A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 3

Viczky Gábor a hat esztendő alatt, a melyet a Fátyol-családnál töltött,
sohasem hallott arról beszélni, hogy Janka miért és kinek varr
éjjelenként. Mintha egymás között is titkolták volna a dolgot, Janka
addig sohasem ült a nappal letakart varrógéphez, a míg az egész család
nem tért nyugalomra. Meglehet, azt hitték, hogy sem Viczky, sem a
szomszédok nem hallják a varrógép pergését, miután ők maguk nem akarták
hallani. Janka sohasem ült addig az asztalhoz, a míg mindenki nem evett,
mert a tálalást csak nem bízhatta a cselédre! A cselédre, a kiről mindig
beszéltek, a kit Viczky Gábor hat esztendő alatt sohasem látott. Könnyen
meglehet, hogy az idők folyamán ők maguk is elhitték, hogy van valahol
valami cselédjük, hisz annyit beszéltek róla! Ugyancsak Janka volt az, a
ki a hónap vége felé gyomrát panaszolta és nem vacsorázott. Az örökös
munka, szakadatlan foglalkozás nem ártott meg Jankának, még szép is volt
ez az erős, komoly leány. Tiszta, csinos háziruhájában, ha a csengetésre
ajtót nyitott valami idegen előtt, szolgálatkészen kérdezte:
– Kit tetszik keresni? A tekintetes asszonyt vagy a tekintetes urat?
Ugyancsak Jankával történt meg az a szégyen, hogy a pék, a ki
reggelenkint a kiflit hordta, egy napon beállított Mariettához és annak
módja szerint megkérte a tekintetes asszony szobalányának a kezét…
Később, ha Marietta szeszélyes kedvében volt, néha gúnyolódva emlegette
ezt a péket, Janka pedig lesütötte a szemét.
A harmadik leány, Rózsa, volt a család szemefénye. Az öreg Fátyol
egyszer kitalálta, hogy Rózsa az a sorsjegy, a melyet ha egyszer
kihúznak, főnyereményt üt, és azóta Rózsának a neve otthon «sorsjegy»
lett.
– A mi családi reskontónk ma ismét meghódította a lóvasúti kondoktort, –
jelentette félig tréfásan, félig komolyan Rózsa, a mikor déltájban a
szinésziskolából hazajött.
Majd máskor:
– A családi reskontónak új czipő kell. Mert micsoda szégyen volna, ha
lyukas czipőben húznák ki!
Egyszer azt jelentette:
– A sorsjegyet szerződtetni akarta egy vidéki direktor. De a sorsjegy
csak pesti primadonna akar lenni.
Vidám, nagyhajú, lángoló szemű gyermekleány volt Rózsa. De a
vidámságából hiányzott a szeles pajzánság, a melylyel az ifjú
szinészleányok rendesen tüntetőleg megkülönböztetni akarják magukat a
rendes «házi-lányoktól», inkább valami bájos, csendes szomorúság érzett
ki mindig a hangjából, nevetéséből. Valami olyan komoly szomorúság, a
mely önkéntelenül rokonszenvet keltett mindenkiben, a ki a leánynyal
érintkezett. Sőt még azzal is tisztában volt, hogy pályáján ezer
veszedelem leskelődik reá és már elég veszedelem magábanvéve az is, ha
mindegyik veszedelmet szerencsésen elkerülte. Húsz esztendős volt Rózsa,
de néha gyermekebb volt a süldő leánynál, míg máskor komolyság,
életfelfogás dolgában még Mariettán is túltett. Egyszer azt beszélték
róla, hogy igen nagy tehetsége van a szinjátszáshoz, máskor a legkisebb
rátermettséget is megtagadták tőle. Olyan volt ez a leány, mint az
áprilisi napsugár; szomorúsága és vidámsága, magábavonúlt csöndessége,
majd kitörő jókedve arról beszélt, hogy odabenn egy szeszélyes,
hangulatos, változatos kis lélek rejtőzik, a kiben a szinek és az
árnyékok úgy váltogatják egymást, mint az áprilisi napsugár fénye és
borulata.
