Világ folyása (2. kötet): Beszélyek - 3

Félóráig haladtak igy, midőn Hafiz előre tartott szövétneke kemény
földhalomba ütődött, mely a tovább mehetést végkép elzárta. – Czélnál
vagyunk, szólt ekkor, itt nyilik a völgyi kijárás, mindössze fél ölnyi
agyag választ el tőle, melyel az, hogy észrevehető ne legyen kivülről,
berakatott. Át kell furnunk ezt, im itt az e végre mindig készen álló
eszközök. Fogjunk az utólsó munkához, Derencsényi!
A férfiak felfogták a szögletben álló csákányokat, s erős vágásokkal
csaptak a könnyen engedő agyagba, – a nő két kezében fáklyákkal
világitott. A csákányok nem sokára fagyökereket metszettek át, annak
jeléül, hogy a felszin nincs messze már. S valóban ez, hamarább mint
remélték, beomlott, – a nyert nyiláson tiszta fris levegő-vonal folyt a
benlevőkre, kik a kellőleg tágitott résen át csalitos völgy-hajlásba
léptek ki, hol a vak éjszakában csak az egymást szakadatlanul felváltó
villámlások fényénél tájékozhaták magukat.
Előttük mint egy sötét rém a diósjenei rengeteg, viszhangozva a sürün
hulló menykövek csattogásait, mögöttük kis félórányi távolban Nógrád
tornyai és bástyái voltak minden égnyiláskor láthatók a reájok nehezedő
vihar-zilált felhők alatt.
– A zivatar nem tarthat sokáig, tanácsolnám, hogy várják be csillapultát
kegyelmetek, kezdé komoran Hafiz; üldözéstől e helyen s időben nem lehet
tartani. Merre veendik tovább utjokat?
– Huszárjaim a jász-teleki csárdánál várják jöttemet, onnan Szécsény
vidékére megyünk, hol Petneházy új sereget gyüjt a kormányzónak,
viszonzá Derencsényi.
– Tökölyi, mint kormányzó, nem létezik többé, mondá halkan a bég.
– Másodszor hallok ilyszerü vonatkozást, szólj Hafiz, mit jelentsen ez?
Hafiz bég röviden elbeszélé, mit Tökölyi Imre árulására nézve
Abdurrahman fermánjából tudott, de nem végezheté be előadását, mert a
kormányzó hive indulatosan vágott szavába: – Rágalom, czudor kokolmány
az egész, melylyel titeket jégre vittek, hogy Tökölyi buktával uralmatok
is gyengüljön. Ti elhittétek s magatok vertétek le általa Buda
tornyairól a félholdat. És ti elhihettétek, folytatá a meggyőződés
keserű szemrehányásával, hogy Tökölyi Imre, ki, midőn három év előtt
Ibrahim akkori budai pasa s Apafi által szultántok nevében Fülek alatt
magyar királysággal kináltatott meg, ezt határozottan visszautasitá:
hogy ez a Tökölyi Imre most vert ebként meghunyászkodva, alacsony
árulással kegyelemért folyamodjék? Rajtatok a szégyen és közelgő romlás,
ha elhittétek – mert utánna vesztek!
– A nógrádi bégnek nincs joga fejtegetni, s csak kötelessége van hinni a
fermán szavait, a többit az idő választja meg, felelé sötéten Hafiz.
Most válnunk kell, talán örökre; égáldása reád nemes hölgy, isten veled
Derencsényi, vezéreljen jó sors mindkettőtöket!
– Nem, igy nem válhatunk, kiálta Derencsényi megragadva karját a távozni
akarónak, hogy ne vidd magaddal örök hálámat nőm megvédése és
szabadságunkért.
– Igy nem válhatunk, mondá férjével egyszerre a hölgy; mielőtt nem
fejtenéd meg a fél aranysziv történetét. Mint jött az birtokodba?
– Egy magyar ifjutól, ki tizenkét év előtt török földre bujdosott; lőn
az elfordult fővel adott válasz.
– Ezek atyám és testvérem voltak; atyám elhalt, Pálról azóta legkisebb
hirt sem hallék; mint válhatott ő meg e becses anyai emléktől, s mint
tudhatád te, hogy az engem érdekel?
