A láthatatlan ember: Fantasztikus regény - 06

S kirántva pisztolyát először a hajitott kő irányában, majd az udvar
egész szélességében, mint ahogy kaszálni szoktak, kilőtte az öt golyót.
Csönd lett… Mind feszülten hallgatóztak… semmi nesz.
– Öt golyó! – mondta a fekete szakállas. – Bizonyos, hogy valamelyik
eltalálta… Lámpást kell hozni és tapogassuk végig az egész udvart, mig
rá akadunk a testére.


XV. FEJEZET. Dr Kemp látogatója.
Dr Kemp nyugodtan irogatott tovább dolgozószobájában, mig a lövések zaja
föl nem riasztotta… krakk, krakk, krakk… dördült el egymás után az öt
lövés.
– Halló, mi ez? – hökkent meg dr Kemp hallgatózva, – ki az ördög
lövöldöz ily vadul Burdockban?… Végkép elment az eszük ezeknek a
szamaraknak?
Odament a déli ablakhoz, kinyitotta, rákönyökölt az ablakdeszkára és
kibámult a sötét éjszakába, le a városra, melynek lámpásai, kivilágitott
ablakai apró bogarakként pislogtak.
– Mintha csődületet látnék amott a korcsmánál, – dünnyögött magában és
tovább nézegetett, hallgatózott.
A hold első negyedében volt s csak kevéssel előbb bukott föl a domb
mögül; a csillagok fényesen ragyogtak, s az éjszaka csöndes volt… Dr
Kemp még nézegetett, hallgatózott egy darabig, aztán boszusan becsukta
az ablakot és visszament az iróasztalához.
Körülbelül egy óra hosszat dolgozott, mikor valaki meghuzta az utcai
csengőt… Erre megállt kezében a toll; ő maga pedig figyelt, várta a
késői látogatót. Hallotta, hogy a cseléd lemegy a lépcsőn, kinyitja a
kaput… dr Kemp megvárta, hogy feljön és megjelenti, ki volt itt és mit
akart… De a cseléd csak nem jött…
– Ugyan ki csöngethetett? – tünődött magában dr Kemp.
Tovább akart dolgozni, de nem birt. Valami ideges nyugtalanság hajtotta;
fölkelt, kiment a folyosóra, lecsöngetett a cselédnek s a lépcsőkorláton
áthajolva lekiáltott neki, hogy ki járt itt.
– Talán levelet hoztak? – kérdezte.
– Nem, uram, – felelte a cseléd. – Valami csavargó rántotta meg a
csengőt.
– Ma este nagyon ideges vagyok, – mondta magában dr Kemp.
Visszament a szobájába s ezuttal erős akarattal ült neki a munkának…
Nemsokára lázasan dolgozott is. – A szobában mit se lehetett hallani,
csak a fali óra halk, egyhangu ketyegését, meg a toll gyors percegését a
papiron.
Két óra lehetett éjfél után, mikor dr Kemp fölkelt az iróasztaltól.
Nagyot ásitott, nagyot nyujtózkodott és fáradtan indult a hálószobájába.
Már a kabátját és a mellényét is levetette, mikor egyszerre csak eszébe
jutott, hogy szomjas. Fölvette a gyertyát és bement az ebédlőbe, hogy
majd szódás whiskyt iszik.
Tudományos foglalkozása fölötte kifejlesztette dr Kempben a megfigyelés
képességét; a mint lefelé ment a lépcsőkön, egyszerre csak valami sötét
foltot látott meg a linoleum szőnyegen… kezdetben ügyet se vetett rá; de
aztán, mikor ismét visszafelé ment szobájába, megfordult, letette a
szódát meg a whiskyt s lehajolva megdörzsölte ujjával a foltot… kissé
meglepte, hogy az a folt aludt vér: – legalább ő annak nézte.
Megint fölvette a szódát és a whiskyt s fölfelé mentében azon tünődött,
honnan kerülhetett oda az az aludt vér?… Fölérve azonban, meghökkenve
állt meg; – hálószobája ajtajának a kilincse is véres volt.
