A láthatatlan ember: Fantasztikus regény - 05

adderdeani országuton, a Higgins majorja mögött… Ez volt utolsó gaztette
Ipingben: – ettől kezdve senki sem látta ott többé, ami már azért is
könnyü volt, mert egyáltalában láthatatlan volt.
De azért jó két óra elmult, mielőtt bárki is ki mert volna jönni.


XII. FEJEZET. Mr Marvel megkisérti a lázongást.
Mikor már alkonyodni kezdett és Iping halálra rémült lakossága
lassan-lassan ismét előbujt, a bramblehursti országuton egy alacsony,
pocakos ember baktatott a fák alatt. Hóna alatt három nagy könyvet
cipelt, amelyek össze voltak kötve, a másik kezében pedig nagy, kék
abroszba kötött batyut vitt. Neki vörösödött arca levert, fáradt volt, ő
maga pedig kimerültnek, látszott bár azért nagyon igyekezett… mintha
valami láthatatlan kéz egyre lökdöste volna.
– Ha még egyszer megpróbálod, – szólt mellette egy hang fenyegetően, –
ha még egyszer megpróbálod a szökést… jaj neked.
– Irgalmas Isten, – nyöszörgött mr Marvel, – eszembe se jutott!
– Becsületemre mondom, hogy megöllek; – folytatta a hang.
– Én nem probáltam meg a szökést, – mentegetőzőtt mr Marvel, csaknem
sirva. – Esküszöm, hogy nem próbáltam meg… Eszembe se jutott! Mit tudom
én, hogy arra a keresztutra nem szabad menni!… Egyszerre csak azt
éreztem, hogy leütötték a derekamat…
– Még a fejedet is betöröm! – fenyegetőzőtt a hang.
Mr Marvel menten elhallgatott és behuzta a nyakát; végkép oda volt;
ránézni az arcára annyi volt, mint szemtől-szembe látni a kétségbeesés
megtestesülését.
– Ugy is elég bajom van ezekkel a gazemberekkel! – csikorgatta fogait a
hang. – Most már mindenki tudja, hogy láthatatlan vagyok: s még te is
meg akarnál szökni a könyveimmel?… De jaj neked!… Csak azt tudnám, hogy
mit tegyek? mihez fogjak?…
– Bár _én_ tudnám! – sóhajtott mr Marvel magában.
– Most már mindegy!… Holnap bent lesz az ujságokban!… Mindenki engem fog
hajszolni… Az egész világ tudni fogja a titkomat… Mindenki óvatos lesz
és vigyázni fog…
A hang irtózatos káromkodásra fakadt s aztán hirtelen elhallgatott. Mr
Marvel arcán a kétségbeesés kifejezése még sötétebb lett; a szegény
ember járása meglassusodott.
– Siess! – rivalt rá a hang durván.
Mr Marvel megrezzenve ugrott előre s kis hijja, hogy el nem ejtette a
batyut, meg a könyveket.
– Vigyáz a könyveimre, ostoba! – kiáltott rá a hang, és mr Marvel
feljajdult, mert hátba ütötték.
– Uram segits, – fohászkodott a szegény csavargó.
– Annyi bizonyos, – folytatta a hang, – hogy hitvány, nyomorult féreg
vagy… Nyomorult féreg vagy, de szükségem van rád.
– Ugy van, nyomorult vagyok! – nyögte mr Marvel elkeseredve.
– Az vagy, – hagyta helyben a hang.
– Oly nyomorult, hogy hitványabbat keresve se találhatott volna…
A hang nem felelt. Mr Marvel várt egy kicsit, aztán csüggedten
folytatta:
– Én nem vagyok erős…
Néma csönd.
– Én nagyon gyönge vagyok…
– Igazán? – kérdezte a hang gunyosan.
– És gyáva is vagyok… Ezt a kis dolgot, például, jól elvégeztem nagyon…
de el is véthettem volna… Oh, Istenem!… Bizony, bizony kis hijja, hogy
el nem hibáztam!
– Hát aztán?
– Nincs erőm, se bátorságom arra, amit ön kiván tőlem…
– Semmit se félj, én majd ösztönözlek.
– Oh, ne tegye, kérem… Legjobb, ha elereszt… Én nem árulom el az ön
terveit, szándékait… És ha rám bizza, lehet, hogy nem birom
végrehajtani… még utóbb elhibáznám.