Hafiz, a kérdezőtől még mindig elfordulva, hallgatott. Ez, mintegy
sejtelemlepetten, eléje került, s egy kezét vállára téve, a mással a bég
jobbját erősen szoritva, mélyen hosszan nézett szemeibe, s lélekbe ható
szózattal kérdé:
– Szóllj, az ég nevére kérlek, felelj nekem, ki vagy te Hafiz?
– Bátyád, Székhegyi Pál! tört ki ebből a rég leplezett indulat szava.
A testvérek egymás karjaiba omlának, Derencsényi a nem várt kifejlés
által meglepve, meghatva lépett a villámfényben magát sajátszerüen
rajzoló jelenethez.
– Pál, gyermekkorom barátja! szólt, ily későig birtál előttünk
rejtekezni?
– Czéltalan, sőt veszélyes leendett felfedni kilétemet, engem tőletek
más irányban ragad végzetem; mért okoztam volna akkor e fájdalmas
szakadást? most, mert hiszem hogy utólszor láttuk egymást, nem
tagadhatám meg lelkem vágyának e boldog perczet. Isten veletek, Isten
veletek! – s ezzel kifejtekezni igyekvék az őt ölelve tartó karokból.
– Nem bocsátlak, többé nem válunk el, velünk kell maradnod Pál –
esdeklett szenvedélyesen Rózsa, – nem egy hazának, nem egy anyának
vagyunk-e gyermekei? nem egy Istent imádtunk-e egykor buzgó ájtatos
énekkel?
Hafiz szomoruan rázta fejét.
– Atyám gályarabságra itéltetett, mondá, mit várhatna fija? Tökölyi s
véle a remény más jövőre elenyészett – nekem az eddig futottnál egyéb
pálya nem marad. E fölött, mig Nógrád falai fennállanak, férfiúi
önérzetemen kivül esküm is kötelez, azokat utolsó vércseppig
oltalmaznom.
– Vedd fontolóra Pál, jegyzé meg Derencsényi, hogy alig titkolható
részességed szökésünkben ha kiderül, léted veszélyezve van. – –
– A jövőt Allah tartja bölcs kezében; jőjjön minek jönnie kell, a
legroszabb ellen Abdurrahman pasánál lévő talizmánom biztosit; s mit
elébb kellett vala emlitenem, fenn a várban van egy élet, mely nélkülem
a fájáról letört ágnál nyomorúbban hervadna el; egy csak szerelmében élő
sziv, melyet eltépnem lehetlen.
– A szép török leány, ki velem ruhát cserélve, oly hő szavakkal beszélt
nemes lelkedről? mondá Rózsa, – óh bátyám, láttam e nő szemeiből s arcza
minden vonásáról, hogy téged végtelenűl kell szeretnie – –
E pillanatban siketitő hosszas ropogás, mely az ég dörgő szavát
meghaladta, a vidéket több mérföldnyi körben rázkodtatá meg, – a
menekvők mellszoritó légnyomást éreztek, s elfogódtan hallgaták a zajt,
mit a körülök rövid időszakonként magasból hulló kődarabok okozának.
Pár percz mulva sebesen terjedő lángnyelv gyult ki keletről, s rémes
világitással szinezé Nógrád halvány romfalait.
– A lőpor-torony légbe röpült, volt első Hafiz, ki megszóllalt, –
Nógrádvár nem létezik többé!
– És igy nincs, mit oltalmazni esküd kötelez – tevé hozzá Derencsényi;
testvérünk, Pál engedj az őrködő végzet intésének, s kövesd a rokonvér
szerető szavát!
Hafiz bég csüggedten, mint a fészkét vesztett madár, tekinte fel a
lángoló tetőkre.

VII.
A törökök baljóslatunak tartották s tartják mostan is a helyet, hova a
villám ütött le és igy (mert átalánossá s most is fenállóvá lőn a hit,
hogy a lőpor-bástya ez által lobbant fel) az őrségnek életben maradott
része rögtön kivonúlt az égni hagyott s szétrombolt várból.
Másnap hajnalban, midőn Hafiz Fatime sorsát megtudni felmerészkedett,
puszta volt az már: az elharapózott lángok gátlan dulakodtak, a
várudvarban a szétbomlott s vetett falrészek miatt járni nem lehete.
Egy töröktől, ki sulyos ütődés által eszméletét vesztve a holtak közt
maradott, annyit tudhatott ki Hafiz, hogy az utolsó perczekben egy
magyar öltözékü hölgy láttatott égő fáklyával kezében e lőpor-bástya
felé sietni s itt Ahmed által üldözve hirtelen eltünni.
