Utazás a föld központja felé (2. rész) - 1

UTAZÁS
A FÖLD KÖZPONTJA FELÉ.
VERNE GYULÁTÓL.
A FRANCZIA EREDETI UTÁN
FORDITOTTA
BEÖTHY LEO.
Második rész.
Pest 1865.
Hartleben Adolf sajátja.
Pest 1865. Kertész József nyomása.


XXVIII.
Mikor eszmélni kezdettem, arczom könyekkel volt elárasztva. Nem tudnám
megmondani, hogy meddig tartott ájulásom. Többé nem tarthattam számon az
időt. Soha még az enyémhez hasonló magány nem létezett, soha ily
elhagyatottság.
Bukásom után sok vérem elfolyt. Véremmel voltam elázva. Mennyire
sajnáltam, hogy meg nem haltam, hogy a halál még előttem állott! Többé
nem akartam gondolkodni. Mintegy kizárni lelkemből igyekeztem az
eszméket, és a fájdalom által végkép kimeritve, az alagut túlsó falához
csúsztam.
Már éreztem az ájulást, mely ismét erőt kezdett venni rajtam, és vele
közeledett a tökéletes megsemmisülés is, midőn erős zörej érkezett
füleimhez. Távoli hosszas égzengésre hasonlitott, s a mély hanghullámok
lassanként vesztek el az üreg mélyében.
Honnan származhatott e zaj? Kétségkivül valamely tüneményből, mely a
föld belsejében ment véghez. Talán gáz robbant fel, vagy a földgömb
valamely hatalmas sziklaboltja dőlt be.
Figyelve hallgattam.
Tudni akartam, hogy e zaj ismétlődni fog-e. Egy negyedóra telt el.
Tökéletes csend uralkodott az alagutban. Többé szivem dobogását sem
hallottam.
Egyszerre ugy rémlett, mintha fülemet, mely véletlenül a falhoz volt
támasztva, határozatlan, felfoghatatlan, távoli szavak ütnék meg.
Összerezzentem.
„Hallucinatio!“ gondolám.
De nem, mert a mint figyelmesebben oda hallgattam, csakugyan mormogó
hangokat hallék. Azonban kimerültségem, gyengeségem nem engedték, hogy
megértsem mit mondanak. Pedig csakugyan beszéltek. Semmi kétség.
Egy pillanatig attól tartottam, hogy a szavak, melyeket hallék, saját, a
viszhang által visszahozott szavaim. Talán tudtom nélkül kiáltottam
volt? Erősen összecsuktam ajkaimat s fülemet ismét a falhoz fektetém.
Igen, ugy van, beszélnek! beszélnek!
A fal hosszában néhány lépést haladván, még tisztábban hallottam.
Sikerült bizonytalan, különös, megérthetetlen szavakat felfognom. Ugy
érkeztek hozzám, mintha lassan, ugyszólván suttogva, ejtettek volna ki.
E szó „förlorad“ többször ismételtetett, és pedig fájdalom kifejezésén.
Mit jelenthetett az? ki mondta ki? Nyilván nagybátyám vagy Hans. De ha
én hallottam az ő szavaikat, ők is hallhatták enyémet.
„Ide!“ kiáltám teljes erővel, „ide!“
Hallgatództam, figyelve, hogy nem hallok-e valami feleletfélét, egy
felkiáltást vagy sohajt. De nem hallatszott semmi. Néhány percz mult el
igy. Lelkemben eszméknek egész világa nyilt meg. Majd azt hittem, hogy
meggyengült hangom nem juthatott el társaim füléig.
„Csak az ő szavukat hallhatom,“ ismétlém. „Ki más járhatna itt, harmincz
mértföldnyire a föld alatt!“
Ismét hallgatództam. Fülemet a falon ide-oda jártatva, azon mathematikai
pontra akadtam, melyen a hangok legerősebben hangzottak. Ismét hallám e
szót „förlorand“ s utána ama mennydörgés formát, mi az imént
elzsibbadásomból felébresztett volt.
„Nem,“ mondám magamban, „nem. E hangok nem e sziklatömegen keresztül
jutnak hozzám. E fal gránitból van és a legerősebb dörgést sem bocsátaná
át! E zaj magán a folyosón át érkezik hozzám! Valamely akusztikai
sajátság következménye lehet!“
Ismét hallgatództam és most, igen! most tisztán hallám saját nevemet, a
mint az üregben visszhangzott.
