A három galamb: Regény - 5

Total number of words is 3905
Total number of unique words is 1841
31.1 of words are in the 2000 most common words
42.5 of words are in the 5000 most common words
49.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Nekem voltaképpen nincsenek titkaim, – mondotta, – de szeretem, ha
ügyes ember van mellettem. Ön itt fog lakni nálam, és ha szükségem lesz
szolgálatára, megüzenem.
És Sporn Pista elhelyezkedett a palotában. A régi titkárok szobáját
foglalta el. A cselédek, akik a régiekről vették a mértéket,
megpróbáltak elnézni a feje fölött. De Sporn egy mozdulattal elintézte
őket és már a harmadik napon ő volt az úr a háznál. Tett, vett,
intézkedett, anélkül, hogy valaki megbízta volna. És a kegyelmes úr
örömmel állapította meg, hogy jobban mennek a dolgok.
– Ez a fiatalember valóságos kincs, – mondá Magdolnának, – rendet tart a
háznál, már pedig mindennek lelke a rend.
Sporn szerencséje eljutott mindenüvé, ahol tudtak róla és a hitelezők
kezdték jó pénznek tartani. Arany úr jónak találta ellenőrizni a dolgot
és fölszemtelenkedett a palotába. De az inas nem engedte be.
– A báró úr sajnálja, de nem ér rá.
Arany úr boldogan vette tudomásul a választ, mert Arany úr okos ember
volt.
– Komoly az ügy, – mondotta, – mert kidobott.
Arany urat ugyanis csak komoly emberek dobták ki. A dubiózusak
letagadtatták magukat.
Popelka eközben házról-házra járt és meginvitálta a kisasszonyokat.
Öreges bókokat mondott az asszonyoknak, a leányokat pedig tréfásan
megfenyegette, hogy aztán rá ne haragudjanak, ha nem sikerül már az első
esztendőben férjhez menni. Ilyenkor tubákos szelencéjéből fölszippantott
egy csipetre valót és az asszonyok nem győzték csodálni művészetét. Mert
ehhez művészet kell, mint a menüetthez, és amióta a menüett kiment a
divatból, azóta elfogytanak a tubákosok.
Popelka meg volt elégedve az eredménnyel, mert még a Troszt-kisasszonyok
is megigérték részvételüket. Pedig már félig-meddig mind a ketten
menyasszonyok voltak. De úgy látszik, nem tudtak ellenállani a
varázsnak, melyet a tánc igért. És Popelka mester boldog bizakodással
jelenté Magdolnának:
– Úgy látszik, jó szezonunk lesz.


VI.
Az Ezüst Csillag úgy gubbasztott a várhegy alatt, mint valami nagy
puposhátú szörnyeteg. Ablakai kivilágosodtak és sárga szemei éhesen
néztek bele a vizes éjszakába. (Itt már kilenckor éjszaka van.) Lomha
lessel várta a leányokat, éhes torka egy pillanat alatt elnyelte őket.
Az esőernyők selymén indulót doboltak a cseppek és a kisasszonyok úgy
hallgatták, mintha nászinduló ritmusa lett volna. Fejükön csipkekendő
védelmezé a frizurát, fehér ruhájukra kabátka simúlt. Arcuk tüzes lett a
nagy várakozástól, szemük ragyogott. Sejtések láthatatlan pillangói
szállottak keresztül szívükön és tavasszal hintették teli az őszi
alkonyodást. Az anyák leányaikon keresztül ugyanazt a remegést érezték,
melyet harminc esztendővel ezelőtt és köröskörül régen hallgató melódiák
emelgették föl fejüket. Akkor is ősz volt és a vízcseppek francia polkát
táncoltak a kockaköveken és akkor is Rozetti volt a zongorás. Knill
Erazmus játszott a hegedűn és amikor a kiválasztottak spanyol táncot
jártak, csodálatos művészettel pengette a mandolint.
A terem ajtajában Popelka úr fogadta őket, éppen úgy, mint régen.
Szertartásosan, mint ahogy a hercegnőket szokás. És mindenikhez volt
egy-egy szava, kedveskedő megjegyzések hullottak ki belőle, mintha
ódivatú csipkepapirosba csavart cukorkát prezentált volna mindenkinek.