Ránézett a kezeire: – mind a kettő tiszta volt. Aztán eszébe jutott az
is, hogy mikor lejött a dolgozószobájából, hálószobájának az ajtaja
nyitva volt, tehát meg se kellett fognia a kilincset… Sőt, mikor lement
a szobájából a szódáért meg a whiskyért, akkor se csukta be az ajtót;
most ellenben be volt csukva és a kilincse véres volt…
Dr Kemp nem szokott megijedni az árnyékától. Szemei véletlenül az ágyra
tévedtek… Látta, hogy a vánkos véres, a takaró pedig félre van hajtva;
az ágy szélén pedig gyürött a lepedő, mintha valaki ült, vagy feküdt
volna rajta… Az előbb mikor bejött, mind ezt nem vette észre, mert
egyenesen az öltözőbe ment és vetkőzni kezdett.
Mind ez ugyan különös volt; de még különösebb volt, hogy ugyanekkor ugy
rémlett neki, mintha valaki halkan a nevén szólitaná:
– Kemp!… Irgalmas Isten!… Kemp!
Dr Kemp meghökkenve, révedező szemekkel bámult a rendetlen ágyra…
Valóban hallotta ezt a halk hangot, vagy csak hallucinál?… Megint
körülnézett, de csak a véres ágyat látta… Majd világosan hallotta, hogy
valaki járkál a szobában a mosdó-szekrény mellett.
Minden ember, bármily müvelt és fölvilágosodott is, többé kevésbbé
babonás természetü. Ez a szorongó babona jött rá most dr Kempre is.
Becsukta az ajtót, előre jött s letette a szódát, meg a whiskyt az
asztalra… S ekkor majd megtántorodott: – közte és a mosdó-szekrény közt
egy vérfoltos, vizbe áztatott kötést, a tulajdon törülköző-kendőjét
pillantotta meg a levegőben!…
Álmélkodva nézte ezt a kötést. Rendesen megkötözött, orvosi sebkötés
volt; – de üres volt, teljesen üres és magától állt, libegett a
levegőben.
Kemp oda ugrott, hogy megfogja, de valaki visszatartotta; ugyanakkor,
egészen mellette ismét megszólalt az előbbi halk hang:
– Kemp!…
– Mi az?! – riadt vissza Kemp s a szája is tátva maradt.
– Maradjon higgadt, Kemp, – felelte a hang; – én láthatatlan ember
vagyok.
Kemp szólni se tudott egy darabig, csak egyre az üres kötést bámulta.
Majd habozva kérdezte:
– Láthatatlan ember?…
– Az; én láthatatlan vagyok.
Az a badar história, amit az nap reggel hallott a láthatatlan emberről,
hirtelen átvillant a dr Kemp agyán… Ugy látszott, hogy nincs nagyon
megijedve, vagy talán csak palástolta a meglepetést.
– Azt hittem, hogy mese az egész, – szólt aztán. – És ez a kötés… az ön
testén van?
– Ott van.
– Oh, ez badarság! – szólt egyszerre Kemp. – Badarság, vagy csalás… De
majd a végére járok…
Hirtelen közelebb lépett és a kötés után kapott. De a kezét láthatatlan
ujjak fogták meg.
Kemp visszahökkent s az arca szine elváltozott.
– Legyen józan, Kemp, az Isten szerelmére!… Nagyon bágyadt vagyok… Ne
bántson!
Dr Kemp ki akarta rántani kezét, de a láthatatlan kéz, melyen a sebkötés
volt, hirtelen átölelte… aztán egy másik kar is átfogta a derekát s
következő pillanatban dr Kemp az ágyon feküdt… Kiáltani akart, de ekkor
a láthatatlan ember hirtelen szájába tömte a vánkos csücskét, őt magával
pedig erősen lenyomva tartotta az ágyon.
Dr Kemp nem mozdulhatott, de az öklei szabadon lévén, irtózatos csapást
mért a levegőbe… s érezte, hogy ökle szilárd testbe ütközik; s ez a
szilárd test olyan volt, mintha emberi test lett volna… sőt Kempnek ugy
tetszett, hogy bordákat is érez.
– Csöndesen, őrült! – csikorgatta fogát a láthatatlan ember.
Kemp még egyre küzködött, de a láthatatlan ember most már egész testével
ráfeküdt és lefogta.
– Megfojtalak, ha nyugodtan nem maradsz! – hörögte a láthatatlan ember
dühösen.
Kemp megijedt és moccanni sem mert, a láthatatlan ember pedig igy
folytatta:
– Ha kiáltani mer, szétzuzom a fejét!… Én láthatatlan vagyok… Ez se nem
badarság, se nem bűvészet. Valóban láthatatlan vagyok… és szükségem van
önre… Nem akarom önt bántani; de ha oly őrülten ficánkol, kénytelen
leszek vele… Hát nem emlékszik rám, Kemp?… Én Griffin vagyok… Griffin,
és tanulótársa voltam önnek az egyetemen!
