A láthatatlan ember: Fantasztikus regény - 07

de aztán ott hagytam ezt a pályát és a chemiára, fizikára adtam
magamat?… Nem tudta?… Nos, igen: hát igy volt… A »_fény_« megbabonázott.
– A _fény_?
– Az… A _fény_ fizikája, törvényei… Az optikai csalódások!… Az egész,
amit róla tudunk, gyerekség, egyszerü, könnyü theoria, csakhogy sok
benne a hézag… Én tehát, huszonkét éves koromban, tele igazi
lelkesedéssel, azt mondtam magamban: – „Ez a probléma oly fontos, hogy
megérdemel egy egész emberéletet. Én hát neki szentelem az enyémet“. –
Hisz ön is tudja, mily bohó az ember, mig fiatal!
– Akkor is, később is! – felelte Kemp sóhajtva.
– Mint hogyha a tudomány kielégithetné az embert bármily tekintetben is!
– Igaza van! – sóhajtott Kemp ismét.
– Tehát hozzá fogtam a munkához – folytatta Griffin, – és dolgoztam,
mint egy rabszolga. És alig fáradtam, dolgoztam félesztendeig, egyszerre
csak hirtelen rájöttem valamire, ami az első pillanatban megdöbbentett,
elvakitott… Megtaláltam a fénytörésnek egy sajátságos törvényét: a négy
dimenzióban mozgó fénysugár geométriai formuláját… Oh, abban a három
könyvben, amit az a gazember csavargó ellopott tőlem, több ilyen világra
szóló fölfedezés van: csupa csodák, hihetetlen dolgok!… Ez a fölfedezés
volt a vezető eszme, a világosság sugara… Egyszerü törvény, amelyet
azonban fejleszteni, alkalmazni lehetett a gyakorlatban s amely szerint
– kivéve bizonyos szineket – bármely testnek fénytörési indexét
csökkenteni lehet egész addig, amig azonos lesz a levegő fénytörési
indexével.
– Ez nagyszerü! – kiáltott föl Kemp. – De még most sem értem, hogy…
Bizonyos, hogy a törvény segitségével, ha a gyakorlatban is beválik,
láthatatlanná tehet például egy drágakövet s ellophatja anélkül, hogy
látnák… De mi ez ahoz képest, hogy az _emberi testet_ láthatatlanná
tegye?
– Persze a különbség óriási, – felelte Griffin. – De ne feledje, hogy a
láthatóság voltaképen attól függ, hogy a testek miként hatnak a fényre.
Vagy, ha jobban tetszik, forditsunk egyet a dolgon s magyarázzuk azokkal
az ismert törvényekkel, melyeket minden iskolás fiu tud.
– Még most sem értem, – csóválta Kemp a fejét.
– Mindjárt megérti. Tudjuk, hogy a testek vagy elnyelik, vagy megtörik,
vagy visszaverik a rájuk eső fényt s e tulajdonságaik miatt láthatók.
Amely test se el nem nyeli, se meg nem töri, se vissza nem veri a fényt,
– nem is látható. Ezt a vörös könyvtáblát például azért látja ön, mert a
szine elnyeli a fény egy részét, más részét pedig: – mint a vörös
sugarakat – visszaveri. Ha semmit se nyelne el a fényből, hanem mind
visszaverné, akkor ragyogó fehér szinü lenne… Például: ezüst!… Ha
gyémántból lenne, csak nagyon kevés fényt nyelne el, még kevesebbet
verne vissza, hanem megtörné itt-ott s evvel szinte vakitóan átlátszó
fényben tündöklenék… Azt mondhatnók, hogy a gyémánt a fény csontváza… Az
üveg, például, nem oly vakitó s kevésbbé is látható: mert a fénytörés és
visszasugárzás csekélyebb rajta…
Kemp álmélkodva hallgatta Griffin szavait.
– Mi lesz ebből?… hisz ezt mindenki tudja!… Csak nem akarja Griffin lóvá
tenni őt?…
Griffin neki melegedve folytatta:
– Következik ebből, hogy például a nagyon vékony, közönséges üvegből
készült kocka, illetőleg üres doboz, a félhomályban nem is látható, mert
alig nyel el valamelyes fényt s még sokkal kevesebbet tör meg vagy ver
vissza. S ha például a közönséges üveget vizbe vagy még sürübb
folyadékba teszi, majdnem láthatatlanná lesz, mert a fénysugár, mikor a
vizből átmegy az üvegbe, csak alig törik meg, vagy verődik vissza. Az
üveg ugyanazon törvény folytán lesz láthatatlan, amely törvény folytán a
hidrogén se látható a levegőben.