A nagy terem fölmelegedett, a félhangos beszéd zsongássá keveredett
össze. Megjegyzések röpködtek a levegőben, majd tört szárnnyal hullottak
el. Az asszonyok egymás leányait nézték és titokban boldogan
állapították meg, hogy mennyivel szebb az övék. Pedig egyforma volt
valamennyi, mint a régi tajtékszobrok, melyeket egyazon pipaműves
faragott vala. A hajuk szőke, a szemük kék. Éppen csak abban
különbözének egymástól, hogy az egyiknek nagyobb rózsa égett az arcán,
mint a másiknak és hogy a hangjuk vagy mélyebb volt, vagy magasabb.
Amikor a Troszt-kisasszonyok beléptek, fölmorajlottak az anyák. Mert a
leányok harmadszor kerülnek az Ezüst Csillagba. Talán nem is a leányok
okozták a feltünést, hanem lovagjuk, kinek arca égett és unottan bámult
végig a sokaságon. A lovag ugyanis Groll úr volt, kit Fábián papa
nadrágszíjra vett, hogy elkísérje ide Klárikát. Garait egészen
agyonütötte a szíj, meghalt, megsemmisült és Groll úr szomorú
melankóliával emlékezett énje szebbik felére, ki könnyelműen eljátszotta
Gloriett kegyét.
– Buta voltam, – mondogatta, amikor magára maradt. – Nagyon buta voltam.
Ugyanazt mondotta Gloriett is, amikor hazakerült. De Gloriett föl tudott
támadni megint, míg Garai úr hiába próbálkozott.
Rosetti mester megütötte a zongorát és Knill Erazmus fölstimmelé a
hegedűt. A nagy terem fölkapta a hangokat, mint a forgószél a falevelet.
Ide-oda csapkodta a márványborítású falak között és a hangok úgy
zümmögtek, mint a sírás. Egyszerre aztán megint fölzsongott a
csodálkozás, az anyák meglepetten néztek az ajtó felé. Az ajtóban
ugyanis három leány fehérruhás alakja jelent meg. Mintha három hattyú
lett volna. Az egyik barna volt, a másik kettő szőke. Szépek voltak,
mint az oltárképen a szent asszonyok, és nagy szemük úgy csillogott,
mint az opálkő a régi gyűrűn.
A polgárasszonyok meghökkentek, az első pillanatban megállapították,
hogy ezek a leányok nem közülök valók. Valahonnan idegenből jöttek,
valami idegen országból. (Talán Pestről.) Erre vallott szemtelen,
fitymáló nézésük, mellyel a tisztes asszonyságokat illeték, mosolygásuk,
mellyel Popelka úr kedvességeit fogadták. Biztosan mozogtak, mintha
századszor lennének itten és minden mozdulatukból kiérzett a megvetés,
melyet e szelid leányok iránt rejtegetnek. És szépségük is szemtelen,
kihívó vala, mint a plakátoké, melyeket a sarkokra ragasztanak,
olyankor, amikor a Városmajorban fölüti sátrát a cirkusz.
Trosztné legalább ilyeneket mondott leányainak és találgatni kezdte,
hogy vajjon kicsodák lehetnek. Ez a kérdés himbálódzott köröskörül a
szívekben, s tanácstalanul néztek egymásra az asszonyok. Mert ezeknek a
leányoknak kisérőjük sem volt, kísérő nélkül pedig a tisztességes
nőszemély nem jár soha. Legalább este nem, amikor odakinn az Ezüst
Csillag előtt romlott fiatalok leselkednek, hogy hatalmukba ejtsék a
tánctól fölhevült leányokat…
Néhányan megkérdezték ugyan Popelka urat, de az öreg barázdabillegető
kitért a válasz elől:
– Három galamb…
Ettől aztán nem lettek okosabbak.
Egyszer azonban mozgás keletkezék. Mint amikor a májusi szél megfújja a
feslő virágokat. Történt ugyanis, hogy a három lány, ki Magdolna
kisasszonnyal beszélgetett (szintén nem a legjobb társaság) megbiccenté
fejét. Megbiccenté pedig Groll Gusztáv felé, ki háromszor hajtotta meg
magát. Ünnepiesen, mert Popelka ellenőrzött minden mozdulatot.
Troszt mama, kit éppen úgy furdalt a kíváncsiság, mint a többit, magához
intette a lovagot:
– Mondja Gusztl, kicsodák ezek?
Groll úr egyszerűen felelt:
– A Primusz-kisasszonyok!
Trosztné most már többet is meg akart tudni:
– Honnan ismeri őket?!
