A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 3

Elnyúlnak a kertek messze a tóparton. Odább aztán már kertek sincsenek,
csupa bozót, vizbelógó széles bokor az egész part, lejebb, Lausanne
felé.
Ehrlich kapitány a parton ült és halászott. Inkább csak az időt ölte, és
még a kalapját is letette maga mellé, hogy az illatos svájczi szellő
simogassa a fejét. Kopasz volt már a kapitány, ami kis haj még tengődött
a fején, az ritkás, kusza, fakó volt. Általában törődött ember és a
szakála már régen őszült.
Alig mozdult a levegő, de tele volt kora tavaszi suhanással. Finom, alig
libbenő szellővel, ami napfényt, erős földszagot, valami édes
langyosságot hoz a tó felől. Ebéd után voltak, és a kapitány elégedetten
ült a napon. Talán nem is figyelt a halakra, ugy elgondolkozott.
Odább, jóval följebb a lankás parton volt egy fapad. Azon az ezredes ült
és valami angol könyvet olvasott. Pátriárka-arcza volt, tiszteletet
parancsoló, rengő, hófehér szakála, csodálatosan értelmes, mély
világosságu kék szeme. Nem is szóltak egymáshoz, csak a kapitány mondott
néha valamit csöndesen. Egyébként az ezredes megvetette a kapitányt,
mert szélhámosnak tartotta. Nem ismerte a szabadságharczból, pedig
Ehrlich kapitány szerint igen sokszor találkoztak. De segitette, mert
magyar volt és oly meghatottan tudott beszélni Petőfiről, akit
személyesen ismert.
Csöndben ültek és hallgatták, amint egy-egy surranó hullám fölszaladt az
iszapon, aztán locsogva, szélesen folyt vissza a tóba. Lassan álmosodni
kezdett a jó ezredes, az angol könyvet se birta tartani, már mélyebb
lett a lélekzete, nehéz a szempillája. A keze is ernyedten lógott.
Akkor, hogy éppen el ne aludjon, szólt a kapitányhoz, rossz kiejtésü,
tört magyarsággal, amin érzik a londoni negyven esztendő:
– Mért nem megy haza maga, Ehrlich?
Ehrlich félszemmel a tóra bámult, ahol aranypikkelyek villogtak. Majd
mondta:
– Nem lehet. Hát maga mért nem megy haza? Magának legalább van pénze.
Nekem nincs.
Hallgattak egy ideig, majd Ehrlich kapitány letette a halászó pálczát és
belenyúlt kopott zsebébe.
– Nincs. Semmi sincs. A vén kisasszony kéri a házbért és nincs.
Bámult, bámult most a halványkék, szelid hegyek felé:
– A tóba kéne ugrani. De kihuzzák az embert. Ha maga itt nem volna,
ezredes ur…
Az öreg ezredes ismét pénzt adott neki. Meg se köszönte a kapitány, csak
komolyan számlálta:
– Ez negyven. A multkor volt husz… azután harmincz. Most kilenczven
frankkal tartozom…
Az ezredes mosolygott. A kapitány éppen hét év óta számlál igy.
Aztán megint fölvette a pálczát Ehrlich. Dörmögött:
– Leették róla a legyet. Már rossz a szemem és nem látom, ha pedzi.
Gilisztát szúrt a horogra, belecsapta a vizbe a hosszu szálat és
mosolyogva mondta:
– Nincs már hal. Hét éve halászom és nincs hal. Abszolute nincs.
Az ezredes már aludt a padon. És ujból csönd lett, rejtelmes kora
tavaszi suhogás, finom langyos áramlás a levegőben.
És jött a napfényes parton, a város felől két elegáns fiu, két
jogászgyerek, aki nemrég jött Genfbe francziául tanulni. A kapitány már
messziről fölemelte feléjük az ujját:
– Csönd! Ne kiabáljatok. Az ezredes ur alszik.
Hirtelen lábhegyen jártak tovább a ropogó kavicson, és tisztelettel
köszöntötték Ehrlich kapitányt. Aztán az egyik halkan, suttogva szólt:
– Kapitány ur, te elfelejtkeztél rólunk…
– Én?
– Igen, már fél négy. Vártunk a kávéházban.
– Micsoda kávéházban?
– A Pólus kávéházban. Azt mondtad, kapitány ur, hogy odajössz ferblizni…
– Hja! Igen! Az ördög vigye el ezt a vén emigráns fejemet.