– Ugy van! – hagyta helyben Kemp, – ez világos. Annyira világos, hogy ma
már minden iskolás gyerek tudja.
– Van még egyéb is, amit minden iskolás gyerek tud, – folytatta a
láthatatlan ember. – Ha összetörjük az üveget, Kemp, ha porrá törjük,
sokkal láthatóbb lesz… a levegőn fehér por lesz belőle, ugy-e? Még pedig
azért, mert a porrá törés következtében megsokasodnak élei, lapjai,
szóval az a felület, mely a fényt megtöri vagy visszaverheti. Az
üveglapnak csak két felülete van: ha pedig porrá törjük, több ezer s
ezek mindegyike elnyel, visszaver, vagy megtör valamit a ráeső fényből…
– Ez is igaz, – hagyta helyben Kemp.
– Ámde ha ezt a fehér, porrá tört üveget vizbe teszszük, legott eltünik…
láthatatlan lesz! Mert a porrátört üvegnek és a viznek fénytörési indexe
majdnem ugyanaz és a fény csak kevéssé törik meg, midőn egyik anyagból a
másikba megy át.
– Természetes! – kiáltott fel Kemp érdeklődve.
– Ha _ez_ természetes, – folytatta Griffin, – akkor természetes az is,
hogy minden test láthatatlan lesz, mihelyt oly anyagba, környezetbe
helyezzük, amelynek fénytörési indexe azonos az övével. Tehát, például,
a porrá tört üveg a levegőben is láthatatlan lenne, ha fénytörési
indexét valami módon egyenlővé tennők a levegő fénytörési indexével…
Igaz-e, Kemp?
– Igaz, igaz… Csakhogy az emberi test _nem_ porrá tört üveg!
– Persze, hogy nem az, – felelte Griffin – _mert még sokkal áttetszőbb_!
– Ostobaság!
– Micsoda?… S ezt ön mondja… orvos létére?… Csodálatos, hogy felejt az
ember! Tiz év alatt igy elfeledte, amit a fizikában tanult?… Jussanak
csak eszébe mindazok a testek, amelyek áttetszők, bár nem látszanak
annak… Például a papiros: csupa áttetsző rostokból készül s csak azért
fehér és nem áttetsző, mert rostjai közé levegő szorult: de ha e rostok
közeit kitöltjük – teszem azt, olajjal – ugy, hogy a fénytörés és a
fényvisszaverődés csökken, mindjárt oly áttetsző lesz a papiros, mint az
üveg… De nem csak a papiros lesz ilyen, hanem a gyolcs, a gyapot, a
posztó, a fa, a _csont_, Kemp, a _hus_, Kemp, a _haj_, Kemp, a _körmök_,
Kemp, az _idegek_, Kemp: szóval _az egész emberi test_, Kemp… Kivéve a
vér vörös szinét és a haj, a szőrök festékanyagát… Mert az emberi test
legnagyobb része, az eleven ember rostjai általában ép oly áttetszők, –
vagy ha jobban tetszik: átlátszók, – mint a viz.
– Persze, persze! – kiáltott föl Kemp izgatottan. – Hisz épen az éjjel
gondolkoztam ezen… s eszembe jutottak a lárvák, a kocsonyás-testü
puhányok, a naupliusok meg a tornariák…
– Na lássa!… S én tudtam mind ezt már Londonban; de nem árultam el
titkomat senkinek… Hobbema, a tanárom, – hisz ön is ismerte, mily
becstelen irodalmi kalóz volt! – folyton lesett, vizsgált mindnyájunkat,
hogy meglopja fölfedezéseinket, ha kisérletezés közben rájönnénk
valamire… Vigyáznom kellett hát, hogy észre ne vegyen semmit s ezért
csak lassan, titokban dolgozhattam… De nem törődtem vele; ugy is azt
akartam, hogy ne tudjon senki a dolgomról, még csak egészen tökéletes
nem lesz; akkor egyszerre, hirtelen állok elő vele s egy csapásra
világhirü ember leszek.
– Hihetetlen! – dörmögte Kemp elhülve.
– Hihetetlen, de mégis igaz? – felelte Griffin. – És a véletlen
szerencse, mely annyi nagy fölfedezésnek főmestere volt, nekem is
segitségemre jött…
– És mi volt az?
