Utazás a föld központja felé (2. rész) - 2

XXXI.
Másnap tökéletes egészségben ébredtem fel. Ugy véltem, hogy jót tenne ha
megfürödném, s ennélfogva néhány perczre e földközi tenger hullámai közé
merültem. E nevet minden esetre jobban megérdemelte, mint bármely más
tenger.
Mikor visszatértem s reggelihez fogtam, rendkivüli étvágyam volt. Hans
egyéb szép tulajdonai között, ügyes szakács is volt; itt vizzel és
tüzzel rendelkezhetett, minélfogva rendes élelmünket némileg
változtathatta. A reggeli végén néhány csésze kávéval is szolgált nekem
s e felséges ital még soha ennyire nem izlett.
„Most,“ szólt bátyám, „itt a dagály órája; ne mulaszszuk el e tünemény
tanulmányozását.“
„Hogyan, a dagály!“ kiáltám.
„Igen.“
„A hold és a nap befolyása tehát itt is érezhető?“
„Miért ne volna? Nincs-e minden testek összege alávetve az általános
vonzerőnek? E viztömeg miért kerülné el e közös törvényt? Azért, meg
fogod látni, hogy daczára a légkör által felszinére gyakorolt nyomásnak,
csak ugy fog fölemelkedni, mint maga az atlanti tenger.“
E perczben már a part fövényén jártunk, s a hullámok lassankint
továbbterjedni látszottak.
„Csakugyan a dagály kezdődik,“ kiálték.
„Igen, Axel, s a hullámok által itthagyott tajtékból láthatod, hogy
szine mintegy tiz lábbal emelkedik.“
„Bámulatos.“
„Nem, természetes.“
„Hiába beszél nagybátyám, énelőttem mindez csodásnak tetszik és alig
tudok szemeimnek hinni. Ki lett volna képes gyanitani, hogy a föld kérge
alatt valódi Oceán legyen elrejtve, mely apálylyal és dagálylyal,
szellővel és viharral bir!“
„Miért ne? Létezik természeti törvény, mely ezt tiltja?“
„Tudtommal nem, mihelyt a központi melegség elmélete meg van czáfolva.“
„Eddig tehát még igazolva van Davy elmélete?“
„Kétségkivül; és ez esetben semmi ellent nem mond a föld bensejében levő
tengerek és vidékek lehetőségének.“
„Ugy van, de lakatlanok.“
„És miért ne lakhatnék e vizben valamely ismeretlen fajhoz tartozó hal?“
„Eddig még egyet sem láttunk.“
„Készitsünk horgot és fonalat, és meglátjuk, hogy lesz-e oly sikere mint
a földszini tengerekben.“
„Megkisérelhetjük; megteszszük, mert ez ismeretlen vidékek minden
titkaival meg kell ismerkednünk.“
„De hol vagyunk, bátyám? Ezt még nem kérdeztem, mióta ismét együtt
vagyunk, bár önnek műszerei kétségkivül válaszolhatnak e kérdésre.“
„Vizirányosan háromszáz ötven mértföldnyire Izlandtól.“
„Oly messze?“
„Meg vagyok győződve, hogy számitásomban ötszáz ölet sem hibázok.“
„S a delejtü még folyvást délkeletinek mutatja utunk irányát?“
„Igen, tizenkilencz fok és negyvenkét percz nyugoti eltéréssel, épen
mint a földön. A mi indinatióját illeti, különös tény lett
tapasztalhatóvá, melyet a legnagyobb figyelemmel kisértem.“
„És mi az?“
„Az, hogy a delejtü, a helyett, hogy a polus felé lehajolnék, mint az
éjszaki félgömbön szokta tenni, ellenkezőleg fölemelkedik.“
„Ugy hát azt kell hinnünk, hogy a delejes vonzerővel biró pont, a
földgömb felülete és azon hely között van, melyre eljutottunk?“
„Ugy van és valószinü, hogy, ha a sarki vidékek alá érkezünk, mintegy a
hetvenedik fok alá, hol Ross Jakab a delejsarkot fedezte fel, a delejtü
függőlegesen emelkednék fel. E szerint hát e rejtélyes delejközpont nem
nagy mélységben van.“
„E tényt csakugyan nem sejtette a tudomány.“