Viczky Gábor az első években, a melyet a Fátyol-családnál töltött,
Mariettába volt szerelmes, ha ugyan szerelemnek lehet nevezni egy fiatal
diákgyerek rajongását valamely nálánál sokkal idősebb, műveltebb kedves
asszony iránt, a ki ártatlan kaczérsággal jön reá a rajongó szerelemre,
a melyet a gyermekifjúban ébresztett. A mikor Marietta gyermek volt, a
híres tölgyek még olyan büszkén zúgtak az ősi birtokon, mintha még ezer
esztendeig mindég a Fátyoloknak zúgnának. Az anyja, született Csáky
bárónő, nagyralátó asszony volt és Marietta süldő leány korában már
francziául beszélt az egri püspökkel, a ki bérmáló útjában a Fátyolék
falujába is elvetődik, míg ugyanakkor Jankának angol nevelőnőt fogadtak.
A hosszú téli estéken, a mikor a három Fátyol-leány kézimunka vagy
regény mellett ülte körűl a kerek asztalt a függőlámpa alatt, Viczky
Gábor is odahurczolkodott könyveivel és csendesen tanúlgatott a leányok
között. Marietta olykor elmélázva dőlt hátra a széken és míg
megigazította asszonyos pongyoláján a csipkéket, megszólalt:
– Elfelejtek francziául, ha nem beszélhetek senkivel.
Viczky Gábor egy esztendő alatt szépen, játszva megtanúlt francziául a
kerek asztal mellett.
Marietta nagyon jó tanárnő volt és ártatlan kaczérsággal igért csókot
Gábornak, a mint az első franczia levelet intézi hozzá.
Naiv, gyermekes szerelem volt az, a mely az idős leány és a gyermekifjú
között sokáig lappangott. Marietta, ha ábrándos napja volt, az ujjain
kiszámította, hogy hány esztendő múlva lesz Gábor abban a korban, a
mikor megnősülhet és titkon azt gondolta, hogy ő akkor még nem is lesz
olyan nagyon öreg.
Lappangott a szerelem, de lángra sohasem gyúlt, mert Marietta nemes,
tisztalelkű nő volt, a ki talán inkább meghalt volna, mintsem valami
tisztátalanságot kövessen el.
Viczky Gábor, midőn egy őszszel visszatért Pestre, Baracskay úrtól, a
hol a nyári vakácziót töltötte, valahogyan úgy érezte, hogy a két hónap
alatt kiszeretett szerelméből. Elégette a verseket, a melyeket
Mariettához irogatott és naplójában, a melyet diákos pontossággal,
szeretettel irt, ezen sorokat irta be:
«Mától fogva új életet kezdek, szakítok könnyelmű szenvedélyeimmel, mert
én szegény ember vagyok, a kinek nem lehetnek szenvedélyei…»
A szenvedélyek alatt titokban a szegény Mariettát gondolta, a ki
ártatlan, vénleányos vágyódással várta vissza egész nyáron a
Bayard-frizurás diákot. Sőt egyszer levelet is irt neki, a melyben
anyáskodó gonddal ajánlotta figyelmébe, hogy vigyázzon Gábor az
egészségére és óvakodjon a rosz emberektől, mert akkor mindnyájukat
nagyon megszomorítaná.
Viczky Gábor őszszel, a midőn könyveivel letelepedett a kerek asztal
mellett, észrevétlenűl cserélt helyet. Eddig szemben ült a régi kakukos
órával, a melynek megsárgult lapján gyakran nézte aggódva, mint
közeledik a lefekvés órája, a mikor meg kell válni a kerek asztaltól,
Mariettától és mindentől, a mit addig az életben kedvesnek ismert, most
hátat fordított az órának és a Janka szomszédságába jutott. A hallgatag,
komoly leányra különös hatással volt a fiatalember szomszédsága. Vannak
olyan magános, bezárt lelkek, «Mimosa pudicá»-k, a melyek titokteljesek,
ismeretlenek és a legteljesebb mértékben zárkózottak mindaddig, a míg a
legkisebb érintés nem jut zárjukhoz. Akkor egyszerre megnyilnak,
szégyenkezve, de boldogan tárják fel kincseiket, tartalmukat, mintha
alig várták volna azt az időt, hogy előadhassák azt, a mijük van.
A himlőhelyes Jankával eddig még nem igen beszélt fiatalember, vagy ha
beszélt is, hát nem sokra ment vele. A leány a konyhában vagy varrógépje
mellett érezte magát legjobban. Félt, kerülte az embereket, mert azt
hitte magáról, hogy roppant csúnya azokkal a foltocskákkal az arczán.
