A láthatatlan ember: Fantasztikus regény - 04

vagyok-e, vagy valóság?
A csavargó felelet helyett ismét talpra ugrott és futni akart. De,
mintha valaki gáncsot vetett volna neki… megint elbukott.
– Ha nem ülsz veszteg, – förmedt rá a hang, – fejbe doblak az első
kővel.
– Könnyen beszél az ur! kesergett a csavargó s amint ült, kezébe fogta a
fájós lábát, de félszemmel egyre azt a követ nézte, mely a levegőben
látszott libegni.
– Könnyen beszél az ur! – ismételte panaszosan, – de én nem értek semmit
az egészből… A kavicsoknak lábuk kél… A kövek beszélnek… Engem a földhöz
vágnak… Jól van hát: megadom magam és szót fogadok.
A levegőben libegő kavics lehullott a földre.
– Pedig egyszerü a dolog, – szólalt meg a hang. – Én láthatatlan ember
vagyok.
– Hát mondja meg, amit nem értek, – könyörgött mr Marvel, reszkető,
elcsukló hangon. – Hová bujt el?… Hol rejtőzik… Hogy tud beszélni?… Mind
ezt nem értem, de azért megadom magamat… Szót fogadok.
– Az az egész, hogy láthatatlan vagyok, – felelte a hang. – Meg kell
értened, hogy láthatatlan vagyok: ez az egész.
– Hisz ezt mindenki láthatja! – nyögte a szerencsétlen csavargó. – Ezért
ugyan sohse legyen az ur olyan türelmetlen és indulatos… De, könyörgöm,
mondja meg mégis: hogy tud igy elbujni?
– Láthatatlan vagyok. Ez a fődolog. S azt akarom, hogy megértsd végre…
– De merre van az ur? – vágott közbe mr Marvel.
– Itt állok az orrod előtt… három lépésnyire tőled.
– Uram bocsá’!… Ne tegyen lóvá az ur! hisz nem vagyok se vak, se
bolond!… Még utóbb el akarja hitetni velem, hogy egészen olyan, mint a
levegő!… Pedig én nem vagyok afféle irástudatlan csavargó…
– Pedig én olyan vagyok, mint a levegő!… Egészen átlátszó és te is
keresztül látsz rajtam.
– Micsoda?… Hát önnek nincsen teste?… Hát a hangja?…
– Én is éppen olyan ember vagyok, mint te… van testem is… ennem is kell,
innom is kell… ruhára szorulok… Csakhogy láthatatlan vagyok… Érted-e,
láthatatlan vagyok… Ez az egész: láthatatlan!… Ha ezt megérted, akkor
mindennel tisztába vagy.
– Láthatatlan?… és mégis van teste?
– Van.
– Hát adja ide a kezét, – mondta mr Marvel, – ha csakugyan van keze…
Akkor talán még se lesz oly hihetetlen a…
– Uram Isten! – kiáltott föl hirtelen. – Hogy megijesztett!… Minek ugy
megszoritani a kezemet?
Érezte, hogy a láthatatlan kéz ujjai erősen megfogják a bal kezét, ő
pedig reszkető jobb kezével végig tapogatta a láthatatlan ember karját,
föl a válláig, aztán izmos mellét, a nyakát és végre szakállas állát…
– Oda vagyok! – álmélkodott a csavargó szörnyüködve. – Ez a legnagyobb
csoda, amióta világ a világ… Olyan ember, mint én és mégse látszik
belőle semmi… csak… csak…
Élesebben megnézte a látszólag „üres levegőt“ s aztán habozva kérdezte:
– Mondja csak, nem sajtot meg kenyeret evett utoljára?
– De azt, – felelte a hang. – Csakhogy még nem emésztettem meg.
– Hát ezt látom! – szólt mr Marvel. – Hanem azért szörnyen csodálatos
eset ez!
– Korántsem oly csodálatos, mint ahogy te hiszed.
– No, az én eszemnek nagyon is csodálatos, – felelte a csavargó. – De
hogy az ördögbe láthatatlan ön, uram?… Ezt igazán nem értem.
– Ennek nagyon hosszu a története. Aztán meg…
– Mondom, igy is, ugy is végkép oda vagyok! – sóhajtott mr Marvel.
– Most csak ennyit mondok, – folytatta a hang, – segitségre van
szükségem. Ezért jöttem ide. Véletlenül akadtam rád… őrülten, dühösen,
kétségbeesve jártam erre… Embert tudtam volna ölni… És akkor
megláttalak.
