Világ folyása (2. kötet): Beszélyek - 1

VILÁG FOLYÁSA.
BESZÉLYEK.
IRTA
BÉRCZY KÁROLY.
MÁSODIK KÖTET.
PEST, 1854.
SZÁMVALD GYULA SAJÁTJA.
(Emich Gusztáv bizománya.)
Pest, 1854. Emich Gusztáv könyvnyomdája, uri utcza 8. sz.


TARTALOM.
NÓGRÁDVÁR VÉGNAPJAI 1
TALÁLKOZÁS A VEZÚVON 71
DIDIER 109
EGY ZSIDÓ A XIII. SZÁZADBAN 133


NÓGRÁDVÁR VÉGNAPJAI
(TÖRTÉNETI BESZÉLY.)

I.
Nógrád megye déli végrésze a Nasszál s a diósjenői hegyláncz közé
szorultan keskeny csúcsba fut le a Dunáig.
E két hegyláncz közötti völgyrónán, mindkettőtől alig félmérföldnyire
kerek szikladomb emelkedik, tövében kis mezőváros házai csoportosúlnak,
tetején Nógrádvár romjai merengenek a múlt harczias századokról.
Az ötszegű erős bástyák nagyrésze még fennáll daczolva idővel és
fergeteggel; egy egy évtized alig bir néhány lemezt a szilárd
homlokzatról lebontani. Csupán a keleti oldal, honnan egykor a menedékes
völgyre kapu nyilt, van egészen összerombolva, s érthetően beszéli, hogy
itt a pusztitásban az elemek dulakodásán kivül más egyéb hatalom is
működött.
A nyugat-éjszaki másik kapunak omlatag boltíve téres udvarra visz, hol
az elszórt kövek halmazai közt a vadrózsa terjengő bokra, a papsajt és
ördögszekér évről évre háborgatlan parajzik fel.
A szögletekben tágas vizgyüjtő medenczék nyomai látszanak, s egy
beomlott mélyedésé, mely roppant munkával rézsut furatva a hegy
sziklagyomrába, hajdan rejtekfolyosó s menekvő ut volt, a vár
megszállása és reménytelen védelme esetére.
A vár közepén magas romszál küzd az őt torkon ragadó szelekkel; alig
képzelhető, mint állhata fen ily sokáig. Körzete alul igen keskeny, s
mennél magasabbra nyúlik, annál inkább nyer terjedelmében, annyira hogy
az egész tölcsér-alakot képez s az ember félve áll meg közelében, minden
perczben várhatván összerogyását.
1685-ben e romszál büszke toronyként nézett le a vidékre; fényes
rézfedeléről s a fölötte ragyogó félholdról vakitólag verődtek vissza a
nyári nap sugarai. Öt emelete volt akkoron; a legfelső a toronyőr éjnapi
tanyája, a három középső diszes lakszobákból állott, melyekből
csigalépcső vezetett le a legalsó, fürdőhelynek használt osztályba.
Ennek ajtaja kőfallal elkeritett virágos kertbe nyilt, hol a cytizus,
rózsa és jazmin-bokrok közötti gyepágyakra terepélyes hársak vetettek
sötét hives árnyat.
E kényelmek élvezésére azonban az akkori időszak nem volt
legalkalmasabb. Csatazaj hangzott mindenfelé, s ez, kivált a várakban,
minden percz éber figyelmét s készültségét kivánta meg. Dunán innen
Károly herczeg támadta és verte folyvást a törököt, s Esztergom és
Visegrádot még a mult évben megvévén, most Érsekujvárt szállotta meg,
tul a Dunán és Horvátországban Leszlei táborozott; a felvidéken pedig
Schultz és Caprára tábornokok mindig szükebbé váló térre szoritották
ellenségüket. A tiz év előtt sok szerencsével megkezdett Tökölyi
forradalom s vele a töröknek uralma végére járt.
A mondott év augusztus 16-kán lebbentjük fel e történet függönyét.
Nagy mozgásban volt e napon Nógrád várának török őrsége; minden kar
minden erő olyszerű készületekkel foglalkozék, mik a várnak erős védelmi
állapotba helyezése által arra mutatának, hogy e munka épen oly
szükséges mint sürgetős.
