A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 1

Total number of words is 4043
Total number of unique words is 1810
34.0 of words are in the 2000 most common words
47.2 of words are in the 5000 most common words
54.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

MOLNÁR FERENCZ
A CSÓKOK ÉJSZAKÁJA
ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
BUDAPEST, 1899
KUNOSY VILMOS ÉS FIA MŰINTEZETÉBŐL.


A CSÓKOK ÉJSZAKÁJA.

_Prológus._
Friss rózsaszinnel kel a hajnal messze a kék hegyeken túl. És
rózsaszinnel szomorodik el az égboltozat alkonyatkor, amikor szerelmes
zenét suttognak egymásnak illatnyelven a virágok. Felhő sohasem járt
azon a vidéken, esőt sohse láttak, akik arra laknak. Csupa kék a
mennybolt, nappal világos, éjjel mélységesen sötét. Ott különös
filozófiával élnek az emberek, s talán csak ezzel magyarázható, hogy
éppen ott esett meg az én mesém, amelyben ugyan kevés morált fogsz
találni, kedves olvasó, de legalább lesz benne az életnek valamelyes
filozófiai fölfogása.

I.
Messze, igen messze, Ázsia kellő közepén volt az Abomár király
birodalma. Boldogan éltek benne az emberek, mert nagyon ritkán történt
valami esemény, nagyon ritkán volt valami izgalom ebben a szép
országban. Csak minden évben egyszer volt emelkedett a hangulat, az
ország egyetlen ünnepén.
A csókok éjszakája volt ez az egyetlen ünnep. Az eredete a régi korokba
száll vissza s alapja egy legenda.
Ugy hangzik ez a legenda, hogy élt a birodalomban valamikor nagyon
régen, egy gyönyörű szép asszony. A haja selymes, sötét aranyszinű volt,
kétfelé választva hordta és a homloka fölött keskeny bársonyszalaggal
szokta volt átkötni. Ez az asszony volt az Abomár király birodalmának
egyetlen vértanuja. Ugyanis végtelenül becsületes, tiszteletreméltó
szent asszony volt, aki sokat szenvedett a férjétől. Mert brutális, vad,
borotválatlan arczu ember volt a férje. Ok nélkül ütötte, verte, szép
haját a kezére csavarta s úgy tépte, csupa alaptalan féltékenységből.
Az asszony angyali türelemmel tűrte mindezt. Egy jajszava sem volt soha.
Végre egyszer nagyon haragosan jött haza az ura. Ráfogta a szelid szép
asszonyra, hogy szeretőt tart, hogy megcsalja a hitvesét. Az asszony
csak ennyit mondott:
– Nem igaz.
Többet nem is védekezett, mert ártatlan volt, mint a hópihe, amely a
föld felé esik s amely még nem ért a sárhoz. De a férj nem hitt neki.
Este elkezdte kinozni. Tüzes vasakkal égette. Levagdalta kezeit, majd a
lábait. Kinozta, de nem ölte meg a szent asszonyt. Csak reggel felé,
amikor kisütött a nap első sugára, szenvedett ki a mártirasszony kinos
halállal. És a monda szerint három nap és három éjjel ezüstfény
sugárzott az arczából, jeléül, hogy vértanuhalált halt a szegény Illi
asszony.

II.
Hát ezen a legendán alapult a csókok éjszakájának ünnepe.
Azóta, hogy a szegény Illi asszony vértanuhalált halt, bosszúálló
törvényt hoztak az ország bölcsei.
Ugyanis kimondták és kihirdették Illi asszony temetésekor, az ő virágos
fehér koporsója fölött, hogy ettől a naptól fogva minden esztendőben
megünneplik az Illi asszony ünnepét. Megkinoztatása éjszakájának minden
évfordulóján meg van engedve, hogy az asszonyok hűtlenek legyenek
férjeikhez. Igy bosszut állnak az Illi urának vétkeért a férjek seregén,
és egyszersmind levétkezik mind azt a sok, évezredekre elegendő
borzasztó büntetést, amit ártatlanul szenvedett a szent Illi. Ez az
asszonynép kárpótlása.
S azóta minden évben egyszer, kora, zsendülő tavaszszal este, hogy
hüvösebb szellők szállnak a tenger felől, megkondul a harang az Abomár
király minden városában. Akkor egyszerre üresek lesznek az utczák, mert
halállal bünhődik mindaz a férfiember, aki ilyenkor az utczán van.
A férjek kivétel nélkül kötelesek a ház padlásán aludni, hogy ne lássák
menni, vagy jönni asszonyaikat. Az asszonyok pedig, amint férjeik aludni
térnek, mehetnek, ahová akarnak, akihez akarnak. Hütlenek lehetnek
hitestársukhoz, de amint a nap első sugára megjelenik a hegyek mögött,
haza kell térniök.
És szigorúan meg van tiltva, hogy házastársak egymás közt erről az
ünnepről beszéljenek. Mert elég az, ha minden férj csak annyit tud, hogy
joga van őt ma megcsalni a feleségének. Hogy tényleg megcsalta-e, vagy
nem, azt sohse tudja meg.
S ez jó, mert száz közül kilenczven azt hiszi, hogy az ő felesége otthon
marad a csókok éjszakáján…

