A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége (1. kötet) - 06

évi februárban került Sarfék szomszédságába, a mikor már Móricz két év
körüli futkározó gyerek volt. Ezekkel ellenkezik a bába, a ki szintén
keresztyén. Neve Buchta Szigfridné, Novák Amália. Szerinte Móricz 1868.
évi augusztusban született. Igy beszélnek a gyerek keresztszülői is,
Szüszmann Jakab és neje, a kik onnan emlékeznek jól, mert Móricz
születése után hat hétre született az ő Éliás nevű fiuk.
A nyomozás vége az lett, hogy Sarf Móricz valószinüleg 1868. évi
augusztusban született s hogy 1882. évi április 1-én már elmult
tizenhárom és fél éves. Ebben az életkorban vádlott nem igen lehetett,
de tanúnak már sokkal inkább el lehetett fogadni, mint négy-öt éves Samu
öcscsét.
De tanú-e hát vagy vádlott?
A kis Samu beszéde szerint a lányka vére vételénél ő is tevékenységet
fejtett ki. E szerint neki is bünrészesnek s igy vádlottnak kellett
lenni. De csak azért, hogy előzetes letartóztatására törvényes ürügy
legyen. Ha mindjárt kezdetben tanuvá teszik: akkor letartóztatni,
rokonaitól elkülöniteni, a világtól elzárni nem lehet. Akkor nem lehet
vele titkon, ellenőrzés nélkül beszélgetni. Akkor előreláthatólag
tizenöt vagy tizenhat éves lesz, mire végtárgyalásra érik az ügy, s ez
esetben érettebb elmével talán nem mondja meg az igazságot. Vagy talán
nagyon is megmondja az igazságot.
A vizsgálóbiró május 21-én vizsgálati fogolylyá tette Svarcz Salamont,
az uj metszőt, Sarf Józsefet a zsidó egyházfit, továbbá Junger Adolfot,
Braun Ábrahámot és Sarf Móriczot.
Sarf Móriczot az előző napon hallgatta ki. Tisza-Eszláron, ha nem
csalódom, a községházánál nyilvánosan történt a kihallgatás.
A fiú vallomása minden körülményre nézve összevágott a többi zsidó
vallomásával. Elmondta, hogy április 1-én 8–9 óra tájban mentek a zsidók
az imaházba s 10 óra tájban távoztak el. Ő is ott volt velök az
imaházban. Délután 6 óra tájban megint volt imádkozás, s este 8–10 óra
közt ismét odamentek azok, a kik a pálinkamérés kérdésében egyezkedtek.
Köztük volt az ő apja is. Ő maga nem volt velük, de az imaház pitvarában
ő gyujtotta meg a két szál gyertyát. Ő azután az ajtóban hallgatódzott.
Hogy mi fölött tárgyaltak: nem tudja, csak annyit értett meg, hogy
Einhorn József és Szüszmann Jakab közt volt valami »veszedelem«.
Solymosi Esztert nem ismerte. Miként tünt el: nem tud róla semmit.
Igy beszélt. Ha csupán saját emlékezetéből beszélt igy: elméjének
becsületére válik emlékezete. Hiszen ötven nap telt el április elseje
óta. Azonban valószinű, hogy időközben az öregek többször beszélgettek
füle hallatára erről a napról, azért emlékezett annyi részletre is.
Előre meg kell emlitenem, hogy korához, miveltségéhez és környezetéhez
képest testileg is, lelkileg is elég fejlett, értelmes fiúnak találtam
Sarf Móriczot. Hogy miként lett tanuvá: ennek nagy története van. Hogy e
történet minden kis részletét tisztán meg lehessen érteni, már most
közölnöm kell tanuvallomását.
»Solymosi Eszter – ugymond – szombaton délben tizenkét óra körül édes
apám hivására, midőn az Ó-faluból jött haza, bejött házunkba. Apám azzal
hivta be, hogy a gyertyatartót vegye le az asztalról. Solymosi
Eszternek, midőn apámmal a házunkba bejött, kopottas fehéres kendő volt
a fején, vöröses kendő a nyakán, fehéres forma vizitke és valami – ha
jól emlékszem – kékes szoknya volt rajta«.
Vizitkének nevezik Tisza-Eszláron azt a kis festett mosó-szövetből
készült ujjas mellénykét vagy kabátkát, melyet a szegényebb sorsu
parasztlánykák viselnek. Otthon csak ingvállban vannak, nyakukon s
derekukon keresztül kötött kendővel, hogy nyakuk és mellük ki ne lássék.
