A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 2

– Ma megint elmegyünk…
– Hová?
– Előbb az orfeumba, aztán fölnézünk a medikusbálba… csak egy perczre…
az a Gosztonyi Gyurka nem hágy békében. Ő miatta lumpolok már harmadik
éjjel…
A huga közbevágott:
– Hát a gróf Brády?
– No igen… a Brády Pista pláne! Azt mondta, ha ma el nem megyek,
összevagdal!
A bankhivatalnokok már mind tátott szájjal hallgatták, elkápráztatta a
szemüket ez a sok dzsentri-ismeretség. Az Artur karriért fog csinálni.
Igen hunczut szerencséje van, hogy bejutott a huszárokhoz. Ahogy beszélt
Artur, a huga az egyik karosszékben hátradőlt, és csöndesen szólt,
csakhogy éppen akkor, amikor mindenki hallgatott:
– Fess gyerek a gróf… a Gyurka meg olyan viczczes fiu.
Most már a lányok is irigykedtek, és érezték, hogy ez a familia sokkal
előkelőbb lett, mint aminő volt, mióta az Arturt bevették a huszárokhoz.
A fivéreikre néztek, akik összehuzták magukat, és valami félénk
tisztelettel, fájó irigységgel nézték a huszárt, aki kaczéran ült a
puffon, és lovagló ostorával gyöngéden veregette a lakkcsizmáját. Kettő
beszélni is kezdett róla suttogva, titkon:
– Sok pénzébe kerül.
– Van nekik elég.
– Na, majd összehuzza magát októberben, ha kiszabadul és visszaül a
bankba…
– De azért tartalékos marad – végezte a másik, és látszott, hogy rosszul
esik neki, hogy az Artur huszársága nem enyészik el végképp októberben.
Akkor pedig bejött a mama és kinyitotta az ebédlő két ajtószárnyát.
Kivülről beömlött a nagy, gazdag villamos csillár fénye és látszott a
fehér asztal, meg a két főkötős szobaleány. Előkelő könnyedséggel
mosolygott a mama és nyugodtan mondta:
– Hát már kész az ozsonna.
A huszár fölugrott, összecsönditette a sarkantyuját és duhajkodva
kiáltott:
– Éljen! Olyan éhes vagyok, mint két farkas… Elza, a karját…
Karonfogta és mentek. Utánuk a többi, rendetlenül, lassan.
Ahogy rendezkedtek, leültek, a huszár a sarokban pengette a
sarkantyuját, elegáns csárdást tánczolt Elzával, divatos mozdulatokkal,
a karját eltartva a testétől, a fejét rázogatva. Hangosan, élesen
fütyült hozzá.
A mama elégedetten mosolygott és senki se merte gondolni, hogy
neveletlen a huszár.

II.
Már mind elmentek a vendégek és ujból teritett a szobalány, csakhogy
most már a vacsorához. Az apa még nem volt itthon, a kaszinóban
kártyázott. A mama ujságot olvasott, aztán bement a lányához, aki
levetette a bársonyruhát és valami kiszolgált, megszokott fakó ruhába
bujt. Aztán kijöttek mind az ebédlőbe és hallgatagon ültek a nagy
zsivaj, lázas lárma után.
A huszár kibámult az ablakon. Csepergett az eső, ami ritkaság igy télen.
Az utczán futkostak az emberek, és a szomszédház első emeletén, ahol egy
nagy gabonaüzlet irodája volt, gázlámpák mellett görnyedtek, körmöltek a
hivatalnokok. Aztán az anyjához ment a huszár, és unottan, ásitva szólt:
– Kezeit csókolom, mama.
– Már mégy?
– Igen.
Megczirogatta a fiu arczát és őszintén szólt:
– Három éjjel nem aludtál, fiam… az árt.
A lány közbeszólt:
– Farsang van.
– Meglátszik az arczodon, édes fiacskám – folytatta a mama – egészen
sáppadt vagy. Talán jobb volna, ha itthon maradnál és lefeküdnél… Korán
kell holnap fölkelned.
Valami furcsa szomorúság szállott a huszár arczára. A tekintete a
semmiben kóválygott és látni lehetett, hogy másra gondol, itt ebben a
csöndben, amelyben mintha még visszhangozott volna a délutáni nagy,
zsongó fecsegés, csörömpölés, kaczagás.