III.
Történt pedig, hogy ezuttal is, mint minden évben, elkövetkezett a
csókok éjszakája. Alkonyatkor megkondult a harang s egyszeribe kihaltak,
csöndesek lettek az utczák. A férjek sóhajtva mentek a padlásra aludni,
a legényemberek izgatottan csinositották szobáikat és az asszonyok mind
a tükör előtt állottak.
Aztán, hogy besötétedett, lefátyolozott asszonyi alakok siettek végig az
utczákon. Előbb egy, majd kettő, három, tiz, száz… Nyüzsgés, sietés
lett, hangtalan surranás. Egyik házból kijött valaki, a másikba
besurrant. Majd rövid félóra mulva ismét csöndes lett az utcza.
Csak néhány elkésett asszony sietett végig a kongó köveken, mind
gyorsabban, majd szaladva.
Végre azok is eltüntek és nagy, mélységes, kékes feketeség borult a
városra, amelynek – nem véve tudomást a csókok éjszakájáról – ezuttal is
morajló, édes altató danát zugott messziről a tenger.

IV.
Nikola mester, a fiatal tudós egyedül ült a szobájában ezen a szerelmes
éjszakán. Izzott, főtt a feje, s előtte halmazban hevert a sok ócska
könyv, lomha fóliáns, görbült pergamen. Szinte el volt temetve a sok
régi irás közé. Az asztalra hajtotta fejét, kutatott, keresett,
gondolkodott.
Ő nem törődött a csókok éjszakájával. Egy asszony ismerőse se volt a
városban, nagyon visszavonultan élt. Könyveinek, régi pergamenjeinek
szentelte fiatal életét. Pedig izmos, szép fiu volt, s talán a karriérje
is gyorsabb lett volna, ha törődik az asszonyokkal.
És ahogy lapozgatott, kutatott, egyszerre csak nagyot ütött az egyik
fóliánsra, ugy hogy porzott tőle az ócska könyv. Aztán mosolyogva,
halkan szólt:
– Megvan…
Vagyis Nikola mester fölfedezte azt, ami után évek óta kutatott. Régi
könyvekben, irásokban, följegyzésekben keresett adatokat arra nézve,
hogy a szentnek, vértanunak nevezett Illi asszony bünös volt.
És most végre megtalálta. Megtalálta egy könyv kötési táblájában azt az
irást, amely kétségkivül bebizonyitotta, hogy Illi asszony valóban bünös
volt, s meg is érdemelte azt a sok kinzást. Egy katonának a végrendelete
volt az az irás, amelyet soha senki sem látott. Az olvasni nem tudó
könyvkötő mester könyvtáblába ragasztotta értéktelen pergamendarabokkal
együtt.
A végrendeletben meg volt irva, hogy ő volt Illi asszony szeretője.
Évekig tartott a viszonyuk, s nem volt alaptalan a férj gyanuja. Le
voltak másolva az Illi szép szerelmes levelei, amelyekben találkát
adott. Szóval minden.
Nikola mester óvatosan széthajtogatta azt a pergament, letette az
asztala közepére, egy koponyát tett rá, s vetkőzni kezdett, hogy aludni
térjen.
Közben mosolygott és elgondolta, hogy most egyszeribe vége szakad a
csókok ünnepének…
– Ugy kell nektek, asszonyok – gondolta magában, s már arra gondolt,
hogy mivel ok nélkül volt megengedve az asszonyoknak a csalás sok évig,
most a férfiaknak lesz megengedve, hogy visszaadják az asszonyoknak a
kölcsönt…
Mosolygott Nikola mester, hidegen, és belebujt az ágyába. Majd még
bámult egyideig a levegőbe, aztán még egyszer elmosolyodott, gúnyosan,
kárörvendően és elfútta a lámpáját.
Csönd lett, álmotadó csönd.