Ha azonban boltban van dolguk vagy látogatóba mennek: felöltik azt a kis
olcsó kabátkát. Ezért nevezik azt, de csak a legujabb időben,
vizitkének. A magyar falusi nép nem igen tudja azt, mit jelent e
latin-franczia-német szó: vizit.
Sarf Móricz igy folytatja:
»Hogy a leányt Solymosi Eszternek hivták, onnan tudom, mert apám
Eszternek szólitotta. A leánynak gazdasszonya Huri Andrásné volt, mert
mama megkérdezte, hogy kinél lakik. Megnevezte, hogy Huri Andrásnénál
lakik. Solymosi Eszter azonban majd ugy nézett ki, mint testvére,
Solymosi Zsófia. Solymosi Eszter a gyertyatartókat a mint levette
asztalunkról, föltette atyusom meghagyása folytán a sifonra. Midőn a
leány a székről leszállott, akkorra a templomból egy koldus zsidót
beküldtek a lányért, a koldus zsidó megfogta a lánynak a kezét és
kicsalta magával a templomba. Ott a templom pitvarában a magas barna
koldus zsidó a lányt megragadta és a földre teritette«.
»Ekkor kezdett a leány jajgatni és orditani, de ekkor hirtelen a már ott
volt téglási és tarczali metszők a leányt a földön megnyomták és a
Tisza-Lökről jött jelenlegi tisza-eszlári metsző, Svarcz Salamon
megmetszette a lány nyakát és veres cseréptányérba eresztették a vérét s
midőn a tányér tele folyt vérrel, a vért fazékba öntötte«.
»E jelenetnél nem voltam bent a templomban, hanem kívül, a templom
ajtaja kulcslyukán néztem. Apám ott nem volt, hanem bent volt a
házunkban«.
»Midőn a lányt bevitték a templomba, a templomajtót belülről riglivel
bezárták. A templomban a föntebb emlittetteken kívül jelen voltak:
Lusztig Sámuel, Braun Ábris, Weiszstein Lázár és Junger Ábrahám«.
A fiú igy végezte vallomását:
»A lányt előbb egy ingre vetkőztették s úgy metszette meg a metsző, – a
lány mezitláb volt. Midőn a lány már nem mozdult, a nyakát rongygyal
bekötötték, úgy ismét felöltöztették. A lányt a metszők fogták, a koldus
zsidó levetkőztette; midőn meghalt: ugyancsak a koldus zsidó
felöltöztette. – Az eset után bementem apám és anyámhoz a szobánkba és
megbeszéltem nekiök, hogy a lányt megölték, akkor mámi megtiltotta, hogy
senkinek ne beszéljek erről«.
Eddig terjed megszakitás nélkül a fiu tanuvallomása, a mint egy papiron
le van irva.
E vallomás Recsky András csendbiztos lakásán történt. Ugyanazon papirra
még ez van rávezetve:
»Recsky azon kérdésére, hogy tudja-e apád, hogy a lányt megölték – azt
felelte: tudja, mert elbeszéltem előtte, hogy megölték a lányt«.
Végül a papiron a fiunak sajátkezü irásával e szavak állanak:
»Vallottam ezeket minden kényszer nélkül«. Aláirva: Sarf Móricz.
A »kényszer« szót a fiu nem jól irta. Igy irta: »készer«. Azután egy »n«
betüt irt az »é« betü után kissé a sor fölé. Igy lett belőle »kénszer«.
Végre a »nélkül« szót »nélköl«-nek irta.
A tanulatlan zsidó Magyarországon az ü és ő betüt nem tudja jól ejteni
ki. Rendesen fölcseréli a két betüt. Hogy a kis zsidó fiu a »nélkül«
szót nem tudja jól irni, ez természetes.
De már hogy a »kényszer« szót se tudta jól irni: ennek más az oka.
A »kényszer« szó irodalmi szó. A magyar köznép ezt nem használja, tehát
a fiu se szokhatta meg. A fogalmat ismeri a köznép, de jelzésére vagy a
»kényszerités« szót használja vagy ezt: »kénytelenségből«. A »kényszer«
szót tehát valaki ugy beszélte a fiú tolla alá.
