A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 5

nádszálat rágott, s végül ez a nádszál lett Theodoros beszédének a
kritikája. Ha csak gyöngén mardosta a fogával, akkor nem sokat hatott rá
a beszéd. Ha izgatottan harapta, törte, morzsolta, akkor mosolygott
Theodoros és izmos vállára tette kezét:
– Nos, Pán?
Pán nem tudott vitatkozni. Csak nevetett, vagy sirt. Pán nem volt
tehetséges isten.
Ahogy ma is igy mentek, s Pán hallgatta az uj, ismeretlen vallás
tételeit, elérkeztek egy nagy kőfalhoz. A kőfalba szük ajtó volt vágva,
s az ajtó előtt egy töpörödött vén asszony gubbasztott, hangos sirással.
– Nos, mi bajod, anyóka, – kérdezte tőle Pán.
Az öreg nehezen emelte föl szemét, és megijedt a kecskelábú Pántól.
– Csak beszélj bátran.
Nyögve, siránkozva mondta az öreg asszony:
– Én haldoklom itt, jó emberek. Érzem, hogy közeledik a végem, és már
látom is az alvilági mezőket. Nyugodtan halnék meg, de félbemaradt a
munkám és ezért sirok…
– Félbemaradt a munkád?
– Igen. Van nekem egy gyönyörű szép leányom. Glaukopisnak hivják, mert
kék a szeme, mint a tenger. Tizennyolcz esztendős most. Amikor
megszületett, idehoztam e mögé a magas kőfal mögé a kertbe. Itt laktunk
mostanáig és Glaukopis nem látott embert rajtam, az anyján kivül. Itt
neveltem, tanitottam egészen máig, hogy majd lemenjek a városba,
egészséges, szép, okos férjet keressek neki s ahhoz adjam. Bezárva
tartottam ebben a nagy kertben tizennyolcz évig, hogy semmit se tudjon a
bünökről, a lopásról, gyilkolásról, és paráznaságról. Most pedig, hogy
el akartam menni férjet keresni számára, utamba állott a halál. Meg
fogok halni, érzem, a nélkül, hogy végére jutottam volna a munkámnak. És
most nagyon nagy lesz a baj, mert tapasztalatlan a szegény leány.
Igy szólt, a falhoz tette a fejét, és meghalt csöndesen, szépen,
komolyan. Aztán csönd lett; sem Theodoros, sem Pán nem tudott szólani.
Bogarak zugtak végig a füvek fölött és a darazsak letelepedtek a
virágokra. Alul, a völgyben, szelid csobogással folyt a folyó és azért
nagy csöndesség uszott a reggeli levegőben. Végre megszólalt Pán,
halkan:
– Nem állhatunk itt estig. Keressük föl a kékszemü lányt, Theodoros.
Azzal megindultak be a kertbe. Szép nagy kert volt, csupa virág, virágos
fa, virágos bokor. Csupa, illat, üde frisseség. Mentek, sokáig mentek,
amig egy nagy, lombos olajfa alatt megtalálták a leányt. Ott feküdt a
füben, oldalvást és egy csomó virágot bontogatott, tépdesett. Semmi ruha
nem volt rajta, ugy feküdt ott meztelenül, rózsaszinü fiatal teste körül
a zöld pázsittal.
Nem vette észre őket. Akkor megszólalt Theodoros:
– Glaukopis…
A lány fölpillantott. És rögtön megijedt, rémült futásnak eredt,
sikoltozva, a bozót felé.
– Utána! – kiáltott Pán nagyot szökellve, – mert elveszitjük…
És szaladt, ugrálva, gyorsan, fürgén osonva surranva a bokrok közt. Alig
ért a nyomába a tudós. Végre egy bokor mögött, a fal tövében utólérték.
Összezsugorodott, leguggolt szegény, és reszketve, sirva várta, hogy mi
lesz vele. Theodoros megszólalt.
– Ne félj, leányom, mi jót akarunk veled.