Bátyám ejtette ki nevemet! Ő a kalauzzal beszélt, s e szó „förlorad“ dán
szó!
Ekkor minden világos volt előttem. Hogy ők is megérthessék szavaimat,
közvetlenül e fal hosszában kell beszélni, mely a hangnak vezetőül
szolgál, mint a sodrony az elektriczitásnak.
De nem volt vesztegetni való időm. Ha társaim néhány lépéssel tovább
mennek, az akusztikai tünemény hatása megszünik. A falhoz közeledtem
tehát és a következő szavakat a lehető legtisztábban ejtettem ki.
„Lidenbrock bátyám!“
Roppant aggodalom között vártam. A hang nem bir rendkivüli gyorsasággal.
A légréteg sürüsége sem növeli sebességét, csupán erejét. Néhány
másodpercz, rám nézve századok, mult el, mig végre e szavak érkeztek
fülemhez:
„Axel, Axel! te szólasz?“
– – – – – – – –
„Igen! igen!“ válaszoltam én.
– – – – – – – –
„Szegény gyermekem, hová lettél?“
– – – – – – – –
„Eltévedtem, a legmélyebb sötétség környez!“
– – – – – – – –
„Hát a lámpád?“
– – – – – – – –
„Kialudt.“
– – – – – – – –
„Hát a patak?“
– – – – – – – –
„Eltünt.“
– – – – – – – –
„Axel, szegény Axelem, ne csüggedj!“
– – – – – – – –
„Várjon kissé, ki vagyok merülve; többé nem vagyok képes felelni. De
szóljon hozzám!“
– – – – – – – –
„Bátorság,“ válaszolt bátyám; „ne szólj most, hallgass reám. Kerestünk,
hol fölfelé, hol lefelé menve a folyosóban, de lehetetlen volt rád
akadnunk. Megsirattalak, szegény fiam! Végre azt hivém, hogy még mindig
a Hans-bach mentén vagy; puskáinkat elsütve mentünk ismét lefelé. Hogy
pedig most egymás hangját hallhatjuk, ez tisztán az akusztika hatása;
egymás kezét nem érinthetjük! de azért ne ess kétségbe, fiam, már az is
ér valamit, hogy egymással szólhatunk!“
– – – – – – – –
Ez idő alatt gondolkodtam volt. Reménysugár, bár még igen határozatlan,
kezdett lelkemben derengeni. Egy kérdés érdekelt mindenek fölött.
Ajkamat a falhoz értetve, szóltam tehát:
„Nagybátyám!“
– – – – – – – –
„Fiam?“ válaszolt ő néhány pillanat mulva.
– – – – – – – –
„Mindenekelőtt azt kellene tudnunk, hogy mennyire vagyunk egymástól.“
– – – – – – – –
„Ez könnyü.“
– – – – – – – –
„Megvan az időmérő?“
– – – – – – – –
„Meg.“
– – – – – – – –
„Jegyezze meg tehát pontosan a pillanatot, melyben szólni fog hozzám. Én
ismételni fogom amit mondott, és jegyezze meg azután azon pillanatot is,
melyben feleletem oda érkezik.“
– – – – – – – –
„Helyesen, az én kérdésem és a te feleleted közt levő idő fele ki fogja
mutatni, hogy hangom mennyi idő alatt érkezik hozzád.“
– – – – – – – –
„Ugy van bátyám.“
– – – – – – – –
„Készen vagy?“
– – – – – – – –
„Igen.“
– – – – – – – –
„Ügyelj tehát, nevedet fogom kimondani.“
– – – – – – – –
Fülemet a falhoz szoritottam s amint e szó Axel hozzám érkezett, rögtön
válaszoltam: „Axel“, és azután vártam.
– – – – – – – –
„Negyven másodpercz,“ szólt ekkor bátyám, „negyven másodpercz mult el a
két szó között; a hang tehát husz percz alatt érkezik hozzám. Ezer husz
lábat számitva másodperczenként, ez összesen huszezer négyszáz lábat,
vagyis másfél és egy nyolczad mértföldet tesz.“
– – – – – – – –
„Másfél mértföld!“ mormogám.