V.
Ugy éjfél felé zörejt hallott Nikola mester az ajtaja előtt.
Felkönyökölt az ágyában és figyelt a sötétbe, nagyra meresztett szemmel.
Valaki kopogtatott az ajtón.
– Ki az?
Egy női hang felelt halkan:
– Bocsáss be, Nikola mester…
– Ki vagy?
– Majd meglátod. Hamar nyisd ki az ajtód, mert fázom.
– Nem nyitom ki. Majd holnap reggel jöjj, ha dolgod van velem.
– Akkor későn lesz, Nikola mester!
Végre is megharagudott a fiatal tudós, hirtelen kiugrott az ágyából és
kinyitotta az ajtót:
– Hát mi az?
Finom, karcsu termetü asszony surrant be. Bezárta maga után az ajtót, és
lihegve szólt:
– Ugy siettem, Nikola mester… de csak hogy már itt vagyok. Szeretlek
Nikola…
És levette a fátyolát.
Nikola mester elbámult. Mintha Illi asszony állott volna előtte nagy,
sötét aranyszinü hajával, szalaggal a homloka fölött, ahogy már most nem
hordják az asszonyok.
– Tudod talán – folytatta halk, hizelgő hangon az asszony – hogy ma van
a csókok éjszakája?
– Igen… – hebegett a mester.
– Nos, hát én csókért jöttem hozzád. Tulajdonképpen a testőrkapitányhoz
készültem, aki már egy év óta szerelmes belém. De most, hogy elmentem
hozzá, éppen akkor ment be az ajtaján a főadószedő felesége. Soha többet
nem nézek a szemébe a gazembernek!
– És? – kérdezte Nikola.
– És? hát micsoda kérdés ez. Idejöttem hozzád, mert szép és tudós férfiú
vagy, Nikola mester. Megengedem, hogy megcsókolj…
– De hisz én nem is ismerlek!
– Az nem baj. Nevezz, ahogy akarsz. Nevezz Illinek… akárhogy…
A tudós összeborzadt, mert úgy hasonlitott a szent és éppen most
leleplezett Illire az idegen asszony.
– Nos, csókolj meg! – szólt szerelmes simulással az asszony, és Nikola
nyaka köré fonta karjait.
Az ifjú mester nagyon elvörösödött, de jól esett neki a puha asszonyi
kar érintése.
– Én… nem… – hebegett.
– Csókolj meg…
Végre hajlandó lett őt megcsókolni Nikola mester. És éppen, amikor
ajkával közeledett felé, az asszony nagyot sikoltott, s ellökte magától.
– Juj! Koponya… vidd el onnan!
A higgadt és nőgyülölő mester készségesen ugrott az asztalhoz, és ugy
vágta a sarokba a koponyát, hogy ezer darabra tört. Azután visszajött,
hogy megölelje a szép idegent. De az asszony már akkor a könyvek közt
kotorászott. A fontos pergament is megtalálta az asztalon.
– Mi ez? – kérdezte.
– Semmi. Add ide…
– Dehogy adom…
Olvasni kezdte, föl-fölkapva a levegőbe, amikor Nikola ki akarta venni a
kezéből. Éppen akkor kapta ki végre, amikor már végig olvasta az
asszony. Óvatosan elzárta a szekrényébe.
– Ez nem szép – szólt az asszony.
– Mi nem szép?
– Hogy ily aljas módon megrágalmazzák a szent Illit!
– De hisz ez szóról-szóra igaz!
– Nem igaz!
Vitatkozni kezdtek. Végre megsokallta a dolgot Nikola mester, mondván:
– Ne vitatkozzunk. Talán csak nem azért jöttél? Csókolj meg…
– Nem. Amig ezt a pergament a tüzbe nem dobod, nem csókollak meg.
S hogy a csók hiányát annál érezhetőbbé tegye, czirógatni, beczézgetni
kezdte a mestert. Ez végre is sirva fakadt a nagy dilemmától:
– De hisz az én egész dicsőségem függ ettől a pergamentől! Halhatatlan
leszek, és megszüntetem a csókok éjszakájának intézményét!
– Dobd a tüzbe.
– Énnekem nincs szivem ahhoz. De ha megigéred, hogy esküvel bizonyitod,
hogy láttad, bedobhatod a tüzbe.
– Igérem.
– Itt a kulcs.
Aztán mindjárt a tüzben volt a pergamen. Künn éjfélt harangoztak.
Csönd lett megint.

