A láthatatlan ember: Fantasztikus regény - 01

A LÁTHATATLAN EMBER
*
FANTASZTIKUS REGÉNY
IRTA
H. G. WELLS
BUDAPEST,
LÉGRÁDY TESTVÉREK.
Légrády Testvérek könyvnyomdája Budapesten.


I. FEJEZET. A furcsa idegen érkezése.
Az idegen február elején érkezett, szeles, télies napon, szakadó hóban,
– ez volt az utolsó hóesés abban az esztendőben – és gyalog jött a
bramblehursti vasuti állomástól, kis fekete pakktáska a keztyüs kezében.
Tetőtől talpig be volt burkolva és puha kalapjának széles, lehajtott
karimája ugy eltakarta egész arcát, hogy csak az orra hegye látszott ki;
a hó tenyérnyi vastagon födte vállait, kalapját, mellét és a kis
pakktáskát.
Szinte félholtan támolygott be a „_Postakocsihoz_“ cimzett fogadóba s
ledobva pakktáskáját rekedten kiáltott föl:
– Tüzet, az Isten szerelméért!… Szobát, meleg szobát!…
Lerázta magáról a havat és bement Hall asszonysággal a vendégszobába, a
hol e rövid bevezetés után és néhány sovereign-nyel nyélbe ütötte a
dolgát: megszállt a fogadóban.
Mrs Hall rögtön meggyujtotta a tüzet az idegen szobájában s ott hagyván
őt, leszaladt a konyhába, mert maga akarta elkésziteni az ebédet. Télviz
idején ugyanis hallatlan szerencse volt az utas Ipingben, meg kellett
tehát becsülni az oly vendéget, a ki ilyenkor téved erre és aranynyal
fizet.
Mihelyt tehát az ürücomb illendően sülni kezdett, mrs Hall, a ki közben
néhány szitokkal és hátbavágással elevenebbé tette örökké álmos
cselédjét, maga ment föl a vendég „ebédlőjébe“, abroszszal, tányérokkal,
stb. s roppant buzgalommal, hühóval látott hozzá a teritéshez. De
meglepetve látta, hogy ámbár a tüz vigan lobogott a kandallóban, az
idegen még se vetette le a kabátját, sőt még a kalapját se vette le,
hanem háttal feléje állt az ablaknál és kinézett a szakadó hóba.
Keztyüs kezeit hátul összefogva tartotta s ugy látszott, hogy nagyon
elmélyedt gondolataiba. Mrs Hall bosszankodva látta, hogy az olvadó hó
mind lecsurog drága szőnyegjére az idegen kalapjáról és ruhájáról.
– Talán kivinném a kalapját és kabátját a konyhába, uram, – szólt
édeskésen, – ott hamarabb megszárad.
– Nem kell, – felelte az idegen, meg se fordulva.
De oly lassan mondta ezt, hogy mrs Hallnak ugy rémlett, mintha mit se
hallott volna; megismételte hát a kérdést.
Az idegen erre kissé megforditotta a fejét s a vállai fölött nézett a
fogadósnéra.
– Még nem vetkőzöm le! – mondta haragosan.
Mrs Hall csak most látta, hogy az idegennek igen nagy kék pápaszeme van
s hogy sürü pofaszakállt visel, mely egészen eltakarja arcát.
– Jól van, uram, – felelte udvariasan. – Ahogy tetszik… A szoba különben
is mindjárt átmelegszik.
Az idegen nem felelt s megint kinézett az ablakon; mrs Hall pedig
érezvén, hogy rosszkor akart beszédes lenni, gyorsan elvégezte a
teritést és eltisztult a szobából.
Mikor ismét feljött, az idegen még mindig ott állt az ablak előtt, mint
a kőszobor; gallérja fölhajtva, kalapja karimája legyürve, ugy, hogy egy
csipetnyi se látszott az arcából. Mrs Hall csörömpölve tette le az
asztalra a tojást, meg a sonkát és szinte kiabálva mondta:
– Itt az ebéd, uram!
– Köszönöm, – felelte az idegen; de meg sem mozdult, amig a fogadósné ki
nem ment a szobából.
Mikor mrs Hall a konyhába ért, majd a guta ütötte meg mérgében; a lusta
szolgáló épen akkor habarta a mustárt, amit a sonkával kellett volna
föladni az asztalra!