Elfelejtettem, igazatok van, édes fiam… Itt várok, várok már dél óta.
Azt a Paulikot várom.
– Ki az?
– Pszt! Csöndesen, föl ne ébredjen az öreg. Nem akarom, hogy tudja.
Amilyen derék ember, rögtön ideadná mind a pénzét. Nincs, fiam, nincs
házbérre, és az a Paulik, az a magyar – nem ismeritek? – ejnye ez a
madárhang utánzó az orfeumbol…
– Igen…
– Nahát, az igért pénzt. Háromra igérte a gazember, hogy idejön, és
kölcsönad néhány frankot. Negyvenet mondott…
Itt érzékenynyé vált a kapitány hangja. Végigsimitotta a homlokát és
rekedten szólt:
– Szégyenlem, de mit csináljak. Ti boldogok vagytok. Az ezredestől nem
akarok kérni. Holnap kidobnak a lakásomból, ha nem fizetek.
– És mennyibe kerül a lakásod, kapitány úr – mondta az egyik fiu
pirulva, félénken – bocsáss meg, ha tapintatlanságot kérdezek…
– Nem, fiam, nem… rongyos harmincz frankot fizetek a szobámért.
Erre elhallgatott és a két fiu nagyon bámulta az arczát. Keresték
vonásaiban a fájdalmat, az emigráczióban töltött negyven esztendőt.
Általában titokzatos egyéniség volt előttük Ehrlich kapitány. Az egyik
fiu aztán fölemelte a fejét és bátran szólt:
– Kapitány úr, én mondok valamit. Ne vedd sértésnek, mert mi csak… hát
jó szivvel teszszük. Tekintsd ugy, mint ha a fiaid volnánk. Látod, mi
hazamehetünk… te is hazamehetnél ugyan, de itt tart az esküd, kapitány
ur. Ha harmincz frank…
– Oh, fiam…
A kapitány elfordult és a szeméhez emelte a kezét. Aztán elvette a
harmincz frankot és az ezredes felé nézett, aki mellére hajtott fővel
aludt a padon.
– Meg ne lássa az öreg… ha tudná, hogy milyen nyomoruságban vagyok…
Titkolom előtte.
A fiuk már nagyon elérzékenyültek és messze elnéztek a tó fölött, át, a
másik parton is tul. Aztán az egyik halkan mondta:
– Keserü kenyér.
Ehrlich kapitány kezdte a pálczára fölcsavarni a horgos fonalat, aztán
megállott a tóparton.
Már a kanyarodásnál, a hegyek körül halvány szürkeség borult a vizekre.
Kissé hüvös szellő fehér csipkefodrokat hajtott a nagyon kék vizszinen.
Akkor a kapitány fölemelte a fejét, összehuzta a szemét és messze
elnézett a hegyek felé. A kék hegyeken túl kalandozott a pillantása.
Nézett, nézett és az egyik fiu lassan kivette a kezéből a pálczát, hogy
ő vigye, udvariasan. És tovább nézte a szelid hegyeket Ehrlich kapitány,
igy elgondolta azt a nagyon sok piszkos nyomoruságot itt az idegenben, a
csalásokat és a pénzek kikomédiázását, az ő negyvennyolczas
kapitányságát. Jött ujból a fuvallat a kék vizek fölött és
meglibbentette őszes haját, fakó, zöldesszürke szakálát. Majd igen
halkan, egyszerüen mondta:
– Arra van Magyarország. A hegyek mögött.
A fiuknak belevágott valami fájás a szivükbe erre a szóra. Ők sokat
hagytak ott, és itt hüvösen, idegenül fujt végig rajtuk a szél. Mind
jobban fodrozódtak a hullámok, hüvös lett a tóparton, és fölébredt az
ezredes.
Lassan elindultak a város felé, a kávéházba, és a kapitányban nagyon
összegyült a keserüség. Az arczán is látszott a nyoma. Igen komolyan
nézett, és gyakran hunyorgatott a szemével.
– Menjetek előre fiuk – mondta.
A két fiu előre ment a horgászó pálczával, az ezredes pedig a kapitány
karjára támaszkodva ballagott utánuk öregesen, görnyedten, mint valami
jóságos, becsületes ősz pátriárka.
