A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 4

Total number of words is 4017
Total number of unique words is 1779
36.2 of words are in the 2000 most common words
49.2 of words are in the 5000 most common words
57.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Kábultan, zugó fejjel jártam hónapokig. Azt hitték, hogy megőrülök. Én
is azt hittem. De csak megöregedtem rövid két hónap alatt. A mi élet még
volt bennem, azt a kis lányom tartotta, az az édes kis aranyhaju angyal.
Az első napon, amikor kimentem a házból – egy hónappal a temetés után –
találkoztam az irnokkal. Szinte sajnáltam szegényt, hogy még sohse
beszéltem vele. De oly hidegen, oly érzéketlenül ment el mellettem, hogy
megint csak nem ismerkedtünk meg.
Siessünk. Egy év mulva körülbelül, egyszer éppen orvosságot csináltam a
szobámban valami beteg tót asszonynak, amikor az ötéves kis lányom
fölmászott a kert kőfalára, s onnan hanyatt esett le. Meghalt rögtön, s
én világosan, fizikai fájdalommal ugy éreztem, mintha valaki kérges
tenyérrel durván rácsapott volna benn a szivemre. Akkor aztán már semmim
se maradt ezen a világon. Oda volt minden, ami ehhez a földhöz kötött.
Kezdhettem volna ujra az életemet. A kis gyereket ravatalra tettük az
apósommal, akit már akkor reszkető aggastyánná kinozott közös sorsunk.
Én támolyogva, hangtalan sirással mentem oda át a kis temetőbe a
sirgödröt megrendelni. Azt mondtam, hogy az anyja mellé fektessék
szegénykét. Akkor rám nézett a plébános, és egészen nyugodtan szólt:
– Nem lehet. Azt a sirhelyet már megvették.
Csak ugy gépiesen kérdeztem:
– Ki vette meg?
– Szabó ur.
– Az irnok?
– Az.
Nem értettem.
– Hogyan? Hát előre megvette, vagy talán valaki másnak? Kije halt meg?
– Senkije. Maga vette meg, hisz olyan excentrikus ember; ki is fizette.
Azt mondta, hogy ő akar ott feküdni.
A kis lányt az apósom temettette el, az irnok sirhelye mellé. Énrólam
azt mondják, hogy két napig nem ettem, nem ittam, hanem mosolyogva
bámultam ki az ablakon.
Megvette.
Nem is értem, hogy abban a pillanatban nem vesztem ott el. Most
egyszerre tisztán állott előttem minden. Az az ember megvette a
sirhelyet, hogy mellette nyugodhassék. Egyszerre megértettem mindent.
Az orvos itt megint elhallgatott. A hangja rekedtes lett, a többit már
szinte nyöszörögve mondta:
– Ki akartam ásatni a feleségemet. Aztán meggondoltam a dolgot. A
gyereket is exhumáltatni akartam…
Már sirt:
– Kérem, ott fog ez az ember feküdni közöttük az ő kőarczával… hárman
egymás mellett… és én valahol messze tőlük, hogy oda se mehetek…
Sirt, és a tenyerével idegesen dörzsölte a homlokát.
– Nem lehet… tudom, hogy tenni kellene valamit… de nem lehet… Azt is
gondoltam, hogy elköltözünk egy más temetőbe mind a hárman, és ott
hagyjuk az irnokot… De meggondoltam… Nem bolygatom…
Már most ugy zokogott, mint egy gyerek, s összegörnyedve, reszketve ült
a fatörzsön.
– Csak attól félek, hogy nem tudok majd feküdni máshol… Ők meg hárman
együtt lesznek…
Nagyot sóhajtott:
– Együtt lesznek… az anya, a gyerek, az apa…
– Doktor ur – szóltam – jőjjön, menjünk haza. Ebédre jár az idő.
Akkor fölállt, az órájára nézett s mosolyogva szólt:
– Igaza van. Éhes vagyok. Megeszem a köveket. A sirköveket is.
Szólt, és elnevette magát, borzalmas vigsággal.
*
Egy hét mulva elutaztam a kis faluból. A vasutnál egyetlen ember ült egy
padon. Ujságot olvasott. Hogy kiléptem, rám nézett.
Merev, szoborarczu ember volt. Sápadt, valami szomoru vonással az ajka
körül.
Végigsiklott a tekintete rajtam, aztán tovább olvasta az ujságját. Még
mielőtt a vonat megérkezett volna, szivarra gyujtott s nyugodtan
besétált a faluba.