Pedig nem volt csúnya, sőt talán szép volt, a mint szemérmes pirulással,
visszafojtott lélegzettel ült helyén, a míg Gábor könyveibe mélyedt.
Látszott rajta, hogy mindig azon töri a fejét, vajjon milyen ürügy alatt
vonúlhatna vissza kedves konyhájába, a hol senkisem látja a szegény
mimosa pudicát.
Egyszer Gábor véletlenűl felpillantott a könyvből, a mely előtte volt és
úgy érezte, hogy valaki erősen nézi oldalról. Hirtelen arra fordította a
fejét és a Janka becsületes két barna szemét látta magával szemben.
Látta azt a két szemet, a mely rajongással, odaadással pihent a fején, a
míg ő tanúlt. De látta az esdeklő tekintetet is, a melyet később reá
vetett a leány. Mintha csak azt mondta volna:
– Kérlek, nagyon kérlek, ne vedd észre, hogy az előbb néztelek. Igazán
nem tudom, hogyan lehettem olyan ostoba, hogy elárultam magam…
Viczky Gábor ettől az estétől fogva nagyobb figyelmet szentelt Jankának,
mint addig. Apró bókokat mondogatott neki, ha napközben találkoztak.
Egyszer megdicsérte a kezét, máskor a főztjétől volt elragadtatva.
Janka hálás boldogsággal fogadta, hogy Gábornak méltóztatik vele
foglalkozni és egy napon nagy pirulással előadta, hogy ő már régen
tervezi azt, hogy Gábort megtanítja angolul. Mert nem felejtett ám el
angolul Janka. Vasárnaponkint – ez volt minden szórakozása a leánynak, –
ellátogatott az anglikán templomba, a hol angol szót hallott. Egyszer
véletlenűl bevallotta azt is, – a mikor már beszédesebb lett, – hogy
számos ismerőse van a budapesti angolok között, a kikkel a misén szokott
találkozni. Több előkelő asszony hivta már házához, de ő nem mert sehová
se elmenni.
És Viczky Gábor angolul tanult. Bejegyezte a naplójába, a melyet egy
kereskedő pontosságával és lelkiismeretességével irt, hogy:
«Azt hiszem, hogy a Vénusz csillag jegyében születtem. A nők által fogok
boldogulni az életben. Eddig, a mit még tanúltam és eltettem a
tarisznyámba, hogy majd az életben elővehessem, mindent a nőktől
kaptam…»
Szép, sugár fiatalember volt Viczky Gábor, ábrándos tekintete,
hajviselete és csendes viselkedése bizonyos romantikus külsőt
kölcsönzött neki. Épen nem csodálkozott azon, hogy hatással van a női
szivekre, sőt bizonyos tekintetben számított arra, hogy a nők nem fognak
idegenkedni tőle az életben. És szorgalmasan tanúlt angolul a
himlőhelyes Jankától.
Az erős, szélesvállú leányt, a kinek kezében egy férfi határozottsága,
erélye rejtőzött, a ki azelőtt hetekig nem nyitotta szóra az ajkát,
csodálatos metamorfózison ment keresztül. Beszédes, víghangú teremtés
lett, a ki esténkint olyan bohókás történeteket mesélt el, a melyeknek
eredetéről maga sem tudott számot adni. Olvasta őket, vagy hallotta?
Csupán a szemérmes arczpirulás maradt meg a régi Jankából, a mely
pirulás mindig elöntötte arczát, ha a tekintetek reászegeződtek.
Marietta nem is mulasztott el egy csipős megjegyzést, a melyre még Gábor
is elmosolyodott és a mely megjegyzésnek szomorú következménye lett.
Egyszer ugyanis, a mint Janka azt beszélte el épen, hogy miről prédikált
az angol pap, nem csekély utánzási tehetséggel mímelve a papnak lapos,
vontatott hangját, Marietta hirtelen előrehajolt és könyökére
támaszkodva, a Janka szemébe nézett:
– Már régen gondolkozom azon, hogy kihez is hasonlítasz te voltaképen,
Janka. Most, ebben a perczben eszembe jutott. Te vagy a Münchausen báró
postakürtje, a melybe a téli hidegben belefagytak a hangok, de a mint a
meleg postaállomásra értek, a kürt magától megszólalt, mert a hangok
benne felengedtek. Te vagy a Münchausen kürtje!