Akkor a kapitány kezdte megbánni, hogy két helyről is kicsalta a
házbérre valót. A fiuk előtt meg kellett tartani a tekintélyt. Hát az
ezredeshez fordult:
– Ezredes ur… én… én…
A zsebében kotorászott és egy pillanatra igazán szégyelte magát, talán
egy könny is volt a szemében:
– Én… visszaadom a pénzét… az igazat megvallva…
Az ezredes ismét mosolygott, jóságosan, mint mindig, amikor a kapitány
visszafizetésről beszélt. Nem értette meg, hogy Ehrlich kapitány az
előbbi negyven frankról beszél.
– Csak hagyja, fiam – szólt – majd ha lesz pénze nekem ugy sincs rá
szükségem…
– Én megfizetem – mondta halkan a kapitány – megfizetem…
Egyideig még küzködött benne a két ellentétes érzés, aztán nagyon,
nagyon csöndesen mondta:
– Ha majd jóra fordul a sorsom… mert utóvégre is…


A MAMA.

I.
Már annyi ideje ment a vonat, hogy nem öröm, hanem kín volt az utazás. A
nagy melegség belevette magát a rohanó kocsikba s hiába volt nyitva
minden ablak.
Az egész kupéban ketten ültek. A lengyel a sarokba huzódott, mellének
szegte széles, erős fejét, az asszony a középen ült. Mind a ketten azért
haragudtak, mert a másik miatt nem hámozhattak le magukról valami kis
ruhát.
Az éjszaka igen fülledt volt, mintha a közelgő zivatar összesüritette
volna maga előtt a levegőt. Végre a lengyel nagyon bágyadtan megszólalt:
– Bocsásson meg, asszonyom, de nekem volna egy ideám. Különben…
Valami kimondhatatlan nevet mormolt, pirulva, hogy nem a bemutatkozáson
kezdte. Az asszony mosolygott. Sudár növésü uridáma volt. Az arczán örök
mosoly bujdosott, hol a szája szélén, hol a szeme sarkában, hol finom
orrczimpái mögött huzódva meg.
– Nos, halljuk az ideát.
– Hát… ha mind a ketten hátat forditanánk egymásnak, esetleg… valami kis
könnyebbséget…
Belezavarodott. Az asszony kisegitette:
– Hagyja csak. Most már csak kibirjuk reggelig. A hajnal hüvös lesz.
Nyolczkor Pesten leszünk. Nem tud aludni?
Már fél napja utaztak együtt, jól ismerték egymás arczát, sőt apróbb
szokásait is. Kénytelenségből tanulmányokat tettek egymáson s most, hogy
megismerkedtek, mint régi barátok csevegtek.
A hajnal is megjött, s elaludtak mind a ketten. A tagbaszakadt lengyel
csak éppen lehunyta a szemét, már aludt. Egy pillanatra még fölnézett s
látta, hogy az asszony is alszik. A bujdosó mosoly eltünt, s szinte
ridegen komoly, ernyedt volt az arcza.
Majd, hogy világosodott, mind a ketten aludtak, ahogy a vonaton szokott
aludni az ember: fejfájással, mindig izzadva, mégis fázva s unos-untalan
átriadva a teljes álomból a félálomba.
Hét óra felé horkolni kezdett a lengyel s erre az asszony fölnyitotta a
szemét. Előbb a férfira nézett, aztán kibámult álmos csodálkozással a
mezőkre, majd sóhajtott egyet, visszahajtotta fejét a bőrtámlára s
tovább aludt.
Nyolczkor megérkeztek. A kiszállásnál igen esetlen volt a lengyel.
Látszott rajta, hogy nem szokott éjjelezni, mert nagyon szomoru volt. Az
eső is zuhogott már, csupa pocsék volt minden. A lengyel nem beszélt,
végre azonban kijelentette, hogy kocsit hoz.
– Elférünk ebben mind a ketten! – mondta az asszony, aki megint friss
volt, mintha egész éjjel pompásan aludt volna.
A kocsi elindult velük.
– Tudja, hogy én fázom? – mondta a lengyel komolyan.
– Most már tudom, – felelt mosolyogva az asszony.
A lengyel elnézett az esőbe, és halkan szólt:
– Nagyon pocsék idő.
– Az…
– Van valakije itt nagysádnak?
– Nincs.