GYÖRGY HADNAGY ÉS A 12 ASSZONY.

_Az első hat._
Aznap, kora tavaszszal, már megütötte valami vizes, langyos szag az
embert az utczán. Érezni lehetett, hogy a napos oldalon igazán melegebb
van, mint az árnyékoson és ez a tavaszt jelentette. Korán reggel esett
az eső és még mindig nem szikkadt föl az aszfaltról; nagy foltokban
száradt a gyalogjárón.
És György hadnagy érezte, hogy ebben a kellemes, hizelgően langyos
levegőben lassabban járnak az emberek, az asszonyok jobban körülnéznek
az utczán és az időjáráshoz csodás gyorsasággal alkalmazkodó urak
gummiköpenyegben járnak.
Ugy, részegen attól a tavaszi enyheségtől kószált egészen délután fél
hatig. Akkor már elkomolyodott az idő, és fujt a szél. György hadnagy
pedig kiment a körutra és egyszerre csak megjelent a szalonban, csupa
elegánczia, csupa ragyogás és üdeség volt. Az utolsó zsurt tartották az
asszonyok.
– Csodálatos, – szólt a háziasszony, – ma hűtlenek lettek a férfiak.
Látja, csak a kis Gombos, meg a Brand jött el…
De asszony, az volt elég. Egy se igen fiatal már, valamennyi túl a
harminczon. Látszott a viselkedésükön is. Hanyagabbul ültek a
karosszékeken és elég szabad mozdulatokat engedtek meg maguknak. A
szemükben csöndesebb, mélyebb világosság égett. Megtisztult,
megállapodott volt a pillantásuk.
Egyideig csönd volt, aztán, hogy behozták a lámpát, megélénkült a
hangulat. György hadnagy odaült egy barna, erős asszony mellé, és valami
igen fölületes dologról beszélt vele. Az asszony hallgatta, figyelte,
erősen rászögezte a pillantását, de látszott, hogy mást néz a szemében.
György hadnagy egyszerre abbahagyta a beszédet és halkan, komolyan
szólt:
– Mit néz ugy rám?
Az asszony előbb körültekintett. Csoportokban ültek, kaczagtak,
fecsegtek a többiek. Akkor közelebb húzta a foteljét György hadnagyhoz,
és nagyon a szemébe nézett.
– Mit néz… Emma…
– A szemét, hadnagy ur.
Mosolygott hozzá, és hallatlan nyugalommal nézte tovább.
– És mi van azon látni való?
– Semmi. Csak nézem.
György hadnagyban kezdett valami büszkeség-féle ébredni. Hanyatt vette
magát a székben, és mint aki tudja, hogy nézik, pózolni kezdett:
– Hát csak nézzen, Emma, ha talál rajtam valamit.
Majd ő is belemeresztette szemét az asszonyéba. Akkor szólt Emma:
– Igy észreveszik, hadnagy ur. Maga fiatal gyerek… semmi komolyság sincs
benne.
– De Emma…
– Ugyan menjen!
Fölkelt az asszony, végigsimitotta a ruháját és szó nélkül otthagyva a
hadnagyot, egy csoporthoz ment.
Lassan élénkült a társaság. Uj vendégek jöttek, volt köztük egy leány
is, csitri szőke kis teremtés, aki itt a sok, tapasztalattal,
raffináltan öltözött asszony közt egyenesen nevetséges, alaktalan volt.
Tisztelettel nézett György hadnagyra, aki viszont elbizakodott
mosolylyal felelt neki. Majd elment a tükör előtt, és a bajuszát
simogatta.
– Hallatlanul hiu maga, Gyuri – mondta egy kövér kis asszony – nem tud
elmenni a tükör előtt, hogy bele ne nézzen…
– Köszönöm.
Az asszony a szomszédnőjének sugott valamit mosolyogva és mind a ketten
a hadnagyra néztek.
– Mit sugtak?
– Semmit… azt, hogy szeretném magát pofon ütni Gyuri…
– Csak azt? Tessék…
És letérdelt az asszony elé. Az kaczéran hátravetette a fejét, hogy
elővillant a nyaka telten, puha fehéren.
– No üssön…
Az asszony a hadnagy arcza körül legyezgette a semmit, de nem nyult
hozzá, igy a földről nézve, nagyon ingerelte ez Györgyöt.