– Még csak az kellene! – fenyegetőzött a hang.
– Bár meghalnék! – jajdult föl mr Marvel elkeseredve.
A hang nem felelt. Mr Marvel pedig esdekelve folytatta:
– Lássa, könyörgöm, nem is igazság, hogy igy bánik velem… Nekem
tökéletes igazságom van… ha egyszer nincs kedvem…
– Rajta siess! – rivalt rá a hang durván.
Mr Marvel meggyorsitotta lépteit s egy darabig némán baktatott az uton.
De nem sokáig állta szótlanul.
– Ez borzasztó állapot! – kesergett fájdalmasan.
A hang nem is hederitett rá. A csavargó ismét várt egy darabig, majd
ismét elkeseredve szólalt meg:
– Mi hasznom is van az egész életből?… Inkább haljak meg legott, mint
sem…
– Oh, befogod-e már a szádat? – kiáltott föl a hang hevesen és megrázta
a csavargót. – Majd megtanitlak emberségre, szófogadásra!… Azt teszed,
amit parancsolok… És jól elvégezd, amit rád bizok, különben!… Ostoba
vagy, nyomorult vagy, de azt teszed, amit parancsolok!…
– Alázattal könyörgöm uram, – siránkozott mr Marvel: – én nem való
vagyok önnek… Engedje meg hogy…
– Csönd legyen! – harsogta a hang. – Ha nem hallgatsz: jól elverlek,
érted?… Én gondolkozni akarok… Meg ne mukkanj hát, mig csak nem
kérdezlek!
E pillanatban két világos ablak vöröslött át a fákon, s amodább egy
templom tornya meredezett az ég felé.
– Vigyázz! – szólt a hang hirtelen. – Ráteszem kezemet a válladra, s ugy
megyünk végig a falun… Egyenesen menj az orrod után, s vigyázz, hogy
ostobaságot ne cselekedjél!… Mert megkeserülöd!…
S a boldogtalan, elgyötört csavargó busan baktatott végig a falun, hátán
a batyu, hóna alatt a könyvek… majd a falun tul eltünt az alkonyat sötét
homályába.


XIII. FEJEZET. Kaland Port-Stoweban.
Másnap reggel tiz órakor mr Marvel kócosan, sárosan, álmosan üldögélt
egy kis csapszék udvarában Port-Stowe külső végén. Látszott rajta, hogy
fáradt és ideges, a két arcát föl-fölfujta, mintha nagy dologra szánta
volna el magát, aztán meg ismét csüggedten horgasztotta le a fejét.
Mellette, a padon, volt a három könyv, most már madzaggal összekötve, a
batyu azonban már hiányzott. Elrejtették a bramblehursti országut
mentén, a kis fenyvesben, mert a láthatatlan ember időközben
megváltoztatta a tervét.
Mr Marvel tehát ott üldögélt a padon, két kezét könyökig bedugta a
zsebeibe s bár senki se törődött vele, mégis folyton aggódva, lázasan
tekintgetett körül, és folyton idegesen izgett-mozgott.
Mikor azonban már vagy egy óráig üldögélt odakint, egy éltesebb matróz
jött ki a csapszékből, kezében ujság, és letelepedett melléje a padra.
– Szép idő van, – szólt hozzá a matróz.
Mr Marvel megriadva nézett körül, mintha keresne valakit, s halkan
felelt:
– Nagyon szép.
– Egészen olyan idő, amilyen ilyenkor lenni szokott, – folytatta a
matróz barátságosan.
– Az ám! – felelte mr Marvel röviden.
A matróz fogpiszkálót vett elő a mellényzsebéből és munkához fogott
vele. Eközben nem beszélt ugyan, de egyre kiváncsian szemlélte a
csavargót. Mikor ugyanis kijött a csapszékből és mr Marvel felé jött,
ugy tetszett neki, hogy pénz-csörgést hallott; mintha a csavargó épen
akkor csusztatott volna a zsebébe egy marék pénzt… s ez szeget ütött a
fejébe.
… Hogy lehet ennek a toprongyos embernek annyi pénze?…
Kiváncsian nézte hát mr Marvelt, s egyszerre csak eszébe jutott valami,
ami már egész reggel nagyon izgatta.
– Könyvek? – kérdezte hanyagul, eltéve a fogpiszkálót, s ráütve öklével
a három könyvre.