VI.
Már dél felé járt az idő, amikor Nikola mester fölébredt. Az asszony már
az első hajnalsugárkor elment. A szoba üres volt, és villogó zsarátnok
szunyókált a kandallóban a pernye alatt.
Nikola mester félőrülten ugrott ki az ágyából s rohant a kandallóhoz.
Ott lebegett még a parázs felett az elégett pergamen. Ahogy a léghuzamra
végigvillogott rajta az izzás, a betüket is olvasni lehetett. És ugy, a
kandalló előtt mezitláb guggolva piszkált a parázs közt Nikola mester.
Ahogy hozzáért, szétfoszlott a pergamen.
Könnyezve ment vissza az ágya felé. Az uton belelépett a törött koponya
egy darabjába. Erre aztán kitört belőle a keserüség és sirni kezdett,
mint egy gyerek. Rávetette magát az ágyra és belezokogott a párnájába.

_Epilógus._
Morál ugyan nincs sok a mesémben, kedves olvasó, csak némi
életfilozófia. Mert utóvégre az is felfogás, hogy valaki egy csókos
éjszakáért odaadja életének legnagyobb tudományos vivmányát.
Azok számára, akik tanulságot keresnek, az is akad a mesémben, még pedig
sok. Az nem éppen utolsó köztük, hogy az asszonyok még a tulvilágról is
eljönnek vétkezni, ha arról van szó, hogy a jóhirüket megmentsék.


REISMANN TANÁR ÚR.

I.
Már negyedet csöngettek a gimnáziumban, és a hosszu, világos folyosón
alig lézengett néhány gyerek. Egyszeribe csönd lett, az osztályok ajtai
becsukódtak. Még a pinczéből, ahol a zsemlyét árulták, fölrohant a
földszintre néhány teleszáju, majszoló gyerek, meg a vizvezetéktől is
jött néhány, a fal mellett lapulva. A kezefejével végigtörülte a száját
és besurrant a tanterembe. Aztán végleg nagy csönd lett.
Az első emeleten megcsikordult a nagy üvegajtó és három tanár jött ki a
tanári szobából, panyókára vetett télikabáttal, utolsót sziva a
czigarettájából. Az utolsó bezárta az ajtót s azzal megindultak mind
lefelé a földszintre. A kis fekete szépirástanár az első osztályba ment,
a szőke latin professzor az ötödikbe. Reismann tanár úr, az ásványtan
tanára, magas, szőke fiu, a negyedik felé tartott. Benyitott az ajtón,
mire a suttogás is elhalt benn, és mind fölállottak a gyerekek. De a
tanár ur a küszöbön maradt, s éppen csak hogy beszólt:
– Held Aurél, gyere csak ki, fiam.
A kis Held fölugrott az első padban és fontoskodva ment ki a folyosóra.
Akkor nagy csönd lett a teremben és a vigyázó komolyan szólt:
– Leülni!
Leültek s ujból megindult a mormolás, a suttogás.
Kint igy szólt a tanár úr, kissé zavartan, izgatottan:
– Aurél, nem tudom…
– Tessék, tanár úr.
– Nem tudom: ma van-e a zsúr nálatok, vagy holnap?
– Ma van, tanár úr.
Reismann tanár úr végigsimitotta a homlokát és erőltetetten szólt,
elárulva, hogy hazudik:
– A kedves papával szeretnék beszélni. Otthon lesz?
– Nem. Tegnap Bécsbe utazott.
– És mikor jön vissza?
– Egy hét mulva.
Erre nagyon megijedt a tanár. Beküldte a kis fiut az osztályba, és maga
még kibámult az udvarra. Már zöld volt künn a vadszőllő, és az
iskolaszolga csöpp lányai kergetőztek a kavicson. A tanár érezte, hogy
ez a hét lesz a küzdelem ideje. Az öreg Held elutazott és Heldné egyedül
van. Gyöngébb ember volt, mintsem hogy örült volna az alkalomnak. Huzni,
halogatni szerette volna a dolgot, s ime most egyszerre cselekednie
kell. Kellemetlenül érezte magát. Szinte haragudott az öreg Heldre, hogy
Bécsbe utazott.
Az iskolaszolga lányai nagyon kiáltoztak, kaczagtak lenn. Akkor Reismann
tanár ur kinyitotta a folyosóablakot és lekiabált:
– Csöndesebben, Rózika! Kikapsz!
Majd eldobta a czigarettáját, ráhágott, és belépett az osztályba.
Betette maga után az ajtót és elcsöndesedett minden. Mintha nagy
munkában görnyedt volna az egész gimnázium, nesztelen, szinte kinos
hallgatás uralkodott benne. A nap besütött a folyosókra és
megvilágitotta a falakon a szamárfüles torzképeket. A Rózika
elhallgatott az udvarban, és a babájával piszmogott. Fölülrül, nagyon
magasról elfojtva hangzott egy skála, amit az énekórán énekeltek a
harmadisták. A harmónium zugott, aztán hirtelen elhallgatott. Most már
igazán nagy pihenő csönd borult az épületre, fáradtnak látszott ez a
borzasztó nagy kőház, amely már reggel óta türte a lármát, a
hanczurozást. Fél egy felé járt az idő, és az iskolaszolga ebédelt.
Akkor egyszere zengő pördüléssel, pengő zongorahangon fölcsendült egy
verkli a szomszéd utczában. A nyitott ablakokon a tavaszi napos
szellővel együtt ringott be a hangja az osztályokba, és egyszerre
elveszett a ritmus a tanár urak beszédéből, a szin a hangjukból. Lengő,
pattogó ritmusu indulót játszott a verkli, és a közfeltünést
fölhasználva az utolsó padban a szeplős Csónakos odasugott a
szomszédjához:
– Reismann szerelmes a Held mamájába.
Azzal mind a ketten a tanárra néztek, aki félig lehunyt szemmel élvezte
a friss levegőt, a napot, a pattogó muzsikát, miközben a táblánál egy
fiu mormogott érthetetlen szavakat, és csikorgó, koppanó krétával
rajzolta föl a kristályalakokat.