„A tudomány, édes öcsém, tévedésekből áll, de oly tévedésekből, melyeket
elkövetni jó, mert általuk megtaláljuk végre az igazat.“
„És mily mélyen vagyunk?“
„Harminczöt mértföldnyi mélységben.“
„E szerint,“ szóltam a földképet vizsgálva, „Skótország hegyes része
fejünk fölött van és amott a Grampianhegyek emelik a magasba örök
hófedte csúcsaikat.“
„Ugy van,“ szólt a tanár nevetve! „e hegyek kissé nehezek lehetnek, de a
bolthajtás erős; a mindenség nagy épitésze tömör anyagból készitette
azt, és soha ember nem lett volna képes ilyet alkotni! Mik a hidak ivei
és a templomok boltozatai, e három mértföld magas boltozathoz képest,
mely alatt tenger terül el és viharok fejlődhetnek?“
„Nem is attól félek, hogy az ég fejünkre szakadjon. De most bátyám, mi
tervei vannak önnek? Nem szándékozik visszatérni a föld szinére?“
„Visszatérni! Mily gondolat! Ellenkezőleg, annyival is inkább folytatjuk
utunkat, mivel az eddigi eredmény oly kedvező.“
„De nem látom át, hogy mint fogunk e folyékony síkság alá hatolni.“
„Ne félj, eszemben sincs, hogy a vizbe szökjem. De ha az Oceánok
helyesebben mondva csak tavak, mivel föld környezi őket, annyival inkább
áll ez e belső tengerről, melyet gránitfalak környeznek mindenfelől.“
„Erről semmi kétség.“
„És én meg vagyok győződve, hogy a tulsó parton kijárást, vagyis inkább
bejárást fogunk találni.“
„Mily szélességünek hiszi tehát e tengert?“
„Harmincz vagy negyven mértföldnyinek.“
„Ah!“ szóltam, elgondolván bensőleg, hogy e hozzávetés helyességéről
semmi sem kezeskedhetik.
„E szerint nincs vesztegetni való időnk és holnap megkezdjük vizi
utunkat.“
Szemeim önkénytelenül keresték a hajót, mely bennünket átszállitandó
volt.
„Ah!“ szóltam, „tehát hajóra szállunk. Helyesen! De hol találunk hajót?“
„Nem hajón fogunk átkelni, fiam, hanem jó erős tutajon.“
„Tutajon!“ kiálték; „hiszen tutajt késziteni itt ép oly lehetetlen, mint
hajót, és nem látom, hogy…“
„Nem látod, Axel, de ha figyelnél, hallhatnád.“
„Hallhatnám?“
„Igen, hallhatnál bizonyos kalapácsütéseket, melyekből gyanithatod, hogy
Hans már munkához látott.“
„Tutajt készit?“
„Azt.“
„Hogyan? Ő már fákat vágott?“
„Oh nem, a fák már le voltak vágva. Jer, és meglátod, mint dolgozik.“
Egy negyedórai járás után, az előfokon túl, mely természetes kikötőt
képezett, Hansot dolgozni láttam; még néhány lépést tettem és mellette
voltam. Nagy meglepetésemre félig már kész tutaj hevert a homokon;
valami különös fa gerendáiból készült volt az; a föld számos vastag
deszkával, hajóbordafával és gerendával a szó teljes értelmében boritva
volt. Ezekből akár egész hajóhadat lehetett volna épiteni.
„Nagybátyám“, kiáltottam én, „miféle fa ez?“
„Ez fenyő-, hárs-, és egyéb toboztermő fa, mely a tenger befolyásának
következtében megásványosodott.“
„Lehetséges-e?“
„Ez az, a mit „sourdarbrandur“-nak, vagyis kövült fának neveznek.“
„De ugy, mint egyéb kővé vált fa, kemény is lesz mint a kő; fog-e uszni
a vizen?“
„Olykor usznak az ilyenek is; némely fa ugyan tökéletesen kővé válik; de
mások, mint például ezek is, a kövülési átváltozásnak még csak első
fokát érték el. Nézz oda“, veté után nagybátyám, e becses törzsök
egyikét a tengerbe vetve.
A darab fa, miután a hullámok alá merült volt, ismét feljött a viz
szinére, ide-oda hajtatván annak hullámzása által.
„Meg vagy-e most győződve?“ szólt nagybátyám.
