A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 5

– Talán azt akarja, Samu bátyám, hogy én is az öreganyámba legyek
szerelmes?
– Világért se! – tüzelt az öreg. – Csak szeresd te mindig a fruskákat,
mert hidd el nekem, hogy addig ér valamit az asszonyféle, a míg rövid a
szoknyája. Magam is… No de hagyjuk az én dolgomat. De feleségül mégis
csak azt vedd, a kit én választok ki a számodra. A vén szem többet lát,
mint a fiatal szem, mert a vén szemben kevesebb már a szines anyag, a
mely rózsaszinűnek mutatja az életet.
Felemelte a kezét, csettintett a nyelvével:
– Remek pártim van számodra.
Viczky kedvetlenűl fordított hátat:
– Nyugodjon bele, Samu bácsi, a megváltoztathatlanba. Én csak azt veszem
el, a kit szeretek.
Az ajtón kopogtattak és Blásik János dugta be a fejét. Hivatalos hangon
jelentette:
– Az óra már éjfélre jár. Tekintetes ügyvéd úr, fejezzük be a
hazudozást. A kisgazdámnak aludni is kell.
Viczky meglepődve nézett Blásikra.
– Hát kend engem vár?
– Igenis, – felelt az egykori udvarmester, – én a megdicsőült urunk fiát
nem hagyom el se földön, se égen.
Viczky elbucsúzott a gyámapjától.
– Édes fiam, – mondta Baracskay bácsi szinte meghatottan, – verd ki a
fejedből Fátyol Rózsikát. Én mondom neked, a ki az életet ismerem, hogy
az egész tervet a vén Fátyol eszelte ki, mert nagy gazember az öreg.
Nyakadba akarja sózni egyik lányát. Szinészkedés az egész. Minden
fiatalembernek kivetnek ilyesféle hálót. Sok belebukik, némely elkerüli.
Ne higyjél azoknak a lányoknak, a kiknek semmijük sincs. Azok mindig
komédiáznak. Fiatalság: bolondság. A szerelem elmúlik és marad a
szegénység. No, aludj jól. A «Griff»-ben jó szobák vannak. Aludt benne
az apád is.
A míg Viczky a Blásik János kiséretében – a ki lámpát vitt előtte, – a
«Griff» felé ballagott, mindenféle zavaros gondolatok és érzelmek
torlódtak össze benne. Most már bizonyos, hogy a mi vagyonkája volt, az
elúszott a gyámapja kezén, a mint az előrelátható volt. Nem is nagyon
haragudott az öregre. Természetesnek találta, hogy elköltötte a
gondjaira bízott pénzt. Ismerte már az embereket annyira, hogy meg
tudott nekik bocsátani. De már most mi lesz tovább. Azzal állítson be
Rózsához, hogy még egy szoknyát sem vehet neki a vagyonából? Mert ha a
zöld erszényt nem találja meg, akkor semmije, semmije nincs. A zöld
erszény pedig mind bizonytalanabbá válik, hisz Baracskay bácsi a föld
alól is előkerítette volna a pörei folytatásához.
Egy utczakeresztezésnél a vak éjszakában megállott Blásik János a
lámpával és az utat mutatta:
– Vigyázzunk a kanálisra, kisgazdám. Sok ember kitörte már itt a lábát.
Mikor a veszedelmes ponton átjutottak, Viczky így szólt Blásikhoz:
– Tudja-e, János, hogy egy kis baj van az apai jussommal?
– Tudom, tudom, – felelt Blásik. – Az egész város tudja régen. A szegény
tekintetes úr nem tehet róla. Kutyaszenvedély a pörösködés.
– Hát azt az erszényt, a mit a fekete kakas elvitt, keresték-e?
Blásik megállott a lámpással. Suttogó, szenvedélyes hangon válaszolt:
– Kerestük, de hiába kerestük. Jó helyen van az!
Viczkynek megdobbant a szive.
– Hol van, János?
Blásik a szájára tette a kezét és a fejét rázta. Egy darabig küzködött
magával, aztán kimondta:
– Az erszény nem lehet máshol, mint özvegy Viczkynénél, a ki a kertünk
végében lakott. De most már nem mondok többet.
Elérték a «Griff»-et. A régi, tisztújítás-korabeli szálló, mint egy
nagy, fekete sírdomb emelkedett ki az éjszakából. A földszinten világos
volt és czigánymuzsika hangzott ki a vasrostélyos ablakok megől. A
nagybőgő morgásába hangos pohárcsengés vegyült.