Több ily szó is van a vallomásában. A magyar köznép sohase mondja azt »a
már ott volt téglási és tarczali metszők«. E helyett azt mondja: »az ott
levő stb. metszők«. Vagy azt mondja: »a téglási és tarczali metszők, a
kik már ott voltak«. Azután a magyar köznép sohase beszél igy: »láttam
ezt a jelenetet«. A »jelenet« szót egyáltalán nem használja.
De hát ez mind semmiség. Azt az iratot valami Péczely Kálmán nevű irnok
irta s egyáltalában nem a zsidó fiu szavaival irta. A fiu beszélt
valamit s az irnok az ő szavaiból kikerekitett mondatokkal rendes
elbeszélést irt a papirra.
Általános szokás ez minden országban s minden korszerű törvénykezésben.
Esztendőnkint száz meg százezernyi jegyzőkönyvet vesznek föl a
vizsgálóbirák, rendőrök és csendőrök minden mivelt országban. Minden tiz
jegyzőkönyvből kilencz kikerülhetlenül hamis vallomást foglal magában.
Nem azért, mert a hivatalnok hamis iratot akar késziteni. Hanem azért,
mert a maga esze, szokása és irásmódja szerint akarja a nyilatkozó
vádlottnak vagy tanúnak szavait kerek mondatokba szerkeszteni. Igen
gyakran mást jelentenek e kerek mondatok, mint a mit a nyilatkozó akar a
maga kuszált szavaival mondani. A legtöbb esetben nem származik ebből
nagy baj, de azért igen sok esetben irtóztató tévedésekbe vezeti az
itélő birát. Ezért törekszenek a társadalmak arra, hogy az
igazságszolgáltatásból az irásbeliséget kiküszöböljék s helyébe a
szóbeliséget, a közvetlen meghallgatást tegyék.
Ha Sarf Móricz vallomásában csak ez lett volna a hiba: a nagy pernek
egészen más a folyamata is, a vége is. Egészen másról kell itt szólnom.
Ime a tanunak két vallomása áll előttünk.
Az egyik május huszadikán eredt. Ebben az eltünt lányka megöléséről nem
tud semmit s az ápril elsején történt dolgokat csak úgy adja elő, mint a
többi tanú.
A másik vallomás május 21-én este készült. Ebben már körülményesen
elmondja a lányka megöletését s gyilkosokként vagy bűnrészesekként
nevezi meg a három pályázó metszőt, továbbá az ismeretlen koldus zsidót,
végre Lusztig, Braun, Weiszstein és Junger eszlári zsidókat, de még
saját édes apját is.
Melyik igaz a két vallomás közül?
Olyan egyszerünek látszik a felelet: a későbbi. A törvényszéki gyakorlat
rendesen az utolsó vallomást veszi figyelembe. A zsidók ellen egyetemes
és mély gyülölet lángolt akkor a társadalomban. A sajtó hihetetlen
gyorsasággal s harsogó hangjának egész erejével röpitette szét a hirt a
zsidó gyerek vallomásáról. A gyűlölettől izzó lelkek nem türtek semmi
kétséget. A mit a zsidó fiu mond, a mit utoljára mond, az az igazság.
Hogy a fiu második vallomása miként készült: azt nem tudta a világ. A
részleteket szentséges hivatali titok gyanánt őrizték. A hogy’ őrizni
kellett volna legalább egyelőre magát a vallomást is.
Volt Bary vizsgálóbiró mellett irnok is. Az irnoknak kellett a szabályok
szerint a jegyzőkönyvet vezetni. Se Barynak nem volt szabad irnoka
nélkül, se az irnoknak a vizsgálóbiró nélkül jegyzőkönyvet vezetni vagy
embereket meghallgatni. Ez volt a törvény és gyakorlat s a törvényes
rendeleteken alapuló birói szabály. Igaz, hogy ezzel ebben a perben nem
törődtek.
Az irnok neve volt: Péczely Kálmán.
Akkor ötven éves volt, tehát 1833 körül született Hernádon, tisztes
magyar kálvinista szülőktől.
Rossz fiu volt. Serdülő korában már erkölcstelen útra tért. Elhagyta az
5-ik középiskolai osztályt, elhagyta szülői hajlékát is. Mint husz éves
ifjú már korhely, kocsmatöltelék s veszekedő, dulakodó természetü volt.
