A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 4

elvetemedett személy volnék, – felelt csendesen a leány. – Pedig sem
rosz, sem elvetemedett nem vagyok.
– Tudom, – felelt meleg hangon Viczky. – Maga a legjobb leány. Szeretem
magát.
A leány rávetette a szemét és hosszasan nézett a Viczky arczába. Aztán
megzavarodva sütötte le a tekintetét a Viczky szeme előtt. Szórakozottan
mormogta:
– A legjobb leány… Nem, az sem vagyok…
A végtelen palánkok mellett csendesen ballagtak. Az ég olyan volt
felettük, mintha aranyfüstös volna és ismét érzett a violaillat, a mely
időközben valahol elmaradt. Viczky önkéntelenűl kinyújtotta a kezét és
természetesnek találta, hogy keze a leány kezével találkozik. Kicsi volt
ez a tenyér és meleg, mint egy madárka fészke. A vékony czérnakeztyűn át
a leány vérének lüktetése érzett.
– Szeretem magát, – ismételte Viczky és a hangja tompa volt az elfojtott
szenvedélytől. – Nem merem kérdezni, hogy maga is szeret-e engem, hiszen
ha még nem szeretne, szeretni fog egyszer. Mert én mindent megteszek,
hogy maga engem szeressen. Még gazdaggá is teszem… mert maga gazdag akar
lenni. Csak hagyjon fel azokkal a gondolatokkal, hogy elhágy minket,
engem…
A leányok mindig higgadtabbak, mint a férfiak. Bizonyos perczekben
hamarébb nyerik vissza a józanságukat, mint a férfi. Ez édes perczek
mámorító varázsa, a mely a májusi estében aranyködként borongott fejük
körűl: legelsőbben a leányról szállott el. Ő tudott legelőször
megszólalni. És a hangja olyan volt, mint még soha, zengő és búskomoly.
– Most már nem kell sem a pénz, sem a gazdagság, Gábor… Csupán azt
szeretném, ha az Ibolya-utcza még nagyon messzire volna. A város másik
oldalán volna.
Viczky megszorította a kezében fekvő kezet. Áradozva felelt:
– Ha akarja, egyáltalában eltűnik az Ibolya-utcza a föld szinéről. Csak
magától függ, Rózsa. Én majd megkérem a kezét, a mint szokás, aztán
elvégzem a dolgom a gyámapámmal – és nincs, többé nincs Ibolya-utcza.
Sőt megigérek magának még valamit. Hogy soha nélkülözést ne szenvedjünk,
megkeresem azt a legendabeli zöld erszényt, a melybe az apám a vagyonát
rejtette. Annak meg kell lenni valahol és bizonyos, hogy én megtalálom.
Én jól ismertem az apám szokásait, bolondságait. Eddig nem jutott
eszembe keresni az erszényt. Szinte féltem tőle, ha megtalálom. Babonás,
gyermekesen naiv hittel azt képzeltem néha, hogy valami átok fűződik a
bűvös erszényhez, a mely átok rajtam is megfoganna, ha kezembe jutna az
erszény. Most már látom, hogy ez a hit ostobaság volt. Az erszényt
megkeresem, mert szükségünk lesz reá.
Rózsa hirtelen megállott és a Viczky szemébe nézett. Kezét karjára tette
és mozdulatlan arczán félelem tükröződött.
– Gábor, igérjen meg nekem valamit. Most, ebben a szent, soha vissza nem
térő, boldog pillanatban!
Viczky esküvésre emelte a kezét, de Rózsa gyöngéden lenyomta a karját.
– Ne esküdjön; elég, ha megigéri. Igérje meg nekem azt, – mondta
csöndes, meggondolt hangon a leány, – hogy a bűvös erszényt sohasem
fogja keresni. Soha-soha egyetlen lépést nem tesz, hogy az erszényt
megtalálja.
Viczky meglepetten nézett a leányra.
– Nem értem, – mormogta. – Az előbb másképen szólott, Rózsa.
Rózsa elpirúlt és a kezét a Viczky nyaka köré csúsztatta:
– Igérd meg, Gábor… Én babonás vagyok, mindig nagyon babonás voltam.
Valami azt súgja nekem, hogy az az erszény nagy, igen nagy
szerencsétlenséget rejt magában.
– Vagyon van benne, – felelt nevetve Viczky. – Vagyon, a melyre maga
vágyakozik.
A leány összekulcsolta a kezét.
