A három galamb: Regény - 2

tortagőz, mely gazdag emberek konyhájáról szabadul el és csiklandozza a
szegény embert. Úgy érezte, méltatlanság esik rajta minden nagyebéddel,
melyet mások esznek, minden selyemruha azért suhog a Szent Anna
templomban, hogy őt ingerelje. És ilyenkor felreszketett délibábos nagy
álomjátékkal a megkívánt, megáhított bőség, amely meghoz mindent, ami
hiányzik, de aminek meg kellene lennie. Emeletes nagy házról álmodott és
a ház körül szőlő fog mosolyogni. A lányok híres kisasszonyok lesznek,
akiket automobilon röpítenek majd keresztül a városon a hercegek…
– Csak okosnak kell lenni, mondogatta, csak eszetek legyen…
A Primusz-kisasszonyok nagy karikaszeme csodálkozva bámult ilyenkor és
Ica, a második, aki már erősen közeledett a tizenhetedik tavaszhoz,
felkuncorgott:
– Jaj de hercig lesz az a herceg…
Ica szőke volt és az apjára ütött. Szerette az édespálinkával töltött
cukrot és a muzsikát. Egy hallásra megtanult minden nótát és este,
amikor az anyja kinn pletykázott a kapuban, elővette a citerát. Nagy,
bánatos hangja betöltötte a házat, kiszabadult a kaputorokból és a
burgerek csodálkozva néztek össze. Igy csak az ünnepi misén énekelnek a
pesti kalaposdámák, amikor hegedű jajgat bele az orgonába a kóruson és
valami hosszúhajú öregember vékony pálcikával csapkodja a levegőt.
Stefi, a legkisebb, beleénekelt a dalba, fejletlen gyerekhangja azonban
bátortalanul simult Ica énekébe. Csak tizenöt esztendős múlt és
gimnázistákkal kacérkodott a lányiskola előtt. Egyébiránt az életről
annyit tudott, mint a nénjei. Hogy egyszer eljön értük egy herceg
gépkocsin és el fogja röpíteni őket valamilyen palotába. Lévén kissé
ostoba, szemtelenül bámult nagy kék gubószemével az eliramodó autókba és
megállapította, hogy nincsen szebb mint egy lilaszínű karosszéria. És
Ica nénjét utánozva halálos komolysággal mondá:
– Juj de hercig a herceg…
Manci, a legidősebb, szintén várta a herceget, csakúgy mint a hugai.
Várakozásában azonban valami türelmetlenség vala. Az anyja természetét
örökölte és amikor titokban leszökött a pesti korzóra, nagy gyűlölségek
fakadoztak benne, látván, hogy az övénél drágább ruhák is vannak és
nálánál csúnyább lányok körül hódolva keringenek kiöltözött fiúk. Igaz,
hogy mikor végigment, minden szem rálobbant, a férfiak vágyakozva, az
asszonyok csodálkozva néztek rá és elharapott megjegyzések röpültek
utána:
– Csodaszép gyerek… Gyönyörű…
Néhányan nyomába vetették magukat, de nem merték megszólítani. Mert
valami hideg, fagyos lehelet, valami érthetetlen tiszteletet parancsoló
tartózkodás sugárzott le róla. A gavallérok hiába próbálkoztak vele,
minden szavuk, minden udvariasságuk lepattogott róla. Hidegen nézte
végig barna szemével és egyszerre lehült minden kedvük, minden
fellobbanásuk. A gyors sikerhez szokott lovagok lemaradtak, a rajongók
nem mertek közeledni, de megjegyezték arcát, termetét és tanakodtak,
hogy vajjon ki lehet. Mert kíséret nélkül járt-kelt, sohasem volt vele
senki és mégis urilánynak látszott.
Nem volt ismerőse senki, nem tudta a nevét senkinek. Nem köszöntek neki
és ő sem köszönt soha. Egyszer, amidőn a Fürdő-utcán a Lánc-híd felé
ballagott, szembe került vele Primusz mester. Nyomban átcsapott a túlsó
oldalra és onnan köszönt. Alázatosan, tisztelettel, mint ahogyan a
legjobban fizető kuncsaftjainak szokott. És a leány kedves-komolyan,
szertartásosan megbillentette fejét, kalapján meglebbentek a szalagok.
Olyan volt, mint a rózsatő, melyet megringat a szél. Odahaza aztán
kérdőre vonta az öreget.