Lenn a várat környező harmincz láb mélységü sáncz munkára hajtott magyar
parasztok által – fenn a gyöngébb falzat helyenkint értő kezekkel
javittatott, mig ismét mások hangya szorgalommal épiték a magas
tölgykarózatot, mely a hegy tövében lévő födött kúthoz nyulva le,
megvédendő volt az innen felszolgáló vizvezetéket.
Az éjszaki kapun kenetlen hosszu szekereket vontattak fel iszonyu
nyikorgás közt a vidékbeli pórok sovány gebéi és ökrei, némelyekről
mindennemű élelmi szerek rakattak az éléstárba, másokról hadi
készleteket, fegyvert, lőport, ágyugolyókat emeltek le s raktak gúlákba
a katonák.
A keleti kapu, mely oldalról a vár legkönnyebben volt megtámadható,
roppant terméskő darabokkal falaztatott el, kis nyilás hagyatván csak
mit szükség esetére rövid idő alatt lehessen végkép elzárni.
Ezek a lő-réseket erősiték, azok öreg vagy imént érkezett ágyukat
tisztitottak, mig egy harmadik és negyedik csoport a már alkalmasokat
szögezé ki a bástyafalakon s kellő készletet horda közelükbe. Az
átalános zajon át, távolból elhaló szakadatlan ágyudörgés volt már több
nap óta hallható.
A fő, mely e szervezést fegy- és műértelemmel rendezé, felváltva minden
munkás csapatnál megjelent, parancsot osztva itt, korholva, biztatva,
dicsérve ott.
Hafiz bég volt ez, az ifju várparancsnok, Abdurrahman budai pasa
kegyencze.
Könnyü arabménen ülve, a keleti bő kaftán nem födheté el annyira
termetét, hogy ennek delisége a karcsu paripán feltünővé ne váljék. A
munka menetét intéző jobb kezében rövid kis pálczát tartott; bogláros
övéből pár ékköves pisztoly-agy nézett elő; oldalán görbe kard lógott,
mely ha néha néha érzékenyebben érinté a vérló oldalát, ez délczeg
szökésekkel ágaskodott ismert terhe alatt, ki azonban kantárfogó
baljával játszva adott irányt a tüzes állatnak, mindamellett, hogy e
balkézről a mutatóujj egészen hiányzott, miért is a mellékneveket adni
szerető magyar népség őt Csonka bégnek nevezte el.
Hófehér csalma ült az emelve hordott főn, s még inkább kitünteté a déli
nap által elsütött arczok férfias barnaságát. Ez arcz vonásai egyenként
és összesen szabályosak, nyugodtak és parancsolók; a merészen domborult
szemöldivek alól pár sötét szem tekintete sugárzik, melynek haragos
villáma megdöbbent; elégült mosolya megnyer, megragad, kivált ha
ilyenkor a kellemes hajlatu ajkak nyilása a benn ragyogó fogsort is
láttatja. E szép arczélnek nemes kifejezését azonban ama rövid egyenes
orr adja meg, melynek léhlzői a szenvedély hullámzásával tágulnak vagy
huzódnak össze, s mely alatt keskeny vonalu bajusz foly le a szénfekete
fényes szakálra.
Ilyen volt Hafiz bég, ki huszonnegyedik születésnapját még nem érte el,
midőn két év előtt, Abdurrahman által Nógrádvár parancsnokává
neveztetett.
A megtömött éléstár kapuját bezáratván, a délkeleti bástya azon helyére
szökelt büszke harczi ménjén, hol az ágyuk körül sürgött forgott a
legénység. Nagyobbára magyar fiúk voltak ezek, veres zsinóros kurta
megyszin zekében, czombokhoz szorult bakancsba futó nadrágban, számra
mintegy harminczan. Közéjök ittott egyegy komoly muzulman vegyült, nem
elegyedve a munka közben pajzánkodók vig beszédfolyamába.
– Na s Bangó, szólitá meg a tüzérek főbbjét tiszta magyarsággal Hafiz
bég, sűrűn szól-e még az ágyu Esztergom felől? –
Dél óta gyérebben hallani, de közelebb: felelt a kérdezett; azt hiszem
végeztek már valamit, s aligha rövid nap rajtunk nem lesz a sor
beszélni.
– Nem lehetlen, mondá félhangon s inkább önmagának a parancsnok, ki
imént érkezett futár által jól tudta már azt, mit a tüzértiszt még csak
sejte, hogy t. i. a budai pasának Esztergomot ostromló serege az
esztergomiaknak segedelmül jött császáriak által szétveretett s hogy a
Dunántulról hallszó és közeledő gyér dörgés csupán a hátsereg fedező
néhány ágyujából szóll.
