A három galamb: Regény - 6

  hajlani, közbevetette magát:
  – Te, Manci, jó lesz, ha vigyázol magadra!
  – Miért?
  – Mert ez a báró nem rendes ember, akivel kezdeni érdemes!
  Manci azonban már túl volt ezen. Egy este ugyanis, amikor pihentek a
  párok és Rozetti meg Knill Erazmus egy régi bécsi dalt cincogtak
  hangszerükön, a báró remegő hangon súgta oda a leánynak:
  – Szeretem magát, Mancika. Maga nekem az élet és a boldogság. Maga
  nélkül üres volna körülöttem minden és ha maga nem volna, én rossz ember
  lennék nagyon…
  Mancika nem felelt semmit, csak szeliden meghajtotta fejét és a szeme
  sarkába belopódzott egy könnycsepp. Éppen csak annyi, hogy meg tudta
  nedvesíteni a hosszú szempillákat. És ettől a perctől kezdve Mancika hol
  víg volt, hol szomorú. Szomorú, hol sírt, hol nevetett. Sírt olyankor,
  amikor arra gondolt, hogy mi lesz, ha a báró meg fogja tudni, hogy ő nem
  királykisasszony, hanem csak egy asztalos leánya a Medve-utcából, kinek
  apja most abból iszik, hogy részeg kocsisokat hajigál ki a korcsmaajtón.
  Nevetni meg akkor nevetett, amikor a láthatatlan bőgő elkezdett: zúgni,
  búgni:
  – Groll úr, Groll úr…
  A báró a vallomás óta mintha megszelidült és megsápadt volna. Karcsú,
  elegáns alakja elvesztette minden feszességét, arcára ráült valami
  álmodásféle. Mancika boldogan mosolygott föl, amikor megjelent és tánc
  közben néha megfeledkezve magáról, egy rövid fél pillanatra a vállára
  csuklatta bóbitás fejét, Erre aztán összenéztek a polgárleányok.
  – Csunyán viselkedik az a leány – mondogatták, – de a szívük megtelt
  vala irigységgel…
  Magdolna kisasszony gyönyörködve nézte őket:
  – Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, – mondotta
  Popelkának, a bárónak pedig odasúgta:
  – Bravó, bravó!
  És elreferált a kegyelmes úrnak is, aki egy nézeten volt Magdolnával:
  – Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, csak olyan
  átkozott sokáig ne tartana!
  Ő excellenciája ugyanis most már sűrűbben jelent meg a rács mögött a
  titkos fülkében, ahonnan elgyönyörködött az ifjúságban. Alulról meleg
  illattal kevert pára szállott föl hozzája és bebújt a faragott lécek
  között. A kegyelmes úr úgy szívta magába az illatot, mintha rózsaszag
  lett volna. Pedig az ibolyához állott közelebb, mert leányi hajból
  kavargott elő.
  – Nincsen szebb, mint az ifjúság – ismétlé meg magát és tágra nyílt
  szemmel bámulta a bárót és Mancikát. Szemmel követte minden mozdulásuk,
  magába szívta arcjátékukat. Úgy érezte, ő jár ott kar karba öltve azzal
  a barna leánnyal, minden mozdulata, minden nézése, minden hevülése neki
  szól. Érte, miatta, az ő akaratából történik minden, ő vette bérbe mások
  ifjúságát, hogy esztendőről-esztendőre újra átélje azt, ami szép és ami
  az életet teszi.
  – Maga nagyon ügyes hölgy, Magdolna – vetette oda a vén leánynak, aki
  boldog volt ettől az elismeréstől. És a kegyelmes úr hálás is volt
  iránta. Nem tudott volna meglenni e nélkül az asszony nélkül, akivel
  valamikor személyesen játszotta el azt a játékot, mely alattuk
  himbálódzott. Mert akkor még fiatalok voltak mind a ketten. Magdolna
  haja olyan volt, mint Mancikáé, és ő maga elegáns fiú volt s házasságot
  igért Magdolnának, aki az övé lett nemsokára. Az övé lett sírás nélkül,
  könny nélkül, jelenet nélkül és amikor megunta, önként félreállt, de
  mint gondos asszony maga ügyelt arra, hogy a kegyelmes úr mellé ne
  kerüljenek veszedelmes személyek. Magdolna értette a módját, hogy kell
  újra meg újra megjátszani a szerelmi játékot, újra átélni a legelső
  regényt. És ezért nagy becsben vala ő kegyelmességénél, ki minden
  dologban reá hallgatott.