– Ismerem, – felelte Groll úr kitérően és a lelkét majd kinézte két
szemén. Szeplői világítottak, jámbor buldogg-képére rárajzolódott a
gyönyörűség. Ica rámosolygott néhányszor, de Mancika úgy látszik,
haragot tartott vele. Groll úr azonban boldog volt, hogy egy levegőt
szívhatott velük. Egy levegőt, melybe Knill Erazmus, – ki köhögős
természetű vala, – fenyőillatot fecskendezett egy ménkű nagy
spriccelőből, mielőtt elkezdődött volna a tánc.
A tánc azonban az első estén későn kezdődött el. Csak a régi tanítványok
ringatóztak a terem közepén, a többiek, a kezdők csak nézték. Groll úr
fordulóra vitte a Troszt-leányokat, kik mereven tartották fejüket, mint
a vásáros asszonyok, kiknek kosár van a búbjukon. Hogy sikerült letenni
őket, Mancika előtt hajtotta meg magát. De Ica leintette őket:
– Manci, nekem beszédem van Groll úrral…
És Groll táncra vitte a lányt, aki úgy imbolygott, mint a virág a májusi
szélben. Minden porcikája megtelt a tánc ritmusával és hajbókolt,
hajladozott, aranyhaja szikrát vetett a csillárok tüzén, kék szeme mint
a zafirkő csillámlott és nevető szájából ki-kivillogott fehér foga.
Minden szem reátapadt, a félénk, szögletes polgár-kisasszonyok úgy
bámultak rá, mint a földöntúli csodára és maga Popelka úr sem tudta
eltitkolni meglepetését. Ilyen leányt nem látott ifjúkora óta, ennek a
leánynak mindene szomjasan issza a muzsikát.
– Manci nagyon haragszik magára, – mosolyogta Ica.
– Megbántam azóta ezerszer is…
– Majd én kibékítem magukat, – felelte a lány, – de figyelmeztetem, hogy
ő olyan lány, akit komolyan szokás venni…
Hogy véget ért a tánc, a tenyerek megcsattantak, a tisztes asszonyokból
tapsban tört ki a csodálkozás. És Groll úr bemutatta az ifjúságot a
Primusz-kisasszonyoknak, kik ezen az estén fáradtra táncolták magukat.
Magdolna kisasszony gyönyörködve szemlélte a három galambot és a
kegyelmes úrra gondolt.
– Minden igényt kielégítenek, – konstatálta és boldog volt, hogy ilyen
virágszálakat talált.
A Primusz-kisasszonyok lassan-lassan megtöltötték a termet jókedvvel és
melegséggel, mely láthatatlanul kiáradt belőlük. Biztatóan mosolyogtak a
kezdőkre, kik bátorságra gyúltak. Őket utánozták valamennyien, melléjük
tolakodtak mindannyian. És Popelka úr megelégedetten nézte a tánc
bimbózását, az ügyetlenkék hangosan kacagtak, ha valami nem sikerült. A
vén táncmester hálásan bólogatott Magdolna felé, ki úgy ült a sarokban,
mint egy királyné.
– Nagyszerű, – mondotta ez a bólogatás, – igazán nagyszerű…
Groll úr tüntetően távol maradott a három galambtól. Trostné ugyanis nem
jó szemmel nézte a táncot. Nem hiába volt kéményseprő asszonya, már a
füst szagáról megmondta, kéménytűz-e vagy lángbaborult a ház. Ösztöne
súgta, ez a Groll valamit melenget a szép lányok iránt. Amelyik darázs
egyszer rászáll a mézre, másodszor is megpróbálkozik. És kurtán megmondá
leányainak:
– Ide nem fogunk jönni többet!
– Miért nem? – érdeklődtek a leányok.
– Mert az a Groll nem tetszik nekem. Nem akarok neki alkalmat adni a
komiszkodásra!
Szimatja ugyanis azt a szagot vette, hogy a milliomos Groll Fábián
fiában nemcsak a kéménytűz lobog, És mert Fábián úr minden estére
hozzájuk parancsolta fiát, könnyű volt visszatartani a fiatalembert a
komiszkodástól. Trost úr ugyan disznóságot mondott ilyen esetben, de
Trosztné asszonyság szerette a választékos kifejezéseket.
Amikor az első estének vége volt, a lányok összedugták fejüket.
Primuszné asszonyság a foyerben várta őket és gyönyörködve szemlélte
piros arcukat.
– Hogy mulattatok? – kérdezte kiváncsian.
– Azt csak most állapítjuk meg…
Ica már útközben leutánozta a Troszt-kisasszonyokat. Seprőnyéltartásukat
és merev nyakukat. Amerre mentek, megtelt kacagással minden sikátor, a
friss lányhang úgy csengett, mint a megütött zongorahúr. És azon az
éjszakán boldog álmot aludtak mind a hárman. Csak Manci riadt föl egy
pillanatra, mert hogyan, hogyan nem, álmába betolakodék a vizlovag.