– Irgalmas Isten! – jajdult föl mr Marvel.
– Ide értem a hátad mögé… megálltam… haboztam… de nem bántottalak…
Mr Marvel csak a kezeit tördelte, szólni nem tudott…
– Nem bántottalak, – folytatta a hang, – mert igy szóltam magamhoz: –
„Ez is ép oly kitaszitott ember, mint én vagyok. Ilyenre van szükségem“,
– ezért nem bántottalak s ezért szólitottalak meg.
– Irgalmas Isten! – jajgatott a szegény csavargó. – De hát miben és
hogyan lehetek én önnek segitségére?… Hisz nem is látom önt!
– Segiteni fogsz, hogy ruhát, eleséget, tanyát szerezzek… s más egyebet
is, amire szükségem lesz… Ha pedig nem akarnád, – akkor… De nem!… te
okos ember vagy és szót fogadsz… szót _kell_ fogadnod!
És ismét kegyetlenül megrázta a csavargót.
– De uram, az Isten szerelmére! – könyörgött szegény mr Marvel,
levegőért kapkodva: – minek bánt engemet?… Lássa, én oly nyomorult,
élhetetlen vagyok!… Ne rázzon tovább!… Aztán ereszszen az utamra… Hisz
alig állok a lábamon!… És mindez oly érthetetlen… Sehol senki, sehol
semmi: – se égen, se földön… És mégis hallom a hangját!… Mintha csak az
égből jönne… És a kövek röpülnek… Érzem az öklét… Isten!… Csodatevő
Isten!
– Szedd össze magad! – rivalt rá a hang, – mert teljesitened kell, amit
rád bizok és parancsolok.
Mr Marvel fölfujta a pofáját s a szemei tágra nyiltak.
– Téged választottalak, – folytatta a hang – s te vagy az egyetlen,
azokon a gazembereken kivül, Ipingben, aki tudja, hogy él a világon „egy
láthatatlan ember“. Te leszel a segitő társam, a cinkosom… Ha segiteni
fogsz, – gazdaggá teszlek… Ugy fogsz élni, mint a kis király… mert a
láthatatlan ember hatalom… szörnyü hatalom…
Itt megakadt és hirtelen nagyot tüsszentett.
– De ha megcsalsz, vagy elárulsz, – folytatta fenyegetően – ha nem
teszed meg, amit parancsolok…
Folytatásképen hevesen megrázta a csavargó vállát, aki fölorditott
rémületében.
– Nem csalom meg, nem árulom el önt, uram! – szabadkozott mr Marvel és
ijedten hátrált. – Ez eszébe se jusson, uram!… Én tiszta szivemből
engedelmes szolgája leszek önnek s mindent megteszek, amit csak
parancsol…
– Isten!… Isten!… tette hozzá magában kétségbeesve, – csak most az
egyszer segits meg, én jó Istenem!


IX. FEJEZET. Mr Marvel ellátogat Ipingbe.
Mikor a közvetlen rémület első kitörése lecsillapodott, a falubeliek
rögtön kételkedni kezdtek, hogy valóban megtörtént-e mind az, ami oly
roppant rémületbe ejtette őket? Valami ideges szkepszis szállta meg őket
s a lakosság nagyobb fele nem volt hajlandó hinni a láthatatlan ember
meséjében.
… Mert utóvégre is ki látta őt?
Azok, akik „látták“ – ha ugyan lehet látni, ami láthatatlan, – oly
kevesen voltak, hogy a tiz ujjukra se jutott elég. S még ezek közül is
eltünt egy-kettő. Mr Wadgers például ugy bezárkózott a kovácsmühelybe,
hogy a szinét se látták egész nap: Jafferst pedig bekötözött fejjel
ápolták a „_Postakocsi_“-hoz cimzett fogadó belső termeiben.
Szóval, a nevezetes esemény szemtanui nagyon megfogytak s mivel a
falubeliek már régóta vágytak erre a pünkösdi ünnepre, amelyen
ember-emlékezet óta mindig mulatni, szórakozni szoktak, most sem voltak
hajlandók lemondani a majálisról s hogy mi se zavarja meg jó kedvüket,
inkább nem is törődtek a láthatatlan emberrel.
… Mese!… Képzelődés! – mondogatták még azok is, akik titkon talán
aggódtak.