Tetszett neki az a megtermett, komolylyá, szerelemre érett asszony.
Hirtelen elkapta a kezét és megcsókolta. Aztán nem akarta elereszteni az
ajkától. Amikor pedig látta, hogy mindenki egy nagy divatlap köré
csoportosul, gyerekes mohósággal föltürte az asszony csuklóján a
ruhaujjat és belenyomta az ajkait a telt fehér kis kézbe.
Már az asszony is elpirult és fölkelt. György még mindig tartotta a
kezét, hát visszafordult, haragos pirosan, komoly nézéssel:
– György!
Aztán ellágyult a nézése és hogy a fiu tiszteletteljesen eleresztette a
kezét és meghajolt előtte, végigsimitotta az arczát, lassan, puhán és
szólt, mintha valamit meg akarna okolni:
– Maga még nem elég komoly, hadnagy ur…
A kis szőke lány az egyik sarokból nézte az egészet és majdnem sirt.
Egész héten várt erre a zsurra, amelyre a nagynénje el szokta vinni. És
most észre se vette a hadnagy. Félszegen, durczásan ült a széken és
amikor feléje közeledett György, blazirt mosolyt akart erőltetni, de nem
sikerült neki. Ellágyult és fájó gyönyörüséggel hallgatta, hogy mint
csipkedi, gúnyolja a fiu.
– Piczi baba, – mondta neki és rázogatta a térdét. Aztán tovább ment.
A kis lány utána nézett, és volt már annyira asszony, hogy kitalálta a
helyzetet. Nézte, mily furcsa pillantással néz a sok érett asszony erre
a csinos, bohókás fiura és látta, hogy egymástól féltik. Nem rettennek
vissza egy-egy igen szabad mondástól, mozdulattól, csakhogy velük
foglalkozzék.
Aztán átment György a másik szobába, ahol az urak kártyáztak. Talán csak
azért ment át, hogy az asszonyokat bántsa. És elcsillapodott a beszéd,
majd egészen elhallgatott mind, és nyugodtan ült a széken. Ahogy az ajtó
nyilott, látszottak a férjek, a kényelmes, czinikus urak, a kereskedők
és börziánerek, akik csak a tényleges dolgokat szeretik, és akik
mindenre gunyos viczczet tudnak. A szalonban pedig egymás mellett ültek
a puha, meleg illatban ezek a szines ruháju, raffinált asszonyok, csupa
kivánat azoknak, akik nem a férjeik. Nem tapasztalatlanok, ábrándosak,
de tudók és elkeseredettek, akik tudatára ébredtek annak, hogy szükségük
van a lázakra és a szines álmokra. Nem pedig a komoly üzletekre és a
czinikus okosságra. Ők költőket olvastak és franczia novellákat.
Ismerték azokat a férfiakat, akik idősebbek voltak, vagy olyanok, mint a
férjeik.
Most mind hallgattak és a hadnagy alakjára gondoltak. Érezték, hogy ez
az ember most másodszor boldoggá tehetné őket, ez a mohó, nevető-siró
gyerekember, akiben tulárad az erő, és a bájos, affektált unottság. Ők
érezték, hogy erre a romantikára még szükségük van, és ezért talán mind
szerelmesek is voltak a hadnagyba.
De nem volt komoly fiu, és féltek a fecsegésétől. Talán volt köztük aki
nem félt, és aki rábizta a becsületét. Talán valamennyi, mind a hat,
ebben a kis körben.
De ki tudhatja ezt?
És ahogy ott ültek, és beleélték magukat idegesen egy szines képbe, hogy
mélyebb, hangosabb lett a lélekzetük, nyilott az ajtó és visszajött a
hadnagy. Friss volt, szép, fiatal. Mosolyogva nézett körül, és mondta:
– Micsoda hallgatás.
Mindenki ránézett, de csak a háziasszony szólt, előkelő mosolylyal:
– Gondolkozunk.
Impertinens arczczal, nyugodt, hideg szemtelenséggel kérdezte erre
György:
– Rólam?
Senki se felelt, annyira meglepett mindenkit az elbizakodottságnak ez az
éles szava. Csak a szőke bakfis kaczagott föl hangosan és kiáltott:
– Hogyne! Éppen azon jár az eszünk.
Elpirult és derülten néztek rá az asszonyok. Aztán egymásra néztek.
György hadnagy pedig összeütötte a bokáját, és okos érzékkel, diadalának
tetőpontján érezve magát, bucsuzott:
– Hölgyeim, kezeiket csókolom.