Duzzadt volt a szájaszéle és a szeme mélyen feküdt homloka alatt…
Azontúl minden este megjelentek az Ezüst Csillagban. Icának föltünt,
hogy Groll úr elmaradt. Csak egy-egy pillanatra nézett be a tánchoz és
alig tudott vele néhány szót váltani. Manci közömbösen vette az esetet,
de Ica szerette tisztán látni a dolgokat. Észrevette, hogy Troszték sem
jönnek el és megtalálta az összefüggést. És egy este, hogy Groll egy
pillanatra beszökött a terembe, megkérdezte:
– Ugy-e maga esténkint a Trosztéknál tölti az időt?
– Fájdalom, – mondotta Groll, – az apám rámparancsolt. Tudja, az öreg
nem szereti a vicceket.
Ica fölpattant:
– Mi csak vicc voltunk magának?! Köszönöm. Mit akar akkor maga
Mancikával?…
Groll úr arcán kigyulladtak a szeplők.
– Ica, – mondotta szepegve, – tudja, hogy megbántam mindent. De nem is
Manciról van szó, hanem magáról… Tudja, rájöttem, hogy tulajdonképpen
maga tetszik nekem. Maga valahogy jobb hozzám és olyan okosan tud
beszélni.
Ica fölkacagott, olyan kedvesen buta volt ez a Groll. Aztán megkérdezte:
– Most talán nekem kinálja föl azt a hatszobás lakást?
– Nem, – szepegett Groll úr, – én nagyon tisztelem magát!
– De Trosztékhoz jár minden este, – vetette közbe a leány.
– Nem sokáig, – mondotta Groll, – meglássa, nem sokáig. Én nehezen
kezdek el valamit, de ha elkezdem, akkor minden ropog…
Két hosszú karjával belemarkolt a levegőbe, mintha láthatatlan
nyakcsigolyákat fogott volna, melyeket füstfaragó mesterek és mesternék
viselnek. Hiszen könnyű volna elbánni velük, csak ne volna olyan
szerelmes a kéményfüstszagú kisasszonyokba Fábián mester, ki a fián
keresztül második ifjúságot élt.
Ica jókedvűen kacagott föl és ez a nevetés megrázta Groll úr idegeit.
Belecsendült a lelkébe, amelyben visszhangok keltek, mint amikor a
templomban a vox angelica megrezdíti a festett ablakot.
– Meglássa, igazat mondok Ica, – erősködött Goll úr, mire aztán Ica
csillapítóan szólt oda neki:
– Csak ne siessen el semmit, – mondotta, – nincsen nagyobb baj, mint a
sietés. Lássa, Manci is mindig siet és sohasem ér el semmit…
Groll urat megvigasztalták Ica szavai. Úgy érezte magát, mintha a kis
leány megsímogatta volna puha, bársonyos kezével. A haja illata
körülfelhőzte és lomha nagy vére elkezdett sebesen keringeni.
– Ő szimpatizál velem, – mondá örömmel, – én szimpatikus vagyok neki!
Szinte hálás volt Garainak, hogy Mancikával elrontotta a dolgot. Mert ez
az Ica sokkal szelidebbnek látszott és az öreg Groll nem szereti a
pattogós asszonyokat.
Egy este, amikor már mindenki tudott valamit a tánchoz, Magdolna
kisasszony meggyujtotta a csillárokat és megtelt fényözönnel a terem.
Popelka úr fölhúzta új frakkját, mely sötétkék vala és hajtókáiba piros
virágot hímeztek a budai asszonyok. Popelka ugyanis nem törődött a
divattal, mely folyton változik, míg az öltözés művészete ugyanaz marad.
Rosetti és Knill Erazmus is felöltötték Beethoven-kabátjukat és a
fenyőszag helyett lóhereparfümöt hintettek a levegőbe, melybe
láthatatlanul beringott valami különös hangulat.
A kislányok tánc közben föl-fölkapták fejüket, mintha valaki leskődött
volna rájuk. A Primusz-kisasszonyok pedig észrevették, hogy Magdolna
kisasszony sokszor fölpillant a mennyezethajlásra, mintha valamit
keresne azok mögött a titokzatos rácsok mögött. Stefike, akinek olyan
szeme volt, mint sólyommadárnak, legalább azt állította, hogy a rács
mögött két tűzpont parázslott, két hirtelenszívott cigaretta, de Ica,
aki nem szerette a romantikát, rápirított:
– Már megint szamárságot beszélsz…
Igaz, hogy a táncolók között legendák settenkedtek a három rácsos
ablakról, mely mögött nagy urak leskelődnek a fehér kisasszonyokra.