„Főleg arról vagyok meggyőződve, hogy ez hihetetlen!“
Másnap este a tutaj készen volt, mit kalauzunk ügyességének
köszönhettünk; hosszasága tiz, szélessége öt láb volt; a
„sourdarbrandur“-ból készült gerendák erős kötelek által voltak
egybekötve és szilárd talpot képeztek; e rögtönzött jármű, miután vizre
bocsáttatott, csendesen uszott a Lidenbrock-tenger szinén.


XXXII.
Augusztus 13-kán korán reggel ébredtünk fel. Az ujnemü közlekedési
eszköz felavatása e napra volt kitüzve.
Két összekötött rudból készült árbocz, szintén rudból készült vitorlafa,
takaróinkból összetoldott vitorla képezték a tutaj hajtóeszközeit.
Kötelünk volt elég s a jármű általában elég szilárd volt.
Hat órakor a tanár jelt adott az indulásra. Az élelmiszerek, a podgyász,
a műszerek, a fegyverek és jelentékeny mennyiségü édes viz helyeztettek
el a járműben.
Hans kormányt is készitett volt, melynek segélyével ez uszó készüléket
irányozhatta. Ő a kormányrúd mellé ült, mig én eloldottam a kötelet,
mely még a parthoz kötötte tutajunkat, mire gyorsan eltávoztunk attól.
Minekelőtte a kis kikötőt otthagytuk volna, bátyám, ki geographiai
elnevezéseknek, ugy látszék, nagy fontosságot tulajdonitott, e kikötőnek
is nevet akart adni, és pedig, többi közt, az enyémre akarta azt
keresztelni.
„Én más nevet ajánlok, bátyám.“
„Melyet?“
„Margit nevét. Margit kikötője; e név igen jól fog illeni a földképre.“
„Legyen tehát Margit kikötője.“
Ekként csatolódott jegyesem neve és emléke kalandos vállalatunkhoz.
A szél éjszakkeletről fujt; egyenesen a szél irányában tartva, rendkivül
sebesen hajtatánk. A légkörnek igen sűrű rétegei nagy erővel birtak és
ugy hatottak a vitorlára, mint valamely erős szellentyü.
Egy óra multán nagybátyám már számot tudott adni haladásunk
sebességéről.
„Ha folyvást igy haladunk“, mondá ő, „ugy huszonnégy óra alatt legalább
is harmincz mértföldet teszünk meg és csakhamar a tulsó partra érünk.“
Nem válaszoltam s a tutaj elején foglaltam helyet. Az éjszaki part
már-már eltünt a láthatárról; a partnak két karja mindinkább
szélylyeltárult, mintha távoztunkat könnyiteni akarná. Szemeim előtt
roppant tenger terült el; nagy fellegek sebesen lebbentek el fölötte,
rávetve szürkés árnyaikat, melyek e homályos vizre nehezedni látszottak.
Az elektrikai világosság ezüstös sugarai, melyek itt-ott egyes
vizcseppekben tükröződtek, fényes pontokkal boritották jármüvünk
oldalait. Csakhamar végkép elveszett szemeink elől a part, melynek
nyomai tökéletesen eltüntek, és ha tutajunk nem vont volna maga után a
vizben mulékony barázdát, azt hittem volna, hogy tökéletesen
mozdulatlan.
Déltájban roppant terjedelmü tengeri növények lettek láthatókká a viz
szinén. Ismertem e növények tenyészeti erejét; olykor tizenkétezer
lábnyi mélységben gyökereznek, négyszáz légkörnyi nyomás alatt
keletkeznek és gyakran oly jelentékeny zátonyokká alakulnak, miszerint a
hajók haladását akadályoztathatják.
Tutajunk három–négyezer láb hosszu fucusok mellett siklott el, melyek
roppant, a látkörön túl terjedő kigyókra hasonlitottak; tekintetemmel
követtem e végnélküli szalagokat, minduntalan azt hivén, hogy már
végüket érem, és órákon át hiába vártam ezt.
Mely természeti erő teremhetett ily növényeket, és milyen lehetett a
föld tekintete, alakulásának első századaiban, midőn a meleg és a
nedvesség befolyása alatt egyedül csak a növényország fejlődhetett ki
felszinén!
Az est elérkezett, és mint ezt már a mult éjjel is tapasztaltam volt, a
világosság semmit sem csökkent. Folytonos tünemény volt az, melynek
állandóságára bizton számithattunk.