Mr Marvel megrezzent, mintha őt ütötték volna meg és fanyarul felelt:
– Az ám… könyvek.
– Az ember sok furcsa dolgot olvashat a könyvekből, – folytatta a
matróz.
– Meglehet.
– De nemcsak a könyvekből…
– Hanem? – kérdezte mr Marvel és gyanakodva tekintgetett maga körül.
– Hanem az ujságokból is, – végezte be a matróz. – Néha igazán furcsa
dolgokat olvas az ember az ujságokból.
– Igazán?
– Például ebből is! – szólt a matróz s azt az ujságot mutatta, amelylyel
kijött.
– Elhiszem.
– Biz ugy! – felelte a matróz kihivóan.
S erősen a szemébe nézve mr Marvelnek; lassan, nyomatékkal folytatta:
– Például, ebben is van egy furcsa történet… a láthatatlan emberről.
Mr Marvelnek leesett az álla, s kis hijja, hogy ő maga is hanyat nem
esett a padról.
– Ugyan már miféle bolondság ez? – kérdezte hebegve. – Ez csak nincs
benne?
– Nincs-e?… De bizony itt van a láthatatlan ember!
– Irgalmas Isten! – kiáltott föl mr Marvel, megrezzenve és ijedten
nézett körül.
– Ha mondom, hogy itt van, – szólt a matróz, mr Marvel nagy
megnyugvására, – ugy értem, hogy itt ir róla az ujság… De azt nem
mondom, hogy a láthatatlan ember itt van mellettünk…
– Láthatatlan ember? – álmélkodott mr Marvel. – Ugyan ki hinné el az
ilyen badarságot?
– Badarság? – felelte a matróz, egyre gyanakodva nézte mr Marvelt. – Már
hogy lenne badarság, mikor itt van a nyomtatásban.
– Én már négy napja nem láttam ujságot, – mondta mr Marvel.
– Iping faluból indult el a láthatatlan ember.
– Igazán? – farizeuskodott a csavargó.
– Ugy van: Ipingből indult el. De hogy honnan jött oda, azt a jó Isten
tudja… Valamint azt is, hogy hová lett… Itt van ni: – „Szen… zá… ciós…
eset… Iping… ben“… S ez az ujság azt mondja, hogy az eset bizonyos…
olyan világos, mint a nap!
– Irgalmas Isten!
– Pedig szörnyü furcsa történet ám!… A tiszteletes meg a felcser látták…
akár meg is esküsznek rá, hogy látták; azaz, hogy nem látták, mert hát
láthatatlan… Hanem a „_Postakocsi_“ fogadóba volt szállva, és senki se
tudott róla, hogy micsoda szörnyü szerencsétlen ember… egész addig, mig
egyszer csak összekapott valamin a fogadósnéval…
– Hát aztán? – érdeklődött mr Marvel.
– Akkor mérgében letépte a haját, szakállát, az orrát, és kitünt, hogy a
feje láthatatlan… Mindjárt le is akarták tartóztatni, de hát nem
lehetett, mert hirtelen lehányta a ruháit, s akkor senki se látta… De
mégis nagy dulakodás támadt, s e közben a láthatatlan ember több embert
veszedelmesen megsebesitett… például, ahogy az ujság mondja, mr Jaffers
is, a falu érdemes pandurját… Na, ugy-e, hogy csinos kis történet?… És
itt vannak a nevek is mind!
– Uram bocsá’! – álmélkodott mr Marvel, idegesen fészkelődve a helyén s
igyekezvén megolvasni zsebében a beléhullatott pénzt. – Ez igazán furcsa
és hihetetlen!
– Ugy-e?… Furcsa és hihetetlen… Az embernek az esze is megáll!… Én még
sohase hallottam eféle láthatatlan emberről: de manapság annyi furcsa
dolog történik, hogy az ember sohase tudhatja…
– Van még… van még egyéb is? – kérdezte mr Marvel, látszólag könnyedén,
bár majd oda volt ijedtében.
– Micsoda?… Hát ennyi nem is elég?
– Azt kérdem, hogy nem tért-e vissza véletlenül?… Vagy az ujságban csak
annyi van, hogy megszökött?
– Csak annyi? – csodálkozott a matróz. – Hát még ez se elég? – Ugyan mi
kellene még egyéb?
– Oh, ez is elég! – sietett felelni mr Marvel.
– Magam is azt hiszem, hogy elég!… Ennél többet már kivánni se lehet.