Ezek voltak Nógrádvár végnapjai, miket Derencsényi, ki Tökölyi Imrét
drinápolyi fogságába önkény követte, hiven jegyze fel.
1685-ik évi augustus 23-a óta csak a napsugár és vihar, s a multak
emlékein merengeni szerető látogatja meg a kerek szikladomb romjait.
Hafiz bég vagy Székhegyi Pál további nyomai elvesztek Magyarország
történeteiből, csak a nemzeti muzeum bir egy név és esztendő szám nélkül
latin nyelven szerkezett kéziratot, mely Csonka bégről mint Nógrádvár
utolsó parancsnokaról tesz emlitést s tőle származtatja a gróf
Szeckenberg családot.


TALÁLKOZÁS A VEZÚVON.
1804 év első napjait, irja egy nagybátyám ki sokat utazott és jegyzett,
jegyzeteiből azonban – minthogy akkor még hazánkban gabonán kivül
egyebet s kivált utleirást nyomtatni épen nem volt szokásban – sajtó
útján egy betüt sem közlött s hátrahagyott irományaiból ezt tehetni
nekem tartá fel; 1804 év első napjait Nápolyban s vidékén töltém, még
pedig igen kellemes társaságban, egy franczia utazóéban, kivel négy hét
előtt a római Dória képcsarnokban ismerkedtem meg.
Idegen és utas lévén, mint magam, e fölött életkor és hajlamra is
meglehetősen hasonlók, csakhamar egyike alakult közöttünk ama barátságos
viszonyoknak, melyek minden igény nélkül a multból vagy a jövőre, utazás
közben oly rögtön s csupán a jelenre szövődnek s utófájdalommal nem
zavart kellemes emléket hagynak magok után.
Uj ismerőmben a franczia közlékeny jellem megtagadta magát; inkább
magába zárkozó volt ő mint beszédes – észrevételein azomban s minden
szaván magas szellemi miveltség, tiszta kedély s nem ritkán költői
magasztosság ömlék el. Politikáról, hazájáról nem örömest beszélt s
rögtön más irányt adva a társalgásnak, sejthető lőn, hogy az ottani
viszonyok nem épen ínye szerintiek. Én egyikét gyanitám benne ama főbb
ranguaknak, kik a Bourbon-házhoz hiven, Bonaparte uralmát jogbitorlásnak
tartják, s vagy mert e kormánynak magokat alárendelni nem akarják, vagy
kényszerüségből, utaznak.
Minthogy kilétét kissé titkolni látszék, ezt kéz alatt is feszegetni
gyengédtelenségnek hivém irányában, s bár igen sokszor volt módomban
nevét az utazók jegyzékéből vagy a rendőrséghez láttamozás végett
küldött útleveléből kitudni: ezt, viszontlagosságból (minthogy ő sem
tudakolá kilétemet) vagy talán hogy ismeretségünk különszerűségét tovább
is fenntartsam, soha sem tevém. Egyébiránt ez nem is tartozott a
dologhoz, annyit tudtam, hogy franczia, ő hogy én magyar vagyok,
mindketten: hogy a classicai föld szellemi kincseit kibányászni,
nevezetességeit megszemlélni, vidékeiben gyönyörködni, szóval utazni
jöttünk. A bérszolga, pinczér, cicerone stb. mindkettőnket: „Signor“, a
lazzarone: „Eccellenza“ mi pedig egymást „Monsieur“ czimeztük.
Rómát nehány nappal hamarább hagyván el, mint ő, a nápolyi albergo
lioneben egy szobát foglaltam le számára, hova ő, igéretéhez képest s
nem csekély örömemre az év első napján meg is érkezett. Nem csekély
örömemre, mondom, mert marchese B… kihez ajánló levelem volt, nem lévén
épen akkor Nápolyban, egészen ismeretlenül állottam a roppant város
tömkelegében s igen jól esett valakivel bizalmasb szót válthatnom. E
perczben, talán az ellentét által kiemelve, ugy tetszék, mintha három
hét előtt először látott francziámat évek óta ismerném.
– Hozta Isten, kezdém, szivélyesen kezet rázva az érkezettel; a Vezuv
már napok óta erősen füstöl, mintha csak önre várna, hogy magát egész
nagyszerüségében mutassa.
