A három galamb: Regény - 7

regényt. Össze-összesúgtak és minden irigység nélkül mondogatták:
– Olyan, mint egy hercegkisasszony…
Pedig csak bárónénak készült.
A báró olyan volt, mint a játékos, aki mosolyogva titkolja veszteségét.
Amikor hazakísérte Mancikát, megigérte neki, hogy mire tavasz lesz,
feleségül veszi. Úgy érezte, soha nem mondott semmit nehezebben, mint
ezt a két mondatot. Amikor visszafordult, megbánta föllobbanását, de
érezte, hogy mást nem tehetett. Aztán lehajtott fejjel fölballagott a
palotába és sóhajtva nyomta meg a csengetyűgombot:
– Ki fognak dobni, – konstatálta, aztán szomorúan tette hozzá:
– Még csak ki sem használtam a vén szamarat.
Sejtelme nem csalta meg. Mert alig hogy levetette a kabátját, megjelent
a belső inas.
– Mikor tetszik elvitetni a holmiját? – kérdezte szemtelenül, mire a
báró nyugodtan felelt:
– Most mindjárt, mert két óra múlva utazom…
Összeszedett mindent és kocsit hozatott. Fölrakta a sárga táskákat és
elhajtatott.
– Ezt is megjátszottam, – mondotta nyugodtan, aztán arra gondolt, hogy
ezután mi lesz.
– Sehogy még sohasem volt, – állapította meg, aztán fütyörészni kezdett.
– Csak ne volna olyan átkozottul szép és szerelmes az a gyerek, –
mondotta, – talán lehetne valamit csinálni vele.
Mert a báró is férfi volt és bele volt oltva a férfiirigység, mely nem
engedi át másnak azt, akit a magáénak tudott. Ha nem lett volna férfi
más a világon, szó nélkül otthagyta volna Mancikát. Igy azonban nem mert
ellépni mellőle, mert félt. Félt attól, aki melléje fog tolakodni, aki
utána következik. És ekkor erős, nagy elhatározással maradt annál, amit
Mancikának mondott:
– El fogom venni…
Primuszéknál nagy lett a fölfordulás, amikor Mancika bejelentette a
dolgot. Icának szólt először. Büszkén, diadalmasan:
– A báró el fog venni. Megkérte a kezemet.
– Mire? – kérdezte Ica, de Manci nem felelt. Gőgösen, hűvösen végigmérte
hugát, aztán az anyjához fordult:
– Tavasszal asszony leszek! Báróné…
A derék asszonyságnak torkán akadt a szó. Erre igazán nem számított.
Meglepte, megrohanta a dolog. Akkora tisztelettel nézett Mancira, mint a
háziúrra, aki személyesen szokott jönni a házbértartozásért. Lelkében
egyszerre megjelentek a délibábok és elhozták neki a bő, zsirbafulladó
élet illatát. Szótlanul, megilletődve állt a kislány előtt, aztán
alázatosan szólt:
– Aztán, Mancika, ne felejtsd el, hogy anyád vagyok…
Ica, aki ott állott mellettük, hangosan fölkacagott. Nem volt semmi
érzéke a szép jelenetekhez…
Groll úr azon az estén gondolkozva ment haza. Mennél közelebb ért
házukhoz, annál lassabbra fogta lépését.
– Meg fognak verni, – gondolá szomorúan, – az öreg nagyon rabiátus
ember…
Lassan zárta ki a nehéz tölgyfakaput és lábujjhegyen osont végig a
folyosón. Magára zárta az ajtót, hogy valahogy kitolja az öreg haragját.
Arról ugyanis meg volt győződve, hogy Trosztné első útja ide vezetett.
Ismerte a stílust és szeretett volna túlesni a gorombaságon. Most
azonban nehezebbnek igérkezett:
– Nem fogok engedni, mert Ica tisztességes leány…
Budán ugyanis nem volt eset, hogy valakit megvertek volna tisztességes
leány miatt.
Groll úr meggyújtotta a lámpát és sokáig töprengett. Esti tíz óra volt,
ilyenkor szokott aludni menni az öreg. Hirtelen valami nagy, sohasem
érzett elszántság fogta meg. Úgy érezte, hogy rettentő nagy erő
szállotta meg. Fölállott, kinyújtotta tagjait és megindult az öreg úr
szobája felé.
