igenlém e kérdést, s az ajtó föltárult. A szobába lépve nem
tartóztathaték vissza egy meglepetési felkiáltást: e szoba oly sötét
volt, hogy mintha vak lettem volna, mit sem valék képes
megkülönböztetni. Ösztönszerüleg visszaakarék fordulni, hogy e
kétségenkivül kiszámitott cseltől szabaduljak, midőn egy kéz kezemet
megragadja s az ajtó zárját csattanni hallom.
– Kétségkivül valamely rablótanya?
– Első pillanatban én is ezt hivém, s boszankodni kezdék magamra, hogy
ily meggondolatlanul engedém magamat rászedetni; azonban csakhamar
kitünt, hogy aggályom alaptalan volt. – Viktor, szólita meg szeretőm, ne
ütközzék meg ön e különös fogadtatáson. Tartsa ön szeszélynek vagy
elővigyázatnak, de elhatároztam, ön előtt ismeretlen maradni mindaddig,
mig kétségbevonhatlan bizonyitványait nem birandom szerelmének. – E
szavakkal egy pamlagra vezetett, melyen oldalamnál helyet foglalt.
– De hogyan képzelheti ön édes ismeretlennőm, hogy szerelmes legyek önbe
a nélkül, hogy arczát láthatnám?
– Én meg fogom kisérteni elcsábitani önt, s csak midőn már nem leend
kétségem többé diadalom felől, akkor fog ön megismerni, mert őszintén
szólva, ha ön e pillanatban látna engemet, aligha sikerűlne e hóditás,
pedig rám nézve ez a világon mindennél fontosabb. Ettől függ
boldogságom, életem, üdvösségem. E szavakkal megragadá kezemet,
csókjaival halmozá el, s nehány forró könyet érzék ráperegni.
– Lelkemre mondom, ez érdekessé kezd válni! Bizonyára valamely érzékeny
ötvenes hölgy, kinek fiatalkori bájaiból csak hangja maradt meg, s ki e
végső eszközt sem akarja felhasználatlanul elvesziteni? A gondolat uj,
jutalmul megérdemel egypár pásztorórát.
– Nem birom előtted hűn lefesteni azon lelki állapotot, melybe e
sajátságos helyzet hozott. Haboztam, nem birtam magam elhatározni,
miként viseljem magam ez ismeretlen nővel szemközt, hogy ne váljam
előtte nevetségessé. Hosszas szünet állott be. Arról gondolkozám mit
mondjak neki, de egyetlen eszmém sem jött, melyet elfogadhatónak
találtam volna.
Végre ismeretlennőm ismét megszólalt. – Ön hallgat, sokat mernék
rátenni, hogy eltalálom gondolatait. Ön töprenkedik magában, és nem
birja kitalálni azon modort, melyet velem szemben fölvegyen. Ön
találgatja magában: mi oka van e nőnek, külsejét rejtegetni előttem.
Bizonyára rút, öreg… De hát csak a szépeknek és fiataloknak van joguk a
boldogsághoz? Nem dobog-e épen annyi vágygyal azok kebelében is a sziv,
kiknek szemök nem nap, ajkok nem rózsa és mosolyuk nem szivárvány. –
Nemde ily bókokat mondanak önök kedveseiknek? Ön tart, hogy hiúsága
elpirulna, ha ön magának velem szemben egy kis gyöngédséget, egy kis
kalandvágyat engedne meg. Bocsásson meg, nem találok jellemzőbb
kifejezést. Ön kezeimről és hangomról igyekszik kitalálni koromat. De
figyelmeztetem önt, hogy ősz fürtök és ránczos arczok mellett is lehet
finom puha kezeket találni, és hallottam már ötvenen felüli nőkről is,
kiknek hangjok oly vidám, oly csengő volt, mint azt gyermeteg leányoknál
tapasztalni, és különben is hallhatja ön, hogy nem beszélek természetes
hangomon, hogy igyekszem ön előtt azt fölismerhetlenné tenni.
– Valóban asszonyom, meg kell önnek adni, hogy ön birja azon titkot:
maga iránt érdeket gerjeszteni! – Ön kezdi a bókokat, ez már egy lépés.