Remegve, nagyra meresztett szemmel bámult rájuk Glaukopis.
– Mi férfiak vagyunk – folytatá a tudós – ez itten, ez a szőröslábú egy
isten, és én egy másik istennek, az igazi istennek szolgája vagyok. Az
anyád meghalt künn a fal tövében, két lépésnyire az ajtótól.
– Meghalt? Mi az?
– Elment, gyermekem, és soha többé nem tér vissza. Éppen most mentek
arra a szántóvetők, és azok elvitték a testét. Te nem látod többé.
– És ti mit akartok tőlem?
– Mi gondoskodni fogunk rólad.
Pán közbevágott:
– Velem jösz virágot szedni, és kószálni a réteken. A nimfák fogják
gondodat viselni, s velük fogsz tánczot lejteni a holdfényes éjjeleken a
forrás mentén.
A lány bámult. Theodoros kezdett beszélni.
– Jőjj velem. Leviszlek a városba, és meg foglak keresztelni.
Megtanitalak arra, hogy ki az igazi isten. Megtanitlak a szeretetre és
megmutatom neked a Krisztust, aki töviskoronával a homloka körül vérzett
el a többi emberekért.
Glaukopis a fiatal, szép tudósra meresztette égszinü szemeit. A tudós
szép ember volt, fehér volt az arcza, és ábrándosak a szemei. Pán rút,
kampósorru szörnyeteg. És szőrös a lába, meg kecskecsülökben végződik.
– Itt nem maradhatsz – folytatta Theodoros – jőjj velem.
Kézen fogta, és megindultak mind a hárman az ajtó felé. Künn azt mondta
a leány:
– Ez nagyon nagy, itt kivül. Bizonyára ez a világ, amelyről anyám
beszélt.
– Igen – felelt Theodoros – ez a világ, és a világ az én uramé.
Glaukopis szólt:
– Félek ettől a szőrös embertől. Vezess el innen…
Akkor Theodoros rátekintett Pánra, aki szomoruan állott a fal mellett, s
tekintetével igy szólt hozzá:
– Pán, te nem kellesz neki. Ő már megunta a virágokat és a füben való
kószálást. De az én tanom uj előtte, és velem akar jönni. Maradj csak,
Pán.
Pán elértette ezt és maradt. A tudós pedig lassan távozott a leánynyal,
oldalt, a domb lejtőjén lefelé, hogy mindig kevesebb látszott belőlük.
Pán szomoruan nézett a gyönyörü leány után, és fölsirt valami fájdalom a
lelkében. Akkor belemarkolt a fübe, tépett egy nagy csomó virágot, és
előrerohant a távozó pár felé.
– Glaukopis! Glaukopis! – kiáltotta – én neked adom a mezőt, a
virágokat, az illatot, a hajnalt és a zengő forrásokat…
És marokkal szórta feléje a vadvirágot.
A lány vissza se fordult. Ment lassan a város felé, amelynek fehér
háztetői, kupolái szikráztak alant a napfényben. Csodálattal nézett le,
kiváncsian, izgatottan és nem hallotta, amikor Pán melléből fölsirt
keservesen a zokogás, végigsivitva a mezőkön, gyerekesen, fájdalmasan,
hogy reszkettek belé a virágok.

II.
Ahogy eltüntek lenn egy fordulónál, Pán fölült a kőfal tetejére és ott
gubbasztott három nap és három éjjel. Egy nap és egy éjjel fennszóval
zokogott, egy nap és egy éjjel csöndesen sirdogált. A harmadik napon és
éjszakán pedig szomorun bámult maga elé a fübe, ahol hétcsövü sipja
feküdt összetörve.
És ott ült a negyedik éjszakán is, már kissé kevesebb szomorusággal és
szivta az illatokat, a melyek megelőzik a napfölkeltét. Hüs szellő
lebbent a ligetek felől és az hozta az illatot. Tökéletes csöndesség
borult a vidékre és alulról minden kis hullám loccsanását föl lehet
hallani a dombra. Lehorgasztott fővel ült ott Pán és várt. Akkor
egyszerre a nagy csöndességben hallotta, amint könnyü lépések közelednek
a füvön. Szinte lehetett hallani a füszálak hajladozását, gyönge
suhogását.