És délután már alig volt Ipingben valaki, – kivéve azt a néhányat, aki
testén hordozta a láthatatlan ember kezének bélyegét, – aki beszélt
volna a nevezetes eseményről. Ám ha nem beszéltek róla, a rejtélyes
szorongás bizonyos nemétől mégse szabadulhattak s még kint a réten is, a
hol a majálist tartották, el-elhallgatott néha a zajos vidámság s a
mulatók tétován, aggódva néztek össze. De a gyerekek gondatlan lármája
megint csak feledtette az izgató eseményt s a meglettek is megemberelték
magukat.
Délután négy óra tájban egy idegen érkezett a faluba. Zömök, kissé
pocakos ember volt s látszott rajta, hogy ugyancsak siethetett, mert a
lélekzete minduntalan el elállt. Bár sietett, ugy rémlett, hogy szeretne
megállni… néha egy percre habozva meg-megállt, de aztán annál gyorsabban
lódult neki…
Egyenesen befordult a templom mellett és a „_Postakocsi_“ felé tartott.
Az öreg Fletcher is látta… sőt ugy tetszett neki, hogy az idegen, aki
pár lépésnyire ment el mellette, magában beszélget. Mr Huxternek szintén
feltünt ez a körülmény, melynek azonban akkor mindjárt semmi
jelentőséget nem tulajdonitott.
Végre az idegen megállt a „_Postakocsi_“ előtt s mr Huxter későbbi
állitása szerint szemmel láthatóan tusakodott önmagával, hogy bemenjen-e
vagy se… Végre mégis belépett: s mr Huxter látta, hogy az idegen lopva
oson fölfelé a lépcsőkön, egyenesen az ebédlő felé. De ugyanekkor az
ivóból figyelmeztették az idegent, hogy rossz helyen kereskedik…
– Az ott külön szoba! – kiáltott rá mr Hall.
Az idegen összerezzent, megfordult és bement az ivóba. De pár perc mulva
ismét kijött, keze fejével törülgette a száját és mr Huxter, aki egyre
leste, nagyon elégedettnek látszott. Pár percig lopva kémlelődött s
midőn senkit se látott, óvatosan az udvarba osont, a hová az ebédlő
ablaka nyilt. Az udvarban nekidőlt a keritésnek, elővette kis
cseréppipáját, megtömte, – mr Huxter látta, hogy az ujjai remegtek, –
ügyetlenül rágyujtott s aztán, karba tevén két kezét a mellén, látszólag
gondtalanul füstölni kezdett… de közben egyre hiuz szemekkel
vizsgálgatott köröskörül.
Mr Huxter, a trafikos, jól látta mindezt a boltja ablakából s az idegen
furcsa viselkedése annyira izgatta, hogy a világ minden kincseért le nem
vette volna róla a szemét.
Egyszerre csak az idegen hirtelen kivette szájából a pipát és zsebre
dugta. Aztán eltünt az udvarban. Ekkor azonban mr Huxter, gyanakodván,
hogy az idegen lopni akar, gyorsan kijött boltjából, megkerülte a házat,
hogy elfogja a tolvajt… Épen jókor ért oda a fogadó hátulsó kapujához:
mr Marvel, – mert ő volt az idegen, – e pillanatban osont ki az utcára;
egyik kezében nagy batyu, a másikban meg három könyv volt, melyeket,
mint később kiderült, a tiszteletes ur cingulusával kötözött össze.
Mikor az idegen meglátta mr Huxtert, meghökkenve jajdult föl, majd
hirtelen sarkon fordult és lélekszakadva futásnak eredt.
– Fogjátok meg!… Tolvaj! – kiabált mr Huxter és rögtön üldözni kezdte az
idegent.
Amit mr Huxter ez után „tapasztalt“, – pár szóval el lehet mondani.
Látta az idegent, amint lóhalálában menekül előtte, látta a
föllobogózott falut s azt a néhány embert, aki a zajra feléje fordult…
Aztán még egyszer elorditotta, ahogy száján kifért:
– Tolvaj!… Tolvaj!…
De többre már nem emlékezett. Csak még arra, hogy valami láthatatlan erő
megragadta a nyakát, nagyot rugott rajta hátulról… ami ez után történt,
azt már a falubeliek mondták el… Mr Huxter nagyot bukott hasra, betörte
az orrát: – s többé már semmi sem érdekelte, ami a világon történt…


X. FEJEZET. A „Postakocsihoz“ cimzett fogadóban.
Hogy világosan megérthessük, hogyan és mi történt a fogadóban, vissza
kell mennünk odáig, amikor mr Huxter legelőször pillantotta meg mr
Marvelt.