– Hát cimborája?… Nem mondja az ujság, hogy volt cimborája is? –
kérdezte mr Marvel szorongva.
– Micsoda?… még cimborája is? – méltatlankodott a matróz. – Mintha nem
elég isten-csapása lenne ő maga is!
– Persze, persze! – bólintgatott mr Marvel, kissé megnyugodva.
A matróz pedig fejét csóválva folytatta:
– Az embernek végigborsódzik a háta, ha rágondol, hogy ez a fickó
szabadon kóborol a környéken!… Senki se tudja, hogy merre jár a cudar,
de egynémely jelekből azt hiszik… ez az ujság mondja… hogy erre vette az
utját, Port Stowe felé… Hogy a bagó rugja meg! Ez nem afféle amerikai
csoda-történet, hanem való igazság! Gondolja csak meg: mi mindent
követhet el büntetlenül az a bitang!… Ha például neki megy önnek és
fültövön vágja; ki gátolja meg ebben? Ki vonhatja ezért számadásra?…
Vagy ha lopni, rabolni, gyilkolni akar?… Köd előttem, köd utánam, mint a
mesében, senki se látja és arra megy, a merre neki tetszik!… Mi többiek
olyanok vagyunk mint a vakok. S a hogy például én is gáncsot vethetek a
vaknak, a nélkül, hogy látná, ki bántja: ép ugy ez a láthatatlan ember
is elbánhat velem… sőt meg is ölhet, ha kedve tartja!… Sőt még
könnyebben! mert vakoknak rendesen nagyon jó fülük van: én legalább ugy
hallottam… És ha például kedve kerekedik inni…
– Akármelyikünk poharából kiihatja a bort, vagy a sört! – felelt mr
Marvel. – Annyi bizonyos, hogy elbánhat az emberrel.
– De nagyon is! – bólintgatott a matróz, – még pedig büntetlenül!
Mr Marvel az egész beszélgetés alatt egyre idegesen nézelődött
jobbra-balra és feszülten hallgatózott, hogy nem hall-e csöndes,
zajtalan lépéseket… Majd, mintha nagy elhatározásra szánta volna el
magát, köhécselni kezdett…
– Nos, mi az? – kérdezte a matróz kiváncsian.
Mr Marvel még egyszer körülnézett, ismét köhécselt, majd egész közel
hajolt a matrózhoz és suttogva igy szólt:
– Hát… ha épen tudni akarja… én magam is tudok egyet-mást arról a
láthatatlan emberről… Egészen privát forrásból.
– Oh! – kiáltott föl a matróz érdeklődve. – Ön?…
– Én! – felelte a csavargó, – ugy van: én!
– Na, ez derék!… S nem mondaná el, ha szabad kérnem…
– Szeme szája eláll, ha meghallja! – suttogta mr Marvel. – Irtózatos!…
mondom: irtózatos!…
– Na ez derék! – érdeklődött a matróz s közelebb huzódott mr Marvelhez.
Ez pedig komolyan, bizalmasan suttogva folytatta:
– Hát azon kezdem, hogy…
Egyszerre azonban csak elállt a szava s alig birta kinyögni:
– Jaj!
– Mi az? – kérdezte a matróz megütközve.
– Jajja-jaaj! – nyögött rémesen mr Marvel.
S fájdalomtól eltorzult arcán meglátszott, hogy valami fizikai szenvedés
gyötri.
– Mi az? – kérdezte a matróz még jobban megütközve.
– Semmi! – nyögte mr Marvel és a füléhez kapott.
Aztán hirtelen fölugrott, hóna alá csapta a könyveket és gyorsan igy
szólt:
– Azt hiszem, már ideje, hogy tovább álljak…
Kitámolyogva, el-elbotolva indult meg, mintha valaki lökdöste volna.
– De hisz ép most akarta elmondani, hogy mit tud a láthatatlan emberről!
– tartóztatta őt a matróz.
Mr Marvel tanakodni látszott, hogy mit feleljen.
– Ostobaság! – szólt egy hang.
– Ostobaság az egész! – ismételte mr Marvel.
– De bent van az ujságban! – tiltakozott a matróz.
– Mindegy! Azért mégis ostobaság! – felelte mr Marvel. – Ismerem azt a
bitangot is, aki világgá bocsátotta ezt a hazugságot… Hazugság az egész:
– láthatatlan ember nincs, nem is volt, nem is volt soha!… Mondtam: lóvá
tették önt!