Pán leugrott a falról. Glaukopis jött sietve.
– Glaukopis…
Suttogva mondta. A lány megrezzent, aztán ránézett tiszta szemével. Majd
ő is suttogva szólt:
– Pán…
A madarak finom, halk füttye hallatszott a ligetek felől. Ott állottak
mozdulatlanul mind a ketten és a szelid hegyek mögött fölbuggyant egy
izzó vörös buborék. Az egész égbolt egyszerre halvány rózsaszinü lett,
fölül átolvadt az éjjeli kékségbe. A hold még fönn volt, tiszta fehéren,
fénytelenül.
Ébredeztek a füvek és a virágok. Mind több madár füttye suhant át a
levegőn.
Glaukopis nagyon csöndesen szólt:
– Visszajöttem, Pán. Lenn ruhába kellett öltöznöm, pedig igy szebb
vagyok. Lenn szeretni kellett azt, akit gyülöltem, mert rút volt és
rossz. Lenn meg kellett bocsátanom annak, akinek a halálát kivántam.
Lenn emberek laknak, Pán.
A pirosság halványult a hegyek felől, de az egész vidék világosabb lett.
Már halványan, elmosódva bár, de látni lehetett a szineket. Alól pirosan
tükrözte az első sugarakat a kis folyó. Már csicsergés, csevegő üde
hangzavar hallatszott a liget felől, és a füveken piros ragyogással
szikrázott a harmat.
Pán hallgatott, mélyen, komolyan. Aztán fölemelte a fejét, mind
magasabbra, diadalmasan hátravetette és nem volt nevetséges előreálló
kis szakálla. Két törpe szarva koronaként állott kusza haja között. Pán
mosolygott, büszkén, szépen és Glaukopis csodálattal nézte.
Már egészen kivilágosodott. A nap korongja izzón, sziporkázva állott a
hegygerinczek fölött, és a pirosnak, rózsaszinnek ezer finom árnyalata
folyt szét belőle a messziség párás levegőjében. Egy darab ég mintha
lángolt volna.
Akkor sietve, gyors lépéssel, lihegve érkezett meg alulról Theodoros.
Megrettent, amikor a lányt itt látta. Meglepetten susogta:
– Este óta kereslek… hiába. Most itt talállak…
A lány rá se nézett. Csak Pán forditotta feléje a fejét, mosolyogva,
büszkén, és félig lehunyta a szemét, ugy nézett rá. Majd odalépett a
lány mellé és megfogta a kezét. Theodoros bámulattal állott helyén, és
nem mert mozdulni.
Akkor már magasabbra emelkedett Phoibos tüzes szekere, és messzi ontotta
végig a világon fényét. Reggel volt, világos, tiszta felhőtlen reggel. A
madarak versengve daloltak, harmóniában, tiszta csicsergéssel, és Pán
elindult a leánynyal. Előbb lassan mentek, majd szaladni kezdtek, mind
gyorsabban, le a halványzöld pázsiton, a lejtőn, bele a tiszta reggeli
levegőbe, száguldva a virágokon, a bokrok felé, a völgybe. Szaladtak
kézenfogva, büszke mosolylyal, diadalmasan: Pán és a födetlen testü
leány, és dobogott lábuk alatt a pázsitos föld.
És nekitámaszkodott a fiatal Theodoros a falnak, nagyot sóhajtva.
Lenézett az aranygőzben fürdő völgybe, ahol még mindig szaladt Pán a
leánynyal a virágok közt, vidáman. Aztán kezébe fogta az állát, fejét
lehajtotta, és a völgybe nézve nagy szomorusággal szólt:
– Neked végig szőrös a lábad, Pán, és vigyorgó az orczád. Pán, te
hasitott csülökkel jársz a mezőn, s mégis te szaladtál le a dombon a
leánynyal. És én érzem, óh Pán, hogy Glaukopis nem jön vissza a dombra
soha többé.