Ugyanebben a pillanatban mr Cuss és mr Bunting fönt voltak az ebédlőben.
Komolyan tárgyalták a ma reggeli különös eseményt és mr Hall
engedelmével tüzetesen megvizsgálták, átkutatták az idegen minden
holmiját. Jaffers már ugy, ahogy talpra állt és haza is ment, hogy
otthon heverje ki a szörnyü nap gyászos következményeit.
A láthatatlan ember cók-mókja mind egy rakáson volt, ahogy mrs Hall az
„eset“ után összehordta; a szobát fölsikálták, kiszellőztették, hogy
kimenjen belőle a büz s az asztal mellett, ahol az idegen dolgozni
szokott, ketten ültek: mr Cuss és mr Bunting.
Mr Cuss lehajolt és turkált a földön, az idegen holmija közt. Egyszerre
csak diadalmasan kapott föl három vastag könyvet, – csupa kézirás volt,
– melyek legfelsején nagy betükkel pompázott ez a cim: – „_Napló_.“
– Ott a naplója! – kiáltott föl, az asztalra dobván a könyveket. – Most
hát legalább megtudunk valamit.
A tiszteletes, két karját az asztalon nyugtatván, kiváncsian nézte a
három könyvet.
– Ez a naplója! – ismételte mr Cuss és kinyitotta az első kötetet. – Hm…
nincs rajta név… Mi a patvar?… Csupa számok… furcsa jelek… és ábrák… Nem
értem!…
A tiszteletes fölállt s kiváncsian nézett a könyvbe barátja vállán át.
Cuss idegesen lapozgatott a könyvben s az arca hirtelen elkomorodott.
– Csupa szám! – kiáltott föl boszusan. – Nem értek belőle semmit,
Bunting.
– Azt mondta, hogy ábrák is vannak benne? – kérdezte a tiszteletes. –
Nézzük a képeket: hátha azok megmagyarázzák a szöveget.
– Nézze meg ön, – felelte mr Cuss. – Csupa szám, meg cirill betü… Azt
hiszem legalább, hogy cirill betü és orosz… Ez meg itt mintha görögül
lenne… Nos, ez az ön dolga… Ön tud görögül…
– Persze, persze! – mondta a tiszteletes.
És hirtelen elővette a pápaszemét, melyet nagy buzgalommal kezdett
törülgetni, bár a veriték szinte gyöngyözött a homlokán… Hogy is ne!
mikor a görögöt még az egyetemen elfeledte!
– Persze, persze! – ismételte motyogva: – ha görögül van, akkor sebaj:
majd kibetüzöm valahogy.
– Nos, üljön ide és olvassa…
– Előbb csak ugy általánosságban szeretném átlapozni, – felelte a
tiszteletes, egyre törülgetve a pápaszemét. – Tudniillik, ha átlapozzuk,
mindjárt tudhatjuk, hogy körülbelül mi van benne: aztán pedig
részletesen is elolvashatjuk.
Köhécselt, föltette a pápaszemét, igazgatta az orrán, megint köhécselt
és titokban azt óhajtotta, bár jönne valaki, aki megzavarná őket, hogy
ne kelljen szégyent vallania a görög tudományával… Majd elvette a
könyvet Cuss kezéből és hanyagul lapozni kezdett benne…
Ekkor azonban különös dolog történt. Az ajtó hirtelen, kopogtatás nélkül
kinyilt és sarkig kitárult.
A két férfiu hevesen összerezzent, körülnézett, de csakhamar
megnyugodott, egy pufók képü, tömzsi ember állt a küszöbön: – mr Marvel
volt.
– Ez az ivó? – kérdezte halkan, rekedten.
– Nem! – felelte a két ember egyszerre.
– A lépcső alján, barátom, – folytatta mr Bunting.
– És csukja be az ajtót! – tette hozzá mr Cuss boszusan.
– Jól van, – hangzott a felelet; de mintha egész más, ércesebb hang lett
volna, mint ahogyan az idegen először megszólalt.
– Bocsánatot kérek, – folytatta a tolakodó, az előbbi halk rekedt
hangon.
Majd ismét az érces hang szólalt meg:
– Jobbra át… indulj! – mire az idegen eltünt és becsukta az ajtót maga
után.