II.
A verkli elment és már óra vége felé járt az idő. A tanár ráhajlott kis
noteszére és keresgélt benne. Visszafojtott, nagy, rémületes csönd lett
erre. Némelyek a tanárra néztek, várva, hogy ki fog felelni, mások
lázasan futották át a leczkét, térdeiket idegesen rázogatva. Egyszerre
megszólalt a tanár, egyre keresgélve:
– Jőjjön ki… jőjjön ki… hát kérem… mondjuk… Held.
Mindenki föllélegzett, a kis Held kiment és felelt. Nem valami jól
felelt és Csónakos meg is jegyezte:
– Ne félj, azért nem szekundázik be!
A kis Held felelt, gyöngén. Kinyögte a vegyi képleteket és
belegabalyodott az oktaéderbe. A tanár úr segitett neki:
– Nos, most A-tól B-ig vonalat huzunk…
Igy aztán valami formája lett a feleletnek. A tanár úr megdicsérte
Aurélt:
– Held, látom, hogy készültél. Az nem baj fiam, ha nem is megy ugy, mint
a karikacsapás. A szorgalmat látom, és ez elég. Jeles.
Beirta. Azzal megczirogatta a fiut, és belenézett az arczába. Nagyon
hasonlitott az anyjára. Megczirogatta, azzal beküldte a helyére. Még ott
is utána szólt:
– Jól feleltél fiam. Nagyon meg vagyok elégedve. Jeles.
A kis Held leült a padjába és a kabátjához törülte krétás ujjait. Aztán
elbámult maga elé, és szégyenkezett. Hallotta, amint valaki szólt a háta
mögött:
– Reismann kivételt tesz vele.
Hátrafordult pirulva. Nem tudta még biztosan, szegény tizennégy éves
gyerek létére, de gyanitotta, hogy az anyja miatt tesz vele kivételt a
tanár. Nem tudott mit felelni, csak nagyon szeretett volna sirni,
szégyentől, haragtól, fájdalomtól. És félig-meddig sirt is, a mikor
hátraszólt, nem tudva mást mondani:
– Nem tesz kivételt…
Már akkor egy másik fiu felelt, de látták, hogy a tanár rá se figyel. A
falra bámul, merőn egy pontra és pislog. Az ujjával az asztalon babrál
és néha ugy belekapar, hogy a festék is lejön róla.
Éhes, fáradt, kábult volt már mindenik, igy, egy óra felé. Némelyik
aludt is. Majd hirtelen belevágott a csöndbe a csengő és mind
felugráltak. A tanár is vette a kabátját és a nagy zajban, hogy igazán
alig hallotta valaki, feladta a leczkét:
– Holnapra…