– S hiszi ön, hogy még mindig oly udvarias az öreg ur a francziák
iránt?[1] Ah hisz ez dicső volna: felelt ő; mint tetszik önnek Nápoly?
– Alig volt még időm körültekinteni; s csak, átalában tapasztalám, hogy
elüt minden eddig látott olasz varostól, épitészetben ugy mint
szellemben.
– Hogy ne? Görög a régi rómaiak idejében, azóta szaraczén és norman,
franczia és spanyol és német volt, minden korból felvett és megtartott
valamit, s mig a középkori Italiában a Guelfek és Gibellinek pártjai
minden ügyet tőrheggyel végeztek, addig Nápolyban s egész Siciliában a
lovagiasság a jellemmel volt összeforrva, s még a néplázongásnak is meg
volt saját hősies szinezete.
– Hát a velenczei és génuiai dógék s a ferrarai és milanói herczegek?
– Nagy emberek lehettek és lángeszek; azok valának iróik és müvészeik
tengerészeik és kereskedőik is, ott van Grimaldi és Gradenigo,
Scaligieri és Spinola, Dante és Petrarca, Machiavel és Cardan,
Michel-Angelo és Raphael, Ticzián és Correggio és a Médicisek, s ki ne
ismerné Ugolino és Francesco di Rimini, Romeo és Othello kalandjaikat;
de hol van ezek közt Tancred és Tasso, kiket Nápoly mond magáéinak, hol
van Mazaniel és az utolsó Guise herczeg, és nápolyi Johanna, ki, mint
történetüket érdeklő, nem kétlem, több magyar dráma vagy regényben
szerepel.
Hogy úti társam magas fogalmait irodalmunk állásáról megczáfolni ne
legyek kénytelen, örömest más térre vivém a beszélgetést. Kirándulási
terveit kérdém, ő közlé s felhivott ezekhez csatlakozni, mibe én szives
örömest egyezém.
Másnap reggel a muzeumot látogattuk meg, hol a fatörzshez támaszkodó
Hercules, aztán Venus és az afrikai Scipio szobra, a festvények közt
Raphael anyjának fia által, s Michel-Angelonak önkezűleg festett
arczképe, továbbá Armida és Renaud, remekmüvek.
Délben Puzzola és a Solfatare vidékére kocsiztunk ki. Megállottunk a
nagy latin költő sirjánál.
– Nézze ön, szólt társam a távolból előfehérlő Sorrento felé mutatva;
Virgil sirjáról Tasso bölcsejére látni el!
Megnéztük aztán Neptún és a Nymphák templomainak romjait, s a helyet hol
egykor Cicero háza, melyet ő Puteolánjának nevezett, később pedig Ádrián
császár pompás palotája állott. Ezek helyét most gyümölcsös kert
foglalja el. Itt egy harmadik látogatóra bukkantunk, kivel én már pár
nap előtt Liternumban ismerkedtem meg; s ki magát nekem akkor rögtön
bemutatá, mint egy németországi egyetemben volt tanárt, több tudós
társaság levelező vagy tiszteletbeli tagját, orvos és bölcsészet tudort,
vegyészt, zoologot, ornithologot, entomologot, mineralogot, botanicust,
természetvizsgálót, régiségbuvárt sat. s ezt mind saját zömök kövér
személyében.
Most is épen egy régi siremlék előtt állott, s az avult felirást
igyekezék arról lebetűzni.
– Nem hajborzasztó hálátlanság-e ez, szólt hozzánk fordúlva; mit az
utókornak az emelkedő tudományok nevében és érdekében nem kellene tűrni;
méltatlansága egy fejedelemnek, ki, hogy örökké nem élhetett, az
orvosokon s ekként tölté boszuját!
Mi, nem értve e kikelés okát, kérdőleg tekinténk egymásra.
– Ez itt Ádrián síremléke; szólt közbe a magunkkal hozott cicerone. Ő
itt halt meg, s végrendeletileg e szavakat véseté sírkövére:
Turba medicorum regem interfecit.[2]
– Dr. Katzenau ur! vevém át én a szót, bemutatva társamnak a német
tudóst, – több tudós társaság tagja.
Katzenau ur azonban fölmentett a fáradságtól, czimeit s tulajdonait
elősorolnom, s látható nem kis öntetszéssel maga tevé azt, a nélkül,
hogy viszontbemutatásra legkisebb igényt látszanék tartani. Aztán ismét
valamennyi orvos társa nevében a sírkő felirás ellen protestált.