– S mily kedvvel néztek e beszéd elé, ha erre kerülne a dolog? kérdé
tovább, mialatt lováról leszállva a kiszögezett ágyukat rendre gondosan
vizsgálá.
– Hát mi egyébbel mint a legjobbal; volt készen Bangó válasza; hisz
megposhadunk különben e heverő életben, mint amaz esőviz ott a
medenczében. Minden jól menne, csak urunk Derencsényi Farkas volna itt;
tevé hozzá halkabban.
Hafiz ugy tőn, mintha nem hallaná az észrevételt.
– E sugár-ágyu itt rosz helyen van; szólt végig tekintve a hosszú
csövön; ha az ellenség, mint hiszem, ama domb alá sánczolja el magát, e
helyzetből mit sem árthatunk vele, mig oldalvást a legjobb kereszttüzet
fogja szórni. Tegyétek amoda a hatodik lőrézsbe, s huzzátok helyébe ezt
a hatfontost.
Mialatt e csere megtörtént, az ifju bég a meredek bástyafalról
el-szétnézett a vidékbe, melyre a lemenő nap veté aranypárás sugarait.
Csapongó tekintete egy Diósjenő felől közelgő ponton akadt meg, mi
eleinte határozatlan porfelleg volt, s miből perczről perczre a várnak
tartó lovagcsoport körvonalai bontakoztak ki.
Széparcza pillanatra kigyúlt, s néhány rendelet kiosztása után lovára
pattanva ott hagyá az utána meredő magyar tüzéreket.
Megjegyeznünk kell itt, hogy e korszakban Tökölyi Imre a törökkel
Leopold ellen szövetkezvén, e szövetség birtokában lévő várak őrsége
vegyest magyar és török katonákból állott. Ilyen volt Nógrád is; csak
hogy itt az ozmanok száma aránytalanul meghaladta a magyarokét, miután
ezeknek hadnagya Derencsényi Farkas, egyike Tökölyi legbuzgóbb
párthiveinek s barátainak kétszáz vitézt vitt el innen Tokaj alá a
hanyatló vezér seregébe: s mindössze harmincz tüzért s tizenkét huszárt
hagyott a várban. A többi őrséget kétszázötven török tevé, naponkint
váratván Budáról még egyszer ennyi.
Hafiz bég, maga után intve kiséretét, az éjszaki várkapun csendesen
kilovagolt, s a hegy tövében találkozék a bástyáról megpillantott
lovagcsapattal.
Tizenkét huszár és négy spáhi között, nyugodt lépésű ló hímes nyergében
féloldalt ifju nő ült; hosszan lefolyó mély gyászruhája csak két kis
kezet s a gyönyörü arczot engedve láthatni. Mellette jobbról vén férfi
szolga, balról nőcseléd haladott, szinte lóháton, mindnyájan szó nélkül,
némán, csak a patkók csattogása hangzék a szirtes talapon.
A béget meglátva kétfelé nyilt a környezet, utat engedve neki a körbe
jöhetésre.
Hafiz kezeit mellén keresztbe foná, aztán jobbja két ujját ajkaihoz
vivé, s a legnagyobb tisztelet kifejezésével hajlott meg a gyászos nő
előtt.
– Üdvözlöm kegyelmedet, szólalt meg érczes hangja magyarul s a sötét
szemeknek egy végtelenül nyájas tekintete simult az érkezőre; üdvözlöm
kegyelmedet Nógrádvár határvonalai közt, hol okvetlen nagyobb
biztosságban leend, mint Diósjenőn, a védtelen faluban.
– Feleljen Hafiz bég mindenek előtt e kérdésemre: hogy mint vendég vagy
mint fogoly lépek-e a várba? kérdé a hölgy sebesen és komolyan.
– Nem remélem, viszonzá a bég egy átfutó vad pillantást vetve a kissé
hátramaradó kiséretre, hogy küldötteim viselete legkisebb okott adott
volna az utóbbit gyanitani? különben hisz ezek férje huszárjai, kik jól
tudják, mivel tartoznak tisztelve szeretett urnőjöknek.
– Nincs panaszom ellenök, mondá szeliden a szép lovagnő; de a kalitka,
ha aranyos vesszőkből van is fonva, kalitka marad.
