A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége (1. kötet) - 05

sarjadzott ki. Én is azt hiszem.
Sarf bizonyára nyilvánitotta e véleményét az első napokban mások előtt
is. De Solymosiné épen elmondta mindenkinek. Harmadnapon már mindenki
beszélte, a ki a lányka eltünte iránt érdeklődött. Azonban a falubeliek,
férfiak és asszonyok, teljes képtelenségnek tartották a vádat és sehogy
se hihették, hogy a zsidók révén veszett volna el a lányka. Egyelőre a
bánkódó anya se tartotta a gyanút komolynak.
Április 4-én mégis elment Vencsellőre, fölkereste a közigazgatási járás
főnökét, Jármy Jenő szolgabirót s jelentette neki lánya eltüntét. A
szolgabiró megkérdezte, mi a véleménye: miként tünt el? Azt felelte,
hogy az ő véleménye szerint a zsidók emésztették el s azért szeretné, ha
a hatóság a zsidó imaházat megvizsgálná; – igy vélekedik a falu is. A
szolgabiró azonban megnyugtatta, sőt figyelmeztette, hogy ilyesmit ne
higyjen, akárki akármit beszél vagy gondol.
A napok teltek. Az eltünt lánykának semmi nyoma nem mutatkozott.
Eltünéséről hivatalos körözést bocsátottak ki, melyben ott volt
személyleirása. Ennek se lett semmi sikere. De az emberek agyában
mindenféle feltevés keletkezett. Részletesen kinyomozni azonban senkinek
se jutott eszébe, hogy az utóbbi napokban a lányka miként viselkedett,
nem volt-e beteges és képzelődő, nem voltak-e kedélyének háborgó vagy
fájdalmas kitörései, érzésében s gondolkozásában nem voltak-e
észrevehető zavarok s mi történt közte és asszonya közt az utolsó
órákban?
Mindez hiányzik az összes vizsgálat anyagából. A mikor nekem a törvény
alkalmat nyujtott a vizsgálat menetét megtekinteni s azt ellenőrizni,
akkor már késő volt ez iránt nyomozni. De erkölcsileg is lehetetlen lett
volna. Oly erőszakossá vált a vérvád közvéleménye, hogy a védelemre
hivatott igazságszolgáltatási férfiaknak lehetetlen volt a tanukkal való
érintkezés. E férfiak tisztán védekezésre szorultak, az igazság
kideritésére semmit nem tehettek.
De mi volt hát az igazság?
E kérdésre adok feleletet, de csak a munka végén. Oly zavarossá lett az
ügy, sok véletlennek találkozása és sok mesterkélten készitett jelenség,
sok tudományos kérdésnek eltorzitása, a népszenvedélynek vitát nem türő
sok megállapodása oly homályossá tette, ugy összekuszálta az egész eset
képét, hogy a mig minden tünetet és jelenséget egyenként meg nem
vizsgálunk s azok eredetét, természetét s valóságát föl nem deritjük: az
egyszerü és valódi igazságról alig lehet szólani.
Az eltünésnek több oka lehetett.
Lehetett baleset.
Lehetett öngyilkosság.
Lehetett ismeretlen helyre távozás vagy elhurczolás.
Lehetett közönséges gyilkosság vagy emberölés. Lehetett természetesen az
is, hogy egy vagy több zsidó ölte meg s tüntette el a lánykát.
De a zsidóság elleni gyülölködés elemi erővel tört ki. Készülődött ez
már évek óta, de a lányka eltünése lobogó lángra szitotta. A napi sajtó
elkezdte tárgyalni az ügyet. A törvényhozás képviselőházában fenyegető
kérdést intéztek a kormányhoz s hangosan vádolták a közigazgatást és
igazságszolgáltatást, hogy nem teszi meg a kötelességét. A felzuditott
közvélemény nem fontolgatott. Egyszerünek és világosnak látta, hogy a
zsidók vették a lányka vérét. Senkinek se jutottak eszébe az eltünés
egyéb lehető esetei. Lezugták azt, a ki más lehetőségről is beszélni
mert volna. A sajtó a multnak avarjából napfényre hozta a megtörtént
vérvád-eseteket. Magyarországon is volt a XVIII. században kettő. Az
évkönyvek korábbi századokból is feljegyeztek kettőt. Németországban a
középkor utolsó századaiban húsz-harmincz esetet is följegyeztek. Az
emberek nem tünődtek, az évkönyvirók tévedésének lehetőségét meg nem
engedték. Vitathatlan bizonyosságként kiáltották ki, hogy ha lehetett
vérvád a multban: lehet ma is s az eszlári lányka eltünése mindenesetre
a vérvádnak különös bűncselekménye.