– – – – – – – –
„Nem mérhetlen távolság!“
– – – – – – – –
„De fel menjek-e vagy le?“
– – – – – – – –
„Le, és pedig a következőknél fogva: mi roppant üregbe érkeztünk, melybe
számos alagut torkol. Az, melyben jelenleg tartózkodol, szintén csak ide
vezethet, mert ugy látszik, hogy mind e hasadások, a földgömb e
repedései, azon roppant barlangból sugárzanak ki, melyben mi vagyunk
most. Ne csüggedj és folytasd utadat. Járj s ha járni nem tudsz,
vonszold magad, ha szükség, csusztassad alá magadat a meredek lejtőkön s
utad végén tárt karjaink fognak fel. Utra fiam és előre.“
– – – – – – – –
E szavak visszaadták bátorságomat.
„Isten önnel bátyám!“ kiáltám, „indulok. Többé nem fogunk egymással
beszélhetni, mihelyt innen távozom. Azért isten önnel!“
– – – – – – – –
„Viszontlátásra Axel, viszontlátásra!“
– – – – – – – –
Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket hallottam. E meglepő társalgás,
mely a földtömegen keresztül folytattatott, e reménytelt szavakkal
fejeződött be! Hálaimát bocsátottam istenhez, mert ő a sötétség
országában azon pontra, talán az egyetlenre, vezetett, melyről az én
hangom és társaimé közlekedhettek.
Ez akusztikai tünemény, bár igen meglepő, a természettan törvényei által
mégis könnyen megmagyarázható, a folyosó alakjából és a szikla
hangvezető voltából származott; számos példa létezik arra, miszerint a
hang igen távol pontokon meghallatszik, mig a közbeeső helyeken nem.
Emlékezem, hogy e tünemény sok helyütt tapasztaltatik, többek között
Londonban, Szent-Pál temploma belső fólyosójában s főleg ama különös
szicziliai barlangokban, ama kőüregekben Syrakus táján, melyeknek
legnevezetesbike e név alatt „Dyonisius füle“ ismeretes.
Mindez emlékek fölébredtek bensőmben és beláttam, hogy miután bátyám
hangja hozzám érkezett, közöttünk nem létezhetett semmi akadály. A hang
utját követve, okvetetlenül hozzája kellett jutnom, ha erőm addig el nem
hágy.
Fölkeltem tehát és megindultam. Inkább vonszoltam magam, semmint jártam.
A lejtő elég meredek volt; csúsztattam tehát magamat.
Lecsúszásom sebessége csakhamar aggasztó mérvben növekedett és
fenyegetőleg kezdett bukáshoz hasonlitani. Többé nem voltam képes
megállani.
Most elveszett lábaim alól a föld. Éreztem, hogy függőleges folyosónak,
valóságos kutnak szakgatott, egyenetlen oldalfalán hengeredem alá. Majd
hegyes sziklába ütődött fejem, mire eszméletem elveszett.


XXIX.
Midőn magamhoz tértem, félhomályos helyen, vastag takarókon kinyulva
feküdtem. Bátyám mellettem volt, és arczomon életjelt lesett. Mikor
először felsóhajtottam, megragadta kezemet, mikor szememet felnyitottam,
örömteljesen kiáltott fel:
„Él, él!“
„Élek“, válaszoltam gyenge hangon.
„Gyermekem“, szólt nagybátyám karjaiba szoritva, „meg vagy mentve!“
Mélyen meg voltam hatva azon kifejezés által, melylyel e szavak
mondattak, és még inkább a gond és ápolás által, mely őket követte.
Csupán ily események idézhettek elő a tanárban hasonló elérzékenyülést
és ömlengést.
E perczben érkezett meg Hans. Kezemet bátyám kezében látván, szemei,
bizton merem állitani, nagy megelégedést fejeztek ki.
„God dag“, szólt a kalauz.
„Jó napot Hans, jó napot“, suttogám. „És most, édes bátyám, tudassa
velem, hogy e perczben hol vagyunk.“
„Holnap, Axel, holnap; ma még igen gyenge vagy; fejedre borogatót
raktam; melyet nem szabad helyéről megmozditani; aludj most, fiam,
holnap megtudsz mindent.“
„De legalább azt mondja meg bátyám!“, válaszoltam, „hogy hány óra van és
mely nap.“
„Esteli tizenegy óra; ma vasárnap, augusztus kilenczedike van, és
megtiltom, hogy folyó hó tizedike előtt többet kérdezősködjél.“
Csakugyan nagyon gyenge voltam; szemem önkénytelenül lecsukódott. Egy
éjszakai nyugalomra volt szükségem; azon gondolat által foglalkodtatva,
miszerint elszigeteltségem négy hosszu napig tartott, aludtam el.