A lengyel nagyon ránézett, ugy, hogy erre a nézésre felelni kellett az
asszonynak:
– A férjem otthon maradt. Egyedül jöttem. Talán…
– Oh, dehogy… csak bátorságát csodálom.
Még robogtak egyideig, az asszony sok mindent mondott el életéből, s a
lengyel oly kitünően hallgatta, hogy az asszony szinte sajnálta
otthagyni. Mint amikor valaki igy megtalálja egy személyben az ő egész
publikumát, amely egy szempillantással helyesel, megért, hizeleg,
csodálkozik.
A kocsi megállt. Az asszony szállt ki elsőnek.
– Itt lakom, látja… sürgönyileg béreltem szobát. Hát találkozunk holnap
valahol. A kiállitási nagyvendéglőben, reggel… tizkor. Majd együtt
bejárjuk a kiállitást. Helyes?
– Ahogy parancsolja.
– Isten önnel!
Minden bujdosó mosoly egyszerre a szemébe villant a köszönésnél. A kezét
nyujtotta a lengyel felé, majd megfordult, fölkapta ruháját s bement a
szálló kapuján. A lengyel csak nézett utána. Aztán egyszerre
hátrafordult a kocsis:
– Hová megyünk?
A lengyel hirtelen fölrezzent s pirulva szólt:
– A körutra…
És hátrahuzódott a sarokba, most már még szomorubban, hogy ez az egy
ismerőse is elvált tőle, egészen egyedül ebben az esős, locsogó, szomoru
városban. És hogy a kererepesi-uton ment fölfelé a kocsi, még
gondolkozott, hogy nem kellene-e neki is oda szállni, ahová az asszony.
Aztán arra gondolt, hogy mért pirult ő el, amikor a kocsis kérdezte. És
megint elpirult, erre a gondolatra, ugy, hogy nagyon megharagudott és
kibámult az utczára. Akkor még jobban elszomorodott a szive, gyerekes,
fájó mosolygás jelent meg széles, nagy arczán és hunyorgatva, fejét
kissé félrehajtva nagyon halkan szólt:
– Mamám.
Érezni lehetett, hogy ez a szó nagy bucsusiráson, négynapi
magányosságon, ezen a sok pocsék felhőn tört keresztül a lelkében.
Ismételte már egy könynyel:
– Anyuczikám.

II.
Már a sok mindentől zavart volt a fejük. Az asszony mondta is:
– Elég ebből ennyi egy napra. Különben is hét óra van már. Ha akarja,
együtt is vacsorálunk itt a vendéglőben.
Előbb azonban sétálni mentek.
Most már nagyon összebarátkoztak. A lengyel tetszett az asszonynak és
sétaközben már a karjába is kapaszkodott. Ha valaki igy látta volna
őket, biztosra vette volna, hogy férj és feleség… A lengyel nem is
tudta, miért is jár ő itt a kiállitáson karonfogva egy asszonynyal,
holott egyedül jött Varsóból.
– Tudja mit? – szólalt meg egyszerre az asszony. – Jőjjön föl hozzám egy
csésze teára.
– Én?
– Maga.
Nem fért a fejébe, hogy egy hölgy csak igy meghivja őt. Félénken
kérdezte:
– Sokan lesznek?
– Nem. Kevesen. Mi ketten leszünk csak.
És megint a szemébe szaladt villanva minden mosolygás. A lengyel
megrémült, és nem tudta, mit mondjon. Az asszony rá se figyelt, csak
sürgette:
– Holnap megint találkozunk itt kilenczkor. Nos, akkor siessünk most,
mert még aludni is kell…
Beültek egy kocsiba, és a lengyel borzasztóan zavart volt. Mintha a
vesztőhelyre vitték volna. Az anyjánál nevelkedett gyerekkora óta, nagy
istenfélelemben; a vallásos öreg asszony sirással nevelte. Ha a fiu
csintalan volt, az öreg mama sirni kezdett. Erre a fiu is riva fakadt,
összecsókolóztak és rendben volt minden. Nagyon lágy volt a szive a
lengyelnek. Most is a mamájára gondolt, s mivel már oly sokszor kért
tőle tanácsot, maga elé képzelte az öreg asszonyt, hogy mit szólna ehhez
a teához. De éppen, hogy behunyta a szemét, az asszony megfogta a
karját:
– Nézze, itt vagyunk. Csak nem álmos?