Lassan ingatta a fejét és máshová nézett:
– Nem lehet, mama… megigértem a Brády Gyurkának…
Aztán hirtelen összeszedte magát és az anyja szemébe nézve, erősebb
hangon szólt:
– Nem lehet. A Brády Gyurkának megigértem.
Azzal kezet csókolt, megnézte az aranyóráját és elment. Fölvette a
köpenyét, sapkáját és lement a lépcsőn. Az anyja visszahivta:
– Csak azt akarom mondani fiam, hogy ne maradj sokáig… van nálad elég
pénz?
– Van.
– Vigyázz, mert azok az urak nagy lumpok. Ne kártyázz…
Azzal lement az utczára a huszár és igen komoly lett az arcza.
Nekivágott a Koronaherczegutczának és végigment a fényes, csillogó
kirakatok előtt. A sarkon elfogott egy üres kocsit. A hágcsóra tette az
egyik lábát és odaszólt a kocsisnak:
– Vándory kávéház!
Ott leült egy asztal mellé és maga elé tette az óráját. Számitani
kezdte, hogy itt marad tizig, végigolvassa a képes lapokat. Akkor elmegy
vacsorázni és onnan fölnéz az orfeumba. Akkor már a bálon lesznek az
urak. Az orfeumból pedig visszajön a kávéházba egy órára. Itt marad
háromig.
A nadrágzsebébe mélyesztette a kezét és most mind a két lábát előre
nyujtva, hátrahajtotta a fejét a széken. A nem éppen fiatal
kassziroshölgy kaczéran nézegetett feléje, a szomszéd asztalnál pedig
két furvézer-önkéntes bujt össze. Ezek is tisztelettel, irigységgel
nézték.
Aztán egyszerre lárma hallatszott az ajtó előtt, majd kinyilott az
üvegajtó. A pinczérek odaugráltak. Artur arra nézett. A huszárönkéntesek
jöttek, elől a Brády György, meg a többi: a Gosztonyi Pista, a báró
Streng, szóval valamennyi.
Udvariasan szalutáltak Arturnak, és leültek egy nagy kerek asztal mellé,
amely a kávéház másik végében volt. A Gosztonyi Pista oda is ment
Arturhoz. Artur fölállott:
– Hát nem az orfeumban vannak? – kérdezte mosolyogva – ugy hallottam,
hogy oda szándékoztak…
– Nem… megváltoztattuk a tervünket. Itt iszunk egy pikkolót, aztán
fölmegyünk a bálba… maga mit csinál ma éjjel?
Artur határozottan szólt:
– Én az orfeumba megyek. Ott vannak az enyéim.
Aztán az órájára nézett:
– Hü! már fél tiz… Pinczér, fizetek! Még elkésem…
Gosztonyi Pista kezet nyujtott neki, hideg előkelőséggel mosolygott és
szólt, hogy éppen mondjon valamit:
– Na hát, siessen.
Azzal visszament a többiekhez.


A ZÖLD LÉGY.
A hegyoldalon végigfolyt a nyárelő erős, fényes napsugara, bearanyozta a
sima gyepet. Aztán egy hófehér, poros uton sugárzott végig, amely
Budakeszi felé vezetett. Még lejebb már elveszett a sok apró bokor, fa,
házikó között.
A mészporos uton zöld padok voltak egy-egy árnyas fa alatt. Senki nem
volt az egész vidéken, nagy déli csöndesség borult a lankás hegyoldalra,
a bokrokra, a házikókra. Fönn, a hegygerinczen mintha szenderegtek volna
már a lipótvárosi családok drága villái a melegben. Valami igen halk,
még nem nyári zümmögés ringatta álomba a füveket, amelyek gyönge
hajlással simultak a langyos, kellemes szellőhöz.
És a fehér, mészporos uton feltünt Hilbrand bácsi, meg a felesége.
Szürke, sovány, görnyedt kis úr volt Hilbrand bácsi, már ugy a hatvan
körül. Házuk volt – valami kis muskátlis földszintes gunyhó – a
Tavaszmező-utczában, ahol Hilbrand néni, a piros pozsgás, de fogatlan
asszonyság parancsolt.
Már fáradtak voltak és Hilbrand bácsi törülgette a homlokát. A néni nagy
fáradsággal czipelte a kosarat, tele jó hideg hussal, kirándulási
ebéddel. Megszólalt az öreg:
– De ilyen melegség! Még egészen tavasz és már ilyen melegség!