Hafiz bég, ki már első üdvözlő szavainál a nő jobbján vőn helyet,
hirtelen megállitá lovát.
– Tapodtat se menjünk tovább, szóla elboruló arczczal, ha kegyed nincs
meggyőződve arról, hogy egyéb igényein kivül maga a Derencsényi név is
elég hajának minden szálát életemmel megvédenem.
– Kegyelmed jó barátja férjemnek, s hiszem, hogy nekem is az leend;
mondá engesztelő mosolylyal ajkain Derencsényiné, s kezét bizalomjelül
nyujtá, mit az ifju török gyöngéden érinte.
– De szóljon, folytatá, miközben a várba felkanyarodó uton előre
haladtak; mi fontos ok vihette önt arra, hogy ipam s második atyám uj
sirja mellől ön védszárnyai alá hivjon meg? Igaz volna a kósza hir?
– Fájdalom, nagyon is igaz. Károly herczeg, Budának tavali sikertelen
ostromáért Érsekujvár megvételével akart elégtételt szerezni, s
körülkerité azt. Abdurrahman ez időpontot legalkalmasbnak hivé
Esztergamot megszállani, de alig sánczolá el magát, midőn hátulról az
érsekujvári ostromtábor segélyül érkezett feles elölről az esztergamiak
által egyszerre támadtatván meg, öldöklő kereszttüzben s roppant
vesztességgel volt elvonulni kénytelen. Most már az elszigetelt
Érsekujvár sem tarthatja magát sokáig, s mint értesültem, ezután rögtön
Nógrád, Drégely, Gyarmath s a Buda előtti várakat fogják a császáriak
megszállani, s igy a középponton eső Diósjenőn, a Tökölyiek ellen
felbőszült németektől Derenesényi Farkas családja mi jót sem várhatna.
– S Nógrádvárt biztosnak hiszi kegyelmed?
– Ibrahim nagyvezir már utban van nyolczvan ezernyi haddal, egyébiránt,
ha megszállatnánk, a közel Budáról is várhatunk felmentő segélyt.
– A felvidékről, férjemről mit hallani?
– A kállói szerencsétlen ütközet óta, hol Derencsényi – mint ez
kegyelmednek is irta – balkarján csekély sebet kapott, semmit. S épen
ezért tartok tőle, hogy ügyeink ott sem állanak legjobban.
– Istenem! emelkedék mély sohajtással a hölgy kebele, – ő minden órán
minden perczben veszélyben, s én nem lehetek mellette! határozott
akarata volt, hogy beteg atyja mellett maradjak, hogy a táborba semmi
ürügy alatt ne kövessem.
– Ezt én sem tartom tanácsosnak, mert az út veszélyeit a mostani
zavargós időkben nem számitva, a hős bátorsága is elveszti felerészét,
ha szüntelen kedveseért kell rettegnie. – Atyja haláláról már értesült?
– Igen; de követem még nem érkezett vissza a válasszal. Ha szabad
akaratom, mint ön erről biztositott, meghagyatik, e választól függesztem
fel itt maradásom idejét.
Mondá határozottan Derencsényi neje, s könnyü mozdulattal szállt a
földre aranyhimes nyergéből a vártorony előtt, hova e beszélgetés közben
felérkeztek.
A paripák kantár szárait rabszolgák vették át, – Hafiz a torony lépcsőin
kisérte fel bájos vendégét.
– E lakosztály kegyelmed rendelkezésére van, szólt, midőn egy
szőnyegekkel födött s keleti pompával butorzott terembe léptek, – a
mellékszobákban nő cselédje s ha tetszik, az öreg szolga lakhatik. A
huszárok alól tanyáznak, s test-őrségét képezendik. Keresztény
szakácsról is gondoskodtam.
Derencsényiné meleg szavakkal köszöné a parancsnok figyelmeit s egy
ablakszárnyat feltárva, ezen tekinte ki.
– Ah mily gyönyörü, mily édes illatu kert ez itt alant! kiálta fel
meglepetve.
– Itt mulatása ideje alatt egészen használatára leend az, senki sem
fogja magányát s kényelmét háboritani; jegyzé meg Hafiz, láthatóan
örülve hogy vendégének tetszik a lak-rendezés.
– Most azonban a hosszabb lovaglás után nyugalomra lesz kegyelmednek
szüksége. – Allah vegye oltalmába! mondá, s a szokott üdvözlési modorral
hajtva meg magát, magára hagyá a terem uj lakosát.