– Hadd keljek föl, – könyörgött Kemp. – Nyugodt leszek és meg se
mukkanok… Csak hadd gondolkozzam egy kissé.
Fölült és a nyakát tapogatta.
– Én vagyok Griffin, – folytatta a hang. – Griffin, az ön volt
tanulótársa… Én láthatatlanná tettem magamat. Máskülönben épen oly ember
vagyok, mint bárki más… Hiszen ön ismert is!… csak láthatatlan vagyok.
– Griffin? – kérdezte Kemp.
– Az, az: Griffin! – felelte a hang. – Fiatalabb voltam önnél… Szőke,
csaknem albino… hat láb magas, széles vállu fickó… az arcom sápadt volt,
a szemeim vörösek… Én nyertem meg az első dijat a chémiából.
– Zavart vagyok, – mondta Kemp. – Az agyam háborog… Mi köze önnek
Griffinhez?
– Az a Griffin _én_ vagyok.
Kemp álmélkodva nézett körül s nem látván semmit, kételkedve kérdezte:
– Ön… Griffin! Ez szörnyüség!… De mi az ördögnek kellett történnie, hogy
láthatatlan lett?
– Ebben nincs ördöngösség… Bonyolódott, de érthető vegyi folyamat az
egész.
– Szörnyüség! – kiáltott föl Kemp.
– Ugy van, szörnyüség!… De én most megsebesültem… Szenvedek és fáradt
vagyok… Irgalmas Isten!… Oh Kemp, ön férfi!… Legyen hát józan és
higgadt… Adjon valamit ennem és innom s hadd üljek le magam is, az ön
szállásán, az utolsó menedékhelyemen.
Kemp rábámult a sebkötésre, amely fölemelkedett, libegve végigment a
szobán a karosszékig; aztán a karosszék odagördült az ágyhoz, – recseget
és az ülése lesüppedt vagy egy arasznyira.
– Ez több, mint a kisértetek! – mondta Kemp, megdörzsölve szemeit és
ostobán fölkacagott.
– Hála Isten, csakhogy már nyugodtabb! – szólt a láthatatlan ember. –
Jobb is igy.
– Hihetetlen!… Hihetetlen! – dörmögte Kemp és a nyakát tapogatta.
– Adjon whiskit! – szólt a hang. – Azt hiszem, mindjárt meghalok, oly
bágyadt vagyok.
– No, nem mondhatnám! – felelte Kemp, az előbbi dulakodásra gondolva. –
De merre van ön?… Ha fölállok, nem ütöm meg?… Ah, ott van?… Helyes!…
Tessék; itt a whisky… Hová tegyem?
A szék ismét megreccsent és Kemp érezte, hogy valaki huzza ki kezéből a
whiskyt. A doktor vonakodva eresztette el a palackot, mely megállt a
levegőben, aztán szép lassan meghajlott fölött és hallani lehetett
csöndes kotyogását, a mint a láthatatlan ember jót huzott belőle.
– Ez… ez hipnotizmus! – dadogta dr Kemp elképedve. – Ön hipnotizált
engem s elhitette velem, hogy láthatatlan.
– Ostoba beszéd! – felelte a hang s levette szájáról a palackot.
– Ez szörnyüség! – csapta össze Kemp a kezét.
– Ej, dehogy az! Csak hallgassa végig…
– Ma reggel, – kezdte Kemp, – kétségtelen módon bebizonyitottam, hogy…
– Ki törődik avval, hogy mit bizonyitott be, mit nem? – vágott közbe a
hang nyersen. – Éhes vagyok… és fázom is igy, meztelenül, mert az
éjszaka hüvös.
– Akar enni? – kérdezte Kemp.
– Hogyne! – felelte a láthatatlan ember; s a palack magától oda állt az
asztalra. – Van talán házi kabátja?
Kemp meghökkenve csóválta a fejét, oda ment szekrényéhez és elővett egy
vörössel szegett nappali kaftánt.
– Jó lesz ez? – kérdezte.
A láthatatlan ember kikapja kezéből. A kaftán egy darabig szállt,
libegett a levegőben, aztán a két karja egyenesen állt, a ruhadarab
lelógott a földig, szép rendesen begombolódott tetőtől talpig s végre –
illedelmesen leült a székbe.