Magyarul beszélt, de józsefvárosi jóakarattal.
– Ott van egy pad, – mondta röviden a néni.
– Leülünk. Ugyis éhes vagyok…
És ettől a gondolattól fölvillanyozva szinte katonásan mentek a padhoz.
Leültek, elhelyezkedtek, és a kis sovány bácsi a homlokát törülte:
– Aber á Hitz!
Azzal elhallgattak. A sok járás után mélyen lélekzettek, lehunyták félig
a szemüket, s ők is beleolvadtak a nyugalmas déli csöndességbe. A padon,
egy kis darabon, ahová épen sütött a nap, nagy zöld legyek sütkéreztek.
Hilbrand bácsi mosolyogva nézett rájuk, majd félig álmosan, kéjelegve a
pihenésben, halkan szólt:
– Szép legyek…
Akkor hirtelen meglökte könyökével a néni:
– Nézz egyszer oda…
Az út fölött, a nagy zöld pázsiton egy fiatal lány feküdt. Szép,
kifejlett urilány, fehér tenniszruhában, meztelen karral. Mellette egy
fiu állott, az se lehetett több huszévesnél. Erős, nyulánk gyerek.
Keresztbefonta mellén a karját és mosolyogva beszélt a lányhoz.
Valami gazdag villatulajdonosnak a lánya lehetett. Szép, kipirult arczu,
mosolygós teremtés, csupa szenvedély, csupa tavaszi ébredés. Ugy feküdt
ott fehéren a zöld füben, mint valami nagy, illatos, tüzes virág. Néha
mozdult egyet, egymásra rakta piczi lábait s akkor elővillant a sok
fehérség alól fekete harisnyája.
Ugy, hogy Hilbrandék nagyon nézték.
A fiu letérdelt melléje, a sarkára ült és egy fűszállal babrálva beszélt
hozzá. Majd feléje fordult a lány s akkor az öreg Hilbrand érezte, hogy
csupa plasztika, csupa szépség ez a gyerek.
A nénire nézett, mosolyogva. A néni is a lányt bámulta. Találkozott a
pillantásuk és akkor a néni hirtelen elfordult, csöndesen mondta:
– Aber Karl!…
A fiu is lefeküdt a füre a lány mellé. Beszélgettek és oly szép fiatal
pár volt ez a kettő, hogy Hilbrand bácsi nem akarta, hogy elmenjenek.
Most már mind a ketten mohón nézték a két gyereket s habár mindenik igen
jól tudta, hogy mit gondol a másik, egyik se mert szólni.
Végre a néni megtörte a csöndet:
– Enni köllene…
– Ja… igen.
Kibontotta a kosarat, s előszedte a szalámit, hideg hust, a kenyeret.
Hilbrand bácsi a zsebéből huzott elő egy kis üveg sört, s azzal jóizüen
ebédelni kezdtek.
Nem szokott megtörténni köztük, de most evésközben egyik se szólt a
másikhoz. Mind a kettő a két gyereket szerette volna nézni, de egyik se
merte. Hilbrand bácsi gyorsan, kapkodva evett, hogy aztán nézhessen. A
néninek tetszett az eszme, s hirtelen megettek mindent, megitták a sört,
s szinte egyszerre néztek megint a füvön heverő két fiatalra.
Éppen jókor.
A fiu a lány fejénél térdelt, s izgatottan beszélt hozzá. A lány
kaczéran mosolygott és egy hosszu virágszállal piszkált a fiu arcza
körül. Aztán a fiu hirtelen lehajolt, a kezével áttámaszkodott a lányon,
és az ajkára tapadt, erősen, izzóan, hogy szinte le a zöld padig
megremegett a pázsit ettől a szerelmes, tapadó tavaszi csóktól.
Egy mukkanás se hangzott. Hilbrand bácsi éppen a szájához emelt egy
utolsó szalámidarabot, de a levegőben maradt a keze.
A csók még mindig tartott. A lány átadta magát ennek az érzésnek, majd
lassan fölemelte a füről meztelen, telt karját és átölelte vele a fiu
nyakát erősen, szenvedélylyel. Ahogy igy megerősödött a csók, valami
vonaglás futott végig a lányon s apró lakkczipője sarkát belefurta a
fübe.
