A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége (1. kötet) - 01

ELŐSZÓ.

I.
(Eltünt egy szegény lányka. – Eltünéséből vérvád származott. – Az emberi
lélek, mint természeti tünemény. – A közvélemény. – A vérvád az élő
babonák közé tartozik. – Miért vártam húsz évig könyvem megirásával? –
Könyvem természete.)
Húsz év előtt szegény kis cseléd-lányka tünt el egy magyar faluban a
Tisza partján. Szülők, testvérek, rokonok, játszó pajtások, kenyéradó
gazdái hiába keresték. Nyoma nem mutatkozott.
Zsidók is laktak a faluban. A lányka eltünésének napján ünnepük volt a
zsidóknak s volt valami hivatalos községi dolguk is. Az eltünés után
másod-harmad nap mulva arról kezdtek suttogni, hogy ünnepnapjukon a
zsidók emésztették el a lánykát. Lassanként a sajtó is észrevette a
suttogást s elkezdte magyarázni az esetet. Magyarország határain távoli
viharként zugott már a zsidók ellen való gyülölködés. Oroszországban és
Romániában már évek óta a magasabb állami hatalmak is támogatták a
gyülölködést. Sőt szervezték is. A magyar nemzet társadalma is
tömegekből áll. A tömegnek gondolkozása és érzése sohase független. Csak
a bölcs lát tisztán s csak ő mérsékli érzéseit látása szerint. A tömeg
sohase bölcs. Az eszmék és szenvedélyek áramlata ellen nincs mentessége.
Könnyen átengedi elméjét s gyakran szivét is az áramlatnak. A magyar
társadalomban is felsarjadzott lassanként a gyülölködés.
A tiszaparti szegény leányka ügyét kezükbe vették a hatóságok. Szóvá
tette a törvényhozás is. A hol szabad, alkotmányos élet van: ott rögtön
akadnak vállalkozók, a kik a keletkező népszenvedélyeket saját
czéljaikra felhasználják s hogy a haszon minél biztosabb és tartósabb
legyen, ama szenvedélyeket táplálják, sőt fokozzák is. Akadnak gyakran
politikai pártok is, kik a sorstól haszonbérbe veszik a tömegek
szenvedélyét. A lányka eltünése után alig telt el néhány hét: az eltünés
esetéből a nagy történelmi vérvád alakja képződött ki. S a sajtónak nagy
része, a közönségnek sok rétege, a közélet kikiáltói s mindazok, a kik
kedvelik a zajt és zavart, az igazság leplét öltötték magukra, odaálltak
közvádlók gyanánt a nyilvánosság elé s követelték a gyilkosok
megbüntetését.
Birósági ügy lett az esetből.
A mekkora szigort mivelt államban alkalmazhat a biróság: akkora szigort
alkalmaztak a magyar biróságok az ügyben. A vizsgálatnál csak ugy, mint
a tárgyalásnál s az itéletek megalkotásánál. S a biróságok ártatlanoknak
találták azokat, a kiket a tömeg szenvedélye bűnösnek gondolt.
Fölkeltette az ügy az egész művelt világ figyelmét. Minden világrész
minden mivelt elméje naponként nagy érdeklődéssel nézte az ügy
fejlődését s gondolkodott a kibonyolódás esetlegei fölött. Birósági
ügyet se azelőtt, se azóta akkora figyelemmel nem kisért a világ. Csak
Francziaországnak volt azóta egy birósági ügye, mely a közérdeklődés
felköltésében némileg megközelitette a szegény leányka eltünésének nagy
kérdését.
Mindenütt vannak zsidók. Szerepük aránya minden nemzeti társadalomban
nagyobb, mint számuk aránya. Féltékenység kiséri őket e miatt az élet
nagy versenyében. Vallásuk az őskorban ered s mind maig fennáll. Faji
létük ma is ép ugy megvan, mint negyedfélezer év előtt, a mikor pedig
még a mai művelt nagy nemzeteknek nyomuk is alig mutatkozik. A vallásos
tudat szerint Jézusnak fölséges tanai abban a bölcsőben nőttek fel, a
melyet a zsidók gyöngéd keze ringatott. Buzgó keresztyének áhitatos
lélekkel olvassák a zsidók szent könyveit ma is mindenfelé. Az emberiség
természetrajzában érdekesebb, gazdagabb és meglepőbb tünemény nincs a
zsidónál.