És kiment. Ahogy lefelé haladt a lépcsőn ugy érezte, hogy könnyedén jár,
és valami kitörni készülő büszkeség fesziti a mellét. Az utczára nagyon
elégedetten ért le és az első kirakatüvegbe belenézett. Jól látta magát
benne. Aztán tovább ment, és diadalmas érzésében, büszkeségében nem is
látta a járókelő embereket. Csak azokat a vágyakozó, meleg pillantásu
asszonyokat látta ott fönn, és férjeiket, a kövér, hideg, örökké
gunyolódó alakokat a füstben.
Akkor nyugodtan, tisztán, szinte örömmel szólt, mintha valami fontos,
nagy dolgot mondana:
– Brády György. Császári és királyi hadnagy.
Igy hivták őt, a bohó, szeszélyes katonát, és ez gyönyörüen, diadalmasan
hangzott.

_A második hat._
Könnyen, lassan ment tova az utczán, és nem is nézett a járókelő
asszonyokra, ugy tele volt a maga dicsőségével. Alig ért azonban az
Andrássy-utig, hirtelen gondolt egyet, átment a másik oldalra és
becsöngetett az első emeleten.
Egy fiatal ügyvéd barátja lakott ott, akinek a felesége husz esztendős
volt. Ilyenkor, ugyanezen a napon ő is zsurt tartott, amelynek még
nagyon iskolaize volt. A háziasszonykával együtt hatan voltak az
asszonyok, csupa gyerekarcz, pajkos kis teremtés, iskolatársak
mindannyijan. Valósággal játszadoztak, mint a gyerekek, és kigyult a
szemük, amikor a kis babájukról szónokoltak.
Már vége volt az uzsonnának, amikor György hadnagy megjelent köztük. Az
előszobában, ahol levetette a köpönyegét, bele se nézett a tükörbe,
mintha érezte volna, hogy hóditóbb már nem is lehet. Bement a szalonba s
ahogy katonásan megállott a középen, mindenki ránézett.
– Kisztihand!
– Éljen, éljen! – kiáltozott a kis háziasszony, aki éppen akkor adta elő
ujon szerzett tapasztalatait a csecsemőhumor terén – üljön le, kedves
hadnagy!
Egy-két asszonyt még nem ismert György, annak bemutatták. És azzal
mindjárt le is ült egy ismerőse mellé és beszédbe ereszkedett vele.
– Mit csinál a férje, Janka?
– Ott van. Nem látja?
Ott állottak a férjek, a félhomályban, a kályha körül. Ezek nem
kártyáztak még. Csupa fiatal, erőtől duzzadó fiu, jókedvü, előkelő, aki
szivesen beáll még a társaságba bolondnak a felesége kedveért. Valami
öreg bácsi tartotta őket szóval és láthatólag unatkoztak. Kettő-három az
asszonyok közé is keveredett.
– Látom – mondta a hadnagy – nos, és hogy vannak?
– Köszönöm, jól. A kis babám ennivaló. Jőjjön el, nézze meg.
– Kérem.
Ezeknek az asszonyoknak zavaros tüz ég a szemükben, nem vált benne külön
még a szerelem az anyaságtól. Mintha egyszerre kiragadták volna előbbi
világukból, rá se hederitenek a katonaruhára, és ime nem a szemébe
néznek Györgynek, hanem elnéznek a feje fölött. A kályha felé néznek,
ahol az uraik állanak.
Tovább beszélt a hadnagy.
– Janka, maga borzasztóan felejt…
– Hogy érti ezt?
– Maga már bizonyosan elfelejtette a mi dolgunkat.
Egyszer nyáron egész délután csókolóztak a Margitszigeten. Ez volt „az ő
dolguk.“
– Dehogy felejtettem el… minden este megmutatom a férjemnek, hogy hogyan
csókolóztunk magával…
– Arra nem gondol, hogy az nálam mélyebb érzés volt, kis Janka?
Janka nagy komolyan nézett rá, előre hajtotta még leányos, szükvállu
felső testét, és a szemével hunyorgatva mondta:
– Nem igaz.
– De igaz. Maga akkor megigérte, hogy mindig fog szeretni…
– Maga csacsi, György. Szemtelenséget beszél.