Oh én meg vagyok győződve, hogy ön nem sokára nekem szépségeket és
udvariasságokat mondand épen ugy, miként az rendesen szokás az
udvarlóknál. Valóban kiváncsi vagyok, miként fogja vallomásait kezdeni,
midőn nem mondhatja, hogy azon pillanat óta midőn először látott… midőn
először érezte pillantásaimnak lángját… midőn először ragadtatott el
mosolyaim varázsa által… na de ezek mit sem változtatnak a dolgon; ön
sokkal ügyesebb, semhogy ne találjón uj képeket, uj bókokat, mert hiszen
az éjnek is vannak csillagai, tündérei, pásztortüzei…
– De elég a tréfa, beszéljünk végre komolyan. Uram, ön érdekel engem,
több… én szeretem önt. Ön kezemet szoritja… ez nagyon kényelmes neme a
vallomásnak… de mindegy, le vagyok érette kötelezve. A mint mondám
tehát, én szeretem önt, de vagy igen rút, vagy igen öreg vagyok arra,
hogy ön által ismerve reményem lehetne viszont szerettetni, vagy csupán
puszta szeszély, puszta játsziságból elhatárzám, önt a nélkül hóditani
meg, hogy arczomat látná, mindaddig mig bizonyos nem leendek
viszonszerelméről. Oh ne mosolyogjon ön, nem fog elámithatni, én fogok
tudni magamnak kétségbevonhatlan bizonyitványokat szerezni. A kérdés
tehát az: beleegyezik-e ön e játékba? Megengedi-e ön magát
elcsábittatni? Én nem kivánok öntől sokat. Mindössze is mit kérek, annyi
hogy mindannyiszor, valahányszor én irni fogok önnek, jelenjék meg itt,
és igérje meg nekem becsületszavára, hogy semmi lépést nem teend kilétem
fölfedezésére. Nos uram, feleljen ön: beleegyezik ön ebbe?
– Igérem önnek, asszonyom!
E perczben az ajtón háromszoros kopogás volt hallható.
– Ah, épen jókor végzők be szerződésünket, távoznom kell. Isten önnel,
isten önnel kedves barátom!… Még egyet! kérnem kell önt, hogy nehány
perczig maradjon még, azután távozhatik. Bocsásson meg, de ez
elővigyázat szükséges, mert ha ön szándékosan, vagy véletlenül föl
találna ismerni engemet azelőtt, mielőtt én ezt önkénytesen tenném,
akkor vége volna mindennek. Mert én esküszöm önnek Viktor, hogy ez
esetben nem látna és nem beszélne velem többé soha. Isten velünk
barátom! a viszont együttlétig.
E szavakkal egy mellékajtón, mely szinte egy sötét szobába nyilt,
eltűnt, s hallám midőn az ajtót maga után becsukta.
Mint megbűvölt, maradék nehány perczig magamra azon fél éber, fél
álomszerü helyzetben, melyben mindent tudunk, mi körülöttünk történik,
és mégis ugy tetszik mintha egy más, egy tündérvilágban lennénk, hol
álmaink valósulnak meg. Végre a mellékszoba ajtaja megnyilt, s azon az
öreg nő jött elé, ki aztán ajtót tárt előttem.
Midőn a házból az utczára értem, az egészen üres és csendes volt. Csak
egy az utcza végén robogó kocsi okozott némi zajt, és egy homályos
sejtelem azt sugá, hogy e kocsiban ismeretlennőm távozik.
Szavamat adván nem kisértém meg, az öreg nőt megvesztegetni, hanem
távozám és utközben kibékitni igyekvém magamat azon gondolattal, hogy
egy szeszélyes nő játékszere vagyok, de ki épen azon titokszerüsége
által, mellyel magát körülvette, már némi érdeket keltett fel bennem
maga iránt, és különben is nekem minden áron szórakozásra volt
szükségem, s őszintén szólva, e kalandban föltalálni hittem azt.
Nehány nap telt el, midőn egy levelet vevék ismeretlennőmtől. A
légyottra megjelentem. Mindent ugy találtam, miként először. Az öreg nő
ott volt elfogadásomra, s a szoba még mindig pokolsötét. Ismeretlen nőm
már várt rám.
– Végre, valahára itt van ön Viktor. Tudja-e ön uram, hogy én már negyed
óra óta várok önre, hát lovagiasság-e, nőt várakoztatni?
– Bocsánat, ezer bocsánat szép ismeretlennőm… de én egyetlen perczet sem
késém, a kijelölt idő épen most van.