A CSUF KIRÁLYKISASSZONY.

I.
A dus, buján sarjadt füben járt aranyos czipőcskéjével, ringó járással a
napsugáron a csuf királykisasszony. Szinte szakadt a melegség a forrón
ragyogó déli égből, s csak ott, ahol a királykisasszony járt, volt
enyhe, hüs a levegő, a husos levelü fák alatt. Ment előre. Ringott a
teste hullámosan, szépen, csupa harmónia volt a mozgása. Szép fekete
hajával a déli lomha szellő incselkedett, s ő kissé hátravetette fejét,
hogy átjárja a langyos lehellet, beosonjon a tüdejébe, – ugy érezte: az
egész lelkébe.
Nagyon csuf volt szegény királykisasszony. Ugy külön-külön szép volt
mindene: a szeme koromfekete; a haja dus, szénfényü; az ajka csattanó
piros, vágytól remegő.
De a vonásai kuszáltak, torzultak voltak, nagyon, nagyon csuf volt az a
szép tejfehér finom arcza.
Ment előre a fák alatt, amelyek lombján aranyoszöld világlással fénylett
át a napsugár, egészen a kis tóig.
Ott letérdelt, és nézte magát a viztükörben.
Lassan könnyek gyültek a szemébe, elszomorodott és eltakarta az arczát.
Majd fölkelt, elnézett az aranygőzös, ezüstpárás távolba, a kéken
ragyogó hegyek felé, és halkan, félig siró, szomoru hangon szólt:
– Nagyon csunya vagyok.

II.
Történt egy szép napon, hogy a csuf királyleány tizenhét éves lett. Az
anyja mindenáron ünnepséget akart rendezni a tiszteletére:
– Meghivjuk a herczegeket…
– Nem kell.
– Tornajáték lesz…
– Nem kell.
– Táncz, zene, mulatság…
– Mind nem kell.
– Hát mi kell, fiam?
Leborult a nagy, faragott asztalra a királykisasszony, s keserüen
zokogva, a kétségbeesés hangján, amiből a lélek vonaglását érezni ki,
szólt:
– Semmi sem kell…
Az anyja jól tudta, hogy mi a baja a királykisasszonynak. Hires volt
szegény a rutságáról. Hogy a királymama kiment a szobából, föl is kelt
szegényke, és odament az aranykeretes tükör elé, durczásan, a fájó
sirástól eltorzult arczczal.
Belenézett a tükörbe.
És akkor észrevette, hogy szép. Csodálatos, gyönyörü szép lett az arcza,
hogy a keserüségtől elfintoritotta.
Mi, rendes arczu emberek, ha elfintoritjuk az orczánkat, torzképet
vágunk, rutak leszünk. Neki csodálatosképpen ugy voltak összekuszálva a
vonásai, hogy szép, csodaszép lett, amikor elfintoritotta rut arczát.
Erőszakos mozdulattal ki tudta javitani a természet rosszakaratát.
Szinte elkábult erre a gondolatra. Tovább is elfintoritva tartotta
arczát, és elbámult a háznép is. Az anyja a nyakába borult:
– Én édes, szép kis lányom…
Az apja mosolygott, inkább politikai okokból, mert az ilyen szép
lánynyal hasznos házasságot lehet köttetni.
Akkor aztán a királynéban megszólalt az anya:
– Nem fáj, kis lányom, ha igy tartod?
– Nem, – felelt a királykisasszony – még nem fáj.
Tele volt zajjal, örömmel a ház. Az országban elterjedt a hir, hogy a
tizenhetedik születésnapján valami csoda által gyönyörü szép lett a
királykisasszony és a hüséges alattvalók egy része boldogabban halt éhen
e tudatban.
A királymama boldogságtól sugározva mondotta:
– De most már meglesz az ünnepség!