II.
Ez alatt a nap a jenei hegyek mögé bukva átadá uralmát a keletről
felmerülő holdnak; a vidékre röpkedő fátyolu éj ereszkedett, s a távoli
utolsó ágyu-moraj is elnémult. A várparancsnok még egyszer megjárván a
tért s megvizsgálván a körül elhelyezett őrszemeket lakrészébe vonula,
mely a keleti bástyafalhoz ragasztott épületek egyikében, épen a
börtönök felett katonásan egyszerü négy szobából állott.
Ezeknek elseje s legtágasbika a kihallgató és gyülésterem volt, hova az
altisztek jövő éji és napi utasitásaikat venni egyenkint
összegyülekeztenek.
Ez utasitás rövid, pontos parancscsal kiadva lőn; – mindnyájan távoztak,
csak egy főbb tiszt s a porkoláb maradtak.
– Parancsodat várjuk, hatalmas bég! szólt az első, a tegnapi kém iránt.
Megfojtassék?
– Nem: felelt komolyan Hafiz; hajnalban Budára indultok vele. Ha valóban
áruló, bünhödjék ott. Te Jusszuf! ezen iratot a hatalmas pasának adandod
át, s élő szóval is fogod mondani mind a kém esetét, mind a naponkint
sürgetőbbé váló szükséget a várőrség erősbitése iránt. Jelentsd mély
hódolatomat.
Kezével inte ekkor s a terem üres lőn; ő pedig a benyilókon át az utolsó
szobába menve, itt egy szőnyeggel bevont ajtón háromszor zörgete s oda
hajoltan mondá ki e nevet: Fatime!
A szőnyegajtó azonnal megnyilt, s a bég belépve távozást inte a két
rabnőnek, kik itt úrhölgyüket énekkel, mandolinjátékkal, gyöngyök,
ékszerek s más csecsebecsék kirakosgatásával igyekeztek mulattatni, de
látszólag sikertelen, mert Fatime gyermeteg arczán ború ült, s nem
ügyelve a rabnők csevegéseire, egy pamlag felhalmazott vánkosaira állt
fel s az ekkép elért kerek ablaknyiláson át az udvarra nézett ki
folyvást egész a perczig, midőn az ajtón hármas kopogást s nevét a jól
ismert hang által kimondatni hallá.
Egy szökéssel ugrott le ekkor az utána hulló pamlagvánkosokról s
engedelmes állásban hajlott meg a belépő előtt, ki őt kezénél fogva egy
dagadó kerevethez vivé. Fatime azonban nem ült le melléje, hanem a padló
szőnyegén két térdre omolva arczát a bég ölébe temeté.
– Mért e szokatlan viselet, Fatime? kérdé, magukra maradván,
lágyszeliden az ifju, – vagy ellenére van tán szultánámnak hogy ez uj
lakásba tőszomszédomba, szivemhez közelebb hoztam őt?
– Nem, nem nem! igyekvék zokogását elfojtani a nő.
– Mért hát e panaszos hang? vagy tán rabnőid ügyetlenek s megsértének?
– Óh Hafiz! hiszen nekem panaszra nincs jogom, s tőled nékem a fájdalom
is édes.
– Én okozom tehát fájdalmadat? Allahra mondom, akaratlanul. Szólj: mi
által? folytatá kérdéseit a bég, s gyöngéden emelve fel öléből a nő
finom állát, ennek hosszasra hasadt s most könyekben uszó szemeibe
nézett.
– Mondád, hogy ez uj lakásomban szivedhez vevél közelebb, felelt
kisvártatva s félékeny hangrezgéssel, melyen azonban rejtett
szemrehányás fonala vonult át, Fatime; óh Hafiz! én épen attól félek,
hogy szivedtől távolabb estem, s ebben helyemet, régi toronyszobámmal
együtt más foglalta el.
– Bohó gyermek! féltékenységed alaptalan, szólt engesztelőleg a bég, s
szeretet-sugárzó tekintete a cserkesz anyától öröklött vonások varázs
szépségében fürdött; – tudod-e ki ezen más?