– Ah, hogy mi volt az?… Hát ez: Ön tudja, hogy a vér vörös szinét a
benne uszkáló testecskék okozzák… Nos, ezeket a testecskéket át lehet
változtatni fehérré, anélkül, hogy ez bármi módon ártana
szervezetünknek, vagy gátolná, csökkentené a vörös vértestecskék
élettani funkcióját.
Kemp hihetetlenül meglepetve kiáltott föl, mialatt a láthatatlan ember
fölkelt s izgatottan járkálva folytatta.
– Értem a csodálkozását. Jól emlékszem arra a nevezetes éjszakára… késő
éjszaka volt, mert rendesen olyankor dolgoztam, mikor tudtam, hogy senki
se zavarhat; s egyszerre csak átvillant agyamon a bóditó gondolat…
Egyedül voltam a tágas laboratoriumban s csak a gázlángok halk sercegése
hallatszott a csöndes éjszakában… „Láthatatlanná tehetnék akármily
állatot: egész testét, kivéve a hajában, szakállában levő festékanyagot…
Magam is láthatatlan lehetnék“… És hirtelen görcsösen összerándultam
örömömben; hisz albino voltam, csuf arcu, idétlen fiatalember, akitől
még tanulótársaim is önkénytelenül borzadtak… Rettenetes dolog volt ez!…
Oda támolyogtam az ablakhoz és kibámultam a csillagos éjszakába…
„Láthatatlan lehetnék!“… mondogattam magamban gépiesen…
Kemp szinte rémülten bámult rá Griffinre, aki sóhajtott és álmodozva
folytatta:
– Azt gondoltam, hogyha megtehetném ezt, valósággal fölébe kerekedhetném
felebarátaimnak… Szemeim látták, elmém megsejtette a roppant előnyt, mit
a láthatatlanság adománya biztosithatna… A rejtélyességgel járó
borzalom, a korlátlan szabadság, a roppant hatalom… Gondolkozzék csak
rajta!… És én a csuf külsejü albino, a nyomorral küzködő szerencsétlen
tanárjelölt lehetnék _ilyen_; hirtelen, máról holnapra!… Feleljen
őszintén, Kemp, feleljen őszintén… Nem tántorodott volna meg-e ön is?…
Elhallgatott; de midőn Kemp nem felelt, kissé idegesen folytatta:
– Bizonyára mindenki rávetette volna magát erre a fölfedezésre… Épen
ugy, mint én… Három álló esztendeig dolgoztam rajta irtózatos, egetvivó
erőfeszitéssel… S valahányszor fölkusztam egy-egy szédületes meredekre,
megint egy másikat pillantottam meg, amely még magasabb, még
szédületesebb lett… A sok részlet, a sok figyelmen kivül hagyott
apróság!… És a csüggedés, a kétségbeesés!… És ráadásul Hobbema, aki
folyton lesett, kémlelt és egyre kiváncsian zaklatott, hogy mikor teszem
már közé rejtélyes kutatásaim eredményeit… Oh, Kemp, bizony-bizony
mondom, hogy irtózatos küzdelem volt!
– És mi lett a vége?
– A vége?… A vége az lett, hogy három esztendei képtelen erőfeszités
után rájöttem, hogy a titkomat nem valósithatom meg… Lehetetlen volt, –
lehetetlen!
– Hogy, hogy? – kiáltott föl Kemp elbámulva.
– Nem volt pénzem! – felelte a láthatatlan ember s az ablakhoz menve,
kinézett a csöndes, verőfényes vidékre.
Majd hirtelen megfordult és rekedten mondta:
– Aztán… aztán… megloptam apámat…
Kemp hevesen fölkiáltott és fölugrott; Griffin pedig halkan, szinte
suttogva tette hozzá:
– A pénz nem az övé volt… s midőn nem tudott beszámolni a más pénzéről –
agyonlőtte magát.


XVIII. FEJEZET. A portland-utcai házban.
Kemp megdermedve állott egy pillanatig és lélektelenül nézett arra a
fejetlen alakra, amely háttal feléje kinézett az ablakon. Majd, mintha
eszébe jutott volna valami, gyorsan odaszaladt hozzá, karon fogta és
elvezette az ablaktól.
– Ön fáradt, – mondta neki, – üljön le ide a karosszékembe. Én majd
sétálgatok, mialatt ön mindent elmond nekem.