– Épen ez boszant, hogy ön egyetlen perczczel sem jött korábban a
kijelölt időnél. Tudja-e ön uram, hogy épen ugy mutatkozik, mintha
idejőve ön egy kellemetlen kötelességnek engedett volna? De legyen, ez
egyszer megbocsátok, hisz igazat beszélve még nincs is jogom öntől
türelmetlenséget követelni.
– Asszonyom…
– Ne, ne beszéljen ön Viktor, ön nekem most érzelmekről szólna, miket
nem érez, vagy üres bókokat mondana, miket igen unalmasoknak találok.
Találkozásaink oly ritkák és oly rövidek, használjuk fel e perczeket
kellemetesebben, és hagyjuk a szemrehányásokat és mentegetőzéseket
azoknak, kiknek elég idejök van rá.
– Igaza van önnek, szép ismeretlennőm, – mondám kezét megragadva, a
perczek oly drágák, miért elragadni azokat a szerelemtől, a
boldogságtól. – E szavakkal átöleltem derekát, csókokkal igyekvém
elárasztani arczát, de ő gyorsan kifejté magát karjaim közől s
tovaillant, és én nem birván magamat tájékozhatni nem követhetém őt.
– Ön roszul értelmezi szavaimat Viktor ur; szólt ismeretlennőm? a szoba
tulsó végéből – a bohóságok ideje nincs még itt. Én csevegni akartam
önnel kissé szerelmem, reményeim, vágyaim felől, de ön visszaél
védtelenségemmel. Büntetésül most már nem fogok ön közelébe menni.
– Asszonyom!
– Hasztalan, hasztalan kér, én kérlelhetlen vagyok. – E szavakat nehány
percznyi csend követé, ezután némi zajt hallék, mi igen hasonlitott
ahoz, midőn valaki egy zongorát tár fel. Nem csalatkoztam, zongorához
ült, és képzeld meglepetésemet, midőn a darabban, mit végtelen
ügyességgel és érzéssel játszott, Schubert „Ständchenét“ a szerelemnek
ez édes dalát ismerém fel, melyet sohasem vagyok képes bizonyos
elragadtatás, bizonyos édes felindulás nélkül hallgatni, s melynek
minden hangjában boldog óráimnak emlékei beszélnek hozzám. Ah barátom,
nem tudom mily tündér hatalom adta neki e gondolatot, hogy épen e dalt
válassza, mely ellenállhatlan hatalommal uralkodik felettem, de e percz
óta e kaland több lőn rámnézve játéknál, s érzém hogy a szeszélyes
ismeretlennő némi hatalmat nyert szivem felett. Midőn bevégzé a dalt,
hosszas szünet következett. – Nos Viktor, ön mit sem szól, talán bizony
elaludt? Ah ez fölséges lenne! Már csak rendkivüliségeért is
megbocsátnám önnek!
Mindössze egy sohajban birtam válaszolni. Szivem ugy tele volt, hogy nem
birtam szavakat találni. Ő kigúnyolt e sohajért és egy játszi keringőt
kezdett, melynek vigsága bántott.
– Asszonyom! – kiálték – kérem önt, hagyjon fel e keringővel, melynek
játszi vigsága sért!
Felhagyott a keringővel és egy csárdásra kezdett.
– Ah asszonyom – sohajtám – ön kegyetlenül bánik velem.
A szomoru hang, melyen e szavakat kiejtém meginditá őt, odahagyá
zongoráját, hozzám jött, megfogá kezemet.
– Ön tehát szenved Viktor? – kérdé gyöngéden. – Panaszolja el nekem
fájdalma okát. Mi bántja önt?
– Mi bánt? Miért szenvedek? ah asszonyom én azt önnek megmondani nem
birom. Hiszen csak azt érzem hogy szenvedek, miért?… miért?… Végre
asszonyom, én nem akarok tovább ön szeszélyének játéka lenni. Miért
rendelt ön ide? mi czélja, mi oka van e rejtélyeskedésnek? Önnek ezt
tudatnia kell velem, különben e perczben távozom, és soha többé nem
fogok visszatérni.
– Miért rendeltem önt ide Viktor? Mi czélja, mi oka van e
rejtélyeskedésnek? Hát nem tudatám-e ezt már önnel? Nem mondám-e Viktor,
hogy szeretem önt és hogy el akarom csábitani? Mert nem akarom hogy
lásson? mert arczomat megpillantva czéljaim meghiusulnának, és nekem
boldogságom, mindenem attól függ, hogy ön megszeressen, Viktor! Nem
bánom, higye ön hogy vén, hogy rút vagyok, én nem arczomért nem
külsőmért akarok szerettetni, s azon pillanatban midőn e szerelemről
bizonyos leszek, ön látni fogja arczomat, akkor nem bánom, szünjék meg
szeretni!