– Nadrág, harisnya és papucs szintén kellene, – szólt a hang követelően.
– Most pedig enni szeretnék.
– Minden meglesz… De ez a legőrültebb dolog, amit valaha életemben
láttam!
Előszedett mindent, amit a láthatatlan ember kért s aztán lement az
ebédlőbe eleségért. Néhány szelet hideg marhasülttel jött vissza, jókora
darab kenyeret is hozott s mindent letett az asztalra.
– Kés nem is kell! – szólt a vendég… s az egyik darab hus mindjárt föl
is emelkedett s hallani lehetett a láthatatlan fogak rágását.
– Mindig szeretek felöltözni, ha eszem, – folytatta a láthatatlan ember,
– pedig hát ez csak ostoba szokás.
– Azt hiszem, hogy elég jó a hus? – kérdezte Kemp.
– Nekem az, mert éhes vagyok.
– Ez oly furcsa és szokatlan hogy…
– Igaza van. De még furcsább, hogy véletlenül az ön házába tévedtem. Ez
az első szerencse, ami annyi baj után ért! Ámbár… az volt a szándékom,
hogy… De semmi, no!… Most már csak meghálok ebben a házban… Kellemetlen
ugy-e, látni a véremet, hogyan szivárog?… Azért kötöztem be vizes
ruhával. Amint látja, mihelyt megalszik, rögtön látható is lesz a vérem.
Csak az élő test, a müködő szerveket birtam láthatatlanná tenni… ha
meghalnék, azt hiszem, ismét látható lenne egész testem… Tudja-e, hogy
már három óra óta itt vagyok a házában?
– De hogyan cselekedhette ezt? – kérdezte Kemp, szinte magán kivül és
elkeseredve. – Átkozott eset!… Elejétől kezdve oly képtelen és
hihetetlen…
– Sőt ellenkezőleg, – vágott közbe a láthatatlan ember, – nagyon is
érthető és hihető.
Megint fölvette az asztalról a whiskys palackot és nagyot huzott belőle,
mialatt Kemp szájtátva bámult az üres kaftánra, mely ily mohón
evett-ivott.
– Mi volt az a lövöldözés? – kérdezte aztán. – Ki kezdte?… És miért
lövöldözött?
– Egy hitvány gazember… akit szövetségesemmé tettem… hogy akasztanák föl
a bitangot! – szólt a láthatatlan ember. – El akarta lopni a pénzemet…
Sőt el is lopta!… És megszökött vele.
– Ő is láthatatlan?
– Nem.
– Várjon csak… Nincs több enni valója?… Szeretnék jól lakni, mielőtt a
dologhoz fogok… Szinte beteg vagyok az éhségtől; ön meg azt kivánja,
hogy meséljek!…
Kemp fölkel és azt kérdezte:
– Hát nem ön lövöldözött?
– Persze, hogy nem én!… Valami őrült gazember, akit soha életemben se
láttam, találomra lövöldözött rám… Hanem megtáncoltattam őket az
bizonyos!… Erre aztán mind rám rohantak… Átkozott kutyák!… Hallja-e,
Kemp, mondtam már, hogy éhes vagyok!
– Mindjárt megnézem, van-e még valami odalent, – felelte Kemp. – De
félek, hogy nem igen sok lesz.
A láthatatlan ember, miután jóllakott, – és pedig három ember helyett
evett, – szivart kért. Mohón leharapta a végét, még mielőtt Kemp kést
adhatott volna neki, s aztán nagyot káromkodott, mert a külső
dohánylevél levált róla.
Különös volt látni, amint szivta a szivart: – a szája, torka, orra és
tüdeje csupa gomolygó füst volt; de ennél egyebet nem lehetett látni.
– Nagyszerü Isten áldása ez a szivarzás! – mondta a láthatatlan ember, s
csak ugy okádta a füstöt. – Igazán szerencsés vagyok, hogy önre
bukkantam, Kemp. Ön segiteni fog rajtam… segitségemre lesz mindenben…
Lám, hogy épen most találtam meg önt! A legutolsó percben, amikor már
majdnem megőrültem!… Micsoda dolgokon mentem keresztül!… De sebaj! Most
már, ketten együtt, oly dolgokat müvelhetünk, hogy…
Elhallgatott, fogta a whiskyt meg a szódát, megtöltötte a poharat és
jóizüen ivott. Kemp is fölkelt, keresett egy másik poharat, és szintén
tele töltötte.