– Katonaviselt ember, – mondta mr Bunting. – Jó kedvü fickók ezek az
obsitosok!… Jobbra át: indulj!… Annyi, hogy eltévesztette az ajtót s
megy a dolgára.
– Hanem az bizonyos, hogy megijesztett! – felelte mr Cuss. – Ma különben
egész nap ideges vagyok… Szinte leestem a székről, mikor az ajtó oly
hirtelen kinyilt.
Mr Bunting elnézően elmosolyodott… pedig ő is majdnem lefordult a
székről. Most azonban ismét a könyv fölé hajolt és sóhajtva, megadással
mondta:
– Nézzük hát… mi van benne.
– Várjon csak! – szólt Cuss s fölkelve, bezárta az ajtót. – Azt hiszem,
most már nem zavar senki.
E pillanatban mintha szuszogott volna mellette valaki, de mr Cuss ügyet
se vetett rá.
– Egy dolog bizonyos, – mondta mr Bunting, közelebb huzva székét az
asztalhoz; – hogy nagyon furcsa dolgok történtek Ipingben az utolsó
napokban… nagyon furcsa dolgok. Én azonban mégsem hiszem el annak a
láthatatlan embernek a meséjét…
– Persze, persze, mese az egész! – hagyta helyben mr Cuss. – Ugyan már
miféle józan ember hihetné el az aféle őrültséget?… Ámbár bizonyos,
hogy… bizonyos… hogy…
– Nos mi bizonyos?
– Bizonyos, – folytatta mr Cuss, – hogy láttam a ruháját, amely
egyenesen állt és nem volt benne semmi… Mikor a széken ült és lehajolt,
beláttam a nyakán: s a kabátja üres volt…
– De jól látta? – kételkedett a tiszteletes – Nem képzelődés volt?…
Hátha csalódott?… Például, valami tükör lehetett ottan… olyasmi, a hogy
a cirkuszi bódékban is tányéron látjuk a beszélő emberfejet, a testét
pedig nem láthatjuk, mert tükrökkel födik el…
– Az igaz! – bólingatott mr Cuss.
– Aztán meg az ezermestereknek is annyi fogásuk van! – magyarázta a
tiszteletes. – Lássa, némelyik levágja a tulajdon fejét, ott a szemünk
láttára, hogy még a vére is csurog!…
– Ez is igaz! – hagyta helyben mr Cuss – s nem is vitatkozom önnel; bár,
ismétlem, nagyon furcsa a dolog… Hanem most itt vannak ezek a könyvek…
Hátha meg tudunk belőlük valamit?… Például: nézze csak… ez itt, ugy
látom, görög irás… Próbálja olvasni.
Odabökött ujjával a könyv lapjára, mire mr Bunting zavartan köhécselt,
igazgatta a pápaszemét és látszólag belemerült az olvasásba… Pedig
tutajdonképen átkozta a sorsot, mely ebbe a csávába hozta… A faluban
mindenki azt hitte róla, hogy kitünően tud zsidóul és görögül, pedig már
a betük alakját is elfeledte ama harminc év alatt, mióta a
szemináriumból kikerült… Már most mit tegyen? Bevallja-e tudatlanságát,
vagy hazudozzék, hogy ezt és azt olvasta a könyvben?…
Mig ezen tünődött, egyszerre csak erős szoritást érzett a nyakán… Föl
akarta emelni a fejét, de a szoritás még erősebb lett, ugy, hogy meg se
mozdithatá a nyakát… mintha izmos, vasmarok fogta volna meg és szoritaná
le az állát az asztalra…
– Meg ne moccanjatok, bitangok! – suttogta valaki, – mert mindjárt
összetöröm a fejeteket!
A tiszteletes oldalt pillantott mr Cussre, aki mellette ült s akinek a
feje szintén le volt nyomva az asztalra, mintha oda szögezték volna… s a
mr Cuss arca eltorzult az iszonyatos rémülettől.
– Sajnálom, hogy durván kell bánnom önökkel, – folytatta a hang, – de
kénytelen vagyok vele.
A két boldogtalan mukkanni sem mert.
– Micsoda gazság az, – szólt a hang ismét, – hogy a más naplójában
mernek olvasgatni?…
A két koponya kopogva verődött az asztalhoz s a két halálra ijedt férfi
nyögve jajdult föl.
– Micsoda gazság az, – ismételte a hang, – hogy be mernek törni egy
szerencsétlen ember szobájába?…
A két koponya megint kopogva verődött az asztalhoz s az előbbi,
fájdalmas nyögés ismét hallható lett.