Sohase csodálkoztam a fölött, hogy végre Tisza-Eszláron is akadtak, a
józan, higgadt, hirtelen fellobbanásra sehogy se hajlandó okos magyar
nép közt olyanok, a kik a külső és viharos izgatásra utóbb elhitték
vagy, a mint mondani szokás, szerették hinni, hogy a vérvád babonás
módozatai közt a zsidók emésztették el a szegény lánykát.
Solymosiné május 4-én ujra elment Jármy Jenő szolgabiróhoz s most már
nyomatékosan jelenthette, hogy az egész ország hiszi és tudja, mi
történt; az országgyülés is felszólalt, a hirlapok is tudnak már
mindent, az egész falu egy véleményen van, már a kis gyermekek is erről
beszélnek; tartson tehát vizsgálatot.
A szolgabiró higgadt és komoly férfi volt, maga közvetlenül a
babonaperbe beleavatkozni nem akart, irt hát levelet a községi birónak
Tisza-Eszlárra, hogy a helyben szállongó hirek és hiresztelések
tárgyában tartson nyomozást s erről nyujtson be hozzá jelentést.
Ezt a levelet Solymosiné hazavitte s a községi birónak átadta.
A községi birót Farkas Gábornak nevezték. Elemi iskolákat végzett, irni
és olvasni jól tudó, eszes, mozgékony, sőt furfangos elméjü mezei
gazdaember az ugynevezett parasztok osztályából. A vérvád későbbi
körülményes megalakulására ő többet tett, mint rajta kivül mindazok, a
kik vele együtt közreműködtek.
Nem hiszem, hogy olvasta vagy hallotta volna, hogy a mult században
miként szokták a vérvádat megalakitani s ahhoz a bizonyitékokat
összegyüjteni. De ő azért a maga eszével azt kitalálta.
A vérvádak rendezőinek se nálunk, se másutt soha nem volt alkalmuk
ahhoz, hogy felnőtt, értelmes, kifogástalan tanukhoz s kétségtelen
tárgyi jelenségekhez juthattak volna. Találtak vagy készitettek bizonyos
jeleket, azok alapján és azok segitségével az emberek lelkébe
sugalmazták a vérvádat, azután fölkeltették a gyülölet és boszu
szenvedélyét s végre kerestek és fogtak tanukat. A tömeg, ha szenvedélye
már fölkelt, csak boszuló sikert követel s e czélból nemcsak elnéz,
hanem meg is követel minden erőszakot, sőt könnyedén gyakorol erőszakot
maga is. Törvénynyel, alakisággal, védelem szentségével, az embernek
természetes jogaival nem törődik.
A vérvádhoz először is valami emberi holttest szükséges. Fiué vagy
lányé, de leginkább lányé. A középkor közepén s végén felnőtt ifjak
holttestét is gyakran szerepeltették. A damaskusi vérvád esetében
élemedett szerzetes holttestéről volt szó.
Gyakori eset volt hajdan, hogy a holttest körül zsidó irással, héber
betükkel, vagy zsidó vallási szertartásos szerek jeleivel ellátott
papir, pergamen vagy ruhafoszlány hevert. Annak bizonyságára, hogy ott
zsidónak kellett járni. Volt eset, a mikor vashoroggal a tetem bőrére
akasztottak egy darab zsidó irást. Magyarországban a sárosmegyei esetben
egy gyermeknek bőrén voltak nagy vastag rajzolatokban kék, zöld és veres
foltokból zsidó vagy arab betük. Nem föstékkel szinezték ki a bőrt, nem
is kivülről való beedzésből támadtak a betü alaku foltok. A foltok
olyanok, mintha hullafoltok volnának. A tudomány akkori állása szerint a
foltok keletkezését megmagyarázni senki sem tudta. A hullafoltok
ismerete is gyenge volt még, s ugy tudom, a törvényszéki orvostan még
nem is vette észre. Hogy a hullafoltok zsidóbetük alakját öltsék
magukra: ezt természeti és bölcseleti lehetetlenségnek talán nem lehet
tartani, de bizonyos, hogy ily alaku hullafoltot, mióta az élettan és
orvostan okszerü fejlődésben van, még nem észleltek. De mindegy. A tömeg
elhitte, hogy a foltok alakzata zsidó betüt ábrázol, s hogy isten igy
akarta a rejtőző bűnöst az igazság szeme elé állitani.