– Kérlek, Gábor… Nekem nem kell semmi. Csupán az elkeseredés beszélt
belőlem. Hadd a legendákat, hadd födje be őket a por. A legendák nem
mondanak igazat. Abban az erszényben nem kincs van, hanem átok, a mely
üldözte az atyádat és üldözőbe vesz tégedet is. Hagyd pihenni a
legendákat…
Szinte fátumszerűen hangzottak a leány szavai a csendes estében. Látnoki
tekintettel nézett a Viczky arczába és két kezét óvólag emelte fel.
Viczky megnyugtatni próbálta:
– Ne beszéljünk most az erszényről, Rózsa… Nem olyan könnyű dolog azt
megtalálni, sokan kereshették azt már az apám halála óta.
– Ne keressed az erszényt! – ismételte a leány.
Már csaknem sötétség vette őket körűl. A nap letűnt a távoli kertek
mögött és egy helyen a jegenyék ijesztő árnyakat vetettek a földre. A
palánk olyan sötét és félelmetes volt mellettük, mintha a temető
kerítése volna. Csak messze, messze pislogott egy lámpa, a melyet az
esti párák lebegtek körűl. Megfogták egymás kezét és sietve mentek
tovább.
A sötétben megszólalt a Marietta hangja, a ki észrevétlenűl jó messzire
elhagyta őket:
– Hol jártatok, gyerekek? – kérdezte. – A hol az a lámpás van, ott
kezdődik a mi utczánk. Szegény Janka! – tette hozzá sóhajtva. –
Belebetegszik az izgatottságba.
Legnagyobb csodálkozására az ijesztgetésekre sem a leány, sem Viczky nem
válaszolt. Jókedvűen mentek egymás mellett és lóbázták a kezüket, mint a
vasárnapi kirándulók. Rózsa, a ki úgy tudott fütyülni, mint egy juhász,
egy indulót fütyült, a melyet a versenytéren játszott a katonabanda. A
füttyszó mellett értek hazáig.
A kapuban csakugyan várta őket valaki, de nem Janka, hanem az öreg
Fátyol Kázmér. Az öregúr húsz esztendő óta nem volt ilyen tájban
odahaza, valami nagy dolognak kellett történni, hogy mellőzte a
külvárosi asztaltársaságokat. Bojtos házisapka volt a fején és a kezében
hosszúszárú pipa, mintha saját falusi kuriája előtt álldogálna.
– Servus humillimus! – kiáltott fel szokatlan élénkséggel és megemelte
bojtos sapkáját. – Van szerencsém üdvözölni Viczkó és a hozzátartozók
urát és fejedelmét. Adja az ég kegyelme…
– Kérlek, atyus! – vágott közbe türelmetlenűl Marietta. – Mondd el
gyorsan. Megtalálták tán az erszényt?
Az öreg Fátyol megzavarodva meredt maga elé, mint mindig, ha rendes
kerékvágásából kizökkentették.
– Az erszényt? – motyogta. – Azt valóban meg kellene találni. Magam is
azt hittem, hogy megvan, a mikor délután a sürgönyt hozták. Húsz éve nem
láttam sürgönyt…
– Miféle sürgönyről beszél, Kázmér bácsi? – kérdezte Viczky.
Az öregúr megzavarodva kotorászott a zsebében:
– Bocsáss meg, fiam. Nem tudtam ellentállani és felbontottam. Bocsáss
meg öreg bátyádnak. Csupán csak az van benne, hogy Baracskay, a vén
gazember gyámapád haldoklik. Menj hozzá sietve.
Viczky megszorította a Rózsa kezét és vigan felkiáltott:
– Jó szelet kaptunk. Föl a vitorlákkal!
Aztán Rózsát hirtelen mozdulattal atyja elé vezette és gyors
elhatározással megszólalt:
– Kedves bátyám, most már körülbelől nagykorú leszek, szabadon
rendelkezhetem akaratommal. Van szerencsém megkérni a Rózsa kisasszony
kezét.
A míg Marietta szinte kővé meredt a meglepetéstől, az öreg Fátyol Kázmér
cseppet sem látszott csodálkozni a hirtelen leánykérésen. A házisapkáját
jókedvűen vágta félre a fején és isteni derűltséggel csapott a Viczky
vállára:
– Helyes, öcsém… Rendben van a dolog. Tudtam, hogy az lesz a vége,
elveszed valamelyik leányomat. Ha Rózsa a választottad, légy boldog
Rózsával, – így szólt az öreg és a külvárosi bérház kapujában kedélyesen
áldását adta a jegyespárra.