Érzém hogy e válasz nem kielégitő, de már sokkal több érdeket érzék e nő
iránt, semhogy képes lettem volna odahagyni őt és lemondani a reményről,
hogy arczát valaha megpillanthassam. – Legyen asszonyom, én maradni
fogok.
Álom- és meseszerű az mi ezután következett. Soha annyi kedélyt, élczet,
elragadó tulajdont nem képzelék egy nőben öszpontositva találhatni, mint
a mennyit e nő tanusitott. Nevetkérezett, játszott, csevegett mindenről
a világon, és esze, ismeretei, izlésének finomsága, mely szavainak
mindegyikében nyilatkozott, ámulatba ejtett. El voltam ragadtatva és
érzém, hogy a syrén örvényéhez mind közelebb ragadtatom.
Vágyak rohantak meg, és többször megkisértém helyzetem előnyeit
kizsákmányolni, de ő mindannyiszor képes volt visszariasztani azon
utánozhatlan modorával a tapintatnak, mely elveszi bátorságunkat, a
nélkül hogy kétségbeejtene és uj bátorságot ad, a nélkül hogy merészekké
tenne.
– Nem Viktor úr – mondá gyöngéden kifejtve magát követelő karjaim közől
– én nem kalandot akarok önnel, melynek pillanatnyi emlékeit a legelső
pásztoróra elmossa, én szerelmét akarom önnek, mely lelkeinket örökre
összefűzze.
– Esküszöm, esküszöm önnek.
– Csitt, mondá ő, én nem akarom hogy ön hamisan esküdjék, és önből e
perczben a vágyak mámora beszél. – E perczben történt a figyelmeztető
kopogás, mely ismeretlennőmet távozásra inté.
– Isten önnel, isten veled édes Viktorom… Nehány nap mulva ismét
találkozandunk. Addig is kérem önt, gondoljon néha arra, ki mindig csak
önre gondol, és engedjen szivében egy kis helyet annak, kinek szivében
nincs más kép, más vágy, más remény, csak ön. Isten veled!
– Még egyet, még egyet asszonyom. Mondja, mondja ön nevét, hogy
sohajaimban elimádkozhassam azt!
– Nevezzen ön Julienek, mondá, és mint légalak tovatünt.
– Julie! – kiáltám önkivülettel. Egy zár csattanása volt a felelet, s
nehány percz mulva, midőn az öreg nő kivezetett, már csak egy elhaló
kocsizörgés bizonyitá, hogy nem álmodám.
Ne nevess ki barátom, e percz óta nem volt gondolatom, álmam, mely ne
vele foglalkozott volna; képzeletem mindig csak alakját találgatta, és
az emlékezet csak az ő szavait susogta fülembe!
Reszkető vágygyal vártam a meghivást egy uj találkozásra. Eltelt egy
nap, két nap, egy hét, és a levél még mindig késett!… Mit szenvedtem ez
idő alatt, elképzelheted. Minden nap reggele uj reményt hozott és minden
nap alkonya meggyilkolta azt. Mármár kétségbeestem, midőn végre tegnap
az annyira sovárgott levél megérkezett. Soha édesebb, boldogitóbb
fölindulást nem éreztem, mint midőn az annyira kedves kéziratot
fölismertem.
Egy egész órával a kijelelt idő előtt, már a találkozás helyén valék.
– Már várnak önre – mondá a vezető nő, és én szemrehányást tevék
magamnak, hogy mért nem jöttem két órával korábban.
– Ez szép öntől Viktor, hogy ily korán jött – mondá Julie amint a
szobába léptem – ez mutatja, hogy már kissé érdekelve van. De lássa ön,
én számitottam erre és megelőztem önt, hogy ne legyen oka panaszkodni,
vagy őszintén szólva, hogy föl ne fedeztessem ön által.
– Asszonyom – szólék határozottsággal – e játék tovább nem tarthat. Ön
azt mondá: azon pillanatban midőn megleend győződve szerelmemről,
megfogja magát velem ismertetni. Azon pillanat jelen van, mert én
szeretem önt Julie oly forrón, oly szenvedélyesen, mint még soha sem
szereték, és…
Nem engedé bevégeznem.