Másnap, midőn felébredék, körültekintettem. Ágyam, mely minden uti
takaróinkból volt összeszerkesztve, gyönyörü, szömölcskövekkel diszitett
barlangban volt elhelyezve, melynek talaját finom homok boritotta. A
barlangban félhomály uralkodott. Sem szövétnek, sem lámpa nem égett és
mindamellett kivülről bizonyos, előttem magyarázhatlan világosság
derengett be a barlang szűk nyilásán. Valami különös, határozatlan
morajt is hallottam, mely a sziklán megtörő hullámok zajongásához és
olykor a tengeren fujó szél süvöltéséhez hasonlitott.
Azt kérdeztem önmagamban, hogy valóban felébredtem-e, vagy hogy
álmodom-e még és bukásom által megsértett agyam tisztán képzeleti neszt
tapasztal-e. De még sem hihettem, hogy akár fülem, akár szemem ennyire
csalódhassék.
„Im ott egy napsugár,“ gondolám, „mely a sziklahasadékon áthatol a
barlangba! Ez a hullámok zugása! Ez a szél süvöltése! Álmodom-e, vagy a
föld felszinén vagyunk ismét? Bátyám lemondott volna vállalatáról; vagy
szerencsésen véghezvitte azt?“
E megfejthetetlen kérdésekkel foglalkoztam, midőn a tanár belépett.
„Jó napot Axel!“ szólt ő vidáman. „Fogadni mernék, hogy jól érzed
magadat.“
„Igen jól,“ válaszoltam én, ágyamban felkönyökölve.
„Előre tudtam, mert nagyon nyugalmasan aludtál. Hans és én felváltva
virrasztottunk melletted, és láttuk, mint javul állapotod
észrevehetőleg.“
„Csakugyan sokkal jobban érzem magamat, s ennek bebizonyitásául
reggelizni fogok.“
„Ehetsz fiam; a láz megszünt. Hans sebeidet valami kenőcscsel dörzsölte
be, melynek titkát az izlandiak birják; és sebeid csodálatos
gyorsasággal hegedtek be. Derék ember ez a mi vadászunk!“
Bátyám, mialatt beszélt, némi élelmiszereket rakott elém, melyeket
hirtelen elköltöttem, daczára annak, hogy bátyám azt ajánlotta, hogy
lassan, óvatosan egyem. Ezalatt kérdésekkel ostromoltam, melyekre ő
készségesen válaszolt.
Ekkor tudtam meg, hogy egy csaknem függőleges alagból buktam le. Velem
együtt köveknek egész zápora hullott alá, oly kövek, melyeknek
legcsekélyebbike is összezúzhatott volna; ebből következtetni lehetett,
hogy a felső talaj egy része velem együtt csúszott le. E borzasztó
jármüvön jutottam bátyám karjai közé, vérezve és eszméletlenül.
„Valóban bámulatos,“ szólt ő, „hogy ezerszer meg nem haltál. De,
istenemre, nem válunk el többé, mert ugy történhetnék, hogy soha nem
látnánk egymást.“
„Nem válunk el többé!“
Utazásunk tehát még nem ért véget? Csodálkozásomban mereven bátyámra
szegeztem szemeimet, mire ő rögtön kérdezé:
„Mi lelt, Axel?“
„Kérdezni szeretnék valamit. Ön azt mondja, hogy semmi bajom, nemde?“
„Ugy van.“
„Minden tagom ép.“
„Semmi kétség.“
„Hát fejem?“
„Fejed, néhány zúzást leszámitva, épségben, helyén, vállaidon van.“
„Én pedig attól tartok, hogy agyvelőm meg van zavarva.“
„Meg van zavarva?“
„Igen. Ugy-e nem tértünk vissza a föld szinére?“
„Nem.“
„Ugy hát megőrültem, mert napfényt látok, a szél süvöltését és a
hullámzó tenger moraját hallom!“
„Ah! csak ez a baj?“
„Megmagyarázhatja ezt bátyám?“
„Én nem magyarázok meg semmit, mert a dolog magyarázhatlan; de meg fogod
látni, meg fogsz győződni, hogy a földtan még nem érte el
tökélypontját.“
„Menjünk hát ki!“ kiáltám hirtelen fölkelve.