Hilbrand bácsi a homlokát törülte, és lassan, hogy a mozdulat
természetesnek lássék, kidüllesztette sovány öreg mellét.
A néni – nem hiába laktak a templom mögött – csöndesen szólt:
– Köhögni kellene, Karl…
A Karl mosolyogva nézett rá:
– Hova gondolsz!
A néni komolyan erősködött:
– Ez nem illik… Nem látnak minket…
Aztán igen halkan hozzátette:
– Én köhögni fogok.
De nem volt szükség a köhögésre. A lány hirtelen fölugrott, összetüzte
szétomló nagy, dús haját, és ruhája ránczait egyengetve megindult
fölfelé, a villák felé. A fiu mellette ment. Aztán hirtelen megállottak
egy fa mellett, és a fiu még egyszer megcsókolta.
Akkor Hilbrand bácsi kissé remegő hangon szólt:
– Nézd, Jozefin… én neked most már mindig csak a homlokodat csókolom…
A néni elpirult, de mosolygott. Az öreg egészen közel ült hozzá,
szorosan melléje.
– Te Jozefin, én… én megcsókolom neked itten…
Nem merte kimondani, de a néni szájára mutatott. S ahogy igy belevetette
magát a merészségbe, az öreg polgár, akit negyven év óta dirigált a
felesége, érezni kezdte, hogy most ő az ur. Hirtelen vállon kapta a
nénit és – de nagyon hirtelen – megcsókolta az ajkát.
A néni behunyta a szemét és fejét a férje vállára hajtotta.
A fiu meg a lány egymást átkarolva ment föl a bokros ut felé, mig
egyszerre egy nyárilaknál eltünt mind a kettő. Ebédelni mentek.
Akkor a néninek kicsordult egy könny a szeméből s mosolygott mellette.
Kissé félrehajtotta a fejét és szomorúan, mint valami őszi napsugár,
amely a tavaszt siratja, nézett az eltünt pár után. Nagyon csöndesen,
szinte sirásra álló suttogással szólt:
– Elmentek…
De Hilbrand bácsi mosolygott. Valószinü, hogy önmagán mosolygott. Látta,
hogy a néni teljesen belejött a szentimentalizmusba és az ifjuságba.
Közel hajolt hozzá, és – mint hajdan – czibálni kezdte a bajuszát s a
haját, amely most szürke, nagyon ritkás volt, és enyelgő, kedves hangon
hizelgett neki.
– Karl, mein kleiner Károlkám…
A bácsi mind szélesebben mosolygott, Érezte, hogy most már másról kell
beszélni, és hirtelen a pad szélére nézett, mintha valami
világfontosságu dolgot keresett volna. Ott sétált, a falombon átsurrant
egy napsugáron az ő mentő ötlete, egy nagy zöld légy. Nyugodtan,
komolyan sétált.
Hilbrand bácsi kanalat csinált a tenyeréből, óvatosan közeledett a légy
felé s hirtelen el akarta kapni. De elröppent a zöld légy.
Akkor Hilbrand bácsi hunczut mosolygással, bizalmas kappanhangon rótta
meg a zöld legyet:
– Uff! Te… te… hunczutt!
De a hunczuttot igazán két té-vel és igen magas rikkantással mondta.


A REIF ESZTI HANGULATAI.

I.
Igen korán reggel, még talán nyolcz óra sem volt, elindult Reif Eszti a
czirkuszból, a melynek nagy, kerekes bódéi künn állottak valahol a
városligeten is túl. Szép utczai ruhájába öltözött és elindult, hogy
némi apró bevásárlásokat tegyen a városban.
Hajnalban esett az eső és már kezdett fölszikkadni a nyoma a langyos,
szellős tavaszi reggelen. Ahogy ment a város felé lassan, a fák között,
érezte a tavaszt, csak ugy sejtve, halvány érzéssel. Itt-ott már fü is
sarjadt az utszélén, és a silány, halványzöld kis gaz közt piszkált
Eszti a napernyőjével, ahogy lassan, nagyokat szíva a langyos levegőből,
ment, mendegélt a város felé.
Nem sütött még a nap, inkább szürke volt a reggel, de tele volt erővel,
sarjasztó éles illattal a levegő. Kissé szédült is Eszti, ahogy ment a
liget szélén.