Ezen az estén Jankának csak lefekvés előtt jutott eszébe kérdezősködni a
lóverseny-játék eredményéről és csöppet sem látszott boldogtalannak a
balsiker miatt. Igen boldogok voltak mindnyájan, csak Marietta
könnyezett csendesen. De csakhamar letörölte könnyeit és kedves, izgató
ábrándozásokat folytatott arról, hogy milyen is legyen a Rózsa
menyasszonyi ruhája. Janka egész éjjel számolt, kalkulált és egy régi
szakácskönyvet lapozgatott. S még álmában is az esküvői ebéd fogásaival
foglalkozott.
Hajnalban Viczky útrakészen megállott az egyik udvari ablak előtt, a
melyet szűziesen takart el a zsenillia-függöny. Gyönyörű májusi hajnal
volt. A külvárosi udvar sovány akáczfái szinte kinyújtózkodtak a felkelő
nap felé, mint hálaadó kezek. A házfödél ragyogott piros-rózsaszinben és
az égen felébredtek a május hófehér bárányfelhői, a melyek mint kedves
reggeli álmok úsztak tova a messzeségbe. Viczky halkan megkopogtatta az
ablakot.
A zsenillia-függöny nyomban megmozdult. A ki a függöny mögött volt, az
már régen, felöltözve várta ezt a kopogtatást.
Rózsa kinyitotta az ablakot és félretolta a mályvás cserepeket. Sokáig
szótlanúl néztek egymásra, sohasem érzett boldogsággal és szerelemmel.
Egymásba kapcsolódott a tekintetük és nem tudtak szólni. Boldogok,
nagyon boldogok voltak.
– Édes vőlegényem, – susogta Rózsa és a homlokát kinyújtotta a mályvák
között.
– Édes menyasszonyom!
Viczky egy szűzies, boldog csókot lehelt arra a nemes, tiszta homlokra,
aztán még sokáig, nagyon sokáig nézték egymást, mintha minden vonásukat,
arczuknak legparányibb részecskéjét emlékezetükbe akarták volna vésni,
mint a kik nagyon hosszú időre bucsút mondanak egymásnak.
Rózsa csendesen visszahúzódott.
– Maradj még! – szólt Viczky.
És a leány maradt és tovább nézték egymást ifjúságuknak első, boldog,
fenséges szerelmében, mintha csak érezték volna, hogy sokáig, nagyon
sokáig nem fogják egymást így látni.
– Isten veled! – mondta Rózsa és bezárta az ablakot.
Viczky végigment az udvaron és az udvar közepén csaknem belebotlott egy
nagy fekete kakasba, a melyet idáig sohasem látott a házban.
– Nini, az apám fekete kakasa! – kiáltott fel önkéntelenűl.
Úgy érezte, hogy a hideg fut a hátán keresztül. Mire körülnézett, a nagy
fekete kakas már nyomtalanúl eltünt.
Megfordult és az ablaknál megpillantotta Rózsát, a mint elmerengve
kisérte tekintetével a távozót.
– Látta a fekete kakast? – kiáltott fel Viczky elsápadva.
Rózsa tagadólag rázta a fejét. És Viczky Gábor lehajtott fővel,
baljóslatú gondolatokkal eltelve hagyta el a sárga házat, hol sok boldog
esztendőt töltött.

AZ ERSZÉNY CSALOGAT.
Vitte a vonat Viczky Gábort hazafelé. A kávédarálónak csúfolt viczinális
ott futott el magas töltésén a viczkói ősi birtok mellett. Gábor
megpillantotta a jegenyéket, a melyek már az ő gyermekségében is nagy
fák voltak, de most mintha még nagyobbak lettek volna. A jegenyék mögött
látta az ősi házat, a melyet zsindelylyel födöttnek hivtak, pedig csak
eresze volt zsindelyből, a házfödél maga becsületes nád volt. A kúrián
túl pedig ott emelkedett az az ormótlan nagy disznóól, a hová létrán
vitték volna fel a sertéseket, ha a Baracskay bácsi gazdasági tervei
megvalósulnak. Az öregúr ugyanis nagyszabású sertéshizlalást akart
kezdeni a viczkói birtokon. De im a halál közbelép és a hízók nem jutnak
be a tiszteletükre épített kastélyba. Egy kanyarodónál megpillantotta a
híres viczkói nádast, a melyről a legenda azt tartotta, hogy Béla király
bujdosott benne a tatárjárás idejében. Az egész környéken seholsem volt
már nádas, csupán Viczkón. A híres tiszai nádasok eltűntek. Az unokáknak
mindig több és több szükségük van a földre, kiszárítják a vadvizeket,
kiirtják az ingoványokat. De a viczkói nádas még mindig a maga ősi
szépségében terűlt el a vasúti töltés mellett. A míg a vonat kattogva
futott tova, a beláthatlan nádas tavaszi pompájában rengett, hajladozott
a szélben.
