A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége (1. kötet) - 02

volna végezni a gyilkosságot. A gyilkos nem iszonyodhatott a vértől.
Hiszen az ezer meg ezer apró késszurással órákon át vérezte a bizonyára
kapálódzó és sivalkodó szegény kis áldozatot.
A kérdések és kétségek özöne támad föl s most már nem is lehet másként.
Orvosi gondos vizsgálat és bonczolás nem történt. Sehogy sincs
kideritve, vajjon megfojtás volt-e a halál oka, vagy külső ok folytán
bekövetkezett hosszas elvérzés, vagy agyonkinzás vagy egyéb sulyos
bántalom.
A testen talált jelek és szinváltozatok természete sincs fölvilágositva.
A festett kép hűségében megbizni nem lehet. A szakértők véleményét pedig
a zsidó betük, zsidó szavak és zsidó mondatok valóságára nézve
figyelembe nem vehetjük.
A mint a holttestet megtalálták, a mint a kis játszó pajtás azt mondta,
hogy zsidókat látott arra a mezőn keresztülmenni s a mint a tudós
szakértők kijelentették, hogy a holttesten zsidó betük és szavak vannak:
abban a pillanatban készen volt a vérvád. Ime a zsidók megint megöltek
egy keresztyén gyermeket. Hatóság, biróság, boldog-boldogtalan,
örege-apraja rendithetlen meggyőződéssel hitte és hirdette a borzasztó
vérvádat. Nyomban elfogtak s vasra vertek egy csomó zsidót, a kit ott
találtak a közelben és senkinek eszeágába se jutott a nyomozást más
irányban is folytatni s a rejtélyes és szomoru haláleset titkát talán
sokkal könnyebben s talán biztos módon kideriteni.
Akkor már az ugynevezett lengyel zsidók a szomszédos Gallicziából
kezdtek beszivárogni Magyarországra. A felsővidéki városok vásárjait
kezdték látogatni. A látogatók közül mind több és több maradt itt s
telepedett le. Szegények voltak, mint a templom egere. Ruhájuk, nyelvük,
arczuk, alakjuk különös és szokatlan. Erkölcsük rideg, külsejük rongyos
és szennyes, foglalkozásuk alsórendü: cserebere, házalás,
hulladékszedés, italmérés, közvetités. Üldözött faj, bujdosó koldus:
asszonynyal, sok gyerekkel, sok furfanggal és apró ügyességekkel, mint a
ki folyton éhezik, de azért élni akar. A nép nem szerette, néhol
gyülölte őket s az ezer éves babona vérvádját sietett rájuk háritani, a
mikor csak lehetett.
Harmincz zsidót fogtak el egy hujjában, mindjárt az első hajszára.
Mi alapon? Nehéz volna ezt most már kipuhatolni. Zsidók voltak,
jövevények voltak s a helyszinéhez közel laktak: bizonyára ez volt
elfogatásuk főoka. Huszonegyet egy-két hónap alatt ártatlannak találtak
s ezeket elbocsátották. Kilencz maradt vádlottnak.
Jozefovics Mózes és felesége gombosfalvi bérlők. Gombosfalu keletre van
Orkutához 8–10 kilométer távolságban, a mint a hegyeken át a rövidebb
vagy hosszabb utat járja az ember. A kis játszó pajtás szerint Orkutától
keleti irányba ment az az egy-két zsidó. Jozefovicsék ellen tehát megvan
a gyanuok, minthogy ők kelet felé laknak.
Lefkovics Jakab ádámföldi bérlő is vádlott vejével, Sapsa Sámuellel
együtt. Sőt ez a fővádlott, a kire nézve e pernek irtózatos vége lett.
Lefkovics maga beismerte, hogy a jelzett időben csakugyan arra ment, a
merre a gyerekek játszottak. Ez lett halálos végzete.
Vádlottak voltak még: Horimlovics Hersko és idősb Davidovics Jakab s
ennek felesége, fia és veje.