– Oh, a cudar! – sivalkodott mrs Hall, – erről elfeledkeztem!
S kikapván cselédje kezéből a mustárt, még hátba verni is elfelejtette
az álmos leányt, ugy szaladt vele föl a lépcsőkön, az idegen szobájába.
Kopogtatott, s feleletet se várva, berontott… Az idegen hirtelen
lehajolt az asztal mögé, mintha fölvenne valamit a földről, a mit
leejtett.
Mrs Hall gyorsan letette a mustárt az asztalra, mert más dolog izgatta
mostan. Látta, hogy az idegen levetette kabátját s kiteritette a drága
plüs karosszékre, a tüzzel szemben száradni; de lehuzta a cipőjét is, a
mely csurom viz volt s a kandalló előtti fényes acél-rostélyra állitotta
szikkadni.
– Jézusom, ez megrozsdásodik! – gondolta mrs Hall s elszántan arra ment.
– Most már levihetem ezt a holmit száradni a konyhába? – kérdezte oly
parancsoló hangon, a mely nem türt ellenmondást.
– Hagyja ott, a hol van! – felelte az idegen fojtott hangon.
Mrs Hall megfordult s látta, hogy a vendég már egyenesen ül és rája néz.
De a fogadósnét ugy meglepte, a mit látott, hogy egy álló percig szóhoz
se tudott jutni.
Az idegen fehér kendőt tartott a szája elé s ez fojtotta el a hangját,
ugy, hogy egészen eltakarta arcának alsó felét. De mrs Hallt nem ez
döbbentette meg, hanem az, hogy az idegen feje keresztül-kasul
össze-vissza volt kötözve kendőkkel; pápaszeme fölött keresztbe a
homlokán, arca két felén a fülein át, ugy, hogy semmi se látszott
belőle, csak a hegyes orra. Ez meg piros, szinte villogó, fényes volt…
Az idegen barna bársony-kabátot viselt s a nyakát fekete kendővel
csavarta körül. Tömött, fekete haja, mely itt-ott kilátszott a sokféle
kötés alól, különös csimbókokban, furcsa tincsekben bujt elő a kötések
közt, mintha apró szarvak, sörte-csomók nőttek volna a fején. S ez a
furcsa fej, az össze-vissza kötözött pofa ugy megdöbbentette a
fogadósnét, hogy egy percig szólni se tudott.
Az idegen nem vette el a kendőt a szája elől s a fogadósné most azt is
észrevette, hogy kezén, amelylyel tartja, barna keztyü van.
– Hagyja ott, ahol van! – ismételte az idegen tompán s pápaszemének két
nagy üvegje mozdulatlanul meredt rá a meghökkent asszonyra.
Ez csak lassankint birta legyőzni megdöbbenését s tétován, zavartan
felelt:
– Nem gondoltam, uram, hogy… hogy…
– Köszönöm – felelte az idegen szárazon s jelentősen nézett hol a
asszonyra, hol az ajtóra.
– Hát legalább a kabátot – dadogta mrs Hall.
S feleletet sem várva, fölkapta az idegen télikabátját és sietett vele
kifelé… Mielőtt az ajtót becsukta, még egyszer visszanézett a bekötözött
fejü idegenre, aki még mindig ajkai előtt tartotta a kendőt. A fogadósné
borzadva összerázkódott, mikor kint volt a szobából és lélekszakadva
szaladt le a konyhába.
– Soha ilyet! – motyogta ijedten. – Soha ilyet!…
S nagy elképedésében még azt se látta meg, hogy Millie, az álmos
konyhalány, megint bóbiskol az egyik kuckóban.
A vendég feszülten hallgatózott s mikor megbizonyosodott, hogy a
fogadósné csakugyan lement a lépcsőkön, fürkészve nézett az ablak felé.
Ekkor levette a kendőt a szájáról és folytatta az ebédjét… A szájába
tett egy falatot és gyanakodva nézett az ablakra; megint egy falatot s
megint gyanakodva nézett arra… Majd fölkelt, szája elé tartva a kendőt,
odament s csaknem egészen leeresztette a függönyt, ugy, hogy a szoba
elsötétült. Erre megkönnyebbülten ült vissza az asztalhoz és tovább
evett.
– Ezt a szegény embert valami baleset érte vagy pedig operálták, –
mesélte mrs Hall a konyhában. – Hogy össze-vissza kötözték a fejét, azok
a sintérek!