– Lóvá?… engem?… De mikor itt van az ujságban!
– Egy szó se igaz belőle! – kiáltott föl a csavargó hangosan.
A matróz rábámult és fölvette az ujságot. Mr Marvel félénken
tekintgetett körül.
– Várjon csak! – szólt a matróz vontatva és fölkelt. – Ön tehát azt
állitja, hogy…
– Ugy van: azt állitom! – felelte mr Marvel szilárdan.
– Akkor hát mért unszolt és biztatott, hogy mondjam el az esetet
szegről-végre?… Vagy azt hiszi, hogy az orromnál fogva lehet engem
vezetni, mint a bolondot?
Mr Marvel fölfujta a pofáját. A matróz hirtelen elvörösödött és ökölre
fogta a kezét és mérgesen mondta:
– Egy fertály óráig beszélgettem veled tisztességesen, te rongyos
csavargó s te benned még annyi becsülettudás sem volt, hogy…
– Hallja az ur! az öregapját tegezze! – feleselt mr Marvel.
– De meg is puhitlak, betyár…
– Előre! – szólt a hang.
És mr Marvel neki lódult, mintha nagyot löktek volna rajta.
– Jobb is, ha elviszed az irhádat! – kiáltott utána a matróz.
– Ki viszi az irháját? – felelte a csavargó.
De többet már nem mondhatott, mert innentől kezdve ugy bukdácsolt előre
az uton, mint akit ököllel, térddel biztatnak. Valamivel odább pedig ugy
tetszett, hogy hangosan pöröl, felesel valakivel.
– Bitang csavargó! – kiáltott utána a matróz; kimenvén az országutra,
szétvetette a két lábát, karba tette a kezeit s ugy nézett a bukdácsolva
baktató ember után. – Még te mersz belőlem bolondot üzni, hitvány?…
Mikor itt van az ujságban?!
Mr Marvel visszafordult, hogy majd megfelel a matróznak, de nem birt
szólni s ugy megtántorodott, hogy majd hanyatt esett. Aztán pedig az ut
kanyarulatánál eltünt a fák alatt. A matróz azonban csak állt az ut
közepén, mint a tilalomfa, mig egy parasztszekér el nem zavarta onnan.
Akkor megfordult s a fejét csóválva, dörmögve ment vissza a csapszékbe:
– Akaszszák föl a hitvány gazemberét!… Még lóvá akar tenni!… Pedig
szóról szóra bent van az ujságban!
Később ismét hallott valami furcsa, nagyon furcsa dolgot, ami nem messze
történt attól a csapszéktől. Ez pedig az volt, hogy „egy marék pénz“
szabadon járkált, röpdösött a levegőben, mintha szárnya lett volna… Egy
matróz-pajtása látta ezt a csodálatos dolgot ugyanaz nap reggel. Utána
is szaladt a pénznek, de hasra vágódott, mielőtt elérte volna, mert
megbotlott valami láthatatlan akadályban s mire föltápászkodott, a pénz
már eltünt… A mi matrózunk ugyan nem nagyon babonás és hiszékeny ember
volt, de ez már neki is sok volt. Később azonban ő is másként
gondolkozott.
Mert ennek a levegőben szálló, járó pénznek a története igaz volt. Az
egész környéken tudtak róla és sokan voltak, akik látták is: az országut
menti majorokból, csárdákból, házakból, – amint a „marék pénz“ szép
lassan sétált a levegőben: sovereignek, shillingek, koronák és pennyk;
amelyek hirtelen eltüntek, ha valaki utánuk eredt. S aki jól utána
nézett, azt is látta, hogy a pénz mindig annak a tömzsi, rongyos, fáradt
csavargónak a zsebében tünt el, aki ott üldögélt a port-stowei csapszék
előtt ama bizonyos matrózzal.
Tiz nappal később, – amikor már szájról-szájra jártak a burdocki eset
részletei is, – ugyanez a matróz összevetette a maga tapasztalatait
ezekkel a részletekkel s akkor meggyőződött, hogy az a csodálatos,
láthatatlan ember ugyancsak közel járt hozzá Port-Stoweben azon a
juniusi reggelen.


XIV. FEJEZET. A burdocki fölfordulás.
Kora alkonyat táján dr Kemp a dolgozószobájában ült, kis tornyu
villájának sarok-szobájában, mely a Burdock fölé emelkedő dombon épült.