E miatt nem tudja a tömeg elfeledni a vérvádat. S e miatt lobban föl a
vádnak lángja időnként a művelt és nemesszivü nemzetek kebelében is.
Pedig egykor a római vallás hivei az őskeresztyének ellen gyujtották meg
tüzét s e tűznek parázsa másfélezer év óta hamvad a feledés rétegei
alatt. S még se tud végkép kialudni.
* * *
Hivatásbeli szerepem volt az eltünt lányka birósági ügyében. Védője
voltam három vádlottnak s vezetője a védelemnek. Meg kellett tudnom
mindent, meg kellett figyelnem minden embert és minden jelenséget. Bele
kellett hatolnom minden szó, minden cselekmény és minden tünet titkaiba.
Most pedig meg kell irnom az ügynek történetét, s föl kell deritenem
mindazt, a mi eddig el volt rejtve, vagy a mit husz év előtt a
szenvedélyben égő szemek tisztán nem láthattak és a fölzaklatott
indulatok tisztán látni nem is akartak.
A tárgy érdemes arra, hogy megirjam.
Nincs fenségesebb természeti tünemény, mint az emberi lélek. Az éjszaki
fény ragyogása, a hulló csillagok bujdosása, a nehézkedés törvényeinek
csodálatos működése: mind egyszerü jelenség az emberi lélek rejtelmeinek
gazdagsága mellett.
Sohase vizsgáltam meg gondosabban az emberi lelket, mint a nagy per
folyamata alatt. S a tapasztalás fenséges kincseiből sohase volt
alkalmam annyit gyüjteni mint itt.
S nemcsak az egyes ember lelke állott előttem, hanem az egyetlen
indulatban egyesült tömegé is. Nagy különbség van a kettő között.
A tömeg lelkét közérzésnek, közvéleménynek nevezi a mindennapi élet. De
mi hát voltaképen a közvélemény? Miként támad a közvélemény?
Nagy kérdés ez épen a vérvád esetében.
Nyugodt időben minden embert meg lehet kérdezni a vérvád iránt. Minden
ember elutasitja magától ennek hitét vagy képzeletét. S ha akad, a ki el
nem utasitja: annak rendszerint egyéb véleményére se adnak semmit az
emberek.
De izgalmas időben másként működik az agy. Tízezer ember verődik össze.
Mind a tízezer nyugodt gondolkozásu, megfontoló természetü s a valóságos
okok szerint elmélkedő. De a mint együtt van: urrá lesz elméje fölött
valami gondolat, a mely sohase volt az övé, de a mely ránehezedik
társainak agyára is, mig végre az egész tömeg egyet gondol, egy jelszóra
esküszik, egy indulatnak engedi át lelkét.
Néha lassanként, de néha rohamosan történik ez. A gondolatok, érzések,
indulatok lassu átköltözése, vagy gyors átröppenése szinte szemünk
láttára történik. S a tömegek így készülő gondolkozását vagy
szenvedélyét nevezik közvéleménynek.
De hát miként hárul át rohamosan a gondolat egyik agyról a másikra? Mi
ennek a természeti törvénye? Egészségnek vagy betegségnek tünete ez?
Néha igazságra tör a közvélemény s a tömeg szenvedélye, néha nem. De ha
igazságra tör, akkor se erősebb, mint ha nincs igazsága. Sőt talán
követelőbb, ha nincs igazsága. Mert akkor benne a többség tudatának
nyers erőszaka is érvényesülni akar. A többség zsarnoksága
engesztelhetetlenebb, mint a kisebbségé vagy az egyes emberé.
A közvélemény és az általános szenvedély ellen a birák lelke se eléggé
vértezett. Magyarországnak jeles birái vannak, de a közvélemény
hullámai, a mikor magasra csapkodnak, őket is meglóbálják. Kisértse meg
valaki nyugodt időben terjeszteni vérvádat a biróságok elé. Nem talál
birót s közsajnálkozás vagy közmegvetés a sorsa a vádlónak.
Az eltünt szegény leány esetével az ország biróságai a legkomolyabban
foglalkoztak. Nem mondták ki, hogy vérvád esetét keresik, de valósággal
azt keresték. Húsz év előtt csodálkoztam ezen. Ma talán nem csodálkozom.