Később tolvajságra vetemedett. Erkölcsi bizonyitványában azt állitják
róla, hogy többrendbeli lopásban gyanus s minden tekintetben rosszhírű
egyéniség. Huszonhárom éves korában megismerkedett egy Takács Anna nevü
nővel s ennek társaságában kegyetlenül meggyilkolt egy védtelen idősebb
embert.
1856-ban cselekedte ezt. Bűnpörbe fogták. A gyilkosság mellett rablással
is vádolták. A kihallgatások és tárgyalások alkalmával hidegvérrel
ismerte be a gyilkosságot. Az 1857-ik évi május 21-én, tehát éppen azon
a napon, melyen ő 25 év mulva a zsidó fiut vallatta, 15 évi sulyos
börtönre itélte őt a kassai törvényszék. Az itéletet az eperjesi
főtörvényszék 1857. évi deczember 22-én megerősitette s neki ez év
deczember 29-től 1872-ik év deczember 29-ikéig fegyházat kellett
szenvednie.
A legszebb kort, az élet fenséges örömeinek s gyümölcsöző munkásságának
korát börtönben tölteni! Huszonhárom éves korától harminczkilencz éves
koráig! Nőtől, családtól, jó emberektől, istennek szabad napfényétől s
az élet minden boldogságától elzárva! Irtóztató bűn sulyának terhe alatt
görnyedő lelkiismerettel!
Bűntársa, az asszony, hét évi fegyházat kapott.
A fegyházban valami boldogtalan túlbuzgó katholikus pap elhitette vele,
hogy kegyelmet kap, ha vallását elhagyja s áttér a római katholikus
vallásra. Megtette ezt is s 1859. évi április hó 14-én elhagyta ősei
hitét is s áttért a római egyházba. De azért kegyelemről természetesen
szó se lehetett.
Az illavai állami fegyházban töltötte az éveket. Erős, egészséges
termetű volt. A fegyház orvosai azt tapasztalták, hogy elég erős arra,
hogy a börtönbüntetés sulyosbitását, a hetenkénti bőjtöt is elviselje. A
bőjt abból állott, hogy hetenként egy vagy két napon át csak kenyéren és
vizen éljen s rabruhájában lábán vasat viseljen.
1867-ben, a mikor Magyarország s I. Ferencz József osztrák császár közt
béke és kiegyezés jött létre, a magyar király koronázásának alkalmából
sok rab kapott kegyelmet. Őt akkor se tartották arra érdemesnek. De a
fegyházban nyugodtan viselkedett. Eléggé értelmes is volt. Irodabeli
munkákat ügyesen végzett. Elvégre 1869. évi márczius 7-én kegyelem utján
megszabadult. Tehát közel 13 évet töltött fogságban.
Mikor s miként jutott Szabolcsvármegyébe: nem tudom. Mikor 1872-ben a
biróságot rendezték s államivá tették: ő akkor dijnoki foglalkozást
kapott a nyiregyházi törvényszéknél. Később irnokká lett, s mint ilyent
küldték ki Bary József aljegyző mellé a vérvád vizsgálatára.
Előbb én nem ismertem. Csak a nagy tárgyalás alatt volt alkalmam
annyira-mennyire megfigyelni. Azt nem merem mondani, hogy jól
megismertem. Se annyi időm, se annyi érintkezésem nem volt vele. Szürke
feje, sápadt arcza, inkább sovány, mint telt termete, előrehajló feje s
rideg, komor arczvonásai maradtak emlékezetemben.
Ő volt tehát a kis fiu vallatója.
A vizsgálóbiró május 21-én esti 7 órakor megengedte Recsky András
csendbiztosnak, hogy éjjelre haza mehessen birtokára és lakására,
Nagyfaluba. Nagyfalu alig 5 kilométernyire fekszik Tisza-Eszlár
Ó-falutól, ettől északra. Hogy a csendbiztos otthon tölthesse ily
közelben az éjszakát, ebben nincs semmi különös.
Különös azonban az, hogy kezére adja a kis fiut is, Sarf Móriczot, hogy
vigye magával. Az a czélzata, hogy a fiut Recsky másnap vigye be
Nyiregyházára, mint vizsgálati foglyot. A fiu nyugodtan ott maradhatott
volna Eszláron, a hol a vizsgálóbiró is maradt. Elkülönitésére s
letartóztatására ott is volt elég kényelmes helyiség. Mégis rábizta a
csendbiztosra.
De hát ebben sincs még szokatlan dolog.