A szél néhol viharmadárként csapott bele a nádak közé és ott kivillant
egy-egy vakítóan ragyogó zöld tavacska, mint valami drágakő a
napsugárban. A nádas felett, a vonat zörgésétől megriadva, mint valami
másvilági fehér lélek, lassú szárnyalással repűlt tova egy kócsagmadár.
Viczky Gábornak megdobbant a szive, a mikor a ritka szárnyast
megpillantotta:
– Kócsag sincs már máshol, csak Viczkón, – gondolta hirtelen támadó
büszkeséggel.
Lenn a ragyogó zöld tavacskák, fenn a hófehér madár, közbűl a rengő,
virágzó nádasrengeteg, míg igen nagy távolságban, mint valami túlvilági
kép, a Tisza ezüstszalagja húzódott, kanyargott: ez volt a Viczkyek ősi
birtoka.
És a nádas közepén, ott, a hol most a kócsag repült épen, egy zöld halom
emelkedett ki a nádas egyeneséből. Ez a vezérhalom, a melyről azt
tartották, hogy honfoglaló ősök pihentek rajta, volt a Viczkyek
temetkező helye. A vezérhalom mélyében hajdanában ősi czölöp-sírt
fedeztek fel a Viczkyek. A czölöp-sírban pihenő pogányt szépen
kilakoltatták a halomból és azontúl maguk temetkeztek az ezeresztendős
sírboltba. Ilyen sírboltja se igen volt másnak Magyarországon, csak a
Viczkyeknek.
A Gábor szivét szokatlan büszkeség dagasztotta, a míg a vonat az ősi
birtokon robogott keresztül. Esterházy két óra hosszat a maga földjén
jár a gyorsvonaton, de talán ő se lehet büszkébb, mint Viczky Gábor
volt, a mikor a viczinális a vezérhalom felé kanyarodott. Megemelte a
kalapját és köszönt az ősöknek:
– Jó napot, urak!
Ott fekszik a halom mélyében a nagyszakállú Tóbiás, a ki a hagyomány
szerint olyan goromba ember volt, hogy még József császárnak is
odamondogatott, a mikor a császár sárga nadrágban, kékgombos zöld
kabátban és lovászsapkában ezen a vidéken is megfordult. Ott van Mátyás,
a nagyerejű és Simon, a kinek három felesége volt. A magyar családok
hagyományai fölérnek a görög mitologiával. Az elmúlt ó-emberek a
familiáris szemüvegen át rendesen félisteni magasságba emelkednek.
Legutolsónak a Viczky Eduárd diófakoporsóját vitték ide a pákászok
csónakjaikon, a míg a ködös estében a régi kálvinista zsoltár hangzott a
nádak felett… Gábornak hirtelen egy gondolat villant meg az agyában. És
az a gondolat lassan bontakozott, növekedett, míg végűl világosan vélte
látni, hogy ha az apja, Viczky Eduárd, elrejtette valahol a bűvös
erszényt, nem rejthette el máshol, csak ezen a helyen, a hol nem jár
más, mint vadmadár. Igen, seholse lehet olyan biztonságban az erszény,
mint ezen a nádvilágbeli szigeten, a melyre nem ad kölcsönt semmiféle
bank, a melynek pénzértékben kifejezhető ára nincs, a mit tehát a
Viczkyektől sohasem vehet el senki. A vezérhalom a macskának se kell,
mert hiszen minek is kéne? A Viczkyek csontja nem éri meg azt a
fáradságot, hogy érte bárki a szigetet felkeresse. Biztosabb helyre nem
rejthette el az apja az erszényt. Ide csak a halottak szoktak már járni.
És a pénzt még egy halott Viczky sem tudja elkölteni.