„Nem, nem Axel! a szabad lég megárthatna.“
„A szabad lég?“
„Igen, erős szél fú. Nem engedhetem, hogy ekként koczkára tedd
egészségedet.“
„De higyje el bátyám, hogy igen jól érzem magamat.“
„Légy kevés türelemmel, fiam. Ha ismét megbetegednél, nagy baj volna.
Nem szabad az időt vesztegetnünk, mert az átkelés sok időt igénybe
vehet.“
„Az átkelés?“
„Igen, az átkelés. Ma még nyugodj, holnap azután hajóra szállunk.“
„Hajóra szállunk!“
Ez utolsó szó felvillanyozott.
Hogyan? Hajóra szállunk! Tehát folyam, tó vagy tenger partján vagyunk? S
valamely földalatti kikötőben hajó várakozik reánk?
Kiváncsiságom a legnagyobb mértékben fel volt ébresztve. Bátyám vissza
akart tartóztatni, de hiába. Mikor látta, hogy türelmetlenségem oly
nagy, miszerint ez inkább megárthat, mint kivánságom teljesülése,
engedett.
Gyorsan felöltöztem és óvatosságból ruháim fölébe még egy takarót
vettem, azután kiléptem a barlangból.


XXX.
Kezdetben semmit sem láttam; szemeim, melyek a világosságtól elszoktak,
önkénytelenül lecsukódtak. Midőn képes voltam azokat felnyitni,
meglepetésem leirhatatlan volt.
„A tenger!“ kiáltám.
„Igen,“ felelt bátyám, „a Lidenbrock-tenger; ugy hiszem, hogy e tenger
fölfedezésének dicsőségét és azon jogot, hogy saját nevemre
kereszteljem, egy hajós sem fogja elvitatni tőlem.“
Előttem nagy viztükör, valamely tó vagy tenger kezdete, terült el, a
látkörön túl terjedve. A part, mely nagy öblöt képezett, finom homokkal
szegélyezte a viztükört, a homokon sűrün feküdtek azon apró tengeri
csigák, melyekben a teremtés első élő lényei laktak. A hullámok azon
bizonyos mély morajjal törtek meg, mely csak zárt és roppant terjedelmü
térben tapasztalható; a szél könnyü tajtékot hajtott s a megtörő
hullámokból olykor ritka esőként fecscsentek apró cseppek arczomra. E
nem igen meredek parton, mintegy száz ölnyire a hullámoktól, roppant
sziklák töve volt látható; a sziklák behomorodva beláthatatlan magasba
emelkedtek. Egynehány, megszakitva a part egyenlőségét, benyult a
tengerbe s előfokot képezett, melyet a hullámok csapdostak. Távolabb a
szem tisztán követheté e tömegeket, melyeket tökéletesen meg lehetett
különböztetni a ködös látkörtől.
Valódi tenger volt ez; partjai szeszélyes kanyargásuak, mint a földszini
tengereké, de puszták és rémitő zordon tekintetüek.
Hogy tekintetem e tengert messze befuthatá, ezt valami különös
világosságnak köszönhettem, mely a legcsekélyebb részleteket is
előtüntette. Nem a nap fénye volt ez, ragyogó sugárcsokorával és vakitó
tüzkörével, sem a holdnak halvány, határozatlan fénye, mely csak
visszavetett sugárból áll és nem melegit. Nem, e fénynek világitó
képessége, rezgő szétterjedése, tiszta és ugyszólván száraz fehérsége, a
hévmérsék alacsony volta, azon körülmény, hogy e világosság élénkebb
volt mint a holdé, mindez világosan bizonyitá annak elektrikai eredetét.
Olyanforma volt, mint az éjszaki fény; folytonos tünemény, mely e
barlangot, mely tengert volt képes tartalmazni, tökéletesen
megvilágositá.
A fejünk fölött domboruló bolt, melyet égnek mondhatunk, nagy
fellegekből, ingó és változó gőzökből látszott állani, melyek bizonyos
napokon kétségkivül vizzé váltak, és záporeső alakjában hullottak alá.