– Sőt én az ellenkezőt tartom, engesztelé őt francziám, s azt hiszem,
hogy e felirás legfényesebb tanubizonysága az orvosi tudományok azóta
történt előhaladásának. Ily epitáph jelenleg nem volna többé
alkalmazható.
– Kivált XVI. Lajosra; súgtam hozzá hajolva.
Katzenau ur ezzel hozzánk csatlakozott, s oly hévvel és oly
kifogyhatlanul ömlött belőle a tudományos handabanda, mint a Solfatare
(kén-mező) forrásaiból az előbugyogó hévviz. Ily emberek eleinte
mulatságosak, kivált ha Katzenau urnak nem mindennapi külsejével is
birnak, később azonban borzasztó unalmasokká válnak azon örökös egyhangu
csevegés által, mely a hévviz források egyhangu morajaként fárasztó a
fülnek s a szemre álmot hoz.
Miután már Katzenau ur külsejét érintém, nem lesz felesleges azt nehány
tollvonással vázolnom: –
Egy, jó seréről hires német tartománynak lévén gyermeke, hazája fő
terményczikkét pártolni annyira kötelességének tartá, hogy ez viszont
háládatosságból termetét csaknem oly szélesre terjeszté, mint a minő
alacsony vala az. Az olasz égalj alatt azonban nélkülözni kényteték az
áldott italt, mit néki a legjobb lacrima Christi sem pótolhata ki. Egy
pohár ebből tökéletesen nyakba ejté őt, mig ellenben a jóféle Doppel-
vagy Märzenbierből tiz tizenöt iczcze mindennapi rendes mennyiségül járt
ki, vagy inkább be. E hiány – mint nekünk mondá – igen érezhetőleg hat
alkatára, mely napról napra fogy s jelenleg már csak két mázsát és
negyven fontot nyom, holott tiz hó előtt kedves hazájában három mázsát
ugy felbillentett mint a semmit.
Megvallá egyszersmind, hogy a serhiány s rendkivüli nyári hőség káros
befolyásán kivül még egy szellemi búja is van, mi lelkét szüntelen
epesztve, testét is módnélkül apasztja. Másfél év előtt megházasodott,
házi boldogságát azonban nem élvezheté sokáig, mert szegény kedves
Pepikéjét három rövid hó mulva elragadta mellőle – egy utazó angol, s
bár mennyit járt és kelt is utánna azóta, mindeddig nyomába nem
akadhatott. Leirta ezután kedves Pepikéje sok szép és szeretetreméltó
tulajdonait, tizenkilencz évét, nagy kék szemeit, tengernyi szőke haját,
jóságát, szelídségét melyel atyja akaratának hódolva kész lőn őt
boldogítani. S ő valóban boldog is volt s az is marad egész életén át,
ha az az átkozott angol lord nem vetődik városukba, ki, hű életpárját
kétségkivül erőszakkal ragadta el, s most bizonnyal fogva és rejtve
tartja a Franczlijához vissza epedőt. – Ezen emlékezéseknek keserűsége
két almányi könnyet sajtolt ki tudósunk érzékeny szürke szemeiből.
E jelenet tragi-comicai hatással birt. Minden részvétünk mellett is alig
nyomhattunk el egy felküzdő mosolyt németünk boldog hitén, ki Pepikéjét
erőszakkal elragadottnak s hozzá visszavágyónak hivé. Ezt, csak egyetlen
tekintéssel a döczögő serhordóra, képzelni lehetlen volt egy
tizenkilencz éves, szőke haju, kék szemű szép nőről, ki minden kétségen
túl csupán szülői parancsszónak engedhetett, midőn Katzenau ur által
oltár elé hagyá magát vezettetni. A dologban az volt a legbámulatosb,
hogy három hónapig is kitartá mellette.