– Meg fogom mondani neki, – szólt keményen, – majd beszélek vele…
Bekopogtatott, de nem kapott választ. Benyitott, A szoba sötét volt,
csak a kályhából szóródott ki valami láng és arabeszkeket rajzolt az
ódivatú bútorok falára. Groll úr visszahökkent, amikor megnézte az
ágyat, mely puha és érintetlen volt. Ha Fábián úr nadrágszijjal csapott
volna az arcába, sem rendült volna meg ennyire. Mert az öreg harminc
esztendeje, hogy nem maradt el soha tíz óra után.
Groll úr lecsoszogott Gruberl nénihez. Fölverte az öregasszonyt:
– Mi van a papával? – kérdezte ijedten.
Gruberl néni fölült az ágyban és keresztet vetett:
– Én nem tudom, de ha így tart, itthagyom a házat!
– Miért, Gruberl néni?
– Mert az úr elvesztette az eszét. Festi a haját és napok óta éjfél után
jön haza. Én nem tudom elviselni ezeket a szemérmetlen dolgokat!
Groll úr gondolkozni kezdett. Ez csakugyan nagy dolog. Mert az nem
egyszer megtörtént, hogy Fábián úr elvesztett százezer forintot egy új
épületnél, de soha nem jött tíz óra után haza. Ennek nagy okának kell
lennie. Groll úrban fölébredt az erkölcs, mely benne szunnyadozott
ereiben.
– Majd én beszélek vele, – mondá és lefeküdt. Nyomban elaludt. Nem félt
a nadrágszíjtól. Csak annak van joga nadrágszíjhoz nyúlni, aki tíz óra
előtt fekszik.
Másnap reggel azonban elpárolgott bátorsága. Az öreg Grollnak ugyanis
rossz kedve volt. Maga elé rendelte a pallérokat és leszidta őket
kegyetlenül. Groll úr (az ifjabb) jónak találta elodázni a beszélgetést.
Mert az öregnek esetleg rossz a memóriája és elfelejtkezik, hogy tíz óra
után került haza. És nem lehet tudni, nem próbálja-e ki fiacskája
fejének ellentállóképességét.
Groll úr (az ifjabb) tehát elillant. Elment egy építkezéséhez, melyet
maga vezetett, hogy ki ne essék az üzleti fogásokból.
Alig, hogy kitette a lábát, megérkezett Trosztné. Az arca kikelt magából
és alig várta, hogy Fábián mester befejezze a pallérokat.
– Igy kell bánni ezekkel a disznókkal, – mondá Fábián mester nagy
önérzettel és az irodába tuszkolta leendő nászasszonyát.
– Mi jó hozta ide? – kérdezte barátságosan.
– Nem jó, – sápítozott Trosztné, – a fia tudniillik nem hagyott föl
azzal a perszónával!
Fábián mester csodálkozva nézett a vénasszonyra.
– Micsoda perszónát tetszik érteni?!
– Azt a puccosat! Azt a rafinirozottat! Most is oda jár hozzá és tegnap
megmondta, hogy elhagyja az én Klárikámat!
Fábián úr arca gömbölyödni kezdett:
– Biztos maga, hogy a fiam nem hagyta abba azzal a nőszeméllyel?
Trosztné hevesen billegett a fejével:
– Igaz és biztos vagyok! A magam szemével láttam őket!
Fábián úr erre elkacagta magát. Egészséges tüdeje kalapálva dohogott.
Trosztné sértődötten állt föl.
– No, ha magának olyan mulatságos, nekem nem az.
Szólt és megfordult. Magára hagyta a nevető embert.
– Még csúfot is űznek a tisztességes asszonyból, – mondotta elmenőben
Gruberl néninek, aki az égnek emelte a szemét:
– Szörnyű dolgok kezdenek lenni ebben a házban…
Trosztné teli haraggal ment el a Groll-házból. Odahaza szörnyű patáliát
csapott. Azért, hogy többé ki ne merjék ejteni előtte Grollék nevét.
– Elzüllött emberek, – mondotta azzal a megvetéssel, mellyel a tisztes
polgárok a tisztességtelenektől elfordulnak és délután elballagott
Muttermayernéhoz. Muttermayerné asszony ujsággal szolgált. Hogy azoknak
a személyeknek kezdi fölvinni az Isten a dolgukat. A legidősebbet el
fogja venni egy báró.