A míg a vonat ablakából a vezérhalmot látta Gábor, mindinkább
megerősödött gyanuja. Eszébe jutottak megjegyzések, a melyeket az apja
elejtett; egyszer azt mondta:
– Ha minden elvész, a Viczkyeknek akkor is megmarad eredendő földjük, a
Nyilas. A Nyilas adta nekik az életet. És ha rákerül a sor, a Nyilas
újra kiteszen magáért hűségességében.
Nyilas volt a vezérhalom neve.
Máskor azt mondta:
A Viczkyek titkát soha senki sem fogja megtudni, mert a vadkacsák nem
árulják el.
Viczky Gábor mélyen elgondolkozva érkezett haza. Már besötétedett, a
mikor a vasló köhögve, fáradtan beporoszkált az állomásra. A legelső
ember, a ki útjába kerűlt, nem volt más, mint Blásik János.
Blásik uram nagyon megváltozott azon esztendők óta, mióta nem láttuk. A
tagbaszakadt, kövér ember lesoványodott, leromlott. Az ádámcsutkája
szokatlanúl kidudorodott gallérjából és sápadt, vértelen arczában
emésztő, lázas tűzben égett beesett szeme. A ruhája is nagyon fogyatékos
volt. Olyanforma ruha volt rajta, a milyenben a jobbfajta vidéki
koldusok szoktak járni. Itt egy ócska kabátot ajándékoznak neki, amott
egy régi kalapot. A saruja felett vásott macskanadrág feszűlt, a melyre
két vármegyében ráismertek, hogy azt Baracskay bácsi viselte valamikor.
Mert, anno, hires volt az a czitromsárga macskanadrág.
Blásik erőszakkal kezet akart csókolni Gábornak és mert minden erejét
megfeszítette, sikerűlt neki. A szájából erős pálinkaszag dőlt és a
nyelve nehézkesen forgott.
– Nem felejtettük el a mi áldott kis gazdánkat. Már nagyon vártuk haza.
Mit ér az élet Viczky nélkül? A nap se igazi nap, ha nem Viczkyre süt.
Az öreg Baracskay úr az utolsókat rúgja, aztán beköltözhetünk a
kastélyba…
Elkapta a Gábor felöltőjét és ajkához szorítva, könnyes szemmel
lépkedett utána.
– Csakhogy újra látok egy Viczkyt! – sóhajtotta őszinte meghatottsággal.
– Csak egy úr van Magyarországon és az is Viczky.
Az állomás előtt egy hórihorgas, borotvált képű, nagyon rongyos ember
kapta el a Gábor kezét és nagyot csókolt rajta, miközben csaknem
letérdepelt.
– Isten hozta, méltóságos úr.
Gábor hátraugrott, míg Blásik János kedveskedve dörmögé a válla felett:
– A Bimbó! Nem tetszik emlékezni a Bimbóra? A mi megdicsőült urunknak
udvari költője volt a Bimbó.
Egy sárga homokfutó várt az állomás előtt, a melyet Blásik János nagy
szertartásossággal dirigált előre. Buzgólkodásában észre sem vette, hogy
Bimbó, az imént bemutatott poéta alattomosan settenkedik Gábor körül és
a fülébe suttog. Gábor a zsebébe nyúlt, de akkorára már ott termett
Blásik János és megkapta azt a rongyos frakkot, a mely Bimbó testét
födte.
– Szégyeld magad, pálinkás-hordó! – dörmögte és a frakk egyik szárnya a
kezében maradt.
Az egykori udvari poéta siránkozva, alkoholista csuklással nyöszörögte:
– Meg fogod fizetni… Meg fogod fizetni a ruhámat!
A homokfutó már régen elindult, Gábor még mindig hallani vélte a Bimbó
hangját:
– Meg fogod fizetni!
A kisvároska olajmécsesei feltünedeztek a távolban és barátságosan
pislogtak Viczky Gábor felé:
– Jó ómen, csupa jó ómen, – gondolta magában Viczky. – Baracskai bácsi
mégsem lopta el az egész hagyatékot.
A kocsi végigdöczögött a rettenetes kisvárosi kövezeten, Blásik a kocsis
mellett ülve, jobbra-balra mutogatott a sötétbe és magyarázatokkal
szolgált:
– A sánta Grosz felhúzatta a házat. Telik a kutyának a pálinkából!…
Emitt meg Fáncsiné, tetszik tudni, az a föstött arczú, épített új házat.