  Most, hogy a kegyelmes úr gyönyörködve nézte végig Mancika csatáját,
  melyet azon a fiún keresztül vívott vala, megjegyezte:
  – Én nem mórikáltam magam ennyit kegyelmes úr!
  Ő excellenciája helyeslően bólintott:
  – Úgy van Magdolna, de én gyorsabb voltam, mint azon fiatalember!
  Magdolna megvigasztalta:
  – Még csak néhány nap az egész, akkor aztán jövünk mi.
  Amikor a kegyelmes úrnak egy ilyen ügye támadott, mindig többes számban
  beszélt, hogy észrevegye, hogy neki is része van a dologban, hogy ő is
  hozzájárul ahhoz, amiért mindig hálásnak illik lenni.
  A báró pedig folytatta az ostromot. Egyszerre csak ott állott a kapu
  alatt, mely önként megnyilott előtte. Megnyilott és csendesen befogadta
  a hódító lovagot, ki legelső volt közöttük. Most már nem beszélt
  elfojtott, elszorított hangon, már nem akadozott a szava. Meleg, forró
  mondatok buggyantak ki a száján, a hangja zümmögött, mint a megrezzenő
  húr a hegedűn. És Mancika is bátrabb lett. Nem sütötte le a szemét,
  hanem melegen, nyugodtan a fiú arcába nézett és csendes bizonykodással
  felelte:
  – Én is szeretem magát.
  A báró mindennap virágot küldött. Vérszínű, selyemszirmu virágot,
  melynek a Mancika a nevét sem tudta. A virágnak nem volt illata, de
  lángolt és égett és megtöltötte tűzzel a szobát. Ica ebből mindent
  megtudott.
  – Beléhabarodott, – konstatálta, – egészen beléhabarodott…
  És elhatározta, hogy szemmel tartja őket. A báró azonban nem állt meg a
  sóhajtásnál. Egy este megkérdezte a leányt:
  – Mancika, nem adna alkalmat, hogy beszélgessek magával?
  – Mikor?
  – Holnap délelőtt, várom magát a bástyán és akkor beszélhetünk.
  Manci igent intett. A szívében ünnepi harangok kezdtek zúgni, egész
  éjjel nem hunyta le a szemét. A valóság összekeveredett a vággyal és
  álomfigurákkal rajzolta teli a sötétet. A mesebeli herceg eljött, de
  olyan arca volt, mint a bárónak és ő felült a hatlovas hintóba, mely
  hirtelen őrült iramodással megindult a sötétség felé. A báró még azon az
  estén megmondta Magdolnának:
  – Azt hiszem, egy-két nap mulva megcsináljuk.
  – Maga derék fiú!
  Mancika boldogságtól sugárzó arccal jelent meg a találkozón. Ősz volt és
  a száraz levelek olyan hangot adtak, mint az elhagyott spinét, melynek
  ereszkednek húrjai. Bánatos érzések úsztak a levegőben, a hegyekről
  beszólt a városba a szél és magával hurcolta a haldokló füvek kesernyés
  illatát.
  – Vártam magát, – mondotta a fiú.
  – Tudtam, hogy előbb lesz itt, mint én, pedig hamarabb jöttem, mint
  ahogy megbeszéltük.
  Egymáshoz símulva mentek. A báró mindenről beszélt, csak arról nem,
  amiről kellett volna. Maga sem tudta miért, de elfogódott volt. A
  leányról lesugárzó tisztaság elfojtotta szavát. Érezte, hogy Manci vár
  valamit. Egy forró vallomást, egy remegő mondatot, mely a jövőről
  beszélt. De nem tudta kierőszakolni, hanem lehajtott fejjel ment a leány
  oldalán.
  Mancika észrevette és megkérdezte:
  – Mondja, mi bántja magát?
  – Semmi, – felelte a báró, – ha magával vagyok, nem tudok beszélni.
  Elpirult, amikor mondta, mert eszébe jutott az a vén ember, akiért
  esténkint komédiáznia kellett. Most, hogy ez a játék a nappalba
  húzódott, tisztábban látott mindent. Az éjszaka keze sötét, eltakar
  mindent, de nappal hiányzik ez a takaró.
  – Komisz munka, – gondolta nagy elkeseredéssel, – komisz dolog…
  Aztán arra gondolt, hogy hiszen minden ettől függ. A jólét, a kényelem,
  a pénz, a biztos élet. És mindent legyűrő akarattal elhatározásra
  jutott:
  – Meg fogom csinálni!