– Én?… nem…
Kiszálltak, s az asszony mondta:
– Nyujtsa a karját.
Fölmentek a lépcsőn, s a lengyelnek már hideg veriték ütött ki a
homlokán. Annyit pirult össze-vissza a sok portás, pinczér előtt, hogy
már sirni lett volna kedve. De ugy érezte, mintha az asszony vitte volna
fölfelé.
A szobában aztán leült. Mosolyogni próbált, mert hisz az idejövésen már
túl volt. Mi lesz a vége ennek?
Az asszony letette kalapját, kis fehér kötényt kötött, és nekilátott a
teafőzésnek. Addig is czigarettával kinálta meg a lengyelt. Az
elfogadta, és szótlanul nézte az asszonyt, hogy babrál apró fehér
kezével, hogy tipeg ide-oda. Furcsa, de azt észrevette, hogy milyen
finom, csöpp lakkczipője van.
Az asztalt is megteritette, s a lengyel odaült. Szemben ültek egymással,
s egyszerre csak végig futott a hideg a fiun. Látta, hogy az asszony nem
úgy néz rá, mint máskor, hanem valami elkeseredett daczczal. S még hozzá
sem nyult a párolgó csészéhez, amint egyszerre kitört a sirás az
asszonyból. Szegény lengyel csak nézte, gyürdöste az asztalkendőt, nem
tudta, mit kell ilyenkor csinálni. Végre megszólalt:
– Kérem, miért sir?
Erre az asszony megfogta a két kezét, szoritotta puhán, melegen. A
lengyel kétségbeesett:
– Mi baja?
– Oh, maga nem tudja… engem ugy bántanak… azért is jöttem egyedül, a
férjem ugy kinozott… Meg is csalt, egyre bántott…
– Oh, szegény asszony!
Fölkelt, melléje ment, s már-már neki is sirni lett volna kedve.
– Magához bizalmam van, – folytatta halk sirással az asszony, – olyan jó
fiu.
Simogatta a kezét, majd fölkelt, s mindkét karját szorosan a lengyel
nyaka köré kulcsolta:
– Nagyon szeretem magát… nincs senkim ezen a világon…
A lengyel még mindig nem tudta, hogy miért van ő itt, miért szereti őt
az asszony és miért történik minden ugy, ahogy történik.
Az asszony csak tartotta a nyakát, hozzásimult, s a vállára hajtotta a
fejét. A lengyel nevetséges figura lett, félreforditotta a fejét, hogy
ne érezze az asszonyi haj illatát. Igy voltak néhány pillanatig, nagy
csöndben. A lengyel szeretett volna otthon lenni. Aztán végre is
visszafordult az asszony felé. Az már mosolygott a könnyein keresztül, a
szemébe nézett s szinte csodálkozva, valami idegen hangon, nagyon
csöndesen szólt:
– Szeretlek…
És szorosabban ölelte. A lengyel megrázkódott.
– Kérem! – szólt olyan hangon, aminőn a lányok szólnak, ha nagyon merész
velük szemben az ember.
Az asszony fölvetette a fejét és összeszoritott fogai közül daczosan
mormogott:
– Szeretlek.
A lengyel eltolta magától, de már érezte, hogy nem tud ellenállni.
Nagyon ideges volt és szeretett volna egyszerre kirohanni innen.
Fuldokló hangon szólt:
– Kérem… én becsületes ember vagyok. Én megesküdtem az anyámnak…
Az asszony leült s az asztalra hajtotta a fejét. A lengyel lábhegyen a
székhez lopódzott, vette a kalapját. Az asszony háta mögött állott s
szinte siránkozó mosolylyal, a kalapot nagyon gyorsan forgatva izgatott
ujjai közt, csöndesen mondta:
– Én megesküdtem, kérem.
Az ajtóhoz ment. Ott mondta:
– Az anyámnak.
S kiosont, már a küszöbön mondva:
– Kezit csókolom.
Künn megállt egy pillanatra, nem tudva megbirálni, hogy nagyon helyesen,
vagy nagyon helytelenül cselekedett-e. De a szobában minden csöndes
maradt. Akkor a fejére tette a kalapját, s gyerekes örömmel rohant le a
lépcsőn, szinte hangosan mondva:
– Megesküdtem a mamámnak… a mamuczikának…
És minden értelem nélkül hozzátette, elégedetten, mintegy annak
bizonyságául, hogy ime, mint gondol rá:
– Mamuczikám…

III.