Rózsa, a ki valami regényt lapozgatott, felütötte a fejét és a
legtermészetesebb hangon így szólt:
– Magam is azt hiszem.
A diák csaknem hangosan nevetett és Fátyol bácsi, a ki ezen az estén
kivételesen odahaza volt és egy sarokban üldögélve, órákig bámulta a
fénykarikát, a melyet a lámpa fénye a menyezetre vetett, köhintett:
– A Münchausen kürtje?…
Aztán nagyot sóhajtott:
– A Münchausen kürtje?… Azt mondjátok meg inkább, hová tette Viczky
Eduárd a bűvös zöld selyem erszényt és akkor van értelme az egész
beszédnek.
Levette tekintetét a mennyezetről és olyanformán nyögött fel, mintha az
igen nagy nehézségbe kerűlt volna. A lángpirossá vált Jankára szegezte a
szemét és gyöngéden mormogta:
– Ne törődj az ostobaságokkal, Janka lányom… Csupán két rejtély van a
világon. Az egyik rejtély az, hogy miért üldözi Fátyol Kázmért a
makk-király, a másik pedig az, hová tette Viczky Eduárd a zöld selyem
erszényt? Ezek a megfejthetetlen dolgok.
Ezek voltak rendesen azok a szavak, a melyekkel Fátyol bácsi a vitát
bezárni szokta. A leányok sokkal jobban tisztelték öreg apjukat, semhogy
tovább folytatták volna a vitatkozást, ha az öreg közbeszólt. Régi
szokás szerint úgy szimulálták valamennyien, mintha csakugyan a
megfejthetetlen rejtélyeken gondolkoznának, a míg az apjuk fürkésző
tekintete rajtuk nyugodott. Az öreg lassan fordította tekintetét a
megszokott mennyezet felé, de olykor a bolondok ravaszságával még
visszapillantott: vajjon csakugyan a feladott rejtélyeken gondolkoznak-e
a leányok, nem valami léhaságon-e. A leányoknak az arcza be volt tanulva
a leskelődésekre és sohasem árúlták el magukat.
Most is elhallgattak, csupán Rózsa kunczogott belé a regénybe egy
negyedóra múlva:
– A Münchausen kürtje!
Marietta szigorú, feddő pillantást vetett a leányra és a szemével intett
Janka felé, a ki haloványan, szomorúan ült helyén.
És ezen az éjszakán csak késő éjfél felé kezdett el berregni a varrógép.
Viczky, hogy nem hallotta a megszokott zajt, nem tudott elaludni és
hallgatózva emelte fel párnájáról fejét. Lassan-lassan kivehette az
éjszaka csöndjében a visszafojtott, keserves zokogást, a mely a leányok
szobája felől hallatszott. Hallotta a leányok kérlelő, halk susogását.
Könnyen kitalálhatta, hogy a megbántott Jankát kérlelik, vigasztalják.
Hanem a mimóza pudika bezárúlt ezzel. Az angol leczkék elmaradtak és
Janka sokáig tartózkodott a konyhában esténkint, főfájás ürügye alatt.
Viczky Gábor sohasem tanúlt meg tökéletesen angolul és később, ha eszébe
jutott neki a dolog, mérgelődve dünnyögte:
– Egy ostoba röhejnek köszönhetem, hogy nem tudok angolul.
Tavaszszal egyszer délben Rózsa nagy ujjongással jött haza a
szinésziskolából.
Marietta, a ki költeményeket olvasott, csudálkozva állott fel a
kanapéról, míg Rózsa a szalmakalapját a sarokba hajította.
– Talán szerződtettek? – kérdezte Marietta.
Rózsa legyintett a kezével.
– Több, sokkal több.
– Talán megkért valami néger király?
– Még annál is több.
Körültánczolta a szobát és vidám volt, mint már régen a szomorkás leány.
– Beszélj már! – faggatta Marietta, a ki méltóságteljes magatartását
lassan elveszítette. Szinte reszketett a kiváncsiságtól. Hogy könnyítsen
magán, kinyitotta az előszoba ajtót és kiszólt:
– Janka, gyere be, ez a leány megbolondúlt.
Janka, a ki még mindig duzzogott egy kicsit a Münchausen kürtjeért,
letörölte a kezét és bedugta a fejét az ajtón.