  Mancika pedig ott lépkedett mellette, mint a fehér hótollu galamb, és
  nem vette észre, hogy csapdát állítottak elé.
  A bárónak lassan-lassan megjött a szava. Belemelegedett. Magáról beszélt
  és a jövendőről. Addig erőszakolta magát, míg végre sikerült
  belerögződnie ebbe a hangulatba.
  – Nem tudok maga nélkül élni Mancika, – mondotta, – üres az életem maga
  nélkül. Alig várom, hogy eljöjjön az este és láthassam, gyönyörködjem
  magában.
  Mancika bársonyos szeme hálásan nézett a fiúra.
  – Én feleségül veszem magát, – folytatta a báró.
  – Én feleségül megyek magához, – mondotta a leány.
  Csak neki lehet ilyet mondani, villant keresztül a báró fején. Mert csak
  az ilyen leányok hisznek és bíznak vakon. A naivakat, a hivőket, a vakon
  rohanókat, az őszintéket, akik csak titkolódzni tudnak, de hazudni nem.
  Manci már titkolódzni sem tudott, mert amikor séta után kipirult arccal
  jött haza, lehetetlen volt észre nem venni rajta a boldogságot. Ica elő
  is vette:
  – Te Manci, te a báróval voltál. Vigyázz, ne csinálj valami ostobaságot!
  – Ne félts te engem, te csak puhitsd a patikust!
  – A patikustól nincs félni valóm, de az a fiatal úr erősen gyanús.
  – Nem gyanús, – felelte büszkén Manci, – egy cseppet sem gyanús.
  Feleségül fog venni!
  Büszkén ragyogott a szeme, amikor kimondta, kiegyenesedett, megnyult és
  sajnálkozóan mérte végig a hugát. Ica azonban nem adott az effélékre
  semmit. Nem volt semmi érzéke a gesztusokhoz.
  – Szamárság, – mondotta határozottan, – jó lesz, ha kivered a fejedből!
  Az a báró naplopó és kártyából él, de még így sem hiszem, hogy elvegyen
  egy asztalosleányt. Aztán meg nem is báró és egy fillérje sincsen…
  Manci kihívóan kérdezte:
  – Ugyan honnan tudod?
  – A Groll mesélte nekem, a Groll nem hazudik.
  Manci mérges lett nagyon:
  – A Groll! Az a szeplős majom úgy viselkedik, hogy nem birom ki! Mintha
  vőlegényünk volna mind a hármunknak. Mindig a nyomunkban van, nem
  fordíthatom sehova se a fejem, hogy ne lássam. Mintha el tudnám
  felejteni, milyen pimasz volt. És te még ezek után szóba állsz vele!
  – Szóba állok, igenis szóba állok, – felelte haragosan Ica, – mert ez a
  Groll buta, de becsületes. Amit tett, butaságból tette. De ez a te báród
  egy körmönfont csirkefogó és jó lesz, ha abbahagyod vele a komédiát.
  Akkor leszel a felesége, amikor…
  Nem tudta befejezni a mondatot, mert Manci közbedobbantott. Erősen,
  határozottan és mély meggyőződéssel mondta:
  – És mégis feleségül fog venni!
  Ica vállat vont, mintha nem érdekelné a dolog, de azért magában
  rettentően megijedt:
  – Baj lesz, – állapította meg titokban, – valami baj lesz ezzel a
  Mancival!
  Manci gőgös fejtartással járt és kelt a Medve-utcán, figyelemre sem
  méltatta többé a rajongókat. Úgy érezte, hogy föléjük nőtt, nagyobb lett
  és messzire távolodott tőlük. Elkezdte gyülölni a sikátorutcákat,
  amelyekben olyan pompásan el lehet bújni a valóság elől. Ezelőtt
  szerette az eltakart zugokat, ahol nem tudja követni a szem, szerette az
  ódon házakat, a nyitott ablakokat, melyekbe be lehetett lopni egy-egy
  pillantást. Szerette a frizeket, a kapubálványokat, az ékítéseket az
  ablakok hajlása fölött. Hiszen úgy el lehetett ábrándozni, amikor
  lelibbent az este, mely ködkendőt csavart a gázlámpákra és
  megnövesztette a falakat. Ilyenkor álomalakok suhantak el titokzatosan a
  kapuk előtt és az ablakok alatt, amelyek megtöltötték igérettel az üres
  leányéletet.