– Őrült eset, – mondta a fejét csóválva: – de azt hiszem, hogy azért
ihatom.
– Ön nem sokat változott, Kemp, e tiz-tizenkét év alatt, – szólt a
láthatatlan ember. – De nem csoda… Nyugodtan, rendszeresen élt… Én
ellenben… Nos, hát együtt dolgozunk?
– De hogyan cselekedte mindezt? – kérdezte Kemp. – S hogy lett ilyen…
ilyen… láthatatlan?
– Hadd szivarozzam egy kicsit nyugodtan az Isten szerelmére! – csattant
föl a láthatatlan ember, – aztán majd ugyis mindent elmondok önnek.
De azon az éjszakán még se mondta el a történetét. A válla, hol a sebet
kapta, kegyetlenül sajogni kezdett, majd a láz gyötörte, össze-vissza
beszélt mindenről, – hogyan rohant le a dombról, hogyan dulakodott a
korcsmában… majd meg ismét másról fecsegett, előhozta Marvelt, akit
szidott, átkozott,… egyre gyorsabban, hevesebben szivta szivarját, a
hangja pedig rekedtebb, fulladozóbb lett.
Kemp nagyon odafigyelt, hogy megértse amit vendége beszél, de nagyon
keveset tudott kivenni belőle.
– Félt tőlem, a hitvány, félt tőlem, – ismételte a láthatatlan ember
többször. – És mindig meg akart szökni… folyton ezen járt az esze. Óh,
mily őrült is voltam!
– A bitang! – szólt közbe Kemp.
– Dühös voltam, hogy meg akart lopni… Szerettem volna megölni…
– S hol vette a pénzt? – kérdezte Kemp hirtelen.
A láthatatlan ember elhallgatott, mintha meghökkent volna. Majd kis
vártatva igy felelt:
– Ma már fáradt vagyok… majd máskor mondom el.
Hirtelen följajdult, mintha nagyon fájna a sebe, s aztán előre hajlott,
egész közel Kemphez.
– Kemp, – szólt csaknem suttogva, – már közel három napja, hogy nem
aludtam. Csak néha-néha szundikáltam egy-egy órát… Most már nagyon álmos
vagyok és aludni akarok.
– Hát aludjék az én szobámban… Átengedem a szobámat.
– De hogy alhassam?… Ha alszom, az a gazember megszökik… Oh, jaj!… De
mit törődöm vele?!
– Nagyon fáj a sebe? – kérdezte Kemp.
– Fáj, de nem veszedelmes… Csak fölhorzsolta a bőrt… Irgalmas Isten,
mily álmos vagyok!
– Nos hát miért nem alszik?
A láthatatlan ember hallgatott… mintha merően nézte volna Kempet… Majd
lassan, vontatva mondta:
– Mert nem szeretném, ha álmomban elfognának.
Kemp összerezzent.
– Mily őrült vagyok! – kiáltott föl a láthatatlan ember dühösen, és
nagyot ütött öklével az asztalra. – Most magam sugalmaztam ezt a
gondolatot önnek!


XVI. FEJEZET. A láthatatlan ember alszik.
Bár meg volt sebesülve, s a fáradtságtól, kimerüléstől alig állt a
lábán, a láthatatlan ember még se érte be Kemp becsületszavával, aki
égre-földre esküdözött, hogy nem fogja elárulni őt.
– Tartsa meg a becsületszavát! – mondta mogorván.
És elkezdte vizsgálni a szobát, hogy van-e belőle menekvés, ha esetleg
rátörnék az ajtót. Kinyitotta az ablak fatábláit és kinézett. Az ablakok
a dombos rétre nyiltak, elég alacsonyak voltak, hogy veszedelem nélkül
leugorhatott a földre, s a ház körül nem volt kerités. Erre tehát
bármikor megszökhetett.
Most szemügyre vette az ajtókat; mindben bent volt a kulcs és
valamennyit bezárhatta belülről. Ez jó volt; – ha esetleg zajt ütnek,
mielőtt betörhetnék az ajtót, kiugorhatik az ablakon.
– Ez már jól van, – mondta elégedetten Kempnek.