Egyedül ült a lengyel másnap reggel kilenczkor a vendéglőben.
– Ostoba vagyok – gondolta – hogy még várom. Csak nem jön el a tegnapi
eset után.
Kialudta jól magát az éjjel, s érezte, hogy nem érett férfihoz illő
módon cselekedett.
– Szamár voltam – mondta. Azzal czigarettára gyujtott, s elnézett a
korzó felé. Arra gondolt, hogy most talán már soha többé nem látja az
asszonyt. Pedig már ugy hozzászokott. És valami apró fájdalom, amely
erre a gondolatra lelkében éledt, mutatta hogy más az, a mikor egy
asszonyhoz szokik az ember. Szép is volt, nagyon…
Aztán hirtelen nagyon megijedt, mert ugy látta, mintha a korzón jönne az
asszony. Föllállott, és nézte. Csakugyan jött. Elébe menjen? De hátha
nem akar vele találkozni. Novellákban olvasta, hogy az asszonyok nem
bocsátanak meg annak, aki eljátszotta az alkalmat. Aztán dühbe jött:
– Mit töprengek! Mindenkinek van joga a vendéglőben ülni. Ha idejön, jó,
ha nem jön ide, az is jó. Bánom is én.
És büszkén, jogainak tudatában, nagyuri fölénynyel vetette magát hátra a
székben.
És jött az asszony. Mosolygott:
– Ah, ön már itt van? Pontos, pontos!
A kezét nyujtotta.
– Nem is tudja – folytatta – hogy mily hálával tartozom önnek.
– Nekem?
– Igen…
Leült melléje és szomorúan nézett a férfi szemébe.
– Maga egy hős, félisten! Magának köszönhetem a lelkem nyugalmát, a
becsületemet. Adja a kezét.
A lengyel elejtette azt az érzést, hogy szamár volt tegnap este. Kezdte
hinni, hogy félisten, s ezért bizonyos büszke öntudattal nyujtotta a
kezét. Az asszony hosszan, erősen szoritotta meg.
– Meg szeretném csókolni ezt az erős becsületes kezet…
Erre visszakapta a lengyel. Az asszony már könnyezett. Kitépett
mellcsokrából egy rózsát:
– Ezt adja oda, ha száradtan is, az anyjának. És mondja meg neki, hogy
csókoltatja a kezét egy szerencsétlen, nyomorult asszony… akit az ő fia
a becstelenség széléről rántott vissza…
A lengyel érezte, hogy ő van most fölényben, s ridegen szólt,
zsebredugva a rózsát:
– Ma a műipari osztályt nézzük meg.

IV.
Este megint együtt sétáltak. Az asszony álmodozva szólt:
– Oly szép az este… Gyalog megyünk haza. Ugy-e elkisér?
– Nagyon szivesen.
Elkisérte. És a szálló kapuja előtt minden átmenet nélkül, egészen
természetesen, mintha tegnap semmi sem történt volna, hideg nyugalommal
mondta az asszony:
– Jőjjön fel egy csésze teára.
A lengyel nyugodtan ment föl. Utóvégre is a tegnapi eset után igazán
csak tea következhetik.
Ugyanaz a bevezetés. Az asszony kötényt kötött, babrált, megfőzte a
teát. Aztán odament a lengyelhez, megsimogatta az arczát.
– Mindjárt forr, édesem…
A lengyel nyugodtan, – hisz a tegnapi eset után semmi sem történhetik
már – átfogta bal karjával az asszony karcsu derekát és beszélgetett
vele a kiállitásról, az időről, Budapestről.
Egyszerre elugrott tőle az asszony:
– Jesszus, már forr!
Eloltotta a spirituszlángot, és öntögetni kezdte a teát. A lengyel
mögéje állott. Az asszony egyszerre csak hátrakapta a fejét, ugy, hogy a
lengyel vállára nyugtatta. Összenéztek. Az asszony mosolyogva szólt:
– Hány czukrot tegyek bele?
A lengyel is mosolygott és szép csöndesen ráillesztette az ajkát az
asszony ajkára, megcsókolta, szinte hidegen. Aztán még egyszer
megcsókolta, már erősebben, át is ölelte, hogy az asszonynak kibomlott a
haja. Szinte vadul csókolta már.