  Most, hogy a báró szerelmes szívvel közelített hozzá, egyszerre
  kicsinynek, utálatosnak, penészesnek tartott mindent, és felörült a
  szíve, amikor arra gondolt, hogy nemsokára itt van a szabadulás.
  – Báróné leszek, – gondolta felujjongó örömmel. Beleszédült a
  boldogságba. Látta, hogy vadidegen, sohasem látott emberek fordulnak
  nyomukba, amikor a báróval sétált és félig irigyen, félig csodálkozva
  mondogatják:
  – Milyen gyönyörű pár! Hogy egymáshoz illenek!
  Ilyenkor boldogan vágott a báró felé és mosolygott.
  – Hallotta?
  A báró mély meggyőződéssel mondta:
  – Talán nincsen igazuk?!
  Mindennap találkoztak és pontosak voltak mind a ketten. Ezek a
  találkozások elernyesztették a báró energiáját. Egyik napról a másikra
  tolta a rohamot, amellyel ezt a leányt meg kell szerezni – másnak. És
  minden alkalommal újra meg újra feltört belőle a tiltakozás:
  – Gyalázatos história!
  Néha már a száján volt a hívó mondat, de nem tudta kierőszakolni, mert a
  leány olyan őszintén bizakodva, akkora rajongással nézett rá nagy
  szemével, hogy nem mert előhozakodni vele. A találkozók után
  lehangolódva kullogott el és magán érezte a leány meleg, rajongó
  pillantását. Nem tudta lerázni magáról, égette, mintha láthatatlan
  reflektor vetett volna rá forró sugárzást.
  – Ej, csak nem vagyok belé szerelmes? – kérdezte riadozva, aztán
  hozzátette:
  – Akkor igazán eszcájgot pucolok.
  Már kezdett türhetetlen lenni neki ez az állapot. Mert Magdolna
  szüntelenül körülötte settenkedett:
  – A kegyelmes úr unja magát, – mondotta, – maga tudja, hogy ez mit
  jelent.
  A kegyelmes úr Magdolnán keresztül érintkezett a báróval. De csak ebben
  a kérdésben. Hisz ilyenekkel ő nem foglalkozott, hiszen akkor Magdolna
  fölöslegessé vált volna életében. Éppen ezért hajszolta a bárót és
  egyszer meg is mondta neki:
  – Kedvesem, maga nagyon könnyen veszi a dolgot.
  A báró ezen felbőszült. Különben is megvetette ezt az asszonyt, aki
  annak a vén embernek a gonosz szelleme volt. Mert az a vén ember nem
  tudott akarni. A legnagyobb érzés, mely ki tudott fakadni belőle, a
  bosszúság volt és egy este kitört belőle Magdolna előtt.
  – Maga kezd lassú lenni, – mondotta, – úgy látszik öregszünk!
  Magdolna halálra rémült és elővette a bárót.
  – Na, most már itt lesz az ideje…
  A báró elgondolkozott.
  – Mikor akarják?
  – Holnap délután…
  – Az órát majd én mondom meg, – felelte, és azon az estén majd hogy
  össze nem forrott Mancikával. Máskor udvariasságból egy-egy fordulóra
  vitte Icát, de ma megfeledkezett róla. Még sohasem suttogott ilyen
  szerelmesen, még soha nem szédítette ennyire Mancikát.
  – Jöjjön el holnap délután háromkor, – mondotta, – szeretnék komolyan
  beszélni magával. Úgy-e eljön?
  – Eljövök, – mondotta a leány, – hiszen tudja…
  Másnap délután lassu őszi eső hulldogált és pára ült a Viharhegy
  tetejére. Mancika mégis elment a bástyára, ahol már várta a báró. A
  leány észrevett valamit rajta.
  – Maga nagyon sápadt, mi a baja?
  – Keveset aludtam az éjjel. Magára gondoltam mindig…
  És ebben igazat mondott. Azon az éjszakán nem tudott aludni, mert mindig
  a fejében járt az a kis barna gyerek. Odatolakodott gondolatai közé,
  végignyult bennük, nem tudott szabadulni tőle.
  – Vajjon mit fog szólni, ha…
  Százezer gondolat rohanta meg, de nem tudott feleletet adni. Hiába
  erőlködött, hiába vívódott. Nem ment, nem bírt vele. Ha egy pillanatra
  kiszorított valamit, a következő pillanatban új alakot öltött. Eleinte
  ezzel vigasztalta magát:
  – Ej, hát azt csinálja, amit a többi… Hallgat és megvigasztalódik…
  Elvégre is az a vén ember gondoskodik róla.