Már közel járt a pályaudvarhoz, és a fülébe zsongott a Kerepesi-utról a
zaj. Ahol a házak kezdődnek, a hepe-hupás utczákon már golyóztak a
gyerekek. Szeliden nézte őket Eszti és eszébe jutott az ő kis fia, aki
tavaly halt meg. Nem lehet éppen mondani, hogy könnyezett a szeme, de
oly vizes, lágy fényben csillogott, amely a könnyezést szokta megelőzni.
Akkor éppen friss lehellet suhant elő a liget felől. Kissé megborzongott
Eszti és tovább ment a város felé, most már teljesen mint Reif Eszti, a
polgárleány. Nem pedig mint Eszterella, a lég királynője, ahogy a
czirkuszi müsoron olvasni lehetett.

II.
Benn sorra rótta az utczákat, veszekedett a boltosokkal, mindent
lealkudott a felére, de azért szépen bevásárolt, ahogy kellett.
Általában sok helyen a boltoslegények meglátták rajta, hogy kicsoda és
nem nagy tisztelettel viseltettek iránta. A főnökök nagysádnak
szólitották és igen udvariasak voltak, de ha nem néztek oda, a segédek
több illetlen dolgot engedtek meg maguknak.
Talán nem is éreztették vele, hogy tudják, hogy nem becsületes lány, de
benne volt valami hajlandóság, hogy mindent maga ellen magyarázzon.
Mondhatni, hogy bosszus volt, amikor végzett a boltokkal, ugy fél
tizenkettő felé. Akkor nem tudott mit csinálni a városban. Arra járt a
Dohány-utcza felé.
– Ez itt a templom – gondolta – rég nem láttam.
A templom előtt sok ember, asszony állott. Ünnep volt. Eszti átment a
másik oldalra és az órára nézett.
– Még korán van – mondta.
Aztán nagyon kihallatszott az orgonabugás. Szép, nagy melódiát énekelt
benn a hivők serege és méltóságos, szomorú bugással kisérte őket az
orgona.
– Bemehetnék – gondolta Eszti álmodozva – még nem vagyok éhes és ebédig
éppen bennmaradhatok.
Azzal szép lassan bement, föl a karzatra és a nagy hideg templomban
meghuzta magát. Csuf gondolata is támadt eleinte, de ez már az ő
mesterségével jár. Azt gondolta, hogy mily gyönyörü trapézt lehetne ide
függeszteni a mennyezetre és milyen szép, nagy ivben lengene az a nagy
ürben.
Majd megint belevágott valami mély, dongó hangba az orgona. Fönn a
kóruson széles, nagy énekbe kapott sok fiatal gyerekhang. A templomból
pedig lassan, vissza-visszanézegetve kiszállingózott mindenki, akinek
még éltek a szülei. Meggyérültek a sorok, csak a kijáratnál tolongott
még egy nagy csomó ember. Egyszerre nagyobb lett a visszhang a szép
épületben. Érezni lehetett, hogy valami szükebb körü család maradt itt,
amelyben valami szomorú közösség uralkodik. Lenn, a ritus szerint,
szépen, komolyan a padra hajtották az emberek a fejüket, és ugy
énekelték az igen szomorú énekes imádságot a halottakért. Az orgona
lágyabban szólt, mintha az orgonista is csupa ismerősnek játszanék.
Reif Esztinek nagyon a szivére szállt az ének. Keveset aludt az éjjel,
és álmos, kissé szentimentális volt. Valami vonaglás járt a torka körül,
a mellében, mint a kezdődő sirás. Már nem is hallotta az éneket, tompa,
bugó mormogássá olvadt körülötte az egész. Csak a gyerekhangokat
hallotta fönn a kóruson, a mint kissé ügyetlenül, de azért szépen
csengtek össze a mély zengéssel. Ilyenkor mind a nyomoruságok és
bántások fölébrednek az emberben, és mintha ez a fojtogató, bus muzsika
kiolvasztaná valamennyit a lélekből.
Egy öreges asszonyság ült mellette, kövér, egészséges alak, aki nagyon
sirt. Lassan közelebb hajlott hozzá Eszti, és talán a vállára is
hajtotta a fejét igy ismeretlenül. De föl se nézett az asszonyság, mert
oly nagyon összeforrott itt mindenki ebben a hideg, kongó templomban,
amelybe nagy, mélyen bugó akkordokkal, szinesen csengő gyerekhanggal
ontotta a kórus a melegséget és a vigasztalást.