– Mondd papa, miért kerültél ki engem.
– Nem akarom, hogy miattam szégyeld magad. Rossz befektetés az
iparos-apa…
A leány elrestelte magát, de Primuszné asszonyság rájuk csapott:
– Igaza van apádnak… Az ilyen ember csak szégyent hoz az emberre!
Primusz mester azonban megfelelt neki.
– Csak a leányaidra Mári, csak a leányaidra!…
Ezen aztán csunyán összeháborodtak megint.
A Medve-utcában furcsa hireket meséltek az asszonyok az asztalosékról.
Úgy néztek rájuk, mint a csodára, ilyen embereket még nem láttak soha. A
kis házakban, melyek egymáshoz simulnak, mintha félnének, hogy egyszerre
csak megrohanja és felfalja őket a nagyváros, a terjeszkedő
bérkaszárnyasor, tiszták és régiek valának az erkölcsök. A háztetőkről
pléhcsatorna nyult le és hordókba öntötte a vizet, az eresz alatt
tavasszal friss fészket tapasztott a füsti fecske. Oleander virágzott a
tornácok előtt, vadszőlő futott a vén falakra. A kis kertekben zümmögő
melódiákat vertek ki szárnyukkal a bogarak és szakadatlan sorban
kerülgették a verbénát, meg a violát. Egyszerű népek laktak az öreg
szobákban, melyekben csendes volt az álom és az élet, csak messziről
morajlott be a nagyváros, ahogy zsongássá enyhülve elhozta a szél a
körút szavát, ahol csörtetve rohant a villamos és csattogtak a patkók.
Csendesek, rendesek, egyszerüek voltak az emberek, egyszerü szerelmek
nőttek a kövek között. Órára mérték ki mindenkinek az életét, mindenki
tett-vett, dolgozott. Birkózni látszottak a nagyvárossal, melyben ez a
néhány utca olyan volt, mint az oázis a sivatagban. Kisváros-oázis a
nagyváros homokjában, itt megakadt a számum, itt még volt szive
mindenkinek.
Amikor Primuszék beköltöztek, idegen szokások és erkölcsök keveredtek
közéjük. Nem bírták elviselni az örökké zsémbelő, nagyhangu asszonyt,
nem tudták megérteni, hogy hogyan lehetnek hangos embereknek ilyen
csodaszép leányai. Mert a legenda szerint csak a csendes, jámbor,
istenfélőfajta népnek ad szépséget az Úr, de csak akkor, ha karácsony
éjszakáján születnek. És azon tanakodtak, hogy vajjon csakugyan nem
karácsony szent estéjén születtek-e ezek a szép gyerekek, akikre Frau
Krisztin kimondta a szentenciát:
– Ezeknek nem jó végük lesz…
Amit pedig Frau Krisztin mondott, abban mindig volt valami. Frau
Krisztin ugyanis bölcs volt, mint a vénasszonyok, akik sokat éltek
valamikor. Ez a valamikor az ő esetében nagyon régen lehetett, mert a
Csalogány-utcai kis szobában olyan fotográfiákat őrzött, melyeken fehér
waffenrokkot viseltek a nagybajuszú katonák és a kard a jobboldalukon
fityegett. Daguerre mester lencséi azidőben még kicsereberélték a jobbat
a ballal és Frau Krisztin, akit akkoriban Krisztinkának hivtak,
megesküdött volna, a férfiaknak a jobboldalon kopog a szive.
És dicsérte is a régenmúlt időket, melyek elszálltak, mint az őszi szél
szárnyán a vándormadarak. Hogy elmentek, magukkal vitték a fehérkabátos
katonákat, kiknél szebb vitézek nem parádéztak a városban soha. Azóta
megszürkültek a katonák és szidják a cifra életet. Elfogyott a fegyelem
az ármádiából, nincs már olyan látványosság, mint a vesszőfutás! Hej,
hogy lehetett akkoron sírni a meghatottságtól és a megbotozott vitéz
milyen hálásan nézett a Katharinákra és Krisztinákra! A mostan valók már
a pénzestarsolyt nézik és nem tudják már a régi fegyverfogásokat. Nem
prezentálják többé a nehéz muskétát a vártán és a Fehérvári kapuk előtt…
Elmultak a katonák, a szép idők, a tótok eltalicskázták már a mélytorku
kapukat is. Ej, nem érdemes élni!