A nagy izgalomban, a gondolatok és érzések átháramlásában, az elmék
ellenálló erejének gyöngeségében találom meg a magyarázatot.
Nagy küzdelmem volt. Nem a biróságok miatt, nem is az ügy benső
nehézségei miatt. Hanem a fölzaklatott közvélemény miatt, mely hevesen
rohant rám, hogy eltiporjon. Vannak korszakok, a mikor a közvélemény
vagy elsodorja, vagy eltiporja azt, a ki ellene szegül vagy utjából
félre nem áll.
Engem el nem sodorhatott. Utjából félreállanom lehetetlen volt. De tagja
voltam a törvényhozásnak s nagy, erős nemzeti ellenzék vezetésének
kötelessége nehezedett vállaimra. Pillanatig csak az okozott aggodalmat,
vajjon nem válok-e képtelenné e nagy kötelesség teljesitésére? Minden
nemes föllángolásnak nem szegi-e jövőre szárnyát a haragos közvélemény
elfordulása?
De a habozás jellembeli gyöngeség lett volna. Ha ártatlannak hittem az
üldözöttet: védelmére kelni minden kötelesség közt az első kötelesség.
De ha nem hittem volna is ártatlannak: akkor is vigyáznom kellett arra,
hogy csak a biró hozzon itéletet, csak a törvény nehezedjék rá s ne a
tömeg, ne az indulatos közvélemény. És arra is kellett vigyáznom, hogy
csak a bűnöst sujtsa az itélet s ne azokat is, a kik fajának önérzetében
s hitének szentségében rokonai.
* * *
Meg kell mondanom azt is, miért vártam e mű megirásával húsz esztendeig.
A hitnek igazságait keresni és bizonyitgatni sohase szül teljes
eredményt, más hitnek igazságaival összemérni pedig gyakran veszedelmes.
Ma szelid korszakot élünk s az emberiség művelt részének erkölcsei
nemesebbek, mint valaha. De a különböző egyházak igazságainak
összemérése ma is keserüséget támaszt a lelkekben, a hitbeli viták ma is
viszályra s villongások kitörésére vezetnének. S a nélkül, hogy bármi
hasznát venné akár a tudomány, akár a lelkiismeret. A hitnél nem az a
fődolog, mennyi abban a történelmi és természeti igazság, hanem az,
mennyi benne az erő és a nemesség.
De bizonyos babonák is tenyésznek minden egyház hitbeli életének
mezején. Ezek részint nevetségesek, részint ártalmasok, sőt veszélyesek.
Ezeket irtani kell. A nevetségest a hitnek méltósága és komolysága
érdekében kell irtani; – a veszélyest és ártalmast az emberek
nyugalmának és egyéb hitvallások tiszteletének és sérthetetlenségének
érdekében. A kisértetek, a boszorkányok, a hazajáró lelkek, a bolygó
zsidó babonája a keresztyénség művelt rétegeinek képzeletéből már
egészen kiveszett. Csak a művészet egyik-másik ága foglalkozik még
ezekkel, ép ugy, mint a régi hellén és latin hitregék alakjaival. E
babonák már nem a hit, hanem az emlékezés birodalmához tartoznak.
A vérvád még ma is eleven babona. Még ma is van benne annyi élet, hogy
véletlen körülmények találkozása esetén lábra kel, talpra ugrik s ádáz
dühvel marczangolja azokat, kiket közelében talál. Minden nagy és nemes
lélek kötelessége lebirni őt.
Ennek csak egyetlen biztos módja van.
Minden esetet, a mikor fölmerül, minden elfogultság nélkül, tökéletes
gonddal és figyelemmel meg kell vizsgálni s a világ elé tisztán és hiven
terjeszteni. Annyi józan ész s annyi nemes sziv van a világon, hogy ha
az eset tisztán áll előtte, igazságszerető felbuzdulása képes arra, hogy
önmagától is nyomban elutasitsa s a gyönge lelkekből s ingatag szivekből
is nyomban kiirtsa a vak és ártó hiedelmeket.
Ez az oka annak, a miért a nagy per titkainak föltárását elhatároztam.
De várnom kellett művem kidolgozásával is, közzétételével is.