Fölkelt és otthagyta Györgyöt, aki ugy maradt a széken, ahogy
előrehajolva beszélt hozzá. És igy komikus alak lett. Még odament egy
másik kis asszonyhoz, aki – mialatt beszélt vele – a vállán keresztül a
férjével kaczérkodott. Majd a háziasszonyhoz ment, aki köteles
figyelemmel fogadta, de nagyon is szeretetreméltó volt.
És játszottak, gyerekeskedtek a csöpp asszonyok, csak néha nyilt komoly
nagyra a szemük, amikor a gyerekeikről beszéltek. Ilyenkor bölcs
tanácsokat osztogattak egymásnak, és egyik-másik a férje vállára
hajtotta a fejét. Általában uralkodni kezdett az anyaság hangulata, a
hálás, nagy, széles érzés a férj iránt, aki édes okozója volt a
fájdalomnak, aggodó, ápoló, örvendő apa, és erős támasz, amikor már
lehetett járni.
Már haza akartak menni, mert a kicsikét nem lehet annyi ideig egyedül
hagyni. Györgyre nem hederitettek, ő bambán hallgatta ezeket a dolgokat,
amikhez nem volt érzéke. De a mások férjeivel foglalkoztak az asszonyok,
mert ők is körösztülmentek a kis babák életének fázisain.
És szinte fázva, dideregve az idegenségtől, bujtak vissza a férfiak
vállai mögé, füzték erős karjukba az övéiket. Általában érezni lehetett,
hogy jobban szeretnének otthon lenni.
György akármit csinált, észre se vették. Egyiknek-másiknak bókolt, mind
udvariasan felelt. A gyerektelen fiuk czinizmusával beszélt a kis babák
apró dolgairól. Némelyik mulatott rajta; egy kis vörösesszőke asszony
megjegyezte:
– Ez majom.
Látta, hogy itt nincs sikere, de azért ragaszkodott a dologhoz.
– Várjatok csak – gondolta – ti nem ismertek engem. És megint a hat
érett asszonyra gondolt, aki oly izzó epedéssel nézett utána.
– Ezek az éretlen kis hölgyikék… gondolta.
A kis Jankához ment:
– De azért jó barátok maradunk, kis Janka!
– Oh, kérem.
Nem ezt várta. Az asszonyka pillantása álmodozva kalandozott el a
szalonban. Bután ismételte:
– Azért jó barátok maradunk.
A kicsi Janka erre összehuzta a szemét, mint akinek beleakad a
pillantása valami jelentéktelen tárgyba, hogy nem tudja levenni róla, és
csak bólongatott a fejével. Aztán elkapta a tekintetét a
könyvesszekrényről és hirtelen, mintegy fölriadva kérdezte:
– Tessék?
Nagyon unalmassá vált a dolog György előtt. Az asszonykákon nagyon
meglátszott, hogy haza akarnak már menni. Nyolcz óra felé járt az idő.
Egy-egy férj csókolgatta a felesége kezét.
Akkor György, hogy senki ügyet se vetett rá, szégyenlősen, némi igen
halvány szomorusággal sétálni kezdett a lakásban. Körüljárt az
ebédlőben, megnézegette a hamutartókat, és alaposan megfigyelte a
lámpát. Majd lassu, nesztelen lépéssel kitévedt az előszobába. Nagy,
világoskék üveggömbből áradt szét onnan a halavány világosság. És neszt
hallott hátul, a félhomályban. Ahogy hozzászokott a szeme ehhez a
világitáshoz, látta, hogy ott hátul, majdnem a sarokban áll Janka,
előtte a férje és a kis asszony a nyakába kapaszkodik a nagy fiunak és
hangtalanul, erős öleléssel csókolja az ajkát. Nem csattanó csókkal,
hanem hosszu, meleg tapadással. A zajra, anélkül, hogy látták volna
Györgyöt, beszaladt a szalonba, utána ment a férje.
És gondolta magában György hadnagy, hogy itt nem kell bucsuzni. Majd
csak angolosan, köszönés nélkül távozik. Magára is vette a köpenyegét, a
fejébe csapta sapkáját és kiment, el.
Csöndesen, kis melankóliával gondolt a lépcsőn a kis, boldog Jankára,
meg mind erre a hat igen fiatal asszonyra, aki elérhetetlen neki. Az
érett asszonyokra is gondolt, de ez most visszatetsző volt előtte. Hisz
csak jelentkeznie kell ott…
Lenn az utczán aztán elvegyült az emberek közé, a szemére huzta a
sapkáját és még visszanézett az emeleti utczai ablakokra. A függönyön át
látta a párokat az ablakoknál.