Azonban a vérvád rendezői leleményesek. Pótolni tudják a hiányokat, be
tudják tölteni a hézagokat. A péri vérvád esetében a külső erőszaknak
semmi nyoma sem volt a kis fiu tetemén; az eszlári vérvád esetében pedig
holttest se volt, mégis meg lehetett a vádat szerkeszteni.
Ehhez azonban tanu kellett, még pedig zsidó tanu. Először gyerek tanu,
azután felnőtt tanu. Felnőtt zsidó tanusága nélkül a mult században
egyetlen vérvádpört se tárgyalhatott a biróság.
Csakhogy a mult századokban könnyü dolog volt ily tanút szerezni. Szabad
volt a kínzó vallatás, a testnek és léleknek kegyetlen gyötrése. Ha
egy-két zsidó elpusztult is az irtóztató kínok között, mindig akadt
néhány, a ki megtört, mielőtt lelke elszállt volna s kész volt mondani
mindent, a mit tőle kivántak.
Ma emberségesebb felfogás uralkodik. Az uralkodók, a törvényhozások s a
kormányok komolyan tiltják, sőt botrányos esetekben súlyosan büntetik a
kínzó vallatást. Azonban alsóbbrendü, nyersebb erkölcsü s fonák
gondolkozásu közegek elvétve, titkon és szórványos esetekben ma is
meggyötrik a vádlottat s ha a vádlott bünössége csakugyan bebizonyul: a
közönség s a biróságok gyakran elnézik a vallató közeg vétkeit.
Különösen elnéző a tömeg, ha gyülölködő vak szenvedélylyel követeli a
boszut.

II.
(Hátha éretlen kis gyerek lenne a tanú? – A községi biró rokonsága. – A
kis Samu zsidógyerek beszéde. – A vizsgálóbiró nem nyomozza ki, honnan
ered a kis gyerek beszéde. – Az első nyomozások.)
Azonban könnyü megfogni tanunak az éretlen kis gyermeket. Ott a példa
XVI. Lajos franczia király fiának esetében, ki undok vétket vallott
saját édes anyjára, s ott a példa a péri vérvád alkalmával az öt éves
kis zsidó fiu esetében, a ki saját apja, Péri Ábrahám ellen részletes és
kimeritő vallomást tudott tenni.
Farkas Gábor községi biró eszes és agyafurt ember volt, s volt egy igen
eszes nőrokona, ha jól emlékszem, testvérhuga: Farkas Eszter, Sós
Andrásné; volt egy növendék rokonlány, talán Sós Andrásné édes lánya a
kezük ügyében, a 12 éves Sós Erzsébet s volt két bizalmas hajadon
felnőtt lány ismerősük: Szabó Juliánna és Tanyi Eszter. E négy nő
kezéből került ki tanunak az első kis zsidógyerek.
Volt Sarf Józsefnek egy kis fia, Samu nevü, 4 éves és 9 hónapos. Ott
szokott játszadozni a zsidó imaház s apja lakása mellett levő úton,
utczán és libalegelőn. A három falurésznek minden találkozó útja itt
van, erre kell elmenni mindenkinek egyik falurészből a másikba. Az
emlitett lányok a közeli szomszédságokban laktak. Közel lakott Sós
Mihályné is. Ennek pitvarában Szabó Juliánna és Tanyi Eszter április
második felében játszadozni, enyelegni szokott a kis Samu gyerekkel.
Egyszer s másszor egy-két falat harapni valót is adtak a gyereknek,
czukrot s effélét.
Semmi nyoma annak az irásokban, hogy a kis zsidógyereket ők naponkint
oktatgatták s valamire kitanitották. Még arra se kérdezték ki a lányokat
és asszonyokat, vajjon mióta s miért játszadoztak ők a kis gyerekkel?
Ez pedig szokatlan, sőt példátlan dolog.