– Egy büszke bájos magyar hölgy: válaszolá sebesen a féltékeny, – óh,
jól láttam ez ablakból, mily nyájasan bántál vele, mily hódolattal
kisérted őt fel a toronyba, honnan nekem e nő miatt kellett kimennem – –
– E nő barátomnak, Derencsényi Farkasnak neje, ki csak egy időre
vendégem s ki –
– Ki téged szeret, vagy szeretni fog; zokogá faja indulatosságával a
cserkeszvér; s ezt én nem fogom csodálni, mert hiszen te a legszebb
férfi, a próféta képmása, te félisten vagy Hafiz, kinek szerelmét birni
a hetedik menny üdvössége, elveszteni ezer halál kárhozata.
– Ne vétkezzél Allah hatalma ellen, gyermek, szólt elkomolyodva a
parancsnok; s csendesülj e lázas rohamból. Derencsényi neje szentebb
előttem, mintsem gondolatban is vetélytársaddá tehetném.
– Szereted tehát őt mégis? riadott fel sértve emez; óh vedd el előbb
életemet, mivel külömben is tartozom, mit egykor vesztemre megmentél,
vedd el inkább ezt, mint a mai napig kizárólag nekem adott szerelmedet.
S te szereted e hitetlent?
– Igen, Fatime, de egészen más, nyugodt nemével a vonzalomnak, mely az
irántad hiven lángolót soha perczig sem fogja meglohasztani: monda a
bég, miközben az epedve bugó galambot keblére voná. Eskümet kivánod? te
eddig feltétlenül hittél szavamnak.
Fatime, az őt ölelő karok közé, a széles mellre simult s még egy
pillanatig kétkedőleg, aztán a szemeiben maradt ragyogó könypáron át
mosolyogva tekintett szerelmes ifjára.

III.
1685-ik év szent István napján Abdurrahman budai pasa a főkapu fölött
egy magas póznára tüzette fejét Kurd agának, ki az érsekujvári
háromezernyi őrségből alig két század magával szabadult vissza Budára.
Minden hibája az volt, hogy az Esztergam felmentése által megfélemlett
érsekujvári parancsnok fehér zászlót tüzetett ki vele a falakra, mire
azonban az ostromlók nem ügyelvén a várat rohammal bevették, s az
őrséget leőlvén e nevezetes ponttal kilenczvenhárom ágyut foglaltak el.
Abdurrahman dühe nem ismert határokat legcsekélyebb vétséget, hiányt,
mulasztást kegyetlenül büntete; a várban mindenki rettegett s nyakát
tapogatta.
Egy részről a düh, másról a rettegés napról napra nőtt.
Napról napra uj veszteségek hirei érkezének, s mindegyik uj ürügy volt a
pasának Esztergam alól hozott szégyenét másokkal éreztetni.
A félénk hanyag Ibrahim nagyvezér folyvást habozott s késett az igért
segéllyel. Tökölyi Imre szerencsecsillaga lemenő félben volt; Tokajt,
Kállót, s hosszabb védelem után Eperjest elvesztvén, főserege Kassa
falai közé szorult, mit Schultz és Caprára győzelmek által vérszemet
kapott hatalmas erővel vett körül.
Nem lehetett kétkedni, hogy Kassa elestével Buda ostromához fognak a
minden oldalról előre nyomuló császáriak s itt az őrség annyira le volt
hangolva már, hogy a pasa csak rettegtetéssel birta fentartani a rendet
és fegyelmet.
Augusztus 20-an a rekkenő hőség elől főtermének hives boltivei alá
vonult az élet és halál ura Abdurrahman, kit a nép röviden Abdi pasának
nevezett; előtte durva rajzu térképek feküdtek kiteritve, oldalán jobbra
balra iratcsomók hevertek, miket titkára, a magyar, német és franczia
nyelvben egyiránt jártas Ahmed rendezett, kivonatban jelentve
tartalmukat s gyorsan jegyezve fel a többnyire véleménye szerinti
határozatot.
A titkár sovány kis ember volt s ellendarabja a termetes s övig érő
tőmött szakálu pasának; aszott arczát alig lengé körül néhány gyér szála
a göndörülő szőrnek, apró szürke szemeiből éles ész, ravaszság,
hatalomvágy villogott. Látni lehete, hogy elméje uralkodik
parancsnokának hajtható akaratán.
– Hafiz bég erősbitést kér a nógrádi várba: folytatá egy bevégzett
csomót eltolva Ahmed, s ez a dolgok állásához képest épen oly szükséges,
mint magát a várparancsnokságot más megbizhatóbb emberre ruházni át.