– Zsiványok!… bitangok! – folytatta a hang, – hová tettétek a ruháimat?
A két összevert fejü ember mozdulni, szólni se mert, a hang pedig
fenyegetően suttogott tovább.
– Hallgassatok ide!… Az ablak be van csukva, az ajtóról pedig lehuztam a
kulcsot. Én erős ember vagyok s aztán itt van a piszkavas is…
kétségtelen, hogy nyugodtan és kényelmesen megölhetnélek mindkettőtöket
s aztán szép csöndesen odább állhatnék: – értitek-e?
Halk nyögés felelt erre a szép biztatásra.
– Látjátok? – folytatta a hang diadalmasan. – Nos, megigéritek-e, hogy
ha eleresztlek benneteket, semmi ostobaságot nem követtek el s mindenben
szót fogadtok nekem?
A tiszteletes meg a felcser összenéztek s beleegyezően kacsintottak
egymásra, mert a fejüket meg se birták mozditani.
– Megigérjük, – mondta mr Bunting.
– Megigérjük, – ismételte mr Cuss is.
A láthatatlan kéz rögtön elbocsátotta őket s a felcser is, a tiszteletes
is fölegyenesedtek. Mindkettőnek lángvörös volt az arca s mindegyik
kényelmetlenül csóválta a fejét.
– Nyugodtan üljetek a széken! – intette őket a láthatatlan ember. –
Nézzétek: itt van a piszkavas a kezemben!
S a piszkavas csakugyan ott volt – a levegőben és fenyegetően suhogott,
illetőleg táncolt…
– Mikor bejöttem a szobába, – folytatta a láthatatlan ember s a
piszkavassal ott hadonászott a két ember orra alatt, – azt hittem, hogy
senki se lesz itt. S azt is reméltem, hogy könyveimmel együtt megtalálom
a ruháimat is… Hol a ruhám?… Nem! meg ne moccanjatok! Ugy is látom, hogy
már nincs itt… Nekem pedig ruha kell… mert ha a láthatatlan ember bátran
szaladozhatik ruha nélkül is; az éjszakák hüvösek s én nem akarok
dideregni… Nekem ruha kell: értitek?… Ruha és minden más egyéb is… Meg
ez a három könyv, amelyhez semmi közötök.


XI. FEJEZET. A láthatatlan ember felbőszül.
Mialatt ezek a dolgok az ebédlőben történtek s mialatt mr Huxter
gyanakodva leste mr Marvelt, aki látszólag egykedvüen pipázott az
udvaron, neki támaszkodva a keritésnek, – addig mr Hall és mr Teddy
Henfrey élénken beszélgettek a lépcsőházban az ipingi nevezetes
eseményről.
Egyszerre csak nagy zuhanás hallatszott fölülről, mintha valaki neki
esett volna az ebédlő ajtajának, aztán hangos jajkiáltás, amire… mély
csönd következett.
– Hahó, mi az? – kiáltott föl Teddy Henfrey.
– Hahó, mi az? – kiabáltak az ivóból is.
Mr Hallnak nem tetszett ez a dolog.
– Valami nincs rendben odafönt, – mondta a fejét csóválva.
És rögtön, elszántan fölment a lépcsőkön. Vele ment mr Teddy Henfrey is
s amint fölértek az ebédlő ajtaja elé, mind a ketten megálltak. Habozva,
hallgatózva álltak ott pár pillanatig, majd mr Hall sugva mondta:
– Itt történik valami…
Teddy Henfrey bólintott és gyanusan szimatolt a levegőben. A szobából
átható büz szivárgott ki és elfojtott, heves párbeszéd töredékes
foszlányai hallatszottak belülről.
– Nincs baj odabent? – kiáltott mr Hall hangosan, bezörgetve az ajtón…
majd ismét elülről kezdődött a halk suttogás s egyszerre csak hangosan
fölkiáltott valaki:
– Nem! az Isten szerelmére, nem!…
Aztán hallani lehetett, amint egy szék nagy zajjal földül, mire heves,
rövid dulakodás támadt… és ismét temetői csönd.
– Mi az ördögöt csinálhatnak odabent? – kiáltott be mr Hall ismét és
megdöngette az ajtót.
A tiszteletes felelt, de a hangja csodálatos módon el-elcsuklott:
– Nincs… se-emmi baj… ké-érem… ne-e… Zava-arjon!…
– Ez furcsa! – szólt mr Teddy Henfrey.