Az asszony bugva, szerelmesen kaczagott a csókok között. Kaczagva azt
mondta egyszerre csak:
– Adja… add vissza a rózsát…
A lengyel kivette a rózsát a zsebéből, megszagolta, megcsókolta és
visszaadta. Kissé szomoruan, de boldogan mosolygott és mentegetőző
hangon, szinte szánakozva mondta:
– Anyuczikám…


Dr. HAMLET.
Kékes, áttetsző párafátyol ereszkedett a kis falura. Fenn állottunk a
hegyoldalon, s lenéztünk a völgybe, ahol a bányászházikók terpeszkedtek
egymásnak, mintha valami nagy vizmosás hordta volna őket össze, megannyi
domtalan nagy követ. Hüvös szél járt a fenyők között. Még följebb
kopácsoltak az ácsok valami kivágott nagy fenyőszálon. Hozzánk is
elhallatszott a fejszéjük csattogása.
Az orvos leült egy fatörzsre:
– Üljön le ide mellém – mondta – és hallgassa meg. Elmondom ugy, ahogy
történt. Ezernyolczszáznyolczvankilencz junius negyedikén neveztek ki
bányaorvossá. Junius ötödikén már itt voltam, ebben a nyomoruságos
faluban. Hatodikán megismerkedtem az egész intelligencziával – most se
több, mint négy család – és hetedikén már elhatároztam, hogy feleségül
veszem a részvénytársasági igazgató lányát.
Gyönge, finom teremtés volt, virágtestü szomoru sóhajtás… Nagyon
megszerettem, és járni kezdtem a házhoz. Az igazgató meg a felesége
szivesen látott, s láttam a szemükből, hogy nem mondanának nemet, ha a
lányuk kezét megkérném. Eltelt aztán egy hét, két hét, egy hónap s én
napról napra szerelmesebb lettem. Talán azért, mert az a kis lány
folyton egyformán bánt velem. Az arczán egyazon mosolygás derengett
mindig. Olyan mosolygás, amilyennek sirás a folytatása, mert ilyen is
van. Egy vasárnap aztán, miután számot vetettem magammal, elmentem az
igazgatóékhoz és megkértem a lány kezét. Az anya félrehivott:
– Doktor úr – mondta – boldog vagyok, hogy ily derék emberre bizhatom a
lányom sorsát, de valamire figyelmeztetnem kell önt. Komoly emberek
közt, komoly pillanatban eshetik szó ilyesmiről is. A lányom bolondos
gyerekfejjel egy irnokba volt itt szerelmes. A fiu is szerette, de már
két hónap óta nem jár a házunkhoz, mert kitiltottuk. Ön nem is látta. A
nevét is megmondom: Szabónak hivják…
– Láttam az irodában. Hideg, szótlan ember. Szorgalmas fiu.
– Igen. Nos, hát a lányom ezt már kiverte a fejéből. Ostobaság volt az
egész. Csak azért mondtam el önnek, hogy ne titkoltam légyen el. Ne
tulajdonitson neki semmi jelentőséget.
Kissé meglepett a dolog, de oly okosan beszélt velem az asszony, hogy
valóban jelentéktelen dolognak tartottam az egészet. Én meg három
hónappal azelőtt szakitottam egy asszonynyal, akiről azt hittem, sohse
fogom elhagyni… Gondolkozó ember vagyok. Éreztem, hogy a kis Klári iránt
komoly érzéssel viseltetem. Az érett ember megállapodott vonzalma volt
az, amiben kevesebb a poézis mint a fajfönntartási ösztön, s éppen ezért
maradandó.
Klárit egy hét mulva eljegyeztem s minthogy semmi okunk se volt a
várakozásra, egy hónap mulva már a feleségem volt. Az első dolog, ami
meglepett, az volt, hogy az irnok nem jött el az esküvőnkre. Hisz tudja,
mily óriási esemény az ilyen kis fészekben egy úri esküvő!… Nem, nem
jött el…
Kissé elhallgatott s idegesen simitotta végig a haját. Aztán folytatta:
– Nem jött el. És én folyton erre gondoltam, amikor kifelé jöttünk a
templomból. Nagyon ideges voltam. Az asszonyka arcza olyan volt, mint a
hó, és én kezdtem komolyan venni az irnokot. Utóvégre is az életem
boldogságáról volt szó, hát csak gondolkodhattam egy kicsit!