Lázat érzett Eszti az arczán, ahogy lenézett a karzatról. Általában
valami nagy, ideges hangulat reszketett a levegőben, sokan sirtak,
némelyek zokogtak, rángatózó, össze-összecsukló vállal. Voltak, akik
zsebkendőkbe rejtették az arczukat. Mások mereven bámultak az oltár nagy
gyertyáiba. Már fáradtnak érezte a lelkét Eszti, nem lévén hozzászokva
az ilyen nehéz, erős hangulathoz, ami oly mélyen, oly erősen markol az
ember lelkébe. Zugott a feje és kifelé indult. De már akkorra vége lett
az éneknek. Harsogni, zúgni kezdett az orgona, bömbölt, hogy szinte
remegtek belé az emelet magasságu sudár oszlopok, a gyerekek kórusa
elolvadt, eltünt benne. A kántor kipirultan állott az oltár előtt,
extázisban emelte föl karjait az ég felé, és énekelt, de nem szép
csendesen, ahogy kezdte, hanem lázas, exaltált hangon, inkább jajgatva,
kiabálva, mintha ezredéves fájdalom szaggatta volna a mellét. Aztán a
mellüket verték az emberek, hajlongtak, némelyek rekedten, sivó
kiáltással mondták az imát, a kántor mögött dörgött, reszketve bugott az
orgona, és ugy érezte mindenki, hogy most megy el az istenek istene, a
bosszuálló Jehova ebből a nagy csarnokból, ahonnan immáron lázas
zokogással, izgatott fényben csillámló szemekkel, mellüket verve, sirva,
nyögdelve, reszketve néznek utána a századokon át meggyötrött emberek.
Lassan csönd lett és mind kifelé tolongtak a szabad levegőre.
Eszti lebotorkált a lépcsőn. Zugott a feje, kábult volt. És leért az
utczára, ahol hullámzott a tömeg.
Enyhén, langyos sugárzással ömlött el a házak között a nap.
Csillogott minden. A városban lassu, édes rengéssel szállt a harangszó.
Dél volt.

III.
Reif Eszti ugy érezte, hogy minden tagja reszket. Már sajnálta, hogy
bement a templomba, ugy elővette az a nagy ének. Most itt a csöndes,
világos utczán sétálni kezdett, mert szüksége volt a langyos, enyhe déli
levegőre. Nagyon elkábult a feje s igy vonzódott a fölületes, tarka
látványok után. Például a Váczi-utczába szeretett volna menni, hogy
éppen a déli korzó toalettjeit lássa.
A lelke mélyéig szomorú volt és nemesebb érzések ébredtek benne.
Magasabban hordta a fejét és egy férfira sem nézett. Még az asszonyok
ruháin is csak ugy érintve, fölületesen suhant el a tekintete. Teljesen
önmagára gondolva, mintegy önmagába bámulva járt az utczán, a széles
köruton, aztán a czifraházas utczán le a Váczi-utcza felé. Már a bazáron
átmenet sok embert látott. A férfiak világos, tavaszi felöltőben, az
asszonyok szisebb ruhákban jártak.
És nagy, fehér sugárzással folyt szét a langyos napfény az utczán, a
tolongó, lassan mozgó párok között, akik mind a napon akartak járni, ugy
hogy majdnem üresen maradt az árnyékos oldal.
Ment Eszti, tüdejére szivta ezt a napfénytől átitatott langyos levegőt.
Lassan ment és megállott egy kirakat előtt. Benézett a czifra üvegek
közé és akkor meglátta az üvegben, hogy valaki áll mellette és erősen
nézi.
Odafordult. Egy fiatal gyerek volt, talán tizennyolcz éves, bajusztalan,
félénk. Amint Eszti ránézett, elpirult és elkapta a fejét. Ilyen fiuk
romantikus reményekkel kisérik a szép asszonyokat a Váczi-utczán.
Eszti hirtelen elment a kirakattól. Bántotta, zavarta ez a fiu. Ő
nyugodt szomorusággal akart itt sétálni s ime egy gyerek jön utána, aki
szerelemre gondol és kalandokra. Szinte csodálkozott:
– Hát _olyannak_ tart ez engem?