Mert – félre téve minden hizelgést – egy bival bornyú alakján több
kellemet lehete fölfedezni mint tanárunkén. Arcza terjedelméről, csak
annak lehet fogalma, ki saját magáét nagyitó tükörből már látta. Ez
arczon nem volt soha egyetlen szál szőr de volt annál több himlőhely, s
hihetőleg ez gátolta az előbbinek kinőhetését. Tapasztalás szerint, a
nagy himlőt szerencsésen kiállott egyének rendesen szerfölött
egészségesek szokván lenni, ez Katzenau urnál sem hiányzott, sőt
hallatlan étvágygyal is párosult. Rémületévé lőn az olaszvárosi fogadók
table d’hôte-jainak, mert azon asztalnál, hol ő ebédelt, az utolsó négy
számára mindig ujra kellett tálalni. De volt is látszatja; két pofája
ugy kihizott, mintha mindig trombitába fújna, s tökéletesen eltemeté a
kis galuska orrot, mely ugy nézett ki, mintha csak ugy véletlenül
pottyant volna oda arcza közepébe. Hát még mikor nevetni kezdett: apró
szemei egyszerre elvesztek, ugy elfödék arczainak feltoluló dombjai, s
csak gyanitani lehetett hova bújtak el. Orr, szem, egyaránt láthatlanná
lőn s egyedül a száj-barlang szerepelt, melynek két vége ilyenkor a
veres fül-tányérok tövéig nyult el. Nyaka szinte nem létezett vagy
legalább szerényen elleplezve rejtőzött az arasznyi toka alatt, mely
mellére lógva le, első pillanatra amaz opticai csalódást idézé elő,
mintha ez embernek kettős arcza volna. Ily terheket kellvén czipelnie,
nem csoda ha szünet nélkül izzadott, s hármat szusszant addig, mig egyet
szólt. Szólt pedig igen sokat, s igy képzelhető, mily épületes volt
hallgatni előadásait.
Részemről, egy cseppet sem csodáltam, hogy Pepike oly könnyen engedé
magát mellőle elragadtatni; én nem voltam neje s három hó helyett csak
három óráig élvezém társaságát, de már szinte várva vártam egy angol
lordot, ki közeléből elragadjon, s hasonló interventio nélkül is rövid
uton megszöktem volna tőle, ha ő maga végetlen sajnálkozások közt, hogy
válnia kell tőlünk, nem bucsúzik, Portici felé vevén utját, honnan
másnap reggel a Vezuvra – már hatodszor – menend fel folytatni
természet-buvárlásait. Mi egy betüvel sem emlitők, hogy ugyanakkor mi is
oda készülünk, nehogy tervéről lemondva, hozzánk szegődjék, s együtt
akarjon velünk menni Nápolyból.
Sok szerencsét kivántunk neki a tudós értekezéshez, melynek irásával a
Vezuvról geologiai, mineralogiai, s még sokféle logiai tekintetből, épen
foglalkozott, s visszahajtattunk a veturinóval Nápolyba. Itt tudtuk meg,
hogy dr. Katzenau úr már a pompeji romokról is adott ki foliantot, hol a
többi közt mathematicai bizonyossággal azt is kimutatta, hogy a rómaiak
akkoron még nem ismerték az ablaküvegeket. Két héttel később azonban egy
ház ásatott ki, minden ablakában a legszebb üveggel.
Következő reggelen felhőtlen tiszta égről kelt fel a nap, midőn mi már
útban valánk Portici felé s szemközt a Vezuvval, melynek csúcsa mindig
ködben áll. Épen egy cicerónéval, ki a hegy tűztorkolatához vezessen
fel, állottunk alkuban, midőn egy négyes fogatu pompás utazó hintóban uj
vendégek érkezének. A bakról leugró livréés inas kinyitá a hintó ajtaját
s egy középkoru szálas férfit segíte kiszállani, ki ismét izmos
karjaival egy pehely könnyű szőke hölgyet emelt le a selyem vánkosokról
a láva rétegű földre. Aztán nehány szót váltának francziául, de
kiejtésök rögtön elárulá, hogy e nyelv egyiküknek sem anya nyelve.
Azonban egy cicerone tolakodott hozzájok s felajánlá szolgálatait. A
mienk már ekkor bérelve volt s konczát féltve, szinte oda ugrik igénybe
venni vezetői jogát, s már már késre kerül a dolog a két collega és
vetélytárs közt, ha az ügy akként nem intéztetik el, hogy mind a két
társaságot külön egyén vezesse. E szerint mindkét vállalkozó nyert
alkalmazást, a harmadik – mint mondák – már korán napkölte előtt ment
fel egy dottore tedescoval.
A peres ügy kiegyenlítése után a kicsiny asszonyka a magas úr karjába
csimpeszkedett, a cicerone három öszvért nyergelt meg s vitt vezetéken
előre, az inas a negyedikre ült, s a kis karaván utnak eredett. Mi még
maradtunk, reggelizni vagy talán hogy ne kelljen érintkezésbe jőnünk a
magának is elég házas vagy szerelmes párral.