A hatóságok nagy hévvel kezdték a vizsgálatot. El akartak fogni a
környékben minden zsidót. Néhány vagyonosabb zsidó elmenekült. Ki akarta
kerülni a zaklatást, elfogatást. A menekülők közül Markovics Fábián,
Berkovics Lázár és Hirsl Ábrahám Pozsonyba futott, ott volt a zsidók
legnagyobb és legtekintélyesebb hitközsége, az ugynevezett
Pozsonyváraljai Hitközség, latin neve Communitas Judaeorum Posoniensis
subarcensis. E hitközség nagy kegyben állt a királynál, Mária
Teréziánál. Most is sietett közbelépni s a királynál a szerencsétlen
vádlottak érdekében könyörgő szót emelni. Junius 25-iki esedezésükben
elpanaszolják, hogy az elfogott zsidókat a fogságban ütik-verik,
abajgatják, kérik tehát, hogy elfogulatlan gyors vizsgálattal a valóság
sietve derittessék ki.
A vizsgálat minden siettetés daczára is mintegy fél évig tartott s ugy,
a hogy az év utolján lett vége, legalább az első itéletre az akkori
büntető eljárás szerint akkor került a sor.
Az ügynek egyik mellékes részletére ki kell itt terjeszkednem.
Ádámfölde a Bornemisza-családnak, régi nagy törzsökös előkelő
nemzetségnek ősi fészke. Itt volt bérlő, italmérő a fővádlott, Lefkovics
Jakab. Ez maga is lengyel zsidó s nagy pártolójuk a befelé folyton
költözködő lengyel zsidóknak. Háza nyitva volt minden szegény költöző
előtt. Hitében buzgó, a szertartásokat hűséggel megtartó. Ádámföldéhez
nincs messze Gombosfalu, Ternyén át s hegyen-völgyön, patakon át alig öt
kilométer, tehát Lefkovics a gombosfalui zsidókkal is könnyedén
érintkezhetett.
Volt Lefkovics Jakabnak egy 12 éves bátor, szemes fia, a ki junius
24-én, a legnagyobb üldözések egyik napján éjféli 12 órakor megjelent az
urasági kastélyban s bebocsáttatást kért az urasághoz.
Az uraság Bornemisza László volt, felesége Palásthy Anna, szintén
előkelő árpádkori nagy család ivadéka. Fiatal házasok. Bornemisza később
az Eperjesen székelő ugynevezett Tiszáninneni kerületi tábla birája
lett, a királyi udvarnál kedvelt név, minden kurucz emlékezéstől mentes.
Nála jelentkezett a zsidó fiu éjfélkor.
Ha nincs az orkuti eset: a fiut bizonyára kilökik a cselédek. De a fiu
állhatatos kérésére az uraságot felköltik s a fiut eléje bocsátják. A
fiu kezet csókol, térdre esik s megvallja, hogy ő többé hitetlen lenni
nem akar s föl akarja venni a szent keresztséget.
Az uraság gyanakodott.
– Talán az anyád vert meg s a további büntetés alól akarsz szabadulni?
A fiu bizonykodott, hogy elhatározása tiszta s őt se kényszer, se
keserüség nem hajtja. Végre az uraság, látva az állhatatosságot,
megengedte, hogy a kastélyban maradjon.
Másnap jön a fiu anyja. Az uraság megengedi, sőt biztatja: beszéljen a
fia lelkére. Beszél. Azonban a fiu vele szemben is elszánt marad s az
anya keseredett szivvel otthagyja. Ekkor az uraság felhivására Bernát
Vitális káplán a fiut két napon át a keresztyén hitben oktatja, Kossa
István plébános pedig junius 27-én nagy közönség jelenlétében
megkereszteli. A keresztségben Lefkovics László nevet kap az uraság
tiszteletére, ki szintén László.
A XVIII. században durva szokás volt a zsidó gyerekeket szülőiktől
elragadozni s titokban megkeresztelni. A törvény a keresztyén vallásból
a zsidó vallásra való áttérést szigoruan tiltotta, a keresztség
eltörölhetetlen s igy a durva szokás sok visszaélésnek, sok keserüségnek
és sok panasznak lőn szülőoka. Végre Mária Terézia király szigoru
rendeletet bocsátott ki, melyben büntetéssel sujtja a zsidó gyerekek
elragadozását s erőszakos megkeresztelését.
S ime ennek daczára a fővádlott 12 éves fiát is szülői engedelem nélkül
keresztyénné teszik és pedig akkor, a mikor apja halálos vád terhe alatt
börtönben szenved. A pozsonyi hitközség abból is panaszos ügyet csinál s
kérésére a magyar udvari kanczellária elrendeli Bornemisza László ellen
a vizsgálatot.