Ugy ültette Griffint, hogy ne láthasson ki az ablakon, ő maga pedig
folyton ott járt-kelt és mozgott a láthatatlan ember és az ablak között.
Griffin hallgatott egy darabig, majd hirtelen tovább folytatta:
– Mikor ez történt, én már nem voltam Chesilstoweban. A mult évi
decemberben történt. Szobát fogadtam Londonban; nagy, butorozatlan
szobát a portland-utca egyik ócska házában… Megvettem apám pénzén
mindent, amire csak szükségem volt a munkához és hihetetlen szorgalommal
dolgoztam. Minden nap közelebb vitt egy lépéssel a célomhoz; ugy
tetszett, hogy sürü ködből jövök kifelé, egyre közelebb a világossághoz,
a naphoz… Ekkor történt apámmal az a szerencsétlenség. Emlékszem
temetésére. Egész valómat ugy betöltötte a munkám, hogy nem is tudtam
egyébre gondolni; még csak a kis ujjamat se mozditottam meg, hogy
tisztára mossam apám becsületét… Emlékszem a temetésre: olcsó, szegényes
temetés volt… rossz fakoporsó, egyetlen egy pap; ez is régi barátja, aki
csupa szivességből bucsuztatta el a megboldogultat…
… Emlékszem, hogy egy csöppet sem sajnáltam apámat, amint lassan
hazafelé ballagtam a ködös téli napon… áldozata lett beteges
érzékenységének; többre becsülte a más pénzét, mint a tulajdon életét…
Gyönge volt: elbukott…
… Fölmentem a lakásába. Szomoru, elhagyatott, rendetlen volt… Itt éltem
gyermekéveimet… Egy pillanatra, mint valami büvös vizióban, ujra láttam
magamat, mint boldog gondtalan, ártatlan fiucskát… A szivem fájni,
sajogni kezdett… Aztán láttam azt a lányt, aki tiz esztendővel ezelőtt
először hallotta tőlem a szerelmem hazug szavait… Ennek az emléke is
fájt, sajgott… De csak egy percig; aztán kitéptem szivemből mindent, a
multat összes emlékeivel, minden hiábavaló érzéseivel és mentem haza a
szobámba, dolgozni…
… Ah, mily más volt ott minden!… Elememben voltam; müszereim, gépeim
közt, amelyek évek óta egyetlen barátaim, vigasztalóim, segitő társaim
voltak!… Ez volt az én életem: ez volt a jövő, amely minden szépet és
jót igért… még pedig rövid időre, mert minden készen volt immár s csak
az utolsó kisérletet kellett megtennem…
… Előbb-utóbb elmondom önnek, Kemp, az egész bonyolult kisérletet. Most
nem akarok részletesen foglalkozni vele. Legnagyobb részében ugy is
pontosan és tüzetesen leirtam abban a három könyvben, amit az a csavargó
elrabolt tőlem… Oh Kemp! vissza kell szereznünk azt a három könyvet: még
ha az életébe kerül is annak a gazembernek!… De hagyjuk ezt most!
… Tehát: meg kell találnom a módot, hogy oly réteggel veszem körül a
testemet, amelynek fénytörési indexe ugyanaz legyen, mint a levegőé…
Erről majd később részletesebb magyarázatot adok önnek; egyelőre elég
annyi, hogy ezt a kisérletet először egy darab posztón végeztem el…
… Volt két dinamo-gépem e célra s e két kis gépet gázzal hajtottam. A
módját is elmondom később: ne higyje azonban, hogy a hires
Röntgen-sugarakkal dolgoztam!… Szó sincs róla!… Tehát: a kisérlet
fényesen sikerült; a posztó lassan-lassan halványodni kezdett, majd
áttetsző lett, mint a köd, a füst… s végre elenyészett, eltünt… nem
láttam többé!…
… Ha nem magam csináltam volna, sohse hittem volna el, Kemp!… Nem láttam
semmit: de ha odanyultam, megfoghattam a kezemmel – s ugyanaz a vastag,
erős posztó volt!… Megrezzenve ejtettem le a földre… s aztán alig tudtam
megtalálni!
