A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 7

  nyargalászni. A szent Mihály lován.
  – Az már igaz! – nevetett Zathureczky.
  Viczky Gábor és Melánie ezalatt észrevétlenül elhagyták a lugast és
  egymás mellett sétálgattak a virágzó orgonafákkal beszegett kerti úton.
  A májusi alkony aranybarna porral hintette be alakjukat. Körülbelül
  egyformák voltak. A leány talán a kontyával magasabb volt a férfinél.
  Egy violaszálat tartott a kezében és azt szagolgatta.
  – Vajjon miről beszélnek? – kérdezte Zathureczky felvillanó szemmel. –
  Becsületemre, nem adnám a bundámért, ha kihallgathatnám őket.
  – Vén gazember! – fenyegette meg ujjával Viczkyné. – Meglopnád a titkot,
  a melyet két fiatal szív suttog egymásnak tavaszi alkonyon?… Te nem
  voltál soha szerelmes?
  Zathureczky elgondolkozva meresztette szemeit a vizslájára:
  – Hm. Hogy nem voltam szerelmes? Nem igen. Azaz hogy egyszer talán…
  Egyszer régen, mikor húsz esztendős voltam. Vagy talán harmincz is
  voltam már… Ha jól emlékszem, tavasz volt és épen ilyen szép volt az
  alkonyat egy régi kertben. De az is meglehet, hogy rózsaszínű ősz volt
  és az erdők a halmokon mozdulatlanul feküdtek, mintha vörösrézből lettek
  volna. Az erdő mélyében az alkonyati csöndben valaki vadászkürtön a
  Säckingeni trombitás áriáját fújta és a kürtszó regényes visszhanggal
  zengett az erdős halmok között. Emlékszel, Züzánn?
  Özvegy Viczkyné fel akart emelkedni, de Zathureczky gyöngéden
  visszatartotta.
  – A hölgy, a ki szivem választottja volt, daczos, büszke, jégvirág-szerű
  teremtés volt és a világért se vallotta volna be, hogy viszontszeret. De
  akkor, azon a rozsdavörös alkonyaton, a mozdulatlan erdők között,
  keblemre borúlt és viszonozta csókjaimat…
  – Megtiltom, hogy tovább folytassa! – pattant fel Viczkyné és lángvörös
  lett az arcza.
  Zathureczky szeliden nevetett:
  – Nincs tovább. Eddig volt.
  – Nem szeretem, ha az esztendőket emlegeted, Gáspár, – mormogta Viczkyné
  szégyenkezve. – Ha nem mondod, akkor is tudom, hogy már nagyon öreg
  vagyok.
  Azon vették észre magukat, hogy kezük egymásba fonódik. Az asszony
  könnyes szemmel nézett Zathureczkyre.
  – Régen volt, – mosolygott könnyein át. – Be bolond is, hogy ilyenek
  jutnak az eszedbe.
  Zathureczky a lugas függönyei között a sétáló fiatal párt nézte.
  – Mintha magamat látnám, mintha téged látnálak, – mormogta meghatottan.
  – Úgy szeretem azt a fiút, mintha a fiam volna. Lehet, hogy azért, mert
  nagy tisztelője voltam az édes anyjának, reménytelen tisztelője. Furcsa
  az emberi érzés! Ha talán lett volna valami köztem és Bihaut bárónő
  között, kevésbbé szeretném a fiút; mintha régi reménytelen és mégis
  boldog szerelmem támadt volna fel akkor, midőn Gábort megpillantottam.
  On revient toujours… Nézd, hogy fogják egymás kezét, nézd, hogy bámulják
  egymást. Egy kis angyal röpdös a kertben, a szerelem angyala. Mi már nem
  látjuk az angyalt, de ők látják.
  Gábor és Melanie a kert végében állottak egy virágzó körtefa alatt. A
  fehér virágok szinte fényleni látszottak az aranyszínű alkonyban.
  Szemben állottak és halkan beszélgettek:
  – Tudod, hogy te az én menyasszonyom vagy? – kérdezte Gábor.
  – Tudom, – felelt egyszerűen a leány és nyugodtan nézett a férfire.
  – Vártál engem?
  – Vártalak. Mindig, örökké vártalak volna.
  Gábor gondolkozva hajtotta le a fejét:
  – De én még nem vehetlek el… Sok-sok időnek kell elmúlni, hogy az enyém
  lehess.
  – Várni fogok.
  – Sok küzdelmem, bajom, szegénységem van. Azt mind le kell győzni.