Vacsora után az árbocz tövében feküdtem le és csakhamar álomba merültem.
Hans, ki mozdulatlanul ült a kormányon, haladni engedte a tutajt, mely
egyébiránt hátsó szél által hajtatván, még irányozást sem igényelt.
Mióta Margit kikötőjéből eltávoztunk, Lidenbrock tanár engem bizott volt
meg a hajózási napló vezetésével, melybe feljegyzendők voltak a
legcsekélyebb észleletek, valamint az érdekes tünemények, a szél iránya,
haladásunk gyorsasága, az ut hossza, szóval: e rendkivüli hajózás minden
eseményei.
Itt közlöm tehát e mindennapi jegyzeteket, melyeket ugyszólván az
események diktáltak tollamba; bennök átkelésünk a leghivebben
vázoltatik.
_Péntek, aug. 14._ – Folyvást éjszak-nyugoti szél. A tutaj gyorsan és
egyenes vonalban halad. A part harmincz mértföldnyire maradt el tőlünk.
A látkörön semmi sem tünik fel. A világosság változatlanul tartja fenn
magát. Az idő szép, vagyis a fellegek nagyon magasan vannak, nem igen
sűrűek és fehér légkörben vannak mintegy fürösztve, megolvadt ezüstre
hasonlitván.
Hévmérő: 32 fok 0 felett Cels.
Délben Hans horgot kötött egy fonal végére, a horogra darabka hust
tűzött és azt a tengerbe vetette. Két órája, hogy a horgot kivetette és
nem fogott semmit. E tenger tehát lakatlan? Nem. A fonal megrándult.
Hans kihuzza a fonalat a vizből és vele együtt erősen ficzkándozó hal
kerül szemeink elé.
„Hal!“ kiáltott nagybátyám.
„Tokhal“ kiáltottam én, „kisded tokhal.“
A tanár figyelmesen vizsgálta az állatot és nem osztá nézetemet. E
halnak lapos, kerekded feje volt; testének hátulsó része csontos
pikkelyekkel volt boritva; szájában nem volt fog, és mellén eléggé
kifejlett úszószárnyak voltak láthatók, farkkal nem birt. Ez állat
minden esetre azon osztályba tartozik, melyhez a természettudósok a
tokhalat számitják, de sok tekintetben lényegesen különbözik attól.
Bátyám nem csalódott és elég rövid vizsga után szólott:
„E hal századok óta kihalt családhoz tartozik, melynek nyomai csak
kövesedésekben találhatók a devoni földrétegben.“
„Hogyan!“ szóltam, „mi ez ős tengerek egy élő lakójának birtokába
jutottunk volna?“
„Igen,“ válaszolt a tanár, vizsgálódásait folytatva, „láthatod, hogy ez
őskori halaknak semmi azonosságuk a jelenkori fajokkal. Ily állatot élve
birni oly szerencse, minőről más természettudósok álmodni sem mernek.“
„De mely családhoz tartozik?“
„A ganoidok rendéhez, a cephalaspidok családjához, és a…“
„Nos?“
„A pterychtisek fajához; meg mernék erre esküdni; ezen azonban
rendkivüli sajátságot veszek észre, mely, mint mondják, a földalatti
vizekben élő halaknál szokott előfordulni.“
„Mi az?“
„Vak!“
„Vak?“
„Nem csupán vak, de egyáltalában nem bir a látás szervével.“
Csakugyan ugy volt, mint bátyám mondta. De ez talán rendkivüli eset
volt. A horogra tehát ismét csalétek tétetett, mire ismét a vizbe
vetettük azt. E tengerben ugy látszik temérdek hal lakik, mert két óra
alatt számos pterychtist fogtunk, valamint egy szintén kihalt családhoz,
a dipteritákhoz, tartozó halakat is, melyeknek faját bátyám azonban fel
nem ismerhette. Mindnyájuknál hiányzott a látás műszere. E váratlan
halászat megszaporitotta élelmiszereinket.
Az tehát bizonyosnak látszik, hogy e tenger csak őskori fajokat
tartalmaz, melyek között a halak ugy, mint a kétéltüek is, annyival
tökéletesebbek, minél régibb teremtetésük.
Talán találkozunk valamelyikével ama gyikfajoknak, melyeknek alakját a
tudomány képes volt kiegésziteni egy csonttöredék nyomán.