Szenet rakott a tüzre és gondosan kiteritette az idegen téli kabátját
száradni.
– Hát még azok a fene-nagy szemüvegek!… Uram Isten! nem is volt a
szegénynek emberi ábrázatja!… És azt a kendőt le nem vette volna a
szájáról egy pillanatra se!… Lehet, hogy össze-vissza szabdalták a
száját is…
Mikor mrs Hall ismét fölment az idegen szobájába, hogy leszedje az
asztalt, szinte megbizonyosodott arról, hogy vendégét csakugyan valami
sulyos baleset érte, vagy pedig „a sintérek“ össze-vissza vagdalták a
száját. Az idegen most már pipázott, de ameddig mrs Hall a szobában
volt, egy percre se vette le álláról, szájáról azt a selyemkendőt, a mit
rá kötött, ugy, hogy egész arca be volt kötözve, csakhogy épen a pipa
csutoráját bedughatta a szájába.
A különös vendég ott ült a karosszékben, a kandalló előtt, háttal az
ablaknak s most már beszédesebb, sőt nyájasabb is volt… talán, mert jól
evett-ivott s már nem is fázott. A tüz vöröses fénye rásütött nagy
pápaszemének lencséjére, amelyek most már nem voltak oly ridegen
ijesztőek és üresek, mint előbb.
– Van egy kevés podgyászom a bramblehursti állomáson, – mondta az
idegen.
És kérdezősködött mrs Halltól, mi módon hozathatná el mielőbb; majd,
mikor a fogadósné felelt neki, udvariasan bólintgatott.
– Csak holnap? – kérdezte kissé megütődve. – Nem lehetne előbb?…
S látszott rajta, hogy ez a késedelem kellemetlen neki, mert
kétszer-háromszor is megkérdezte:
– Csak holnap?… Bizonyos benne, hogy nem lehet előbb? Hát ha külön
megfizetem a fuvart?
Mrs Hall sohasem volt szófukar; most meg épen nagyon is bőbeszédü lett,
remélve, hogy igy majd az idegenből is kivesz egyetmást.
– Van egy mély völgy az utban, uram, – felelte mentegetőzve – ahol már
sok baleset történt s a fuvarosok nem igen mernek alkonyat felé arra
hajtani. Tavaly is fölfordult ott egy kocsi s a kocsis is, az utasa is
kitörte a nyakát. Az efféle baleset egy perc alatt megesik, – igaz-e,
uram?
De az idegent nem volt könnyü szólásra birni.
– Persze, persze, – dörmögte félhangon és tovább pöfékelt.
– Hamar megesik a szerencsétlenség, – folytatta mrs Hall – de annál
tovább tart, mig az ember kilábol belőle… Itt van például Tom, a hugom
fia: – elvágta karját a kasza… ráesett szegény egy szénaboglyáról… s
három álló hónapig kötözgetni kellett a sebét. Az ember nem is hinné!
Mozdulni se tudott a boldogtalan… Azóta rá se birok nézni a kaszára.
– Azt elhiszem, – felelte az idegen közömbösen.
– Akkoriban nagyon féltünk attól is, hogy megoperálják… levágják a
karját, uram, annyira oda volt!
Az idegen hirtelen fölkacagott. Tompa, ugató nevetése volt, hogy a
fogadósné önkénytelenül összerezzent a hallatára.
– Igazán oda volt?
– Bizony oda, uram. És ez nem nevetni való dolog!… Ha tudná, mennyi baj
volt vele! Mert én magam ápoltam, mivel a hugomnak elég sok dolga akadt
az apróbbakkal… egyik kötést le, a másikat föl: akárcsak a kórházban!
Ugy megtanultam ezt a mesterséget, uram, hogy ha önnek esetleg szüksége
lenne rá…
– Nem adná ide a gyujtót? – kérdezte az idegen – kialudt a pipám.
Mrs Hall epésen akart felelni. Ez a gorombaság már mégis sok volt… Hisz
ő egész barátságosan ajánlta föl szives szolgálatait… Rá akart förmedni
vendégére, de még idején eszébe jutottak a sovereignek. Lenyelte hát
méltatlankodását s oda vitte a gyujtót.