  – Mi gazdagok vagyunk, – felelt a leányka. – A mi a miénk, az a tiéd.
  Hisz rokonok vagyunk.
  Viczky mélyen a Melánie szemébe nézett:
  – Szeretsz te engem?
  A leány szinte csodálkozva kiáltott fel:
  – Hát nem tudod? Természetesen, szeretlek. A vőlegényemet csak kell
  szeretni.
  Viczky valami baljóslatú fényt látott megcsillanni a leány szemében:
  – Nem, Melánie, te nem szeretsz engem.
  – De ha mondom… mondom százszor, mondom ezerszer, ha akarod. Szeretlek,
  szeretlek, – felelt a leány és a kezét a Viczky vállára tette.
  Gábor tompa hangon válaszolt:
  – Hisz azt se tudod, hogy mi a szerelem. Nekem valami azt súgja, hogy te
  azon nők fajtájából vagy, a kik soha sem érzik, mi az igazi szerelem.
  Nyugodtabb a véred, józanabb a szíved, semhogy a szerelem hatalma erőt
  vehetne egész lényeden… Te jégvirág vagy. Az anyád leánya vagy.
  Melánie félig nyitott ajakkal hallgatta Viczky szavait. A férfi
  felindulástól remegő hangja, fénylő szeme és elsápadó, majd kipirosodó
  homloka meglepte és félve kérdezte:
  – Honnan tudod te, hogy én milyen vagyok?
  – Tudom, mert én szeretlek! – mormogta lehajtott fővel Viczky. – Mintha
  megbabonáztatok volna, mióta házatokba léptem. Nem találom meg az
  eszemet, elveszítettem a lelkemet, csak a szívem dobogását hallom. A
  szivem dobogását hallom a hangomban, az ver az agyvelőmben. Varázslat
  alatt vagyok, nem tudok józanul gondolkozni. A te anyád nagy boszorkány
  és boszorka vagy te is, Melánie. Megértettetek.
  Melánie halkan nevetni kezdett.
  – Ó, te hiszel a babonákban!… Lásd én nem hiszek bennük, mert ismerem
  őket. A mikor vártunk, – mert már régen várunk, – az anyám néha este
  csaláninget adott rám és mindenféle fűszeres növényekkel füstölte körűl
  a testem. Varázsigéket mormogott és háromszor keresztül kellett lépni a
  rézfüstölőn, mert az anyám hisz mindenféle babonákban. Kora tavaszszal
  hajszállal kötöttük az ajtókilincset és én is amulettet hordok a
  nyakamban.
  A fehérpettyes kék batiszt-ruhácskát nyugodt mozdulattal nyitotta fel
  nyakán, mintha egy barátnőjének mutatná meg az ott függő medáliont. A
  félhomályban kivillant vakító fehérségű válla és nyaka, mintha karrarai
  márványból lett volna a teste.
  – Látod, én nem hiszek mégsem a babonákban, Gábor. Csupán az anyám
  kedvéért hordom ezt is. De ha azt hiszed, hogy ez bajt, bánatot hoz
  reád, eldobom.
  Leoldotta az amulettet és hirtelen mozdulattal az orgonabokrok közé
  hajította:
  – Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte, nyakán gombolgatva a kapcsokat. –
  Most már varázslat nélkül állok előtted. Szeretsz-e még?
  Viczky nem felelt, csak kinyújtotta a kezét a leány után és gyöngéden
  magához ölelte. A leány engedelmesen hajtotta vállára a fejét és
  nyugodtan nézett az arczába.
  – Még sem szeretsz! – kiáltott fel Viczky és roppant nyugtalanság fogta
  el. – Vagy talán én nem szeretlek?
  – A hogyan parancsolod, én uram, – felelt alázatosan, szemlesütve
  Melánie.
  A lugas felől kopogás hallatszott. Zathureczky zörgetett ott a botjával
  az asztalon.
  – Érted jöttem, Gábor, – kiáltotta. – A Griffben vacsora van a
  tiszteletedre. Ideje már, hogy menjünk. Még az öreg Simkovics is felkelt
  a tiszteletedre, pedig ugyancsak kínozta a köszvény.
  Viczkyné boszúsan felelt:
  – Az ördög vigye el Simkovicsot, meg a többi lumpokat. Mit akartok az én
  Gáboromtól? Azt ugyan nem fogjátok elrontani.
  – Nono, – mondta csillapítólag Zathureczky. – Csak ne dugjuk mindjárt
  szakajtó alá az úrfit. Eleget lesz még a szoknyátokhoz kötve. Szegény
  Gábor fiam, – mondta komikus szomorúsággal, – neked ugyan befellegzett.