– Én tudom, mi a baja, – szólt csendesen, – szabad lesz neki a Julia
szerepét eljátszani a vizsgán.
Rózsa olyan mozdulatot tett a kezével, mint a ki megveti az egész
világot, különösen benne Julia szerepét. Azután megszólalt:
– Ti úgy éltek itthon, mint a medvék barlangjukban. Nem tudtok semmit
arról, a mi odakünn a világban történik. Marietta, a nagyvilági hölgy
még ujságot sem szokott olvasni hétszámra.
Marietta az ajkába harapott:
– Nem érdekelnek a magyar lapok. Francziát meg nem olvashatok. Különben
mi történt? Nyomban mondd meg!
Rózsa ártatlan arczot vágott:
– Nem történt semmi. Csak épen az, hogy ma kezdődnek a pesti
lóversenyek.
Mintha valami varázsigét ejtett volna ki Rózsa. Janka a konyhából a
szobába lépett, hogy hirtelen visszahúzódjon, mert észrevette, hogy
fehér köténye nem a legkifogástalanabb; Marietta szinte elpirult az
izgalomtól és önfeledten hebegte:
– És nincs új fehér keztyűm! Fehér keztyűt kell vennem mindjárt. Janka,
adj pénzt.
Rózsa azonban nyomban a konyhaajtó elé lépett és védőleg terjesztette ki
a karját:
– Olyan nincs. Nem fogjuk most keztyűre kidobni a pénzt,
lóverseny-időben.
Marietta toppantott a lábával:
– Fehér keztyű nélkül pedig nem megyek.
Janka, a ki maga is izgatott volt a fenyegető pénzpazarlás gondolatára,
hirtelen közbeszólt:
– Majd én kitisztítom a keztyűdet. Olyan lesz, mintha új volna. Tudod,
ha én igérem…
Nem kellett befejezni a mondatot, Marietta megnyugodva ült vissza a
kanapéra. Rózsa pedig vígan kiáltotta Jankának:
– És most, vérszopó uzsorás, elő a maravédivel. Lássuk, mennyi pénzünk
van a tavaszi lóverseny első napján.
Bolondos, víg hangulat támadt a szobában. A falakról az aranyrámás ősök,
merev tekintetű asszonyságok és nyirott bajuszú urak szinte csodálkozva
néztek alá a vidám társaságra. Pedig megszokhatták volna már a
vidámságot, a mely a tavaszi lóversenyek első napjain rendesen
beköltözött az ibolya-utczai lakásba.
A Fátyol-kisasszonyok szenvedélyes lóversenyjátékosok voltak. A sorsnak
valami különös kedvezése volt az, a midőn a Fátyol-kisasszonyokat
megsegítette a lóverseny-játékban. Évek óta játszottak és állandóan
nyertek. Persze kicsiny, szóra alig érdemes összegeket, de a leányoknak
minden krajczár jól esett, a melyet szerezhettek. A toalett-gondok
nyomban elsimúltak és Janka olyan ebédeket főzött, hogy bankettnek is
beillett volna. Rendesen csak Marietta és Rózsa látogatták a
versenyteret, persze a legolcsóbb helyet, – azon ürügy alatt, hogy ott
ismerőssel, a ki megszólíthatná őket, nem találkoznak. De ha jól
futottak a lovacskák, rábeszélték Jankát is a kirándulásra, a mit Janka
utólag mindig megbánt, megsajnálta a kiadott pénzt.
– Jobb a templomba járni, – mondta, – ott nem kell belépődíjat fizetni.
De nem kevésbbé volt szenvedélyes játékos Janka, mint testvérei, azért
gondolkozás nélkül hozta elő valami rejtekhelyről a cserépperselyt, a
melyet nagy ünnepélyességgel feltörtek. Összekuporgatott krajczárkák,
hatoskák, itt-ott egy forintocska rejtőzött a perselyben és a leányok
nagy figyelemmel olvasták meg a pénzt. Janka olyan könnyű szivvel állott
az asztal mellett, mintha nem a keservesen összerakosgatott pénzecskéről
volna most szó, hanem valami talált kincsről, a melynek lehet
könnyelműen a hátára verni. De hisz nyernek. Bizonyosan nyernek, mert az
nem is lehet másképen. A jó Isten, a ki mindeneket igen jól elintéz,
számtalan gondja között bizonyosan gondolt a szegény Fátyol-leányokra,
hogy nem engedte a pénzecskéjüket elveszni. Mert ha egyszer elvesztenék
a pénzüket, abból olyan nagy baj lenne, hogy azt előre el sem lehet
gondolni. A kisasszonyok tudták, hogy a jó Isten vigyáz rájuk s ezért
nem féltek a lóversenyjátéktól.