– Te Hafizt Kurd aga sorsára szeretnéd juttatni: szólalt meg kedvetlenül
Abdurrahman mély hangja; s ez már régen meg is történt volna, ha reád
hallgatnék Ahmed, s nem tudnám hogy csak az évek óta táplált ellenséges
indulat beszél belőled.
– Belőlem a jó ügy elvitázhatlan okai beszélnek: lőn a hidegvérű válasz;
különben nem merném a kegyencz becsmérlésével saját fejemet koczkára
tenni. Elmondom okaimat.
Abdi összevont szemöldei elfordultak a beszélőtől.
– Először s mindenekelőtt nem a legroszabb akaratot s makacsságot
tanusitja-e az, hogy midőn néhány nap előtt Esztergam alól
ostromágyukért küldék hozzá követet, ő ezt kém gyanánt börtönre
vettette, s lánczon küldé vissza? Kurd kevesebbet vétett s most oly
magasból pillant le Pestre.
– Hafiznak igazsága volt: mordúlt feddőleg az ingerlett; ő csak nekem
tartozik engedelmességgel s nem a te követednek, ki tudtom és
meghatalmazásom nélkül ment el. Aztán nem hagyhatá üresen a perczig nem
biztos várat. Ez ok nem számít. Egyebet nem tudsz?
– Sőt igen, folytatá bosszuságát elfojtva a titkár, – ne feledd,
hatalmas ur, ezen árulóterhes időkben perczig se feledd azt, hogy Hafiz
bég magyar születés, s e hitetlen faj előbb utóbb nem tagadja meg
származását. A Tökölyi pártján lévő magyar urakkal társalkodik;
Derencsényivel meghitt barátságban él; a magyar őrséget kitünteti s több
kedvezésben részesiti mint az igaz hitüeket, mi az utóbbiak közt már is
elégületlenséget, zúgolódást szült.
– Jól teszi, jegyzé meg most az egyszer hajthatlanul a pártfogó; többet
is érdemlenek e bátor kitartó ficzkók, mint azok a gyáva nyomorult
kutyák, kik ha csak mákonytól nem részegek, az első kartácslövésre
szétfutnak, mint egy csirkehad.
A pasa itt a még fris emlékü Esztergam és Érsekujvárra gondolt.
– Mi származását illeti, szólt tovább, ő még gyermek korában tért a nagy
próféta igaz hitére, s nem első példa, hogy renegát jobb szolgálatokat
tőn a csatatéren, mint a legősibb muzulman.
Ahmed, mintha találva érezné magát, ajaktalan szájszélébe harapott, s
hamuszinű arcza zöld lett az elfutó epétől.
– Én teljesitém kötelességemet, mondá fondor alázatossággal, s nem leend
részem a támadható bajokban. Egyébiránt volt okom nem hinni a változó
kegyű embernek, ki nem irtózik magas származásu nejét bazarban vásárlott
rabnővé aljasitani.
– Mi az? riadott fel rövid egykedvüségéből a budai várur; Fatiméről,
leányomról beszélsz?
– Igen a nagy Abdurrahman leányáról, kivel egy méltatlan boldogittaték,
s ki most mellőzve, elfeledve, eltaszitva sirja le napjait.
– Adatokat! adatokat! kiáltá az atya, tigris vad tekintetet szögezve a
cselszövőre. Ez örülve, hogy a tapló végre szikrát fogott, szinlett
nyugalommal folytatá:
– Hafiz bég szive egy dzsaur nő felé hajlott; jónak látta őt e napokban
a várba hozni; s a torony legdiszesb serail-osztályába helyezve őt,
jelenleg mindazon kényelem- és kegyben részesiti, mit a rabnőkkel egy
kamrába zárt Fatime könyek közt nélkülöz. Ha szavaim hazugbeszéd: itt a
fejem, szögeztesd ki az agáé mellé.
Ahmed e végsőt merő vád után játékát nyerve lenni hitte, s méreg és
félelem forrt benne, midőn reményében csalódva a pasa felindulását
csillapulni látta.
– Mielőtt ezt tenném, szólt ez, meg fogok győződni a valóról. Első a
hivatalos ügy. Még ma induljon az Érsekujvárról menekült kétszáz ember,
s velük még egyszer ennyi, szükséges készletekkel ellátva, Nógrádba
őrségnagyobbitásul. Folytasd a többi levelet.
A titkár kényszerüleg engedelmeskedék, s a szolnoki, drégelyi, szécsényi
és egyéb erősségek parancsnokainak jelentéseit olvasá.