– Igen, igen! – erősgette a király.
És a csodaszép királykisasszony könnyezve szólt:
– Igen.
Könnyezett, mert kinosan fájt az arcza a folytonos erőltetéstől.
Hasgató, éles fájdalom ette végig magát minden arczizmán, merev
zsibbadás fogta el, és lüktetve remegett piros ajka. A költők azt
mondták, hogy vágytól remeg.
Könnyezett, és anyja azt hitte, hogy a boldogságtól sir.
Pedig a fájdalomtól könnyezett, meg attól a fájó kérdéstől, hogy miért
nem született szépnek.

III.
Meg is tartották az ünnepségeket. Csupa ragyogó szin, ezüst-csörgés,
vidám kaczaj, érdekes tolongás volt aznap a kastély.
A szomszéd ország herczege egy pillanatra egyedül maradt a könnyező
királykisasszonynyal.
– Miért oly szomoru? – kérdezte tőle.
A királykisasszony hazudott:
– Mert most szép vagyok.
– Nos, és?
– Nos és most férjhez kell mennem. Itt kell hagynom jó szüleimet…
A herczeg kiegyenesedett:
– Mondja csak, azt hiszi, hogy véletlenül maradtunk mi ketten egyedül?
– Azt…
– Hát nem ugy van. Én már egész nap keresem az alkalmat… szeretem…
szeretem…
És lovag módra leborult apró, aranyhimzéses czipellője elé.
Valami kéjesen fájó érzés futott végig a lányon. Ezt még soha nem mondta
neki senki. S most, hogy először érezte szépségének hatalmát, az első
szeszély belopózott lelkébe.
Szeretett volna egy pillanatra arczfintoritás nélkül nézni a fiura, ugy,
csunyán. De akárhogy szerette is volna, ellentállott szeszélyének.
Szaggató fájdalommal, egyre könnyezve, szomoru mosolylyal nézett a
fiura:
– Szeret?
– Igen.
– Hát ezt maga nem merné mondani, ha nem volna rá birodalmainak
politikai oka.
– Óh…
– Hagyja csak. Tudom én, hogy most mi következik. Most majd az apámmal
maradok véletlenül kettesben, s ő majd szép finoman, mosolyogva, talán
sirva, suttogva rám parancsol, hogy legyek a maga felesége… Igy van az.
És én engedelmeskedni fogok…
A herczeg szólni akart, de abban a pillanatban boldogan mosolyogva
bejött az öreg király. Kivülről valaki hivta a herczeget.
És véletlenül kettesben maradt a szomoru királykisasszony az apjával.

IV.
A mese vége? Olyan, mint a többié. Egymáséi lettek, boldogan éltek
alattvalóik nagy örömére, akik örültek, hogy ily szép uralkodónéjuk van,
s ez örömben könnyebben sorvadtak el a munkában.
A királykisasszony pedig szép maradt, de folyton könnyezett. Mindig
többet könnyezett, mert idővel mind nagyobb lett a fájdalma.
Ezért is a történelmet nagy könyvekbe vegyesen piros és fekete betükkel
iró szerzetesek őt a „könnyező szép királynénak“ nevezték el.

V.
És igy könnyeznek közöttünk sokan, gyöngelelküek, akik kinos fintorral
adják a világ előtt a becsületest, mig lelkük mélyén rosszak.
De meg kell nekik bocsátanunk, mert azért is könnyeznek, amiért nem
születtek jellemeknek, mint ahogy én megbocsájtottam az én szép
királykisasszonyomnak az ő fájdalmas csalásáért.
Vagy nem érdemel bocsánatot az az asszony, aki a szépségeért egy életen
át szenved?


TÖRÉKENY MESE.