– Ugyan kinek van olyan széles kedve? – kérdezte Viczky Gábor. – Itt nem
igen lehet majd aludni az éjszaka.
Blásik János felkapaszkodott a sarokkőre és bepislogott a szines
függönyökön, a melyekre Kossuth és Rákóczy képe volt festve. Nevetve
tért vissza:
– Ugyan ki mulatna más, mint Zathureczky tekintetes úr. Nincs ebben a
vármegyében másnak pénze a mulatozásra.
Viczky emlékezett Zathureczkyre még a gyermekkorából. Akkor is
országraszóló lump volt az öreg Zathureczky és ő volt a leghíresebb
tánczos. Eszébe jutottak a bolondnál bolondabb tréfák, a melyeket
atyjával együtt követett el a híres tréfacsináló. Egyszer csaknem
felgyújtották a házat jókedvükben. De az sem volt az utolsó dolog, a
mikor Zathureczky egy szakajtó új krajczárt szórt ki a Viczky-ház
ablakából a hetivásáros nép közé. Olyan dulakodást, marakodást se látott
azóta a világ. «Viczkyre rájött a bolondja!» – kiabálták az emberek és
az egész város összecsődült kapkodni az «aranyak» után. Igaz, hogy a
félrevezetett utczai nép sorban beverte a Viczky-ház ablakait, de Viczky
Ede csaknem halálra kaczagta magát.
– Köszönöm, Zathureczky. Igazi aranyakkal sem csinálhattunk volna
nagyobb kutyakomédiát.
– Látod, hogy olcsón is lehet mulatni, – mondta Zathureczky és azóta
vált szokásává Viczky Eduárdnak, hogy az aranypénzei közé új
krajczárokat kevert. Zathureczky megtanította takarékoskodni.
Az emlékezésre Gábornak felmelegedett a szive és felkiáltott:
– Ejnye, hát él még az öreg, meg kellene nézni.
Az étkező-szoba kilincsére tette a kezét, de Blásik János elébe ugrott:
– Majd én megyek előre, kisgazdám. Nem igen tanácsos ide belépni akkor,
ha az urak mulatnak. Néha pisztolylövéssel fogadják a hivatlan vendéget,
de a borosüveg: az biztos.
Egy percz múlva, amint Blásik János bement, felpattant az ajtó és egy
szikár, őszbecsavarodott, pirosképű férfiú lépett ki rajta. Az egyik
lába kissé biczegett, de azt ügyesen rejtegette, hogy szinte
affektácziónak látszott a sántasága. Két karját ölelésre tárta:
– Viczky! – kiáltotta. – Egy igazi Viczky van a szemhatáron és ezt mi
csak most tudjuk meg! Ezer ördög. Még tán a mozsarak sem pukkantak, a
mikor jöttél? Ejnye, ejnye, mért nem irtad meg előre a jöveteledet?
Megölelte Viczky Gábort és kétoldalról megcsókolta az arczát.
Tetőtől-talpig végignézte.
– Megemberesedtél, – mondta elismerőleg. – De az apádhoz nem
hasonlítasz. Inkább az anyádhoz. Ezek az ábrándos tekintetü szemek, ez a
beszédes kis száj az édesanyádé… Engedd meg, fiam, hogy megmondjam
neked, szebb asszony, mint az édesanyád, nem volt három vármegyében. Mit
csinál, egészséges?
Viczkynek eszébe jutott, hogy már régen kapott levelet az édesanyjától
Bécsből, a hol azóta a bárónőnek szegénynek sora jobbra fordult és
alapítványi hölgy lett.
– Nincs semmi baja, – felelt.
– Kérlek, el ne felejtsd hódoló kézcsókomat átadni, ha véle találkozol.
Bizonyosan emlékezni fog a bolondos Zathureczkyre. Én mindig olyan jó
bolond voltam a hölgyek körűl.
A tágas étteremben a középső részt a czigánybanda foglalta el. Ott
muzsikált a Kövér Benczi Gyula, a ki három aranyórát hordott mindig a
mellényében és az ingeit Bécsben mosatta. A híres Benczi czigányba
ojtott úr volt. Dehogy is fogadott volna el pénzt a régi világban,
tönkrement gavalléroktól. Minek? Neki több volt, valóságos czigányprimás
volt. Házai, földjei voltak. De ha Zathureczkytől öt forintot kapott,
jobban örült annak, mint ha valamely meggazdagodott lócsiszár százasokat
dobott a tányérjára. Ismerte, hogyne ismerte volna az öreg Viczkyt.