E miatt is s ezen kivül a pozsonyi hitközség untalan beavatkozásai miatt
is a vármegye urai annál jobban haragudtak a zsidókra s törvényes módon
ugyan, de nagy szigorusággal folytatták a vádlottak ellen a büntető
eljárást.
A tüneteket, jelenségeket, bizonyitékokat, melyek a zsidókat, különösen
a vádlottakat terhelték, julius 12-én már összeállitotta a vármegye s
erről a kormányt, az akkor fennállott helytartótanácsot értesitette.
Vegyük sorba a terhelő körülményeket.
Az első körülmény, melyet az akkori felfogás a legnyomatékosabbnak
tartott, a holttesten talált zsidó betük, szavak és mondatok. A héber
nyelvet más nem ismerhette, csak a zsidók. Annak betüit és szavait tehát
a holttestre csak zsidók jegyezhették, más ember tehát nem lehetett a
gyilkos.
A mai kor büntető jogásza csodálkozik ezen a felfogáson. Hiszen
egyáltalán nem bizonyos, hogy a holttesten látható ákom-bákom jelek
némelyike zsidó betüt jelent s hogy ha azt jelent is: a szétszórt betük
értelme épen az a zsidó nyelvü mondat, melyet a szakértők olyan
határozottan állitanak. És azután, ha a száz jel közül a szakértők
ötöt-hatot zsidó betünek látnak: hát a többi, sokkal nagyobb számu
jelből mit következtetnek? Például a vonalak, a pontok, a madárláb, a
latin és görög betük, az arab számjegy, a négyszögek mit jelentenek? Az
se igaz, hogy a zsidó betüket csak zsidók ismerhetnék. Hiszen a
szakértők se zsidók, mégis ismerik. S elvégre, ha zsidó volt a gyilkos,
el nem képzelhető, hogy a zsidó betüknek a testre edzésével tudatosan,
szándékosan, sőt dicsekvőleg árulja el önnönmagát s mintegy fölhivja a
világ figyelmét: ide nézzetek, tudjátok, lássátok, ime zsidó volt az
ártatlan keresztyén gyerek gyilkosa! A czélból, hogy a gyanut a zsidók
ellen irányozzák, ily zsidó betüs jelzés történt ugyan a németek közt a
középkorban, de mindig lelketlen izgatók tettek zsidó betüket a
holttestre s mindig azért, hogy a tömeg szenvedélyét fölszitsák.
További terhelő körülmény, hogy a gyilkosság idején és szinhelyén junius
3-án számos zsidót láttak seregelni és átmenni Kis-Szebenen és Orkután.
Ez megtörténhetett. Csakhogy e tünetnek száz meg száz másféle oka és
értelme lehet, semmint csupán a kis gyerek meggyilkolása.
Terhelő körülmény, hogy Lefkovics, Jozefovics és Davidovics bérlők
junius 5-én, mikor a holttestet föltalálták, igen izgatottak voltak s
már akkor nyomban féltek, hogy a zsidókra fogják a gyilkosság vádját.
Ezt a jelenséget se lehetett terhelőnek tartani. Épen ez időben, már az
orkuti eset előtt is, országszerte nagy gyülölködés, sőt üldözés folyt a
zsidók ellen, okosan s természetesen gondolhatott a három zsidó arra,
hogy ez az eset is növeli az izgatottságot s a baj őket, mint közeli
lakókat, először érheti.
Terhelő körülmény még, hogy a megölt kis gyerek játszó pajtása, szintén
4–5 éves koru, különböző változatban azt beszélte, hogy a mezőről zsidók
vitték magukkal a kis gyereket. Ez a tény a maga egyszerüségében
csakugyan terhelő tünet. De tudni kell, hogy a vérvád pereiben rendesen
kis gyermek-tanuk szoktak szerepelni s hogy az ily koru gyermek rendesen
környezetének szavait, látásait, gondolatait szokta fogékony, de
fejletlen agyával ismételni. Semmi nyoma annak, hogy a játszó pajtás
akkor beszélte ezt, a mikor a mezőről hazament s a mikor a zsidók elleni
vérvádról még szó nem esett, a mikor még mások szavát nem hallotta.