… Most egy másik, még különösebb kisérlet következett. Nyávogást
hallottam az ablakom alatt; kinéztem s láttam, hogy a tüzfalhoz épitett
félszer tetején, elgémberedett macska didereg… Hirtelen átvillant
agyamon a gondolat: – „Itt a kedvező alkalom a legfontosabb kisérletre!“
– Odamentem az ablakhoz, kinyitottam és gyöngéden, szeliden becsaltam a
macskát a szobába…
… Az állat beugrott és duruzsolva dörgölődzött a térdemhez… Félig éhen
halt már; én odaadtam neki a tejet, amit reggelire hozattam s amely még
ott volt a csészében… A macska mohón megitta mind, aztán óvatosan,
szimatolva körüljárt a szobában, hogy megbarátkozzék uj környezetével…
Véletlenül rábukkant a láthatatlan posztódarabra is; ah, ha látta volna,
mily nagyot ugrott és hogy fujt, prüszkölt ijedtében!… De hamar
megnyugtattam; fölvettem az ölembe, szépen megsimogattam s odafektettem
ágyamba, az egyik vánkosra.
– S aztán kisérletezett vele? – kérdezte Kemp.
– Ugy van, kisérleteztem, de nem sikerült, Kemp.
– Nem-e?
– Két körülmény hiusitotta meg: a karmok és az a sötét festékanyag, mely
a macska szeme mögött van… Ön tudja, mit gondolok.
– Hogyne?… Az a _tapetum_.
– Ugy van: _tapetum_… Ez hiusitotta meg… Tehát, miután beadtam a
macskának azt a szert, amitől a vérvörös testecskéi szintelenek lesznek,
vánkosostól rátettem a készülékre és elaltattam kloroformmal… A két
dinamo-gép berregve müködött; a macska és a vánkos lassankint átlátszók
lettek, majd végkép eltüntek… de megmaradt két apró, kisértetiesen
villogó macska-szem.
– Borzasztó!
– Nem tudom, mi az oka… Történt azonban, hogy az állat fölébredt, még
mielőtt végkép láthatatlanná tehettem volna. Mivel elővigyázatból
megkötöztem, nem szabadulhatott el, de keservesen nyávogni kezdett…
Ugyanekkor kopogtak az ajtómon; egy iszákos vén banya volt, aki a
portás-szobában lakott s a macskáját kereste… Hirtelen odaszoritottam a
macska orrához a kloroformos szivacsot, mire a szerencsétlen
elhallgatott és ismét elbódult…
– Nem az én macskám van odabent? – kérdezte kivül a vén banya egyre
kopogtatva.
– Itt nincs macska, – feleltem udvariasan.
… S biztos lévén, hogy a macska alszik, kinyitottam az ajtót. A vén
asszony gyanakodva nézett be a szobába; a két kis dinamo-gép vigan
berregve dolgozott, a gázlámpás fénye pedig bevilágitotta az egész
szobát… Félre álltam, hogy a banya jobban beláthasson a szobába s ez ugy
látszik, megnyugtatta, mert udvariasan köszönt és elment.
– Meddig tartott a kisérlet? – kérdezte Kemp.
– Három vagy négy óráig a macskával. Legutoljára tüntek el a csontjai,
az idegei, a haja és szőrének tarka végei… De, amint már mondtam, a
karmai és a szemei nem lettek láthatatlanok.
… Már rég éjszaka volt, mielőtt a kisérlet véget ért s a macskából csak
két szemet meg a karmait lehetett látni. Megállitottam a gépeket és
megsimogattam a láthatatlan állatot, mely még mindig bódultan feküdt
ott; feloldoztam a zsineget, melylyel lekötöztem s mivel nagyon álmos
voltam, ott hagytam őt és magam is lefeküdtem… De nem igen birtam
aludni. A nagy izgatottság kiverte szemeimből az álmot: bágyadtan
feküdtem ágyamban, ujra meg ujra átgondoltam az egész kisérletet, majd
azon tünődtem, mi mindent fogok tenni, ha magam is láthatatlan leszek s
mialatt a lázas ábrándok megszálltak, lassankint valami öntudatlan
lidércnyomás jött rám…
… Éjfél után két óra tájban hirtelen fölriadtam: a macska ijesztően
nyávogott a szobában… Fölugrottam és meg akartam fogni, hogy
elhallgattassam, de sehogy se birtam megfogni… Egyre nyávogott s hol
itt, hol amott láttam két villogó szemét, amely röpülni, suhanni
látszott a levegőben… Végre kinyitottam az ablakot és nagy zajjal
kergetni, hajszolni kezdtem… Azt hiszem, hogy erre megijedt és kiugrott…
Mert azóta se nem láttam, se nem hallottam többé…
– Hihetetlen!… Hihetetlen! – szörnyüködött Kemp, összecsapva kezeit.