Husz év előtt hivatásbeli szerepem volt ez ügyben a küzdés. A küzdés
hevében izgatottá válik a lélek. Keserüségnek s boszuságnak érzete is
támadhat benne. Az igazság keresésében is lehetünk ábrándozók, rajongók
és elfogultak. Látásunk más erejével ügyelünk azokra, a kiket kedvelünk,
semmint azokra, a kiket nem kedvelünk. Rokonszenvek és ellenszenvek
támadnak bennünk, melyek pártos indulatokká fejlődhetnek.
Mindez gátolja, csaknem lehetetlenné teszi az esetnek tökéletes gonddal
és figyelemmel való megvizsgálását s az irodalmi műben csupán csak az
igazságnak tökéletes földeritését. Száz meg száz emberből s ezer meg
ezer indulatból, szóból, tünetből és tárgyi jelenségből lett a nagy per.
Ezek közt összehangzó egységet kell az irónak teremteni. Ez az egység
lesz a tökéletes igazság. De küzdés közben vagy a harcz közeli
emlékezetének súlya alatt van-e ehhez elég erőnk, van-e látásunknak
napfényü tisztasága?
Husz év mult el az eset óta. Akkor a férfikor delén állottam. Ma már
mögöttem van az életnek hatvanadik éve. Ugy nézek vissza a társadalom
ama nagy harczára, mint az utazó egyenes rónavidékről az örök hóval
boritott Alpesek nehéz járásu szirthasadékaira. Az egykori fáradalmak,
veszélyek és nélkülözések kedvetlenségei rég elszállottak lelkemből.
Nyugodtan, sőt derüs emlékezettel beszélheti el az utazó a nehéz út
változatait. Az igazság előadásában nem gátolja semmi.
De még ennél is nagyobb okom volt a várakozásra.
A nagy per folyamának egész ideje alatt a magyar társadalmat oly
izgatottság lepte meg, mintha vallási háborut akart volna inditani a
zsidó hitfelekezet ellen. Előtte állott az oroszországi és romániai
példa s a német fajban is ugy Ausztria, mint Németország területén a
zsidók iránti gyülölködés komoly jelenségei mutatkoztak. A magyar
társadalom nincs ugy elszigetelve, hogy érzéketlen maradhatott volna.
Kivált mikor a vérváddá torzult eset is itt bukkant föl.
Vallási háború!
Idétlenül hangzó szó ez a mi korszakunkban s nemzedékünk műveltsége
mellett.
Csakhogy ennek meghatározását én Deák Ferencztől hallottam.
Deák Ferencz a magyar nemzet egyik legnagyobb államférfia volt. Nagy és
nyugodt elme, higgadt gondolkozás, az élet és történet tapasztalásainak
igazi megbecsülése, csodálatosan tiszta és nemes jellem. Kortársai a
»haza bölcsének« nevezték. Minden szava méltó a komoly meggondolásra.
A magyar törvényhozásban 1873-ik évi junius 28-án e szavakat mondta:
»Nemcsak fegyverrel lehet vallási háborut viselni; – igen gonoszak azok
is, melyek tollal és a tanácskozási termekben vitetnek. Oly vallási
háboru, mely hit és vallási buzgóság nélkül magánérdekek és politikai
czélokból vitetik, még veszélyesebb s a mellett utálatos is.«
A bölcsnek közelében álltam az országház termében, mikor e szavak
elhangzottak ajkairól. Őszintén megvallom: e szavak igaz értelmét teljes
mélységében akkor nem fogtam föl. Efféle vallási háborut én még nem
értem s tapasztalásom nem volt e kérdésben.
De lett tapasztalásom kilencz-tiz év mulva. Azóta sokszor eszembe
jutottak a bölcsnek szavai. Azóta volt alkalmam megfigyelni oly vallási
háborut, melyben nem a hit és vallási buzgóság szerepelt, hanem
magánérdekek és politikai önző czélok. Évekre terjedő nyugtalanságot
okozott e háboru és sok családnak csonkitotta meg életörömeit és sok
vagyont és sok munkás ösztönt tett semmivé.
De sok szenvedélyt is keltett föl. És pedig az önzésnek szenvedélyét,
mely nem ismer türelmet és emberszeretetet s nem fogad el, ha ellene
szól, semmi igazságot. S mely még álnok is volt a nagy per idején,
minthogy a vallási buzgóság álorczáját sikerült magára vennie.