III.
Délutánra nagyon csuf lett az idő. Ebéd után még sütött a nap, de aztán
felhők tolakodtak egymásra az égen, és elborult a világosság. Majd
lecsattant a magasból a zivatar, zuhogva esett az áprilisi eső, nagy
ezüstszálakban, bőven. Később alábbhagyott, de csak éppen, hogy
csöndesebb lett. Sár, pocsék, viz uralkodott a sötétes utczákon egész
délután.
A tanár úr bekopogtatott Heldékhez.
– Senki se jött, – mondta az asszony – skandalózus ez az idő.
Aztán hozzátette könnyed lipótvárosi akczentussal:
– Csupa pocsék… nem fogja abbahagyni estig… üljön le, tanár ur.
A sovány Reismann belesüppedt egy karosszékbe az ablak mellett. Az
asszony – kissé érett, egészséges, kivánatos nő – szemben ült vele és
rövidlátó szemét összehúzva nézett ki az esőfátyolon át, mintha keresne
valamit. A Duna fölött köd uszott, és ez eltakarta a budai hegyeket. Nem
lehetett nagyon elkalandozni a messzeségbe, hát itt maradt a lelkével.
– Miért nem beszél, tanár ur…
Nem kérdőleg mondta. Látszott, hogy csak muszájból teszi. A tanár
daczosan szólt:
– Nem tudok. Ha magával ülök szemben, elakad a hang a torkomon. Mondtam
már sokszor és egyszer majd csak beleőrülök. Érzem.
– De tanár ur…
– Érzem, hogy gyönge vagyok, de ha aztán egyszer kitör belőlem a lelkem,
a pokolba kárhozunk mind, mind… az egész világ… lángba borul a világ…
– Nem értem…
És rámeresztette meleg pillantásu, érzéstsugározó szemét, amelyet mintha
a jeruzsálemi lányoktól, ősanyáitól örökölt volna. Ezeknek az
asszonyoknak két ezredév melegsége sugárzik a szemükből…
– Maga szerelmes, Reismann?
– Ne kérdezzen ilyet tőlem. Tudja, hogy…
Nem birta tovább. Leesett elébe a földre és vakon, őrülten fogta át
térdét, puha, selyemharisnyás lábát. Odaszoritotta fejét a ruhában
megfeszült térdre és sirt, nyögve, csuklóan, mint ahogy a meglett,
nagyon ideges tanárok sirnak.
– Bolond! Hagyjon…
A haját tépte az asszony, el akarta lökni magatól, de a sovány fiú csak
fogta, szoritotta, mintha az élete szakadna meg, ha ettől a testtől
elválik. Az asszony nagyon izgatott volt.
– Kidobatom… hallja!
Aztán hátravetette a fejét, és villanó szemmel nézett az ajtóra.
Határozott, éles hangon kiáltott:
– Aurél!
Belülről felelt a fiu, hogy jön. Aztán eltelt egy pillanat kétségbeesett
csöndben. És visszaült a helyére a tanár, kibámult az ablakon, hogy ne
lássa a gyerek az arczát.
– Mi tetszik mama?
– Semmi, fiam. Csak tudni akartam, hogy itt vagy-e. Menj vissza tanulni.
A fiu visszakullogott, de megint erőt vett rajta az a szégyenkező
fájdalom, amely délelőtt az iskolában bántotta és hallgatózni kezdett az
ajtón, szepegve, sápadtan.
Benn szomorúan szólt az anyja:
– Mit erőszakoskodik, tanár ur…
– Nem erőszak az… maga hiteget, kaczérkodik… a multkor is…
– De hát nem szeretheti egymást az ember igy, távolról? Lássa, én
olvasom most Werthert és az én lelkem teljesen megnyugszik, fájdalmas
megnyugvással, abban, hogy hát az ember igy messziről szereti egymást…
szenved és meghal…
– Ostobaság. Egy csók és azután a halál. A pokol.
Nagy csönd lett. A kis Aurél már pirult és ugy hallgatózott, az ajtóra
szoritva a fülét. Várt, várt, semmi nesz nem hallatszott a szobából.
Künn zuhogott ujból az eső, talán az fojtja el a hangot? Nem. Már fáradt
volt a görnyedéstől. Akkor hirtelen neszt hallott. Vad horkanást, mint
amikor megölnek valakit. Közel az ajtóhoz mozgást – értette – ölelést és
csókot hallott. Vad, nehéz lélekzetet, elfojtott sirást, odábblökött
butor zaját.
Kétségtelen, a tanár megcsókolta az anyját. És az anyja nem kiáltott.
Akkor a kis fiu visszafojtotta a sirást, és hátraszaladt a könyvéhez.
Előbb izgatott, remegő hangon, félhangosan olvasta:
– A tömecset még mehanikai uton kisebb részekre lehet bontani…
Aztán kitört belőle a sirás, és szegényke talán komikus is volt, amikor
föl-alá járt az asztal mellett, és sirva, hulló nagy gyerekkönnyekkel
valami nagy, lemondó kétségbeeséssel dadogta:
– De az atomot semmiféle… eszközzel… nem…