A kis szobának három felé is volt ablaka: éjszaknak, nyugotnak és
délnek, közepén nagy iróasztal állt, az egyik ablaknál mikroszkóp és
egyéb tudományos müszerek, a falak mentén könyves polcok, tele
mindenféle orvosi és vegytani könyvvel.
Dr Kemp már meggyujtotta a lámpását is, bár még világos volt, de az
ablakok belső fatábláit nem csukta be, mert kivülről ugy se leshetett be
senki. Ez a doktor Kemp magas, szikár fiatalember volt s azt remélte,
hogy értekezésével, amelyen dolgozott, a tudományos akadémia pályadiját
is megnyeri…
Most épen föltekintett munkájáról és kinézett az ablakon. A nap már
hanyatlott s nyugaton az ég alja biborvörös fényben uszott… Egyszerre
csak kivált ebből a fényből egy fekete pont, mely gyorsan nagyobbodott
és közeledett: – apró, zömök ember volt, aki lélekszakadva futott
Burdock felé, oly gyorsan, hogy a lábai szinte ugy forogtak, mint a
kerék küllői.
– Megint egy futóbolond! – dörmögte dr Kemp. – Párja annak a másiknak,
aki majd levert a lábomról ma reggel, mikor orditva elrohant mellettem:
– „jön a láthatatlan ember!“ – Föl se foghatom, mily őrült babonás a
nép!… Mintha csak a XIII. században élnénk.
Fölkelt, odament az ablakhoz és kitekintett.
– Ugy látszik, igen sietős az utja! – folytatta lenézve a rohanó
emberkére. – De nagyon lassan fut, mintha ólmot rakott volna a zsebeibe…
A szemközti villa most elfödte egy percre a futó embert, aki azonban
mindjárt ismét előbukkant a ház mögül… aztán megint eltünt a második,
majd a harmadik, a negyedik ház mögött…
– Futóbolond! – mondta dr Kemp mégegyszer és visszament dolgozni az
iró-asztalához.
De azok, akik egész közelről látták a futó embernek rémülettől eltorzult
arcát, nem osztották a doktor megvetését. A szerencsétlen nem nézett se
jobbra, se balra, csak nyargalt, mint az őrült, lefelé a domb lejtőjén
és kimeredt szemeit egy percre se vette le a kivilágitott ablakokról,
melyek felé lóhalálban igyekezett. A szája tátva volt, habos tajték
gyült meg az ajkain s a lélegzete oly hörgő, ziháló volt, hogy szinte
szörnyü volt hallani… s akik látták, mind meghökkenve álltak meg és
egymást kérdezgetve tünődtek, hogy mitől ijedhetett meg ily nagyon?…
S akkor egyszerre, fönt a dombon, egy kutya vonitva menekült az
országutról az árokba: a bámuló emberek pedig ugy érezték, hogy valami
elsuhan mellettük, majd hallani vélték a meztelen lábak gyors futásának
zaját; – pad, pad, pad: – s valakinek a lihegő lélegzését.
Mind ijedten sikoltottak föl s a kiáltás futó tüzként terjedt tova s még
előbb beért a városkába, mint mr Marvel az első utcáig eljuthatott… S e
kiáltásra rémült mozgalom támadt az utcán: hirtelen bezárták a házak
kapuit, a boltokat, az ablakokat, szóval minden nyilást… Mr Marvel látta
ezt; még egy őrült erőfeszitést tett s végső kétségbeeséssel
rugaszkodott neki… de már késő volt! A szörnyü hir a rettegés megelőzte
s az egész városban hangzott a rémes kiáltás:
– A láthatatlan ember!… Jön a láthatatlan ember!…
* * *
A „_Vörös ökör_“ korcsma épen a domb tövében van, ahol a lóvasut pályája
kezdődik. A korcsmáros kikönyökölt az ablakon s épen a lovakról
beszélgetett egy nyurga, vérszegény kocsissal, mig bent az ivóban egy
fekete szakállu, szürke ruhás vendég sajtot evett és politizált a
szolgálattevő rendőrrel.
– Micsoda kiabálás ez! – kérdezte a vérszegény kocsis és kissé fölebb
ment a dombon, hogy szétnézhessen.
– Talán tüz van valahol! – mondta a korcsmáros.