– Köszönöm, – felelte az idegen. – Csak tegye le…
Evvel fölkelt, hátat forditott a fogadósnénak, az ablakhoz ment s félre
huzván kissé a függönyt, kinézett. Szembetünő volt, hogy nem szeretett
az operációkról és a seb-kötésekről beszélni… De mrs Hallt nagyon
fölbosszantotta ez a goromba, udvariatlan magaviselet, melynek levét az
ártatlan Millie itta meg a konyhában.
Az idegen egyedül maradt a szobában és oly csöndesen viselte magát,
annyira nem kivánt semmit, hogy a fogadósnénak egyetlen egyszer se volt
alkalma betolakodni hozzá… Ugy látszott, folyton ott ül a kandalló előtt
s a tüzet nézi, vagy pipázik, – vagy talán szundikál…
A kiváncsi hallgatózó egyszer-kétszer hallhatta volna, hogy szenet rak a
tüzre; majd vagy öt percig, föl s alá sétálgatott a szobában s mintha e
közben önmagával beszélgetett volna… Aztán a karosszék megreccsent,
amint ismét beleült…


II. FEJEZET. Mr Teddy Henfrey első benyomása.
Valamivel négy óra után, mikor már meglehetősen sötét volt s mrs Hall
épen két kézre akarta fogni a bátorságát, hogy fölmenjen az idegenhez s
megkérdezze, nem parancsol-e teát: betévedt az ivóba Teddy Henfrey, a
falu órása.
– Szentuccse, mrs Hall! – kiáltott föl az órás, lerázva magáról a havat,
– cudar idő ez annak, akinek likas a csizmája!
Kivül még sürübben hullott a hó s mrs Hall természetesen igazat adott az
órásnak. Majd meglátva, hogy Henfrey komának nyakában a tarisznyája,
melyben a szerszámait szokta hordani, hirtelen jó gondolata támadt és
igy szólt:
Épen kapóra jött, mr Henfrey. Szeretném, ha megnézné azt a régi órát az
ebédlőben. Jól jár, az igaz és üti is az órákat: de a nagy mutatója
leesett és mindig a VI-oson áll…
Mindjárt föl is vezette az órást a lépcsőn s az idegen szobájához érve
kopogtatott, majd benyitott.
Az idegen, amint a fogadósné látta, mikor rányitotta az ajtót, a
karosszékben ült a kandalló előtt s bekötött fejét kissé oldalt hajtva,
szundikált. A szobában csak a tüz vöröses fénye világitott egy kicsit,
ugy, hogy majd egészen sötét volt… De mrs Hallnak mégis ugy látszott,
hogy vendége tátott szájjal bámul rá; – akkora volt a szája, hogy
arcának egész alsó fele csupa száj volt…
Ez azonban csak egy pillanatig tartott; a szörnyü nagy száj, a roppant
pápaszem, a fehér kendővel keresztül-kasul kötözött fej: de ez a
pillanat rémes és iszonyu volt… Aztán a vendég megrázkódott, fölemelte
fejét s mikor mrs Hall szeme hozzá szokott a félhomályhoz, már megint
csak az előbbi idegent látta: ajkai előtt a selyemkendőt, mely egész
alsó arcát eltakarta… Alighanem az árnyék, a félhomály csalta meg.
– Megengedi, uram, – kérdezte, magához térvén pillanatnyi
meghökkenéséből, – megengedi, hogy az órás megigazitsa az órát?
– Az órát? – kérdezte az idegen, álmosan körültekintve.
Majd, mintha jobban fölébredt volna, dörmögve mondta:
– Az órát?… Hát csak igazitsa meg.
Mrs Hall lement a lámpásért, az idegen pedig fölkelt és nagyot
nyujtózott. Aztán a fogadósné behozta a lámpást, a szobában világos
lett, mr Henfrey is bejött és szemben állt a bekötött fejüvel…
– Megriadtam tőle; – igy mesélte később ő maga.
– Jó estét! – mondta az idegen, ránézve mr Henfreyre sötét szemüvegén
át… „mint a rák“,… ahogy mr Henfrey beszélte ismerőseinek.
– Reménylem, – szólalt meg mr Henfrey, – nem véli tolakodásnak?
– Szó sincs róla, – felelte az idegen. – Bár azt hittem, – folytatta mrs
Hallhoz fordulva, – hogy ezt a szobát kivettem a magam kizárólagos
használatára.
– Azt gondoltam, uram, – dadogta mrs Hall, – hogy ön is jobban szeretné,
ha az óra…
– Mindenesetre, – vágott közbe az idegen; – de általában szeretek
egyedül lenni és nincs kedvemre, ha zavarnak.