Az önzés szenvedélye, mikor általánossá válik s az egész társadalomra
kiterjed, semmi figyelemmel sincs a dolgok benső igazságára. S ha az
üldözött kisebbség ezzel az igazsággal védi magát s ha kitartóan védi
magát: a nagy többség még hiuságát is sértve érzi s annál ingerültebbé
válik.
Ha művem akkor jelenik meg: nem érek vele czélt.
Művem czélja kettős. Földeriteni az igazságot: ez az egyik. Elismerésre
is juttatni: ez a másik. Elismerés nélkül nincs hatása az igazságnak.
Csak kiáltó szó a pusztában.
Ámde hogy’ lehetett volna hatása az igazságnak a szenvedélyek lángolása
közben? Ki ismerte volna azt el? A ki elismerte volna: annak alig volt
rá szüksége. A hol szükséges lett volna: ott nem hallgattak volna rá. Az
erkölcsi fejlődés igazságai nem ugy hatnak, mint a villám, mely ketté
tudja hasitani a legsötétebb felleget is. A harczos szenvedélyek
füstföllegeit nem tudja az egyszerü igazság szétoszlatni. Idő, türelem s
nyugalmas korszak kell ahhoz. S azt be kellett várni.
Ime az ok: a miért húsz esztendeig késtem.
De tovább késni mégse czélszerü.
Sok tanuja és sok szereplője él még a nagy per által fölkeltett
mozgalomnak. E tanukra és szereplőkre szükségem van. Elmulásukat
bevárnom nem lehet. Ki lenne akkor művem adatainak s egész tartalmának
élő birája s figyelmes felvigyázója? A ki hézagot vagy tévedést talál:
ám szólaljon fel. Nem az a czél, hogy nekem legyen igazam, hanem az a
czél, hogy legyen igazság. A szenvedélytelen tárgyas vita nagyobb fénybe
tudja állitani a vitatott igazságot.
Könyvem nem adatok tömege lesz.
Ilyen könyvet és pedig nagy könyveket irtak már a perről magyar nyelven
is, német nyelven is. Azt hiszem, nem nagy gyönyörüséget talált bennük
se a magyar, se a német nép. Talán a művelt közönség se. Az igazság
iránt fogékony lélek nem hivatalos adatok után sóvárog, hanem az embert
akarja tisztán látni a maga erejével és gyöngeségével s ama
viszontagságok hű rajzával együtt, a melyek az embert közrefogják,
elboritják s magukkal sodorják.
De azért könyvem utolsó kötetében minden adatra, tudásom minden
forrására, állitásaim minden bizonyságára rámutatok s a mennyiben
szükségesnek látom: közlöm is azokat. Akadhatnának e nélkül emberek, a
kik regénynek vagy czélzatos munkának vélhetnék művemet. Igaz, hogy az
ily emberek engem nem ismernek, vagy mellékes czél érdekében s nem
jóhiszemüleg gondolkoznak. Mégis el kell állanom utjokat jó eleve.


RÉGI VÉRVÁDAK ESETEI.
A tisza-eszlári per alatt önkénytelenül is gondolnom kellett arra,
vajjon az én hazámban Magyarországon, fordultak-e elő hasonló esetek,
foglalkozott-e ezekkel a rendes biróság, miként folyt bennük a vizsgálat
s minő itéletekkel végződtek?
Kutatásaim folyamán rájöttem, hogy nagy számban fordultak elő
vérvádesetek még a mult XIX. s az előző XVIII. században is, sőt
korábban is. Ötöt kivéve, minden eset azzal végződött, hogy vagy
megkerült elevenen az, a kit megöltnek gondoltak, vagy egyébként derült
ki tökéletesen a vádolt zsidók ártatlansága.
Az öt eset: a nagy-szombati, a bazini, az orkuti, a péri és a
tisza-eszlári.
A nagy-szombati 1494-ben történt. Bonfinius Antal magyar történetiró
latin nyelven ir róla Rerum Hungaricarum Decades czímü művében (1771-iki
lipcsei kiadás 738-ik oldal).
A bazini eset 1529-ben történt. Leirja Bél Mátyás magyar történetiró
szintén latin nyelven (Notitia Hungariae czímü művében 1736-iki bécsi
kiadás, II. kötet, 120-ik oldal).