Visszament a hálószobába, leült a karosszékbe és nagyot ásitva
folytatta:
– Sajnálom, hogy ma éjszaka már nem mondhatok el mindent, ami velem
történt. De nagyon fáradt és álmos vagyok… Ne vágjon közbe, kérem… Ez a
csoda az én találmányom. Nem akartam elárulni senkinek, de a szükség
rávitt, hogy társat keressek. Az első, akit találtam, megcsalt,
rászedett, elárult. De ön… Ah, mily nagyszerü dolgokat fogunk müvelni
együtt!… Hanem hagyjuk ezt holnapra. Most pedig jó éjszakát, Kemp, mert
én mindjárt leesem a lábamról.
Kemp a szoba közepén állt és álmélkodva nézte a fejetlen kaftánt, mely
lassan fölemelkedett, mialatt beszélt, s most szintén egyenesen állt
előtte.
– Azt hiszem, ideje lesz, hogy menjek, – szólt dadogva. – Ez a dolog
szörnyü… hihetetlen. Ha még egy, vagy két ily eset történnék velem, azt
hiszem, beleőrülnék… És mégis valóság!… van még szüksége valamire?
– Nyugalomra, Kemp! – felelte a láthatatlan ember.
– Akkor hát jó éjszakát! – szólt a doktor, s megrázta a láthatatlan
kezet, mely az övét kereste.
Mialatt féloldalt az ajtó felé ment, a kaftán utána sietett és
megállitotta.
– Értsen meg jól! – rivalt rá fenyegetően. – Nehogy eszébe jusson valami
ostobaság!… Ha elárul, vagy kisérletet tesz rá, hogy elfogasson…
Vigyázzon!…
Kemp kissé elsápadt és meghökkenve felelte:
– Azt hiszem, szavamat adtam önnek…
Mikor kiment az ajtón, a láthatatlan ember rögtön bezárta a szobát.
Amint álmélkodva, révedezve állt ott a folyosón, hallotta, hogy az
öltöző és a társalgó szoba ajtaját is bezárják belülről; a láthatatlan
ember teljesen elszigetelte magát.
Kemp megdörzsölte a homlokát és tünődve gondolkozott.
– Nem álom ez?… Megőrült a világ?… Vagy én lettem őrült?…
Fölkacagott, és megpróbálta kinyitni a bezárt ajtót, de a kilincs nem
engedett.
– Ez képtelen ostobaság… ha csakugyan az… kizárt a tulajdon
hálószobámból! – mondta halkan.
Végigment a folyosón, a lépcsőig; ott megállt, visszafordult és ismét
fejcsóválva nézte a bezárt ajtót.
– Nem álmodom, nem! – dörmögte félhangosan, és megtapogatta nyakát, mely
fájt egy kissé a láthatatlan ember kezeinek szoritásától.
– Nem álmodom, nem! – ismételte csüggedten és lassan lement a lépcsőkön.
– De hogy lehet ez?…
Az ebédlőben meggyujtotta a lámpást, szivart vett elő, rágyujtott és
szivarozva járt föl s alá a szobában. Közben ki-kitört belőle az
egymással küzködő gondolatok kiáltó szava.
– Láthatatlan! – szólt hirtelen megállva s nagyot dobbantott a lábával.
– Hát van-e élő lény, amely láthatatlan?… A tengerben, minden esetre
van… Ezer, százezer millió is!… A naupliusok és tornariák, egynéhány
kocsonyás testü puhány, a lárvák, egész csomó apró állat?… Sőt a
tengerben több a láthatatlan élő lény, mint a látható!… Hogy ez sohsem
jutott eszembe azelőtt!…
Megállt, gondolkozott, majd a fejét rázta!
– A tengerben, lehet!… De a levegőben?… a levegőben!… Soha!… Szó sincs
róla!…
Megint megállt és tünődött:
… És miért ne lehetne?… Ha lehet a vizben, lehet a levegőben is!…
Hirtelen dühösen dobbantott a lábával:
… Megőrülök!… Ez lehetetlen!… Ha a legfinomabb üvegből lenne, még akkor
is látható volna!…
Egyre jobban belemerült az észvesztő töprenkedésbe… Három szivart szitt
el egymásután szótlanul s a fehér hamu mind ott hevert a szőnyegen, ahol
leverte járkáltában… Ekkor egyszerre fölkiáltott és bement a rendelő
szobájába.
A szoba kicsiny volt s tulajdonképen semmi szükség se volt rá, mert Kemp
nem igen fogadott betegeket; elég jó módu volt, hogy ne kellesen a
gyógyitással fáradoznia.