– Csak az ilyenek csinálnak szerencsét, – mondá Trosztné és
elhallgatott. Ez a báró neki is imponált. Elmenőben beszólt a
fűszereshez, aki szintén a legnagyobb tisztelettel beszélt a
Primusz-kisasszonyokról. Amióta behurcolkodtak, nagyszerűen megy a
trafik. A gavallérok megveszik az egész raktárt és a bélyegeket.
– De a hölgyek hitelre vásárolnak, ugy-e? – kérdezte Trosztné.
– Nem, – mondá Warmpoltzter úr, – már mindent kifizettek.
Azt ugyanis nem merte elárulni, hogy Groll úr (az ifjabb) elintézett
mindent. Az ilyen üzleti titkot nem szokás kibeszélni. Trosztné, mint a
megvert vezér, szomorúan, letörve ballagott haza…
Amikor Groll úr (az ifjabb) találkozott az öreggel, az öreg úrból
elszállt a jókedv. Bosszúsan mordult a fiára:
– Mi bajod van a Trosztékkal megint!
– Semmi, – felelte Groll úr, – csak meguntam őket. Nem lehet elviselni
azt az öregasszonyt…
– Ebben igazad van, – mondá az öreg, – de azért nem kell velük
gorombának lenni…
Groll úr (az ifjabb) nagy csodálkozásában elfelejtette előhozni azt,
amit akart. De meg nem is volt ajánlatos. Rohammal nehéz elfoglalni a
várat, különösen az olyan nehéz építésűt, amilyen az öreg. Most megint
elkezdte a sétát a kedves utcán és elbeszélgetett az ablakban Icával. A
leány egyszer csak elunta és leszólt neki:
– Jöjjön be Groll úr, hideg van nagyon…
Muttermayerné, aki a szemközt való házból leste a fiatalokat, majd
leszédült az emeletről.
– Nem érdemes tisztességes leánynak lenni, – mondá szomorúan és
leeresztette ablakán a függönyöket. Félt, hogy esetleg be talál látni az
asztalosékhoz és ő nem tudja elviselni az erkölcstelen dolgokat. Mert az
a személy esetleg átöleli Groll úr vállát és az ilyesmi rossz hatással
van az idegekre…
Groll úr bement. A szobában ketten voltak, Ica meg Stefike. Stefike egy
alkalmas pillanatban kisurrant és magukra maradtak mind a ketten. Ica
arca csodálatosan fehér volt, szinte világított. Kék szeme sugárjátékot
vetett, mint amikor az akvamaringyűrűre kékernyős lámpán keresztül
illanik a fény.
Groll úr szíve úgy kopogott, mint a tótok csákányai az öreg házak falán.
A torka fulladozott, a keze remegett.
– Én szeretem magát, – szólt erőlködve, – én nagyon szeretem, Ica
kisasszony…
Ica hallgatott és csodálkozva nézett a szeplős fiúra.
– Jöjjön hozzám feleségül, – folytatta, – nálam jó dolga lesz…
Ica szeliden megfogta Groll úr kezét:
– Ne haragudjon rám Groll úr… Én szeretem magát, mint a barátomat. De
nem lehetek a felesége, mert már más megkérte a kezemet. Tudja a
Fazekas, a patikus, aki a maguk utcájában lakik… Ugy-e, nem haragszik?…
Groll úr lélekzete elfult. A könnyek keresztültörtek szempilláin.
– Én nem haragszom, – mondotta, – én nem tudok magára haragudni…
A könnyek végigperegtek arcán, a szél odakint felsuhogott. Groll úr úgy
érezte, hogy most szállt el a második galamb.


IX.
Magdolna kisasszony személyesen ment föl a kegyelmes úrhoz, mert
levelére nem kapott választ. A kegyelmes úr maga elé bocsátotta.
– Régen láttam, kisasszony, – mondotta hűvösen.
– Kegyelmes úr, – szólt Magdolna, – bocsánatért jöttem.
– Én nem haragszom magára Magdolna, az ilyesmire nincsen időm…
Magdolna észrevette, hogy minden veszve van. Nagy erőlködéssel
megtámadta a kegyelmes úr hadállásait:
– Az ember néha csalódott, – mondá, – de ezután óvatosabb leszek. Már
van néhány tehetséges növendékem, kik megérdemlik excellenciád
pártfogását.