Óranegyeddel később mi is indulánk. Az eleinte eléggé széles út magas
nyárfákkal szegélyzett szőllők közt vezete, miknek élősövényzetében itt
ott egy egy aloe mutatkozott. Később, a mint egy nyilt térre értűnk,
megszünt minden növényélet, egyetlen madár sem volt látható, mindenfelé
kopár sivatag, melyen a szél halvány felhőket kerget. – Ezeken át
fel-feltünik a Vezúv két csúcsa, balra a Somma, jobbra a mostani
tűztorkolat, előttük ama falszerű láva halom, mely Herculánumot temette
el.
Szótlanul merültünk az annyira emlékdus látványba; képzeletünk azon
időpontra szállt vissza, midőn a most megkövülten elterülő réteg
tűzfolyamként ömlött alá a hegyről s eltemette a két virágzó várost.
– Nem, nem, szólt társam, itt a képzelet szárny-szegetten hull alá. Oly
hideg lehet az a valóhoz képest, mint e lávatömeg most, a kitörés
perczében voltához képest. Dante-nek látni kelle ily kitörést, midőn
„Poklában“ amaz égő fövenyt vagy örökös lángokat festi, melyek lassudan
és némán folynak alá:
Arrivammo ad una landa,
Che dal suo letto ogni pianta rimove.
Lo spazzo er’ un’ arena arida e spessa
. . . . . . . . . . . . .
Sovra tutto ’l sabbion d’ un cader lento
Pioven di fuoco dilatata, e falde,
Come di neve in Alpe sanza vento.[3]
Perczre megnyiltak a felhők s gyönyörű szemlét engedének az alattunk
elterülő tájképre. A sima tengeren száz és száz halászhajó dagadó
vitorlája fehérlett; Portici, Caprea, Ischia, Pausilippe kibontakoztak a
reggel ködéből; balra a nápolyi öböl tünt fel árboczos hajóival s
narancsfa szegélyü partjaival; az egész – mint társam mondá: –
paradicsom, a pokolból nézve.
Tovább haladánk öszvéreinken, mig nem a meredek hegycsúcs aljához
értünk, hol le kelle szállanunk; a vezető hosszu botokat adott
kezeinkbe, melyek segélyével s a meredek sikamlós talapon sok helyütt
kúszva jutánk fel a csúcsra. A hideg fokonkint élesebb, a köd sürűbb s
homályosabb lőn.
Az előttünk megindult társaság egy részét, az az a magas urat és kis
szőke nőt, pompás persa szőnyegen lehető kényelembe helyezkedve
találtuk. A csípős hideg ellen amazt fényes asztrakán béllésü köpeny,
ezt a legfehérebb és puhább hermelin prémzetű bársony kaczamajka védte;
előttök válogatott hideg étkek közől pár sötét palacz nyujtotta fel
hosszu nyakát. Az inas és a cicerone tiszteletteljes távolban állongtak,
mig uraik az izlelés élvét vidám beszéd- és nevetéssel fokozák.
Röviden köszöntők őket, s mielőtt a craterbe lemennénk, nagyobb
kődarabokra pihenni ültünk. A magas ur magához szólitá inasát s ez halk
hangon kapott utasitása szerint, egy palacz s két kis pohárral
közeledett felénk.
– A kegyelmes herczeg – szólt – azt hiszi, hogy e nyirkos légkörben
nehány korty rosztopcsin nem teend rosz szolgálatot. Azonban, ha szarvas
gomba-pástétomját nem utasitanák vissza, utánna első minőségű malagával
is kedveskednék.
Köszönetünket fejezők ki a herczeg figyelmeért s egyelőre a
rosztopcsinnal is megelégedénk, melynél – közbevetőleg mondva – jobbat
sem azelőtt sem azután nem izleltem. Módjában is volt az illetőnek a
javából tömni meg pinczetokját, minthogy az, mint ezt később tudtuk meg,
Cs....eff orosz herczeg volt.
– Messieurs, szólt ő, a karjára fűzött nővel felénk közeledve – önök
valószinűleg a craterbe szándékoznak lebocsátkozni, mi is; ha ugy
tetszik együtt tehetjük a partiet.