  De nem tudott megmaradni ennél. Új dolgok jöttek, ijesztőek, sötétek,
  feketék. Előszállottak csipkés, halk denevérszárnyon és leguggoltak
  melléje. Arról beszéltek, hogy az ilyenfajta leányokban óriás az
  elkeseredettség. Ezek lépnek leghamarabb arra az útra, mely a semmibe
  torkollik. Az álmodók, a bolondok, a szerelmesek végeznek magukkal
  leghamarabb.
  Erre aztán valami fájó érzés lepte meg. Nem tudott aludni. Maga előtt
  látta Mancika sápadt, fehér, élettelen arcát. Hajnalfelé, amikor már
  fakószínü szárnyon belebbent hozzá a reggel, elkezdett alkudozni
  önmagával.
  – Ej, – gondolta, – megesett máskor is, mással is, az élet nem
  válogatós…
  Délelőtt felment Magdolnához. A vénleány várakozóan nézett rá.
  – Rendben leszünk, – mondotta, – csak aztán valami baj ne legyen…
  – Attól ne tartson, itt leszek én…
  Magdolna volt ugyanis a vigasztalás. Aki megjelent a legnehezebb félóra
  után és felszárította a könnyeket, mosollyá szelidítette a sírást.
  Nagy gyakorlata volt ebben. Ismerte a fogásokat. Veronika kendőjét vitte
  a retikülben és az a kendő teli volt itatva – parfümmel.
  Most, hogy Mancika ott állott a báró előtt frissen, mosolyogva, egy
  pillanatra megint előjöttek az aggódások, de a báró lebirta,
  leszorította őket.
  – Muszáj, – mondotta, – muszáj…
  Az eső lassan szitált, csak egy-egy nagyobb esőcsepp dobbantotta meg az
  esőernyő selymét.
  – El kellene valahová menni, – mondotta a báró, – azután a palotáról
  kezdett beszélni. A képekről, bronzokról, ódon butorcsodákról, nehéz
  függönyökről.
  A leány érdeklődve hallgatta, meg-meggyulladt benne a fantázia és el
  tudott képzelni egy őszi alkonyodást, mely megrendült ott az ódon
  bútorok között. Vén óra kezd tik-takolni és kinyitja fényes szemét a
  sokágu csillár. A kandallóban meglobban a tűz és illatszer szóródik bele
  a levegőbe. Jó lenne ott asszonynak lenni, gondolta, titokzatosan suhogó
  selyemben végigmenni a termeken…
  – Jöjjön el hozzám, mindent megmutatok, – mondá a báró fojtott hangon…
  A leány felkapta a szép fejét. Pupillái kitágultak és kíváncsi, de
  tiszta sugárzás hullámzott ki rajta.
  – Igazán eljöjjek?
  – Jöjjön, – mondotta a báró. A szíve kalapált, még a torkán is érezte
  véres lüktetését. Lépésük összestimmelődött, az üres utcák felkapták
  koppanásukat és megálltak egy nagy, kétszárnyu, sárgára eresztett
  tölgykapu előtt.
  – Itt vagyunk, – szólt a báró és megnyomta a csengőt, mely rövidet,
  éleset berrent.
  A leány összerezzent.
  – Fél? – kérdezte a báró.
  – Ugyan mitől? Hiszen maga velem van.
  A kapu kinyilt. Piros szőnyeg futott a lábuk alá, mintha a hatalmas
  kaputorok nyelve lett volna. A boltív közepén nehéz lámpa égett és
  bágyadt sugárzással töltötte meg a levegőt. Az ajtók maguktól látszottak
  kinyílni és Mancika szinte meghökkent, amikor észrevette az inasokat,
  kiknek merev arca nem árult el semmit, de a szemükből furcsa nézés
  sugárzott elő.
  Egy nagy terembe mentek. A báró leültette a leányt. Szeliden, gyöngéden,
  aztán felállott.
  – Egy pillanat mulva jövök, Mancika, – mondotta. – Rögtön jövök…
  Megfordult. A leány remegni kezdett. A levegő fojtott volt, mintha
  ismeretlen rémségekkel lett volna teli. Maga sem tudta miért, de
  reszketett. Félt. A sarkok mintha ismeretlen szörnyek torka lett volna.
  Ő is felállt.