– Ez furcsa! – ismetelte mr Hall is.
– Azt mondta: ne zavarjuk.
– Én is hallottam…
– Most meg tüsszentett valaki! – mondta Teddy, a fejét csóválva.
Izgatottan hallgatóztak tovább. Bent ismét elülről kezdődött a halk,
elfojtott, heves beszélgetés, mely lassan civakodássá fajult.
– Nem tehetem! – hallatszott a mr Bunting ingerült szava, – nem tehetem,
uram!… Nem akarom!
– Mit beszél? – kérdezte Teddy.
– Azt mondja, hogy: „Nem akarom“! – sugta mr Hall. – Talán csak nem
nekünk mondta?
– Szerencsétlen – szólt mr Bunting ismét.
– Szerencsétlen! – ismételte Teddy. – Most azt mondta, hogy:
szerencsétlen!… Ezt igen jól hallottam.
Ugyanekkor fönt az ebédlőben mintha ismét dulakodtak volna… aztán az
ablak hangosan becsapódott.
Hall, Henfrey s valamennyien, akik az ivóban voltak, rögtön kirohantak
az utcára… Még látták, hogy a sarkon épen akkor fordult az a különös
idegen, aki kevéssel előbb jött be a fogadóba – és mr Huxter ugyanakkor
nagyot karikázik és orrára bukik… az utca népe pedig mindenfelől
összeszalad.
Mr Huxter ugy hevert a földön, mint a taglóval leütött szarvasmarha: se
élt, se halt. Teddy Henfrey ott maradt mellette, mr Hall és két
parasztlegény azonban kiabálva szaladtak s végig az utcán, üldözvén a
tolvajt. A templomhoz érve még látták, hogy mr Marvel, aki hihetetlen
gyorsasággal vágtatott, nekivág az országutnak…
Mind a hárman azt hitték, hogy a menekülő nem más, mint a láthatatlan
ember, aki most hirtelen láthatóvá lett: – utána eredtek hát, hogy
elfogják.
De mr Hall alig szaladt száz lépést, hirtelen fölorditott és bukdácsolva
esett neki az egyik parasztlegénynek, aki mellette szaladt s végig
hasalván a földön, ezt is magával rántotta. Később azt mondta, hogy
fölrugták. A második paraszt, azt vélvén, hogy mr Hall csak véletlenül
esett el, tovább futott, de valaki ugy oldalba vágta, hogy menten
összerogyott és elállt a szava. Az első paraszt pedig, mihelyt
föltápászkodott mr Hall alól, olyan ökölcsapást kapott a tarkójára, hogy
szédelegve kapkodott levegő után, mint az őszi légy.
E pillanatban a rétről szaladt arra néhány ember, hogy megnézze, mi
történik. Az első, egy hatalmas timár-legény, aki hires volt a nagy
erejéről, ugy bukott el, mint akinek gyors futtában hirtelen gáncsot
vetnek; bátyja, aki utána jött, megbotlott benne s majd kitörte a nyakát
estében. A mögöttük rohanó bérest ugy fejbe csapta valaki, hogy
sikoltani se tudott; aztán még két ember vágódott el, – az egyik, mert
mellbe lökték, a másik, mert hátba vágták… s az utánuk tódulók
káromkodva bukdácsoltak az elesettek közt; – kit nyakszirten ütöttek,
kit kupába vágtak, kit pedig gáncscsal, hirtelen lökéssel vágtak
földhöz.
Ugyanakkor, mikor Hall és Henfrey meg a többi ivóbeli vendégek
kirohantak azt utcára, mrs Hall, akit sok évi tapasztalatai
megtanitották arra, hogy nem jó ilyesmibe avatkozni, visszament az
ivóba. De majdnem egyidejüleg kinyilt az ebédlő ajtaja, amelyen mr Cuss
rohant ki, rá se nézve a fogadósnéra, lélekszakadva szalad az utcára, –
kiabálva, ahogy a száján kifért:
– Fogjátok meg!… Ne engedjétek, hogy eldobja a batyut!… Amig nála van a
batyu, addig láthatjátok!… Utána!…
Ő ugyanis nem tudott mr Marvelről, sem arról, hogy a láthatatlan ember
az ablakon át kiadogatta a batyut s a könyveket mr Marvelnek. Mr Cuss
arca csak ugy lángolt a haragtól és az elkeseredéstől; de ruházata
fogyatékos volt: – csak az alsó fehérnemüje volt meg, ami ugyan megjárta
kényelmi szempontból juniusban, de tisztességes viseletnek épen nem volt
mondható.