*
Hanem ezen a napon nem volt szerencséjük a játékban.
Viczky Gábor, a ki hűséges kisérője volt a kisasszonyoknak szárazon és
vizen, hiába vigasztalta a vesztes leányokat. Marietta aránylag hősiesen
viselte a sors csapását. Kissé elcsodálkozva, meglepetve nézett maga
elé, mint a ki valami váratlan lehetetlenséggel találkozott útjában és a
gondolataiból is elárult annyit, halkan mondván:
– Teljesen mindegy lett volna, ha megveszszük a fehér keztyűt. Az
legalább megmaradt volna.
Továbbá egy-két lépéssel mindig elől ment, a mint a tavaszi estéken a
versenytérről az Ibolya-utcza felé ballagtak. Megvető pillantásokat
vetett a mellettük elrobogó fiákerekre, fogatokra. Mintha csak azt
akarta volna pillantásával kifejezni, hogy ők is mehetnének kocsin haza,
de egészségesebb dolognak tartják a gyaloglást.
Viczky, a ki Rózsa oldalán hátul ballagott, egy darabig szintén
szomorúan horgasztotta le a fejét. Nem azon búsúlt, hogy zsebpénzét
elveszítette, hanem Baracskay bácsira, a gyámjára dühöngött előre, a ki
csupán az ötödik express-levélre fog majd új pénzt küldeni. Egyébként is
mindig dühös volt, ha Baracskay bácsi jutott eszébe. Semmi tisztelettel
nem viselkedett a gyámapja iránt; meg volt győződve arról, hogy az öreg
úr lelkiismeretlenűl lopkodja a gondjaira bízott örökséget. Félfüllel
hallotta otthon, hogy Baracskay bácsi Viczkón, az ősi birtokon, olyan
sertésólat építtetett a gyámfia költségére, a melybe lépcsőkön kellett
felmenni és tizezer forintba kerűlt.
– Az öreg Viczky halálra kaczagja magát a másvilágon, ha ezt az ólat
látja, – mondogatta Baracskay bácsi. – Teljesen az ő intencziói szerint
épűlt.
Azonkívül tudomása volt arról is Gábornak, hogy gyámapja az árvaszékhez
benyujtott számláiban hetenkint öt forintot számít fel a gyámfia
hajnyirására. De legmulatságosabb volt a zsebóra-javítás czimű tétel.
Ezen aztán az egész vármegye kaczagott. Az ifjú Viczky zsebórajavításra
költötte a jövedelme tekintélyes részét. Legalább is így volt a gyámapja
előadása szerint.
– A vén gazember! – kiáltott fel Viczky Gábor, gondolatai közepette,
mert hisz az ember rosz kedvében szokott megfeledkezni magáról.
Rózsa, a ki még mindig a verseny-programmon tanúlmányozta azt, hogy
hogyan is kellett volna játszani, élénken felkiáltott:
– Igaza van! Ez a Huxtable egy vén gazember. Nem lovagolta ki a lovat.
Ezeknek a vén jockey-knak mindig csaláson jár az eszük. Ha kellő
erélylyel szólította volna fel a lovat, a Cascarade-mén hűségesen eleget
tesz kötelességének.
Rózsa, mint a Fátyol-családnak azon tagja, ki legtöbbet forgott a
világban, úgy dobálózott a turf-kifejezésekkel, mintha egész életét
istállókban, jockeyk között töltötte volna.
Marietta a Rózsa megjegyzésére félig hátrafordult és fájdalmas gúnynyal
kérdezte:
– Kiváncsi vagyok, hogy odahaza Jankát is meg tudod-e majd vigasztalni a
jockeyk hunczutságával? – szólt és nyomban hátat fordított.
– Janka! – kiáltott fel önfeledten Rózsa. Őszinte rémület látszott az
arczán. – Valóban Jankára eddig nem is gondoltunk. Legjobb volna tán
haza se menni.
– Formálisan szerelmes voltál a Cascarade-ménbe, – jegyezte meg csípősen
Marietta.
Rózsa elpirultan védte az igazát.