Ha egy házban, egy födél alatt laknak: a négy éves és kilencz hónapos
fiu, ha zsidó gyerek is, eléggé kedves, virgoncz és bájos lehet arra,
hogy, ha ideje van hozzá, 19 éves hajadon parasztlány is eljátszadozzék
vele. De hogy idegen, felnőtt, férjhez menő parasztlányok és fiatal
asszonyok az addig előttük ismeretlen kis, szegény, rongyos öltönyü
zsidó gyereket fölkeressék, közeli ház pitvarába odavigyék, neki
kedveskedjenek, czukorral, kalácscsal édesgessék, a mit se azelőtt, se
azóta sohase tettek: ez mégis fölötte különös. Minden esetre érdemes
lett volna ezt gondosan kipuhatolni.
De hát igy történt. Érdekes a folytatása.
Pásztor Józsefné született Tanyi Erzsébet május 2-án libáit hajtotta
haza a legelőről Sarfék háza előtt. A kis Sarf Samu pajkosan,
rakonczátlanul odaugrott a libák közé s azokat szétzavarta. Pásztor
Józsefné ezen felindulva, a kezében levő füzfavesszőt megsuhogtatta a
gyerek felé s haragosan, fenyegetőleg rárivallt. A gyerek a mérges
hangra elfintoritotta az arczát s azt felelte:
– Azért se mondom meg magának, mit csinált apám a magyar lánynyal.
Ime a szó!
A ki mérgesen, gorombán szól rá: annak nem mondja meg a kis gyerek, mit
csinált apja a magyar lánynyal. A gyerekész gondolatának ellenkező fele
tehát kétségtelenül az, hogy a ki szépen bánik vele: annak megmondja.
Igy volt szoktatva napok óta.
A tizenkét éves Sós Erzsébet azt beszéli, hogy neki a kis gyerek azt
mondta:
– Behivta atyus a magyar lányt a templomba, ott egy karszékbe ültette,
Móricz fogta a kezét, atyus fogta a fejét, a metsző megvágta a lábát,
azután elvitték arra, a hol az a nagy fa van.
A temető felé mutatott a gyerek, ott volt a nagy fa. A Móricz, a kiről
emlékezett, Sarfnak idősebb fia, a kiről még sok szó esik.
Tanyi Eszter, tizenkilencz éves hajadon leány, Sós Mihályné pitvarában
beszélgetett a kis fiuval s igy adja elő a beszélgetést. Kérdezte a kis
fiut:
– Volt-e nálatok egy lány?
– Volt.
– De láttad-e te azt a lányt?
– Láttam.
– Ki hivta be azt a lányt s mit csináltak vele?
– Atyus hivta be a lányt, leültette, kezét hátrakötötte, a száját
rongygyal bedugta s megmosták a lányt, a metsző bácsi pedig elvágta a
nyakát.
– Hova tették a lányt?
– Azt nem tudom, mert Móricz bezárta az ajtót.
Sós Andrásné Farkas Eszter, a biró testvére azt beszélte, hogy ápril
30-án ő azt hallotta a kis fiutól, a mint ez a paraszt gyerekeknek
beszélte, hogy »atyus hivta be a magyar lányt, megkötözte és megmosta,
metsző bácsi pedig megvágta, csirkét is vágott nálunk«.
Szabó Julianna tizennyolcz éves hajadon akként beszél, a mint Tanyi
Eszter. Ő is Sós Mihályné pitvarában kérdezősködött a kis fiutól.
A szolgabiró levelére Farkas Gábor községi biró május 6-án tartott
nyomozást a községi jegyző segitségével. A nyomozásról jegyzőkönyvet
készitett s abba a most ismertetett nyilatkozatokat vette be.
A jegyzőkönyvet még e napon beküldte Jármy Jenő szolgabiróhoz, ki ezt
nyomban a nyiregyházi királyi ügyészhez, mint közvádlóhoz terjesztette.
A vizsgálóbiró május 19-én hallgatta ki a kis Sarf Samut. Életkorát négy
évben és kilencz hónapban határozta meg. Előtte igy beszélt a kis fiu:
Solymosi Esztert ismeri. Eszter bement lakásukra, apja Eszter szájába
fehér rongyot dugott, azután teknőben mosdatták és egy nagy zsidó bácsi
egy hosszu késsel nyakát megvágta ugy, hogy a feje leesett. Csak egy
vágást tett rajta. Móricz fogta a fejét, ő pedig (maga a kis Samu)
tartott egy tányért s abba piros vér csurgott, azután megfogták Esztert
s vitték a pitvaron át a templom felé, kezét, lábát és fejét fogták:
Brenner meg a fia, Soványkakas meg a fia és Móricz. Sokan voltak ott.