Máskor szivesen belement volna a kalandba. Most nem. Szinte szökött a
fiu elől, menekült. Semmi kedve sem volt a játékhoz. De a gyerek szivós
tolakodással ment folyton nyomában.
– Hallatlan – mormogta Eszti.
Aztán besurrant egy félreeső utczába, hogy elveszitse maga elől a
gyerek. Az utcza közepén megállt és visszanézett. A fiu ott állt mögötte
lihegve, kipirultan, az ajkát harapva. Látszott rajta, hogy valami nagy
dologra készül. Aztán hirtelen lekapta a kalapját és elszántan szólt:
– Nagyságos asszonyom…
Nagyot lélekzett. Fáradt volt.
– Nagyságos asszonyom… tudom, hogy illetlenség, de nem tehetek róla…
Eszti igen kellemetlenül érezte magát. Oly szép nyugodtan, ismeretlenül
járt itt a városban, a szomorú templom után. A férfiak kitértek neki az
utczán, és a női ruha tiszteletet szerzett neki. És most…
Hirtelen elfordult a fiutól és tovább sietett. A fiu hebegve szólt
utána:
– Bocsánat… én…
A többit nem hallotta Reif Eszti. Rohant, szinte futott egy kis vendéglő
felé. És a korcsmaajtóban megállt, visszanézett. A fiu nem volt sehol.
Elmaradt, vagy elment… Föllélekzett és bement a vendéglőbe.
Künn még erősebben tűzött a nap, sugárzott, sziporkázott egy utczalámpa
üvegje a fényben. Az emberek lassan jártak a meleg világosságban.

IV.
Kis szerény korcsma volt, ahová betért. Valami exotikus állathoz volt
czimezve és igen kitünő volt a konyhája. Mindjárt az ablak mellett ült
le Eszti, hogy az utczára is kilásson. S miután megrendelte a levest,
kissé hátradőlt a széken, dobolt a késsel a tányéron és nézte a napon
sugárzó aszfaltot.
A korcsmában csönd volt és igen házias kedélyesség. Csupa törzsvendég
ült az asztaloknál a piros abrosz mellett, mind ismerte egymást. Ott
járt köztük a korcsmáros, az aktuális kérdéseket fejtegette és rendelte
a söröket.
Eszti csak most érezte a fáradtságát. De perczről-perczre jobban érezte
magát. Kellemes zsibbadó érzés járt a lábában, mint amikor az ember
nagyon sok járás után megpihen. Még érzett egy kis zavaros szomorúságot,
de itt oly csöndes volt minden s a levesben oly sok volt a zamat, hogy
mind nyugodtabb lett.
Néhány pillanat alatt végzett a levessel és a hust már kevésbbé
türelmetlenül várta. Szét is nézett a kis szobában, és a söntés mellett
meglátta a korcsmáros leányát, nyurga, fakóhaju sáppadt gyereket, aki
tizennyolcz éves lehetett, s most álmodozva, csodálattal nézte Eszti
ruháját. Majd a férfiak felé nézett, és észrevette, hogy néhányan
figyelik. Mire a pinczér megérkezett a hussal, már mindenki őt bámulta,
ami igen jól esett neki. Kis fehér keztyüje ott hevert az asztalon, s a
napernyőjét maga mellé támasztotta. Határozottan elegánsan ült az
asztalnál.
Enni kezdett, de nem volt kenyér az asztalon. Halkan koczogtatott a
késsel.
– Pinczér!
A pinczér el volt foglalva valahol. Egyszerre három vendég is kiáltott:
– Józsi!
Józsi előugrott. A gazda harsány, kissé büszke hangon szólt:
– Első ablak! Kenyeret.
A kenyér egy pillanat alatt ott volt és ahogy letört belőle egy darabot
Eszti, körülnézett. Az urak jóleső mosolygással nézték, hogy milyen jó
az étvágya, a sáppadt, nagykezü lány pedig szinte dühös irigységgel
bámulta.
Ahogy jóllakott, kitünően érezte magát. Az udvaron pördülő
zongorahanggal muzsikálni kezdett egy verklis. Valami nagyon ritmikus
népszerü indulót játszott, vidámat, pattogót, ugy, hogy a vendégek nagy
része, ki a fejével, kezével, ki a lábával, taktusra mozgott hozzá.