IV.
A tanár úr megint lapozott a noteszében. Ujra nagy csönd hallgatott az
osztályban. Megint nyitva volt az ablak, sütött a nap. Tavaszszal oly
egyformák a délelőttök.
A tanár úr ma már jobban figyelt a feleletekre, mint máskor.
Belekorrigált, haragudott, dorgálta a nem tanulókat. Egy rossz tanuló
felelt, és sehogy sem boldogult vele Reismann tanár úr.
– Megint nem készültél, fiam. Igy megbukunk, gyerekem. Már két szekundád
van ebben a harmadban.
Csönd lett. A fiu – szegény – meg akarta menteni a feleletét, és
izgatottan kinozta, tépdeste, gyömöszölte a szivacsot a kezében. A tanár
mosolyogva szólt:
– Ne bántsd azt a szegény spongyát.
Nagy röhögés zugott végig az osztályon. A tanár is nevetett a maga
viczczén. Aztán fölsóhajtott:
– Hát nem tudsz, fiam, nem tudsz. No gyere ki, Held Aurél, magyarázd el
neki. Figyelj rá, és végy róla példát.
A szeplős Csónakos szólt az utolsó padban:
– Tudtam.
Held Aurél kiment a táblához, kissé sáppadtan, bizonytalanul. A tanár úr
hátradőlt a székében és ásitott. Nem nézte oly izgatott lázzal, oly
szomoruan, mint máskor. A mellénye nyilásába akasztotta két hüvelykujját
és az ujjaival a levegőben zongorázott.
A kis Held csak ugy tudta a leczkét, mint máskor. Talán jobban is.
Nyögött, látszott rajta, hogy tanult. Aztán elakadt. A tanár nem figyelt
rá, hanem kibámult az ablakon, az égre. Majd fölriadt:
– Nos, te se tudod, Held?
– De igen, csak ez itt…
És egy számra mutatott a kristályalakzatok mellett.
Reismann tanár úr lelépett a katedráról, a nadrágzsebébe mélyesztette a
kezét és unottan járt föl-alá, szót se szólva. Nagy volt a hallgatás és
látszott, hogy a tanár úr nem törődik az egészszel. A mellényét nézte.
Aztán visszaült a katedrára és elővette a noteszét. Künn megint
megszólalt pengő hangon a verkli.
A kis Held látta, hogy négyest fog kapni, életében először, csak azért,
mert szórakozott a tanár úr. Szepegve szólt:
– Én készültem, tanár úr…
Reismann tanár úr beletette vékony czeruzáját a noteszébe és oda se
nézve, szólt egy ásitással vegyesen:
– Ha tudod, hát csináld, fiam…
Majd, hogy tovább is hallgatott a kis Held, közönyösen szólt:
– Hármas, fiam.


A HUSZÁR.