Szememhez illesztettem a látcsövet és körültekintettem e tengeren, mely
azonban puszta volt. Valószinüleg még igen közel vagyunk a partokhoz.
Felnéztem a levegőbe. Miért is ne csapkodhatnák szárnyaikkal e nehéz
légrétegeket ama madarak, melyeknek alakját a halhatatlan Cuvier irta
le? A halak élelmiszerül szolgálhatnának neki. Szélylyelnéztem a
magasban, de a lég lakatlan volt, mint a partok.
De képzelőtehetségem megnépesité e tájat, s a palaeontologia csodás
hypothezisei eszembe jutottak. Ébren álmodtam. Látni véltem a viz
felszinén ama roppant őskori tekenősbékákat, melyek uszó szigetekre
hasonlitottak. Ugy tetszett, mintha az elhomályosult parton az őskor
nagy emlősei jelennének meg; a lepthotherium, mely Brazilia
barlangjaiban található, a merikotherium, mely Szibéria jeges vidékeiről
került. Távolabb a vastagbőrű lophiodon, ez óriási tapir, búvik el a
sziklák mögött és kész martalékáért megküzdeni az anoplotheriummal, e
különös állattal, mely hasonlit a szarvorrúra, a lóra, a nilusi lóra és
a tevére is, mintha a teremtő, a világ kezdetkorában, sietségében több
állat tulajdonait egyesitette volna egynek alakjában. Az óriási mastodon
orrmányát forgatja és agyaraival összezuzza a part szikláit, mig a
megatherium roppant lábait szélylyelvetve vágja fel lefelé hajló
agyaraival a földet, és orditásával felkölti a gránitsziklák
viszhangját. Feljebb az őskor majma, az első négykezű, mely a földön
élt, kúszik a fák ágaira. Még magasabban a pterodactilus, melynek első
lábaiból szárnyak nőttek, szeli át, mint valamely nagy szárnyas egér a
sürű levegőt. Végre a legfelsőbb rétegekben roppant madarak,
hatalmasabbak a kazuárnál, és nagyobbak a strucznál, terjesztik ki
hosszú szárnyaikat, és neki röpülnek a gránitboltozatnak.
Az egész vizözönelőtti világ ujra született képzelőtehetségemben.
Visszamentem a teremtés bibliai korszakaiba, mikor az ember még meg nem
született volt, mikor a tökéletlen földön még el nem élhetett volna.
Álmaim ekkor túlhaladták az élő lények korszakát. Előbb az emlősök
tünnek el, azután a madarak, ezek után a másodkorszak kétéltüi, végre a
halak, a kagylók, a puhányok, az átmeneti korszak növényállatai szintén
visszatérnek a semmiségbe. Az egész földön csupán én élek, csak az én
szivem ver e lakatlan világban. Évszakok többé nem léteznek, sem
éghajlatok; a földgömb tulajdon melege megsemmisiti a napsugarak
befolyását. A tenyészet túlzott; ott járok-kelek e fa-nagyságu mohák
között, bizonytalan lépteim nedves márgából és tarka homokkőből álló
talajon visznek; óriási tobozfák törzseinek támaszkodom; lefekszem a
száz láb magas sphenophyllek, asterophyllek és lykopodok árnyékában. A
századok telnek oly gyorsan, mintha napok volnának. Még távolabb megyek
a föld átalakulásainak sorozatában; a növények eltünnek; a gránitsziklák
megszünnek kemények lenni; a rémitő forróság befolyása alatt minden
anyag meghigul; a viz felbugyog a gömb fölszinén; majd forrni kezd és a
légbe emelkedve, gőzalakban környezi a földet, mely már most nem egyéb
izzó gázból álló golyónál, oly nagy és oly ragyogó, mint a nap!
E gőztestnek, mely ezernégyszázszorta nagyobb ama gömbnél, melyet egykor
képezend, e gőztestnek közepében én vagyok s vele repülök a bolygók
által áthasitott ürben; testem megfinomul, megritkul, és gáz alakban,
mint súlylyal nem biró parány vegyül ama roppant gőztömegek közé, melyek
a végtelen ürben rohannak lángoló pályájukon!
Minő álom! Hová ragadtatám? Kezem lázasan jegyezte a papirra mind e
különös részleteket. Mindent elfelejtettem, a tanárt, a kalauzt és a
tutajt! Elmém hallucinatio uralma alá jutott…
„Mi bajod?“ szólt bátyám.