Hej, be szép asszony volt a kutya. Egy pár tégla a mi vagyonunkból is
kerűlt az új házba. Tetszik tudni, megdicsőült urunk…
Hosszú földszintes ház előtt állottak meg, a mely a sötétben szinte a
földhöz látszott lapulni. A vasrostélyos ablakokon át gyertyavilág
szüremlett ki, odabenn a szobában Baracskay bácsi ült a pohos zöld
kályha előtt és iráscsomókat dobált a tűzbe.
– Az öreg készül a másvilágra, elégeti bűneit, – dörmögte félhalkkal
Blásik, a míg Gábort a kocsiról lesegítette.
A taplósapkás, ősz fejet vöröslő fénynyel világította meg a tűz. Mintha
egy kis darab pokol égett volna ott; egy kis darab pokol, a mely minden
vén fiskális irodájában található; emberi bűnök, szenvedélyek,
roszaságok gyűjteménye. Az öreg Baracskaynak sohasem volt olyan pöre, a
melyben az igazság az ő pártján lett volna. A kinek igazsága volt, az
nem Baracskayt kereste fel. Sopánkodott is egész életében az öreg azon,
hogy neki nagyobb mesterség egyetlen pörét megnyerni, mint más
fiskálisnak tizet. A bűnbe esett falusi parasztok között közmondásossá
vált a veszettnek látszó pör megnevezése:
– Ez a gólyáé!
Tudniillik a Baracskay uram kapuján a családi czímer függött csupán – a
fiait etető gólyamadár, – és alatta a jelzés: ügyvédi iroda.
A mikor Gábor a szobába lépett, az öreg abbahagyta a tüzelést, bár nagy
garmada poros irás feküdt még előtte a földön. Megrúgta a papucsa
orrával a papirosokat:
– De bolond is vagyok! – kiáltott fel. – Még a másvilágról is védelmezem
a klienseimet, pedig sohasem fizettek meg.
Az öregnek csak szokatlanúl beesett szemén, sárga arczán látszott, hogy
valami hiba van a gépezetben, de egyébként nyugodtnak és vidámnak
látszott. Összeaszott, sárga kezét Gábor felé nyújtotta:
– No, fráter… Haragszol tán, hogy hiába fárasztottalak. Biztosítlak, nem
jöttél hiába. Meg fogok halni.
A vörös hálóköntöst, a mely legalább is száz esztendősnek látszott,
fázósan szorította testéhez. A kályhában hamvadó papirosokra mutatott:
– A pöreim még egyszer felmelegítettek utoljára. Hűséges, derék pörök
voltak, el lehetett velük mulatni egy egész életen át. Sok gazságot,
komiszságot, hunczutságot láttam, de a legnagyobb gazember mégis csak én
vagyok, öcsém.
– Nono, Samu bácsi! – mormogta Viczky. – Ne legyünk olyan szigorúak.
Baracskay bácsi akaratoskodva ütötte fel a fejét:
– De bizony én vagyok a legnagyobb gazember. Már ezt az egyet nem
engedem magamtól elvitatni. Mindjárt igazat adsz nekem, öcsém, csak egy
kicsinykét idefigyelj.
Viczky idegesen nézett körűl a szobában. Jobb szerette volna elkerülni
ezt a jelenetet a gyámapjával. Valahogy azt remélte, hogy már el is
temetik az öreget, mire ő hazaérkezik. És az öreg itt van, lábait
egymásra veti, hátradől a tintaszagú, vén székben és ravaszkásan
hunyorít a szemével:
– Majd mindjárt, – biztatta Viczkyt. – Mindjárt meghallod, milyen nagy
gazember voltam. Mert most már beszélhetek múlt időben. Reggel mi már
aligha találkozunk. Előlről kell kezdeni, – mondta mesélő hangon, – hogy
jól megérthesd a dolgokat. Volt nekem három pöröm… Azokat nem égettem
el, ott vannak abban a ládában, ott van a te örökséged, fiam; pöriratok
alakjában kapod tőlem vissza édesapád örökségét…
Viczky talpraállott és szédülve nézett az öreg fiskálisra. Az jókedvűen
legyintett kezével:
– Nem kell mindjárt megijedni, fiam, – mondta atyailag. – Fel a fejjel
és bátran a veszélyben! Mikor én ilyen fiatal legény voltam, mint most
te, a hétfejű sárkánytól sem ijedtem meg. Azért mondom, bátorság.