Azonban egyidejüleg jelentkezik Péczely Kálmán, az irnok is, hogy ő
beteg, s betegsége czimén kéri, hogy eressze őt is haza Nyiregyházára a
vizsgálóbiró. A biró ezt is megengedi.
El is megy Péczely. Csakhogy nem hazamegy, hanem ő is Nagyfaluba megy a
kis fiuval és a csendbiztossal.

II.
(Recsky András, a csendbiztos. – Ősei, családja. – A magyar nemesség. –
A vármegye státusai. – Móricz vallatása a csendbiztosnál. – A
csendbiztos cselédei. – A vizsgálóbiró alaki törvénysértései.)
A csendbiztos Recsky András. Akkor 41 éves, nős, családos, birtokos, de
zilált vagyoni viszonyok közt.
A család, melynek ivadéka, a hatalmas és előkelő magyar köznemesi
családok közé tartozik. Ősi fészke: Recsk, Hevesvármegyében fekszik.
Innen vette nevét is a család. Birhatta már az Árpádházi királyok
korában is. A középkor utolsó századaiban már hatalmas volt a család.
Egyik tagja, Miklós, már 1447-ben az országgyülésen képviselte a
vármegyét. A vármegyék akkor, de még azután századokon át csak előkelő,
nagybirtoku nemeseket küldtek a törvényhozásba. Heves- és
Külső-Szolnokvármegyében három nagy falura terjedt ki a fiági
Recsky-birtok. A nőági birtokok még terjedelmesebbek voltak.
Le egész a mult századig a Recskyek mindig kormányzó szerepet viseltek a
vármegyében. Még a mult század első felében is László és András előkelő
megyei tisztviselő volt. Ha nem csalódom, az utóbbinak volt fia a
szabolcsvármegyei csendbiztos.
A tisztavérü nemesi családoknak sok erényük és sok gyengeségük volt.
Erősek, büszkék, szabadok és függetlenek voltak; – hazafias, családi és
hadi erényekben gazdagok. A hogy Walter Scott jellemzi a középkori skót
várlakó urakat és nemeseket: olyan volt a magyar. A királylyal szemben
bátor és joga védő. Az alkotmány csorbitását meg nem engedi.
Szabadságait, kiváltságait életre-halálra védi. Faját tisztán tartja.
Országát ellenségtől, töröktől, némettől szakadatlanul oltalmazza s
vérét, vagyonát nem kiméli.
Voltak jobbágyai. Ezek fölött az alkotmány sok jogot biztositott a nemes
urnak. Volt alkalma parancsolni, kormányozni, csaknem uralkodni. Edzett
testalkat, vagyoni jólét, a szabadságharczokban hősiség, a vadászatokban
bátorság, a közügyek vezetésében szabadság és függetlenség: ime ekként
támadtak, igy fejlődtek köztük az erős egyéniségek.
Néha eltorzult a fejlődés. Vagy az agyban, vagy az erkölcsben hiba
támadt. A vagyoni jólét tékozlássá, a hatalom zsarnokoskodássá, az
önérzet gőggé és hetykeséggé, a függetlenség betyársággá fajult. A mult
században rohamosan megindult korszerü haladással sok nemesi család
erkölcse nem tudott lépést tartani. A törvények és intézmények
egyenlősége véletlenül s készületlenül lepett meg sok családot s a
meglepetés sok vagyont és sok családi jólétet semmisitett meg.
A hanyatlás végzete sodorta magával a szabolcsmegyei csendbiztost is. A
nagy vagyon már szétzilálódott; a magasabb műveltség, a kenyérszerző és
pénzhajtó ügyesség már a gyermek nevelésénél elmaradt; vadászat, lakoma,
vidám társaság, szeszes italok élvezése már az ősi háznál megszokottá
vált: el kellett fogadni a csendbiztosi állást.
Ez az állás pedig már az előkelőbb nemesi család sarjadékához nem volt
egészen méltó.
A nemesség kormányzó működésének színtere a vármegye volt. A közférfiak
három osztálya fejlődött ki itt.
Az első osztály volt a tisztviselők osztálya. Ezt az uralkodó latin
nyelven magistratualisnak nevezték. Tisztviselő a mult század közepéig
csak nemes ember lehetett. Hatalomban és fizetésben nagy különbség volt
ugyan az alispántól, a vármegye kormányzójától kezdve le a megyei
esküdtig, de azért minden tisztviselő voltaképen egy családot alkotott,
mint a hadseregnél a tisztikar.