Hogy mégis élt, annak a természet volt az oka, meg Gerstl néni, aki
jóféle füveket szedeget tavasszal a József-hegyen. A füvek
elmulasztották a kólikát, meg a grippet, de fájdalom, nem hozták vissza
többé az ifjuságot. Az arcról lehervadt rózsa nem nyilik többé újra és
ami elmult, nem jön vissza soha. Legfeljebb álomban, amikor a vén
papagálysziveket is megérinti az aranysarus tündér, aki végigjárja
lábujjhegyen a hálókamrákat. És reggelre kelve, előkerül a kártya, meg
az álmoskönyv, mely mindenre tudott magyarázatot. A sötét víz betegséget
jelent, a kotlóstyúk szerencsét, a pillangó hütlenséget. Lúdhúst enni
jó, mondá sokatjelentően az álomfejtő, melyet Frau Krisztin megtanult
hosszu évek során. És megtanulta a kártyarakást, melyet fiatalkorában
benső borzalommal szemlélt vala, amikor még szerelmes volt Vampuska
gránátos szakaszvezetőbe.
Vampuska szakaszával együtt régesrég bevonult a _nagy cadre_-hez, ahol
bizonyára számonkérik, hogy mit cselekedett egy Chalupka Krisztin nevü
hajadonnal, ki elutasítá szerelmét az istenfélő Tauber Ezaiás
halászmesternek és pártában maradt. Pedig a Tauber mesternek háza volt a
Gyorskocsi-utcában és szőlője a sasadi dülőben s ő látta el borral a
„Noé bárkáját“, mely száz egynéhány esztendeje úszik az Iskola-utcában
nagyívű szivárvány alatt. Az a szivárvány a borból a szivekre is
rászállott vala és nagytorku diákok énekeltek szép, bánatos bordalokat a
nagyivóban…
Frau Krisztin kikopott mindenből, de mert állítólag látta Ferenc
császárt Pozsonyban és sokat beszélt a vajszívű Ferdinandus úrról, kinek
olyan feje volt, mint a lopónak, lassan-lassan elhittek neki mindent.
Elhitték, hogy megfejti az álmot és kihámozza a jövendőt. Hozzásurrantak
tehát tanácsért a szerelmes leányok, hiába tiltották el róla a papok,
kik anatémát mondanak Krisztin nénire. De tekintélyét nem tudták
elrontani, kártyavetésre eljöttek hozzá még a messzi Ferencvárosból is
és néha nagyúri dámák parfümjétől volt szagos a szobája, kik kétlovas
kocsin jöttek jövendőt mondatni és tétován álltak meg az ablak alatt,
melynek üvegje mögött egy izzószivű Coeur-királyné hirdette Frau
Krisztin tudományát…
Ha kevés volt a szerelmes lány, meg asszony, akkor házról-házra járt
kilincselni. Hordta az újságot, mert hiszen mindenkit ismert.
Elújságolta, hogy pesti bagázs kezd átalszivárogni a nagy vizen és föl
kellene égetni a hidakat. Amióta hidak hajlanak át az egyik partról a
másikra, nem lehet kibírni ebben a városban. A „Három Koroná“-ba pesti
népek hurcolkodtak és az „Ezüstcsillag“-ban tejesboltot nyitott egy
izraelita, aki meg fogja mérgezni a budai gyerekeket.
Hogy Primuszék átaljöttek a hidon, szemmeltartotta őket. Mindenféle
istentelen dolgot tudott meg róluk, hogy onnanátról azért kellett
elköltözködniök, mert nem fizettek házbért és a kisasszonyok úgy
páváskodtak, hogy a háziúr nem tűrte el többé. És megerősítette azt,
amit amúgy is tudtak, hogy Primuszné asszonyság féltékenységgel gyötri
férjeurát és azok a szép lányok nem tanulnak otthon semmi jót.
– Meglássák, nem jó végük lesz szegényeknek…
Hanem amikor egy este belopódzott hozzá Primusz Manci, odáig volt a
boldogságtól. Elővette a szekrény tetejéről, a birsalma mellől a kártyát
és meg-megemeltetvén, a piruló leánnyal beszélni kezdett. A sarokban
Cinci, a kékszemű fehérmacska hangosan dorombolt, a vénasszony hangja
belestimmelődött a dorombolásba. Titokzatosan fakadozott bugyborékolt a
szó:
– A vizen túlról két férfi jön… az egyik fekete, a másik katona.