– Nem értem, Samu bátyám, – mormogta Viczky megzavarodva.
Baracskay felállott és gyöngéden lenyomta Viczkyt a székbe.
– Csak nyugalom, fiam, – szólt és a zsebéből kulcsot keresett elő és
felnyitotta a sarokban álló vaspántos láda zárját. A míg a láda fedelét
felemelte, olyan várakozólag nézett Viczkyre, mintha az ezeregyéjszaka
csodáját mutatná meg neki.
A ládában nagy halomban feküdtek új és ócskaságtól avas iratok.
Baracskay kivette a legfelső iratcsomót és gyönyörködve szemlélte, mint
valamely drágakövet.
– Ez a Tass kontra Tass…
Két kezébe fogta az irást és sóhajtva mondta:
– Ha még egy kis időm volna, az enyém lehetne a Csermely-köz, ezer hold
televényföld, szeszgyártási és dohánytermelési engedélylyel…
A irást sóhajtva visszahelyezte a ládába és másikat vett elő.
– Birto kontra egri káptalan… Ötven éves. Ha csak valamivel többet
hagyományoz reád édesapád, hogy kitartásom legyen, elvertem volna a
káptalanon a port. De hát bolond volt az öreg. A vagyonának a nagy
részét eldugta. A macska tudná, hová dugta.
Új iráscsomó kerűlt ki a ládából. Szinte ajkához emelte Baracskay bácsi
a papirosköteget, a mint áhítatosan mormogta:
– Ez itt két kerek millió, fiam. Egy kopogó forinttal sem kevesebb.
Bánovszky kontra magyar állam. Ez a legfiatalabb, tán azért a
legkedvesebb.
Az irást a ládába tette, gondosan elzárta, majd a ládára ülve, egy
darabig mosolyogva nézett farkasszemet Viczkyvel.
– Fráter, te most azt gondolod magadban, hogy Samu bátyád csendesen
megbolondult, a mióta nem láttad. Nos, ha bolond vagyok, akkor egész
életemben bolond voltam, mert ennek a három pörnek éltem. Ezért a három
pörért dolgoztam, csaltam, loptam és ezért halok meg, mert a pöreim nem
engedik, hogy életben maradjak. Nincsen ilyen három pör Magyarországon.
Ha el akarod őket adni, megcsalnak. Azért én azt mondom, ne add el őket.
Fölér ez a három pör az Esterházy-vagyonnal. Hogy szeretem őket. Hát
vettem őket… Azaz, hogy talán nem is egészen vettem, mert a pörösködők
nagyrésze már régen a föld alatt van, de a pör folyik tovább.
Megfogadtam a leghiresebb fiskálisokat Budapesten, Bécsben és Berlinben,
a hol a pörök lejátszódnak. Utaztam, fáradoztam, beléöregedtem.
Kielégítettem türelmetlen örökösöket és a tanukat esztendőkig tartottam
és fizettem, hogy meg ne vehessék őket. És most, még kérded, hová lett
édesapád hagyatéka? Itt van megtizszerezve ebben a ládában, a melynek
kulcsát átnyújtom neked.
Viczky nem vette át a kulcsot, hanem így szólt:
– Nyissa ki Samu bátyám azt a kincsládát.
A míg az öreg a láda zárával bajlódott, Viczky megpiszkálta a pohos
kályhában hamvadó tüzet. A hamu alól láng csapott, aztán mikor nyitva
volt a láda, kivette belőle az irásokat és egyenkint beledobálta a
tűzbe. A láng felcsapott, meg elhamvadt, piszkos korom szállott ki a
kályha ajtaján…
Baracskay Sámuel megdermedve, szinte öntudatlanúl nézte pöreinek
elhamvasztását.
– Szerencsétlen, – nyögte és eltakarta az arczát, – most már semmid
sincs a világon.
Viczky vállat vont és keserűen mondta:
– Samu bátyám semmi roszat nem tett, csupán az örökhagyó intézkedéséhez
ragaszkodott. Az apám azt akarta, hogy szegény ember legyek. Nos,
Baracskay bácsi ezt megcselekedte.
– Ne vádolj, – emelte fel a kezét a megtört öreg ember. – Én jót
akartam.