Én eddig azt hittem, hogy a légkörnek ily erős nyomása alatt a viz nem
gőzölöghet el, és mindamellett, valamely előttem ismeretlen természeti
törvény folytán, terjedelmes felhők usztak a légben. E perczben azonban
„szép volt az idő.“ Az elektrikai rétegek bámulatos szinképeket idéztek
elő a magas felhőkön, melyeknek alsó részein árnyak éles körrajzai
tüntek fel; gyakran két egymástól elvált réteg közől egyes sugár hatolt
rendkivüli fénynyel hozzánk. De végre csak még sem volt ez nap, miután a
világossággal nem járt meleg is. A tünemény szomoru és rendkivül méla
hatást okozott. A ragyogó csillagokkal boritott kék bolt helyett,
gránitbolthajtást éreztem magam fölött, ama fellegeken túl, s e
bolthajtás rémitő súlylyal nehezedett rám; ez ür, bár mily roppantnak
látszott is, a legszerényebb bolygó pályáját sem lett volna képes
befogadni.
Ekkor eszembe jutott egy angol kapitánynak ama elmélete, mely szerint a
föld üres golyó lenne, melyben a lég a nyomás következtében mindig
világos, mig két csillag, Pluto és Proserpina, futja be rejtélyes
pályáját. Valjon igazat mondott-e?
Valóban roppant üregben voltunk. Szélességét nem lehetett megitélni,
miután a partok mindinkább tágulva tértek el jobbra-balra és vesztek el
szem elől; sem hosszaságát, mert tekintetünk némileg határozatlan vonalu
látkör által volt megakasztva. Mi magasságát illeti, ez több lehetett
néhány mértföldnél. Hol nehezedett ama bolthajtás a partot képező
gránitfalakra? A szem nem vehette ki; de a légkörben felhő függött,
melynek magasságát többre lehetett becsülni kétezer ölnél, vagyis
magasabban volt mint a földi gőzök szoktak lenni, mi valószinűleg a lég
sürüségéből származott.
E szó barlang nem fejezi ki e roppant tér fogalmát. De az emberi nyelv
szavai nem felelhetnek meg annak, ki a földgömb belsejébe hatol.
Egyébiránt nem tudtam, hogy mely geologiai ténynek tulajdonitsam ez üreg
eredetét. Idézhette-e ezt elő a gömb kihülése? Volt ugyan utazási
leirásokból tudomásom néhány hires barlangról, de egy sem birt ekkora
terjedelemmel.
Humboldt Sándor, ki meglátogatta a guacharai barlangot Columbiában, nem
tudhatta ugyan meg a barlang valódi mélységét, de kétezer ötszáz
lábnyira hatolt abban, s a barlang valószinüleg nem terjedt annál sokkal
tovább. A mammuth roppant barlangja Kentuckiban, szintén óriási
terjedelmü volt, miután boltozata ötszáz lábnyira emelkedik a feneketlen
tó fölébe, és miután az utasok tiz mértföldnyire hatoltak benne,
anélkül, hogy végét érnék. De mik voltak ez üregek ahhoz képest, melyet
most bámultam, mely felleges éggel, elektricus sugározással birt és
valódi tengert foglalt magába? Képzelőtehetségem röpte megbénult ezeknek
láttára.
Mind e csodákat hallgatva szemléltem. Nem találtam szót, mely érzéseimet
kifejezhette volna. Ugy tetszett, mintha valamely távoli bolygóban, az
Uranusban vagy a Neptunban oly tüneményeknek lennék tanuja, melyekről
„földi“ képzelőtehetségemnek nincs fogalma. Az uj érzelmeknek uj
szavakra lett volna szükségük, és ilyenekkel képzelőtehetségem nem
szolgált. Néztem, gondolkodtam, és bizonyos ijedelemmel vegyes
meglepetést érezve, bámultam.
E váratlan látvány arczomra visszaidézte az egészség szineit; a
csodálkozás gyógyitólag hatott, és egészségem ez uj orvoslati mód
következtében helyreállni látszott; egyébiránt az igen sűrü lég, mely
tüdőmnek több élenyt szolgáltatott, elevenitőleg hatott reám.
Bárki könnyen be fogja látni, hogy miután negyvenhét napig szűk alagutba
voltam zárva, véghetetlenül jól esett e nedves, sós kigőzölgéssel telt
üde leget beszínom.
Nem is volt okom megbánni, hogy setét barlangomat otthagytam.