Félek, nagyon félek, kicsinyke királykisasszony, hogy összetörik ez a
mese, mire leirom. Összetörik a maga hópihés lelke, finom kis keze-lába,
szétzilálódik a haja, amelynek minden szála olyan, mintha egy hosszu
sugárszállá finomodott gondolat lenne. Félek, hogy elolvad a sok kis
pihe és pocsékká lesz a holdfényes fehér mezőség. És félek, hogy nem
fogják megérteni az emberek a maga sirását, amelynek se hangja, se
könnye nincsen, lehellet az egész, inkább mosolygás, mint szomoruság,
kicsinyke királykisasszony.
*
Apró czipőcskéjével, sötét éjszakában szüzfehér hóban, az udvaron állott
a királykisasszony. Se kabát, se kalap nem volt rajta. Ugy állott ottan
fehér báliruhában, a hajára hullott a hó, mártiromság fehér koronája,
menyasszonyi koszoru. Mosolygott, de nem ugy, mint a többi emberek, akik
a szemükkel, szájukkal mosolyognak. Csak érezni lehetett, hogy mosolyog,
szeliden, szomoruan. A sarokban a falhoz döntve állott a csupasz
karácsonyfa, amelyről már hullani kezdett a sok husos, kis zöld tü, hát
kitették ide. Egy-két piros fonál lógott még rajta, és a titkos zöld
sürüségből néhány aranyszál villogott elő.
A királykisasszony a hajába fonta ezt a pár árva aranyszálat, és ugy
állott ott a hóban, amely nagyon csöndesen, nesz nélkül, puhán hullott
az enyhe téli éjszakán.
És oldalt a házban fényesen villogtak az ablakok, csöngött-bongott a
zongora, pattogott a tánczdal, és zugva, sikoltva rebbent ki a bál
zürzavara egy-egy pillanatra, ha nyitottak egy ajtót.
Nyilott az ajtó, aztán megint ritmikus bugássá tömörült a zenebona. Jött
a kis herczeg. Jött és csodálkozott:
– Fenséges királykisasszony, maga itt áll a hóban?… Az istenért, hiszen
megfázik!
Mosolygott a lány és szeliden szólt:
– Nem fázom meg…
– Miért áll itt?
– Mert meg akarok halni…
– Istenem, de csodálatos! Miért akar egy királykisasszony meghalni?
Nem felelt már erre a csöpp leány, csak remegve, félősen emelte föl a
két kezét a melléig. Onnan aztán olyan mozdulatot tett, mintha távol
akarna tartani magától valakit.
– Miért akar meghalni… – szólt vaczogva a kis herczeg, – mondja meg,
mert fázom…
És közeledett hozzá óvatos lépéssel a szüz havon.
– Ne!… nem akarom…
Ezt mondta fehér arczczal, remegő ajakkal a kicsi lány és lehunyta a
szemét, ugy emelkedett a melle, mint a sirás előtt.
A herczeg megfogta a két karját és egészen magához vonta. Az ajkát
kereste.
– Mire jó az?… mire való… – suttogta a királykisasszony és ez volt az ő
mosolygó szelid sirása.
– Mert szeretlek, – mondta a fiu, nem is felelt arra, amit kérdeztek
tőle.
– Mert szeretlek.
Ismételte, átfogta a fehér selyemruhát és megcsókolta a lányt. A kis,
finom termetü leány hátrahajolt és ott kibomlott a haja, villant,
csillogott benne a beléfont aranyszál. Aztán két kis gömbölyü karjával
lassan, szeliden átfogta a fiu nyakát és ugy szoritotta magához, hogy
majdnem elfulladt a lélekzetük.
Nem is eresztette el, ugy beszéltek tovább susogó hangon, csókolózva.
Némelyik hangról nem is lehetett tudni, szó volt-e vagy csók. Voltak
szavaik, amelyek félig érzés, félig hang voltak. A lelkükkel beszéltek
és megértették egymást, amint ott állottak összefonódva, két alak a
hóban, az egyre hulló, mindent simává tenni akaró, a durva szögleteket
nem, csak a szelid gömbölyödéseket ismerő hóban.
– Ott benn van egy ur, aki mindig mosolyog – mondta a királykisasszony.