– Köszönöm, – mondotta őkegyelmessége, – már nem foglalkozom a
művészettel. Tudja, az ilyesmi fiatalnak való…
Magdolna megsemmisülten távozott. Szívében rettentő elkeseredés lángolt.
Egyszerre összeomlott minden, mit húsz évig épített.
– Vége van mindennek, – szólt keserűen és elhatározta, hogy felkeresi
Mariannet. Meg fogja mondani neki, hogy ő tette tönkre, mert ő volt az,
aki a nyakára hozta azt a szélhámost. Mert ha az a csirkefogó nincsen,
nem történik semmi, nem lesz szerelmes az a buta lány. Mert az okos
lányok csak úgy lesznek szerelmesek, ha valami értelme van. Ennek pedig
semmi sincsen. Hiszen a báró szegény ördög, akinek nem való a szerelem.
Tehetetlen dühében azonban szükségét érezi, hogy valakit megmarjon. Hogy
valakin kiadja mérgét, erős, nagy vénasszonyos elkeseredését.
Mint a szélroham, úgy rontott be Mariannehoz. Marianne éppen öltözött.
Öreg csattokat tűzött ruhájára és egy vén násfát illesztett föl.
– Na, maga gyönyörűen viselkedett! – rikácsolt Magdolna.
– Nem értem, kedvesem!
– Nem érti? Az öccse tönkretett engem. Kirabolt, kifosztott, koldussá
tett. És ezt magának köszönöm!
– Nem érdekel, kedves, – mondá hűvösen Marianne, – nem is érek rá.
Tudja, most sok a dolgom. A kegyelmes úr hivatott…
Magdolna nem tudott egy árva szót sem kinyögni, csak tágra nyílt szemmel
bámult Mariannera.
– Énekiskolát nyitok, – folytatta a másik, majd megforgatta a tőrt és
Magdolna szívébe döfött:
– A kegyelmes úr ugyanis nagy barátja a művészetnek…
Magdolna szívébe mélyen belefúródott a tőr, de elnyomta a kibuggyanó
vért.
– Gratulálok Marianne, – mondotta hűvösen, – csak vigyázzon, hogy azok a
lányok ne énekeljenek olyan hamisan, mint maga…
Marianne válaszolni akart, de nem volt rá érkezése. Magdolna ugyanis
gőgös, hideg, szertartásos mozdulattal megbiccentette a fejét és
kilebbent az ajtón. Marianne csodálkozva nézte ezt a mozdulatot és
elismerően jegyezte meg:
– Hiába, sokat tanult a nagyuraktól. Mit nem tesz a levegő!
Szólt és megállt a tükör előtt s leutánozta Magdolnát. De csak
harmadszorra sikerült neki a nemesen stilusos mozdulat…
Groll úr arcán elfakultak a szeplők. Nem mintha rosszúl ment volna az
üzlet, hanem a szerelem miatt. Néha az igazgyöngy is megfakul, nem tudni
miért, hogy az történhetnék meg ugyanazokkal a drága pettyekkel, melyek
a Groll sarjadék arcát voltak hivatva emlékezetessé tenni az emberek
előtt. Groll úr halványodott, szomorú hallgatásba burkolódzott,
sápadtan, szomorúan ballagott dolga után. A vénasszonyok részvéttel
néztek utána és pompás összehangolással mondogatták:
– Azok a bestiák!
Azok a bestiák a Primusz kisasszonyok voltak, akik közül immáron kettő
egy-egy jónövésü fiatalember karján sétálgatott. És boldogok voltak,
mosolyogtak, pedig a báró meg az a patikus ketten együttvéve nem értek
annyit, mint Groll úr egyetlenegy arcfoltocskája, melyet éppen csak hogy
észre lehetett venni. És mégis ők tették tönkre azt a derék fiút, kinél
gazdagabb nem volt még a túlsó oldalon sem. Egyebekben jóleső öröm járta
át a szíveket, hogy nem sikerült megfogni azt a sok milliót, melyet
Groll úr az orcáján viselt.
– Nem érdemeltek volna meg egy ilyet, – mondogatták és Troszték, kik
szemmel tartották az eltévedt lovagot, reménykedni kezdtenek. Az ilyen
fájdalmat csak puha asszonyi kéz gyógyíthatja meg. Klárika talán éppen
ez okból használt kézfinomítót.