Titkos ajtó nyílik a fülkékbe, ahonnan jól lehet látni a táncot és a
lányokat. Mindenki beszélte, de senki se hitte, mert, amikor Magdolna
kisasszonyhoz kérdést intéztenek, ugyanazt mondta, amit az Ica:
– Szamárság…
A kegyelmes úr másnap meglátogatta Magdolna kisasszonyt, kivel egy
egyesületben jótékonykodott. Magdolna kisasszony várakozóan kérdezte:
– Hogy tetszett a tánc, kegyelmes úr?
A kegyelmes úr megbólintá a fejét:
– Tudja, hogy szeretem a művészeteket.
– És a három galamb?
– Ahhoz csak gratulálhatok. Mindig bíztam a maga izlésében.
A kegyelmes úr közömbös dolgokról kezdett beszélni, mint mindig, amikor
elhatározások előtt állt. Egyszerre aztán megtört egy mondatot:
– Ja igen… Az a kis barna megérdemli, hogy pártfogásba vegyem…
Magdolna meghajolt:
– Nemsokára személyesen fogja megköszönni a pártfogást…
Azon az éjszakán Mancika megint az esőcsepplovagról álmodott. A szeme
beesett volt és duzzadt szájával meg akarta csókolni a nyakát. Amikor
elmesélte álmát Krisztina néninek, a vénasszony fölkiáltott:
– Maga boldog lesz, Mancika. Meg fog ismerkedni egy nagy úrral, aki
szeretni fogja magát. Lesz minden, amit csak akar, ruhája, kalapja,
gyönyörű cipője. És pénze sok, amennyit csak akar… Meglássa, hogy igazat
beszélek…
Mancika, aki szeretett mesebeli hercegekről álmodni, hitte is nem is,
amit Frau Krisztin beszélt. Erre célozgatott Magdolna kisasszony is, aki
mindennap foglalkozott vele.
– Maga a legszebb lány az egész iskolában, magának nem szabad ostoba
házasságot kötni…
Ezt azért tartotta szükségesnek megemlíteni, mert a Primusz-kisasszonyok
körül valóságos udvar keletkezett. És voltak közöttük, akiket számba
lehetett venni, legalább Ica besorozta őket a komolyak közé. A legtöbbet
Fazekas forgolódott körülöttük, aki patikát készült venni és estéit itt
töltötte a kislányok között, kiknek fehér volt az arcuk, mint a
porcellán tégelyeké, melyekben kézfinomítót árulnak az asszonyoknak…
Fazekas ugyan inkább Icával foglalkozott, de Ica ügyesen rájátszotta
Mancikára. Magdolna kisasszony szemét mindez nem kerülte el és egy
délután elhivatta a kegyelmes úrtól a bárót, aki néhány hét alatt
meghízott, szétterpedt a nagy kényelemtől. Eltünt arcáról a
ragadozó-vonás, mely már elárulja messziről a játékos embert.
Vagy egy óra hosszat tanácskoztak. Amikor Magdolna apróra elmagyarázott
mindent, Sporn báró vállat vont:
– Komisz dolog, de mit csináljak…
– Az ilyen dolgokat nem kell túlságosan komolyan venni. Még nem halt
bele senki…
Sporn bárón sötétzöld zsakett volt, amikor belépett a táncterembe. Jobb
szemén monokli kevélykedett és arca kifejezése unott volt, megvető.
Egyebekben pompás gyerek volt, az arca hasonlított a divatos
színészekére és a kabátja zsebéből vérszínű selyemkendő nyújtotta ki
tűzpiros nyelvét. Ilyennek álmodták a zúgutcákban a lányok a grófokat,
akikről csak annyit tudtak, hogy vannak és élnek, szörnyen vasaltak és
diszkrét parfüm illanik ki kendőjükből.
Magdolna kisasszony mutatta be a bárót a Primusz-kisasszonyoknak. Sporn
úr arcáról leolvadt az únott kifejezés, amikor meglátta őket.
– Csinosak – mondotta Magdolnának, – igazán csinosak…
Ez az elismerés nem esett rosszul Magdolnának. Sporn báró ugyanis értett
az asszonyokhoz.