Frau Krisztin mindig elégnek tartotta a jellemére azt, hogy katona.
Aztán beszélt, hogy a fekete embernek sok lesz a pénze, a katonának
pedig a szive. Amikor elment, mosolyogva állapította meg:
– Na, ez a vén boszorkány rosszul ismer engem!
És arra a fekete férfire gondolt, akinek sok lesz nagyon a pénze.
Türelmetlenül várta. Hogy elhozza a megszabadulást. Valahogyan úgy
érezte magát odahaza, mint a száműzött királylány, mint az elvarázsolt
királykisasszony, akit valami haragos tündér parancsolt ide. És várta a
megszabadító királyfiút, aki hatlovas hintón érkezik. Selyembaretta lesz
a fején, a combján felemásszín nadrág, hosszu, kosaras kard csörömpöl az
oldalán és apródok hajlonganak előtte, várván parancsát. Csipkerózsika
jázminillatos meséje felhőzött körülötte, elöntötte a vén boltíves
szobát. Ezüsthúrú hegedűn tündérek lakodalmi dalt muzsikáltak és
álompillangók repültek át a levegőn. Álmodását Primuszné törte ketté,
mondván:
– Jobban tennéd te is, ha valami után néznél…
Ilyenkor Manci összerezzent. Tudta, hogy mit jelent. Valamikor irodába
szánták valami kattogó gép mellé. Primuszné asszonyság minden nap tudott
egy-egy példát, amikor a bankigazgató beleszeret a szép kisasszonyba.
Csak olyankor mert előhozakodni vele, amikor Ica nem volt jelen. Ica
ilyenkor ugyanis felkuncogott, mire a ténsasszony elhallgatott és azt
gondolta, hogy ez a leány olyan, mint az apja. Nincs előtte semmi sem,
ami szent volna és tegnap is szamárfület mutatott Muttermayer néninek,
amikor észrevette, hogy a kötője alatt borosflaskát rejteget. Pedig
Muttermayer néni tisztes asszonyság, akinek két háza is van és aki most
polituroztatja azzal a pernahajderrel a sifonokat. Az a pernahajder
Primusz mester volt, aki e pillanatban a „Zöld Hordó“-ban ült, mert
amint mondá, bort inni csak ott lehet igazán. Sört a _„Szomjas
Pacsirtá“_-ban, bort azonban a _„Zöld Hordó“_-ban igyék minden emberfia.
Primuszné most magára maradt volt Mancival. Ica, meg Stefi ugyanis az
ablakban könyököltek, ki-kihajladozva az utcára. Horgásztak, ahogy
nevetve mondogatták. Horgásztak valamilyen lovagra. Mert volt válogatni
való bőven. Alig hogy beköltöztek, máris letaposták a kockakövek közül
sarjadzó füvet a gavallérok. Úgy beszállingóztak a csendes utcába, mint
a virágra a pillangók. Ott hullámzottak föl-alá, szerelmes szemeket
vetettek a két bóbitásfejü lányra, akik lopva végigmustrálták
valamennyit. Titkos tolvajnyelvet kalapáltak maguknak, mellyel aztán
kicserélték egymással gondolataikat. Egyike-másika felköszönt, de a két
leánynak megmerevedett az arca és csendes lehüléssel konstatálták, hogy
ezekkel nem olyan könnyü kezdeni. Ica is, Stefike is otthon voltak
ezekben a dolgokban. Nem tanulták senkitől; velük született. Kinőtt
rajtuk, mint az aranyhaj, vagy mint az ovális köröm, mellyel olyan
szivesen összekarmoltatták volna magukat azok a gavallérok…
Ezalatt Primuszné nagy sóhajtással magyarázta Mancinak, hogy nehéz az
élet, hogy valami után kellene nézni. Mert az öreg Primuszt maholnap
agyonvágja a bor, meg a pálinka, vagy valami felbőszített férj és akkor
még nehezebbek lesznek az idők. Primuszné alázatos szipogással kisérte
mondanivalóját, melyet ezzel fejezett be:
– Valamit meg kellene már próbálni gyerekek…
Manci igazat adott anyjának. Hogy csakugyan kellene valamit próbálni,
mert nem lehet kibírni idehaza ezt a muzsikát. Meg aztán a divat olyan
gyorsan változik, hogy aranykeretü kocsin lehet csak lépést tartani
vele. Mit csináljon ilyenkor a gyalogos kisasszony?