  Mindjárt két asszonyt kell feleségül venned. De hát senki sorsát ki nem
  kerűlheti.
  Elbúcsúztak a hölgyektől, miután Viczkyné kemény fogadalmat tétetett
  Zathureczkyval, hogy Gábort korán hazaszállítja és semmiféle kifogást
  nem fog utólag kitalálni az éjszakázásért. Zathureczky mindent megigért.
  – Parancsolod írásban? – kérdezte. – Aláírom.
  – Tudom, hogy szenvedélyes aláíró vagy, de én nekem nem jó az aláírásod.
  Köt szavad, az elég és most Isten veletek.
  Az utczán Blásik Jánosba botlottak. A derék udvarmester ott silbakolt a
  ház előtt és nyomban a kis gazdájához csatlakozott. Titokzatosan
  integetett már messziről és Viczky mellé sompolygott:
  – Nos, megvan? – kérdezte szemhunyorgatva.
  Zathureczkynek igen jó füle volt. Meghallotta a Blásik kérdését és
  felelt is mindjárt reá:
  – Megvan, János, megvan. Nyugodtan mehet kend aludni. El van látva a
  kisgazdája.
  Blásik szinte megtántorodott az örömtől, aztán diadalittasan ordított
  fel:
  – Megmondta azt előre Blásik János! Megyek, megyek… azaz, dehogy is
  megyek.
  Örömében megzavarodva futott előre rosz lábaival, majd megfordult és egy
  vén komondor örömével tánczolta körül Viczky Gábort. Hiába integette,
  szólongatta Gábor. Blásik se nem látott, se nem hallott. Mintha puskából
  lőtték volna ki, futni kezdett a hosszú, poros utczán felfelé, a míg
  eltűnt az alkony homályában.
  Viczky szótlanul ballagott Zathureczky mellett. A zöld zsaluk kinyíltak
  ismét, meg becsukódtak, de Viczky nem figyelt rájuk.
  – Nézd csak a Kopránszky-kisasszonyokat, majdnem a nyakadba ülnek, –
  figyelmeztette Zathureczky. – Amott meg a Hankovszky Malvinka mutogatja
  piros pofácskáját a violák mögött. Fékom adta, Szusztericsné felvette az
  új, párisi kalapját és a keztyűjét húzogatja az ablakban. Pedig,
  becsületemre, nem megy sehová. Hisz nem kész még a tavaszi ruhája. Az
  imént beszéltem a sánta Reginával. Futott a kis Régi a derékkal. Sok
  lett egyszerre a dolga tegnap óta.
  – Tegnap óta? – mormogta szórakozottan Viczky.
  – Hát persze. Sürgős mindenkinek a ruha, mióta te a városban időzöl. Nem
  adnám a bundámért, ha az egész város beléd szeretne. Pedig könnyen
  meglehet. Mi sem könnyebb annál.
  Zathureczky köszöngetett jobbra-balra a hölgyeknek és hamis
  pillantásokat vetett feléjük.
  – Pardon! – mondta egyszerre. – Szusztericsné intett.
  Keresztülfutott az utczán és egy virágos ablak előtt nagyot köszönve,
  összeütötte a sarkát. Majd nevetve tért vissza.
  – Rózinak sincs egyéb gondja, mint az, hogy megjött-e már Bécsből a
  Viczkyné topánkája. Hej, ezek az asszonyok. Az ördög találta ki az
  asszonyokat.
  Tréfálgatva, pletykázva haladt Zathureczky, egyszerre Viczkyre esett a
  pillantása:
  – Hát neked mért folyik az orrod vére?
  Gábor kiegyenesedett:
  – Vacsora után beszédem lesz veled. Megszökünk a kompániától.
  – Helyes, nagyon helyes.
  A Griffben a háziszolga egy most érkezett sürgönyt nyujtott át
  Viczkynek. Csak ennyi volt benne: «Roszat álmodtam. Nyugtalan vagyok.
  _R_.»
  Viczky összegyűrte a sürgönyt. Roszkedvűen fordult Zathureczkyhez:
  – Hogy mondtad. Az asszonyt az ördög találta ki?
  *
  A kaszinó különszobájában, a hol Viczky őszintén mindent elmondott
  Zathureczkynek, a mit délután az özvegytől hallott, egy darabig kínos
  csend állott be a beszélgetők között, csak a Zathureczky sziszegése
  hangzott:
  – Szszhallatlan!