Érdekes és tanulságos volna e két eset történetét is részletesen megirni
és fölvilágositani. A mai tisztult jogi felfogás s erős és elfogulatlan
lélektani buvárlat talán vigasztaló részleteket tudna e két borzasztó
esetből is napfényre hozni. Hatalmi erőszak, kinzó vallatás,
máglyahalál, véres felekezeti szenvedély s a vádlók részéről gonosz
kapzsiság is uralkodik e két esetben. Rendes büntetőjogi ügynek nem is
lehet ezeket tekinteni. Ez a főok, a miért ezekkel e művemben nem
foglalkozom.
Az orkuti, a péri és a tisza-eszlári vérvádesetek már birósági és
büntetőjogi ügyek.

I. AZ ORKUTI ESET.
(A kis Balla István halála. – Holttestét megtalálják. – Kötél a nyakán,
zsidó betük a testén. – A zsidókat gyanusitják. – A vádlottak. – A zsidó
fiu áttérése. – A gyanus jelenségek. – A kinzó vallatás. – Lefkovics a
kinzó vallatásba belehal. – A fölmentő itélet.)
Az orkuti eset rejtélyes és szomorú. Nagyon röviden ismertetem. Irói
teljes földolgozása, minden részletének gondos lélektani kibuvárolása
egész könyvet töltene meg. Száznegyven év előtt történt 1764-ban. Iratai
Sáros vármegyének és Kis-Szeben városának levéltáraiban s az országos
levéltárban feküsznek. Én főleg csak azokat az adatokat használom,
melyeket Thallóczy Lajos jeles történetbuvárunk napvilágra hozott.
Orkuta kis község, alig 500 lakossal. A Tarcza-völgyén fekszik Sáros
vármegyében Eperjestől alig 11 s Kis-Szebentől másfél kilométer
távolságra. Másfél század előtt Kis-Szeben városának földesuri hatósága
alatt állott, jobbágyok és zsöllérek lakták s a földesuri szolgálatot a
városnak teljesitették.
Az eset idejében ott lakott Balla János szintén jobbágy-féle ember.
István nevü fiacskája 1759. évi junius 19-én született s igy 1764-ik évi
junius 3-án már csaknem öt éves volt. Telt idomu, egészséges, jó növésü
gyerek, a mint meglévő arczképe mutatja. Junius 3-án vasárnap volt és
tiszta, szép, napos idő. A gyerek kis pajtásával, másik kis gyerekkel
kora délelőtt kiment a mezőre játszani. Meghuzzák a déli harangszót, az
emberek már hazajöttek a templomból, asztalhoz kellene ülni, de a gyerek
nem jön haza. Keresik szülői és a szomszédok mindenfelé, nem találják.
Kis pajtása megvan, de az felvilágositást adni nem tud. Az otthagyta őt
valahol a mezőn. Csak annyit tud mondani, hogy egy-két zsidót látott
arrafelé keresztülmenni. Keresik az eltünt gyereket egész éjjel, keresik
másnap is: nincs. Eltünt nyomtalanul. Bizonyára értesül az esetről a kis
község előljárósága, de bejelentik azt kétségtelenül a földesurnak, a
városi hatóságnak is. Elvégre kedden, junius 5-én, a Cservena Hrász nevü
csalitosban megtalálják. De csak hideg holttestét.
A holttest meztelen. Ruháit tehát lehuzta s elvitte valaki. Nyakán
kötél, mintha annálfogva fojtották volna meg. Egész testén különös
jelek, rajzok, alakzatok, elszinesedések mutatkoznak. Ezek okát, titkát,
jelentését, keletkezését nem tudja senki. De föltámad az irtózás és
csodálkozás. Zajong és lót-fut a kis falu közönsége. Hirt adnak az
alispánnak s a városi tanácsnak. Egész csomó tisztviselő nézi és
vizsgálja a halottat. Akadnak tudós emberek, a kik a holttesten levő
jeleket megfejteni, megmagyarázni törekesznek. Utóbb beviszik a
holttestet Kis-Szebenbe. Van ott egy kisvárosi festőművész, ugy látszik,
valami cseh ember. A neve: Trtina András Kajetán. Ez a holttestet
természetes nagyságban vászonra festi. Nagy bűnvizsgálat lesz az ügyből.