  – Ne maradjon sokáig, – mondotta a fiúnak, – ne hagyjon itt…
  A báró megállt, mintha tusakodott volna. A szomszéd szobában valaki
  felköhögött. A leány összerezzent, a báró tudta, hogy ki az. A kegyelmes
  úr. Valami láthatatlan kéz egyszerre meggyújtotta a lámpásokat. Száz meg
  száz körte izzott fel egy másodperc alatt. Kék, zöld, piros, sárga,
  violaszínű szemek bámulták Mancikát, aki szép volt, mint maga a tavasz.
  Bibor ömlött végig az arcán, a szeméből szelid, könyörgő nézés szállt a
  báró felé. És a romlott, cinikus, számító embert lenyügözte ez a tavasz.
  Visszafordult az ajtóból és odament a leányhoz. Átkarolta és
  erőszakosan, szinte durván kivitte a szobából.
  – Jöjjön Mancika, nem jó magának itt lenni.
  Az inasok csodálkozva néztek rájuk. A szobában pedig, melyből kiléptek,
  haragosan, indulatosan köhögött valaki.
  
  
  VIII.
  Groll úr (az ifjabb) kimaradt a Troszt kisasszonyoktól. Nem birta el
  őket. Azok az esti kártyázások elviselhetetlenek voltak. Mintha az a sok
  korom, melyet Troszt úr legényei kikapartak a kéményekből, ott keringett
  volna a levegőben. A koromfelhő teli volt villámmal. Troszt mama ugyanis
  szigorú szavakat ejtett el a gonosz nőszemélyekről, kik hálót vetnek a
  tisztességes fiatalemberekre. Gonosz nőszemélyek alatt a Primusz
  kisasszonyokat értette, kik bóbitás frizurába fésülték hajukat és többet
  mutatnak gömbölyüségükből a férfiaknak, mint amennyit szabad. És
  példálódzott, hogy vannak leányok, kiknek a lelkét kerekre
  esztergályozta a jó nevelés, azok a leányok nem néznek soha más
  férfiakra, mint akinek oltár előtt fogadnak örök hűséget.
  Ilyenkor Klárika szemérmesen sütötte le vízszínű szemét és olyat
  sóhajtott, hogy meglebbent a petróleumlámpa tűzpillangója. Groll úr
  azonban nem látszott észrevenni ezt a sóhajtást és minden igyekezetével
  azon volt, hogy megszabaduljon. A középső Primusz kisasszony csalogatta,
  aki olyan kedvesen tudott kacagni, mint az iskolai csengetyű, mely
  hazaszólítja a leányokat. Ha csak tehette, elszaladt az Ezüst
  Csillag-ba, hogy egy percre, egy pillanatra lássa a második galambot.
  Nem törődött azzal, hogy megmosolyogják erőlködését (mindig vérpirosra
  melegedve rohant be), nem vette figyelembe Trosztné megjegyzéseit, hanem
  elfogta Icát egy-egy másodpercre és bolondos vallomásba fonta szerelmét.
  Mert szerelmes volt, egészen komolyan szerelmes, úgy, mintha még élt
  volna benne Garai. Szerelmes volt egész tudatosan és amikor magára
  maradt, mint jó üzletember felállította a mérleget.
  – El fogom venni Icát, mondotta, elveszem, ha még úgy gorombáskodik is
  az öreg…
  Mert az öreg Groll, hiába, veszedelmes férfiú vala. Nem lehetett
  tréfálni vele és nem voltak gyöngeségei. Olyan volt, mint egy főkönyv,
  vagy mint valami frissen rajzolt terv, mely életet van hivatva adni egy
  bérpalotának és ezzel a hideg, józan, fantáziátlan emberrel kellett
  szembe kerülni a derék ifjúnak.
  Százszor elgondolta, hogy mit mondjon majd neki, hogy hogyan kezdje, de
  nem tudott kiokosodni semmit. Riadtan, megrémülve, leterrorizálva
  húzódott vissza a kezdettől és az egészből nem maradt meg semmi, csak az
  elhatározás:
  – Feleségül fogom venni Icát. Ő lesz a feleségem…
  Amikor egy-egy pillanatra magára maradt Icával (sok udvarlója volt,
  hiszen másnak is volt szeme), erre célozgatott. Amikor egy-egy
  kijelentést tett, sietett alátámasztani:
  – Ezt nem mint Garai mondottam, Ica…
  Trosztéknak mindez a fülébe jutott. Troszt mama először taktikával
  dolgozott. Hosszúra nyujtotta a vacsorákat, meg a kártyát, de Grollon
  nem lehetett kifogni. Későbben jött és előbb szaladt be egy-egy félórára
  a tánchoz. Ica ilyenkor tréfásan megfenyegette:
  – Siessen, Troszték már türelmetlenek.