És Troszt mama reménykedve jelentette ki:
– Egy Groll csak tisztes polgárleányt vezethet hajlékába…
A gyűlölet óriás vala a Primusz-leányok iránt, majdnem akkora, mintha
sikerült volna megszerezniök Groll urat. Az ő rovásukra írták Groll
elszomorodását, csak azt nem értették, hogy egy rendes ember miért adja
oda magát a búbánatnak olyan személyek miatt.
Groll úr megértette. Ha eljött az este, ott érezte maga mellett Ica
leheletét. A hajából kiáradó illat körülfelhőzte, látta mélytüzű kék
szemét, fehér arcát, ringó járását és mélységes szomorúságok ébredének
benne. Elólálkodott az Ezüst Csillag körül, elhallgatta a kiszűrődő
valcereket, de nem mert bemenni, félt a leány látásától, közelségétől. A
szíve sajgott, a lelke fájt. Viaskodott, miként a viziló a télidővel és
nem tudott enyhülést találni.
Egyszerre csak föltámadt Garai. Az agyonütött, agyonlapított Garai
fölébredt, testet öltött egy éjszakán. Azon az éjszakán, melynek
délelőttjén ki kellett fizetnie a házbért az üres hatszobás lakásáért,
melyet valamikor még Mancikának vett. A szőnyegek megszívták magukat az
orgonavirág-parfüm illatával, de a függönyökben benne volt már a por.
Nehéz, fojtó levegő ült a butorok fölött, mintha halotti koszorúk
hervadtak volna a siffonokban. Groll úr ide menekült bánatával és
darabos könnyeket sírt a pamlagon.
Egyszerre aztán fölébredt benne Garai, aki Gloriettről kezdett beszélni.
Hogy jó volna, ha odalépne hozzá és megsiratná bánatos fejét. Odaülnek a
zongorához és egy kacagó dalt énekelnek a szerelemről, mely olyan, mint
a korai virág. Kinyílik, ha süt a nap, de elsorvasztja a legelső szél,
megöli a felfúvó vihar.
– Igen, Gloriett, – mondogatta szomorúan Groll úr, – Gloriett kedves
volt hozzám, pedig nem szerettem.
Hirtelenbuggyanó vágy ragadta meg Gloriett után és elhatározá, hogy
fölkeresi. Legalább lesz valaki, akinek ki tudja panaszkodni magát, mert
Gruberl néni, kivel ez irányban kisérletezett, imádságot ajánlt:
– Drei Vaterunser, – motyogta a jó öreg, ki Szent Ferenc harmadik
rendjének tagja volt és szent együgyüségében imádsággal gyógyította
volna azt, amit csak csókkal lehet.
Groll úr egy délután felöltözött. Fölvette Garai tavalyi ruháit, a
merészen szabott zsemlyeszínű felöltőt, a kockás téli ruhát, a
mályvaszínű keztyűt és a hídnál kocsiba ült. Elhajtatott a Szív-utcába,
ahol barátságosan néztek utána a házmesternék, kik a legnagyobb hidegben
is kapu előtt álldogáltak, mert hiszen ez az élet…
Groll úr dobogó szívvel ment föl az emeletre, és megnyomta a
csengőgombot. Idegen, csodálkozó arc fogadta. Groll úr alig tudta
kinyögni Gloriett nevét, úgy megzavarodott.
– Már nem lakik itt, – volt a válasz és becsapódott előtte az ajtó.
Groll úr szomorúsággal szívében szállott le az emeletről, leballagott a
házmesternéhez, aki elmondotta, hogy a kisasszony elköltözött. Valahova
Budára, a Gellérthegy alá, ahol nagyszerűen el lehet bújni az
emberektől.
– Egy öreg úr lett a barátja, – mondta az asszony, – de a kisasszony
szívesebben volt a fiatal úrral…
Groll úr szomorúan ballagott el, a feltámadó Garai is becsapta őt.
– Nem érdemes élni, – mondotta és közzétett egy apróhirdetést:
ÁTADÓ LAKÁS. Modern, minden kényelemmel ellátott urasági lakás a
József-utcában, családi körülmények miatt, azonnal átadó.
Ugyanott olcsó áron eladók a butorok is. Bővebbet a
házfelügyelőnél.
Mint jó üzletember, nem akarta tovább fizetni a házbért. Annyira sohasem
tudott elszomorodni, hogy elfelejtkezett volna arról, hogy mivel
tartozik a pénznek, melyet még akkor is megszámlált, amikor Gloriett még
vidám dalokat énekelt.