Griffin mélázva folytatta:
… Ekkor, Isten tudja, hogyan, hogyan nem, ismét az apám temetése jutott
eszembe… Nem birtam aludni, a fejem zugott… végtelenül fáradt, csüggedt
voltam, alig vártam a reggelt… s mihelyt megvirradt, azonnal sétálni
mentem.
– Csak nem akarja elhitetni velem, – szólt közbe Kemp hevesen, – hogy
egy láthatatlan macska kóborol Londonban?
– Ha csak agyon nem verték, miért ne? – kérdezte a láthatatlan ember.
– Miért ne? – álmélkodott Kemp – Ön tehát azt hiszi?…
– Valószinü, hogy agyonverték, – folytatta Griffin. – Négy nappal később
még élt, mert mikor a Tichfield-utcán jártam, egész csomó embert láttam,
akik mind azt nézték, honnan jön az a rejtélyes nyávogás, melynek okát
sehol sem födözhették föl.
Griffin hallgatott pár pillanatig, majd hirtelen folytatta:
– Nem tudom, hol és merre kóboroltam az nap reggelén, de egyszerre csak
ott voltam az Albany-utcában és láttam, hogy a huszárok épen
kilovagolnak gyakorlatra… Ekkor már oly rögeszmévé lett bennem a
láthatatlanság vágya, hogy mindenáron kész voltam megvalósitani
tervemet. De a szükség is kényszeritett rá, a pénzem is fogytán volt s
ha nem sietek, ismét elszalasztom az alkalmat… Álmosan, bágyadtan
támolyogtam haza, megebédeltem, nagy adag sztrychnint vettem be és
ruhástól feküdtem az ágyba… A sztrychnin nagyon jó idegerősitő, Kemp; ha
valaha szüksége lenne rá…
– Tudom!… Tudom!…
– Egészen megerősödve, megifjodva keltem fél, de nagyon ideges voltam…
– Oh, ismerem a hatását! – vágott közbe Kemp.
– Hallottam, hogy valaki kopog az ajtón, – folytatta Griffin. –
Kinyitottam: a szállásadóm volt… egy vén lengyel zsidó, hosszu, szürke
kaftánban, őszes pájeszszel. Fenyegetőleg támadt rám, hogy az éjjel egy
macskát kinoztam… ő biztosan tudja, mert többen hallották a szegény
állat kinos nyávogását… Tudni akarja tehát, hogy mi történt, mert az
állatkinzás szigoruan tilos, ő pedig nem akarja, hogy velem együtt őt is
megbüntessék.
… Én tagadtam a macskát. Erre a zsidó azt mondta, hogy a kis dinamogépek
zugását az egész házban hallani s a lakók nem tudnak tőle aludni… Ebben
igaza volt… Mialatt beszélt, gyanakodva, kémlelődve nézelődött a
szobában ezüst-keretes pápaszeme mögül, ugy, hogy én megijedtem, hátha
kitalálja a titkomat?… ha megsejti, hogy miben járok és fölád, elárul?…
… Gyorsan oda álltam elébe, hogy ne lássa a két kis dinamogépet, melyet
már ugy állitottam föl, hogy csak épen rá kellett ülnöm és meginditanom
a motort… Ez azonban csak még jobban fokozta az öreg zsidó gyanuját…
… Mit csinálok itt?… Miért titkolózom ugy?… Miért vagyok mindig
egyedül?… Nem tiltja-e a törvény azt, amit teszek?… Nem
életveszélyesek-e a kisérleteim?… Az ő házában mindeddig soha semmiféle
tiltott dolog nem történt…
… Erre már dühbe jöttem. Hevesen rákiáltottam, hogy rögtön takarodjék ki
a szobámból… A vén zsidó tiltakozni kezdett, azt hánytorgatta, hogy övé
a lakás, tehát jussa van itt lenni… De én nyakon ragadtam, a gallérja a
kezemben maradt… ekkor hátulról megragadtam a vállát és kilóditottam a
szobából… Aztán hirtelen becsaptam az ajtót és bezártam…
… Kint a folyosón még toporzékolt egy darabig, de én rá se hederitettem.
Aztán elment… De ez végkép megérlelte bennem eddigi szándékomat.
Éreztem, hogy sietnem kell, különben nem lesz időm… Ha ki kell
hurcolkodnom, megint oda lesz néhány nap s különben is mindössze alig
volt husz font sterlingem… El kellett tehát tünnöm nyomtalanul, különben
mindennek vége!