A második osztály volt a hivatalnokok osztálya. Ezt officialis statusnak
nevezték. Ehhez tartoztak a segédhivatalok emberei, a kezelő személyzet
tagjai; végül a szakemberek, a kik véleményt adtak, de a kiknek
rendelkezési joguk nem volt. Ehhez tartozott a csendbiztos is, a kit
egyik-másik vármegyében pandurkomiszáriusnak s pandurok hadnagyának is
neveztek.
A harmadik osztály volt a szolgáló személyzet, a servilis status. Ezek
voltak a vármegye huszárai, a börtönhajduk, a pandurok, a kézbesitők, a
tiszti huszárok.
A pandurok voltak a vármegye fegyveres csendőrei és rendőrei. Nem
tartoztak a hadsereg kötelékébe, de némi katonai fegyelem alatt
állottak. Voltak lovasok is, gyalogok is. Ezek főtisztje volt a
csendbiztos. Ezek üldözték a tolvajokat, rablókat, szökevényeket,
utonálló betyárokat. Az elfogottak első vallatását ők végezték. Nem a
törvény alapján, hanem a gyakorlatnál s gyakran a rossz szokásnál fogva.
S bizony ők nem szőrmentében bántak mindig a tetten ért vagy gyanus
fogolylyal. A hogy a durva, embertelen bánásmódról például még ma se
lehet leszoktatni a német hadsereg tisztjeit és altisztjeit: ugy a
pandurok közt is mindig akadt, a ki a fogolylyal kegyetlenül elbánt, mig
csak bűnét öregében, nagyjában be nem vallotta. S ha igazi gonosztevővel
bánt igy el: erre a vármegyék biróságai rendszeresen szemet hunytak.
Természetesen sok ártatlan embert is ért és keseritett a kegyetlen
durvaság, de sok panasz e miatt se történt, minthogy nehéz volt az eset
bizonyitása s hosszadalmas az eljárás s a panaszosra nézve költséges és
vesződséges.
Gyakran a csendbiztosok se voltak szelidebbek, mint pandurjaik. Sőt
bátrabbak, mert több hatalmat és jogot éreztek kezükben. Az úgynevezett
megyei közvélemény nem nagyon becsülte azt a csendbiztost, a kinek
kezéből nyersen, éretlenül jutott a gonosztevő a biróság kezébe, de igen
is nagyra tartotta azt, a ki a foglyot részletesen bevallott tényállás
kiséretében adta át a vizsgálóbirónak.
Recsky Andrást eredetileg szelid vérmérsékletü embernek ismerte
mindenki. De egyuttal pajkosnak és hetykének, s ha szeszes italt
élvezett, házsártosnak is. Különös durvasággal vagy affélével soha se
vádolták, hogy mesterkélt gyötrést alkalmazott volna azokkal szemben,
kik hatalmában voltak, de annyira csendbiztos mégis volt, hogy
fellobbanó hevében testi bántalmazástól ne tartózkodjék. A mint a zsidó
fiu vallatása ezt meglehetősen megmutatta.
A fiu tehát a vizsgálóbiró kezéből ime mily különös két ember kezébe
került.
Az egyik ember egykori gyilkos s kiszabadult fegyencz, a másik hetyke
csendbiztos, a kinek a hatalmában levő védtelen ember gyöngédebb és
finomabb jogaihoz alig van érzéke.
Bary József bizonyára jól ismerte a csendbiztost, de valószinüleg semmit
sem tudott az irnok életének borzasztó titkairól. Lehetetlen föltenni,
hogy erről tudott volna valamit.
De azért végzése törvénysértő rendelkezés, s indoka valótlan volt ugy, a
hogy a jegyzőkönyvbe vette. Azt mondja, hogy Sarf Móriczot azért adta át
Recskynek és Péczelynek, hogy vigyék be Nyiregyházára s adják át a
királyi ügyészségnek. Ez nem igaz. Bakó Ignácz pandur világosan
hallotta, mikor Bary a fiu átadásakor azt mondta Recskynek, hogy a fiut
kihallgatás végett vigyék át Nagyfaluba. Ha a társadalom akkor azt
megtudja: minden izgatottsága daczára tiltakozik az ellen.
Hiszen, ha a királyi ügyészségnek akarta átadni: ott volt a királyi
ügyész, Egressi Nagy László kéznél, Tisza-Eszláron; – miért nem adta át
annak?