Vár valakit, akinek aranykerekű kocsija van, aki aztán felveszi a
szépséges gyalogjáró kisasszonyt, hogy fel ne sebezze a lábát a nagy
rohanásban. Ezt a bölcseséget már Ica fogalmazta meg, kinek Manci
hűségesen beszámolt, hogy mit mondott az anyjuk. És panaszkodva fordult
a hugához:
– Nem bírom ki sokáig ezt az életet…
Ica, aki könnyebben vette a dolgokat, vigasztalni kezdte:
– Egy-két hónap az egész… Van egy tervem, meg fogom vele bolondítani a
férfiakat.
Hanem hogy mi az a terv, arról nem beszélt. Talán nem is volt neki. Csak
úgy találta ki, hogy megvigasztalja a másikat, aki türelmetlen volt,
mint az elkényeztetett gyerekek…
De amikor Stefivel magukra maradtak, csodálatos éleslátással magyarázta
a dolgokat.
– Mi el vagyunk temetve ebben a zugban, Stefike. Nagyon rossz helyen
lakunk!
Aztán programot adott. Hogy ezután mindig oda kell járni, ahol sok az
ember. Ahol látják őket és ahol ők látnak másokat. Mert, aki nem vesz
észre senkit, azt nem veszi észre senki, ha még olyan gyönyörű is az
arca, meg a növése. És a legközelebb való vasárnapon kiöltöztek mind a
hárman. Csak iparoskisasszonyok tudnak kiöltözni igazán. Vasárnap
délelőttönkint elsuhognak az ember előtt. Egyszerűek, de hófehér a
ruhájuk és rózsavíz-illat párázik nyomukba. Meg lehet ismerni őket:
minden új és vasalt rajtuk. A fehér ruha még merev egy kissé a
keményítőtől, a lakkcipő glancos, mint a frissen vert ezüsttallér, vagy
mint az öreg urak lepomádézott haja. A kalap vadonatúj és rózsaszínű
szalag vagy muskátliforma virág van rajta. A napernyőt nem értetik a
földre, nehogy megkarcolódjék a koptatója. Mert csak az vasárnapi, ami
új, ami vasalt. És vannak csodálatos új ruhák, melyek esztendőkig újak
maradnak szent kultuszában a vasárnapoknak. Régi emberek, régi erkölcsök
villódzanak ki az ilyen ruhákból, kik épp úgy elfogynak, mint az őszi
levél a gesztenyefáról, vagy mint az ódon házak az új városban, ahol
csupa olyan ember lakik, aki másutt született…
A Primusz-kisasszonyok azonban nem voltak ezek közül a kiöltözöttek
közül valók. Ruhájuk új volt, de nem kiabált. Diszkréten ömlött
keresztül karcsu derekukon a szövet, a szinek harmónikusak voltak. Csak
egy jól elhelyezett szalag képviselte a fantáziát, a felkiáltójelet,
mely ott van minden álomember életében. És finomak, diszkrétek,
elegánsak voltak ezek a gyerekek. Amikor kiléptek a kapun, megcsattantak
a rácsok a zsalugáteren és a sóvár pugrisszemek tágranyiltak a
csodálkozástól. A három lány olyan volt, mint a májusi szélben
ringatódzó rózsavirág. Muttermayer néni nem restelt utánuk hajolni és
csendesen megjegyezte, mintha félt volna, hogy valaki rossz néven veszi:
– Princessin… Mint a hercegnők…
Manci gőgösen, öntudatosan, de mégis finoman lépkedett, Ica lányos és
vidám volt, Stefike pedig fürgén siklott nénjei mellett, mint a
síktengeri torpedónaszád. Manci a Csalogány-utca sarkán megkérdezte:
– Hová menjünk?
Ica mosolyogva felelt:
– Meghódítani a világot…
És megindultak, mint három szerencselovag megvívni a harcot az életért
és a mesebeli kincsekért. Amerre mentek, utánuk fordult mindenki. Nagy
csodálkozással, kiváncsisággal. És a lépésük nyomán kérdések fakadoztak,
hogy kicsodák ezek a lányok. Még azok is, akik tudták a nevüket, így
feleltek:
– Hercegkisasszonyok…


III.
Ica a várba vezette a kalandor-csapatot. Manci csalódottan kérdezte:
– Miért jöttünk ide? Hiszen itt senki sincsen…
Ica leintette.