Egyszer ezerforintost ragasztott a homlokára. Az ilyesmit nem szokás
elfelejteni. Tussal fogadta Viczky Gábort és Zathureczky oly büszkén
kapaszkodott a fiatalember karjába, mintha a trónörököst vezette volna.
– Nini, ezek talán nem tudják, hogy semmim sincs? – kérdezte magában
Viczky, a mikor az alázatosan mosolygó czigányok, pinczérek sorfala
között elhaladt.
A sarokban egy kis asztalka állott, rajta egy félliter lőre, a míg a
czigányok körűl ezüstvedrekben pezsgő állott. Az asztalkához vezette
Zathureczky Gábort és ott nagy szertartásosan helylyel kinálta:
– Ne vesd meg szerény asztalomat. Mit parancsolsz? Pezsgőt vagy
szilvoriumot. Én sohasem iszom pezsgőt, csak kocsisbort.
Viczky tapintatosan felelt:
– Veled tartok.
Zathureczky megtöltötte a poharakat.
– Isten hozott, fiam, csakhogy már egyszer mi is eszedbe jutottunk.
Remélem, most már itt maradsz nálunk. A homok csak a homok mellett érzi
jól magát. A hol egyedül van a homok, ott elfújja a szél, de a sok
homokkal a vihar sem birt. Mi homokok vagyunk. Még egyszer: Isten
hozott. És ha valami hivatal kell, csak nekem szólj.
– Egyelőre nem szándékozom hivatalt vállalni, – felelt Viczky
röstelkedve.
– Nono, valamiből csak kell élned, fiam. Nem hiszem, hogy az öreg
Baracskaytól húsz krajczárt visszavasalhass. Könnyelmű ember, de meg
kell neki bocsátani, mert vannak jó tulajdonságai is. Igyunk, Gábor.
A bor savanyú és dohos volt, igazi kocsisbor, a mely kinyitja a bicskát
az ember zsebében. Zathureczky észrevette, hogy Gábornak nem izlik az
ital.
– Parancsolsz pezsgőt? Van annyi, a mennyi kell. Hé, Barkó úr!
Rákiáltott a fogadósra, a ki a Viczky Gábor megbámulására szintén a
szobába sompolygott. A vörösképű emberke ügyetlen hajlongással
közeledett.
– Hány üveg pezsgőm van még a pinczében?
Barkó előrántotta könyvecskéjét és hadarva felelt:
– Ha a mai fogyasztást is beleszámítjuk, még hatszázötvenhárom üveg áll
odalenn, vagy legalább is kell állnia.
Zathureczky fejedelmi kézmozdulattal elbocsátotta a fogadóst és Gáborhoz
fordult:
– A mint láthatod, pezsgőnk van elég, ha pénzünk nincs is. Kiváncsi
vagy, hogy honnan van annyi pezsgőm. Hát a múltkoriban nyertem ezer üveg
pezsgőt.
– Jeles ember lehet, a ki ezer üveg pezsgőbe fogad.
Zathureczky nevetve fújta a füstöt a mennyezet felé:
– Koránsem jeles ember. A ragyás Bunkó bácsi, a nyugalomba vonúlt
uzsorás az illető. A vén gazember, a ki hosszú életében még az
elhasznált gyufaszálakat is összegyűjtögette fűtőanyagnak télire,
vénségére megengedte magának azt a luxust, hogy idejárjon a
Griff-kávéházába egy pohár tejecskére. El szokott üldögélni egész
éjszaka, mert aludni nem tud és a világosságot ingyen kapja. A minap
aztán éjszakai unaloműzésből egy kis bűvészeti előadást tartottam a
fiúknak a billiárd-asztal felett. Ezüstforintosokat varázsoltam elő a
fülekből, gallérokból, zsebekből. Az öreg Bunkó csakhamar érdeklődni
kezdett és a sarokból odatipegett. Villogó szemmel kisérte az
ezüstforintosok bűvös vándorlását, eltűnését és a midőn az ő zsebében
találtuk meg az eltűnt forintost, magánkívül volt az öreg a
meglepetéstől:
– Becsületemre, – dadogta, – sohasem hordok magamnál többet tiz
krajczárnál, mert félek a rosz emberektől…
– Pedig ott, a honnan ez a forint kikerűlt, van még több is, – mondtam,
«visszaadván» neki az ezüstforintosát.