  Groll úr elpirult:
  – Nem sokáig fogok odajárni…
  Napokig, hetekig fogadkozott, gyűjtötte az elhatározást, de mire este
  lett, elpárolgott belőle. Nem mert Fábián úrral kikezdeni.
  Egyszer aztán mégis elmaradt. Történt, hogy Troszt mama megelégelte a
  Primusz kisasszonyok garázdálkodását. Különösen azóta, hogy a
  legnagyobbnak báró csapta a szelet. Amikor aztán egy este eljött Groll
  úr, nyiltan megmondta neki:
  – Groll, válasszon a két lány között. Vagy az enyémet, vagy pedig azt a
  perszónát.
  Troszt mama ugyanis pszichológus volt és ismerte a fiatal úr minden
  gyöngeségeit. Tudta, hogy azzal a kérdéssel meg lehet szorítani és le
  tudja hengerelni. Ez a kérdés ugyanis felidézte Fábián urat, akivel
  Groll úr nem mert szembefordulni. De Troszt mama csalódott. Mert Groll
  úr fölemelkedett:
  – Már régen választottam, mondotta, csak nem akartam magának megmondani.
  Szólt és illedelmesen elbúcsúzott a tisztes familiától. Megindult az
  Ezüst Csillag felé. Útközben kellemetlen gondolatok zümmögték körül,
  mint a darazsak.
  – Meg fognak verni, mondotta keserűen, meg fog verni az öreg…
  Pedig ezúttal nem lett senki, akit felelőssé lehet tenni az ütlegekért,
  hiszen Garai megsemmisült.
  – Érte kapom, gondolta és megvigasztalódott. Úgy ment be a táncterembe,
  mint valami mártir. Boldogan, büszkén, mint aki jogot szerzett a
  boldogsághoz. Szinte látta, hogy görbül mosolyra Ica szája, aki csak
  azért nem nyilatkozott, mert tudja, minden este Trosztéknál tudja őt.
  Benn a teremben sercegtek a lángok és Rosetti úr kedvtelenül kalimpálta
  a quadrillt. Knill Erasmus mintha beteg lett volna, úgy gunnyasztott a
  pódiumon. Popelka mester pedig minden pillanatban a tobákos szelencéhez
  nyúlt és nagyokat tüsszentett a táncmelódiába. Ő is betegnek,
  meggyomrozottnak látszott és alig hallható hangon dirigálta a
  kolonnokat.
  Groll úr az első pillanatban észre sem vette a változást, de néhány perc
  múlva tisztán látott mindent. A táncosok közül ugyanis hiányzottak a
  Primusz kisasszonyok. És egyszerre üresnek tetszett a terem,
  gyerekesnek, kómikusnak az egész kergetődzés.
  – Hol lehetnek? – kérdezte meghökkenve magától. – Vajjon hol lehetnek?
  Alig várta, hogy vége legyen az első figurának. Akkor aztán
  odasettenkedett Popelka úrhoz:
  – Hol vannak a Primusz kisasszonyok?
  – Nem tudom, felelte idegesen a mester, én semmit sem tudok! Kérdezze
  meg Magdolna kisasszonytól.
  Groll úr körülnézett és megkereste szemével Magdolnát. A vénlány
  sápadtnak, idegesnek látszott nagyon és három sohasem látott leánynak
  magyarázott valamit. A lányok csinosak voltak és kihívóan öltöztek, mint
  a szinésznők a korzón. Erősen igyekeztek a kislányt alakítani, miközben
  Magdolna kisasszony szeme sűrűn tapogatódzott a mennyezeten. Ott, ahol
  azok a rácsok voltak.
  Groll nagynehezen elkapta Magdolnát. Tőle is ugyanazt kérdezte, amit
  Popelkától:
  – Hol vannak a Primusz kisasszonyok?
  Magdolna kisasszony pofacsontján két vörös folt gyúladt:
  – Ne is említse kérem azokat a személyeket…
  Groll úr meghökkent:
  – Mit? Mit tetszett mondani?
  – Azt kérem, hogy közönséges személyek, hálátlanok! Tönkre tették az
  iskolám hírnevét!
  Groll úr most már forróságot érzett:
  – Mi történt velük?