… Arra a gondolatra, hogy az utolsó percben hiusulhatna meg a tervem,
amelynek megvalósitásán évek óta fáradtam, lázas tetterő szállt meg.
Gyorsan összeszedtem könyveimet, meg a checkkönyveimet, mert minden
pénzem egy bankban volt – ez most mind annál a bitang csavargónál van! –
s a legközelebbi postahivatalban föladtam egy portland-utcai
postahivatalba cimezve _poste restante_.
… Mikor haza jöttem, a lépcsőn találkoztam a házi gazdámmal. Ha látta
volna, hogy megijedt, mikor megpillantott és hogy félre állt az
utamból!… Én gyorsan fölszaladtam, hevesen becsaptam magam után az
ajtót; aztán hallottam, amint az öreg zsidó is fölsompolygott halkan a
lépcsőkön, megállt az ajtóm előtt és hallgatózott… Én azonban nem
törődtem vele, csak lázasan dolgoztam.
… Azon az estén s a rákövetkező éjszakán mindent elvégeztem… Bevettem a
szereket, melyek a vért szintelenitik s amig hatásuktól bódultan
hevertem az ágyon, hallottam, hogy ismételten kopognak az ajtómon… Mivel
nem feleltem, a kopogás abba maradt; de nem sokára ismét hallottam, hogy
valaki oda jött az ajtóm elé s láttam, hogy valami papirost dugnak be a
küszöb és ajtó-nyilás közt… Összehajtogatott kék papiros volt…
… Dühösen fölugrottam az ágyról, kinyitottam az ajtót és ráförmedtem a
házigazdámra mert ő volt…
– Nos, mi az megint?
… Az öreg zsidó volt; az a papiros pedig hivatalos fölszólitás volt,
hogy költözködjem ki a lakásból… A vén ember szótlanul nyujtotta oda a
papirost, de valami furcsát láthatott a kezemen, mert meghökkenve
tekintett föl az arcomra…
… Megtántorodott és hörögve kapkodott lélekzetért… Aztán hörögve
fölsikoltott, elejtette a gyergyát és rémülten, tapogatózva menekült a
sötétben… Hallottam, hogy el is bukott, amint lefelé ment a lépcsőkön…
… Becsaptam az ajtót, bezártam s aztán a tükörhöz siettem… Most már
értettem a zsidó rémületét!… Az arcom fehér volt, mint a márvány… még
fehérebb: mint a gipsz.
… De a kisérlet maga irtózatos szenvedésekkel járt. Ezt nem vártam.
Iszonyu, rettenetes éjszakám volt. Képzelhetetlen fájdalmak gyötörtek…
Egyik ájulásból a másikba estem s hogy elnyomjam kiabálásaimat, betömtem
a számat, csikorgattam a fogaimat s oly rémesen hörögtem, hogy most is
megborzadok, ha rá gondolok… Most már értettem, mért nyávogott az a
szerencsétlen macska oly rémesen, a mig kloroformmal el nem altattam…
Szerencse, hogy csak magam voltam a szobában; mert mikor a fájdalom
jobban elővett, ugy nyögtem és hörögtem, hogy irtózatos volt hallani!…
… De aztán vége lett ennek is. A fájdalmak lassankint csillapultak, de
ekkor oly bágyadt lettem, hogy mozdulni se birtam. Azt hittem, hogy
megöltem magamat; de nem sokat törődtem vele… eközben virradt s kissé
megjött az öröm is… Ah, Kemp!… Sohasem fogom elfeledni azt a reggelt!…
Hogy elborzadtam, mikor megpillantottam a kezeimet, amelyek olyanok
voltak, mint az átlátszó üveg és egyre jobban elvesztették alakjukat,
körvonalaikat; mig végre tisztán láttam rajtuk keresztül is… oly
tisztán, mintha semmi se lenne előttem!… És hiába csuktam le a szemeimet
is; tisztán láttam akkor is; mert a szempilláim átlátszók voltak!