Aztán már szomorubban gondolt a kis Jankára, aki oly szenvedélyesen
csókolta az urát az előszobában. Majd emlékébe idézte az izgatott
margitszigeti délutánt, a Janka akkori ügyetlen, leányos csókjait, és
akkor egyszerre fölkapta a fejét. A sapkáját is fölhuzta a szeméről és
benézett egy kirakatba. Határozottan mondta:
– Brády György egy szamár hadnagy.
És nem volt tisztában sem önmagával sem az asszonyokkal.


A VIZIMALOM.

I.
Egymás mellett állott a piszkos kis hegyipatak mentén a sok érczzuzó
mühely. Éjjel-nappal dobogott mindenikben a nagy fakalapács és csöndes
éjszakákon olyan volt ez a hang messziről, mintha a föld szive dobogna
egyenletes, tompa veréssel. A viz másik partján csupa zöld volt.
Áthajlottak a szürkészöld füzek a másik partra, hátrább, ahogy
emelkedett a hegy, sötét bokrok csomósodtak össze rendetlenül.
A vizimalom a legcsöndesebb épület volt a parton. Lomhán forgott nagy,
ócska kereke a vizben, s belülről valami szelid kopogás, zörgés
hallatszott mindig. Nem nagyon nyitogatták a kapuját, alig ment be
valaki rajta. Csöndes malom volt, amint ott állott a sok zöld között
kopott-szürkén, szinte szomorúan.
Hajnal elmulott és már nagy sugarakkal folyt végig a gyepen a tavaszi
napfény. A segédtiszt pedig a malom mellett állt és nézte a nagy
kereket, amelyet csöndes zugással hajtott a viz. Aztán átkerült a másik
oldalra. Onnan a füzeket nézte, meg a bokrokat. Nagy darab kék ég borult
föléje, s abba belemélyesztette a tekintetét, mint valaki, aki huszonhat
éve csak követ látott, utczát, meg gázvilágitás mellett teleirt és
teleirandó papirosokat.
Nagyokat lélekzett, szivta a fenyők felől jövő szellőt és ez
kipirositotta az arczát, lüktetésbe hozta ereit. Izgatott volt szegény
Rók István.
És amint járt-kelt a malom körül, ahol a gyerekkora eltelt, szembe
találta magát a méltóságos urral.
– Alázatos szolgája, méltóságos uram…
– Jó reggelt, Rók. Mit csinál itt ilyen korán?
– Sétálok, sétálok. Az ember szeret itt sétálni, ahol már huszonhat éve
nem volt.
A méltóságosnak kellemetlen volt ez a melankolikus emlékezés.
Közbevágott:
– A különvonat mikor érkezik?
– Tizenkettő ötvenkor…
– Igen? Már találtam lakást a kegyelmes urnak. Gyönyörü két világos
szoba, konyha…
Ezt mondta és piszkált botjával a füben. Czilinder volt rajta, meg
világos felöltő. Előkelő arcza volt, kissé őszes bajusza.
Rók csak elbámult a hegyi patak felé és csöndesen szólt:
– Huszonhat éve.
– Igen…
– Akkor itt játszottunk… Emlékszik még, méltóságos uram? Itt halásztunk
a malom mellett, pedig soha hal nem volt ebben a vizben… meg horog se
volt a pálczánkon…
Mosolygott. Kitört belőle az emlékezés és majdnem kevesebb tiszteletet
tanusitott a tanácsos iránt, mint máskor. Már hadart, izgatott
gyorsasággal beszélt az őszes fejű, görnyedt kis ember:
– Akkor a sánta Zsitko volt a molnár. Hol lehet most már az öreg? Az
Annica… szép lánya volt. Haj, haj!
A tanácsos az óráját nézegette. Kelletlenül lépkedett erre-arra. Éppen
most, éppen itt kellett ezzel a szürke alárendeltjével találkoznia.
– Elmult, vége… – folytatta Rók, aztán a malom falán keresgélt a sok
karczolás, irkafirka között – itt van még a nevünk is, méltóságos ur,
nézze!
Gyerekes öröm villogott a szemében, amikor fölfedezte az ákombákom
irást. Gyerekes nagy vonásokkal volt a falra irva: Rók Pista, Gömöry
Bandi, örök jó barátok. Alatta az évszám, meg egy idétlen koszoru.