Nagybátyám, ki e csodadolgokhoz már hozzászokott volt, többé nem bámulta
azokat.
„Érzesz magadban erőt a járásra?“ kérdé bátyám.
„Érzek,“ feleltem én, „sőt nagyon jól fog esni.“
„Függeszkedj tehát karomba, Axel; kövessük a part kanyargásait.“
Nagyon örömest fogadtam el ez ajánlatot, és most ez uj Oceán szélén
kezdtünk haladni. Balra meredek sziklák emelkedtek, tornyosodtak egymás
fölött, rendkivüli hatásu óriási tömegekben. E sziklákból számtalan
forrás csörgedezett elő, melyek tükröt képezve és csevegve hullottak
alá; itt-ott egy szikláról a másikra szökdelő könnyü gőzfellegek
jelezték a meleg forrásokat; mindezek patakokká egyesülve, folydogáltak
csendesen a közös medencze felé, kellemesen csevegve a lejtőkön.
E patakok között felismertem hű utitársunkat, a Hans-bachot, ki oly
nyugalmasan tartott a tenger felé, mintha soha, a világ teremtése óta,
egyebet nem tett volna.
„Ezt nélkülözni fogjuk ezután,“ szóltam én sóhajtva.
„Bah!“ felelt a tanár, „akár ez, akár más patak, mindegy!“
E feleletet kissé hálátlannak találtam.
De e pillanatban figyelmem, váratlan látvány által, másfelé vonatott.
Mintegy ötszáz lépésnyire, magas előfok kanyarulatánál, magas és sürü
erdő tünt fel szemeink előtt. Ez erdő középnagyságu, szabályos, esernyő
alaku, valóban geometriai körrajzokkal biró fákból állott; a szellő, ugy
látszék, nem volt képes lombozatukat megmozditani; mely, daczára a
légfolyamnak, mozdulatlan maradt mint valami megkövült czédrus-erdő.
Gyorsitám lépteimet. Nem voltam képes e különös növények számára nevet
találni. Valjon nem tartoztak-e ama kétszázezer eddig ismeretes
növényfaj közé, és különös helyet foglaltak-e el a mocsári növényzet
sorában? Nem. Midőn e fák árnyékába érkeztünk, meglepetésem bámulatra
változott.
Csakugyan a föld terményei voltak ezek, de óriási minta szerint
készültek. Bátyám azonban rögtön eszembe juttatá nevüket.
„Nem egyéb ez gombaerdőnél,“ mondá.
És valóban nem csalódott. Képzeljük el, hogy mint fejlődtek ki itt e
növények, melyek a meleg és nedves helyeket szeretik. Tudtam, hogy a
„lycoperdum giganteum“, Bulliard szerint nyolcz-kilencz láb átmérőjüre
nő meg; de itt fehér gombákat láttunk, melyeknek magassága
harmincz–negyven láb és kalapjuk átmérője ugyanannyi. Ezerenkint
találhatók voltak; a világosság nem hatolhatott át az általuk vetett
sűrű árnyékon, s e közvetlenül egymás mellett, valamely afrikai város
kerek háztetőihez hasonló boltozatok alatt tökéletes sötétség
uralkodott.
Mindamellett tovább akartam hatolni. E növények fagyos hideget
terjesztettek. Mintegy félóráig tévelyegtünk e nedves, setét helyeken,
és azután oly jól esett visszatérni a világosságba, a tenger partjára.
De e földalatti vidék növényzete nem csupán e gombákból állott.
Valamivel távolabb csoportokban számos halvány lombozatu fa volt
látható. Könnyü volt ezeket felismerni; a felszin szerény bokrai voltak,
csakhogy itt rendkivüli terjedelemmel birtak; száz láb magas
farkaslábak, óriási fa alaku harasztnövények, melyek itt az éjszaki
vidékeken termő fenyők magasságára nőttek, hengeralaku kettős tővel biró
lepydodendronok, melyek hosszu, durva szőrrel fedett levelekben
végződtek.