A leányok megváltoztak valamennyien. Mintha Knill Erazmus valami hódító
mérget fecskendezett volna a levegőbe, mely a szívekbe szállt. És
megmámorosodtak tőle, úgy érezték, Rosetti még sohasem zongorázott ilyen
gyönyörüen és Knill mester kezében nem zokogott még soha így a hegedű.
Azok a lapos, százszor hallott, ezerszer megunt melódiák, melyeket a
muzsikáló órák minden délben lesírtak, egyszerre megszépültek, megteltek
élettel, ritmusuk belekapaszkodott a kifeszített izmokba s Popelka úr
mosolyogva látta: így még sohasem ment a tánc. Az arcok kipirultak,
Szent János lámpásai kigyúltak hivogató fénnyel a lányszemekben és a
pillantásokból szelid kinálkozás szállott a báró felé hangtalanul:
– Akarod? Akarsz?!
A merev, nehézkes, alig mozduló polgárkisasszonyok szívén fölpattant a
titkos ajtó, melyen olyan dolgok settenkednek által, miket nem jó tudni
az anyáknak. Besurrantak a kinyílt ajtón és megfestették az álmokat,
mint a gondos asszonyok a husvéti tojást. A fakó, egyszínű lánykák
megszépültek, mert belépett közéjük a mese. A lovag, akinek el kell
jönni egyszer. Néha korán jönnek, amikor még alig hogy kibújt az első
ibolya, máskor meg elkésnek és térdig gázolnak az elhullott levélben.
Övék a legelső vágy, a szívnek legelső rezzenése, a legelső sóhaj.
Jönnek mosolyogva és eltünnek könnytelenül. Holttestük tölti ki a
szerelmi ostromháborúban az árkot és aki utánuk jön, annak könnyű dolga
van…
Az első lovag! Az első szerelem! Jó, hogy ezek a lovagok nem támadnak
vakon, jó, hogy az első szerelem máglyája ellobban hamar. Ezeket gondolá
Magdolna kisasszony, ki járatos vala a szerelemben. És elgondolta, mi
lenne, ha hívná, ha szólogatná őket. Egy este üresen maradnának a fehér
ágyak és az emberek arról beszélnének, hogy rettentő csapás sújtott
rájuk vaskeztyüs kezével, pedig a tavasz lett diadalmas az élet fölött…
A terem forró lett a táncoló lányok lehelletétől, kik úgy imbolyogtak
Knill Erazmus hegedűszavára, mint a rózsatövek a májusi szélben. És
kétféle muzsika lengette a ritmust, az egyik a vén hegedűs kezefejében
lakott, a másik pedig a szívekben. És emez volt a szebb, az erősebb, a
hatalmasabb, ez feszítette meg a lábikrák izmait, ez csalt hivogató
sugárzást a szemekbe:
– Akarod? Akarsz? A tied leszek!
A Primusz-kisasszonyokat azonban nem fogta meg a láz. Ők valahogyan
hidegek tudtak maradni. Megszokták, hogy először hadrendbe sorakozzanak,
ha ütközetbe mennek és őket nem találta senki sem készületlenül. Talán
azért, mert velük mindenki harcot kezdett.
A báró mélyen meghajtotta magát előttük, amikor Magdolna bemutatta.
– Egyenesen a maguk kedvéért látogatott ide, – mondá, azonban Ica
hirtelen visszavágott:
– A báró igazán nagylelkű. Én például nem volnék képes érte ekkora
áldozatra!
Sporn báró ebből megérezte, hogy ezek a lányok nem azok közül valók.
Azokat jelölte meg így, kik az első köszöntésre halálos szerelembe
esnek, akik négyoldalas leveleket írnak és akik virágot préselnek az
imádságos könyvbe.
– Nem szeretem ezeket a kis érzékeny állatkákat – mondá megvetően, –
amikor bizalmas társaságban volt és amikor Magdolna csatasorba állította
Mancika ellen, meg volt győződve, hogy ebbe a kategóriába tartozik. De
amikor szembe került vele, megállapította, hogy tévedett. Mert Mancika
nem volt ugyan olyan támadó szellemű, mint a huga, de nagyszerűen el
tudott oltani minden tüzet. Hideg lett, mint a márványszentek az útszéli
kápolnában, melyek alatt hiába lobog a mécses.
Mancika az első pillantásra megállapította, hogy csinos a fiú. És hogy
elegáns. Mert ő a férfiruhához is értett. Gyerekkorában, amikor
jóllakott az asszonyi dolgoknak bámulatában, órákhosszat elállongott a
férfidivat-kirakatok előtt és képzeletben felöltöztette lovagjait, a
diszkrét mellényekbe megkötötte a nyakkendőjüket és kiválasztotta a
legszebb keztyüt, melynek gyöngyház gombja sejtelmesen csillogott, mint
az álombeli princek szemei.