– Ez a Gloriett hálátlan teremtés, – konstatálta és valami kellemetlen
érzés férkőzött hozzá. Bántotta, hogy Gloriett búcsú nélkül hagyta
faképnél, pedig akkor nem győzte dicsérni tapintatát.
– Mégis Budára ment, – gondolta, aztán kijavította magát.
– Csak a budai oldalra…
Groll úr ugyanis csak az Erzsébet-hídtól a Margit-hídig tartotta Budának
a várost, ami azon túl terült, nem érdekelte.
Idegen volt neki, mert ott mások építettek és mások gyilkolták halomra
az öreg házakat.
Gloriett csakugyan Budára költözött, a Gellérthegy alá. Levetette
rikoltó ruháit és polgári kontyba szelidítette haját. A rácvárosi
templomba járt és barátságot tartott istenes nénikékkel, kik mindent meg
tudtak bocsátani neki. Megbocsátották azt az öreg urat is, aki karvastag
aranyláncot lógatott mellényén, és élesfüstű szivarokat szítt vacsora
közben.
Gloriett meg volt elégedve sorsával, mert új volt neki ez a világ. A
korai lefekvések, a zsíros vacsorák a rácvárosi korcsmákban, a
harmónika, amelyen keresztül borbélylegények szuszogták bele bánatukat
az őszi éjszakába. A szél pompás melódiákat tudott és hervadt levelek
szagát ráncigálta le a hegyről. Szépek voltak a délelőttök, amikor
egyedül sétálgatott a Dunaparton és komolyan tartotta fejét, úgy hogy
nem merte megszólítani senki, csak távolból néztek utána nagy
tisztelettel. Jól esett, hogy nagyságos asszonynak szólították és nem
szemtelenkedtek vele a férfiak.
Ha este lett és vacsora után hazaballagott a nagybátyjával (ugyan ki is
merne idegennel mászkálni ilyenkor), szerényen és tisztességesen
viselkedett. Bánatos nótákat énekelt – melyeket a nagybácsi tanított –
és halkan verte a zongorát, úgy hogy leheletfinoman hömpölyögtek ujja
alól a hangok. Nem ivott pezsgőt, mely táncra erőszakolja az embert és
illetlen mozdulatokra igazítja a lábat. Megtanulta a nagybácsitól, hogy
a pezsgőnél százszorta tisztább és jobb a valódi óbor, melynek színe
olyan, mint a berillköves gyűrű és forró tüzet önt el az erekben…
A szobák falán tisztes képek komolykodtak. Szent Sebestyén és Nepomuki
János néztek le arany keretükből. Ez utóbbit különösen tisztelé, mert a
titoktartás vértanuja volt, és nékie szüksége volt a titoktartásra, mert
nem jó, ha az emberek beszélni kezdenek…
Néhány hónapig jól érezé magát ott a hegy alatt, de egyszerre csak
megszólalt túlnan a város, titkos lámpajeleket küldött be az ablakon. A
transzparensek betűi kisértetiesen robbantak, a háztetők fölött elalvó
és kigyulladó sugárjáték mintha szólította volna. A kocsikerekek
felrobogtak, megzörgették az ablakokat és néha-néha egy eltépett dal
foszlánya remegett által a Dunán. Ilyenkor Gloriettet elfogta a vágy
Pest után. Füle szomjas volt a pesti dalokra, szíve szerelmes a pesti
éjszakába. Megmozdult a vére és vágyak szállották meg régen érzett,
régen izlelt mámorok után.
Szeretett volna pezsgőt inni megint és táncolni vad cigánymuzsikára,
hallgatni az összezúzódó poharak csördülését és keringeni a parketten a
nagy csillár alatt, mely önti a fényt, a sugárzást, a forróságot és
megrebbenti a mámor részegítő arany fátyolát. Valami nehéz sóvárgás,
hazavágyás lepte meg és egy reggelen tornyos frizurába rakta haját,
fölvette divatos ruháit, melyeknek szabása olyan volt, hogy követelte a
férfinézést. Csattos, magassarku cipőt húzott és az emberek nem győztek
hová lenni az álmélkodástól. Az elfojtott pletykák kiszabadultak és a
tisztességes asszonyok kezdték félrefordítani a fejüket, amikor elmentek
Gloriett előtt. A nagybácsi legendája elfoszlott és amikor az öreg úr
esténként megjelent Gloriettnél, az emberek megvetően ujságolták: már
megint itt van az a vén betörő…
A vén betörőnek egyébiránt nem tetszettek ezek a dolgok, de Gloriett nem
engedett.