– De bizony nincsen, – esküdözött az öreg. – Hisz csak ismerem a
kabátomat, – kiáltott fel, össze-vissza forgatva a megzöldült, ezerfoltú
alkotmányt, a mely tagjait födte.
– Hát én mernék fogadni, hogy legalább tiz ezüstforint van a zsebeiben.
Száz forintot teszek tiz üveg franczia pezsgő ellen. (Mert épen
szomjasak voltak a fiúk.)
A ragyás Bunkó nem szólt semmit; kiment az udvarra és miután mégegyszer
alaposan keresztül-kasul vizsgálta zsebeit, vigyorogva tért vissza.
– Tartom a fogadást! – kiáltotta.
Nyomban papirost, tintát hozattam és Fabula fiskálist felállítottuk a
piquet mellől.
– Húzd fel az eszed, pörvesztő, – mondtam neki, – olyan legyen az az
irás, hogy akár a törvény előtt is foganatja legyen.
– Nono, – dörmögte a vén Bunkó, mert a törvényről nem szeret hallani.
A tanuk aláirták az irást, én pedig Bosco nyomdokain haladva, kiráztam
az ezüstforintosokat az öreg kabátjának a belső zsebéből.
A vén gazember kékült-zöldült, de fizetett.
Másnapra már el is felejtettem az egész históriát, a mikor a kávéházban
a hátam mögé lopózik a vén Bunkó és a fülembe súgja:
– Tekintetes uram, fogadnék ám ma is.
Linneburg kapitány, a partnerem, épen tricc-et irt ellenem, roszkedvűen
feleltem:
– Hagyjon békét, ma nem játszunk.
Az uzsorás szemtelenűl felelt:
– A tekintetes úr revanche-sal tartozik.
Erre elfogyott a béketűrésem, pedig fát lehet vágni a hátamon, olyan
türelmes ember vagyok. Felugrottam.
– Szedte-vedte, vén gazember. Én neked revanche-sal tartozom? Hát te
ugyan miféle revanche-ot adtál nekem a kiuzsorázott nagyanyai jussomért?
– Pardon, – felelt Bunkó. – Az régen volt, elévült. De ez csak tegnap
volt.
– Helyes, – mondtam, – fogadok, de csak száz üveg pezsgőbe.
– Tartom! – kiáltott fel a ragyás Bunkó.
Fabula ügyvédet megint felállították a piquet mellől és az ügyvéd
megirta a kontraktust. Bunkó diadalmasan állott ki a kávéház közepére.
– No, tekintetes úr, most lássuk a forintosokat. Minden zsebemet
bevarrtam.
Csakhogy az öreg Boscónak erre is volt módszere. A forintosok bizony
csak kipotyogtak az ócska kabátból, mire a varázsszavak elhangzottak.
Bunkó Mihály csaknem összerogyott ijedtségében.
– Vizet! – hörögte és homlokán kidagadtak az erek. – Csalók, haramiák
körmei közé kerültem. Zsiványok! Segítség!
Tombolt dühében a kávéház közepén és a nézők harsogó kaczagása kisérte a
vén gazember kétségbeesett üvöltését. Szép is, a mikor a hóhért
akasztják.
– Nem fizetek! – jelentette ki végtére.
– Fabula, holnap add be a keresetet.
– Egyezkedem, – esdekelt az uzsorás.
Fabula jóizű ember, de nem szereti, ha piquet-nél zavarják. Hátat
fordított a vén gazembernek.
– Legyen szerencsém holnap irodámban, Bunkó úr, a kishíd mellett, balra…
– Csak nem viszem az irhám a vágóhídra! – üvöltött Bunkó. – Inkább
fizetek. De én is veletek iszom.
– Az nincs a szerződésben, – feleltem. – Én csak urakkal iszom.