  Viczky nyugodtan ült a barátjával szemben.
  – És a legnevezetesebb a dologban az, hogy én a leányt szeretem, –
  mondta csendesen.
  Zathureczky felugrott:
  – Megbolondultál? Ezek után még szereted? Egy délután és szereted?
  – Ő nem tehet róla, nem felelős az anyjáért. A mi pedig azt az egy
  délutánt illeti, hát tudod, ezzel úgy vagyunk, hogy ha első látásra nem
  mozdul meg a szív az emberben, akkor elviheti már a macska a későbbi
  szerelmet.
  – Értem, értem, – mormogta Zathureczky. – De azért férfi a férfi, hogy
  uralkodjon az érzelmei felett. Ebben a korban én mindennap szerelmes
  voltam. Ötszáz feleségemnek kellene lenni, mint Salamon királynak, ha a
  szivemre hallgatok. De hát egy sincs, a ki keserítse az életemet.
  Viczky vállat vont:
  – Ez nem változtat azon, hogy én elveszítettem a szívemet. Nincs… Ott
  van Melánienál. Bolond dolog, de megesett.
  Zathureczky egy párbajsegéd szigorúságával emelkedett fel és olyan mély
  hangon szólott, mint egy irodafőnök.
  – Azt a szívet pedig vissza fogjuk onnan venni. Nem engedem, egyszerűen
  nem engedem. Értetted? De hát hol van Baracskay, az a vén gazember
  gyámapád? Neki joga és kötelessége közbelépni.
  – Nem lehet itt közbelépni, – felelt mosolyogva Gábor. – Ez már el van
  intézve. Vagy az enyém lesz Viczky Melánie, vagy én nem leszek.
  – Ördöngősség! – kiáltotta a macskabajuszu férfiú. – Megbabonáztak. Ó,
  Zsuzsi, Zsuzsi, mindig mondtam, hogy nagy ördög vagy, de azt nem hittem
  volna, hogy boszorkánynak neveled a leányodat! De majd adok én annak a
  fruskának!…
  – Vigyázz, Zathureczky, a menyasszonyomról beszélsz.
  Zathureczky felugrott és őszinte kétségbeeséssel fordult Gáborhoz:
  – Már nem bánnék semmit, csak legalább az az erszény kerűlne meg.
  – Meg fog kerűlni! – mondta nyugodtan Gábor. – Meg fogom találni!
  Egyelőre Bunkóra van szükségem. Eszközölj ki nála néhány száz forintot,
  hogy ne álljak pénz nélkül.
  – Majd beszélek az uzsorással, – felelt a macskabajuszú. – Azt hiszem,
  könnyen fog menni a dolog.
  Hazafelé mentek és Zathureczky a kapúig kisérte Gábort. Viczky ott még
  egyszer a lelkére kötötte, hogy senkinek ne szóljon a hallottakról,
  aztán elváltak. Zathureczky ment vissza a Griffbe fogyasztani a Bunkó
  Mihály pezsgőjét, Viczky pedig végigment a virágos udvaron és belépett a
  Viczkynénél számára kijelölt szobába.
  Éjfélt ütött és még mindig mozdulatlanul ült az asztalnál és tekintetét
  a gyertya fényébe meresztette. Igyekezett rendbeszedni a gondolatait, de
  olyan nagy felfordulást talált lelkében, hogy lemondott a
  gondolkozásról. Csak egy leányalakot látott maga előtt és kerekre
  nyitott szemmel nézett reá.
  Véletlenűl a zsebébe tévedt a keze és ott megtalálta a Rózsa sürgönyét.
  Dühösen diribdarabokra tépte a papirost.
  – Eh, gyermekszerelem, félre veled! Most érzem csak, hogy mi az igazi
  szerelem!
  Nem is gondolt többé a dologra. Forróságot érzett a szíve tájékán, hogy
  egy födél alatt lehet azzal, a kit részére a sors kijelölt.
  
  AZ ERSZÉNY MEGJELEN.
  A viczkói nádast a déli szél csókolja és a hold magasan úszik az
  égboltozaton. Júniusi éjszaka van, a mikor a tavasz ölelkezik a nyárral
  és a föld díszbe öltözködik, mintha a régi görög istenek látogatását
  várná. Éjjel szerelmes lovagok nyargalásznak az erdőségekben és a déli
  szél végigcsókolja a föld arczulatát.