– Legalább, folytatá feleletünket sem várva be s vidor mosollyal az
asszonyka, ha egy szeszélyes kitörés lenn a mélyben ér utól, társaságban
teendjük a hosszu utat – a más világra.
– Akkor is csak mi nyernénk, válaszoltam én, bár ily bájos Aegid alatt
nem lehet veszélytől tartanunk. De nagysád nem fél a sötétség országát
meglátogatni?
– Ah, Josephine! vette át a szót a herczeg s büszke gyönyörrel tekinte
végig a nőcskén, – Josephine ily vállalatoknál a legbátrabbakon túl tesz
s nem ismeri a remegést. Schveiczban hajborzasztó merényeket vitt végbe
s oly keskeny magas sziklákra hágott, hol eddig csak gazella járt.
– S aztán annak, ki Aetnáról jő, Vezuv csak egy kis vakandtúrás: tevé
hozzá tréfásan negélyzett fitymálással a hősies Josephine, s nagy kék
szemeit oly nyájas csintalansággal emelé ránk, mintha már régi ismerősei
volnánk.
A kék szemekben rendesen méla ábránd s nem ritkán érzelgős kifejezés
szokott epedni, de itt eltérés volt a szabálytól, s bátran mondhatom,
hogy a legfeketébb olasz szemekből sem láttam annyi gyújtó erőt, annyi
villanyos tüzet elősugárzani. Társalgásunk kezdetén első rendű kaczérnak
hittem e szemek szép tulajdonosát, később tapasztaltam, hogy azok ugy
születtek s nem is tudnak másként, mint hóditóan pillantani.
E közben a torkolat szélét jártuk körűl, keresve a helyet, hol a lemenet
legkevésbé meredek. A cicerónék csakhamar oda vezettek.
– Corpo di mezze luna! kiáltott fel az egyik, a craterben látogatókra
fogunk találni. Ez itt Giacomo köntöse, ki még tegnap este jött fel a
dottore tedescoval, bizonyosan lenn vannak: – szólt, mialatt levetett
felöltönyét s kalapját pajtásának megismert ruháihoz tevé le.
– Ki az a dottore tedesco? kérdé hirtelen a bájos Josephine.
– Nevét nem s csak annyit tudok, hogy midőn nehány hét előtt én vezettem
a hegyre fel s a craterbe le, a legiszonyúbb félelem és szorongás között
tökéllé el magát a leszállásra s miután ötvenszer is megkérdezte volna,
nem tarthatni-e valami véletlen kitöréstől? Mikor pedig már lenn valánk,
a legkisebb kőgördűlésre, mely lábaink alól a mélységbe hullva neszt
okozott, halálra rémüle s nyakrafőre igyekezett fölfelé, azt hivén, hogy
már kezdődik a kitörés. Pedig igen nehezen mozog, minthogy boldog
testalkatából négy oly egyén kitelnék mint magam: – felelt a bőbeszédü
de sovány olasz.
S valóban, a mint hosszasban letekintve, szemeink a homályt kissé
megszokták, lenn pár mozgó alakot véltünk megkülönböztetni.
A hölgynek azonban bátorsága vagy kedve a vállalathoz csökkenni látszék;
visszatérést emlegete, okul vagy ürügyűl azt hozván fel, hogy nőruhában
illemsértés nélkül lehetlen e meredeken lecsúszni, s hogy még egyszer és
ekkor férfiruhában jövend.
Mi nem halaszthatók máskorra a torkolat megtekintését s már épen az
előrement vezető után akaránk bocsátkozni, midőn nehány lépésnyi
távolságról e szavakat: „Te be sure, here they are Mylord!“
(kétségkivül, im itt vannak ők Mylord!) hallottuk előhangzani. E
szavakat rögtön három férfi követte, kik a sűrü ködből kibontakozva
előttünk állottak meg.
– Reméllem, Monsieur le duc, s ön is Madame, emlékeznek még vonásaimra!
kezdé az érkezettek egyike, merőn tekintve a megszólítottakra.
– Ah Mylord, mily véletlen találkozás! sipegé, elfogulatlanságot akarva
erőltetni szavaiba, Josephine. Arczáról azonban minden pirosság, a
természetes azzal együtt mit a hűs légzet szítt fel, egyszerre eltünt.
– Önnek az, de nekem nem: felelt nyugodtan a lord; öt hét óta várok már
e szerencsére. Herczeg! ha ugy tetszik végezhetünk.