Utazás a föld központja felé (2. rész) - 6

Bátyám, mialatt félmezitelenül, erszényül szolgáló bőrövét viselve
dereka körül és pápaszemét órrára helyezve, ekként szólott, ismét a
mineralogia rettentő tanárává lett.
Egy óra multán, miután az olajerdőből kijutottunk, San-Vicenzóba,
Stromboli kikötőjébe érkeztünk, hol Hans tizenharmadik heti
szolgálatának bérét kérte, melyet nagybátyám forró kézszoritások között
adott át neki.
E perczben a kalauz, ha talán nem is osztotta könnyen magyarázható
elérzékenyülésünket, mégis oly küljelekkel tolmácsolta érzelmeit, melyek
őbenne rendkivülieknek voltak mondhatók.
Ujjhegygyel könnyedén megszoritotta kezeinket, és elmosolyodott.


XLIII.
Ime, ez befejezése azon elbeszélésnek, melyet azok sem fognak elhinni,
kik már semmin sem csodálkoznak. Azonban el vagyok készülve és
pánczélozva az emberi hitetlenség ellen.
A strombolii halászok hajótörést szenvedetteket megillető tekintettel
voltak irányunkban; elláttak bennünket ruhával és élelmiszerekkel.
Negyvennyolcz órai várakozás után augusztus 31-én egy kis speronare
Messinába vitt bennünket, hol néhány nap alatt kipihentük az ut
fáradalmait.
Pénteken, september 4-én egy franczia császári póstahajóra, a Volturnóra
szállottunk és három nappal később Marseillebe érkeztünk; ekkor már
minden aggodalomtól megmenekültünk volt, és tökéletesen nyugodtak
lettünk volna, ha a delejtüt illetőleg tapasztalt megmagyarázhatlan tény
nem gyötörte volna lelkemet. September 9-én este Hamburgba érkeztünk.
Mártha asszony meglepetését, Margit örömét leirni képtelen vagyok.
„Most, miután hős vagy, édes Axelem,“ szólt hozzám szeretett jegyesem,
„nem lesz szükséges, hogy többé elhagyj!“
Rá néztem. Margit mosolyogva sirt.
Képzelhetni, hogy Lidenbrock tanár hazaérkezte Hamburgban mily sensatiót
okozott. Mártha asszony csacskaságának következtében azon hir, hogy a
tanár a föld központjának indult, az egész világon elterjedt volt. Senki
nem akarta hinni, s visszatérte után ép oly kevéssé hitték.
Azonban Hans jelenléte és Izlandból érkezett különféle tudósitások
csakhamar megváltoztatták a közvéleményt.
Ekkor bátyám nagy emberré lett, én pedig a nagy ember unokaöcscse
voltam; ez pedig nem csekélység. Hamburg városa tiszteletünkre ünnepélyt
rendezett. A Johanneumban nyilvános ülés tartatott, melyen a tanár
elbeszélte utazását, és csupán a delejtűre vonatkozó tényeket hagyta el.
Ugyanaz nap tette le a város levéltárába Saknussemm okmányát és
kifejezte, hogy mennyire sajnálja, miszerint a körülmények nem engedték,
minden törekvései daczára, hogy az izlandi utas nyomdokait egész a föld
központjáig kövesse. Szerény volt dicsőségében, mi hirét még növelte.
Azonban ennyi megtiszteltetés természetesen irigységet támasztott.
Voltak, kik, miután határozott tényekre alapitott elmélete ellentmondott
a tudománynak, a föld központi melegére vonatkozó elméletnek, tagadták
azt; bátyám tollal és élő szóval harczolva, tartotta fel elméletét, és
nevezetes vitatkozásokat folytatott különböző országok tudósai ellen.
Én részemről most sem ismerhetem helyesnek nagybátyámnak a meghülésre
vonatkozó elméletét; daczára mindazoknak, miket saját szememmel láttam,
most is hiszem és mindig hinni is fogom a központi meleget; de
elismerem, hogy bizonyos, még meg nem határozható körülmények,
természeti tünemények befolyása alatt módosithatják e törvényt.