  A nádasban két alak törtet előre. A vadmadarak riadva menekülnek az
  éjjeli látogatók elől. A hold hol eltűnik valami felhőrongy mögött, hol
  újra megjelenik. A nádas mélyében bús hangján megszólal a bölömbika.
  A keskeny csónak, a mely faderékból van vájva, mint a milyen csónakon az
  ősemberek jártak, parthoz ütődik. A csónakban ülők kiugranak és leteszik
  a hosszú csákányokat, a melyekkel idáig a csónakot kormányozták a
  nádvilágban.
  A hold megvilágítja a viczkói vezérhalmot. Csak most látszik, hogy
  tulajdonképen mekkora a vezérhalom. A hold kétes világánál szinte
  akkorának látszik, mint a tokaji hegy.
  A csónakosok megkerülik a halmot.
  – János bácsi, – mondja Viczky Gábor, – maga bizonyosan tudja az utat
  erre?
  Blásik János egy táskát czipelt a kezében és nyugodtan lépked:
  – Csak arra tessék menni, a merre én igazítom. Jártam én itt megdicsőült
  urunkkal elégszer. Szeretett a halottakhoz járni.
  A vezérhalom egyik oldalán erős tölgyfaajtót találni, a mely a földbe
  vagyon építve.
  – Itt volnánk, – mondja Blásik és lerakja a táskát.
  Viczky megpróbálja az ajtót felnyitni. Be van már ennek rozsdásodva a
  zárja, nem nagyon nyitogatják, nem korcsmaajtó az.
  Blásik János kinyitja a táskát és mindenféle lakatos-szerszámokat vesz
  ki a táskából. Blásik érti a lakatos-mesterséget. Egy-kettőre feltárul
  az ajtó és az ajtónyiláson át olyan levegő áramlik ki, hogy az éjjeli
  lovagok visszatántorodnak.
  Blásik befogja az orrát:
  – Nem is hittem volna, – mormogta, – hogy a Viczkyek is olyanok, mint a
  többi halottak.
  De csak egy darabig tartja vissza a látogatókat a sírbolt-szag. Lámpát
  gyújt Gábor és határozott lépésekkel belép az ajtón, a hosszú,
  földalatti folyosóra, a melyet ezeresztendős szarúfák támasztanak.
  Blásik hűségesen ballag kis gazdája nyomában és zörögnek kezében a
  lakatos-szerszámok.
  A földalatti folyosó széles teremben végződik. A levegő kiállhatatlanúl
  fojtó és a kézi lámpás csak a körvonalait mutatja a sírboltnak. Az
  alátámasztott földben lyukak látszanak, a melyekből koporsók vége
  látszik. Számtalan koporsó van a földben. Viczky megszámolja a
  koporsókat. Huszonötöt olvasott.
  – Az őseim, – mormogja. – Aludjatok nyugodtan!
  Blásik a fejét csóválja:
  – Nincs ám ezekben a koporsókban halott, – mondja. – Mikor megdicsőült
  urunk a sírboltot berendezte, csupa üres koporsókat rakatott a falba. A
  koporsókra ráírta, hogy az Viczky Gáspár, amaz Viczky István, Viczky
  Kelemen… Hiszen az mindegy, hogy az ősök valójában itt vannak-e?
  A fal mellett hosszú diófa-koporsó feküdt. Blásik levette a kalapját:
  – Ebben fekszik Viczky Eduárd! – mondta meghatottan.
  Gábor reszketve nézett a koporsóra és azt gondolta magában, hogy ha van
  élet a túlvilágon, akkor az apja most nagyon haragudhatik reá:
  – Nyisd fel, Blásik, a koporsót, – mondta és a hangja remegett.
  Blásik János engedelmesen szedte elő a szerszámait. Kopogott a koporsó
  födele, nyikorogva engedtek a zárak, csavarok. Blásik minden erejét
  megfeszítve leemelte a koporsó fedelét, aztán hörögve takarta el az
  arczát.
  – Kegyelem, – ordította.
  A koporsóban Viczky Ede feküdt zöldselyem díszruhájában és a keze össze
  volt fonva mellén. Úgy feküdt ott nyitott szemmel, mintha élne… Mintha
  épen az előbb feküdt volna bele a koporsóba, hogy a szentségtörőket
  megtréfálja.
  – Atyám! – kiáltott fel Gábor és térdre hullott.
  A halott mozdulatlanul feküdt és nem látszott törődni azzal, a mi
  körülötte történik. Blásik János felkapta a lámpát és a halott arczába
  világított. Az arcz ép volt és nyoma sem látszott rajta a pusztulásnak.