És most jön a java a történetnek, öcsém, Viczky Gábor. A vén gazember
uzsorás, a ki ötven esztendeig túljárt a birák, ügyvédek eszén, a kitől
harapófogóval nem lehetett kihúzni egy lyukas krajczárt sem, azóta
minden este ott ül a kávéházban és esdekelve kéri, hogy fogadjak vele…
Új ruhát csináltatott már azóta, – talán az első új ruhát életében. De
Bosco csalhatatlan… Szivarozik és egész éjjel pezsgőt iszik, a mit külön
rendel és egyedül iszsza a kávéház sarkában. Teljesen belebolondult a
bűvészetbe és a múltkoriban már Fánnikát, a kassza tündérét is
megkinálta pezsgőjéből. Hisz úgyis mindegy. Mert – ez a morálja a
történetnek, – nincsen olyan lakat a világon, a melyet ki ne tudna
nyitni egy ügyes lakatos. A lakatot Zathureczky kinyitotta és a tréfa
tökéletesen sikerűlt.
Viczky Gábor nevetve hallgatta végig a Zathureczky előadását.
– Jer, megmutatom az öreg Bunkót!
Felállottak az asztaltól és az üvegajtóhoz mentek, a mely a kávéházi
helyiségbe nyilott. Az üvegajtót felnyitotta Zathureczky és a sarokba
mutatott. Egy torzonborz vén ember ült a kávéházi asztalnál és kezében
vastag szivart tartott. A mikor megpillantotta Zathureczkyt, dühösen
állott talpra és fenyegetőleg közeledett. De egyszerre lekapta a kerek
kalapot a fejéről, a mikor Viczky Gábort megpillantotta:
– Tekintetes úrfi, nagyságos uram, engedje meg, hogy az öreg Bunkó
Mihály alázatosan bemutassa tiszteletét.
Viczky meglepetten nézett a hajlongó vén emberre.
Zathureczky felemelte a kezét és félig tréfásan, félig komolyan
felkiáltott:
– Távozz, vámpír.
Bunkó kedélyeskedve dörzsölte a kezét:
– Vámpír? A Bunkó bácsi jó ember. Majd meglátja a fiatal úr. Meglátja…
Zathureczky karonfogta Viczkyt:
– Hagyjuk a vén gazembert. Reméljük a legjobbat; azt, hogy nem lesz
szükségünk a barátságára.
A mikor az asztalhoz letelepedtek, a czigány közelebb húzódott Viczkyhez
és a fülébe súgta:
– Az édesapja nótája! Hallgassa csak, tekintetes úr.
Víg, muzsikás hangulat telepedett a mulatókra. Egyik nóta a másikat
kergette. Zathureczky kitünően tudta dirigálni a czigányt, –
megtanulhatta annyi esztendő alatt, – míg Gyula prímás az ország legjobb
czigánya volt. Hajlongott, alázatoskodott a kopott gavallér előtt és
fel-felragyogott a szeme, a mikor Zathureczkynek egy-egy nagyon régi,
elfeledett nóta jutott az eszébe. Mert a czigány is azt a nótát szereti,
a mi nagyon régi.
Mulatságközben Viczky egyszerre a barátja vállára tette a kezét:
– Mondd, Gazsi, itt nem tudják ez emberek, hogy nekem semmim sincsen?
Mit gondol a vén Bunkó magában?
Zathureczky nagyot nevetett:
– Tudja azt, öcsém, mindenki, hogy Baracskay elspekulálta a vagyonodat,
de azzal egyelőre nem törődnek. Te egy darabig a régi, a milliomos
Viczky leszel, a míg le nem kopik rólad az egész dicsőség és az emberek
megszokják, hogy épen olyan közönséges halandó vagy, mint a többi. A mi
környékünkön tiszteletben tartják az emlékeket: addig, a meddig.
Viczkynek kipirosodott az arcza:
– Hátha csakugyan az igazi Viczky volnék, a milliomos Viczky? Hiszen
tudod, hogy van bizonyos legenda az apám eltűnt vagyonáról?
– Hallottam róla, csakhogy ahhoz az eltűnt vagyonhoz nehéz lesz
hozzájutni. Melánie jól vigyáz rá.
– Ki az a Melánie?
Zathureczky csodálkozva nézett rá:
– Nem ismered az unokatestvéredet, Viczky Melániet? A legszebb lány, a
legjobb párti a vármegyében. Minden gyerek tudja, hogy özvegy Viczkyné
kerítette magához azt a bűvös erszényt. Sokáig titkolta a ravasz
asszony. Évekig tudta rejtegetni, palástolni gazdagságát. Nem mozdultak
ki a kis házból, pedig abba már a viz is befolyt. De mióta Melánie nagy
leány lett, azóta ereszt valamicskét a vén sárkány. De most is jobban
szereti, ha kölcsönpénzzel manipulálhat. A rejtett vagyonhoz nem akar
nyúlni. Épen a vén gazember Bunkó a bankárja.