  – Képzelje, a Manci elszökött a báróval. Ilyen skandalum! Ilyen szégyen!
  Groll úr lelkéről rettentő nagy súly esett le. Sokkal rosszabbtól
  tartott. Megkönnyebbülten sóhajtott föl és így szólt:
  – Na és a másik kettő? Azok csak nem szöktek el?
  – Majd fognak, felelte mérgesen Magdolna. De ide többé nem teszik be a
  lábukat! Megüzentem nekik! Megmondtam…
  Alig hogy elpattogott ez a néhány szó, kinyílt a terem és – megjelent a
  Primusz-lányok mindig mosolygó arca. Mancika boldog, büszke fejtartással
  támaszkodott a báró karjára, a szeméből a boldogság sugárzott. Ica és
  Stefi éppen úgy nevetgéltek, mint mindig. Mulattatta őket az elképpedés.
  Knill Erasmus gixert sikoltott a hegedűn, a párok összegabalyodtak,
  Popelka pedig zavarában összecserélte az egész figurát.
  Magdolna arca tűzbe borult és vad indulattal mozdult meg, hogy feléjük
  menjen. De Groll úr eléje állt:
  – Mit akar velük?
  – Ki fogom dobni őket! Kidobom!
  Groll úr azonban megfogta a karját:
  – Meg ne próbálja, mert velem gyűlik meg a baja!
  Magdolna kisasszony meghökkent. Még sohasem látta Groll urat ilyen
  erősnek, határozottnak.
  – Tönkre tettek, – mondotta, – tönkre tettek…
  Groll úr rámordult:
  – Most már elég legyen!
  Magdolna kisasszony megrokkant, összegörnyedt. Érezte, hogy minden
  elveszett. Groll Fábián fiával nem lehet kikezdeni, különösen akkor nem,
  amikor az övé az Ezüst Csillag. Bért esztendők óta nem fizetett, ezzel
  aztán kiszolgáltatta magát Grolléknak kegyelemre. Tehetetlen dühében nem
  tudott mit tenni. Egyideig fulladozott, aztán odament ahhoz a három
  ujonnan beszerzett leányhoz és rájuk szólt:
  – Elmehettek… Hordjátok el magatokat!
  A három leány húzódozó mozdulatot tett. Magdolna kisasszony az ajtóra
  mutatott és kemény, parancsoló szóval rájuk csattogott:
  – Mars!
  A három lány riadtan húzódott ki, Magdolna kisasszony pedig két karját
  keresztbefonta a mellén és alázatosan, engesztelően, esdekelve arra a
  három rácsos ablakra nézett. Mintha azt mondta volna:
  – Bocsáss meg, uram!
  Groll úr odagördült a Primusz kisasszonyokhoz. Melegen gratulált
  Mancikának. Aztán Icához csatlakozott és odasúgta neki:
  – Többé nem megyek a Trosztékhoz! Szakítottam velük!
  – Nehéz volt?
  – Nagyon, – felelte őszintén, – nagyon. A neheze csak most következik,
  ha megtudja az apám.
  Ica ártatlanul kérdezte:
  – Akkor minek tette?!
  – Maga miatt tettem, – felelte Groll úr, – hiszen tudja… Maga miatt,
  mert magát szeretem és magát fogom feleségül venni…
  Ica megint csak nevetett.
  – Erről beszélünk még, Groll úr. Tudja, most Manci van műsoron. Nagyon
  nehéz dolog, mert tudja, hogy az a báró így naplopó…
  – Tudom, – felelte Groll úr, – de majd én csinálok valamit. Nekünk sok
  mindenféle ember kell. Még olyan is, aki öltözködni tud. Ez a báró pedig
  tud, hogy az ördög vigye el…
  Ica hálásan szorította meg Groll úr kezét.
  – Köszönöm, – mondotta, – én hálásabb leszek…
  Groll úr arcán kivilágosodtak a szeplők, mint a hirtelen fölcsappantott
  villamos-gömbök. A Rozetti belevágott a zongorába. Knill Erazmus
  hegedűvonója alól ünnepiesen szállt a menüett. A párok lassan,
  méltóságosan mozogtak, hajbókoltak, mint a pávamadarak. Popelka úr egy
  pillanat alatt elfelejtette a kellemetlen intermezzót és fölragyogó
  szemmel dirigálta a kisleányokat. A legszebb volt valamennyi között
  Mancika, akit csodálkozva bámultak a többiek, kik érezték rajta a