Hátat forditott a kandallónak és hátul összefogta a kezeit.
– Aztán pedig, – folytatta, – ha tulestünk ezen az óra-javitáson, majd
kérek egy kis teát. De addig ne, mig az órával rendbe nem jövünk.
Mrs Hall már épen ki akart menni a szobából; – ezuttal meg sem
kisértette a beszélgetést, nehogy az idegen még mr Henfrey jelenlétében
is letorkolja, – mikor a bekötözött fejü azt kérdezte tőle, hogy
gondoskodott-e már a podgyász idehozásáról. Mrs Hall azt felelte, hogy
már izent a postamesternek, aki megigérte, hogy a kocsis holnap reggel
haza hozza.
– Ennél hamarabb nem lehet? – kérdezte az idegen.
– Semmiesetre sem, uram, – felelte mrs Hall kimérten.
– Amit jöttemkor elmulasztottam mondani, mert nagyon fáradt és éhes
voltam, hogy én föltaláló vagyok.
– Valóban, uram? – kezdett érdeklődni mrs Hall.
– S a podgyászomban sok müszer és apparatus van.
– Ezek igazán hasznos holmik, – uram felelte mrs Hall.
– És természetesen, szeretném, ha minél előbb folytathatnám a
kisérleteimet.
– Természetesen, uram.
– Különben azért jöttem Ipingbe, – folytatta az idegen, némi
elszántsággal, – mert… mert kivánkoztam a magánosság után. Nem szeretem,
ha zavarnak a munkámban. Sokat dolgozom; aztán meg volt egy balesetem…
– No, ezt mindjárt gondoltam! – mondta magában mrs Hall.
– S ez a baleset kényszerit rá, hogy visszavonultan éljek. A szemeim
néha oly gyöngék és ugy fájnak, hogy órák hosszáig sötétben kell
maradnom… ilyenkor be is szoktam zárkózni. Néha… időről időre, most
semmiesetre sem. Ilyenkor a legcsekélyebb háborgatás is kihoz a
sodromból… elég, ha bárki belép a szobámba, hogy fölcsattanjak, mert
beteg vagyok… Jó, ha ön is tudja ezt…
– Mindenesetre, uram, – felelte mrs Hall. – S ha merné megkérdezni még
azt, hogy…
– Azt hiszem, már mindent elmondtam, – felelte az idegen avval a
parancsoló nyugalommal, amelyre nem lehetett válaszolni.
Mrs Hall más alkalomra tartogatta hát elnyelt kérdését és kiment. Az
idegen pedig a kandalló felé fordulva, a tüzbe bámult, mialatt mr
Henfrey hozzáfogott az óra megigazitásához.
Kiváncsi természetü lévén, az órás egészen szétszedte az óra
szerkezetét, – amire pedig nem volt szükség, – abban a reményben, hogy
igy tovább maradhat a szobában s esetleg beszédbe is eredhet az
idegennel. De ez némán, nyugodtan és mozdulatlanul állt a helyén; – oly
mozdulatlanul, hogy Henfrey egész ideges lett… Majd megfordul a vendég s
bekötözött fejét az órás felé forditva, merően nézett rá a lámpa
fényében csillogó pápaszemével; s ez a tekintet ugy megzavarta az órást,
hogy ő is ránézett az idegenre… s pár pillanatig ugy néztek némán
farkas-szemet. Aztán Henfrey borzongva sütötte le a szemeit; érezte,
hogy nem birja tovább; szólnia kell… Hátha megkérdezné, hogy mit szól
ehez a szokatlanul hideg időhöz, – februáriusban?…
Föltekintett, s megemberelve magát, köszörülni kezdte a torkát. Majd meg
is szólalt:
– Ez az idő…
– Mért nem végzi a dolgát és takarodik innen? – vágott közbe az idegen
nyersen. – Csak a mutatót kellett volna rácsavarni a tengelyére… A többi
mind csalás; az órát se kellett volna szétszedni.
– Mindenesetre, uram… egy perc az egész… Persze azt hittem, hogy…
Mr Henfrey hamarosan elvégezte a dolgát és eltakarodott. De fölötte
boszusan távozott.