– Ha ismernéd egyáltalában a sportot, te is esküt tettél volna a
győzelmére.
– Én nem ismerem a sportot, csupán annyit tudok, hogy a mint befordulunk
az Ibolya-utczába, Jankát látni fogjuk a kapuban várni, – mormogta
Marietta és csaknem könnyek szöktek a szemébe.
– Szegény Janka, – sóhajtotta Rózsa. – Ő sem érti a sportot.
A két leány között most csendes, de annál izgalmasabb vita kerekedett
azon, hogy voltaképen melyikük is oka a veszteségnek. Ez a vita fontos
volt azért, mert a vesztesnek kellett otthon a Janka előreláthatóan
keserves szemrehányásait vállalni. Marietta erősen védelmezte a maga
igazát, míg Rózsa egyszerre vállat vont és elszántan mondta:
– Eh bien! Legyek én az oka. Juliusban ugyis itt hagylak benneteket.
Elmegyek vidéki szinésznőnek.
Marietta nem felelt. Ismerte már Rózsának ezt a fenyegetését. Ha
valamiért megkorholták odahaza, elsősorban Tespis kordéjához akart
szegődni. De Viczky, a ki a leány mellett lépkedett, látta a Rózsa
arczán, kivette hangjából, hogy elhatározása komoly és csak az alkalmat
várta, hogy szándékát előadhassa.
– Bizony itt hagylak benneteket, kedveseim, – folytatta napernyőjét
himbálva Rózsa. – Nem mondom, hogy ha majd egyedül leszek, nem fogok
sirni utánatok, mert hisz alapjában véve mégis szerettetek engem. De
elmegyek, mert így már unom az életemet, úgy unom, hogy szinte fáj…
Viczky Gábor meglepetve nézett a leányra. Nem a szavak lepték meg, hanem
a hang, a melyen a szavakat mondta. Fájdalmas, elkeseredett, szinte
kétségbeesett hang volt az. És a leány azután tompa szomorúsággal nézett
a lába elé a porba. A külvárosi fák, a melyek fejük felett virágoztak,
esti illattal töltötték el a csendes utczácskát, a melynek mind a két
oldala végnélküli palánknak látszott. Mintha ezer mértföldnyire lettek
volna a fővárostól. Az ég felettük vöröses és tágas volt, mint
kisvárosokban. Csend volt, szekér nem zörgött, valamelyik közeli kertben
viola nyilott és a violaillat átszállott a palánkokon. Valami névtelen
utcza volt ez, a melyet még eddig elkerült a főváros építkező kedve.
Rózsa megrúgta czipője orrával a port:
– Itt éljek talán egész életemben? – kérdezte mintegy önmagától. – Ki
tudja? Odakünn az életben talán a dicsőség, siker vár, én pedig elbúvok
előlük az Ibolya-utczába, a nénjeim köténye mellé. Szabad akarok lenni,
– folytatta szavaló hangon, – hogy élvezhessem az életet. Nem a szinpad
varázsa vonz, – ó, a szinpad csak a félbolondokat és eszelősöket vonzza,
– az élet, a nagy, virágzó, illatos élet csal magához. A szinpad csupán
a kapukulcsa annak az életnek, a melyre én vágyakozom.
Viczky, maga sem tudta miért, zokon vette a leány szavait. Azt vette
észre, hogy egy kissé haragszik azért, a miért a leány el mer kivánkozni
közülük. Idegen emberek közé megy, a kik gonosz szándékú bókokkal,
dicséretekkel halmozzák el, a melyben otthon sohasem volt része.
Bizonyosan sokan nyújtják majd ki bűnös kezüket a virágszál után, ha
annak őrizője nem lesz. Tudja Isten, valami különös érzés vett rajta
erőt, a melyet idáig sohasem érzett. Félszemmel végigmérte a leányt, a
ki mellette lehajtott fejjel, mozdulatlan arczczal lépkedett és
fájdalmasan szeretett volna felkiáltani arra a gondolatra, hogy e tiszta
arczot, nemes homlokot, finom árnyékolású szemeket, – a melyek fölött
mintha a mesék, álmok sejtelemszerű árnya borongott volna, – nem fogja
többé olyannak láthatni, mint most látja. A leány álmatag, halk lépései
másfelé fognak vezetni és a finom körvonalú mell, a mely lágyan
domborúlt, mint egy aranyfáczáné, az élet indulatai, szenvedélyei alatt
fog lihegni. Egy pillanat alatt látni vélte a gyermekded nőcskét évek
multán. A kis fekete, némileg kopottas félczipő, a melynek szallagcsokra
olyan szende volt, mint egy zárdanövendéké, eltűnik és helyette
aranysarukat lát, a melyeket szikrázó csattok ékesítenek. Az olcsó fehér
ruhácskát, a mely a tiszta szegénység hűségével simúl most a leány
álomszerű termetére, nehéz selymek és bársonyok váltják fel. Egy régi
német képes ujságban egy este a kisasszonyok megtalálták Pompadour
asszony ruháját. Rózsa könnyű szivvel mutatott a képre s így szólt:
– Nekem is lesz majd ilyen ruhám!