– Ezt együtt csináltuk, amikor elment iskolába Pestre a méltóságos úr…
ugy-e, tetszik emlékezni?
A tanácsos elpirult és ajkát harapdálva nézte az irást. Igen, ők
csinálták, régen, huszonhat esztendeje.
Akkor aztán egyik se szólt többet. Rók ugy érezte, hogy tiszteletlenség
a méltóságost erre az irásra figyelmeztetni. A méltóságos meg szégyelte
az irást. A botjával meg is piszkálta.
Aztán hirtelen, előkelően sarkon fordult.
– Jó napot Rók, megyek a vasuthoz. Háromnegyed tizenkettőkor legyenek
ott mind.
Rók meghajolt, köszönt és elbámult a tanácsos után, amint az ringó,
óvatos lépéssel ment a kissé nedves uton, a botját pörgetve keztyüs
ujjai közt, majd jobbra pillantva az egymáshoz dülő alacsony tót
házikókra, majd balra, a rohanó patak felé.
Bámulta, nézte és fájdalmat érzett. Sajgott valami az ő szürke lelkének
legmélyén. Utóvégre is itt születtek mindaketten és miért oly előkelően
hideg most a méltóságos. Kidüllesztette beesett mellét és könny is
csillogott a szemében. A malomból szelid, ritmikus zörgés hallszott és a
patak locsogott a kerék alatt. Ökölbe szoritotta kezét és az irásra
nézett. Örök jó barátok. Igen, ez a tizéves gyerekek stilusa.
A méltóságos már messze ment. Csak világos foltnak látszott az uton
előkelő tavaszi kabátja. És ő belőle csak napidijas lehetett. Ugy
érezte, hogy ha most erre rohannának a tépettingű, véresfejü
szoczialisták, amilyeneknek ő őket képzelte, velük rohanna, bukdácsolva,
nehezen, sirva orditaná a Marseillaiset és rohannának aztán mind a
méltóságos után, akiből már semmi se látszott a hosszu uton.
Akkor arra zörgött egy szekér és a szegény rongyos tót kocsis mélyen
kalapot emelt előtte.
A nap kisütött széles, nagy fehér sugárzással és friss szellő jött a
fenyvesek felől.

II.
Az ujon elkészült Lajos-tárnát ünnepélyesen megnyitották. A miniszter
magas röptü beszédet mondott a bánya-iparról; a sok kiséretbeli ur
tapsolt, az igazgatók hajlongtak, az ujságirók jegyeztek. Aztán a
bányászok énekkara elénekelte a himnuszt.
Nagy ünnepély volt ez a kis faluban, talán száz évben se esik meg
egyszer.
A bankett lenn volt a nagy vendéglőben, a falu tulsó végén. A kocsik
mind előállottak, de a kegyelmes ur szeszélyes volt.
– Gyalog megyünk – mondta – eleget ültünk a vonaton. Ez a kis ut nem
árt, ugy-e direktor ur?
A direktor ur szivéből kaczagva felelt:
– Nem árt! Már hogy is ártana, kegyelmes uram…
Azzal megindultak szépen lassan, elől a miniszter az igazgatókkal. A
vidék megnyerte a kegyelmes ur tetszését, és élénken magyaráztatta
magának a szebb pontokat.
– Ez itt a Granicza… Ott fönn a kápolna körül van a temető. Az a fehér
obeliszk tizenöt bányásznak szól, aki meghalt negyedéve a nagy
robbanáskor.
Rók hátul ment a sok kisebb hivatalnokkal.
– Én itt születtem – mondogatta – meg a méltóságos ur is. Együtt
játszottunk mindig…
Már közeledtek a vizimalomhoz, és a kollégák nagyon érdeklődtek a dolog
iránt.
– Ő is itt született? Lehetetlen…
– Hát már mondtam. Együtt játszottunk.
– Aztán emlékszik rád?
– Eddig nem emlékezett. Ma reggel aztán találkoztunk itt, véletlenül. Ő
előrejött a lakások miatt, én a személyzet közt voltam, mellette. Most
már emlékszik…
Egy gunyos hang szólt:
– Majd Pesten megint nem fog emlékezni!
Rók érezte, hogy ennek igaza van, de azért belemagyarázta, hogy nincs.
– Már hogyne emlékeznék… Látjátok ott azt a malmot?
– Melyiket?
– Azt a kopottat, ott a patak mellett a füzfáknál…
– Igen. Nos?