  Valami bús, szenvedő kifejezés ült az arczon, mintha valamin nagyon
  szomorkodna a halott koporsójában.
  Blásik János mélyen meghatva, könnyes szemmel áll a halott lábánál, míg
  Gábor hirtelen elhatározással a koporsó mellé térdel és minden tagjában
  reszketve szétfeszíté a halott összefont kezeit. Szétnyilt az
  aranyzsinóros Zrínyi és a kabát béléséből a lámpa világosságára kerűl a
  keresett, várt, álmodott – zöld selyem erszény.
  Már ott van az erszény a Viczky Gábor kezében. Ujjai őrületes
  markolással fogják át a zöld selymet és talpraugorva eszeveszettként fut
  kifelé:
  – Tudtam, hogy itt kellett lennie! – hörögte. Mintha ezer ördög üldözné,
  végigfut a folyosón és a szabadba érve, olyan tekintettel néz körül,
  mintha a poklok mélyéből szabadult volna. Az erszényt a kebléhez
  szorítja és lihegve figyel a néma éjszakában. Sehol semmi hang, csupán a
  föld mélyéből hangzanak tompa kalapácsütések. Blásik János szegezi a
  koporsót a föld alatt.
  Perczek múltak el, a míg világosság tűnik fel a föld mélyéből. Blásik
  János meghatottan lehorgasztott fejjel jő kifelé:
  – Nagyot vétkeztünk, kis gazdám… A halott nyujtogatta kezét az erszény
  után.
  – Bánom is én, – felel hideglelősen Viczky. – Menjünk, minél hamarább
  legyünk távol e helytől. Még utánunk jő az apám.
  A csónakra ülnek és órákhoszszáig küzdenek a sötétséggel, az útvesztő
  nádassal. Már a hajnal nyujtogatja rózsaszínű újjait, a mikor partot
  érnek, a hajnal első világosságánál Viczky előveszi a kebelébe rejtett
  erszényt. Reszkető kézzel forgatja jobbra-balra. Ez, ez a legendás bűvös
  erszény, a melyből az atyja két marokkal szórta az aranyat! Most végre
  meg lehet fejteni az erszény titkát. Napfényre kerűl minden… Valami
  zizeg az erszényben. Ahá, ez lesz az a milliós bankjegy, a melyről
  Zathureczky beszélt. Felnyitja az erszényt és összehajtogatott
  papirdarab hull ki belőle. Reszkető kézzel kibontja és megismeri a
  papiroson az atyja írását:
  «Minden törekvésed hiú, szegény maradsz, te jó fiú; a pénz volt életem
  átka, szegénység élted boldogsága.»
  Viczky eltakarta a két kezével az arczát. Megtörten, kétségbeesetten
  mormogta:
  – Üres volt az erszény.
  Blásik nyugodtan bólintott a fejével:
  – Tudtam… Megmondta a halott.
  *
  Régen volt olyan kavarodás a világon, mint a mikor a bűvös erszény
  megjelent. Viczky Gábor nem titkolta a dolgot. Legelsőbben Viczkyné és
  Melánie szereztek tudomást az erszényről és annak tartalmáról. Viczkyné
  halálsápadt arczczal hallgatta végig az éj történetét, aztán vállat
  vont.
  – Tudtam, hogy egyszer kiderül az igazság.
  Gábor magánkívül kiáltotta:
  – De hát hol vannak a milliók, a melyekről az emberek beszélnek?
  Viczkyné bánatosan mosolygott:
  – Azt elvitte az ördög. Te csak keresd, fiam, tovább. Hátha megtalálod.
  – Fel fogom találni! – ordított magánkívül Viczky Gábor.
  Az őrület kifejezése ült az arczára.
  – Feltalálom, ha ég és föld összeesküszik ellenem. Ti segíteni fogtok
  nekem a kutatásban.
  Viczkyné ijedten nézett Gáborra. Az megháborodottan rázta a kezét:
  – Ti segíteni fogtok nekem!
  – De mivel segíthetünk? – mormogta Viczkyné. – Hisz mi nagyon
  szerencsétlenek vagyunk!…
  – Velem maradtok és nem hagytok magamra!
  – Nem, nem, – csillapította Viczkyné és megréműlve menekült be a
  szobába.
  Azon a délután hiába zörgetett Viczky Gábor a sárgára föstött,
  barátságos házon. A kapu zárva maradt és a tükörüveges ablakok sötéten
  meredtek az utczára. A ház üres volt, – a galambok kirepűltek belőle.
  Gábor eszeveszetten rázta a rózsaszínű kaput, aztán önkívületben
  kiáltozott:
  – Melánie, hát nem hallod, hogy én hívlak?
  De Melánie és anyja már akkor messzire jártak. Nyomtalanúl eltűntek a
  városból a megcsalt hitelezők elől.
  Viczky pedig ment, ment a házak fala mellett és kezében a zöld erszényt
  tartotta és mindenkinek megmutatta:
  – Az apám azt akarja, hogy szegény legyek! Haha! – kaczagott
  eszeveszetten. – De hiába akarja, én nyomára jutok az eldugott kincsnek…
  Az utczagyerekek nagy csoportban mentek utána és kiáltások hangzottak a
  háta mögött:
  – Nem látják? Megbolondult szegény Viczky!…
  Viczky pedig kavicsokkal töltötte meg a bűvös erszényt és elszórta a
  kavicsokat.
  – Úgy teszek, mint az apám!… Nesztek arany. Szedjétek az aranyat. Marad
  még Viczkynek elég aranya.
  Szórta a kavicsokat jobbra-balra és az utczakölykek hangos kaczagással
  dobálták hátához kavicsait.
  Az egész város talpon volt. Futótűzként terjedt el a Viczky
  megbolondulásának a híre. A kalapját eldobta valahol és a haja bomlottan
  hullott homlokába. Az asszonyok siránkozva csapkodták össze a kezüket.
  Lárma, jajgatás töltötte be az utczát.
  Viczky pedig szórta a kavicsokat.
  – Nesztek arany. A Viczky Gábor aranya. Marad még neki elég aranya.
  A hűséges Blásik utat tört magának a tömegen át és gazdája nyomába
  szegődött. Ment utána alázatosan és felszedegette az eldobott
  kavicsokat.
  
  
  VAD VIZEK MENTÉN.
  
  I.
  A lankás és álmos Nyíren vadvizek felett repül a kacsa, a mérnökök még
  nem ölték meg teljesen az ősmocsarakat és titkos nádasokat. E táj
  őszidőben, az első havak megérkezte előtt a legregényesebb. A Nyíren
  ekkor ködvilág van, a lankáson hosszú és hideg eső hull, a vadvizek
  pedig őszi némaságukban, mozdulatlanságukban és csöndességükben holt
  világot juttatnak eszedbe. Tavaszi és nyári hangos élet – elmult. A
  kényes darvak messze vándoroltak, piroslábú gólyák, menyecskék
  örömére-bánatára, déli vidékre utaztak, a vadvizeken néhány magányos
  kacsa lakik csupán, s a csizmás vadász búsan kullog puskájával a nedves
  ösvényen. A kis erdőben magányosan lakik a harkály, megkopogtatja a
  fákat és a törpéknek, kik odabenn laknak, elmondja: itt a tél, itt a
  tél!
  A vadvizek mellett egy fekete házban, fekete ugarok között lakott a sok
  gyerekü Márta.
  Márta kemény özvegyasszony volt. Azon asszonyok fajtájából, a kik nem
  félnek az ördögtől sem, nemhogy férfiutól. A férfiak pedig ugyancsak
  kerülgették Mártát, ő nemcsak termetben és arczban volt csinos – fekete
  nagy diószeme volt, sima barna haja, azonkivül egyenes és karcsú, mint a
  birtokos-asszonyok jobbára – tehát nemcsak testben, de holdakban is
  csinos volt. Tudjátok, ez nagy dolog, mert a Nyíren szegények vagyunk –
  különösen fekete földben, de homokban is. Az öreg urak már csak pipáznak
  és a méhes körül őgyelegnek, de a fiatalabbja az amerikai szőlővel
  próbálkozik. Rigolirozzátok a szőlőt! ez járja. Szeszgyárak füstölnek
  sokfelé. De ne felejtsük a sok gyerekü Mártát. Az ő ura egy soványkás és
  vörhenyeges úr volt. Őszi agarászatnál meghült a melle, egész télen
  köhögött, sem bálban, sem kártyázó-asztalnál nem látták őt. Kölönösen
  ezen sopánkodott, midőn öreg ispánjával pikettirozott és huszonegyezett
  téli estéken. Kora tavaszszal a padra tették csizmáit és Márta sok
  gyerekével özvegyen maradt.