– Át fogok költözni Pestre, – erősködött, – már meguntam a bugrisokat.
Meguntam a harmónikát és Szent Ferenc asszonyait…
Az öreg úr a haját tépte dühében, de nem tehetett semmit. Gloriett
kereken kijelentette:
– Nekem már elég volt a tisztességből… Már nem birom tovább…
Az öreg úr kénytelen volt meginni a pezsgőt és meghallgatni ama dalokat,
melyek hallatára a tisztességes ember úgy tesz, mintha elpirulna. És
szomorú lemondással egyezett bele, hogy Gloriett lakást keressen
Pestvárosban.
– Isten neki, Pestre fogok járni, – mondotta, csupán azt kötötte ki,
hogy ne kelljen neki gombos cipőt viselni, mert nagyon megszokta a
cuggosat. Gloriett ebbe beleegyezett, mert hiszen a főhadnagyok is
cuggosat viselnek és mégis egészen kedves fiúk.
És Gloriett elkezdett lakást keresni. Olyat, amely neki megfeleljen,
melyből a lépcsőházra nyíljék az ajtó. És a kezébe akadt a hirdetés,
mely a József-utcában kínált hat utcai szobát…
– Azt hiszem, ez jó lesz nekem, – mondá és azon az estén nagyon kedves
volt a nagybácsihoz.
Groll úr (az ifjabb) beletemetkezett szomorúságába, mely megnőtt,
meghúsosodott, mint az őszi virágok szirma. Szomorú melankóliával rótta
az utcákat, mintha keresett volna valakit. Üresek lettek az estéi,
mintha kiszaggattak volna a lelkéből valamit, ami hozzá tartozott.
Ezeken az üres esti órákon megrohanta minden vágy és minden emlékezés és
rá omlott lelkére minden panasz. A ködös esték megteltek bánattal,
sejtelmek és sírások dagadoztak benne. A kaputorkok feketén ásítottak
reá és Icáról beszéltek neki. A levegőben suhogást hallott; elszállt
galambok szárnyarebbenése zokogott a háztetők felett.
Ilyenkor szomorúan lehajtotta fejét, a szívén megszólalt az a valcer,
melyet Knill Erazmus hegedűje újjongott, amikor átölelve tartotta Ica
derekát a táncban. És fölsóhajtott, reszkető szívére keresztülhullámzott
a múlt:
– A három galamb, – mondotta, – a három galamb…
Kettő beléje csapott szárnyával, a harmadik nem is érdekelte. És ment,
kereste a lépésük nyomát, melyet nem tudott megőrizni a kő. Elbolyongott
a kis házak alatt, melyek látták ablakszemükkel az ő alakjukat,
melyeknek íves kapuja visszaverte kacagásukat. Emlékei vitték,
beráncigálták a Medve-utcába, mely üres volt és halott, csupán a
leeresztett függönyön keresztül szűrődött ki az élet lámpasugárba
fojtva. A kiszűrődő fény elmosódott sugárpillangót röpített a vizes
kövezésre, mely olyan volt, mint a tükör, melyben halott asszonyok nézik
arcukat. És Groll úr megállt a sarkon, arcán végig szántott két meleg
könnycsepp.
Állt, gondolkozott, gondolatai összefolytak érzéseivel, mint ahogy
gyönge embereknél szokás. Egyszerre megrezzent, mert valaki megérintette
vállát. Gyöngéden, alig érezhetően, aztán egy frissen kacagó lányhang
csengett a fülébe:
– Groll úr! Jó estét Groll úr!
Stefike volt. Pikáns kis arca hirtelen elkomolyodott, amikor Grollra
nézett. Összébb vonta vállán a berliner-kendőt és félig hízelkedően,
félig sajnálkozva simult a fiúhoz:
– Szegény Groll úr, – mondotta, – maga sír…
Groll settenkedve kapott zsebkendőjéhez, Stefi pedig csicseregni
kezdett.