És azután volt a kezén már letartóztatva négy vádlott: miért nem adta át
ezeket? Miért csupán a kis fiut akarta átadni, a ki pedig mint nyomban
kisült, nem is volt vádlott.
Történtek azonban furcsább dolgok is.
Alkonyat tájon indultak el a kis fiúval Nagyfaluba kocsin.
Négyen mentek. A csendbiztos, Péczely az irnok, a Móricz fiu s Bakó
Ignácz pandur. Az úton nem beszélgettek.
A mikor Nagyfaluba értek a csendbiztos urilakához, a család már az
ebédlőben az asztal mellett ült s vacsorálni kezdett. Az urnő nyomban
széket mutatott Péczelynek s kinálta étellel. A kis fiút a konyhában
hagyták.
Még tartott a vacsora, a mikor a fiút behivták az ebédlőbe. Épen sódar
volt az asztalon, füstölt disznóláb. A csendbiztos odaszólt a fiuhoz:
– Eszel-e, kölyök, sódart?
– Nem eszem.
– Persze, zsidó vagy, te csak a hagymát szereted.
– Azt szeretem, de inkább meghalok, mintsem sódart egyem.
A fiuban erős volt az ó-hitü falusi szegény zsidók által belevert hit.
Zsidónak sertéshust enni elkárhozás.
Vacsora után a fiut bevezették Péczely hálószobájába. Hogy itt mi
történt: abból kevés tudódott ki. Nekem módomban lett volna utóbb a fiut
kikérdezni, de szándékosan nem akartam. Hátha befolyást gyakorolt volna
beszéde arra a meggyőződésre, melyet magamnak komoly gondolkozás után
megalkottam. Nem akartam semmi idegen befolyást engedni magamra, a fiu
igazmondásában pedig nem biztam.
Néhány részlet mégis kiszivárgott Péczely szobájának titkaiból.
Péczely azt kérdezte:
– Tudod-e, hol hálsz holnap?
– Nem tudom.
– Hát a tömlöczben. Ott legalább a kutya nem veszi ki kezedből a
kenyeret. Ott rothadsz el, ha meg nem mondod az igazat, hova lett
Eszter?
A csendbiztos vallomása szerint Péczely azt mondta a fiunak:
– Miért nem mondod meg, a mi történt? Holnap bekisérnek a tömlöczbe,
különben pedig szabadon maradsz.
A zsidó fiu azt felelte a csendbiztos szerint:
– Félek a zsidóktól, féltem apámat is.
Voltak azonban tanúk is.
A csendbiztos egész cselédsége tudta: mi készül. Néhány nap óta egyébről
se beszéltek a faluban s kivált a csendbiztos házánál, csak az eszlári
esetről. Paraszt észszel mindenki azt gondolta, hogy csak úgy sül ki a
véres eset, ha valamelyik zsidó gyereket veszik kemény vallatóra. Ime
ezért hozták ide ezt a gyereket. A cselédség biztosan tudta, hogy az
éjszakán át vallatás lesz. Kiváncsi lett: miként megy ez végbe?
A cselédek Péczely szobájába nem mehettek. Ott volt az első vallatás.
Közvetlenül azt nem láthatták, nem hallhatták, de azért tudni akartak
mindent, a mit csak megtudhattak. A fiatal kornak, a cselédszokásnak s
az általános emberi természetnek kiváncsisága hajtotta őket.
Este volt, vacsora után, 9 és 10 óra közt. Péczely szobájának ablakja a
kertre nézett. Függöny nem volt az ablakon, hanem a zsalu le volt huzva,
de nem egészen. A zsalu vitorlái közt be lehetett látni a gyertyával
világitott szobába, azért az ablak alá vonultak ki leskelődni a
cselédek. Horik Kálmán parádés kocsis, Pálfi Jóska igás kocsis, Mozga
Péter kertész, Zdanek Gergely mindenes, Mészáros Juli szobalány, Leskó
Mária szolgáló és Szilvási Sára szakácsné. Mindannyian nem fértek az
ablakhoz, egymást felváltva néztek be a zsalunyiláson, mindegyik csak
egy-egy apró részletet láthatott és hallhatott.