– Vigyen el az ördög! – dörmögött magában, amint hazafelé botorkált a
sürüen hulló hóban. – Hát csak nem fujhattam föl azt az órát?!…
Majd ismét:
– Még talán ránézni se szabad?… Cudar!… Miféle undok szerzet lehet ez az
idegen?… Még akkor se pólyázhatná be magát jobban, ha gyilkosságért
körözné a rendőrség.
A sarkon találkozott Hallal, aki nemrég vette feleségül a
„_Postakocsihoz_“ cimzett fogadó tulajdonosnőjét s különben
gyors-fuvaros volt és Sidderbridgebe meg vissza hordozta az utasokat.
Most is épen onnan jött haza, de a hajtásáról itélve utközben alighanem
felöntött a garatra.
– Mi ujság, Henfrey! – kiáltott már messziről, nagyokat durrantva az
ostorával.
– Vendéget kaptatok! – felelte Teddy.
Hall megállitotta a lovát és barátságosan tudakozódott:
– Hogy-hogy?… Micsoda vendéget?
– Hát vendéget… aki szobát is vett ki a „_Postakocsiban_“.
És Henfrey élénken rajzolta le, hogy micsoda furcsa vendég is szállt meg
a felesége fogadójában.
– Olyan, mintha álruhában bujkálna… még az arcát se mutatja! Már pedig
én ugyancsak megnézném annak az arcát, akit a házba fogadok! –
hetvenkedett Henfrey. – De az asszonyok nem ily gyanakvók, ha…
idegenekről van szó. Ez is, lám, szobát vett ki a fogadóban s még csak a
nevét sem mondotta meg.
– Ugyan ne mondd! – kételkedett Hall gyanakodva.
– Pedig szentuccse, ugy van! És egész hétre előre megfizetett. Már most,
a mig a hete le nem telik, sehogyse szabadulhatsz tőle… S egész csomó
podgyásza is lesz holnap: – ő maga mondta… Reméljük, Hall, hogy nem
csupa kövek lesznek a ládákban…
És elmondta Hallnak, hogyan csalta meg nagynénjét egy idegen Hastingsben
oly podgyászos ládákkal, amelyeket kövekkel tömött meg. Hall pedig
bosszusan csapott le a lovára és fenyegetőzve mondta:
– Jól van, öreg… Majd mindjárt a végére járok.
Teddy elégedetten baktatott hazafelé, remélve, hogy Hall majd elevenére
tapint az idegennek. De nem ugy történt. A fogadósné kegyetlenül
leszidta férjét, hogy hol csatangolt oly sokáig s a megszeppent
papucshős alig győzött hazudozni, hogy tisztára mossa magát…
Mindamellett a gyanu magva, mit Teddy szavai hintettek el szivében,
ismét fölburjánzott, mikor a felesége abba hagyta a szidást. S mihelyt
az idegen lefeküdt, – a mi ugy féltiz tájban történt, – fölötte
harciasan benyitott az üres ebédlőbe s fürkészve vizsgálta sorra a
felesége butorait, mintha mondaná, hogy nem az idegen az ur itten; majd
megvetően lapozgatott egy füzetben, melyet az idegen az asztalon
felejtett s amely tele volt számokkal… mikor pedig lefeküdt, egész
oktatást tartott a feleségének, hogy jól nézze meg másnap az idegen
podgyászát, ha meghozzák a vasutról.
– Te csak a magad dolgával törődjél, Hall, – mondta neki a fogadósné, –
az én dolgaimat pedig bizd egészen rám.
Ezt pedig legkivált csak azért mondta, mert az idegen neki sem igen
tetszett, bár ezt a világ minden kincséért se vallotta volna meg a
férjének, nehogy igazat kelljen adnia neki. Ugy éjféltájban föl is riadt
egyszer; – csupa répafejekkel, össze-visszakötözött nyomorékokkal
álmodott, akik mind őt hajszolták… De, mivel nem olyan asszony volt, aki
megijedt a maga árnyékától, megivott egy pohár vizet, befordult a fal
felé és nyugodtan aludt tovább.


III. FEJEZET. Az ezer-egy palack.
Igy történt hát, hogy február 29-én, az utolsó zivataros téli napon, oda
csöppent ez az idegen Iping faluba. Másnap aztán megjött a podgyásza is,
– még pedig milyen podgyász! Voltaképen csak két nagy ládája volt: –
egészen olyan rendes podgyászos ládák, mint akárki más emberfiáé, de
ráadásul volt egy harmadik láda is, tele könyvvel, roppant vastag, nagy
könyvekkel; csupa irás valamennyi, még pedig ismeretlen, érthetetlen
irás… aztán meg vagy egy tucat apróbb-nagyobb láda, melyekben szalmába
csavart dolgok voltak: – csupa üvegholmi, ahogy Hall mondta, a ki
kiváncsiságból turkált benne.