– Ott játszottunk mindig. Rá is van irva a falra a nevünk.
Büszkén nézett körül, és csodálkozást látott társai arczán.
– A nevetek?
– Igen. Az van utána irva, hogy „örök jó barátok.“ Majd mindjárt
megmutatom.
Mind közelebb értek a vizimalomhoz. A kollégák a fákat bámulták, a
fenyőillatos erdőt, a friss eget, a hegyeket a távolban.
A malomnál megállottak. Az első csoportok már jó messze mentek, utánuk
senki se jött.
Rók kipirultan szaladt a malomhoz:
– Itt van… – mondta, de még nem látta az irást – itt… vagy a tulsó
falon, már magam se tudom…
Átmentek a tulsó falhoz, egymás vállán át nézték, keresgélték az irást.
Rók izgatottan tördelte az ujjait. Aztán a gallérjába kapaszkodott, azt
huzogatta, tágitotta. A nyakát forgatta erre-arra, és piros volt,
izzadt.
Az irás nem volt ott. Le volt kaparva az egész a szürke, vakolatos
falról.
– Hol van? – kérdezték.
Bambán nézte a falat vizes, szürke szemével, amelybe ezuttal nem futott
könny. Nagyon csöndesen, alig hallható suttogásal mondta:
– Nincs. Valaki lekaparta.
Aztán tovább mentek. Jó darabon senki se szólt egy szót se. Mindenkinek
kellemetlenül esett, hogy nem volt ott az irás. Akkor Rók érezte, hogy
mondani kell valamit. Élénken, mintha nem is tartaná fontosnak a dolgot,
mondta:
– Hiszen már huszonhat esztendeje, hogy odairtuk…


PÁN.

I.
Kora hajnalban, hogy megült a harmat az ujonsarjadt füszálakon, a sok
nagy világossárga virágon, végig a mezőn, utra kelt Pán. Előbb
végigkalandozott a domboldalon, be-bekukkantott a kertekbe, majd fölment
a széles domb hátára a halványzöld bársonyfüvön és megállott egy barna
ház előtt.
A barna házban keresztény tudósok laktak, buvárkodtak nap-nap után, és
sok fájdalommal éltek ezen a világon. Amikor az élet nem hozott nekik
fájdalmat, maguk vertek sebet a testükön.
Messze, tiszta fehér fénynyel világolt a nap a lankás, szelid hullámos
vidéken; az ég tiszta, nagyon világoskék volt, világoszöld a fű,
világos, tiszta minden.
Pán nesztelenül járt a füvön, és mint mondám, megállott egy ház előtt. A
sötét, nagy kapun kalapács lógott. Pán azzal kopogtatott és messze
döngött a kopogtatás a belső folyosókon. Azután kijött egy ember:
– Pán…
– Igen, Pán. Itt van a tudós Theodoros?
– Itt.
– Hivd ki. Mondd, hogy várom…
Azzal megfordult, lenézett a széles, virágos völgybe és várt. Néhány
pillanat mulva kijött Theodoros:
– Itt vagyok, Pán. Ugy látom, hogy kissé megvárattalak.
– Az nem tesz semmit. A virágos bokrokat néztem, és igy szivesen várnék
alkonyatig is. De jőjj.
És elindultak, kószálni a friss tavaszi reggelen a mezőkön, ligeteken
keresztül, ahogy minden nap szokták. Mert jó barátságban voltak:
Theodoros, a keresztény tudós ifju, és Pán, a pogány isten. Theodoros a
názáreti vallásalapitó tanairól beszélt neki, s erre eltünt Pán arczáról
a vigyorgás. Szőrös kecskelábát lassan rakosgatta, és ringó testtel,
hallgatagon ment Theodoros mellett. Hogy valamivel foglalkozzék,
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 5
  • Parts
  • A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 1
    Total number of words is 4043
    Total number of unique words is 1810
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 2
    Total number of words is 4094
    Total number of unique words is 1774
    33.6 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 3
    Total number of words is 4079
    Total number of unique words is 1696
    37.7 of words are in the 2000 most common words
    52.9 of words are in the 5000 most common words
    60.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 4
    Total number of words is 4017
    Total number of unique words is 1779
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    49.2 of words are in the 5000 most common words
    57.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések - 5
    Total number of words is 3269
    Total number of unique words is 1466
    38.5 of words are in the 2000 most common words
    50.6 of words are in the 5000 most common words
    58.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.