A vizsgálóbiró egyiket se hallgatta ki. A végtárgyalás egy év mulva
következett. Két kocsist, Horikot és Pálfit a védelem részéről nem
tudtam feltalálni. Csak a többi cselédet lehetett a biróság előtt
megkérdezni.
Az irnok, a csendbiztos és Bakó pandur határozottan tagadják, hogy a fiu
ellen a vallatás közben bármily csekély testi vagy lelki erőszakot is
alkalmaztak volna. A pandur csak annyit mond, hogy a csendbiztos azt
mondta a beszélni vonakodó gyereknek:
– Már az apád elbeszélte az egész történetet!
Mozga Péter kertész magánkörben sok ember előtt részletesen elbeszélte,
miként kínozták a gyereket, de a biróság előtt azt nyilatkoztatta ki a
végtárgyaláson, hogy semmi kínzásról se tud semmit.
Zdanek Gergely azt adta elő a biróság előtt, hogy a mikor a gyerek
Péczely előtt állt s vallani kellett volna, a gyerek mögött közvetlenül
Bakó pandur állott kezében korbácscsal s a csendbiztos odaszólt neki a
hallgató fiura czélozva:
– Üsd pofon!
Leskó Mária látta, a mikor a csendbiztos a fiu füleit megrázta, azután a
fiut pofon ütötte s látta azt is, a mikor a pandur a fiut korbácscsal
ütötte. Napok mulva ezt Leskó Mária elbeszélte egy máramarosi zsidó
asszonynak, ki Nagyfaluban a csendbiztos keze alá került, ez az
elbeszélés a csendbiztos fülébe jutott, a ki a leánycselédet erre
szobájába hivta s ott bottal keményen megverte, testén öt véres sebet
ejtett. A lány ezt nyomban elpanaszolta Árvai Jozéfa cselédtársának és
sebjeit is megmutatta. Ezt az esetet Árvai Jozéfa is részletesen
elbeszélte a biróság előtt. Azért verte igy meg a csendbiztos Leskó
Máriát, a miért a titkot nem tudta megőrizni s eljárt a szája.
Mészáros Juli szobalány szintén ott volt a kertben hallgatózni, de nem
fért közel az ablakhoz, négy-öt lépésre állt attól s igy nem látott, nem
hallott semmit.
De a cselédek nem sokáig leskelődhettek. Fecsegtek, vihogtak, zajukat
meghallotta a csendbiztos. Bakó pandurral haragosan kiment rájuk s ők
szétröppentek, a sötétben szétfutottak.
A mint a fiuval Péczely szobájában készen voltak s Péczely vagy
elkészitette már a hirhedt vallomást vagy legalább a fiunak fejébe
verte: akkor átmentek az ebédlőbe az irnok, a csendbiztos és a pandur s
vitték magukkal a fiut is. Itt ünnepélyes játékot hevenyésztek. Mintegy
hitelesitették a fiú vallomását.
A csendbiztos berendelt egy csomó embert. Mozga Péter kertészt, Vigvári
János dohányost, Bakó Gyuri pandurt és Szojár Anna dajkát. Ez utóbbinak
azt mondta:
– Gyere be te is dajka, hallgasd meg a zsidó gyereket te is, hátha
valamikor te is tanu léssz ez ügyben.
Valószinűleg ezt mondta a többinek is.
Ezeken kivül ott volt még természetesen Péczely az irnok, Recsky maga s
Bakó Ignácz pandur. A gyereket kiállitották, Péczely felolvasta előtte a
vallomást; vagy ő, vagy a csendbiztos rámordult: igy volt-e? A gyerek
csak annyit mondott:
– Igy volt.
Ekkor már éjjel tizenegy óra felé járhatott az idő. Bakó Ignácz pandur
rögtön felült a készen álló kocsira s áthajtott Tisza-Eszlárra. Ott az
urak: Bary, a vizsgálóbiró, s Egressi Nagy László, a királyi ügyész, még
fenn voltak, borozgattak s nyugodtan várták a hiradást. Megjött Bakó,
átadta a leveleket s az urak nyomban kocsira ültek, s mentek át
Nagyfaluba, folytatni a kihallgatást.
Bakó két levelet vitt Barynak. Az egyiket Péczely irta s igy szólt:
– Sarf Móricz, a kit a csendbiztos urral Nyiregyházára való bekisértetés
végett magunkkal hoztunk, kevés idővel ez előtt önként jelentkezve,
kérte magát ujólag kihallgattatni, azt mondván, hogy meggondolta magát,