Az idegen, tetőtől-talpig bekötözve, ugy hogy megint semmi sem látszott
az arcából, csak az orra hegye, meg a nagy pápaszem, türelmetlenül elébe
ment Fearensidenak, a fuvarosnak. Hall épen azon tanakodott a kocsissal,
hogy melyik ládát emeljék le először.
Az idegen tehát lement az udvarba s ügyet se vetve Fearenside kutyájára,
mely a Hall lábikrái körül szimatolt, egyenesen a kocsi farához sietett.
– Rajta! hordják föl ezeket a ládákat, – mondta – már ugyis elég sokáig
vártam rájuk.
De Fearenside kutyája, alig hogy meglátta az idegent, rögtön morogni,
hörögni kezdett, majd hirtelen neki ugrott és elkapta a kezét.
– Kusti! – kiáltott rá Hall és ijedten odább ugrott, mert sohsem
szerette a kutyákat.
– Coki! – rivalt rá Fearenside is és fölkapta az ostorát.
Látták, hogy a kutya belemarta fogait az idegen keztyüs kezébe, aki
másik öklével fejbe vágta az ebet… ez eleresztette a megharapott kezet,
s annál dühösebben ugrott az idegen lábikrájának: – rekk!… s a nadrág
nagy darabon végig hasadt. Ugyan e pillanatban lecsapott Fearenside
ostora s a kutya vonitva menekült a szekér alá.
Mindez alig fél perc alatt történt. Senki se beszélt; mindnyájan
kiabáltak. Az idegen gyorsan eltépett keztyüjére és nadrágjára
pillantott, aztán hirtelen sarkon fordult, lóhalálban szaladt vissza a
házba, föl a lépcsőkön… Hallották, amint fölrohant, egyenesen be a
szobájába.
– Bitang dög! – káromkodott Fearenside, lemászva a bakról kezében az
ostor, mig a kutya vinnyogva huzta meg magát a szekér alatt s onnan
leste gazdája minden mozdulatát.
– Bujj elő, hitvány! – orditott rá Fearenside. – Majd megtanitlak…
Hall bámészan nézett az idegen után.
– Bizonyos, hogy megharapta, – szólt a fejét csóválva. – Jobb, ha
megnézem, mit csinál.
Lassan fölballagott az idegen után s a folyosón találkozott a
feleségével.
– A kocsis kutyája megharapta, – magyarázta neki röviden.
És fölment a lépcsőkön. Az idegen ajtaja félig nyitva volt! Hall tétova
nélkül bement, mert sohsem szerette a sok ceremóniát.
A függöny le volt eresztve és a szobában sötét volt… Hall homályosan
látott valami nagyon furcsa dolgot: egy kart, amelyen nem volt kéz s
amely hevesen integetett feléje s egy arcfélét, rajta három nagy sötét
folt, – akárcsak a macskaszem-virágon…
De ez csak egy pillanatig tartott, aztán valaki irtózatosan mellbe
lökte, kitaszitotta a szobából, melynek ajtaja rögtön becsapódott az
orra előtt. Mire eszére tért s be akart magának számolni avval, hogy mit
látott, már ott állt kint, az ajtó előtt, az emeleti sötét folyosón.
Pár pillanat mulva fejcsóválva ment le a „_Postakocsi_“ udvarára. Ott
már egész kis csődület volt; Fearenside már másodszor mondta el az
esetet; körülállták pedig: mrs Hall, a ki bosszusan mondta, hogy a
fuvaros megtanithatná kutyáját, hogy ne marja meg az idegen vendégeket!
– ott volt Haxter, a szatócs, a főutcáról, a ki érdeklődve
kérdezősködött a részletek felől; aztán Wadgers Sandy, a kovács, a ki
egyszersmind kerületi esküdt is volt; továbbá még egy csomó asszony és
gyerek, akik össze-vissza hadartak hetet-havat:
– De hát mért harapta meg?… kit harapott meg?… Minek is ilyen harapós
kutyát tartani?… Nagyon megharapta-e?… – és igy tovább.