Aztán boldogan teltek a napok, röpültek a hetek. Három héttel az esküvőm
után találkoztam az irnokkal. Nem köszönt, nem volt bemutatva nekem.
Aztán én se akartam megismerkedni eleinte vele. Elment szótlanul
mellettem, olyan volt az arcza, mint a szoboré, merev, kifejezéstelen.
Maga elé nézett, ahogy ment, azt hiszem, hogy a multba nézett. Őszintén
megvallom, azon az éjszakán nem tudtam aludni.
A feleségem kedves, szelid, engedelmes volt, de nem szenvedélyes. Most
már melankolikus se volt soha. Az arczán az érzések skálája a
vidámságtól a közönyösségig terjedt. Csak nem szerettem, hogy néha
összehuzta a szemét, mint a rövidlátók. Ilyenkor tudom, hogy ő is a
multba nézett, s engem bántott az, hogy ennek a két embernek van mit
nézni egy multban, amelyet én nem ismerek.
Történt aztán, hogy egy szomoru őszi reggelen, hogy esett az eső,
eljöttek értem kocsin a szomszéd faluból. Kanyargós hegyi ut vezet oda,
s a ló csak lépésben mehet. Egy nagy hegyet háromszor is meg kell
kerülni, mig odaér az ember. Tudtam, hogy este előtt aligha térhetek
vissza, mert aznap bányakerületi konferenczia is volt. Elbucsuztam a
feleségemtől, s amikor kikisért a kocsihoz, szelid gondoskodással
betakart, megcsókoltam. Az arcza hideg volt. Amikor a kocsis megrántotta
a gyeplőt, összehuzta a szemét. Akkor először történt velem, hogy ott
akartam hagyni kocsit, beteget, mindent, hogy otthon maradhassak. Amikor
már elhagytuk a főutczát, megvallom, arra gondoltam, hogy visszalopózom.
De ez visszataszitó volt még gondolatnak is. De azért nagyon sajnáltam,
hogy olyan visszataszitó, mert nagyon szerettem volna visszamenni.
Utközben aztán hirtelen eszembe jutott, hogy féltékeny vagyok. Eleinte
nevettem, de amikor a szomszéd faluba érkeztem, már minden gondolatom
otthon volt. Nagyon kinos napot töltöttem el. Csak este tértem haza. Kis
feleségem az asztalnál ült és varrt.
– Nem volt itt senki? – kérdeztem.
– Nem, édes.
– Maga se ment ki a házból?
– Itthon voltam egész nap.
Bejött a cseléd a vacsorával. Kissé meg voltam nyugtatva. De nagyon
szerettem volna a cselédtől is megkérdezni mindezt. Beszélgettünk, s a
vacsoránál kissé vig volt az asszony. Jóllaktam, s már akkor nem bántott
semmi féltékenység. Akkor megint azt szerettem volna hazudni, hogy az
irnokkal találkoztam, hogy lássam a hatást az arczán. De nem szóltam
semmit, különben is, soha egy szó nem esett köztünk az irnokról. Aludni
tértünk, s ugy félálomban éreztem, hogy az asszony ébren van. Ez
bántott. Azt pedig csukott szemmel is világosan éreztem, hogy nyitva van
a szeme, és rám néz. Aztán egyszerre megremegtem. Tisztán élt bennem a
tudat, hogy abban a pillanatban összehuzta a szemét és visszanézett a
multba. De elaludtam.
Ne részletezzük a dolgot. Kis lányom született és az irnok jelentéktelen
alakká vált. A gyerek ugy lekötött mindkettőnket, hogy eszem ágában se
volt rágondolni. A feleségem is egészen megváltozott. Egész nap dalolt,
a piczi lánynyal bibelődött s mondhatom önnek, hogy zavartalan volt a
boldogságunk. Az irnokkal ugyan még találkoztam, de belenyugodtam abba,
hogy neki olyan merev az arcza. Utóvégre is hát másnak a lába merev,
neki az arcza. Aztán végleg elfeledtem, ugy, mintha sohse élt volna.
Négy évig éltünk boldog házasságban, amikor – hisz tudja – a járvány
idején szegény kis feleségem meghalt. Akkor azt hittem, hogy
kiszakitották alólam a földet s kiszivták a világból a levegőt.