A vármegye nagyon sulyos bizonyitéknak vett egy különös körülmények közt
kiejtett szót. Mikor a vádlottakat elfogták: nem a rendes uton, hanem
Nyárs-Ardó felé kerülve vitték őket Eperjesre. Nyárs-Ardón megálltak a
kocsmánál. A kocsmáros is, felesége is kikeresztelkedett zsidó volt,
tehát értette a zsidó nyelvet. Mig a kisérő hajdu bent a kocsmában
ivott: a vádlottak kint az ablak alatt a tornáczon álltak. A kocsmárosné
háttal állt az ablak felé és e szavakat hallotta zsidó nyelven:
– Bárcsak vizbe dobtuk volna azt a gyereket, most nem kellene ennyit
szenvedni!
A kocsmárosné nem tudja, ki mondta ki e szavakat, mert nem látta, kik
álltak az ablak alatt. De a kocsmáros és a kisérő hajdu megesküdött az
itélőszék előtt arra, hogy ott Lefkovics és társai álltak. Ámbár a
vádlottak kereken tagadták e tényt: az itélőszék ezt mégis biróságon
kívüli beismerésnek tekintette.
Még sulyosabban terhelő tünetnek tartotta a vármegye azt, hogy két
vádlott: Jozefovics és ha nem csalódom, Horimlovics, a börtönből
jelentkezett, hogy keresztyénné akar lenni, sőt a fővádlottnak
Lefkovicsnak fia im az uraság előtt már azzá is lett. Pedig a vármegye
területén ez időtájban gyakori volt a zsidók áttérése s könnyen
megérthette mindenki, hogy a vádlottak csak a kinzástól való félelmükben
akarnak áttérni; mindamellett az áttérési szándékban csupán bűnösségük
tudatát látták.
Ezekből állottak a terhelő bizonyitékok. Egyetlen egy sincs köztük, mely
közvetlenül, egyenesen s biztosan a vádlottak ellen irányulna.
A kis Balla István meghalt. Halálának közvetlen okát ugyan orvosi
megfelelő vizsgálattal sohase állapitották meg, de azért biztosnak
tarthatjuk, hogy erőszakosan vették el életét, ugy gyilkolták meg. A
gyilkos ép ugy lehetett zsidó, mint nem zsidó. A valódi tettes kivolta
soha ki nem tudódott. Hogy a holttesten zsidó jelek voltak: nem tartom
bizonyosnak. De ha mégis voltak: ebből azt gyanitom, hogy nem zsidó volt
a gyilkos, hanem mesterkélten a zsidókat törekedett a tettes a
gyilkosság gyanujába keverni. Hogy Lefkovicsnak és társainak minő
különös okuk lehetett volna a játszadozó kis fiut fényes nappal pajtása
társaságából elcsalni s megölni: erre a kérdésre a vizsgálat ki nem
terjeszkedett. Még a vérvád babonája is csonka ez esetben. Hiszen a
keresztyén gyereknek nem vették vérét.
A vizsgálat mégis szilárdul fentartotta a vádat, sőt annak komolyságát
elismerte Mária Terézia és kormánya is.
Akkor még fennállott Magyarországon a kinzó vallatásnak, az ugynevezett
torturának büntetőjogi intézménye. Nem világos törvényen alapult ugyan,
hanem osztrák eredetü rendeleten s gyakorlaton. Az itélőszék 1764. évi
szeptember hó 10-én vádlottak ellen kimondta a kinzó vallatás
alkalmazását. Megátalkodott bűnösséget s konok tagadást hozott fel okul
a már ismert terhelő tüneteken kivül. A határozatot jóváhagyta a felsőbb
kormányszék.
Kétféle vallatás volt. Keményebb és enyhébb. Mind a kettőt hóhér
hajtotta végre törvényes bizonyság jelenlétében. Ez a bizonyság intézte
a kinzotthoz a kérdéseket, melyeket az itéletben előre meg kellett
állapitani.
A keményebb vallatás rendesen halálos volt. Ha a vádlott magára vállalta
a vádbeli tényt: akkor itélettel végezték ki. Ha nem vállalta magára:
akkor a kinzás következtében halt meg. Orvost nem alkalmaztak a
kinzásnál.
Terem nem engedi, hogy a kinzó vallatás intézményét s az orkuti esetben
való alkalmazását részletesen ismertessem. A kemény vallatást rendelték
el Lefkovics Jakab ellen s a könnyü vallatást Jozefovics Mózes ellen.
Jozefovics iránt azért volt kegyesebb az itélőszék, mert ő kijelentette,
hogy mindenáron át akar térni a keresztyén katholikus hitre. A kinzás
teljesitésével az eperjesi hóhért bizták meg. Német származásu alkalmas
embert.