Viczky hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Nos és látta valaki azt az erszényt, azt a vagyont?
– Nem bolond az öregasszony, hogy mutogassa. De hát minek is mutogatná,
a mikor mindenki tudja, hogy megvan. Ott őrzi a szalmazsákja alatt. Van
abban az erszényben egy bankutalvány, a mely Angol-bankra szól.
Viczky ámulva hallgatta a Zathureczky szavait:
– Nekem azt soha senki se mondta. Hisz akkor visszakövetelhetném özvegy
Viczkynétől az eltűnt vagyonomat?
– Hát pöröld, – nevetett nagyvigan Zathureczky, – pöröld öcsém, de nem
hiszem, hogy fiskálist találsz, a ki a pörödet elvállalja. Még tán
Baracskay bácsi is kinevetne ezzel a pörrel. Pörölni csak ott lehet, a
hol látható, megfogható vagyon van. Viczkyné pedig nem bolondult meg,
hogy házakba, földekbe verje a pénzét, hogy arra rátehessed majd egyszer
a kezed. Ravasz asszony az. A legravaszabb az országban. Egyebekben mi
már régen szépen megállapítottuk magunkban, hogyan fog végződni ez a
dolog. A horoskóp szerint eljön Viczky Gábor, már mint te, belészeret
Melánieba, Melánie a felesége lesz és az eltűnt vagyon visszakerűl jogos
tulajdonosához, sőt még egy világszép leányt is kapsz ráadásul. Az
erkölcsi világrend helyre lesz állítva és olyan hosszú, boldog életkort
értek, mint a mesében.
– Hm, – mormogta Viczky, – nekem okvetetlenűl el kell venni Melániet, a
kit nem is ismerek.
– Fiacskám, ezen már nem lehet változtatni. Réges-régen elhatároztuk már
ezt egymás között, a mikor a dolog tapétra kerűlt kaszinóban,
korcsmában… Sőt, ha a fáma igazat mond, özvegy Viczkyné is azért
utasítgatta volna vissza eddig a kérőket, mert számít rá, hogy elveszed
a lányát.
Viczky nevetni kezdett:
– De hiszen nem is ismerem a lányt!
– Hogyne ismernéd! És ha nem is ismered, majd megismered. Erről most már
ne is beszéljünk. Mulassunk! Gyula, azt a Beleznay-nótát.
Viczky Gábor, a mikor reggel felé zúgó fejjel ágyára vetette magát, így
szólt magában:
– Most nem tudom, én bolondultam-e meg, vagy az idevaló emberek!
Aludjunk rá egyet. Minden esetre meg van valahol az erszény. És én
megtalálom.

VIDÁMSÁG AZ ÉLET SÓJA.
Csak délfelé ébredt fel Viczky Gábor és míg az ablaka alatt lefolyó
hetivásárt nézte nagyálmosan, fejében a tegnapi est eseményei
kavarogtak. Az elégetett örökség, Zathureczky szavai, később a vad
valczerezés asztalokon és székeken keresztül. Az egészen áthangzott a
Gyula muzsikája.
A hetivásár itt éppen olyan volt, mint más vidéki városban, azzal a
különbséggel, hogy nem az asszonyok jártak a piaczra, hanem a férfiak.
Viczky hiába kereste szemével azokat a félig fésületlen, félig
felöltözött úriasszonyokat, a kik más vidéki városkában a maguk kedves
pongyolaságában, álmos arczukkal láthatók a hetipiaczon. Az arczok még
nélkülözik a rizsport és a festéket; valamint a fűzők és díszes
toalettek is hibáznak, s ilyenkor lehet biztos itéletet mondani a
városkabeli asszonyok fiatalságáról, szépségéről. Nem, az idevaló
asszonyok nem leplezték le magukat a hetivásáron. A férfiak jártak
bevásárolni.
A zöldséges kofák között éppen megpillantotta az öreg Baracskayt, a mint
nagyban alkudozott egy kosár burgonyára. Az előbbi est izgalmaiból mi
sem maradt meg az ügyvéd úr arczán; nyugodtan alkudozott, mintha a
legnagyobb gondja a kosár burgonya volna.
Nini, ott van Hankovszky János, a főkapitány is, a kit előző este a
kávéházban látott. Egy rendőr viszi utána a zöldséges kosarat és a
főkapitány bevásárol. Később megpillantja Viczky régi ismerőseit sorban,
egyenkint. Az arczok nem igen változtak, csupán a hajak és bajuszok
szürkültek meg azóta, hogy utóljára látta őket.