A báró vele foglalkozott egész este és vele táncolt. Úgy forgatta, mint
a pelyhet a beillanó reggeli levegő, minden mozdulatának
engedelmeskedett. Bele tudta ringatni a táncba, mely meggyújtotta az
asszonyszívekben a vágyak ámpolnáit, melyeknek fénye kiragyog a
szemekből, megcsillan a hajfonatokon és rózsát ültet az arcra. Ezen a
hevületen keresztül kúsznak forró testükkel a kísértések és minden
férfifejben fölszikrázik a gondolat: jó volna tánc után egyedül lenni…
Amikor vége volt a táncnak és Knill Erazmus tokba zárta hegedűjét, a
leányok olyan lassan húzódtak az ajtó felé, mint még soha. Az új lovagot
akarták látni, aki egyszerre megjelent közöttük és teliültette tavasszal
az őszt.
– Báró – sóhajtottak titokban, – báró és milyen gyönyörű!
A báró Mancikával foglalkozott. Kedves volt és mosolygott. Mosolygásában
azonban nem volt semmi nekibizakodás, a fiú szemmel láthatóan
megjuhászodott.
Groll úr, aki megint későn érkezett, megint Icával foglalkozott:
– Hogy tetszik magának, kisasszony, ez az úr?
– Óh, nagyon mulatságos és nagyszerűen táncol!
Groll meg volt elégedve a felelettel. A második galamb még nem volt
senkié.


VII.
Magdolna kisasszony belső boldogsággal nézte, hogyan szövődik a fiatalok
közt a regény. Fiatalok alatt Mancikát értette, meg a bárót, aki
nagyszerű gyerek.
– Nagyon szeretem a fiatalokat – mondotta ő excellenciájának, – kivált
ha okosak.
Mert a báró okosnak bizonyult, szívósnak, kitartónak, ügyesnek. Nem
rohanta meg egyszerre a leányt, hanem lassan-lassan melléje csúszott.
Először az idegeibe vette be magát, aztán a hiúságába. Innen már meg
lehet építeni a hidat, mely az álmokhoz vezet. Ez a híd sóhajtásból
épül, egy elfeledkező nézésből, egy kibuggyanó szóból, egy
kézszorításból…
Mancika azonban zárkózott természetű volt. Az ilyen leány szívébe
bejutni a legnehezebb, az álmodók, a bolondok, az ábrándosak vannak
tőlünk a legmesszebbre. Azt hinnők, ők szédülnek el a legelső
vallomásnál és ők vetik magukat elsőnek karjainkba. Pedig nem ők azok,
akikkel a tavasz és szerelem kezdődik, hanem az egészségesek, a józanok,
akiknek mozgásba jön a vére, ha virágillat csapódik hozzájuk. Csak
ezeket lehet megrohanni, elszédíteni, körülölelni egy pillanat gyorsan
lobbanó mámorán keresztül. Ezek a sablonosak, az únottak, a
jóviseletűek, a kedvesek, a megdicsértek.
Az álmodó szívhez néz az út, nehéz megvívni a mesékkel és az
álomlovagokkal. Nehéz elhallgattatni az álommuzsikát, az eolhárfát, a
tízhúrú hegedűt.
A báró a legelső mérkőzésnél észrevette, mert amikor egy este, tánc
közben a megengedettnél forróbban ölelte magához Mancikát, a leány arca
hirtelen elkomolyodott.
– Mi bántja? – kérdezte a báró.
– Semmi, azt hittem hirtelenében, hogy a Grollal táncolok.
Ettől kezdve aztán óvatosabb lett.
– Nehéz, nagyon nehéz a kicsike – mondogatta Margarétának, aki
türelmetlenkedett. – Mert a kegyelmes úr kezdi unni magát és ilyenkor
kiszámíthatatlan. Még azt is megteszi, hogy elutazik és akkor hiábavaló
minden, amit itt hangszerelnek.
A báró értelmes fiú volt, a kemény szóból is megértette az egészet. És
ilyenkor egy kis irtózás fogta el, melyet alig tudott elfojtani.
– Csunya dolog – konstatálta, – nagyon csunya dolog.
– Úgy látszik, barátom – mondá egyszer a nagyúr, – magának nem sok
szerencséje lehet a szerelemben!