És Viczky képzeletében már ama hires maitresse hattyúprémes,
hosszúderekú ruháját látta a mellette lépkedő leányon. Fejéről
kócsagtollak lengtek, mint a mágnásasszonyok kalapjáról a lóversenytéren
és Viczky rajtakapta magát, hogy sóhajtott és az ökle összeszorúlt.
Száraz volt a torka, a mint tréfás gúnynyal kérdezte:
– Ugyan mire is vágyakozik az életben, kedves Rózsa?
A leány felemelte a fejét, a Viczky szemébe nézett és határozott hangon
mondta:
– Legelsőbben is gazdag szeretnék lenni!
Szegény, szűkös viszonyok között élő nők és férfiak gyakran mondják ezt,
de annak nem tulajdonítanak annyi jelentőséget, mint Viczky Gábor húsz
esztendős szivével. Szinte meglepődött azon, a mit a leány mondott és
csak frázis jutott az eszébe:
– A gazdagság nem minden!
– Körülbelül minden, – felelt nyugodtan a leány. – Én ismerem a
szegénységet. Tudom, hogy az szerfölött rosz. A gazdagság nem lehet
roszabb…
Viczky Gábor ekkor először életében feledkezett meg arról, hogy a
higgadtság és a nyugalom a legnagyobb darab gyémántok közűl való.
Szenvedélyes, meg-megcsukló hangon szólalt meg:
– Ha nem hallott volna róla, most megmondom magának, hogy én apai
örökségbe azt kaptam, hogy mindig szegény ember legyek, mert csak így
leszek boldog…
– Az apám beszélt néha ilyesmit. Az ön atyja filozófus volt.
– Csak mondja ki bátran: bolond volt. Már életében ezt mondták róla, a
mikor pedig meghalt, akkor mindenki meggyőződött arról, hogy a
közvéleménynek igaza volt. Viczky Eduárd bolond volt! – Pedig dehogy is
volt az! Az én apám volt a legokosabb ember, a kit ismertem. A
legokosabb akkor volt, a mikor úgy végrendelkezett, hogy én aránylag
szegény emberként nőjjek föl és szegény embernek érezzem magamat mindig.
Az apámnak annyi pénze volt, mint a pelyva. És sohasem volt boldog, sőt
boldogtalanabb volt a legutolsó embernél. Én tudom, mert én ismertem őt.
Vad mulatságai, őrjöngő tivornyái, a melyekben életének legnagyobb
részét eltöltötte, eléggé bizonyították, hogy valami nem volt rendben a
gépezetében, de ha látta volna őt búskomoran, fáradtan és boldogtalanúl
üldögélni csendes estéken, lehajtott fejjel, magányosan, míg homlokán
bánatos gondolatoknak árnyai látszottak; – ha látta volna, milyen
undorral és megvetéssel szórta el aranyait úton-útfélen, mintha a
boldogtalanságot és a bajt hajította volna magától; – ha látta volna
embergyűlöletét és emberfélelmét mindenkitől, a ki hozzá közeledett, a
ki véleménye szerint csupán tömött tárczáját akarja elorozni; ha látta
volna, mint én láttam, meghalni e jobb sorsra érdemes embert, – akkor
bizonyára nem tulajdonítana a gazdagságnak, a pénznek olyan
jelentőséget, kedves Rózsa, mint tulajdonít. A pénznek semmi, semmi
értéke nincs, mikor megvan. A pénznek csak addig van értéke, a mig
nincs.
– Ön erkölcsös mesékkel traktál engem, kedves Gábor, mintha valami rosz,