Kovács János városi tanácsos egy pár csirkét visz a kezében, míg
Balonyai, a fess főjegyző pepitanadrágjában óvatosan lépked a kofák
között. Az árok-utcza sarkán felbukkan Szuszterics doktor. Mielőtt a
betegei látogatására indúlna sárga kocsijával, egy véka tengerit vesz a
malaczoknak. Széles gesztusok kiséretében szidja a kapzsi falusiakat, a
kik oly drágán adják a tengerit, mintha gyémántot árulnának.
Most találkozik Hankovszky főkapitány a doktorral. Láthatólag az éj
eseményeit beszélik meg. A doktor referál a betegeiről, melyik halt meg
az éj folyamán, míg a főkapitány a Griff felé mutogat az ujjával.
Nyilván Zathureczky mulatságáról beszél, a melynek legapróbb részleteit
már korán reggel tudja az egész város. A nyitott ablakon át Viczky
hallja a saját nevét említeni, – mert éppen az ablak alatt álltak meg a
beszélgetők és kedélyesen kiabálnak, mert a doktor nagyot hall. Most
csatlakozik a beszélgetőkhöz Pipera tanító úr és Viczky világosan
hallja, a mint a főkapitány így szól:
– Fidélis ficzkónak látszik a kis Viczky. Jó kezekbe került, ha
Zathureczkyvel fog össze. A vén korhely megtanítja a mizi-mázira.
Viczky tudja, hogy a mizi-mázi alatt az ivást értik az urak, de a
főkapitány a kezével is jelzi a pohárnak szájhoz való emelését.
A doktor szigorúan csóválja szürke fejét;
– Nem értlek benneteket, hatóságot! – kiáltja. – Annyi mindenféle
szabályrendeleteket csináltok kövezésről, köztisztaságról, egyébről,
csupán Zathureczkyt hagyjátok békén, hogy megmételyezze a fiatalságot.
Elrontja a legszolidabb ifjakat.
Hankovszky vállat von:
– Mit tegyünk? Így van ez már húsz esztendeje.
– Tudom, tudom, – zsörtölődik a doktor, – de másképen beszélnétek, ha
mindazt tudnátok, a mit én. A betegségi és halálozási statisztika
évről-évre nő… Zathureczky városunk ifjúságának az életére tör. Fogadni
merek, hogy bort sem innának a fiatalok, ha ő nem volna. Az meg régi
dolog, hogy ő miatta égnek egész éjszaka a lámpások a Griffben.
Pipera tanító úr szerényen megkoczkáztatja:
– Az éjjel is felforgatta a várost.
A főkapitány szigorú pillantást vet a tanítóra:
– Engedelmet, tanár úr, arról már csak én is tudnék valamit. A
főkapitányság tudja legjobban a dolgot. Igen szolidan, szabályszerüen
viselkedett Zathureczky barátunk.
A fiatal tanító elpirult a hatósági rendreutasításra.
– Éjfélkor a Griff előtt mentem el és ugyancsak muzsikáltak.
Hankovszky az ég felé fordította a szemeit.
– Uram-istenkém, muzsikáltak? Hát mire valók a czigányok? Azoknak nem
lehet megtiltani a muzsikálást. Különben hol járt tanító úr éjfélkor? –
tette hozzá szigorúan a főkapitány.
A vádlóból lett vádlott elvörösödve védekezett:
– Kapránszky úréknál voltam vacsorán. Amolyan kis tollfosztogatás volt
az egész, megittunk néhány pohár bort és valaki hírül hozta, hogy a kis
Viczky megérkezett a városba és Zathureczkyvel mulat a Griffben. A
Kapránszky kisasszonyok, tetszik tudni milyen kiváncsi teremtések,
nyomban felszólítottak, hogy menjek a Griffbe és hozzam hírül, hogy mi
történik ott. Így kerültem éjfélkor a Griff elébe… No de be nem mentem,
elég volt nekem hallani, hogy miféle nótákat muzsikálnak.
A főkapitány helyeslőleg bólintott fejével:
– Úgy már értem… Magam is ilyenformán jártam. A feleségem őnagysága se
hagyott engem nyugodni vacsora után. Mindenáron meg kellett neki tudni,
hogy mit csinál Viczky és Zathureczky a Griffben. Ezek az asszonyok!
mindent kell nekik tudni.