– Fogjátok meg! – orditott lihegve. – Ellopta a nadrágomat!… meg a
tiszteletes ruháját is…
Alighogy elnyargalt mr Huxter mellett, – aki még mindig földön hevert, s
Teddy alig birta fölmosni, – ő is elbukott, még pedig ugy, hogy hármat
is hentergett a földön… egyuttal pedig valaki kegyetlenül rátaposott a
kezére. Mr Cuss fölorditott fájdalmában, nagy keservesen
föltápászkodott, de megint leütötték a derekát, ugy, hogy csak
négykézláb tudott odább vánszorogni: ekkor meg valaki hátulról fölrugta…
A szerencsétlen ember sántitva kelt föl, de kis hijja, hogy ismét fel
nem lökték, el nem gázolták: a rétről mind őrülten menekültek az emberek
a faluba, s amint mr Cuss, mint a sereghajtó, leghátul baktatott,
egyszerre megint fültövön csapták hátulról, amitől ismét orrára bukott…
Erre kétségbeesve fölorditott, összeszedve minden erejét, s mintha
egyszerre meggyógyult volna: vadul vágtatott vissza a fogadóba.
Mögötte, amint épen beugrott a fogadó kapuján, a nagy kiabálás közt
éles, dühös fájdalom-orditást hallott, mely hangos csattanásra
következett, mint mikor valakit hatalmasan arcul ütnek… Megismerte, hogy
a hang a láthatatlan ember hangja volt: – a dulakodásban valaki
bizonyára véletlenül eltalálta…
A következő pillanatban mr Cuss már odafönt volt az ebédlőben, ahonnan
mr Bunting ki se mert mozdulni.
– Jön vissza, Bunting! – kiáltotta lihegve. – Meneküljön!
Mr Bunting az ablaknál állt és szégyenlősen takarózott a szőnyegbe mit a
földről vett föl meg egy nagy ujságpapirosba.
– Ki jön? – kérdezte ugy megrezzenve, hogy majd lebukott róla a szőnyeg.
– A láthatatlan ember! – felelte mr Cuss, és az ablakhoz szaladt. –
Legjobb lesz, ha eltisztulunk innen… Az az ember megőrült!… öl, gyilkol
mindenkit, akit előtalál.
Evvel sarkon fordult és kirohant a szobából.
– Irgalmas Isten! – jajdult föl mr Bunting kétségbeesve.
Pár pillanatig habozott, hogy mit tegyen. Röstelte, hogy igy,
félmeztelenül mutogassa magát a falubeliek előtt… de ekkor a dulakodás
zaja már a fogadó kapujához ért… a tömeg hanyatt-homlok rohant be a
házba. Most már mr Bunting se habozott többé: kinyitotta az ebédlő
ablakát, összehuzta magán a szőnyeget, kiugrott s aztán lélekszakadva
rohant haza a főutcán, ország-világ csudájára és álmélkodására.
* * *
E pillanattól kezdve lehetetlen részletesen elmondani, hogy mi történt
Ipingben. Lehet, hogy a láthatatlan embernek nem volt egyéb szándéka,
mint az, hogy födözze mr Marvel menekülését, aki a lopott ruhát és a
könyveket vitte. De úgy látszik, hogy gonosz természete elragadta és
boszura ösztönözte az ipingiek ellen, akik annyi keserüséget okoztak
neki: – s ezért üldözte, ütötte-verte, csépelte őket.
A falu főutcája tele volt rohanó, menekülő alakokkal, akik a szó szoros
értelmében dulakodtak, hogy a házakba bejuthassanak. Betörtek a trafikos
boltjába, bedöntötték az öreg Fletcher kapuját… aztán mindenfelől
csapkodták az ajtókat, ablakokat és bezártak mindent… az egész falu
mintha kihalt volna: – csak itt-ott, a betett fatáblák mögül,
leselkedett egy-egy ember az ablakon át, hogy csöndes-e minden az utcán?
A láthatatlan ember avval mulatott egy darabig, hogy a „_Postakocsi_“
valamennyi ablakát betörte, aztán levett egy utcai lámpást és bedobta a
mr Grogram szalonjába. Bizonyára ő vágta el a telegráfdrótokat is az