Lefkovicson a kinzó vallatást 1765. évi január hó 25-én hajtották végre.
E nap arról is nevezetes, hogy ez volt Magyarországon törvényes alakban
az utolsó vallatás. A perrendtartás ugyan fennállott még negyedszázadon
át, de az itélőszékek többé e vallatást el nem rendelték. Az
országgyülés 1790-ben örökre eltörölte.
A kinzás délelőtti 11 órától esti 9 óráig tartott. Részletei
borzalmasak. Lefkovics semmit se vallott se magára, se másra. Azt
hiszem, a szenvedett fájdalmak elvették eszét és eszméletét. Nem is jött
többé magához s harmadnapon, január 27-én meghalt.
Jozefovics Mózes, a gombosfalvi bérlő kiállotta az enyhébb vallatást.
Vallott is valamit. Már korábban is azt állitotta, hogy az eset
szinhelyén látta Lefkovicsot, a mint valamit vitt a hóna alatt.
Lefkovics be is ismerte, hogy igen is vitt egy ludat. Az itélőszék ezt
nem hitte el. Ugy vélte, hogy a kis Balla István holttestét hurczolta.
De Jozefovics vallatás közben azt is mondta, hogy véleménye szerint
Sapsa Sámuel, Lefkovics Jakab veje, tervezte az egész gyilkosságot. Ez a
vélemény alaptalannak bizonyult, Sapsa ártatlansága kiderült.
Ápril közepén 1765-ben készült el a végitélet, melyet azután a
kormányszék is jóváhagyott.
Az itélet szerint Lefkovics Jakab a kinzás okozta halállal elvette
megérdemlett büntetését. Jozefovics Mózes is megbünhődött azzal, hogy az
enyhe kinzó vallatást kiállotta. Az ő nejét, Horimlovicsot s Davidovics
Jakabot és egész családját fölmentették, valamennyit nyomban szabadlábra
állitották, minden vagyonukat visszaadták, még a büntető eljárás
költségeit se kellett megfizetniök.
Az itélet a mai jogi felfogás szerint valósággal a vádlottak
ártatlanságát állapitotta meg. Mást nem is állapithatott meg. Hiszen
közvetlen, egyenes és valódi bizonyiték egyetlen vádlott ellen se merült
föl. Csak gyanus jelenségeket tudott a vizsgálat összehozni, de ezek is
olyanok, hogy úgy egyenkint, mint együttesen mást is jelenthetnek s nem
egyedül a vádlottak bűnösségét. Csak elfogult elme s ez is csak izgalmas
időben tudja azokat egyetlen pontra összeképzelni.
Hogy Lefkovicsot és Jozefovicsot az itélet bűnösnek mondta ki s amannak
kinzás okozta halálát s emennek kinzás okozta szenvedését tudta be
büntetésül: ez se bűnösséget igazoló birói szó. A birák állásuk
természeténél s feladatuk magasztosságánál fogva könnyedén nem tévednek,
de ha mégis tévedtek: azt beismerni, megvallani sohase voltak hajlandók.
Akkor a bizonykodás daczos érzete támad fel bennük. A kinzó vallatás
maga is irtóztató tévedése az emberi miveltségnek. Ebben az esetben épen
sulyos tévedés volt, minthogy Balla István halálesetének kideritésére
nézve eredményt nem szült. Ha az eperjesi itélőszék a két megkinzott
zsidót is ártatlannak mondja ki: ez a legszomorubb birói tévedés
töredelmes bevallása lett volna. Itélő biróságtól ilyet soha nem
várhatunk. Még ma sem, a mi mivelt korunkban. Ennél sokkal könnyebb
megoldás volt szabadra ereszteni azt a vádlottat, a ki a kinzást
kiállotta, de életben maradt s rákenni a bűnösséget arra, a ki a hóhér
kezén meghalt. A ledér emberi felfogás szerint annak már ez se
árthatott, a birói tekintély pedig megmaradt.

II. A PÉRI ESET.
(A Kutyakaparó csárda. – Takács András hirtelen halála. – A hatalmas
alispán. – A lelketlen orvos szakértő. – A vizsgálat. – A kis zsidó
gyerek beszéde. – Kínzó vallatás. – A tárgyalás. – A halálos itélet. – A
fölmentő itélet.)
Pér jókora falu Szilágy vármegyében, mintegy kétezer főnyi lakossággal.