… Megöltem az álmot, Kemp, mert csukott szemekkel is láttam, mindig
láttam, mindent láttam!… És a lábaim, combjaim, a fogaim… s végre csak a
körmeim látszottak még homályosan… aztán, azok sem,… csak itt-ott holmi
barna folt, amit valami maró sav hagyott rajtuk!…
… Föltápászkodtam fektemből, de eleinte szinte járni se tudtam, mert nem
láttam a lábaimat s nem tudtam, hová rakom őket… Gyönge és fölötte éhes
voltam. Oda mentem a tükörhöz és belebámultam a semmibe… Ugy van, a
semmibe!… Mert semmit se láttam a tükörben, – semmit, csak valami
körforma apró kerek foltot; szemgolyóimnak azt a kis festék-anyagát,
amely még nem tünt el egészen…
… Valóban, őrült akaraterőre volt szükségem, hogy visszavánszorogjak a
gépemhez, hogy ismét ráfeküdjem és bevégezzem a szörnyü, hajmeresztő
kisérletet!…
… Aztán egész délelőtt aludtam, kendővel takarva be a szemeimet, hogy
sötétben legyek. Dél tájban ismét kopogtak az ajtómon… Most már erős
voltam, mert pihentem és fürgén ugrottam föl… Hallottam, hogy suttognak
az ajtóm előtt… oda siettem a géphez, amily halkan és nesztelenül
lehetett, szétszedtem az egészet, szerte hordtam részeit a szobában,
hogy senki se tudja majd összerakni, ha esetleg rá akadnak…
… Közben a kopogás ismétlődött és erősebb lett; majd hangokat is
hallottam: először a gazdám, aztán két meglett fia hangját… Hogy időt
nyerjek, felelgettem nekik belülről… kezembe jött a láthatatlan vánkos
és posztódarab is; gyorsan kinyitottam az ablakot és kidobtam őket… De
amint az ablaknyilást meghallották, azok hárman odakint neki feküdtek az
ajtónak… Az ajtó recsegett, de az a két vas-tolózár, amit én szögeztem
rá belülről, ellentállt…
… Erre meghökkentem, de egyszersmind dühbe is jöttem… Gyorsan kezdtem
összehordani mindenféle papirost, ujságot és szalmát, ami csak a
szobában volt és oda vezettem a gázt egy gummicsövön át… Az ajtót
kegyetlenül döngették… Nem találtam a gyufát! Dühömben az öklömbe
haraptam, de nem tehettem semmit!… Szétrugdostam a papirost,
visszaforditottam a gázt, kiléptem az ablakon a falhoz épitett félszer
tetejére s óvatosan behuztam az ablakot, sőt a függönyt is
leeresztettem…
… Aztán vártam, hogy mi lesz… Nagy feszitő vasat dugtak az ajtó alá, egy
nagy reccsenés és – bedőlt az ajtó… A házi gazdám meg két fia, hatalmas,
termetes suhancok, berohantak a szobába… s mögöttük kullogott az az
utálatos vén boszorkány, aki tegnap a macskáját kereste rajtam.
… Meghökkenve, elképedve álltak meg, mikor látták, hogy a szoba üres… Az
egyik rögtön az ablakhoz szaladt, fölhuzta a függönyt és kinézett…
Kimeresztett szemei, duzzadt ajka, szakállas arca alig volt az enyémtől
két arasznyira… Már föl is emeltem öklömet, hogy az arcába csapok, de
még idejében meggondoltam a dolgot.
… A fickó nem is sejtette, hogy ott vagyok előtte és körösztül nézett
rajtam… Ugyanugy körösztül néztek a többiek is, mert szintén odajöttek;
de aztán mind visszarohantak a szobába és mindenütt kutattak engem…
Midőn sehol sem találtak, hevesen vitatkozni kezdtek azon, hogy valóban
hallották-e a hangomat, vagy csak képzelődtek?… Nekem pedig, amint az
ablakra könyökölve néztem őket, nagy megkönnyebbülés szállt a szivembe
és szinte szerettem volna fölkacagni!…
… A vén zsidó, amennyire zagyva beszédéből kivehettem, azt állitotta a
vén banyával együtt, hogy eleven állatokat boncolok; a két fiu ellenben
azt bizonyolta, hogy elektrotechnikus vagyok, ami abból is látszik, hogy
két dinamo-gépem és radiátorom van… Ugyanekkor jött arra az a házaló,
aki a szomszédszobában lakott egy hentessel; ezt is behivták és
elmondták neki az esetet…
… Közben a vén banya kiváncsian nézegette a radiátorokat… Erre
megijedtem… Ha valami éles eszü, okos elektro-technikus meglátja ezt a
készüléket, rögtön gyanithatja, hogy mi célra kellhetett s akkor féltve
őrzött titkom nem titok többé… Gyorsan bemásztam az ablakon, nesztelenül