Rohanó lépések zaja közeledett a dombról lefelé… majd hirtelen megjelent
mr Marvel, aki inkább gurult, mint szaladt a lejtőn lefelé: mint a
bomba, hullott be a korcsma ajtaján, – haja csapzott a veritéktől,
kalapja nem volt, a ruhája össze-vissza tépve; – az ajtóban elbukott,
hirtelen fölugrott, roppant erőfeszitéssel be akarta csukni az ajtót: de
nem birta, mert kötéllel ki volt kötve.
– Jön! – nyögte eliszonyodva. – Már itt van!… A láthatatlan ember!…
Engem kerget!… Az Istenért!… Segitség!… segitség!…
– Be kell csukni az ajtót! – kiáltott föl a rendőr. – Ki jön?… Micsoda
lárma ez?…
Fölugrott, eloldozta a kötelet és becsapta az ajtót; a szürke ruhás
vendég pedig a másik ajtót csukta be az alatt.
– Hadd menjek be! – könyörgött mr Marvel, csaknem sirva és egyre
görcsösen szorongatva a három könyvet. – Hadd menjek beljebb, a belső
szobába… Zárjanak be valahová?… Mondom, hogy engem kerget!… Megugrottam
tőle!… S azt igérte, hogy megöl…
– Itt nem kell félnie semmitől! – mondta a fekete szakállas. – Az ajtó
be van zárva… De hát mi történt?
– Hadd menjek beljebb! – könyörgött mr Marvel ujra.
Majd őrülten fölsikoltott, amint az ajtót megdöngették kivülről s valaki
hangosan kiabált, hogy ereszszék be.
– Halló! – szólt ki a rendőr, – ki van odakint?
Mr Marvel őrjöngve tapogatta a falakat s mindenütt ajtókat keresett,
egyre mondogatván:
– Megöl… Tudom, hogy megöl!… Már van kése is!… Oh, az Isten szerelmére!…
– Bujjon be ide, – mondta a korcsmáros és kinyitotta a söntés ajtaját. –
Itt nem bánthatja.
Mr Marvel beszaladt s ugyanekkor kivül ismét hangosan döngették az
ajtót.
– Be ne ereszszék, az Isten szerelmére! – kiabált mr Marvel, –
könyörgöm, be ne ereszszék!… Oh, jaj! hová bujjak előle?
– Hát ez a láthatatlan ember? – kérdezte a fekete szakállas. – Ideje
volna, hogy már lássuk is egyszer.
Az ivó ablaka hirtelen betört s az üvegcserepek csörömpölve hullottak a
földre, mialatt odakint sikoltozva menekültek az emberek… A rendőr ott
állt a zárt utcai ajtó mellett s a kulcslikon kinézve erőltette a
szemét, hogy nem lát-e valakit.
– Senki! – mondta rekedten, összerántva a szemöldökeit.
– Akkor ő az! – felelte a korcsmáros.
Háttal állt a söntés ajtajának és nézte a betört ablakot. Majd
kinyitotta a mellékszobát s oda tuszkolta a remegő mr Marvelt.
– Ide menjen, – mondta neki, – ennek kulcsa is van; bezárhatja, ha
akarja.
Mr Marvel még hálálkodni is elfelejtett; bement, illetőleg beugrott a
szobába s mindjárt belül vette a kulcsot is, hogy bezárhassa.
Ekkor egyszerre mély csendesség támadt.
– Szeretném, ha itt volna a furkósbotom, – szólt a rendőr habozva. – Ha
kinyitjuk az ajtót, akkor bejön és nem birunk vele.
– No csak ne igen nyitogassuk azt az ajtót! – mondta a vérszegény kocsis
aggodalmasan.
– De csak nyissuk ki bizony! – szólt a fekete szakállas. – Ha bejön,
majd szivesen látjuk…
És kivette zsebéből a töltött revolvert.
– Az nem lehet! – intette őt a rendőr. – Ez gyilkosság.
– Tudom, hogy mi lehet, mi nem, – felelte a fekete szakállas. – Csak a
combjába lövök… Ki kell nyitni az ajtót…
– Az nyissa ki, akinél a fegyver van! – mondta a korcsmáros.
– Hát jól van! – felelte a fekete szakállas.