És ebben a pillanatban olyan volt, mint a keleti isten, amikor fehér
testű szűzekre éhezik. A báró megundorodott tőle és kissé élesen felelt:
– Ez talán azért van, mert a szerelemben sem korrigálom a szerencsét.
– Pedig ott szabad – mondotta a kegyelmes úr, – néha nagyon is
ajánlatos.
A vén ember teljesen Magdolna befolyása alatt állt, aki nem sajnált
semmit, hogy ingerlő új helyzeteket teremtsen neki.
– Higyje meg, kegyelmes úr, csak az ér valamit, amit nehezen és drágán
lehet kapni.
És elkezdett neki Mancikáról beszélni. Szakszerűen érdekesen, mert
Magdolna művész volt, senki sem tudott úgy az asszonyi szépséghez és az
öreg ember új gyönyörűséget várt, új izgalmat, hogy megszínesítse a
körülötte áramló ködöt, mely egyforma szürkeséggel nyeli el a gyorsan
iramló napokat. Neki ez a játék az volt, ami a régi embereknek az
óracsinálás: foglalkoztatta, fölélte maradék energiáját elalvó életének.
Neki a várakozás adott izgalmat, a játék, melyet másokon keresztül
játszott és ebből a játékból élt Magdolna kisasszony.
A báró tisztán látta a dolgokat és néha megriadt. Sok volt még benne az
ifjúságból és az ifjúság megriad attól, ami tőle idegen. De azért
engedelmeskedett a kéznek, mely rángatta, nem tudott lesiklani az útról.
Mert megszokta a kényelmet, a jólétet, a pénzt, a levegőt, mely teli
volt a gazdagság minden illatával.
– Bolond volnék – csitítgatta magát, – bolond volnék…
És elkezdte Mancika ellen az ostromot. Óvatosan indult neki, lassan,
kiszámítottan. A kalandorok és hamiskártyások vére áramlott benne, a
játék kezdte hevíteni. Lassan, gyöngéden bánt a leánnyal, hetek multak
el, míg egyszer megszorította a kezét és Mancika ujjai szeliden engedtek
a szorításnak, kissé remegtek, aztán belesímultak szeliden, megadóan.
– Amióta magát ismerem – suttogta, – mindig maga jár az eszemben…
Mancika fehér arcán kigyúlt a bibor és szemei melegen nézték a fiút. Nem
felelt semmit és attól az estétől kezdve dalba fonódott minden érzése.
Azok a láthatatlan muzsikások, kik gyerekkora óta megtöltötték az álmok
melódiáival a sötét sarkokat, most lakodalmi himnuszt csaltak ki
hangszerükből. A primhegedű vékonyka hangja ujjongott, a fuvola fürgén
trillázott, a hárfa pengett és valahol mélyen a szekrény alatt
elhelyezkedett egy bőgő és belebrúgózott vidáman az ujjongó nótába, úgy,
hogy föl kellett kacagnia. Mert ez a bőgő lassú morajlással mintha így
zümmögött volna:
– Groll úr, Groll úr, Groll úr!
Eszébe jutott ugyanis Ica megjegyzése, aki kemény egyenesen ezt vágta
oda neki: az a Groll tízezerszer különb, mint a báró! Különb, mert
becsületesebb.
Icának ugyanis sehogy sem tetszett ez az ember. Valami ösztöne volt, ami
nem csalta meg soha és amikor észrevette, hogy Mancika kezd feléje
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A három galamb: Regény - 6
  • Parts
  • A három galamb: Regény - 1
    Total number of words is 3973
    Total number of unique words is 2005
    26.4 of words are in the 2000 most common words
    37.7 of words are in the 5000 most common words
    42.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A három galamb: Regény - 2
    Total number of words is 3954
    Total number of unique words is 2006
    27.9 of words are in the 2000 most common words
    39.1 of words are in the 5000 most common words
    44.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A három galamb: Regény - 3
    Total number of words is 3981
    Total number of unique words is 1915
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    47.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A három galamb: Regény - 4
    Total number of words is 3933
    Total number of unique words is 1903
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A három galamb: Regény - 5
    Total number of words is 3905
    Total number of unique words is 1841
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    42.5 of words are in the 5000 most common words
    49.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A három galamb: Regény - 6
    Total number of words is 3935
    Total number of unique words is 1752
    36.0 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    55.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A három galamb: Regény - 7
    Total number of words is 3916
    Total number of unique words is 1828
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    45.5 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A három galamb: Regény - 8
    Total number of words is 2591
    Total number of unique words is 1288
    35.9 of words are in the 2000 most common words
    48.7 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.