Mr Hall, megállván az utolsó lépcsőn, lebámult a kis csődületre és
szinte el se hitte azt a különös dolgot, a mi odafönt történt vele.
Aztán meg a szótárban se igen volt elég szó az eset körülményes
elmondására.
– Azt mondja, hogy semmi se köll neki, – felelte a felesége kérdésére. –
Legjobb lesz, ha behordjuk a podgyászát a házba.
– Ki kellene égetni a marást, – tanácsolta mr Haxter, – kivált ha nagyon
tüzes a seb.
– Mindjárt föl is megyek és megmondom neki, – szólt mr Hall.
És már indult is, de a kutya megint morogni kezdett.
– Miféle csődület ez? – kiáltott föl haragosan s ismét ott ált az idegen
a küszöbön, a gallérja fölhajtva, kalapja a szemébe huzva, hogy megint
semmi sem látszott az arcából. – Csak rajta, hordjátok föl a
podgyászomat minél előbb…
A fuvaros észrevette, hogy az idegen más nadrágot és keztyüt huzott.
– Nagyon megharapta? – kérdezte tőle Fearenside részvéttel. – Igazán
sajnálom, hogy ez a dög kutya…
– Nem tesz semmit! – vágott közbe az idegen. – Még a bőrömet se karcolta
föl… Hordják már ezt a holmit?!
Aztán magában káromkodott; legalább mrs Hall, aki közel állt hozzá, azt
mondja, hogy hallotta.
Mihelyt az első ládát fölvitték szobájába, az idegen rögtön neki esett
és lázasan szedte ki, ami benne volt, közben szerteszórta a szalmát a
földön, szőnyegen, nem csekély bosszuságára Hall asszonyságnak, aki
álmélkodva nézte, hogy kerülnek napvilágra a ládából a kisebb-nagyobb
üveg-palackok, az egyik fehér, a másik szines, az egyik gömbölyü, a
másik négyszögletes; – tele mindenféle porral, folyadékokkal, akárcsak a
patikárius üvegjei, melyek egyik-másikában méreg is van…
Aztán az egyiknek parafa-dugója, a másiknak üveg-dugója volt, a
harmadiknak a szája meg csak ugy volt bekötve; hasas és lapos üvegek
egész hadserege, melyeket az idegen, mint a katonákat, szépen sorba
állitott az almáriom, a mosdó-szekrény, könyv-állvány tetején, az
asztalokon, a polcokon, szóval mindenütt a szobában, ahol csak egy
talpalatnyi hely volt.
Bizonyos, hogy a bramblehursti patikárius boltjában se volt ennyi üveg:
talán még a fele se; ugy hogy öröm volt rá nézni amint szép sorjában
álltak egymás mellett. S mikor a hat láda mind üres volt s a szobában
térdig lehetett gázolni a szétszórt szalmában, még előkerült egy igen
finom patikus-mérleg, meg néhány furcsa üveg-edény, aminőhöz hasonlót
mrs Hall se látott eddig; – vegyi kisérletekhez való göregek és
lombikok.
S mikor az üvegek mind ki voltak rakva, az idegen rögtön dolgozni
kezdett, mit se törődve a sok szeméttel, sem avval, hogy a tüz már
kialudt a kandallóban, – sőt még a többi ládákkal sem, melyekben a
könyvei, ruhái s egyéb jószágai voltak.
Midőn mrs Hall fölvitte az ebédjét, ugy el volt merülve munkájában, hogy
észre se vette, mikor az ajtó kinyilt; épen csöppenkint öntött valamit
az egyik palackból a lombikba s csak arra rezzent föl, hogy mrs Hall,
kissé talán nagyon is zajosan, összekotorgatta a sok szalmát, szemetet.
Félig arra forditotta a fejét, de aztán ismét elkapta. De mrs Hall
látta, hogy a pápaszem nem volt az orrán, mellette hevert az asztalon; s
ugy tetszett neki, hogy az idegen szemüregjei egészen üresek… közben az
idegen gyorsan föltette a pápaszemét és nyersen szólt rá mrs Hallra, a
ki épen panaszkodni akart a sok szemét miatt:
– Szeretném, ha kopogtatna, mielőtt betér hozzám.
– Kopogtam uram, de ugy látszik, hogy…
– Lehet, hogy kopogott. De ebben a fontos munkában… valóban nagyon