Elszántan oda ment az ajtóhoz, levette a keresztrudat, fölhuzta a
revolverét, kissé kinyitotta az ajtót, háta mögé rejtette a pisztolyt és
testével elállván az ajtónyilást, halkan kiszólt:
– Hát jöjjön be!…
De senki sem jött be; az ajtó meg se mozdult… Öt perccel később, mikor
kivülről egy reszkető lóvasuti kocsis bedugta a fejét, még mindig
mozdulatlanul álltak ott mind az ajtó előtt, a mellékszobából pedig
Marvel dugta be fejét és siró hangon kérdezősködött:
– Be van zárva minden ajtó?… Mert az a gyilkos körüljárja a házat és
mindenütt szerencsét próbál!… Oly agyafurt és ravasz, hogy még az ördög
eszén is tuljár!
– Huj, az áldóját! – kiáltott föl a korcsmáros ijedten, – hátul
bejöhet!… Vigyázzatok erre az ajtóra…
Mr Marvel ijedten zárta magára a mellékszoba ajtaját, mialatt a
korcsmáros kirohant az udvarra, a konyha felől… Egy perc mulva már ismét
bejött; hosszu konyhakés a kezében.
– Az udvari ajtó nem volt bezárva, – mondta rekedten és halálsápadt
volt.
– Akkor már lehet, hogy a házban is van, – szólt az első kocsis.
– A konyhában nincs, – mondta a korcsmáros. – Ott csak a két asszony
van… Össze-vissza szurkáltam mindenfelé evvel a késsel… S ők is azt
mondják, hogy nem hallották bejönni…
– Bezárta-e legalább az udvari ajtókat is?
– Most már be, – felelte a korcsmáros.
– Csak késő ne legyen! – mondta a fekete szakállas és ismét zsebébe
tette revolverét.
E pillanatban nagyot recscsent az az ajtó, amely mögött mr Marvel
szorongott… aztán hirtelen sarkig kitárult és rögtön aztán mr Marvel oly
éktelenül és kétségbeesetten sivalkodott, mint a malac, mikor ölik…
Valamennyien berohantak a szobába, hogy megszabaditsák… Elsőnek a
korcsmáros ért a küszöbre s megdöbbenve állt meg: látta, hogy mr Marvel
őrülten küzködik, tusakodik valami láthatatlan erővel, mely a konyha
felé hurcolja…
A rendőr gyorsan félrelökte a csaplárost és épen jókor ért oda, hogy
meggátolja mr Marvel megfojtását, akinek arca már kékülni kezdett. A
rendőr megragadta azt a láthatatlan kezet, mely a csavargó nyakát
szorongatta, de a következő pillanatban akkora ökölcsapást kapott az
arcába, hogy megszédülve tántorodott meg. Ám ugyanekkor a második
lóvasuti kocsis megmarkolt valamit, mig mr Marvel vadul vergődött, hogy
kiszabaduljon a láthatatlan vasmarkokból.
– Megvan! – kiáltott föl a kocsis.
Most a pohos korcsmáros is rávetette magát a láthatatlan ellenségre és
sikerült is átfognia a derekát.
– Én is fogom! – kiáltott föl ujjongva.
Mr Marvel, akit a láthatatlan ember elbocsátott, négykézláb mászott a
földön a dulakodó emberek mögé s igyekezett visszamenekülni a szobába,
mert a láthatatlan ember már egészen a konyha küszöbéig hurcolta.
Itt, a küszöbön folyt a vad dulakodás. Most először hallották a
láthatatlan ember hangját, aki fájdalmasan fölorditott, mert a rendőr
rátaposott a lábára… De ugyanekkor ugy dolgozott a két öklével, mint két
cséphadaróval… Az egyik kocsis hörögve jajdult el és kétrét görnyedt az
ütéstől, mit a gyomrára kapott. A rendőr nagyot lökött a láthatatlan
emberen, aki átrántotta magával ellenfeleit is a konyhába… Mr Marvel,
aki csak ezt várta, hirtelen becsapta az ajtót és kulcscsal is bezárta…
A négy ember ugyanekkor azt vette észre, hogy egymással, illetőleg a
levegővel viaskodik.
– Merre mehetett? – kiáltott föl a fekete szakállas lihegve.
– Csak erre! – mondta a rendőr s az udvarba nyiló félig nyilt ajtóra
mutatott.
A fekete szakállas a küszöbre ugrott s mindjárt aztán egy nagy kődarab
süvöltött el a feje mellett s neki ment a konyha-edényeknek.
– Lelövöm a gazembert! – kiáltott föl a fekete szakállas dühösen…