Ott volt Kutyakorbács is. Mondták, hogy Esztert a Tiszába vitték, de ő
nem látta. – A kis fiunak elébe állitották Svarcz Salamon metszőt s erre
azt mondta: »Ez a nagy metsző bácsi, a ki Esztert megvágta«.
Ime a kis fiu leghosszabb nyilatkozata.
Tudni kell, hogy az általa emlitett Brenner valódi neve: Braun Ábrahám;
– a Soványkakas valódi neve: Lusztig Sámuel s a Kutyakorbács valódi
neve: Grósz Márton. Mindezek eszlári zsidók. Ama furcsa nevek gúnynevek.
Némely vidéken a parasztok is gúnynevet adnak a zsidóknak. De például
Kutyakorbács nevet nem adnak, minthogy a köznép kutyakorbácsot nem
használ, nem is ismer. Ilyen kezebelit csak vadászgató urak használnak.
Ezek a gúnynevek csak néhány eszlári ur ajkán éltek. A kis Samu ezeket a
maga szegény családi körében soha nem hallhatta. A zsidók önmagukat
falun nem csufnéven nevezgetik. A kis gyerek fülébe ugy sugdosták e
neveket.
Jól tudta ezt a biróság is. Nem is adott a kis zsidó gyerek beszédére
semmit. Azt legalább semmibe se vette, miként adja elő a kis gyerek a
lányka megölésének a módját.
Nem is vehette komolyan.
Hiszen nincs oly törvény a világon, mely négy-öt esztendős gyerek
fecsegését jogi sulylyal birónak megengedné elfogadni.
Azonban más az itélőbiró dolga s más a vizsgálóbiróé. Ha az itélőbiró
szentül hinné is, hogy a gyerek igazat mond, még akkor sem itélné el a
vádlottat, ha a vádat egyéb erősség nem támogatja. A vizsgálóbiró pedig
akármily éretlen gyerek szavaiban is jelenséget keres s gyakran talál
is. Tünetnek tekinti, melyből kiindulhat s a mely helyes nyomra
vezetheti őt.
Csakhogy azt gondosan meg kell neki vizsgálni, vajjon a tünet valódi-e
vagy koholt? Mi az oka? Miként keletkezett? A keresett irányra utal-e
vagy sok más irányra is? Sok hiábavaló munkát, gyakran káros és
veszélyes munkát végez a biró, ha mindezt elmulasztja vagy ha erre a
vizsgálatra képtelen.
Ebben az esetben ezt a vizsgálatot elmulasztották. A kis zsidó gyerek
csacsogását komolynak vélték.
Ha el nem mulasztják: érdekes lélektani részletekhez jutnak el.
Rájöttek volna arra, hogy a kis gyerek ápril elsejétől husz vagy
huszonötödik napjáig semmit se beszélt, semmit se tudott. Rájöttek volna
arra, hogy a kis gyerek csak akkor kezdett beszélni, a mikor már a
vérvád a sajtóban, a törvényhozás képviselőházában s onnan
Tisza-Eszlárra érve, a falusi mende-mondában kiképződött s határozott
alakot öltött. És arra is rájöttek volna, hogy csak akkor kezdett
beszélni, a mikor már az útszélen, a libalegelőn és Sós Mihályné
pitvarában Tanyi Eszter, Szabó Juli és Sós Erzsi napokon át játszadoztak
vele, édesgették s nyalánksággal magukhoz szoktatták.
Négy-öt éves gyerek, ha nem csodagyerek, nem emlékszik hetekkel előbb
történt dolgokra. A kis gyermeknek csodálatos figyelő képessége
naponkint százszor több dolgot és jelenséget észrevesz, mint a felnőtté.
De a mily gyorsan és tömegesen lepik meg agyát az észleletek, oly
gyorsan és tömegesen nyomják el azokat a következő napok észrevett
jelenségei. A kis gyerek igen jól tudja, mert élénken érzi, hogy éhes,
ha éhes, – de még olyan négy vagy öt éves gyerek alig volt a világon, a
kinek eszébe jutott volna arról beszélni, hogy három vagy négy hét előtt
milyen éhes volt s miként verte el éhét. Igy van egyéb jelenséggel is,
mely látása vagy hallása, vagy tapintása körébe férkőzik.