Okiratokban Peérnek irják, a környékbeli nép Pírnek ejti ki. Közelében
már oláhok is laknak. Hajdan, ha nem csalódom, Közép-Szolnok vármegyéhez
tartozott s az erdélyi kormányszék volt főhatósága.
A falun kivül, a napkeleti oldalon, a Tasnádra vezető út szélen volt
ezelőtt 113 esztendővel egy csapszék. Közönséges útszéli csárda
körülbelül azon a helyen a hol a pele-szarvadi út a tasnádiból kiágazik.
A csárda neve volt: Kutyakaparás vagy Kutyakaparó csárda. Megvan-e még
most is: nem tudom.
1791-ben zsidó ember volt benne a csárdás, Salamon Ábrahám nevü fiatal
férfi, de már családos. A falusi zsidók ifjan nősültek száz év előtt. A
felesége neve volt: Ábrahám Sára. Volt három apró gyerekük. Egy ölbeli,
egy futós és a legidősebb, a Miska nevü, öt-hat éves.
Ennek a Miska gyereknek nagy szerepe van az esetben. De azért életkorát
biztosan meg nem állapitották. A péri kálvinista pap, Réczei Dániel,
akkor öt évesnek tudta; a zilahi itélőszék hét évesnek, az erdélyi
kormányszék hat évesnek tartotta.
Pér körül termékeny szőlők voltak az időben is. Az Érmellék néven ismert
jeles borvidék idáig kiterjedt. A kutyakaparási zsidó csárdás volt a
szőlőhegybeli pálinkafőző is. Az üst a szőlőhegyi hajlékban volt, ott
főzte és párolta a törkölyt és a seprőt. A pálinkafőzés karácsony után,
de még inkább vizkereszt után megkezdődött s ha már megkezdődött, akkor
a zsidónak éjjel-nappal az üst mellett kellett maradni. Volt egy segitő
embere is, valami Köteles István nevü péri kálvinista magyar ember, a ki
a tüzelőfa hordását, az edények emelgetését s az egyéb szükséges munkát
végezte. A zsidó csak pénteken délután szokott hazamenni, hogy a szent
napot családja körében tölthesse.
Felesége, Sára asszony, éjjel-nappal maga volt a csárdában. Nem volt még
cselédje se, se nő, se férfi. Napközben ugyan nem volt ebből semmi baj,
de este és éjjel mégis félt az asszony egyedül kint a szomszédok nélküli
útszéli csárdában. Jöhet részeg garázda ember, jöhet idegen rossz ember
is, zajt üthet, rendetlenséget csinálhat, a pénzt és italfélét el is
orozhatja, a csárdát mindjárt napnyugtakor be nem lehet zárni: gyönge
asszony, apró gyerekekkel a nyakán, hogy’ viaskodjék ily esetben. Volt
ugyan egy rozzant pisztolya a mestergerendán, de gyönge asszony kezében
az is csak arra való, hogy elvegyék tőle.
Gondoskodni kellett éjjeli házőrzőről.
Volt a faluban egy szegény zsöllér asszony, özvegy Takács Istvánné,
ennek volt egy 13 éves fia: Takács András. Az özvegy asszony és a zsidó
asszony ugy egyeztek, hogy az András gyerek estennen kimegy a csárdába s
ott tölti az éjszakát, reggel pedig hazamegy anyjához segiteni. A zsidó
asszony ád ezért valamit Andrásnak vagy az anyjának. S ez igy lesz
mindaddig, mig a csárdás zsidó a pálinkafőzést be nem végzi s haza nem
szabadul.
1791-ik évi február hó 20-án délután az András gyereknek nem volt kedve
a csárdába kimenni. Vonakodásának nem adta okát, talán nem érezte jól
magát, de azért anyja szavára mégis csak kiment.
Másnap reggel megy az úton gyalogszerrel Kocsis István, utána
ötven-hatvan lépésnyire ballag Zagyva Sári leányzó, hogy száraz ágat
vigyen haza az erdőről. Kocsis István nem vett észre semmit, Zagyva Sári
azonban észreveszi Takács Andrást, a mint ruhástól fekszik az árokban a
csárdától 66 ölnyi távolságban. Kalapja mellette, tarisznyája a
nyakában. Szólitja a lány: nem felel, nem is mozdul. A leány az előtte
menő Kocsis Istvánnak kiált s azt visszahivja. Ketten aztán nézik,
emelgetik a gyereket, költögetik, szólitgatják – mind hiába! A gyerek
holt.