– Manci, te nem értesz ehhez. Igenis, itt vannak azok, akikkel érdemes
valamit kezdeni. Ezekben a házakban laknak a hercegek!
És bejárták az üres utcákat, melyekben felkopog az ember lépése,
amelyekben végigterjeszkedik a csend. Boltíves kapuk torka ásit az
unalomtól: sok évet és embert láttak hosszú életükben. És az évek, meg
az emberek olyan egyformák, hogy megunják őket az ablakszemek, melyek
hályogosak az aláhulló csipkefüggönytől és csak este fényesednek meg,
amikor kigyullad a csillárok lángja és két marékkal szórják kifelé a
sugárt és fénypillangókat táncoltatnak a szemközti falon. Ica
elképzelte, micsoda meleg kályhák állanak a sarkokban és mekkorát lehet
aludni a csendben. Mert odahaza már hajnalban megszólal Primusz mester
füttye, aki a kakasokkal kezdi a munkát. És a gyalu néha felvijjog a
nedves deszkán, ilyenkor aztán megszakad a legszebb álom is.
És elképzelte, milyen pompásak lehetnek azok a meleg, boltíves fészkek,
melyeken keresztülszárnyal a selyemruhasuhogás és amikor a zengő szavu
órák muzsikálni kezdenek, szelid álom száll a szívre. A kőbálványos,
cimeres kapuk mögött valami diszkrét némaság ült, a tölgyfakapuk
hallgattak és fényesre mázolt hintókat rejtegettek. Ica pedig bomlott a
szép kocsiért, az ütemesen csattogó lovakért, szerette a
parádésinasokat, akik után megfordultak az emberek.
Ahogy ott lépkedtek a kockaköveken, meg-meglebbentek a függönyök,
ezekben a hideg, cirádás palotákban mégis volt élet. Ica rámutogatott
egyikre-másikra:
– Látod, ezt elfogadnám…
Manci helyeslően bólintott. Neki nem terjedt a fantáziája tovább a
hatszobás lakásnál, de a hintónak eléje tette az automobilt, melynek
ülésén el lehet nyúlni kényelmesen, mint a macska. Stefi azonban
ellentmondott. Neki elvei voltak:
– Ica, te nem vagy elég modern lány. Én csak villában érezném jól magam.
A járómüvek kérdésében Mancival tartott és e körül nagy vita
keletkezett. Elfelejtkeztek mindenről és belemelegedtek a beszédbe.
Arcuk kipirult, szemük kiragyogott. Lábuk elé aranyszőnyeget terített a
nap és a szél a bástyáról behozta ölében a katonamuzsikát. A ritmus
egyszerre fiatal vérükbe szállt, megrezdítette szivüket. Kimentek a
muzsika után. A bástyán nyujtózott a tavasz és zölddel csipkézte ki a
gesztenyefákat. Emberek hullámzottak a sétálóuton és a pavillonban cseh
katonák fújták a trombitát és valami cvikkeres karmester dirigálta a
bécsi valzert.
Hogy alakjuk belerajzolódott a fasorba, minden szem rájuk tapadt. A
férfiak csakúgy bámulták őket, mint az asszonyok. A szemekben meglepetés
és bámulat égett, csodálkozás és kérdezés. Hogy vajjon kicsodák
lehetnek? Idefenn ugyanis mindenki ismerte egymást. Akiknek kitértek és
akikre alázatosan pislogtak, azok ott laktak azokban a palotákban,
melyekre Ica úgy rájuk éhezett. Hosszúnövésü emberek voltak és a szemük
a földet seperte, mintha elveszített tallérokat kerestek volna. Pedig
annál is drágábbat kerestek. Finomrajzu asszonyi bokákat, s ha találtak
egyet, feljebb csusztatták nézésüket. Mert az asszony a bokájánál
kezdődik és a körme hegyén fejeződik be.
Hogy a Primusz-kisasszonyok végigringatták magukat, azok a nyakigláb
urak egyszerre megelevenedtek és nem restellték meggyorsítani hüvös
járásukat, hogy előlről is megbámulják őket. Otthagyták asszonyaikat,
akik ördögpofáju kutyákat rángattak zsinóron és lenyelték szájuk szélét,
nehogy a világ mosolyogni lássa őket. Amikor észrevették a
Primusz-kisasszonyokat, összenéztek:
– Vajjon micsoda emberek ezek?