A vizsgálatba beleavatkozik a vármegye s a Bécsben székelő magyar udvari
kanczellária, sőt a király maga Mária Terézia is. A festmény az
iratokkal együtt fölkerül az udvari kanczelláriához s onnan utóbb az
országos levéltárba. Megvan és ott van most is. Ott látható az
ugynevezett kiállitási teremben. A szegény kis halottat a következő
hétfőn, junius 11-én, nagy tisztességgel a kis-szebeni templom
sirboltjába eltemették.
Az a kérdés most már: miként történhetett a kis Balla István halála?
Amaz adatokból, melyeket ismerek, nem tünik ki, hogy a holttestet
felbonczolták s a halál közvetlen okát igy határozták volna meg. A
holttesten látható külön jelek alapján állapitották meg a halál okát.
Nyakán kötél, tehát megfojtották. Testén sok jel, a jeleket bizonyosan
hegyes késsel szurkálták még az eleven testre: tehát meg is ölték. Egyik
szeme is ki van ütve erőszakkal, tehát marczangolták is. »In toto
corpore excarnificatus« – igy szól az emberek itélete az akkor divatos
latin nyelven. A mi a mi nyelvünkön azt teszi: az egész test
agyonkinozva, összemarczangolva.
A leirás megfelel a festménynek s ez megfelel a leirásnak.
Csakhogy én a festmény hűségét több oknál fogva nem tartom tökéletesen
biztosnak.
A nyakon lévő kötél csak ugy van ráhelyezve a nyakra, mint a nyakkendő.
Nincs a nyakra rászoritva. A szoritás által okozott barázdának a nyakon
semmi nyoma. A kötél nyomán s annak közvetlen közelében semmi
elszinesedés, se vörös, se kék, se sárga. Ha eleven embert a nyakára
szoritott vékony kötéllel fojtanak meg: a szoritás nyomának
bemélyedésben vagy elszinesedésben meg kell maradnia. Ha a holttest
valósággal olyan volt, a milyennek a festett kép mutatja: akkor a kötél
csak a halál után lett könnyedén a nyakra ráillesztve.
A festmény egyéb tökéletlenségei még kirivóbbak.
A megfojtás ily alakban nem történhetik másként, csak ugy, hogy a
kötelet vagy hurok segélyével szoritják, vagy nagy erővel csomóra, bogra
kötik vagy végül a nyakra tekert kötelet két végénél fogva erősen
huzzák. Ámde a festett kép kötelén se hurok nincs, se csomó. Se nem
olyan hosszu a kötél, hogy azt két végénél fogva erősen huzni lehetett
volna. Azután a kötél két darabból áll a festményen. Az egyik darab
gyürüalaku a nyakon, a másik kis darab erről lógg ugyan le, de se ezzel
egybefonva, se ehhez kötve nincs, hanem csak ehhez ragasztva. Ilyen
kötél pedig nincs a világon. Végre a művész kigyófejet csinált a kötél
lelóggó végén. Kigyófejü kötelet pedig nem sodornak lenből, kenderből a
kötélverők.
Mindent összevéve a festő csak jelképet nyujtott a kötélben s nem
valóságot. Sáros vármegye és Kis-Szeben férfiai akkor is voltak annyira
okos emberek, hogy megfojtásról nem beszéltek volna, ha a holttest
nyakát ugy látják, a hogy’ a kép feltünteti.
De ha már a festő hűtlen tudott lenni a valósághoz a nyak és kötél
dolgában s művészember szabadságával csak jelképet akart alkotni: vajjon
nem cselekedhette-e ezt meg a holttesten látható jelek, rajzok,
alakzatok festésénél? Egy kis módositással, egy kevés igazitással nem
adhatta-e meg azok némelyikének a zsidó betük alakját?
A vizsgálat folyamán tudós szakértők azt állitották, hogy a holttesten
levő jelek zsidó betük. Azt állitották, hogy e betükből szavakat és
mondatot lehet összeállitani, mely magyarul ezt jelenti:
»Egy az isten, egynek el kell veszni.«
A szakértők zsidó tudományát és csodálatos okoskodásait nem tárhatom
olvasóim elé, de saját észlelésem egy-két részletét nem hallgathatom el.