Szegény anyja gondoskodik a temetésről. A jó öreg pap nincs otthon, a ki
tanácsot adna az anyának, iskolavizsgálni jár a vidéken. De otthon van
fia, Réczei Pál, a ki debreczeni akadémikus diák és otthon van a rektor,
Sándorfi József. Elég okos emberek arra, mit kell tenni. Hozatnak ki
borbélyt Tasnádról, vizsgálná meg a halottat. Megvizsgálja. Se vágásnak,
se szurásnak, se ütésnek, se semmiféle külső erőszaknak semmi nyoma a
holttest külsején. Bonczolás nem szükséges, ugy vélekednek. A halál
nyilvánvaló okát is megmondja a borbély. Igen sülyös volt a szegény
gyerek, este bizonyára sok bort vagy pálinkát ivott, a süly megindult s
nagy hirtelen megfojtotta.
Ez se épen lehetetlen, hanem azért ehhez a szakértői véleményhez sok szó
fér.
Van süly is, van görvély is, szenvedhet a gyerek egyikben is, másikban
is, talán valami különös ritkaságként egyszerre mindkettőben is. A sülyt
a görvélytől a mai orvosi tudás sok jelből meg tudja különböztetni, ha
azonban mindegyik a nyakon támadt duzzadásban jelentkeznék, bizony azt
XVIII. századbeli falusi borbély könnyen összetévesztheti. Annyi
bizonyos, hogy a gyerek nyakán a két baj közül egyiknek ott kellett
lenni, másként az értelmes falusi nép, birák, előljárók, tudós asszonyok
a szakértői véleményt szó nélkül el nem hallgatják. Hiszen a sülyt, a
görvélyt, a gugát, a nyak és áll körüli mirigyduzzadásokat ők jól
ismerik. Azt azonban mégis csak ugy kellett elhinniök, hogy a gyerek
este egészséges volt, de az éjjel hirtelen megindult süly hirtelen
megfojtotta. Ezt már csakis a borbély különös mesterségbeli
tekintélyének hitték el, mert különben ez egyáltalán nem valószinü.
A holttestet eltemetik február 21-én.
Pérhez nincs messze Sző-Demeter, csak ugy tiz kilométer távolságban. Az
eset hire már a temetés napján elszállt oda is. Ott lakik az alispán,
Bydeskuthy Imre, előkelő birtokos; ősi, törzsökös, előkelő család
ivadéka maga is, felesége is, a ki a pálóczi Horváth nemzetségből
származik. Tekintélye a vármegye területén az akkori viszonyokhoz képest
majdnem korlátlan. Választott kormányzója a nagy vidéknek. Ősapja
István, dédapja Ferencz, öregapja Zsigmond, apja szintén Zsigmond mind
alispánok; másfél száz éve ők kormányozzák Kraszna vármegyét. Öregapja
azonkivül Apaffy Mihálynak, Erdély nagyfejedelmének lovászmestere volt,
összeköttetésben áll hát családja Erdély főuri és udvari társadalmával
is. Az ő fülébe is eljut a haláleset hire, még pedig gonosz gyanusitás
kiséretében. Azt suttogják ugyanis, hogy zsidókézen halt meg Takács
András, bizonyosan vérét vették, a tasnádi halottvizsgáló borbély ugyan
nem talált a testen külső sértést, de csak azért nem, mert a zsidók
valószinüleg megkenték a kezét.
Az alispán előtt ily előadásban gyanusnak látszik az eset, beizen
Tasnádra másik borbélyért s a mikor ez megérkezik: kocsira ül s átrándul
Pérre. Ott kiásatja a holttestet s nyomban a temetőben, egy odavitt
deszkán felbonczoltatja. A borbélynak – név szerint Füleky János
mesternek – nincs nagyobb orvosi tudása, mint az akkori borbélyoknak
szokott lenni. Tudós orvos különben is kevés volt akkor mindenfelé. Ha
volt is: csak nagyobb városok területén. A gyakorlati orvoslás
voltaképen csak szabályozott és engedélyezett kuruzslásból állott. A
borbélyság kézműipari foglalkozás volt, a borbélyok czéhet alkottak;
voltak inasok, fölszabadult legények s remekes mesterek, mint a
szücsöknél, csizmadiáknál. Ők voltak megfelelő esetekben a biróságok
orvosi szakértői. A kórboncztannak akkor még mint nagyterjedelmü
szaktudománynak talán hire se volt; az élettani, kórtani és boncztani
ismeretek fölötte hézagosak és kezdetlegesek voltak.