– Ön szeret engem? Köszönet, köszönet e szóért barátom… De én
bizonyitványát kivánom szerelmének.
– Szóljon ön, mit tegyek? Kivánjon, parancsoljon bármit, én rendelkezése
alá adom magamat, csakhogy meggyőzhessem önt szavaim igazsága felől.
– Tehát kész ön nekem olynemü bizonyságot adni, milyet én kivánok?
– Szóljon ön, mit tegyek?
– Viktor, önnek neje van?!
– De kit nem szeretek többé, esküszöm önnek!
– Bizonyitsa be!
– Miként?
– Váljon el nejétől, és én öné vagyok!
Remegés futott végig idegeimen; – fiamra gondolék.
– Ah Julie, nekem gyermekem van!
– Én nem kivánom hogy megtagadja gyermekét, csak azt kivánom, hogy
szabad legyen. Mihelyest ön a neje által aláirt válási folyamodványt
nekem előmutatandja, én is teljesitni fogom igéretemet. Máskép ma
utoljára találkozánk.
– Ez önnek megmásithatlan kivánsága, Julie?
– Ez egyetlen bizonyitvány, mit elégségesnek tartok.
– Legyen; holnap ilyenkor e bizonyitvány kezei közt leend.
E találkozás után azonnal nőmhez akartam futni, hogy felszólitsam s ha a
szükség kivánja, kényszeritsem őt ez elválásba beleegyezni, de ismét
eszembe jutott gyermekem, fiam… és én kétségeskedni, habozni kezdtem, ha
hozzam-e ez áldozatot egy ismeretlennőnek, ki meglehet csak kegyetlen
játékot űz velem, s ki talán nevet és gúnyolódik gyöngeségem fölött…
Százszor is elhatárzám, hogy kiragadom magam e syrén örvényéből, hogy
visszatérek nőmhez, gyermekemhez; ah de mily gyöngék vagyunk akkor,
midőn egy szenvedélyt akarunk leküzdeni… A kötelesség intéseit csakhamar
legyőzék a szenvedély rábeszélő ingerei, s hazarohantam.
Nem akarom előtted lefesteni azon érzékeny és megható jelenetet, mely
köztem és nőm között történt, midőn értésére adám hogy válni
szándékozom. Eleinte nem értette, nem birta szavaim értelmét felfogni
szegény, s csak midőn hideg és közönyös hangon ismétlém akaratomat,
látszott megérteni. Sírt, zokogott, lábaimhoz veté magát, gyermeke
nevében könyörgött. Megszántam őt, de már sokkal tovább mentem, semhogy
visszaléphettem volna. Tudtára adám hogy minden hasztalan, hogy
szándékomat mi sem változtathatja meg. Ekkor könyeit fölszáritá, fölállt
s fájdalmas, de ünnepélyes és határzott hangon értésemre adá, hogy
elhagyhatom őt ha tetszik; de hogy ő önkéntesen sohasem fog ez elválásba
beleegyezni.
Hasztalanok voltak minden szavaim, fenyegetéseim, kényszeritéseim. Azt
felelé hogy megölhetem őt ha akarom, de öngyilkossá nem leend. Azért
jövök barátom, hogy tanácsodat kikérjem. Tanácsolj, tanácsolj, mit
tegyek? Kényszeritheti-e őt erre a törvény, mert én ettől sem borzadok
vissza?!
Az ügyvéd mindent elkövetett, hogy lebeszélje barátját ez esztelen és
nevetséges lépésről. Beszélt neki gyermekéről, kötelességeiről. Elmondá
sejtelmeit, gyanuját hogy e rejtélyeskedés alatt legjobb esetben is egy
kalandornő lappang, ki ily kiszámitott csellel akarja őt hálójába szőni.
Midőn mindez nem használt, midőn átlátá hogy barátja felett e
boldogtalan szenvedély oly mértékben uralkodik, hogy józan és okos
szavakkal nem lehet többé hatni rá, értésére adá, hogy a törvény ez
esetben mire sem kényszeritheti nejét, s hogy ez elválás
megtörténhessék, szükség hogy a nő abba önkéntesen beleegyezzék.
Kétségbeesve és fenyegetőzve távozék, azonban még azon nap estvéjén
fölkeresé barátját, ki aggódott és bánkódott miatta.
– Barátom, – kiáltá boldogságtól sugárzó arczczal, végy részt
boldogságomban. Én az emberek legszerencsésebbike vagyok!
– Hogyan? nőd tehát beleegyezett?