Szemeim, bár nyitva és bátyámra függesztve voltak, nem látták őt.
„Vigyázz Axel, a tengerbe esel!“
Ugyanazon pillanatban érezém, mint ragad meg Hans erős keze. Ha ő nincs,
álmodozásom befolyása alatt a hullámok közé rohantam volna.
„Megbolondult e fiu?“ kiáltott a tanár.
„Mi baj?“ szóltam végre, eszméletre térve.
„Beteg vagy?“
„Nem, egy perczre hallucinatióba merültem, de ez most elmult; egyébiránt
semmi baj?“
„Semmi! a szél kedvező, a tenger nyugodt! Gyorsan haladunk, és ha e
tenger szélességét illetőleg nem csalódom, csakhamar ki fogunk kötni.“
E szavak hallatára felállottam és a látkört vizsgáltam; de a viz vonala
még mindig a fellegek határvonalával vegyült össze.


XXXIII.
_Szombat aug. 15._ – A tenger megtartotta egyhangu jellegét. Partot
sehol nem látunk. A látkör nagyon távolnak látszik.
Fejem megnehezült ama lázas álom következtében.
Bátyám azonban nem álmodott, és igen roszkedvü volt; a környező végtelen
ürnek minden irányában körülfuttatja távcsővel fegyverzett tekintetét, s
azután boszankodva fonja keresztbe karjait.
Azt kezdem tapasztalni, hogy Lidenbrock tanár ismét oly türelmetlenné és
hevessé kezd válni mint ezelőtt volt, s e tényt feljegyzem naplómba.
Csupán a rendkivüli veszély és szenvedés, melyet kiállottam, volt képes
szivében az emberség szikráját felszítani; de mióta felgyógyultam,
jelleme is visszanyerte régi sajátságait. Pedig nem volt oka heveskedni.
Utazásunk a legkedvezőbb viszonyok közt volt folytatható! A tutaj is
valóban bámulatos sebességgel haladott!
„Bátyám nyugtalannak látszik?“ mondám, látva, hogy a távcsövet gyakran
emeli szeméhez.
„Nyugtalannak? Nem.“
„Tehát türelmetlen.“
„Hogy ne lennék az!“
„Pedig nagyon gyorsan haladunk.“
„Mi haszna? Nem a gyorsaságot keveslem, hanem a tengert sokallom!“
Ekkor jutott eszembe, hogy indulásunk alkalmával a tanár harmincz
mértföldnyire számitotta hozzávetőleg e földalatti üreget. Azóta pedig
már háromannyi utat tettünk, és a déli part mindeddig még nem volt
látható.
„Nem lefelé haladunk!“ válaszolt a tanár; „mennyi időt veszitünk ezzel;
pedig én csakugyan nem azért jöttem ide, hogy csolnakon kirándulást
tegyek e tón!“
Bátyám e vizi utat kirándulásnak nevezheté, és e tengert tónak!
„De“, mondám, „miután a Saknussemm által kijelölt utat követtük…“
„Ez kérdés. Valóban az ő utját követtük-e? Saknussemm valjon
találkozott-e e viztükörrel? S átkelt-e rajta? Ama patak, melyet
kalauzul választottunk, valjon nem vitt-e bennünket tévutra?“
„Semmi esetre sincs okunk megbánni, hogy ide jöttünk. E látvány felséges
és…“
„Nem arról van szó, hogy mit látunk. Én kitüzött czélomat akarom elérni
s azért ne dicsérd nekem e látványt!“
Megfogadtam a tanár szavát s azontúl nem igyekeztem őt vigasztalni, hadd
rágja ajakát. Esteli hat órakor Hans bérét követelte, és bátyám
kifizette neki a három tallért.
_Vasárnap, aug. 16._ – Semmi ujat nem tapasztaltunk. Az idő nem
változott, csupán a szél lett alig észrevehetőleg hüvösebbé. Midőn
felébredtem, első gondom volt arról meggyőződni, hogy a világosság meg
nem szünt, mert folyvást attól tartottam, hogy az elektrikus fény
kialszik. De ennek semmi nyoma: a tutaj árnyéka éles körrajzokban
látható a viztükrön.
E tenger valóban határtalan! Nagysága egyenlő lehet a földközi, vagy
talán az atlanti tengerével is. Miért ne?