És titokban összehasonlították azokkal a vidám, mindig nevető
személyekkel, kik faszinházakban csicseregnek és akik megmentik őket
nyáron attól, hogy feleségek legyenek.
De az összehasonlítás nem állt meg. Ezek valahogyan mások voltak.
Tisztábbak, szebbek, egyszerübbek.
Ica, meg Manci nem néztek sem jobbra, sem balra, mégis mindent
észrevettek. És halk, gyors, rövid megjegyezések pattogtak a szájukon:
– Láttad?
– Láttam.
– A lába…
– Csatahajó!
– A nyaka…
– Faschirozott…
Ez a megjegyzés egy főhadnagyra vonatkozott, akinek a haja, szeme, arca
egyszínű és fakó volt. Kezei a térdéig fityegtek és a jelentéktelen
emberek kakaskodó önbizalmával billegett. Atillájának hosszú volt a
nyaka, hogy eltakarjon hátul egynémely forradást. Az ilyen sebet nem
párbajban kapja az ember, mondotta Manci megvetően és amikor a huszár
bemutatkozott, hűvösen, fagyosan mérte végig. A három lány jéggé meredt
abban a pillanatban. Schinoglné, aki fölszuszogott a Medve-utcából
lányai ellenőrzésére, legalább így beszélte. A szegény, fakó katona,
mint a megsörétezett barázdabillegető, elrebbent mellőlük és zavartan
pödörte bajuszát.
A lányok meg voltak elégedve a bemutatóval és Ica, aki a legjobb eszű
volt közöttük, magyarázni kezdett:
– Az első, hogy észrevegyenek, a második, hogy megismerjenek… Aztán jön
a többi…
Hogy az a többi mit jelentett, azt elzokogta nekik naponta Primuszné
asszonyság. Jelentette a jólétet, a gondtalanságot, a szabadulást. Abban
egyetértettek mind a hárman, hogy otthon nem lehet sokáig maradni. Még
Stefi is kitört néha-néha:
– Nem bírom itt ki sokáig.
Ica azonban rápirított.
– Te fogd be a szájad. Neked még négy éved van. Az első a Manci!…
Ebben aztán megegyeztek valamennyien.
Valahogyan a vérükbe edződött a fegyelem, hogy egyiknek nem szabad a
másik elé ugrania, pedig Primuszné asszonyság nem bánta volna, ha
akármelyik kezdi. De Ica, aki a legeszesebb volt, leintette:
– Maga nem ért ehhez!
Ilyenkor aztán elhallgatott. Pedig ugyancsak lett volna beszélnivalója,
mert Primusz mester lassanként kipoliturozta a kopott szekrényeket,
kireparálta a foghijjas intarziákat és napokig hevert érintetlenül a
gyalu. Mind szűkebbek lettek az ebédek és a mester a „Szomjas
Pacsirtá“-nál rovásra szopta a mámort, mely megvigasztal mindenekért. És
amikor hazajött, nótára stimmelt szájjal, elkezdett beszélni arról a
százfiókos szekrényről, melynek a rajza ott van a fejében és nem hal meg
addig, míg össze nem illeszti pompás diófából… És beszélt lángoló
magabízással, lelkesedéssel:
– Hej, akkor látjátok csak miféle asztalos vagyok!
Egyelőre azonban nem láttak semmit. Csak azt, hogy Primuszné asszonyság
csendes sóhajtozással kinyitogatja a szekrényt és kiveszi a szegényes
aranyholmit, a smukkot, amelybe valamikor fölösleges pénzek huzódtak
meg. És kék, meg sárga cédulák kerültek a karkötő, meg az öreg kösöntyü
helyére, melyet soha nem viselt senki, úgy hogy egészen elbágyadtak
benne a kövek.
A lányok észrevették a csendes műveletet és elkeseredtek. Kivált a
Manci, aki a legérzékenyebb volt. És csendes megadással mondotta
húgának:
– Te, én apróhirdetek! Belépek valahová!
Ica erre felpattant.
– Micsoda? Ilyen piszlicsári módon akarod kezdeni?!
És leszidta kegyetlenül. Odakergette az ablakhoz, amelyben haragosvörös
muskátli lángolt és néhány bágyadt cinerária mutogatta sokszinü szirmát.