– Jöjjön, kísérjen el, a boltba megyek…
Groll úr hozzácsatlakozott a kisleányhoz és elindult vele. Stefi
elfogulatlanul beszélt. Járt a szája, csakúgy ömlött belőle a szó.
– Szegény Groll úr, én tudom miért szomorú maga. Az Ica miatt. Pedig nem
érdemes, higyje meg, nem érdemes… Icával nem lehet összeférni, amióta
menyasszony…
Stefi elhallgatta, hogy Ica nyakon ütötte. Amióta ugyanis menyasszony
volt, azóta nagyon hirtelen járt a keze. És most Stefi mindenbe
belekotnyeleskedett, egyszerre csak elcsattant a pof, mire Stefi bosszút
esküdött.
– Csak hencegj, – mondotta, – azt hiszed én nem tudok magamnak fogni egy
patikust?!
Ica elnevette magát, de Stefi duzzogott. És hogy találkozott Grollal,
úgy érezte, a sors küldte neki.
– Ne féljen, nem fogom megmondani Icának. Még elbizza magát! Azt hiszi
mindenki utána bolondul!
Groll urat felvidította Stefi csacsogása. Gyors, eleven, szapora beszéde
lecsitította és egy kis derűt lopott reá. Beszéd közben belekarolt Groll
úrba. Bizalmasan, csacsogva és összehangolta járását vele. Groll úr
egészen elszédült, lopva egy-egy pillantást vetett a kisleányra és
megállapította, milyen nagy és milyen gömbölyü. A karja meleg volt,
keresztül sütött a felöltő szövetén. Groll úr megkérdezte:
– Hány éves maga?
– Tizenhét leszek.
Szemrebbenés nélkül mondta, pedig hazudott. De nagy leánynak akart
látszani, akit komolyan vesznek az emberek. Míg benn volt a boltban,
Groll úr utána kémlelt és megfigyelte hajlékonyságát, izmos testét,
magas termetét. Arcbőre világított, mint a holdvilágos havas este,
ametisztszínű szeme melegen sugárzott. Groll úr gyönyörködött benne,
mint a színnyomatokban, melyeket nagyon szeretett. Amikor a leány
kijött, észrevette, hogy a nagykendője alá rejt egy üveget. Groll úr a
kendő alá nyúlt, a keze megfürdött a melegben. Elvette az üveget és a
zsebébe tette.
– Majd én viszem. Mi van benne?
– Rum, – felelte szégyenkezés nélkül Stefi, – ilyenkor nagyon sok kell
nekünk.
Groll úr hazakísérte Stefit. A kapunál kezet nyújtott. Stefi
megkérdezte:
– Mikor látom megint?!
– Amikor akarja.
– Holnap este hétkor várjon a sarkon, – felelte kigyulladó arccal Stefi
és egy erős irammal befutott a sötét, nagytorku kapu alá. Groll úr
egészen felfrissült, egy sóhajtással lefújt lelkéről mindent.
– Kedves leány ez a Stefike, – állapította meg és hazaballagott.
Restelkedve gondolta végig ezt a találkozást, mert eszébe jutott, hogy
mit fognak mondani Ica meg Mancika, ha megtudják. Bizonyára nagyot
nevetnek és az a két naplopó (Groll úr imigyen emlegette a vőlegényeket)
segít nekik. Mert egészen bizonyos volt, hogy Stefi elmond az utolsó
szóig mindent. Mert Stefikében nem tudott megállani a szó…
Amikor pedig rátért a megbeszélt találkozóra, gyorsan határozott:
– Nem fogok elmenni. Nem nevettetem ki magam!
Másnap egész nap azzal bibelődött. Nagy szomorúságán keresztül ugyanis
odaférkőzött hozzá minduntalan Stefike és ingerkedni látszott vele.
Sokszor el akarta forgatni magától, de vissza-visszaszállott. Érezte a
karja melegét és azt a forróságot, mely a nagykendő alatt fűtött.
Gondolatban bejárta néhányszor ezt a vidéket és megállapította, amit
Stefi is bizonyított, hogy ő már nagyleány. Hanem azért ellentállt neki.
– Nem megyek el, – határozott és ehhez tartotta magát. Keményen, mint
aki el van szánva mindenre. Hanem amikor leereszkedett az alkonyodás,
elkezdett benne dolgozni a vágy. A céltalanság, az üresség hatalmába
ejtette. Nem tudott mit csinálni, mert ilyenkor rohanják meg az embert a