Bizonyitja az uj tasnádi borbélynak eljárása is.
Gondosan megvizsgálja a halott külsejét s azon semmi sértést, szakitást,
metszést vagy szurást nem talál. Ezt teljes bizonyossággal kijelenti.
Hiányzik tehát a külső erőszaknak minden nyoma.
Hogy azután a bonczolásban mire terjeszkedett ki, azt miként végezte, a
koponyát fölnyitotta s az agyhártyákat és agyat megvizsgálta-e, a
zsigerekre s a nagy véredényekre s általában a nemesebb belső szervekre
forditott-e figyelmet: nem lehet tudnom, minthogy az orvosi látleletet
nem tudtam megtalálni. Teljesen szavahihető, értelmes tanuk azt
állitják, hogy a mikor a holttestet az árokból kivették, már akkor is
észlelték, de most a bonczolásnál a borbély is mutatta a jelenvolt
közönségnek, hogy a halottnak nemi szervei egészen szét voltak
roncsolva, – de hogy ez a roncsolás mily alaku és természetü volt, miből
és miként keletkezett; sebzésből, szakitásból, genyesztő kórból vagy
állatok marásából származott-e s lehetett-e a halálnak oka: ezzel se a
közönség, se a borbély, se később az itélőszék nem törődött.
Hanem a feljegyzésekből s az itélőszék tárgyalásaiból bizonyos, hogy a
borbély a nyak körül, a szegy és kulcscsontok körül a bőr- és
izomrétegeket átmetszette és felnyitotta s mint a jegyzések mondják, a
nagy életérhez, mely az agy felé irányul, eljutott. Ez alatt
valószinüleg a carotis nevü nagy vérvezető szervet értették. Mikor a
borbély odáig jutott: az eret megmetszette s közbámulatra nem ömlött
belőle a vér. A borbély ekkor e szavakat mondotta:
– Kóser volt ez a gyerek, kivették ennek a vérét, nem maradt ebben semmi
vagy igen kevés vér.
Kóser!
Ez a durva pajkossággal kiejtett szó adta meg a meginditott bűnpör
jellegét. Hiszen a kóser szó csupán a zsidók szava. Csak a zsidók
keresik a kósert, mikor az ennivaló élő állatot megmetszik. Ha kóser
volt a szegény kis Takács András, akkor azt mások meg nem ölhették,
vérét mások nem vehették, egyedül csak a zsidók.
A vérvád irtóztató babonája nyomban feléledt százados szunnyadtából.
Keresztyén vér kell a zsidóknak s ime, most a szegény péri özvegyasszony
fia lett az áldozat!
A nagyközönség természetesen nem tudós a boncztanban. Nem tudós a
hatalmas alispán se, de a csendbiztos se. S azonfelül valamennyi szentül
hisz a szakértőnek. Elhiszi, hogy a holttest életeréből azért nem folyik
a vér, ha az eret átmetszik, mert nincs benne vér. Holott tudnia
kellene, hogy azért nem folyik, mert az agynak, szivnek, tüdőnek nincs
többé mozgása s az életnek gépezete megállt. Elhiszi, hogy a szegény kis
Takács Andrásnak vérét lehetett venni a nélkül, hogy testén bárhol is
sebet ejtettek volna. Sőt elhiszi, hogy az ejtett sebet a zsidók valami
csodálatos hatásu titkos írral a halál után nyomban behegesztették
annyira, hogy azt többé észrevenni nem lehetett. De hát minden babonás
pör, minden boszorkánypör ilyen. Buta hiedelmekből származik.
A borbély véleménye után meg kellett inditani a vizsgálatot. Az alispán
kirendeli vizsgálóbirákul Erdődi Ferencz szolgabirót és Németi György
megyei esküdtet. Hivnak magukkal csendbiztost s tiszti hajdukat. Kijön
maga az alispán is. Letartóztatják s egymástól elkülönitik a zsidó
csárdást, a feleségét s a kis Miska gyereküket. Kikérdezik őket a
halálesetről.
A csárdás, Salamon Ábrahám, nem tud mondani semmit. Ő nem volt otthon,
kint volt a hegyen a pálinkafőzőnél, vele volt embere, Köteles István.