Trombita-harsanás szakitá félbe a hivatalos közlést. Ahmed kitekinte az
ablakon s tolongó nép által körülvett hirnököt pillanta meg a kapu
előtt, ki porlepett öltönyéről s tajtékkal boritott lováról itélve
messze földről érkezhetett. A trombita másodszor és harmadszor is
megharsant, jeléül, hogy a követség tárgya sürgetőleg fontos.
A hirnök rögtön bebocsáttaték, s miután az Ibrahim nagyvezértől hozott
fermant utasitásához képest a pasának személyesen átadá, földig hajló
hármas bók közt ismét távozott.
Abdurrahman felszakitá a fermán selyem zsinorját s tartalmát nyugtalan
mohósággal kezdé olvasni. E tartalom nagyérdekü lehetett, mert
halantékinak fokonkint dagadó érvonalai a szenvedély felhullámzását
jelölék, arcza sötétveres lőn, hosszu szakálla is szinte reszketett a
dühtől, mely az utolsó sornál féktelen átkozódásokba tört ki.
Ahmed a szenvedély önfeledő perczeit nem hagyá használatlan s az
asztalra vetett irat nagyjegyű czifra betűit ravasz gyorsasággal futotta
át. Ezeknek értelme következő volt.
„E napon s ez órában indult parancs a nagyváradi pasához, hogy az áruló
Tökölyi Imrét azonnal fogassa el. A felséges szultán magas kegyelmére
méltatlan kormányzó, néhány vesztett csata által megrettentve, nem
iszonyodott a bécsi udvarhoz Szirmay István által egy folyamodást
nyujtani, gyáván és gazul igérve, hogy a még hatalmában levő várakat
átadja s az elégületlenektől elszakadva, minden erejét a császáréval
ellenünk egyesiti, ha kegyelembe fogadtatik. A bécsi udvar Felséges
urunknak küldé meg e folyamodást, hogy megismerjük a pártolt hitetlent.
– Mihez képest neked is meghagyjuk, és parancsoljuk, hogy kerületed
erősségeiből a lefegyverzendő magyar őrséget azonnal kirendeld,
tisztjeiket s különösen Tökölyi legbuzgóbb hivét Derencsényi Farkast, a
nógrádiak hadnagyát elfogatván, lánczon küldjed Drinápolyba. Vigyázat és
szigorú büntetés a vétkesekre. La illah il Allah! Sietve. Ibrahim
nagyvezir.“
– S a segélyhadról egy szó, egy emlités, egy gondolat sem! orditá keserű
váddal Abdurrahman; ott tétlen hanyagság, itt lehangoltság és árulás:
igy vesznünk kell! – s vérben forgó szemeivel az asztalon heverő
fermánra meredve, hüvelyes kardjával oly erővel csapott le rá, hogy a
megpattant hüvely csörömpölve hullott le a damaszki aczélról.
A titkár ravasz arczán alattomos öröm derengett, s mialatt a széthullott
fermán darabjait szedegeté, mitsem-tudást szinlelve szóllt:
– Árulás történt, nagyságos uram? legkevésbé sem volnék meglepetve, ha e
szót Tökölyi Imre s párthivei nevével egyszerre hallanám kimondani.
– Te imént Derencsényit emlitéd: dörgött reá a pasa; ki ez a
Derencsényi?
– Hafiz bég testi lelki barátja, felelé gyors készséggel a kérdezett;
Tökölyi leghivebb embere s a nógrádi őrség hadnagya.
– Olvasd a fermánt; parancsolá az előbbi s egy alacsony kerevetre veté
magát.
Ahmed szörnyű alázatos képet vágott a jól ismert tartalmu irat
olvasásához, s bevégeztével sohajtva mondá:
– Régen tartottam ettől; bár alaptalan gyanúk lettek volna igaz okaim.
Most már Buda elővára Nógrád is komoly veszélyben forog. Hafiz magyar
születés, a keresztyén őrségnek az ozmanlik mellőzésével kedvez,
megtagadja az Esztergam alá kért segélyt, a várba magyart hoz, ki talán
Tökölyi küldöttje is lehet, leányoddal rabnőként bán, meghitt czinkosa
az áruló Derencsényinek: ez mind összevág s gyors eljárást kiván,
külömben ismét nem leszek meglepetve, ha pár nap mulva német őrség lesz