– Fekete, korrekt, fölfelé kunkorodik a bajusza…
– Igen…
– Mindig mosolyog és azt mondja nekem: „kis menyasszonyom.“ Oh…
A fiu még jobban magához szoritotta a lányt. Most már csaknem egyek
voltak, ugy, egységesen nyult el árnyékuk a kékesfehér villogásu
hómezőn.
– Az anyám figyelmeztetett rá és azt mondta, hogy igen derék, jó ember.
Ezt nem szokta máskor mondani.
– Nem, fenséges kisasszony.
Egyik se merte kimondani, hogy ki az a fekete ur. És félt tőle mind a
kettő.
– Félek tőle… nagyon…
Már ugy érezte, hogy bünt követ el, ő a kis lány. Ugy érezte, hogy abban
a pillanatban, hogy a fekete ur megjelent a bálon, ő neki már nem szabad
a herczeget megcsókolnia. És most, itt künn, ahol érzésekből, csókokból
és tördösött, értelmetlen szavakból állott össze egy nagy, szerelmesen
szomoru hangulat, az az érzés suhant végig rajta, hogy bünt követ el,
házasságot tör, amelyet még meg se kötöttek. Itt van két dolog, ami
elhagyja egymást – gondolta. – A házasság, meg a szerelem. A házasságot
meg lehet kötni holnap délben, az ott elakad, de a kis herczeget nagyon
sokáig kell szeretni; ez tovább megy. Érezte, hogy _kell_.
És felelt neki a fiu:
– Kell.
Már omló, libbenő finom haja alatt égett a gondolat, hogy ime ez a bün.
Bün, ami terjed, sietve, jobbra-balra kanyarog széles vonalban, mint
vékony papirban a tüz, és végre lángba borul, zugva, sisteregve ég az
egész. De a fiut szeretni kell, mert már ezt az érzést nem lehet kivetni
magából. A keze, az arcza, a szeme, az ajka mind ugyanabban a szomoru
melegségben ég, mind szereti ezt a fiut. Az egész mindenségével szereti.
Meg kellene semmisülni teljesen, hogy tisztán mehessen az oltár elé.
A fiu már sirt, mert nála tuláradt az érzés, és ő olyanra gondolt,
amiről a lány még nem tudott.
– Szeret? fenséges kisasszony…
A lány nem felelt a kérdésre, csak most kinyitotta a szemét, daczos
tüzzel. Azt gondolta, hogy már ne is kelljen másnak. A legborzasztóbb
vétek tüzfolyamába veti magát.
Megfogta a fiu fejét, és komolyan, mint a mikor valaki a sorsát dönti el
egy szóval, az arczába mondta tiszta, lányos hangon:
– Te.
Eddig még sohse mondta neki. És most ismételte is komolyan, nagyon
komolyan:
– Te.
És akkor eleresztette a fiut, eltolta magától és merően ránézett. Aztán
megindult lassan, nagyon lassan, megemelte aranyhimes selyem
szoknyácskáját, és dideregve indult a lépcső felé.
A herczeg nézte, még határozatlan mozdulatot tett utána a kezével, aztán
értelmetlenül bámult a sarokban sötétlő, haldokló karácsonyfára.
És belülről hang hallatszott:
– Klári! Klári!…
A királykisasszony-mama volt.
– De Klári, hol maradsz?! Hisz Gerő urnak igérted a második négyest!…
Klári!
A királykisasszony már a lépcsőn állott, és onnan nézett vissza a fiura,
elömlött az arczán a ő hangtalan, könny nélkül való mosolygó sirása.
Aztán eltünt az ajtó mögött.
A herczeg most már szégyelt bemenni, mert ki volt sirva a szeme, hát
nekivágott a fényes hómezőnek és arra gondolt, amire a királykisasszony
még nem tudott gondolni. Hogy is tudott volna?
*
Eddig a meséje, kicsinyke királykisasszony, mondtam, hogy összetörik,
mire leirom.