Egyenesen az asztalhoz sietett, melyen még fölbontatlanul hevertek az
aznapi ujságok. Hirtelen fölkapta az elsőt s alighogy belenézett, rögtön
megtalálta az „_Ipingi furcsa eseményt_“, melyet a port-stowei matróz
oly részletesen magyarázgatott mr Marvelnek.
Kemp gyorsan átfutotta a hirt és meghökkenve kiáltott föl:
… Hát csakugyan?!… Be volt kötözve… Egy falatnyi se látszott sem az
arcából, sem a kezéből… Senki se tudta, kicsoda, honnan jött… Azt
hitték, baleset érte… Kerülte az embereket…
Az ujság kiesett Kemp kezéből.
– Tehát mégis igaz?!…
Hirtelen megpillantotta a _Sz. James Gazette_-et, mely szintén az
asztalon hevert. Fölkapta és lázasan olvasni kezdte.
De alig pillantott bele, álmélkodva hökkent vissza. Három oldalon
tárgyalták az esetet s a cikk élén feltünő nagy betükkel meredt feléje
az a szenzációs cim:
„_Egy egész falu megőrült Sussexben_“…
– Irgalmas Isten! – jajdult föl Kemp.
És mohón olvasta el másodszor is ugyanazt, amit az imént olvasott a
helyiérdekü lapban. A komoly londoni ujság szóról-szóra lenyomatta a
vidéki lap szenzációs közleményét és Kemp ujra elolvasta a nevezetes
esemény alcimeit:
… Elmenekült… Aki elébe került az uton, fellökte, megöklözte… Jaffers
pandurt félholtra verte, fojtogatta… Mr Huxter még mindig oda van… Nem
tudja elmondani, hogy mit látott… A tiszteletesről minden ruhát
lehuzott… A nők félig megőrültek ijedtükben… Beverte az ablakokat…
Lehet, hogy az egész rémes történet kacsa… De a nyomdafestéket minden
esetre megérdemli…
Az ujság kihullott Kemp kezéből, aki révedezve bámult maga elé a
semmibe.
– Lehet, hogy az egész rémes történet kacsa…
Fölvette a lapot s nagyon figyelmesen még egyszer elolvasta.
– De hát az a csavargó?… Hogy került a dologba az a csavargó is?… És
miért kergette, üldözte?… Nekem azt mondta, hogy szerette volna megölni…
Megborzadva ült le a karosszékbe és remegő kezeivel végigsimitotta
veritéktől gyöngyöző homlokát.
– Nem _csak_ láthatatlan, – suttogta rekedten. – hanem őrült is!…
Gyilkos!…
És mikor a hajnali szürkület világossága beszürődött az ablakon. Kemp
még mindig föl s alá járkált az ebédlőben, egyre szivarozva és iparkodva
megérteni, fölfogni a hihetetlen eseményt.
Sokkal izgatottabb volt, semhogy aludni tudott volna. Az inas, meg a
szobalány, mikor álmosan lejöttek takaritani, ott találták őt föl s alá
járkálva az ebédlőben s azt hitték, hogy reggelig dolgozott. Nem igen
ütköztek meg a dolgon, mert ilyesmi már többször megesett vele.
Kemp azt a szokatlan, de világos utasitást adta nekik, hogy két
személyre teritsenek a villásreggelihez a dolgozószobában s aztán ne
háborgassák őt egész nap. Ő maga pedig tovább járkált föl s alá az
ebédlőben mindaddig, amig megjöttek a reggeli ujságok.
Ezekből sem okosodott ki, bár igen sok volt bennük a láthatatlan
emberről. A tegnapi események megerősitéseül szegrül-végre le volt irva
a Burdockban történt eset, amelyből Kemp megtudta, mi történt a
csapszékben, mi volt az oka az öt lövésnek; megtudta azt is, hogy a
csavargót, akit a láthatatlan ember hajszolt, Marvelnek hivják.
– Huszonnégy óráig voltam a rabszolgája, – vallotta mr Marvel a
rendőrbiztos előtt.
Az ipingi eset néhány apróbb részlettel megbővült: megirták például azt
is, hogy a láthatatlan ember elszakgatta a telegráfdrótokat…
De arról, hogy micsoda viszony volt közte és a csavargó közt, semmit sem
irtak a lapok, – mert mr Marvel egy szót se szólt a könyvekről és a
pénzről, melynek ellopásával a láthatatlan ember joggal vádolhatta őt.