– Tudom, – felelt egykedvűen Viczky. – Tudom, hogy másképen gondolta a
végét, Samu bátyám. Gyerekkoromban sokszor hallottam az apámtól, mikor
aranyait szórta: valahogy csak tönkre kell menni! Ha kártyás ember lett
volna a gyámom, elkártyázta volna az örökségem. Elverte volna asszonyra
egy másik gyámom. Samu bácsi a pörökre költötte. Gombház. Megvan még a
bűvös erszény.
Az öreg fiskális tagadólag rázta a fejét:
– Nincs meg. Tűvé tettünk mindent. Blásik félig megbolondult tiz
esztendő alatt. Az erszény nincs. Elvitte apád a másvilágra.
Viczky nyugodtan mondta:
– Én azt hiszem, ha keresni fogom, én megtalálom. De nem is keresem…
Baracskay bácsi, látván gyámfiának a nyugodtságát, a melylyel a váratlan
csapást fogadta, halkan megkérdezte:
– Nos és kivánod, hogy agyonlőjjem magam? Mert én már csak golyót
érdemlek.
– Azt a bolondot csak nem teszi, Samu bácsi! – kiáltott fel Viczky. –
Érdemes is volna! A Viczky vagyona veszett el; arra való az, hogy
elvesszen.
– De mégis, édes fiam, – mormogta reménykedve Baracskay bácsi. – Gondold
meg jól a dolgot. Én már számot vetettem mindennel. Nekem most már jobb
volna, ha nem kellene megmásítani elhatározásomat.
Viczky az öreg fiskális vállára tette a kezét, a szemébe nézett és
őszinte hangon mondta:
– Kedves bátyám, én előre tudtam azt, hogy ez fog történni. Higyje el,
nem haragszom. Egy csöppet sem haragszom. No, béküljünk ki, Samu bácsi.
Az öreg vonakodva nyújtotta a kezét, mint a ki valami bizonytalan alkuba
bocsátkozik, aztán felsóhajtott:
– Nos, jól van, megteszem. De csupán neked teszem. Jöhetne hozzám a
nádorispán maga, annak se engednék. Olyan igaz, mint hogy Baracskay a
nevem, – fűzte hozzá erősködve.
Megpiszkálta a kályhát, hogy a hamvadó tűz ismét lángra kapjon.
– Az ördög vigye el a pöröket. Csakhogy már ezen is túlestünk, –
kiáltott fel és jókedvűen dörzsölgette a kezét. Hátát a kályhának
támasztotta és vidáman nézett az előtte álló fiatalemberre:
– Hm, csinos fiú vagy… Azt hiszem, egy jó házassággal reperálhatnánk a
dolgot. Van is egy pártim. No ne csinálj olyan fancsali arczot.
Becsületemre mondom, hogy nem tréfálok. Viczky de Viczkó még mindig
megélhet a neve után is, habár a mai világban igen roszak a pénzügyi
konjunkturák és a kutyabőr nem sokat ér.
– Ráérek még a házasságra, – felelt kitérőleg Gábor.
Baracskay bácsi összecsapta a kezét:
– Bolond beszéd! A házasságra tulajdonképen sohasem ér rá az ember. Én
például… No de hagyjuk az én dolgomat. Az ember akkor házasodik meg, a
mikor az esze azt parancsolja. Mind bolond az, a ki a szivére hallgat. A
boldog házasság olyan, mint a pezsgő. Bor is, meg nem is bor. Bor is van
benne. Nos hát a jó házasságnál beszélhet a sziv is, de nem szabad
csupán a szivre hallgatni.
Viczky azzal vélte legkönnyebben elnémítani az öreget, hogy nyugodtan
elmondta neki, hogy Pesten már van valaki, a kit kiszemelt magának, az
öreg Fátyol lánya…
Baracskay bácsi türelmesen végighallgatta a gyámfia szavait. Csöppet sem
lepte meg őt a dolgok állapota. Vidáman bólingatott a fejével és
csettintett az ujjával:
– Kutya-teremtette! Magam is keresztülestem a bárányhimlőn; minden
egészséges ember keresztül megy rajta. Magam is… De hagyjuk az én
dolgomat. Persze, persze, csinos a fruska. Hej, azok a fruskák, azok a
fruskák!… Habár én abban a korban, a melyben te vagy, az öreganyámba
voltam szerelmes. No, nem épen az igaziba, de lehetett volna akár az
öreganyám is az illető. A mai fiatalságnak mások a virtusai, mint a
régié. Tempora mutantur.
Viczky tréfás komolysággal kérdezte: