A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 6

Total number of words is 4021
Total number of unique words is 1867
34.0 of words are in the 2000 most common words
48.6 of words are in the 5000 most common words
55.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
A félhomályos folyosón egy ődöngő alakba ütközött.
– Kezét csókolom. Egészségére kivánom az éjszakai nyugodalmat.
– Nem sok volt, – felelt Viczky.
– Tudom, tekintetes uram. Itt voltam. Most pedig siessünk az özvegyhez.
Még szardinia is lesz ebédre, – tette hozzá sokatmondólag.
– Hát azt már honnan tudja Blázsik uram?
– Én mindent tudok – felelt titokzatosan Blázsik. – Mire való volna a
két szemem és a két fülem?
Végigmentek a városkán. Blázsik tiszteletteljes távolból ballagott a kis
gazdája után és a tenyerén át kiáltotta:
– Balra parancsoljon… Most jobbfelé.
Zöld zsalugáteres házak alatt mentek tova. A zsaluk felnyilottak, mint
valami szemek, a mikor alattuk haladtak és a zsaluk mögül halk suttogás,
leány- és asszonykaczagás hallatszott. – Lesték mindenütt Viczky Gábort,
a merre ment, valaki – bizonyosan egy kis fruska, – hangosan kiáltotta a
háta mögött:
– Görbe a lába!
Viczky önkéntelenül a lábára pillantott, amire a háta mögött nevettek.
A kis hídon túl akáczfák közül egy sárga földszintes ház bontakozott ki,
a melyen ragyogtak a tükörablakok a májusi verőfényben. Láthatólag ez
volt a legszebb ház a városban és a kapun, a hol addig leselkedett,
besurrant a délelőtti szobaleány.
Blázsik a ház előtt elmaradt, miután még ezt súgta a tenyerén át:
– Csak bátran, tessék!
Viczky üveges verandán találta magát, a melyet virágcserepek és kalitkák
töltöttek meg. A világos szőnyeg közepén özvegy Viczkyné állott és a
karjába Melánia kamaszkodott.
Viczkynek egyszerre eszébe jutott, hogy ő látta, ismeri azt a sugárrá
nőtt, karcsú teremtést, a kinek hosszú hajfonata, mint egy sötét kígyó
omlott le vállán. Látta már ezt az arczot, de akkor nem rizspor volt az
arczán, hanem baraczklekvár. A nagy éjfekete szemek bizonyosan azért
voltak olyan kerekre nyilva, mert tulajdonosuk tudta, hogy a szemek
szépek. Alig lehetett több tizenhat esztendősnél a leány, de öntudatos,
büszke arcza szinte asszonyosan okos volt. Fiatal menyecskék, a kik még
csak hetekre és napokra számíthatják asszony voltukat, szoktak ilyen
kedvesen gőgös, diadalmas arczczal járni-kelni.
Özvegy Viczkynére is valahogyan másként emlékezett Gábor. A haja most
aranyszőke volt, holott a Gábor emlékezetében barnásszürkén volt eltéve.
Uszályos selyemruhája, villogó fogsora, kivágott ruháju nyaka arról
beszélt, hogy az anya épen úgy akar hódítani, mint a lánya.
Mily változások néhány esztendő alatt. Gondtalan jókedvvel nevetnek az
asztal felett a vendéglátók és úri pajtáskodással tegezik Gábort.
Melánia jobbról ül, Viczkyné balról és minden figyelmükkel,
kedvességükkel elhalmozzák a fiatalembert. És hiába, Viczkyt is mintha
kicserélték volna a gondtalan, jókedvű házban. Temérdek pesti pletyka
jut eszébe, a melyekről eddig sejtelme sem volt. A Melánia szeme még
kerekebbre nyílik és szinte megadással csüng a Viczky ajkán. A rövidujjú
ruhából kivillan hófehér karja és mintha valami kellemes illat áradna a
felhajló újjfodrok közül Gábor felé. Tisztaság, rend és csinosság
mindenfelé. A butorok szinte ragyogni látszanak, a fehérköpenyes
szobaleány olyan csendesen lépked, mint a hogy a regényekben olvashatni.
Özvegy Viczkyné hirtelen megszorítja a Gábor kezét az asztal felett. Az
ujjainak olyan az érintése, mint a bársonyé:
– Gáborkám, kedves unokaöcsém, remélem, ezentúl sokszor itt leszel
nálunk.
– Mindig, – mondja kedveskedő akaratossággal Melánia.
– Úgy van, – mondja Viczkyné mosolyogva. – Már intézkedtem is, hogy a
holmidat a Griffből idehozzák. Minek laknál a rideg fogadóban, a mikor
rokonaid szeretettel látnak vendégül?
Melánia összecsapta két rózsaszinű kezét:
– Bravó, mama, ezt jól csináltad. Meg vagyok veled elégedve.
Blázsik Jánosnak igaza volt. Valóban pompás ebédet tálaltak Viczkyéknél.
Az asszony láthatólag nagy gondot fordított a konyhára, mert bizonyosan
tudta, hogy az emberek szivét a gyomrukon keresztül a legkönnyebb
meghódítani. Finom sültek és pompás borok kerültek terítékre. Jó volt az
étel, de ha kevésbbé lett volna jó, a Viczkyné és leánya szeretetreméltó
kinálása jóvá tette volna.
Ebéd után Gábor végigjártatta a tekintetét az ebédlő falán. A legelső, a
mi figyelmét megragadta, az atyja nagy olajfestésű, aranyrámás képe
volt.
– Hogyan került ide az apám? – kérdezte meglepetve. Viczkyné csudálkozva
felelt:
– Nos, hát megfestettem az Eduárd képét. Én nagyon szerettem a
boldogultat. Ó, ha Eduárd élne, sok minden másképen volna.
– Lehet, – bólintott Gábor és perczekig nézte az atyja arczképét. Viczky
Edén díszmagyar ruha volt, a melyre ökölnyi drágaköveket pingált a
festő. A láncza beillett volna kerékkötőnek és az ujjai ragyogtak a
gyűrűktől.
– Az én apám soha sem viselt ékszert, – mormogta Gábor.
– Az mindegy, – felelt Viczkyné, – de bizonyosan voltak ékszerei, a
melyeket viselhetett volna. Valamivel csak jelezni kell a képen, hogy ki
volt Viczky Ede, mert fájdalom, az emberek lassan kezdik elfelejteni az
ő rendkivüliségét. Azt hiszed, hogy azok az ősapák és ősanyák, a kiket
manapság lefestve látunk a régi kastélyokban, mindig pánczélban és
kezükben buzogánynyal, karddal élték végig az életet. Bizony voltak ők
is hálóköntösbe és az asszonyok feje is lehetett borzas. Az ember az
őseit úgy festeti, a hogyan neki és az ősöknek legkedvesebb.
Az ebédlő sarkában viszont mindenféle vadászpuskák, tarisznyák, kürtök
voltak felakasztva. Viczkyné a rozsdamart tárgyakra mutatott:
– Az apád fegyverei.
– De az apám soha sem vadászott.
Viczkyné az előbbi csodálkozó tekintetet vetette Gáborra.
– Benned semmi érzék nincs az ősiség iránt. Az ősöknek mindig voltak
fegyverei. Utóvégre Viczky Ede nem tehetett arról, hogy olyan korban
élt, mikor már nem karddal támadták meg a vadkant, hanem vadászpuskával.
Most egy ezüstözött kelyhet vett le a pohárszékről Viczkyné. Gondosan
megtörülgette és Gábor elé állította. Szinültig megtöltötte borral és
így szólott:
– Igyál az apád emlékezetére. Ez az ő pohara volt.
Valóban a pohárra emlékezett Gábor. Az apja a nagy tivornyákban ebből a
kehelyből szokta inni a hegyaljai aszút.
Melánie mosolyogva nézett Viczkyre:
– Van még sok emlékünk, a mi a híres emberre emlékeztet, – mondta. – De
a legkedvesebb ma ül asztalunknál…
– Brávó Melanie! – kiáltott fel Viczkyné és megcsókolta a lányát.
A mint a két fej egymás mellett volt, akkor látszott a végtelen
hasonlatosság az arczvonásaiban. Hiszen azt sem lehetett volna
megmondani, melyik az anya és melyik a lánya. A Viczkyné aranyszőke haja
a Melanie hollófekete hajához simult és kerekrenyitott szemükkel
meghatottan néztek Gáborra.
Viczkyné homlokon csókolta a lányát, aztán megcsókolta Gábornak is a
homlokát, majd vígan felkiáltott:
– Csókoljátok meg egymást, gyerekek, hisz csaknem testvérek vagytok.
A Melanie arczát piros láng borította be, de Gábor is zavarba jött.
Ügyetlenkedve áthajolt az asztalon és a leány homlokát kereste. Melanie
hirtelen mozdulattal hátrakapta a fejét és ajkát a Viczky ajkára nyomta…
Aztán felugrott és lesütött szemmel futott ki a szobából. Viczkyné
könnyes tekintettel nézett utána.
– Bolond gyermek! Olyan, mint a mimóza, – mondta.
Gábor nem szólt semmit. Mikor felemelte a tekintetét, az atyja szigorú
tekintetével találkozott. Viczky Ede mogorván nézett le a falról, mint a
kinek nem tetszik valami.
Viczkyné megnyomta az asztalon álló ezüstcsengőt.
– A feketekávét a szalonban szervirozzuk, – mondta a belépő
szobaleánynak.
Az a csók!… Hiába fenyegetik a tudósok mindenféle baktériumokkal a
csókolózó emberiséget; hiába ijesztgetik mindenféle betegségekkel a
szerelmespárokat: a csók és a szerelem nem megy ki a divatból. Az a
csók!… Valami kis szikra az abból a nagy tűzből, a melyet szerelemnek
neveznek. De szikrából is lehet nagy tűz, akkora tűz, mint egy máglya.
Ha azt a csókot nem kapja az ajkára Viczky Gábor, talán sok minden
másképen történik. De hát néha egy hajszál elegendő ahoz, hogy eltérítse
a legerősebb férfit útjából. Egy keresztül fektetett hajszál is elég,
hát még egy csók, az ajkra adott forró, szenvedélyes, sokatmondó csók,
mennyire megváltoztatja az erős férfi lelkét. – A csókot az ördög
találta ki, de a mézet az angyalok adták hozzá.
Viczky szórakozottan hallgatta az aranyszőke asszony szavait, pedig
érdemes lett volna figyelmesen odahallgatni:
– Azt hiszem, hogy őszinte lehetek hozzád, Gábor. Nem tudom, miket
hallottál rólunk, miket beszélnek az emberek özvegy Viczkynéről és
leányáról, de ne higyj az embereknek. Azt hidd, a mit én mondok. Mi
nagyon szerencsétlenek vagyunk, Gábor.
A világos bútorzatú kis szalonban, a mely külsejében cseppet sem
hasonlított a szokásos vidéki szalonokhoz, a hol gyakran foglal helyet
az ágy is, csengő hangon ütött egy régi művü óra. Tarka-barka nippek,
csecse-becsék hevertek szerteszét. És a sarokasztalon aranyhalak
tündököltek a napsugárban. Finom illat repült a levegőben és a vastag
szőnyegek piros virágoktól tündököltek. A finom porczellánban szagos
kávé párolgott és aranyos czigaretta-dobozt bontott fel Viczkyné. Maga
rágyújtott egy szivarkára és míg a füstöt a levegőbe fújta, színpadias
hangon mondta:
– Mi nagyon szerencsétlenek vagyunk! – ismételte. – És annak nagy részt
te vagy az oka, Gábor…
Viczky nagyot nézett:
– Én, Züzánn néném?
Viczkyné tragikusan bólintgatott.
– A te megérkezésed, bár nagyon kedves nekünk, mégis bajt és
szerencsétlenséget jelent számunkra.
Gábor szótlanul nézett egy darabig Viczkynére, aztán udvariasan
felajánlotta, hogy ha azt akarja Viczkyné, még ma este elutazik.
– Ó, nem, csak maradj, hiszen most már úgyis mindegy. Most már a te
segítséged nélkül minden veszve van.
– Parancsolj, Züzánn néném, rendelkezésedre állok.
Viczkyné megfogta a Gábor kezét és mélyen a szemébe nézett:
– Most bevallok neked valamit, Gábor, a mit még a lányom se tud! Nincs a
birtokunkban a Viczky erszénye.
Gábor bólintott:
– Azt gondoltam, mert hiszen előttem nem rejtegetnétek. De azt magyarázd
meg nekem, honnan van ez a – jóllét, hogy így fejezzem ki magam.
– Csak mondd ki bátran, honnan van ez a szokatlan pompa, kényelem a
szegény Viczkynénél? Hát megmondom neked. Az emberek hiszékenységéből és
szamárságából vett körül bennünket a jóllét, mert az emberek ostobák; ha
tudnák, hogy milyen ostobák, akkor nem volna kedvük az élethez sem… Az
emberi naivság végtelen.
Az asszony még mindig kezében tartotta a Gábor kezét és illatos szájából
melegen csaptak elő a szavak. A keze is puha volt és selymes tapintatú.
Szinte elfelejtette az ember, hogy ez az asszony már nem fiatal.
– Ott kell kezdenem, Gábor, hogy mi nagyon szegények voltunk mindaddig,
a míg Viczky Eduárd élt. Hiszen tudod, hogy szegény atyád inkább
elszórta az aranyakat az utczán, de adni nem adott senkinek. Körülbelül
két esztendővel a halála után, észrevettem, hogy az emberek kezdenek
súgni-búgni, a mikor engem az utczán megláttak. Titokzatosan integettek
egymásnak a hátam mögött, sőt egyszer hallottam, a mikor azt a
megjegyzést tették rám a patika előtt, a hol délelőtt kaszinózni szokás,
hogy rendkívül okos asszony vagyok. Később a polgármester megállított az
utczán és hosszadalmasan kérdezősködött tőlem gyermekem és háztartásom
felől. Majd tréfásan hozzáfűzte, hogy vajjon meddig akarok még
visszavonultan élni, a mikor a város úriházai mind nyitvák számomra.
Nem tudtam, becsületszavamra, sokáig nem tudtam, hogy mi ütött az
emberekbe, hogy nem hagytak békén. Egyszer Zathureczky vizitelt nálam és
tréfás czélzásokat tett arra, hogy minden lakatot fel lehet nyitni. Ő
már ugyan nem arra való, hogy lakatokat nyitogasson, hanem van neki
Abaujban egy ismerőse, a ki ért a lakatosmunkához, a ki az én szivem
lakatjának is kovácsa lenne. A zsebébe nyúlt és valami arczképet
mutatott. Én egy pillantást sem vetve az arczképre, – csupán arra
emlékszem, hogy nagyfejű, kopasz és vastagbajuszu ember volt az illető
és kezében könyvet tartott, – ajtót mutattam Zathureczkynek. Velem ugyan
nem csinál semmi tréfát a vén svihák, hogy majd a fél ország nevessen
rajtam.
– Becsületemre, Zsuzsi, ez az ember halálosan szerelmes beléd, – kiabált
Zathureczky ég felé emelve a képét.
De én óvatos voltam és nem hittem neki.
Ugyanebben az időben kezdett nyakra-főre az ablakaim alatt sétálgatni a
pepitanadrágos Kovács és akkorákat sóhajtott, hogy szinte megszakadt a
melle. Ott sétált minden este, a míg meg nem fenyegettem, hogy leöntöm.
A sánta Kapránszky Gyuri a névnapomra virágbokrétát küldött és a
nőegyleti tánczestélyre bálanyának választottak meg.
Megbolondultak az emberek, kérdeztem magamban. Sírtam, boszankodtam, a
házból se mertem kilépni, mert azonnal a nyakamban voltak léhűtő
gavallérok.
Egy este aztán beállított régi ismerősöm, Blásik János. Titokzatosan így
szólt:
– Azért jöttem besötétedés után, mert nem jó lenne abból, ha bennünket
együtt látnának.
– Csak ne röstelje magát miattam, Blásik úr, – feleltem mérgesen. – Még
különb gavallérjaim is akadnának.
– Engedelmet, – hebegte Blásik, – nem is arról van szó. Hanem, tetszik
tudni, én voltam az udvarmestere a megdicsőült Viczkynek. Aztán még azt
hihetnék az emberek, hogy nekem is részem volt annak az erszénynek az
eltüntetésében.
– Miféle erszény eltüntetésében?
Blásik nevetett a bajusza alatt, aztán a fülembe súgta:
– Én mindent tudok. Azért van két szemem és két fülem, hogy mindent
tudjak. Szám is van, a mely azonban be van csukva, – addig, a meddig
akarom.
A guta kerülgetett a dühtől, kitört belőlem az elkeseredés.
Felpattantam.
– Mit tudsz felőlem, vén gazember? Azt hogy tisztességes asszony vagyok.
A hány kötnivaló zsivány, haramia van a városban, az mind rám feni a
fogát. Abból pedig nem esztek, hunczutok. Hát kend miért vikszelte ki
azt a csókaszárnyat ott az orra alatt? Tán bizony kend is tetszeni akar
nekem?
Blásik János meghökkent, de a következő perczben feltámadt benne a
paraszt durvaság.
– Nem kell nekem a ténsasszony. Egy hízót akarok venni télire, arra kéne
pénz. Azért jöttem.
– Bolond kend?
– A ténsasszony bolonddá akar tenni engem is, mint mindenkit. De én
tudok mindent. Blásik Jánost nem lehet a falhoz állítani. Blásik látta,
hogy a hires zöld-erszényt a ténsasszony vitte el a Viczky-házból.
Nyúljon csak bele, mert én innen addig el nem megyek.
Dehogy is nem ment el a jó Blásik. Nem ment, hanem repült. Mert olyan
asszony vagyok, a ki nem ijed meg a maga árnyékától.
Gábor nevetve hallgatta özvegy Viczkyné előadását. Az özvegy nem csekély
utánzási képességgel mutatta be a felsorolt férfiakat. Még paraszti
módra serczentett is a fogai között, mikor Blásik volt soron.
A mikor a nevetést abbahagyta, akkor így folytatta:
– Az ostoba Blásiknak kellett jönni, hogy megvilágosodjon előttem a
helyzet, a melybe kerültem. Az első éjszaka kétségbeesetten téptem a
hajam. Engem, özvegy Viczkynét gyanusítanak ilyen rettentő dologgal!
Mérget akartam inni. El akartam bujdosni a világból, de ekkor alvó
leánykámra esett a tekintetem és megdobbant a szívem. Hátha ennek a
leánynak hoz az szerencsét, hogy az anyját meghurczolják? Hátha még jóra
fordulhat minden? Gazdag hirben álló leány hamarább megy férjhez, mint
szegény leány. Talán minket, az örökké szegényeket, kiránt a bajból az
emberek komiszsága, ostobasága.
Ilyen gondolatokat hozott a reggel és lassan-lassan megnyugodtam abban,
hogy a gyanút még a halálommal se moshatnám le magamról. Fogadjuk tehát
okosan, hidegvérűen a bajt, a melynek előidézésében nem volt semmi
részünk.
Most már nem dobtam ki Zathureczkyt, a midőn egy estén ismét megjelent
és néhány atyafia arczképét húzta elő a kabátja zsebéből. Volt vagy egy
tuczat atyafia, csupa nagybajuszú, vastagnyakú emberek, a kik úgy néztek
rám a fotográfiáról, mintha menten el akarnának nyelni. Zathureczky
bőséges magyarázatokkal szolgált az arczképek elevenjeiről és ha rá
hallgatok, akkor mind a tizenkettőhöz haladéktalanul férjhez kellett
volna mennem.
– Mondd, Gazsi, – kérdeztem, mikor már kiválasztottam az arczképek közűl
a két legnagyobb bajuszú rokont, – tudják-e a te kedves atyádfiai, hogy
én nagyon-nagyon szegény asszony vagyok és hozományba nem viszek mást,
mint egy nyolcz esztendős leánykát.
Zathureczky legyintett a kezével:
– Tudnak azok mindent! Most pedig sietek a sürgönyhivatalba, hogy
Miskával és Palival tudassam az örömhírt, hogy választásod reájuk esett.
Most már csak ketten küzdenek a pálmáért. Hej, Zsuzsi, Zsuzsi, miért
kell nekem kimaradni ebből a gyönyörű versenyből?
– Hagyj békét, vén bolond. Mire való volna neked az asszony?
Zathureczky elgondolkozott:
– Hogy várjon valaki otthon éjszaka, a míg reggel hazajövök.
Most már beletaláltam magam a heccz-be. Ha már komédia ez az élet,
legyen minél kutyább a komédia. Na meg őszintén megvallva, az egyik, a
szőke tetszett is egy kicsit úgy fotográfiáról. Hiszen még nem voltam
öregasszony, bízvást remélhettem, hogy férjhez is mehetek, megtetszvén
valakinek.
Hát csak jön egyszer Zathureczky a kérőkkel. Hozta őket karonfogva, én
meg uzsonnát készítettem. Nem mondok sokat, Miska lehetett úgy hetven
esztendő körűl, míg Pál egy évvel fiatalabb volt. Beállít Zathureczky a
két rettentő emberrel és ugyancsak vagdos felém a szemével már
messziről, mintha azt kérdezte volna:
– No, hogy tetszenek?
Én visszafojtottam a nevetésem és lesegítettem Miskáról a zsinóros
mentét, hiába tiltakozott az öreg. Abban a mentében mehetett először is
háztűznézőbe, – vagy ötven esztendő előtt. Palinak fekete gérokkja, a
melyről messziről látszott, hogy kölcsön van kérve a kitünő alkalomra.
Leültünk az uzsonnához, Zathureczky pedig csak vagdos felém a szemével,
hogy áruljam már el, tetszenek-e a legények.
A legények közben udvarolni kezdtek jobbról-balról, amolyan régi-módias,
szelidkés udvarlással. De annál jobban dolgoztak az asztal alatt a
csizmák. Mind a kettő az én lábamra akart taposni, segített nekik
Zathureczky is, mert nem tudta az asztal felett, hogy a kérők tudják-e
mozgatni a lábukat, hát ki akart tenni ő helyettük, a nevükben.
Uzsonna végén a verandára küldtem pipázni az urakat, én pedig az asztalt
rakosgattam. Egyszer csak mellém sompolyog Zathureczky:
– Nos? Beszélj, Zsuzsi? Égünk a kiváncsiságtól. Mennyei boldogságot
jelent a nyilatkozatod.
Én lesütöttem a szemem és így feleltem:
– Hát tudod Gazsi, fotográfián egy kissé mások voltak az atyádfiai…
– Persze, tavalyi képek, – vágott közbe a gazember, pedig legalább
harmincz év előtt készültek a képek. – Hát melyik?
– Mind a kettő, – feleltem nyugodtan.
Zathureczky meghökkent. Én pedig folytattam:
– Igen, mind a kettő rettenetesen tetszik nekem. Szép, derék férfiak.
Majd gondolkozom még rajtuk…
Később hallottam, hogy azon estén Miska és Pali szörnyen összevesztek
egymással féltékeny haragjukban. Csaknem párbaj lett a dologból…
– Hát úgy történt, Gáborkám, lassan, észrevétlenül, hogy az egész világ
tudomásul vette hogy én tulajdonképen nagyon gazdag asszony vagyok és
csak titkolom a vagyont.
Ismered az emberek kapzsiságát?
A kapzsiság a legerősebb emberi szenvedély, így tanúltam én ezt
megismerni az utolsó esztendők alatt.
Az öreg Bunkó, a nyugalmazott uzsorás kezdte meg a dolgot. Az öreg a
kedvemért visszatért a penzióból s egy napon felkeresett, hogy vajjon
nem volna-e szükségem pénzre.
Visszautasítottam az uzsorást és másnap a polgármester a piaczon kezet
csókolt nekem.
Kisvárosban vagyok, a lépcsők elseje mégis a polgárnagy. Hiába tudja
minden gyerek a városban, hogy Hencs uram minden nap verekedik a
feleségével, mert a tekintetes asszony nem ok nélkül féltékeny; hiába
tudja mindenki, hogy Szaniszló úr fiatal korában a Sobri bandájában volt
közreműködő, – azért mégis csak ő a polgármester. Kezet csókolt és
felajánlotta a leányom számára az orsolyaszüzeknél a városalapítványi
helyet. Már ekkor tudtam, hogy mit feleljek:
– Majd gondolkozom a dolgon, kedves polgármester úr.
– Engedje remélnem, hogy nem utasítja vissza ezt a kis szivességet, a
melylyel városunk a híres Viczky emlékének hódol, – alázatoskodott a
polgármester és leányomat így nevelhettem költségmentesen.
Tehát a híres Viczky! Az a híres Viczky, a ki még élt, vele senki sem
törődött, de miután meghalt, magasztalni kezdték, – mert azt hitték,
nálam van az erszénye.
Kereskedők jöttek, a kik felajánlották portékáikat, Kubacska egyszer
erőszakkal vonszolt be a boltjába, hogy válaszszak kincsei közűl és a
házam hangos, népes lett látogatóktól, vendégektől…
Gáborkám, én svindliztem. Svindliztem esztendőkön keresztül. Hitelből
élünk, de mindenki szívesen hitelez, mert az ostoba emberek azt remélik,
hogy egyszer mégis csak előveszem azt az erszényt, a mi nincs…
Mit részletezem előtted a dolgot? Nézz körül a házban és mindent
megértesz.
És mindent a lányom boldogsága érdekében tettem. Vártam, várom a nagy
partit, a gazdag kérőt, a ki majd kiránt a nagy bajból.
Gábor elgondolkozva hallgatta az asszonyt.
– Nos és a gazdag kérő nem mutatkozott? – kérdezte bizonyos gúnynyal.
– Itt hibáztam el a dolgot, – kiáltott fel özvegy Viczkyné szinte
kétségbeesetten. – Minden nagy művész téved egyszer, mert hiába, az
ember mégis csak esendő. Megbotlottam én is és olyan akadályokban
botlottam meg, a melyet az első pillanatban nem is láttam. Elszóltam
magam, vagy az ördög babonázott meg és tett ostoba fecsegővé, – nem
tudom. Nagy társaság volt házamnál és arról beszélgettünk, hogy ki lesz
az a szerencsés, a ki Melánie kezét elnyerendi. Nevek röpködtek a
levegőben, – Zathureczky herczegi koronáról ábrándozott… És akkoriban
kezdett a dúsgazdag Soltész Sándor a házunkhoz járni. Észrevettem, hogy
már eltökélte magát a házasságra és csupán azon habozott, hogy kit
vegyen el, engem, vagy a lányom? És akkor azon az estén történt… Soltész
a zongora mellett állott és a Melánie játékát hallgatta, én nekem pedig
azt súgta valami, hogy csupán órák választanak el a nevezetes
pillanattól, a midőn Soltész, a nábob, megkéri a leányom kezét. – És
ekkor bolondított meg az ördög… Én akartam-e a Soltész felesége lenni,
mert azt hittem magamban, hogy az én gyakorlott kezem könnyebben
elsimíthatja majd a bűvös erszény kérdését, ha a nábob felesége leszek?
Vagy az is meglehet, vén bolond szívem szerelemre gerjedt a hallgatag,
komoly férfi iránt, a ki napjában tiz szót sem szokott kiejteni? Ki
tudná, ki tudhatná utólag, hogy melyik volt a sok között ez a gondolat,
a mely származását az ördögtől vette? Így szóltam csendesen
Zathureczkyhez:
– Te, Gazsi, talán nem is említettem neked soha, hogy Melánienak van egy
nagyon régi vőlegénye.
Soltész megfordult a zongoránál, Zathureczky ijedten nyomkodta a lábamat
az asztal alatt… De én már benne voltam:
– A kis Viczky Gábor, a kivel gyermekkorukban jegyeztük el őket
egymásnak.
A Soltész Sándor arczára sötét borulat szállott. Ismertem ezt a végtelen
becsületességű, érzékeny, mimózatermészetű embert, tudtam, hogy szavaim
nem fognak czélt téveszteni. Az egész társaság tudta a Soltész és
leányom közötti viszonyt, azért senki se csudálkozott valami nagyon, a
mikor egy negyedóra mulva Soltész elborult arczczal ajánlotta magát. A
mint eltávozott, Zathureczky felkapta a poharat és áradozva éltette a
frigyet:
– Helyes, így helyes. Viczky-lány Viczky-fiúé legyen. Úgy mind a ketten
megtalálják és megtartják azt, a mit akarnak: a boldogságot!…
A bűvös erszényt, akarta mondani Zathureczky – mindenki tudta, – és a
poharak összecsendűltek és a czigány tusst húzott a folyosón.
Így tartottuk meg a te eljegyzésedet Gábor, távollétedben, a nélkül,
hogy te tudtál volna róla.
A pohárcsengés, zeneszó közepette kísértem gondolatban Soltészt a sötét
utczákon… Szinte láttam az arczát az olajmécsesek fényében. Most megáll
és fogával ajkát harapdálja dühében… Suhint a botjával a levegőben… Most
megfordul és jön visszafelé. Komor, elkeseredett lépésekkel tapossa a
sarat a tó-utczában, a szél rázogatja Klincsók csizmadia czímerét a
sarkon… Már itt van az ablakok alatt és meghallja a czigányokat, a
kikért Zathureczky az ő eltávozása után küldött. Itt áll az ablak alatt
és elkeseredve nézi a leeresztett függönyöket… Most, most kell megjönni
annak a gondolatnak, a melyet én hipnotizálok neki. Most kell azt
gondolnia, hogy: eh, hisz többet ér az anyja, mint a lánya!… Már jönni
kell neki, be a kapun és mosolygó, vidám arczczal lépni a fehér ajtókon
át a szobába. Már itt kellene neki ülni mellettem és a kezemet megfogni…
És Soltész még mindig nem mozdúl, áll egy helyben az ablak alatt s én
hiába szedem össze minden lelki erőmet, hogy beszólítsam, magamhoz
hívjam. A láthatatlan lelki telegráfdrótok felmondták volna a
szolgálatot… Most azt üzenem neki, innen a szalonból, hogy szeretem őt,
hogy boldogtalanúl, reménytelenül szeretem, csak egy szót kell szólnia
és én karjaiba omlok. Jöjjön tehát.
És ebben a pillanatban csupán csak annyit tudok, látok már a falakon
keresztül, hogy valami nagy, végzetes szerencsétlenség készül odakünn az
utczán, az ablakaim alatt. Valami rettenetes dolog, a mi borzalommal
tölt el…
– Lőttek! – sikoltok fel. – Hallották, lőttek!…
A czigánymuzsikán, zongoraszón át senki sem hallotta a tompa dörrenést,
a mit én világosan éreztem. Felrántottam az ablakot és mindnyájan oda
tódultunk. A homályban egy fekvő emberi testet láttunk az akáczfák
alatt. Én tudtam, hogy az Soltész Sándor…
A míg ezt a történetet előadta Viczkyné, az arczán csodálatos változás
történt. A szeme szinte megvilágosodott, a mint a távolbalátók
megmerevedett tekintetével, átszelleműlt arczczal állott a szoba
közepén. Különös lelki tulajdonságokat lehetett sejteni ebben az
asszonyban, a ki most tragikus mozdulattal esett vissza székére.
– Ezt az egy hibát követtem el hosszú életemben… És ezért az egy hibáért
vagyunk mi szerencsétlenek. Ezt nem lehet kipótolni többé. A szegény
Soltész Sándor azóta odakünn fekszik a temetőben.
Viczky nagy figyelemmel hallgatta az asszony előadását. Valami különös
kép formálódott ki lelki szemei előtt. A mikor a Fátyol-kisasszonyokkal
esténkint a régi német képesujságokat nézegette, látott egy szimbólikus
képet a franczia forradalom előtti korról. Vad kankánt lejtenek őrjöngő
párok, míg a pinczében petárdákat raknak le sötét alakok. A puskaporos
hordókat most egyszerre e vidám ház alatt vélte látni és im itt járja
víg tánczát az aranyszőke asszony barna leányával…
– Hol van az a leány? – kiáltott fel hirtelen Viczkyné és nyugtalankodva
állott fel. – Azt hiszem, a kertben lesz. Jerünk, Viczky, keressük meg.
És ne csinálj olyan szomorú arczot. Nem muszáj ám azt az eljegyzést
komolyan venni.
Vidám kaczagással kapaszkodott a Gábor karjába és fürge
mazurka-lépésekben vitte a szobákon keresztül.

AZ ASSZONYT AZ ÖRDÖG TALÁLTA KI.
Estefelé egy sárgakabátos, vadászkalapos úri ember jött a házba, a ki
vörös-barna macskanadrágja alatt gombos sarkantyút viselt. Álmos, lompos
vizsla ballagott a nyomában és már messziről kiáltotta a filagóriában
időző Viczkynének:
– Csókolom a kezedet, Zsuzsi.
Ki lett volna más a vendég, mint a jókedvű Zathureczky, a ki a következő
problémával állított be:
– Mióta vénülök, – kezdte letelepedve egy kerti székbe és vizsláját
lábához parancsolta, – néha eszembe jut a halálgondolat… Kujk, Vanda!
Csiba! Meglátszik, hogy kuvaszvér került beléd, Vanda… Tehát ma is
eszembe jutott a halál és arra gondoltam, hogy vajjon hol fogom fáradt
testem megpihentetni. Én mondhatom nektek, igen nagy zavarban vagyok
azóta. A mi családunknak ugyanis épen négy darab familiáris kriptája
van. Van egy sírboltunk Zathureczken, van Rajtón. Az anyám révén
Megyaszón is volna helyem. De jussom van Szent-Imrében is. Hogy fogok én
megpihenni. Melyiket válaszszam a négy közül? Egész nap ezen
gondolkozom.
Özvegy Viczkyné, a ki jókedvűen szemlélgette Zathureczky sarkantyúit,
nevetve kiáltotta:
– Jó dolgod van Gazsi. Még a halálod után is egy hétig fogsz
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 7
  • Parts
  • A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 1
    Total number of words is 4077
    Total number of unique words is 1811
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.2 of words are in the 5000 most common words
    53.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 2
    Total number of words is 4116
    Total number of unique words is 1817
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 3
    Total number of words is 3995
    Total number of unique words is 1828
    34.5 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 4
    Total number of words is 4068
    Total number of unique words is 1847
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    47.7 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 5
    Total number of words is 3964
    Total number of unique words is 1856
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    53.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 6
    Total number of words is 4021
    Total number of unique words is 1867
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    48.6 of words are in the 5000 most common words
    55.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 7
    Total number of words is 3935
    Total number of unique words is 1879
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A bűvös erszény és egyéb elbeszélések - 8
    Total number of words is 2702
    Total number of unique words is 1345
    38.4 of words are in the 2000 most common words
    51.0 of words are in the 5000 most common words
    58.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.