Az ablak alatt férfiak sétáltak, jólöltözött fiúk, kiknek nadrágja úgy
hasította a levegőt, mint a gőzvéső a fát. A három lány megjelent
egy-egy pillanatra a virágok mögött: nem mosolygott, de nem is vágott
szigoru arcot. Ica dirigálta őket, róla az volt a legenda, hogy már
ötéves korában értett a férfiakhoz.
A legendában lehetett valami, mert az első pillanatban tisztában volt a
tereppel. Csak egy rövidke percre hajlott a muskátli virágra és
észrevett mindent. Csendes felhangon, mint valami hadvezér, kioktatta
Mancit:
– Látod azt ott jobbról… Most megy el a Fekete Medve előtt… Az nem
számít, pedig a legcsinosabb. Csak írnok, de jól tud a szabója nyelvén
beszélni… Mögötte az a másik, jó lesz tartaléknak: fogalmazó a városnál.
Az a pepitanadrágos utálatos, de melegen kell tartani. A Groll Fábián
fia a Krisztinából.
Erre a névre bizonyos megilletődést éreztek a lányok, mert Groll Fábián
építőmester volt és teleragasztotta a várhegy oldalát ízléstelen nagy
hambárokkal és bérkaszárnyákkal. A gólyanyaku házak az ő keze alatt
nőttek és az üres tűzfalakra félholdat, meg csillagokat pingált
cinóberrel. A félholdnak hegyes orra és éhes szája volt, mellyel
vigyorgott, mint a timárok a szentmihályi vásár után. És az emberek azt
mondogatták, olyan a nevetése, mint a szerencséskezü építőnek, kinél nem
volt gazdagabb ember Budán…
Fia titokban Garainak hivta magát, de a vén sváb előtt nem merte
megtagadni apai nevét. Nem is tagadhatta, mert úgy hasonlítottak
egymásra, mint tök a tökre, veréb a verébre. A fiatal Garainak
ugyanannyi szeplő lángolt az arcán, mint az öreg Grollnak, aki büszkén
jelentette ki:
– Az én fiam a legszebb fiú Budán. Minden szem szeplője ötezer forint…
Voltak tehát anyák, akik megvesztegették Gruberl nénit, Groll Fábiánnak
öreg cselédjét, hogy számolná meg a foltokat. Hozzátették, hogy csak
finom bőrön jelennek meg ezek a pettyek. És Gruberl néni kijelentette,
hogy nagyobbfajta van háromszáz és kisebb lehet vagy kétannyi. A
kisebbeket csak ezer forintra becsülték, de még így is kikerekedett a
millió.
Garai-Groll valamelyik vasárnap délelőtt látta meg a Primusz-lányokat.
Úgy bámult rájuk, mint Szent Vendelin ökrei a püspöksüvegre. Az első
pillanatban akkorát dobbant a szive, mintha Fábián papa egy Garai névre
szóló vizitkártyát talált volna megint. A lélekzete elfult és halszínü
szeme megtelt csodálkozással. Igy nézhette az öreg Groll az első
négyemeletest, az első cinóberfélholdat, az első csillagot a tűzfalon,
az első százezret a takarékban. Pedig azokon a dolgokon nem is volt
semmi csodálkozni való: maguktól jöttek. De ezeket a lányokat a tündérek
küldték, akik néha megtréfálják az embereket. És Garai-Groll Gusztáv úr
egyszerre lángra lobbant, mint a száraz rőzse ökörsütéskor. Nagy hájas
szíve tovább kalapált és hol az egyiket bámulta, hol a másikat. Még
Stefikének is jutott a bámulatból, pedig ő még nem volt számbavehető.
Garai-Grollnak kettős volt az élete, mint a neve. Az egyiket az öreg
Groll tartotta a kezében, aki voltaképpen a fián keresztül maga élvezte
az életet. A szeplős, nagyvállú gyerek azokba a kávéházakba és budai
nagyvendéglőkbe járt, amelyekbe az apja dirigálta és – amelyekbe az öreg
járt volna, ha fiatalabb lett volna vagy harminc esztendővel. Merev,
szögletes leányoknak udvarolt, a Trost-kisasszonyokkal táncolt a
lövészbálon. Fagylaltot evett a régi Augusztnál és galambot tenyésztett
a Zugligetben. Jó viszonyt tartott nagybátyjával, a kéményseprőmesterrel
és a többi nagypénzü polgárokkal, belenyugodott abba, hogy egyszer csak
el fogja venni a Trost Klárit, akinek majdnem ugyanannyit ért minden