I.
Öt óra felé járt az idő. A szalonban égett a villamos csillár és ezuttal
lehuzták az aranyos butorokról a vászontakarót. Csupa rend és tisztaság
volt minden; a mama meg a lány is néha megállott a nagy álló tükör
előtt, egyet igazitott a ruháján, aztán odább sétált a szobákban.
Mindenütt akadt valami rakosgatni való. Egy apró, nagyszakállu kinai
porczellánbaba háromszor is változtatta a helyét a sok apró figura közt.
Aztán csöngettek. Előbb két lány jött, aki rögtön elmondta, hogy a
cseléd kisérte őket ide, de az Irén nem jöhetett, mert megjött délben a
mamája, és hogy a gazdag Steinerné tegnap Abbáziába utazott. A kalapját
egyik sem akarta levenni.
– Majd később…
És ugy ültek ott az aranyos, selymes székeken, kalapban addig, amig
kellőleg meg nem látta mindenki a kalapot. Aztán többen is jöttek,
egymásután szólt a csengő az előszobában. Künn vetköződtek, és bejöttek:
a lányok kalapban, keztyüben, az urak feketében, frissen borotválva.
Lassan megtelt a kis szalon, a levegő fülledtebb lett, valaki a zongorán
próbálgatott egy keringőt. Kérték, hogy játszszék, amire elpirult és
megesküdött, hogy társaságban nem szokott játszani.
A házikisasszony sorba járt a lányokhoz, egyikkel is, másikkal is volt
titkos beszélni valója. Néhány ifju bankhivatalnok egy csomó arczképet
fedezett föl, azon vihogott, azt kritizálta.
A mormogás, beszéd mind hangosabb lett, összevegyültek mind, a
Lloyd-bálról és a lipótvárosi piknikekről beszéltek. Aztán amikor
legélénkebb volt a hangulat, egy nagy, szőke lány hangosan elkiáltotta
magát:
– De hát hol a huszár?
A házikisasszony mosolyogva nézett körül.
– A bátyám? – szólt, s mindjárt felelt is – bizonyosan öltözik… mama,
hol van Artur?
– Künn a szobájában…
Az egyik fiatalember kiment hozzá. Néhány pillanat mulva visszajött, és
el akarta mondani, hogy nagyban öltözködik a huszár, de már akkor más
témáról beszéltek. Igy hát csatlakozott egy csoporthoz, ahol Guy de
Maupassantról folyt a társalgás.
Egy lány kérdezte:
– Elza, magának szabad Maupassant-t olvasni.
– Igen…
Álmodozva, alig figyelve a kérdésre, felelt Elza. Aztán a szék egy
rojtjával babrálva tette hozzá:
– Nekem mindent szabad olvasni…
– Nekem nem – mondta egy másik lány.
Már azok is letették a kalapjukat, akik legutoljára érkeztek, és az
ebédlőben ozsonnához teritettek. Akkor csöndesen kinyilott az ajtó és
bejött a huszár.
– Szervusz Artur! – kiáltotta feléje egy kis könyvvezető, és akkor
fölfedezték a huszárt.
Ő előkelőn mosolygott, leült egy puffra, az egyik lábát amugy huszárosan
előre nyujtotta. Finom, vékony lakkcsizma volt rajta világoskék
zsebkendője kikandikált a blúzából. Lovaglópálczáját is behozta, ok
nélkül. A lányok nagyon nézték, mert ritka huszár volt. Nagy protekczió
kellett hozzá, hogy fölvegyék a huszárokhoz, mert ott sok a
dzsentrigyerek, és nagyon kevés az olyan, amilyen ő. Általában az urak
irigységgel néztek rá, mert ők legföljebb a furvézerségig jutottak. Ez a
fegyvernem, ugy látszott, mintha az ő számukra lett volna fönntartva.
A huszár tovább mosolygott, és simogatta rövidre vágott, gondosan fésült
haját. Aztán egyet nyujtózott és mondta:
– Nem éppen nehéz a szolgálat, de sokat kell lumpolni…
A szőke lány ezt szellemesnek találta és kaczagva ismételte:
– Kell? Hallják, azt mondja, hogy kell!
A szomszédnője csöndesen jegyezte meg:
– Előkelő fiu az Artur.
Az Artur folytatta, az ujjain számlálva:
– Tegnapelőtt Brandéknál volt muri. Tegnap a jurista bál…
Ez imponált a társaságnak. Ők nem szoktak a juristabálra járni.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 2
  • Parts
  • A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 1
    Total number of words is 4043
    Total number of unique words is 1810
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 2
    Total number of words is 4094
    Total number of unique words is 1774
    33.6 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 3
    Total number of words is 4079
    Total number of unique words is 1696
    37.7 of words are in the 2000 most common words
    52.9 of words are in the 5000 most common words
    60.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 4
    Total number of words is 4017
    Total number of unique words is 1779
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    49.2 of words are in the 5000 most common words
    57.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 5
    Total number of words is 3269
    Total number of unique words is 1466
    38.5 of words are in the 2000 most common words
    50.6 of words are in the 5000 most common words
    58.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.