  Öten voltak a gyerekek, mind az öt leány és mind kicsiny. Látnátok a
  kotlós tyúkot csibéi között – ez volt a szép, fiatal Márta. Barna haját
  szigorú öregasszonyok módjára hátra simította és mindig fekete ruhát
  hordott. Csak fekete ruhát, mert barna asszonyoknál ebben van a
  lemondás, a gyász, az erkölcs és minden: a megközelíthetetlenség. De
  Márta – bár özvegy volt és öt kis csirkéi voltak – fonnyadni nem tudott.
  Harminczkét éves volt, olyan fajtából, hol a nagyanyók még tánczra
  perdülnek az unoka lakziján. Inkább szebb lett, nyugodtabb lett és
  formásabb lett az özvegységben. Az öreg ispán, Mártonfalvi, a ki régi
  szokás szerint sarkantyús csizmát viselt és agarászostort – bár ló és
  agár az asszonyi gazdaságban nem volt – csóválta is eleget a fejét. De
  csak titkon. Vén bajusza alatt dörmögött: «ha fiatalabb volnék, hej, ha
  fiatalabb volnék!» Mert az ispánok – öregek és fiatalok – mind
  egyformák.
  Az öt kis csirke ezalatt nőtt. Kettő már a városba került nevelőbe,
  mivel Márta asszony megunta az ásítozó guvernántokat, a kik a férfi
  nélküli pusztai házban borzasztóan unatkoztak. Ahogy a csirkék nőttek,
  azon arányban fogyott a teher a holdakról, rétekről és rozsföldekről, a
  melyeket a boldogult vörhenyes férfiu és apja raktak az ősiségre.
  Tizedik esztendejét töltötte özvegységének az asszony: férfi tán eszébe
  se jutott ezen idő alatt, de ha eszébe jutott is, mit csinált volna? A
  nagybajuszu mérnök járt erre csupán, kit kacsingatásaiért utált; a
  jegyző, ha eljött, előbb felöntött a garatra, tán bátorságért, vagy
  csupán szokásból, az öreg alispán pedig, midőn esztendőnkint erre
  kocsizott, mindig homlokon csókolta: «aztán légy eszeden leányom,
  férfiből elég, ha egy volt, valamint asszonyból is». Mártonfalvi, az
  ispán – már olyan öreg volt, hogy néha, szégyenszemre elbotlott a
  sarkantyújában – ha Mártához jött, mindig lekefélte a dolmányát, bajusza
  hegyét is megnyálazta, de az évek multak, repültek, semmi se történt;
  biz’ isten az asszony el van magában is, ha nem bántják.
  
  II.
  De a tizedik esztendőben, késő őszszel, megjelent a férfi a látóhatáron.
  Ne higyjétek, hogy valami közönséges ember: egy fiatal és özvegy gróf. A
  gróf mindig Bécsben lakott, de mikor fiatal, szép felesége meghalt,
  bécsi palotájában többé nem tudott aludni. Két évig utazott mindenfelé.
  Márta néha olvasott róla, hol és merre jár, egyszer épen azt írták a
  pesti ujságok, hogy a fiatal gróf Afrikában lövi az oroszlánokat és
  aznap a gróf kis kocsija egy óriási muszka-ügetővel begurult a vizparti
  ház tágas udvarába.
  A gróf a szomszédban lakott, félmérföldnyire állott magányos
  vadászkastélya és Mártával gyermekkoruk óta ismerték egymást, midőn
  bizonyos krenczheneken együtt tánczoltak.
  Öreg ispán, Mártonfalvi, az ámbituson álldogált és a komondort
  apportiroztatta, mikor a gróf jött. Az öreg nyomban megbotlott a
  sarkantyújában.
  – Kutya, kutyánszki!
  Így szólt és eltünt a konyha felé, hol egy kis asztalnál szeretett
  üldögélni és a zsebéből előszedett zsíros iratokat tanulmányozta.
  A gróf tehát eljött. Márta bemutatta neki a csirkéit. Hárman voltak
  otthon: mind barna, mind karcsú.
  – Az oroszlánok tehát nyugodtan alhatnak öntől, gróf úr – szólt Márta és
  jól szemügyre vette a grófot. (Birtokos, gazdálkodó asszonyok úgy nézik
  meg a férfiut is, mint a lábas jószágot a vásáron: alaposan.) A gróf
  harminczéves ember volt, napégetett arczczal és ábrándos kék szemmel.
  Homlokán kardvágás forradása látszott.
  A gróf leült és körülnézett. Gyerekkori bizalmassággal fordult az
  asszony felé és telt vállait, még mindig karcsú derekát mosolyogva
  nézte:
  – Miért nem ment férjhez, Márta? Kár volt magáért, kár volna magáért!