A bodzafa-utcza felől a polgármester, Hencs Szaniszló szikár alakja
bontakozott ki a porból. A város fejének elefántcsont pálczája
öntudatosan koczogott a girbe-görbe kövezeten és vígan üdvözölte az
urakat.
– Quid novi? – kiáltotta messziről.
A főkapitány referált az éj eseményeiről, Hencs Szaniszló nagy
érdeklődéssel hallgatta a mulatság részleteit.
– Hallottam, magam is hallottam már valamit – félfüllel.
A városban mindenki tudta, hogy félfüllel a feleségétől szokott hallani
a polgárnagy.
– Tehát való, – mormogta Hencs Szaniszló szokott ájtatos hangján. – A mi
Zathureczky barátunk javíthatlan. Mondd, Hankovszky barátom, igaz volna,
hogy beleugrottak a nagybögőbe?
– Azt nem tették!
– Kár, kár, – mondta fejcsóválva a polgármester. – Azaz, hogy a hirek
mindig túloznak…
A Viczky ajtaján ebben a perczben kopogtattak. Ott kellett hagyni az
ablakot. Az ajtó előtt egy fehérköpenyes, csinosarczú kis szobaleány
állott.
– A nagysága tisztelteti, – mondta és levélkét nyujtott át.
Viczky felbontotta a levelet. Ez volt benne: «Kedves rokon, ma délben
szivesen látjuk ebédre. Özvegy Viczkyné. Krajsik-ház, a kishídtól balra,
a ház sárga, hatablakos, szerdán. Dezsőné: 1 óra.»
Viczky figyelmesen végigolvasta a vastag papirosra irott levelet, a
melynek sarkában hétágú korona díszelgett. Mire az ablakhoz lépett
ismét, a kupaktanácsot nagy izgalomban találta. A fogadó kapuján épen
akkor lépett ki a fehérfőkötős szobaleány és szoknyáját megemelve,
kisasszonyosan lépkedett tova.
– A Viczkyné szobalánya! – kiáltott fel a főkapitány.
A polgárnagy a szemüvegét a szeméhez illesztette.
– Valóban az.
– A Birike, – szólt közbe szerényen, de öntudatosan a tanító.
Csak a doktor csóválta szürke, nagy fejét:
– De urak, nagyérdemű hatóság, egy szobalány miatt ilyen izgalomba
jönni!
A polgárnagy, a ki szeretett tüntetni azzal, hogy cseppet sem fél a
feleségétől, felkiáltott:
– Benned, doktor, semmi artisztikus érzés nincs. Egy szobalány néha
kedvesebb lehet a szemnek, mint egy vérbeli öreg grófné.
– Meg aztán, – vágott közbe a főkapitány, – mert azt is megtudtuk, hogy
özvegy Viczkyné már kinyujtotta a kezét az ifjú Viczky után. Nyilván
meghívást hozott a kis fruska. Ebéd után odanézek Viczkyékhez.
– Helyes, nagyon helyes, – bólongatott a polgármester és megindultak az
ablak alól. Elől a polgárnagy a doktorral. Szuszterics doktor azt kezdte
magyarázni, hogy mi mindenféle betegségek származhatnak abból, ha az
ember a szobalányok után pislog. Viczky még hallotta Hencs Szaniszló
ájtatos hangon mondott megjegyzését:
– Barátom, bizonyos korban az ember azt se bánná, ha megbetegedne a nők
miatt.
Pipera tanító úr tiszteletteljesen nevetett a háttérben, míg a
főkapitány láthatólag elgondolkozott az eseményeken.
Viczky pedig leült az asztalához és hosszú-hosszú levelet irt Budapestre
Rózsának. A szerelmes ember sok mindenféléről tud írni, a mi másnak még
csak eszébe se jutna. Viczky egyik oldalt a másik után irta és csak
midőn a levelet befejezte, akkor vette észre, hogy a legfontosabbat, a
Baracskay bácsi pöreit kifelejtette. Egy pillanatig elgondolkozott:
– Ki tudja, tán jobb így, – gondolta magában. – Még mindig elég ideje
lesz megtudni szegénynek az igazságot.
Mikor a levelet leragasztotta, éppen egy órát ütött a vén torony a piacz
közepén. Hamarosan rendbeszedte a ruházatát és kalapját a fejébe nyomta.