A tészta után már ismét a régi Eszti lett. Jóllakott, és sütkérezett egy
sugáron, amely nagy fényes csikot vont az asztalára. A templomra már nem
is gondolt. Csak verte apró ujjaival a taktust az asztalon, sőt a fejét
is mozgatta az induló dallama szerint. Látta, hogy már meghóditotta itt
az egész kis korcsmát. Minthogy egy pohár sört is ivott, oly érzés vett
rajta erőt, hogy szeretne valami csintalanságot elkövetni. Előbb a
vendégekkel kaczérkodott, majd irigységet akart kelteni a sovány
kisasszonyban, és a ruháján babrált, meg a czifra, szép kalapját
igazgatta. Most már valczert játszott a verkli, és Eszti zavartalanul
toppantotta ki a taktust a lábával, ugy, hogy mindenki hallotta.
Mosolygott is, és pokoli kedve támadt. Szerette volna azt a kövér,
vörösorru törzsvendéget megcsókolni az arczán, czuppanósan, hangosan.
Egyben fricskát szeretett volna mérni az erényes kisasszony orrára.
Igazán, semmi elegánczia, semmi sikk nem volt abban a lányban.
Akkor egyszerre kinézett az utczára. Az a fiu ment el az ablak előtt,
aki elől az előbb oly zavarban szökött el. Az benézett az ablakon, és
meglátta. Elpirult ujból, és elment. Eszti majdnem haragos lett, és a
vállát vonogatta:
– Hogy lehet valaki ily szamár!
Érezte azt az ellentétet, ami köztük van; az a fiu még mindig komolyan
veszi a dolgot.
Tudta, hogy vissza fog jönni erre, hát ugy ült, hogy rögtön meglássa,
amint az ablak elé ér. A vendégek figyelték, hogy mi lesz. Kezdett
bennük feltámadni az irigység az iránt a semmi gyerek iránt, akire ok
nélkül mosolyog a kivánatos kisasszony. Egyik-másik fészkelődött. A
vörösorru fölállott, nadrágzsebébe tette kezét és egészen Eszti
asztaláig sétált, ahol nagyon megfikszirozta.
Eszti várt, várt, komoly, de azért mégis csintalan ábrázattal, kissé
türelmetlenül. Vajjon fog-e jönni a fiu?
A törzsvendégek már mind fészkelődtek. Az egyik szólt:
– Most várja…
Az egyik vendég, akiből kicsordult a polgári erkölcs, megszólitotta a
korcsmárost:
– Legyen tekintettel a leányára, Weissenbrand úr!
Ez, szegény, tehetetlenül mozgolódott. Arra is gondolt, hogy kiküldi a
lányát, de ez feltünő lett volna.
A botrány mind nagyobb lett. A vendégeket izgatta, csiklandozta ennek a
telt, szép leánynak a jelenléte. Már szemtelenkedtek vele, nevetgéltek,
oda is szóltak hozzá. Weissenbrand ur mentegetőzött.
– Tudja, Klein úr, én miattam, nem bánom, csinálhatnak akármit, de a
lányom…
Majd fölülkerekedett benne az üzletember és odaszólt a lányának:
– Menj föl, fiam… haza…
A lány már értette. Ment.
A korcsmáros is mosolygott most már, nagy volt a derültség, és szinte
versengtek az urak.
Éppen akkor lassan visszafelé jött a fiu az ablak előtt. Nagyon lassan
ment, és szomorú, szentimentális pillantással nézett be Esztire.
Reif Eszti pedig, ezuttal félig-meddig mint Eszterella, ránézett
belülről, igen szemtelenül mosolyogva, pajkosan félrehajtott fejjel, és
félig-meddig kacsintott is hamiskás szemével. A fiu bámult, tulvilági
boldogsággal.
És Eszti ismét kacsintott, ezuttal már teljesen mint Eszterella, a lég
királynője, és oly pajkosan, hogy hátul, a vendégek közt dühös
irigységgé fajult a vágyakozás. Majd lenéző irigységgel nézték a künn
boldogságtól ragyogó fiut.
Eszti pedig a kellő pillanatban hirtelen fölállott, éppen akkor, amikor
már tulfeszült iránta az érdeklődés, és kiszámitott kaczérsággal, hogy
tőrt döfjön a törzsvendégek szivébe, hangosan szólt:
– Vendéglős úr, fizetek!
És valami jelt intett ki a fiunak, hogy várjon.


A SZÁMÜZÖTT.