Azon időben, mikor e kérdések iránt legnagyobb volt az érdekeltség,
nagybátyámra nézve szomoritó esemény fordult elő. Hans, daczára
nagybátyám kéréseinek, otthagyta Hamburgot; ez ember, kinek életünkért
adósai voltunk, nem engedte, hogy tartozásunkat lerójuk. A honvágy fogta
el őt.
„Faerval,“ szólt egy nap s ez egyetlen szóval búcsuzva, utnak indult és
szerencsésen megérkezett Reykjawikban.
Nagyon megszerettük volt a derék dunnavadászt; mi, kiknek életét
mentette meg, soha nem fogjuk őt elfelejteni és halálom előtt egyszer
még minden esetre látni akarom őt.
Befejezésül még meg kell emlitenem, hogy ez „Utazás a föld központja
felé“ nagy feltünést okozott a világban. Kinyomatott és minden élő
nyelvre lefordittatott; a leghitelesebb hirlapok közölték annak
legkiválóbb epizodjait, melyek kommentálva, megvitatva, megtámadva és
védelmeztetve lőnek, egyenlőn szilárd meggyőződéssel a hivők és a
hitetlenek részéről. Nagybátyám még élete folytán részesült a kiérdemelt
dicsőségben, mi nagy ritkaság! Barnum nagy dijat ajánlott neki, ha
pénzért mutogattatni engedi magát az éjszakamerikai egyesült államokban.
A dicsőség közé azonban egy kellemetlen, mondhatnánk gyötrelmes gondolat
vegyült. A delejtűre vonatkozó tény magyarázhatlan maradt előttünk. Már
pedig tudósra nézve az ily magyarázhatlan tünemény valóságos értelmi
martyrium.
Egy nap, mialatt bátyám dolgozószobájában az ásványokat rakosgattam,
megpillantám a delejtűt és figyelmesen vizsgáltam azt.
Hat hónapja volt, hogy a delejtű ott állott ama zúgban, nem gyanitva,
hogy mennyi nyugtalanságot okoz.
Miután néhány pillanatig a delejtűre néztem, egyszerre meglepetve
kiáltottam fel. A tanár elősietett.
„Mi baj?“ kérdé ő.
„E delejtű!…“
„Nos?“
„De hiszen hegyes vége dél felé s nem éjszak felé mutat.“
„Mit beszélsz?“
„Nézze! Sarkai szerepet cseréltek.“
„Szerepet cseréltek!“
Nagybátyám oda nézett, összehasonlitásokat tett s azután akkorát ugrott,
hogy az egész ház rengett belé!
„E szerint hát,“ kiáltott bátyám, mikor a meglepetés szóhoz engedte
jutni, „midőn Saknussemm fokára érkeztünk, ez átkozott delejtű delet
jelezte és nem éjszakot?“
„Nyilván.“
„Igy tévedésünk megmagyarázható. De mely tünemény okozhatta, hogy a
sarkok ekként cseréltek egymással.“
„Ez igen könnyen magyarázható.“
„Hogy-hogy?“
„A Lidenbrock-tengeren, a vihar folytán, ama tűzgömb, mely a tutaj
minden vasát megdelejesitette, delejtűnk irányát megváltoztatta.“
„Ah!“ kiáltott a tanár hahotára fakadva, „e szerint hát az elektricitás
űzött velünk játékot?“
E naptól kezdve bátyám a tudósok, én pedig az emberek legboldogabbika
voltam, mert szeretett Margitom többé nem mint gyámleány, hanem mint
unokahug és feleség szerepelt a király-utczai házban. Fölösleges
kijelentenem, hogy nagybátyja, a hires tanár, Lidenbrock Otto, az öt
világrész minden tudományos, geographiai és mineralogiai társulatainak
levelező tagja volt.
Vége.