Szülői ügyetlenül védekeztek a falubeli mende-monda s a gyerek fecsegése
ellen. Egy kis lánykájuk halt meg márcziusban vagy áprilisban.
Csecsemőlányka. A szülők azt beszélték mentségül, hogy ennek holttestét
s ennek megmosatását látta a kis Samu. E helyett megfigyelhették volna
gondosan, kik enyelegnek, kik játszanak a kis Samuval, kik hivják el a
szomszéd házakhoz, kik s miről beszélgetnek vele, s kik édesgetik,
holott az előtt észre se vették és szóba se álltak vele.
A biróság látszat szerint azért is félvállról vette a gyermek beszédét,
mert ez a vérvétel cselekményének lefolyását nem egy módon adta elő, s
egyébként is hihetetlen volt, hogy a gyilkolásnál a kilencz éves Móricz
fogja az áldozat fejét s a 4 éves és kilencz hónapos Samu tartsa a
tálat, a melybe a vér csörgedez. A külső rábeszélés megtörténtét az ily
részletek nagyon világosan elárulták.
A nyiregyházai büntetőtörvényszékhez május 6-án vagy 7-én érkeztek be a
kis Samu beszédéről az irások. A törvényszék valósággal késlekedett az
ügy elintézésével. A közvádló csak május 12-én inditványozta, hogy
tartsanak vizsgálatot és pedig a helyszinén. Indoka az volt, hogy »tanuk
vallomásával azon jogszerü gyanuok állapittatik meg, hogy a kérdéses
helyben és időben Solymosi Eszter akár esetleges erőszakos nemi
közösülés, akár ellopás és idegen kézre játszás, akár megölés czéljából,
idegen befolyás és erőszak által veszett el vagy tünt el«.
Ebben az indokban se ész, se igazság.
Hiszen az összes iratokban egyetlen szó se fordult elő, egyetlen
jelenségre se utalt semmi, mely erőszakos nemi közösülést vagy ellopást
s idegen kézre játszást engedett volna sejteni. Csak arról volt szó,
hogy a zsidók husvét szombatján megölték a leányt. De ezt se tanuk
vallották. A tanuk csak a kis Samu gyerek beszédéről szóltak.
Május 12-én már az egész ország a vérvádról beszélt. Más országok
társadalma is megtudta a tisza-eszlári esetet. Miért kellett tehát álnok
szinbe öltöztetni a vádat vagy gyanut? Miért kellett erőszakos nemi
vétségről vagy ellopásról s nőragadásról beszélni? Hiszen ha valósággal
a zsidók vették vérét a keresztyén szűznek s ha ezt husvétjuk szombatján
imaházukban fényes nappal cselekedték: akkor másról, mint a történelmi
vérvádról beszélni csakugyan nem lehetett.
De ez az álnokság bizonyos fokig mégis becsületére válik korunknak s
műveltségünknek. Ez azt teszi, hogy a vérvád babonája ott rejtőzik ugyan
nemcsak a babonás köznépnek, hanem a tanult művelt embernek, sőt a
biráknak lelkében is, de azért ezt a művelt emberek, a birák mégis
röstellik bevallani. A babonát érzik ugyan, dolgoznak is benne, de azért
a műveltséggel összeférőnek el nem ismerhetik.
A vizsgálatra törvényszéki aljegyzőt küldtek ki. Se a törvény, se a
gyakorlat meg nem engedte, hogy ily fontos ügyben ily alsórendü birósági
tisztviselő végezze a vizsgálat nehéz és nagy munkáját. De a törvényszék
túltette magát a törvényen s a gyakorlaton.
Nem ez volt a baj.
Hanem az, hogy az aljegyző fiatal és tapasztalatlan ember volt. Elég
tehetséggel és minden rossz indulat nélkül, de tele feltünési vágygyal.
Napfényre hozni a vérvádat, mely még eddig alig sikerült valakinek s
ezzel magára vonni a világ figyelmét: erre a fiatal lélekben úgy is
folyton pezsgő nagyravágyás méltán törekedhetik. S ha a fiatal ember
csakugyan hisz a vérvádban: nagyravágyását nem is lehet nemtelennek
gondolni.
Az aljegyző neve: Bary József.
Május 19-én kezdi Tisza-Eszláron a nyomozást. Négy nap alatt nagyszámú
tanút hallgat ki, zsidókat és keresztyéneket egyaránt.