Bátyám többször megmérni igyekezett a viz mélységét; a legnehezebb
csákányok egyikét kötél végére kötötte, és azt kétszáz ölnyire
bocsátotta le a vizbe, de nem ért feneket. Nagynehezen tudtuk mérónunkat
visszahuzni.
Mikor a csákány ismét szemünk elé került, Hans annak felületén igen
észrevehető benyomatokat vett észre s mutatott nekem. Azt lehetett volna
hinni, hogy e vas erősen két kemény test közé volt szoritva.
A vadászra tekintettem.
„Taender!“ szólt ő.
Nem értém e szót. Bátyám felé fordultam, ki azonban tökéletesen el volt
merülve gondolataiba. Nem szerettem volna őt háboritani s ennélfogva
ismét az izlandira tekintettem. Ez többször egymásután feltátva és
betéve száját, érteté meg velem gondolatát.
„Fogak!“ szóltam meglepetve, s figyelmesebben vizsgálva a vasrudat.
Igen. Csakugyan fogak lenyomata volt az, mi a vason meglátszott! Azon
állkapcza, melyben e fogak gyökereztek, iszonyu erővel birhat! Talán a
letünt fajokhoz tartozó szörnyeteg, falánkabb a czápánál, hatalmasabb a
czethalnál, tanyázott amott lenn a mély vizréteg alatt? Nem voltam képes
tekintetem levenni e félig összerágott vasrudról! Ugy látszék, hogy mult
éjjeli álmom teljesedésnek indult.
E gondolatok egész nap izgatottságban tartottak, és képzelőtehetségemet
alig hüthette le a néhány órai álom.
_Hétfő, aug. 17._ – A másodkorszak vizözönelőtti állatainak sajátságai
fölött gondolkodtam; azon állatok fölött, melyek a puhányokat, kagylókat
és halakat követték, s a földgömbön az emlősök megjelenését előzték meg.
A világ ekkor a kétéltüeké volt. E szörnyek vetélytelenül uralkodtak a
jurai tengerekben. A természet a legtökéletesebb szervezettel
ajándékozta meg őket. Mily óriási termet! Mily iztózatos erő! A
jelenkori gyikfajok, alligatorok és krokodilok, a legnagyobbak és
legfélelmesebbek is csak jelentéktelen másai őskori eldődeiknek!
E szörnyetegek felidézése remegéssel töltött el. Soha emberi szem e
lényeket élve nem látta. Ezer századdal korábban mint az ember, jelentek
meg ezek a földön, de kövesült csontjaik, melyek azon agyagos mészkőben
találhatók, melyet az angolok liasnak neveznek, lehetségessé tették,
miszerint testük idomairól és roppant nagyságáról tökéletes fogalmat
szerezhessünk.
A hamburgi muzeumban láttam ez óriásgyikok egyikének csontvázát, mely
harmincz láb hosszú. Arra vagyok-e én, a föld lakója, kárhoztatva, hogy
ez özönvizelőtti faj valamelyik képviselőjével álljak szembe? Nem! Ez
lehetetlen. És mégis e vason tisztán meglátszik a rettenetes fogak
helye, s e nyom alakjáról felismerhetem, hogy a fogak kúpalakuak mint a
krokodiléi.
Rémülve szegeztem tekintetemet a tengerre, azt várva, hogy a hullámok
alól fölmerül a tenger alatti barlangok valamely lakója.
Ugy hiszem, hogy Lidenbrock tanár osztja sejtelmeimet, ha nem is
aggodalmaimat, mert, miután a csákányt megvizsgálta, tekintetét a
tengeren jártatá körül.
„Mi a manónak is akarta megmérni a tenger mélységét,“ gondolám magamban;
„bizonyosan valamely tengeri állatot háborgatott nyugalmában, és ha
megtámadtatunk…“
Egy tekintetet vetettem fegyvereinkre és meggyőződtem, hogy használható
állapotban vannak. Nagybátyám látva, hogy a fegyvereket vizsgálom,
helyeslőleg intett fejével.
A hullámok felszinén tapasztalható mozgás már is bizonyitotta, hogy a
mélyebb vizréteg felzavartatott. A veszély közeledik. Őrködnünk kell.