„Bámulatos, nagyszerü, pompás!“ kiáltott bátyám. „Ime a föld második
korszakának, az átmeneti korszaknak összes viránya. Itt vannak kerteink
ama szerény növényei, melyek a földgömb első századaiban fákká
fejlődtek! Nézzed, bámuld ezt, Axel! Soha még botanikus ily látványnak
nem örvendhetett!“
„Igaza van, bátyám, ugy látszik, mintha a gondviselés e földalatti
növényházban megőrizni akarta volna mindazon vizözönelőtti növényeket,
melyek alakjáról a tudósok oly helyesen adnak számot.“
„Jól mondod fiam, valódi növényház; de még helyesebben mondanád, ha még
utána vetnéd, hogy talán állatsereglet.“
„Állatsereglet?“
„Ugy van. Nézd e homokot, melyen járunk, e csontokat, melyek a földet
fedik.“
„Csontok!“ kiáltám. „Igen, valóban vizözönelőtti állatok csontjai!“
A legnagyobb érdekkel kezdtem vizsgálni e megsemmisülhetlen
ásványanyagból (vil-éleksavas mész) álló évszázados maradványokat.
Habozás nélkül neveztem meg ez óriási csontokat, melyek kiszáradt
fatörzsökre hasonlitottak.
„Ime a Mastodon állkapczája,“ mondám, „ezek itt a Dinotherium fogai; e
lapoczka csupán az állatok legnagyobbikáé, a Megatheriumé, lehetett.
Igen, valódi állatsereglet, e csontokat semmi esetre sem vizözön
hozhatta ide. Az állatok egykor itt laktak e földalatti tenger partjain,
e fa-nagyságu növények árnyékában. Ime, itt egész csontvázak hevernek.
És mindamellett…“
„Mindamellett?“ szólt bátyám.
„Nem értem, hogy létezhettek e fajta négylábu állatok e
gránitbarlangban.“
„Miért nem?“
„Mert állati élet a földön csupán a másodkorszakban létezett, midőn ama
réteg már megalakult volt a sziklákról mosott parányokból, s igy az ős
korszak izzó szikláit váltotta fel.“
„Ez ellenvetésedre igen egyszerüen azt lehet felelni, hogy e talaj itt
másodkorszaki talaj.“
„Hogyan! Ily mélyen a föld felszine alatt?“
„Kétségkivül; e tény geologiailag megmagyarázható. Bizonyos korszakban a
föld csak igen vékony és ruganyos kéregből állott, mely fölfelé és
lefelé váltakozó, az attractio törvényéből eredő mozgalmaknak volt
alávetve. Valószinü, hogy ez időben a talaj néha alámerült és hogy az
átmeneti réteg egy része elnyeletett a hirtelen megnyilt örvény által.“
„Ez meglehet. De ha vizözönelőtti állatok éltek valaha e földalatti
rétegben, mi biztosit, hogy e szörnyek valamelyike nem jár-e még itt
valahol e sötét erdőben, vagy ama meredek sziklák mögött?“
E gondolat következtében ijedten tekintettem körül a láthatáron; de a
puszta, sivár parton nem jelent meg élő lény.
Kissé el voltam fáradva és leültem egy kinyuló fok végcsúcsára, melynek
tövében a hullámok zajongva törtek meg. Innen tekintetem befuthatá ez
egész öblöt, mely a part bekanyarulása által képeztetett. Az öböl
végében kis kikötőt képeztek a gúla alaku sziklák. A tenger vize ott
csendes volt, szél nem érhette. Egy brigg, és két vagy három goelette
ott kényelmesen elfértek volna. Szinte vártam, hogy kifeszitett
vitorlákkal valami jármű fog onnan kiindulni és a déli széltől hajtva a
sík tengernek tartani.
Ez illusio azonban csakhamar eloszlott. Mi voltunk e földalatti világ
egyetlen élő lényei. Ha olykor lecsillapult a szél, a sivatag csendénél
is mélyebb csend ereszkedett le nyomasztólag e sivár sziklákra és a
tengerre. Ilyenkor tekintetemmel áthatolni igyekeztem a távoli ködön,
meglebbenteni e fátyolt, mely a látkör rejtélyes hátterét fedé el. Minő
kérdések támadtak ajkamon? Merre volt e tenger vége? Hová juthatunk
rajta? Elérhetjük-e valaha a túlsó partot?
Nagybátyám ebben legkevésbbé sem kétkedett. Én részemről egyszersmind
kivántam, hogy ugy legyen, és féltem is attól.
Miután egy órát töltöttünk e csodás látvány szemléletével,
visszaindultunk a parton, a barlang felé, hol a legkülönösebb
gondolatoktól ringatva szenderültem mély álomba.