Megvizsgálja az imaházat. Ennek előpitvarában egy helyütt a falat
ujonnan tapasztottnak s ujonnan meszeltnek találja.
Az imaházzal Lengyel Istvánné háza szomszédos, az imaház kertje e ház
faláig terjed. E fal tövében egy hosszu tölgyfadeszka fekszik a földön s
a deszka alatt uj ásás nyomai. Az uj ásást széthányják s ugy találják,
hogy ott egy kis üreg volt valami edény számára, de nem holttest
számára. Megállapitották, hogy azt a kis üreget csak tegnap bonthatták
fel.
Vettek észre lábnyomokat is a kertben az uj ásás körül. Ezeket »idegen«
lábnyomoknak ismerték fel.
A következő nap, május 20-ika, szombati nap volt. Az előző péntek
estéjén több zsidó akart Sarf Józsefnével beszélni, két zsidó el is
vitte az imaház kulcsát s bement imádkozni a templomba. Igy jelenti a
kisbiró s jelentése igaznak bizonyult.
Fölásták a templom padozatát, a fürdőházat, Sarf lakását és kertjét »a
Solymosi Eszter hullájának« avagy erre vezethető gyanunak feltalálhatása
czéljából.
Május 21-én kimennek a Tiszára. Kirendelnek halászokat, a kik
szigonyokkal megkotorják a folyam medrét.
Sehol semmi eredmény.
A folyam medrének ez a megkotrása nagyon jellemző. Teljes
tapasztalatlanságra mutat.
Hiszen a holttest a folyóvizben meg nem marad azon a helyen, a hol
látszólag a vizbe merült. A folyóviznek a szerint, a mint apad vagy
árad, különböző áramai vannak a meder minden részén. A holttestet az
áramok fekvő helyéből kimozditják, azután elsodorják s esetleg néhány
nap alatt is messze-messze elhurczolják. De az is lehet, hogy iszappal
eltemetik.
A lányka eltünése óta ötven nap telt el. Ötven tavaszi nap, a mikor a
Tisza többször is áradni szokott, hozván magával a Kárpátok olvadt
hóvizét. Ötven nap alatt mit nem csinálhatott a tehetetlen holttesttel
az áradó folyam!
S a holttestben is van élet. A halálnak néma élete. A feloszlás, a test
alkatrészeinek légneművé való átalakulása. Ötven nap alatt a gázoktól
duzzadó tetem ötször-hatszor is felszinre juthat s órákon, sőt napokon
át a viz felső rétegében sodródhatik lefelé. A hullagázok kiszabadulnak,
a tetem ismét a fenékre száll alá. Ujabb hullagázok támadnak: a tetem
megint felbukkan. A Tisza esése az alföldön kicsiny, kilométerenkint
alig 6 czentiméter, alacsony vízállásnál tehát lassu a folyása, de a
tetemet ötven nap alatt mégis száz meg száz kilométer távolságra
ragadhatja.
Négy napi lázas jövés-menés, kihallgatás és nyomozás után se az eltünt
lánynak semmi nyoma, se a zsidók bűnösségének semmi tárgyi jelensége.
Más irányba kellett terelni az eljárást.
Tanút kellett szerezni.


A TANÚ.

I.
(Sarf Móricz életkora. – Az anyakönyvek hajdan. – Miért kell Sarf
Móriczot letartóztatni? – Elbeszéli, miként ölték meg a zsidók Esztert.
– E vallomást Péczely Kálmán veszi irásba. – Péczely rablógyilkos volt.
– Sarf Móricz csendbiztoshoz kerül.)
A tanú neve Sarf Móricz. Apja Sarf József, az eszlári zsidó
templomszolgának vagy egyházfinak, a nép által ugynevezett zsidó
harangozónak fia. A kis Samu gyereknek testvérbátyja.
Nagy vallomást tett. Azt beszélte, hogy ő látta, a mikor a zsidók
Solymosi Esztert az imaházban fényes nappal megölték. Elmondta
körülményesen, miként oltották ki a lányka életét, miként vették vérét.
Vallomása azért is különös, mert saját édes apját is közvetlen
gyilkossággal vádolta. A vizsgálat első feladata volt, meghatározni
életkorát. A kis Samu gyerek is beszélt a lányka megöletéséről, de ő
ötödfél éves kora miatt tanu nem lehetett. Móricz életkorát tisztába
kellett hozni, mert ő lett a tanú.