_Kedd aug. 18._ – Beesteledett, vagy helyesebben: elérkezett azon percz,
mikor szemhéjainkat álom nehezíti, mert e tengeren nem létezik éj és a
változatlan világosság mindegyre fárasztja a szemet, mintha a sarkköri
tenger napja alatt hajóznánk. Hans a kormányon van. Mialatt ő virraszt,
én elalszom.
Két órával később roppant rázkódás költött fel. A tutaj fölemeltetett a
hullámok közől és leirhatatlan erővel vettetett husz ölnyire.
„Mi az?“ kiáltott bátyám; „parthoz jutottunk?“
Hans ujjával egy kétszáz ölnyi távolban látható feketés tömegre
mutatott, mely hol fölemelkedett, hol lebukott. Odatekintettem és rögtön
fölkiálték:
„Oriási delphin!“
„Igen“, válaszolt most bátyám, „és amott egy rendkivüli nagyságu tengeri
gyík.“
„És távolabb egy iszonyu krokodil! Nézze roppant állkapczáit, minő
fogakkal van fölfegyverkezve. Ah! most eltünt!“
„Czethal, czethal!“ kiáltott most a tanár, „látom roppant uszószárnyait.
Látom a vizet és leget, mely orrlyukaiból lövell.“
Csakugyan két híg oszlop emelkedett jelentékeny magasságban a viz szine
fölé. Mi bámulva, rémülve néztük a tengeri szörnyek ez egész csordáját.
Nagyságuk természetfölötti, és közülök a legcsekélyebb is egy harapásra
semmisitené meg tutajunkat. Hans a vitorlát tökéletesen kibocsátani
akarta, hogy e veszélyes szomszédságból meneküljünk, midőn a másik
oldalon ép oly rémes ellenségeket pillantott meg: negyven lábnyi
tekenősbékát és harmincz láb hosszu kigyót, mely roppant fejét a
hullámok fölé emelte.
Lehetetlen volt menekülnünk. A szörnyetegek közeledtek; oly sebességgel
forogtak a tutaj körül, minőre a leggyorsabb gőzmozdony sem lenne képes;
mindinkább keskenyedő körvonalban forogtak körülöttünk. Felfogtam
fegyveremet. De mi hatást lehetett golyótól várni, mely ez állatok
testét fedő pikkelyeken meglapult volna?
A rémület elnémitott bennünket. Ime most közelednek! Egyfelől a
krokodil, másfelől a kigyó; a többi szörnyeteg eltünt. El akartam sütni
fegyveremet, de Hans meggátolta szándékomat. A két szörnyeteg a tutajtól
mintegy ötven ölnyire haladt el és egymásra rohant; dühökben bennünket
észre sem vettek.
A küzdelem a tutajtól mintegy száz ölnyire kezdődött. Tisztán
kivehettük, mint dulakodik egymással a két szörnyeteg.
De most ugy rémlett előttem, mintha a többi állat is részt venne a
harczban: a delphin, a czethal, a gyík és a tekenősbéka; hol egyiket,
hol másikat láttam feltünni. Mutattam őket Hansnak, de ő tagadólag rázta
fejét.
„Tva,“ szólt az izlandi.
„Hogyan! kettő? Hans azt állitja, hogy csupán két állat…“
„Igaza van,“ kiáltott bátyám, ki nem vette le szeméről a távcsövet.
„Hogyhogy!“
„Igen! E szörnyetegek egyike a delphin orrával, a gyík fejével, és a
krokodil fogaival bir és e körülmény csalt bennünket. Ez a vizözönelőtti
kétéltüek legszörnyübbike, az ichthyosaurus!“
„És a másik?“
„A másik tekenősbéka teknőjébe rejtett kigyó, az elébbinek irtózatos
ellene, a plesiosaurus!“
Hans csakugyan igazat szólott. Csupán két állat zavarta meg igy a tenger
felszinét; az őskori Oceanok két lakóját szemlélhetém. Láttam az
ichthyosaurus véres szemét, mely akkora mint egy ember feje. A természet
ez állat szemét rendkivüli erejü optikai készülékkel látta el, mely
képes volt ellentállani a vizréteg nyomásának, ama roppant mélységben
is, hol ez állat tanyázni szokott. Helyesen nevezik a gyíkok
czethalának, mert ez utóbbinak sebességével és gyorsaságával bir. Ez,
melyet itt látok, száz láb hosszu; nagyságát akkor itélhetem meg, mikor
a hullámok fölé emeli farkának függőleges uszószárnyait. Állkapczája