Ugy hiszem, most is, másfél század előtt is csak háromféle zsidó
betüalakról lehet vagy lehetett szó Sáros vármegyében. Az egyik a tóra
betüalak, a másik a kézirásos folyó betüalak, a harmadik a kézirásos
rasi betüalak. A szakértők figyelme is ezekre terjedhetett ki.
Jól megnéztem a holttest jeleit. Talán száz jel, pont, vonal, szám és
betüjegy s egyéb értelmetlen rajzolat is van a testen. Csodálatos
szakértői szem képes csak ezekből zsidó betüt, szavat és mondatot
összekeresgélni.
A jobboldali csipőcsont fölött az ugynevezett »vékonyán« van például egy
csoportban, de rendetlenül egy hosszas négyszög; egy tóra alaku, de
felforditott »kof« betü; egy madár lábfeje vagy háromágu villa, továbbá
egy latin nagy »l« betü, egy latin nagy »e« betü s egy villámczikázat.
A homlokán van egy jel, a melyre némi képzelgéssel rá lehet mondani,
hogy ez a szóeleji vagy szóközepi kézirásos zsidó »nun« vagy »nün«
betühöz hasonlit.
A jobboldali tomporán pontok s összefüggés nélküli egyenes vonalak.
A jobboldali vesetájon arab 4-es szám, továbbá felforditott tóra alaku
»kof« betü és latin »l« betü.
A ballábán a hátulsó térdhajlásban egy görög »lambda« betü alakja.
Ugyanott villámczikázat jelképe is.
A jobboldali lapoczka alatt egy kézirásos zsidó »béth« vagy »bész«
betüalak, de nem fennálló, hanem fekvő helyzetben. S ugyanott egy x-hez
hasonló rajz, melyből egy tóra alaku fekvő »alef« betüt lehet képzelni.
A jobboldali lapoczkán egy sas- vagy kerecsen-szárnynak jelképes
vázlata, a mint nemesi czimerekbe kezdetleges rajzzal be szokták
iktatni. Ezeken kívül az egész testfelszin tele pontokkal,
karczolatokkal s mindenféle ákom-bákom jellel. Nem tudom megérteni,
miként lehetett ezekből zsidó szavakat és mondatokat összemesterkedni.
Igaz, hogy minden zsidó betünek van szóbeli és azonkivül számbeli
jelentése. A zsidók eredetileg se a római, se az arab számjeleket nem
használták. Betüik voltak számjeleik, mint a helleneknél. Elfogult elme,
felületes és hézagos tudás s babonás képzelődés kellett ahhoz, hogy a
testen látható jelek alakjának s a zsidó betük szó és szám jelentésének
szeszélyes egybevetéséből héber szavakat és mondatokat lehessen
szerkeszteni.
Nagy kérdés az, minő természetüek azok a testen talált jelek s mily
módon kerültek azok a holttestre?
E kérdésre komoly tudós a tudomány mai állásán meg tudna felelni.
Másfélszázad előtt a felelet sokkal nehezebb és bizonytalanabb lett
volna, de a szegény orkuti gyereknél nem is törekedtek a tudományosan
biztos megoldásra.
Ha a festett kép hű: bizonyosnak tartom, hogy a a holttesten lévő jelek
és elszinesedések nem hullafoltok. A hullafoltok szine nem oly kirivó,
azok alakja nem pontokból s nem keskeny vonalakból, nem vékony csikokból
áll. A hullafoltok szine eltünő, elmosódó s a széleken a bőr természetes
szinébe mintegy beolvadó. Térképszerü éles körvonala nincs a
hullafoltnak. Olyan mértékben, a hogy a festmény mutatja, semmi esetre
sincs.
De a vizsgáló tisztviselők se hullafoltnak nézték a jeleket. Ők abban
állapodtak meg, hogy a jeleket hegyes késvonásokkal vésték, sőt lehet
mondani, edzették a gyerek testére.
Ha ez igaz volt, akkor csak az eleven testen hajthatták végre ezt a
műveletet, mert csak az eleven testen képződhettek szurás és beedzés
által ily szintünetek. A holttestnek nincs vérmozgása s az elevenéhez
hasonló vérelöntése, vagy mint orvosok mondják, véraláfutása.
De ha azután a kis gyereket meg akarták ölni: miért kellett azt kötéllel
megfojtani? Hiszen azzal a késsel gyorsabban és könnyebben el lehetett