Magyarországon akkor nem volt állami és polgári anyakönyvvezetés. A
különböző egyházak maguk vezették anyakönyveiket híveik születéséről,
házasságáról és haláláról. A papok és lelkészek voltak az
anyakönyvvezetők. Jó pap jól vezette, rossz pap rosszul vezette, de
valahogy mégis vezette. Az állam nem sokat törődött az anyakönyvvel. Nem
volt általános hadkötelezettség se. A katonát erőszakkal fogták vagy
önkéntesekből toborozták, a finemü gyerekek életkorával e miatt se
kellett törődni. A születés törvényessége s az öröklési jog biztossága
se volt nehéz kérdés. Birtokjoga csak a nemességnek s a városi polgárnak
volt; a nemesek és városi polgárok maguk gondoskodtak polgári, öröklési,
törvényességi dolgaik biztonságáról. A törvényhozás csak 1827 óta
gondolt arra, hogy az anyakönyvek könnyedén el ne pusztuljanak, ha már
valaki vezeti őket. De hogy vezessenek is anyakönyvet mindenkiről: akkor
se rendelte meg világosan.
A zsidók szegényebb részének éppen nem volt rendes anyakönyve a
falvakon. A mult század közepéig a zsidó nem vehetett ingatlan birtokot
– házak, földek, erdők fölött nem osztozhattak gyermekei. Csak ingó
értéke volt, melyen könnyü volt az örökösök osztozása. Az elaggott
szülők rendesen életükben felosztottak mindent a gyermekek között. A
zsidó bujdosó nép volt, még ma is az napkelet felől napnyugat felé.
Másutt születik s másutt hal meg. Sirja nem ott domborul, a hol bölcsője
ringott. Nemzedékekre terjedő otthont nem ismer. Magyarországba
Ausztriának lengyel tartományaiból jön először a Kárpátok lejtőire,
azután a magyar nagy alföldre, később az ország fővárosába, s lassanként
Bécs, Berlin, Amerika felé. A tisza-eszlári huszonöt vagy több családfő
közül alig négy-öt született ott. Ha se vagyona, se ingatlan öröklése,
se állandó tanyája nincs; ha őseiről azt se tudja, hol aluszszák örök
álmukat; ha még állandó nevük sincs, hiszen alig 115 éve annak, a mikor
az állam hatalma kényszeritette őket állandó családi név felvételére:
hát akkor csakugyan mit ér neki az állandó anyakönyv. Ki őrízze azt s ha
bujdosik: hova s miért hurczolja magával?
A mult század első feléből nagyon kevés zsidó anyakönyv van
Magyarországon. A mi van is, csak rabbik magánföljegyzéséből áll. Nagyon
kevés öreg zsidó él itt, a ki apjának, öregapjának születése helyét,
idejét s törvényességét okirattal tudná igazolni. Tisza-Eszláron se volt
anyakönyv, a mikor Sarf Móricz született. Hosszas birói nyomozással
kellett születési idejét meghatározni.
Apja Sarf József azt mondta, hogy első feleségével, Fajermann Bettivel,
1867. évi januárban lépett házasságra s Móricz fia 1868-ik év julius
vagy augusztus havában született. A hónapra és napra nem emlékezik.
Mostani felesége, Müller Léni, a fiu mostoha anyja csak megközelitőleg
tudja, hogy Móricz tizenhárom éves mult.
Megkérdezték az öreganyát, Fájerman Farkasnét, születési nevén Dávid
Sárát. Szerinte nem is Betti, hanem Borbála volt a lánya neve. Nem
tudja, hogy lánya melyik évben kelt össze Sarf Józseffel, de azt tudja,
hogy Móricz azután másfél évre született.
Az illetékes rabbi, Fried Jakab semmit se tud Móricz születéséről. A ki
körülmetélte: az Grosz Énok ladányi lakos, most is él, de ő se tud
felvilágositást adni. – Kihallgatták a szomszéd keresztyén asszonyokat
is. Urbán Józsefné, családi nevén Csizmárk Juliánna, úgy adja elő, hogy
az ő Miklós fia 1867-ik évi február 1-én született. Móricz pedig ez után
két hónapra. Megegyez vele Hajdu Mihályné Krobák Ottilia is, a ki 1869.