Ám az bizonyos volt, hogy az eset _nem volt kacsa_; ma már az ujságok is
oly határozottan irtak róla, mint kétségtelenül megtörtént dologról s
egész sereg reporter járt utána, hogy apróra földeritse a titokzatos
eset minden részletét.
Kemp az utolsó betüig elolvasott mindent s aztán elszalasztotta a
szobalányt, hogy vegyen meg minden reggeli ujságot, amit csak kaphat.
Aztán, mikor megjöttek, ezeket is mind elolvasta.
– Láthatatlan! – mondta magában. – Olyan, mint a mese… és ez a mese
rögeszméje lett sok ezer embernek… Meg nekem is!… Ah, irgalmas Isten!…
Micsoda szörnyü, rettenetes hatalma van ennek a nyomorultnak!… Mennyi
gazságot követhet el büntetlenül!… És most odafönt van a szobámban!… S
most oly szabad, mint a madár!… Oh csak tudnám, hogy mit tegyek?…
– Szószegés lenne-e… megsértése lenne-e az adott becsületszónak, ha?…
Nem!
Fölugrott, oda sietett a kis asztalhoz, amelyen a receptjeit szokta irni
és levelet kezdett irni… Még félig se volt vele készen, mikor izgatottan
összetépte és másikba kezdett… Ezt végig megirta, gondosan elolvasta,
boritékba tette és elkezdte irni a cimet:
„_Colonel Adye_“
„_Port Burdock_“.
A láthatatlan ember épen most ébredhetett föl s alighanem nagyon rossz
kedve volt, mert Kemp, aki hirtelen fölugrott s a lélekzetét
visszafojtva figyelt, hallotta hogy két szék nagy robajjal földül s
aztán valami edény csörömpölve törik darabokra: a mosdó-szekrény vizes
kancsója volt.


XVII. FEJEZET. A láthatatlan ember theoriája.
Kemp ijedten szaladt föl az emeletre és hevesen kopogott.
– Mi történt? – kérdezte, mikor a láthatatlan ember beeresztette.
– Semmi.
– Semmi?… Hát az a zaj?… a csörömpölés?…
– Dühös voltam, – felelte a láthatatlan ember. – Elfelejtkeztem a
sebesült karomról; pedig irtózatosan fáj.
– Ugy látszik, ön nagyon indulatos természetü?
– Bizony az vagyok.
Kemp odament a mosdóhoz s kezdte fölszedegetni az eltört üvegkancsó
cserepeit.
– Minden kiderült önről, mondta e közben. – Az ujságok részletesen
megirtak mindent, ami Ipingben és a dombon történt… itt, Burdockban… meg
a csapszékben is, a domb aljában. A társadalom már tudja, hogy van egy
láthatatlan tagja is. De azt senki se tudja, hogy ön itt van…
A láthatatlan ember nagyot káromkodott.
– Most már kipattant a titok, – folytatta Kemp. – Fájdalom, ezen nem
segithetünk. De mindegy. Ámbár nem ismerem az ön terveit, mégis kész
vagyok rá, hogy mindenben segitségére leszek.
A láthatatlan ember leült az ágyra.
– A villásreggeli már vár bennünket, – szólt Kemp s iparkodott oly
elfogulatlanul beszélni, ahogy csak tőle telt s nagyon megörült, mikor
látta, hogy vendége mindjárt fölkelt e hivásra.
Kemp ment elől s a hátulsó lépcsőn vezette föl vendégét a
dolgozószobába.
– Mielőtt bármihez foghatnánk, – mondta Kemp, – valamivel többet kell
tudnom az ön láthatatlanságáról.
Leült, idegesen nézett az ablak elé, majd hirtelen Griffinre bámult, aki
az asztalnál ült és épen láthatatlan száját törülte meg a szalvétában,
mely csodás módon libegni látszott a levegőben.
– A dolog nagyon egyszerü és hihető, – felelte Griffin, letéve az
asztalkendőt.
– Önnek talán igen, – szólt Kemp kacagva, – de nekem?…
– Nos, igaza van!… Mert az első pillanatban nekem magamnak is csodás,
hihetetlen volt a dolog. De most már!… Oh, nagy, hatalmas, félelmetes
dolgokat müvelhetünk együtt… Tehát: először Chesilstoweban jöttem rá.
– Chesilstoweban?
– Ott, Londonból oda mentem. Tudja, hogy voltaképen orvosnak készültem,