Utazás a föld központja felé (2. rész) - 3

Total number of words is 3782
Total number of unique words is 1848
28.2 of words are in the 2000 most common words
41.5 of words are in the 5000 most common words
46.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
rémitő nagy és a természettudósok szerint száznyolczvankét fogat
tartalmaz.
A plesiosaurus teste hengeralaku, farka rövid, és lábai evezők alakjával
birnak. Egész testét teknő boritja, és nyaka, mely hajlékony mint a
hattyu, mintegy harmincz lábnyira emelkedik a hullámok fölé!
Ez állatok leirhatatlan dühvel támadták meg egymást. Egész vizhegyeket
támasztottak, melyek a tutajig terjedtek. Számtalanszor kellett attól
tartanunk, hogy jármüvünk elmerül.
A két szörnyeteg összeölelkezett. Többé nem tudtam megkülönböztetni
egyiket a másiktól! A győztes dühétől tartottunk.
Egy, azután két óra mult el igy. A tusa folyvást egyenlő dühvel folyt. A
küzdők hol közeledtek a tutajhoz, hol eltávoztak attól. Mi mozdulatlanul
állottunk, fegyvereinket lövésre fogva.
Egyszerre az ichthyosaurus és a plesiosaurus eltüntek, valódi örvényt
támasztva a viz hullámaiban. Néhány percz mult el. A tenger mélyében
fog-e befejeztetni a küzdelem?
De most egyszerre roppant fő merült fel a viz alól, a plesiosaurus feje.
A szörnyeteg halálosan meg volt sebesitve. Roppant teknőjét többé nem
láttam. Csupán hosszu nyaka emelkedett fel, hol lecsapódott, hol ismét
felemelkedett, meghajolt, a hullámokat verte mint valami óriási ostor,
hajlongott mint a ketté vágott féreg. A viz messzire szétfecscsent és
szemeinket elboritotta. De a szörnyeteg halálküzdelme végéhez közeledik,
mozdulatai gyengülnek, vonaglása csendesedik és most a hosszu kigyóalaku
csonk élettelenül terül el a lecsillapult hullámokon.
Nem tudtuk, hogy az ichthyosaurus visszatért-e földalatti barlangjába,
vagy ismét megjelenend a tenger felszinén.


XXXIV.
_Szerda, aug. 19._ – Szerencsére a szél erősen fujt, és igy gyorsan
távozhattunk e küzdelem szinhelyéről. Hans folyvást a kormányon van.
Nagybátyám, ki e tusa eseményei által felrázatott mély elmerültségéből,
most ismét hallgatva, türelmetlenül nézi a tengert.
Utazásunk ismét egyhanguvá lesz, de nem kivánom, hogy ez egyhanguság a
tegnapi veszélyek árán szakittassék meg.
_Csütörtök, aug. 20._ – Éjszak-keleti szél, változó. Hévmérsék meleg.
Óránként három és fél mértföldet haladunk.
Déltájban távoli zaj hallatszott. Feljegyzem e tényt, a nélkül, hogy azt
megmagyarázhatnám. E zaj folytonos bömbölésre hasonlit.
Valami távoli sziklán vagy szigeten törik meg a tenger.
Hans az árbocz csúcsára kúszott, de onnan sem látott semmit. A tenger
sima volt s a látkörig nem tünt föl rajta semmi szikla.
Három óra mult el. A távoli zaj valami vizeséstől látszik származni.
Ez észrevételt közöltem bátyámmal, ki tagadólag rázta fejét. Én pedig
meg vagyok győződve, hogy nem csalódom. Talán valamely zuhataghoz
közeledünk, mely magával ragad bennünket a mélységbe? Meglehet, hogy a
tanárnak az utazás ily módja tetszenék, mivel az függőleges irányban
történnék, de én részemről…
De minden esetre néhány mértföldnyi távolban valami zajos tüneménynek
kell véghezmennie, mert most a zúgás már nagyon erősen hallatszik.
Valjon a légből, vagy a tengerből származik-e az?
Most szemeimet a légkörben függő gőzökre emeltem, és vastagságukat
megitélni igyekeztem. Az ég csendes volt; a fellegek, melyek a
boltozatig, a legnagyobb magasságig emelkedtek volt, mozdulatlanoknak
látszottak, sőt az elektrikus fény látható sugárzása miatt csaknem
láthatatlanokká lettek.
Ezután a tiszta és minden ködtől ment látkört kezdtem vizsgálni.
Tekintete nem változott. De ha e zaj vizeséstől, zuhatagtól származik;
ha ez egész tenger valamely alantibb medenczébe ömlik; ha e zúgás
lerohanó viztömeg által idéztetik elő: ugy a viznek folynia kell, és
pedig minél inkább közeledünk a veszélyhez, annál sebesebben.
Megvizsgáltam, hogy a viz folyik-e és ugy tapasztaltam, hogy nem. Egy a
tengerbe vetett üres palaczk, elmaradt tőlünk.
Négy óra tájban Hans felkelt helyéről, az árboczba fogódzott és
felkúszott annak csúcsáig. Onnan tekintete befutotta ama körivet, melyet
a tenger szine a tutaj előtt képezett; a kalauz szemei egy ponton
akadtak meg. Arcza nem fejezett ki meglepetést, de szeme állandón egy
pontra szegeződött.
„Lát valamit,“ szólt nagybátyám.
„Én is ugy hiszem.“
Hans leszállott és karjait dél felé terjesztve szólott:
„Der nere!“
„Ott lenn?“ válaszolt bátyám.
Az utóbbi megragadta távcsövét s egy perczig, mely előttem századnak
tetszett, figyelmesen nézett azon keresztül.
„Igen, igen!“ kiáltott végre.
„Mit lát bátyám?“
„Roppant kévét, mely a hullámok fölé emelkedik.“
„Ismét valami tengeri állat?“
„Talán.“
„Ugy tartsunk inkább nyugot felé, mert most tudjuk, hogy mily veszélyes
az ily özönvizelőtti szörnyekkel való találkozás!“
„Csak tartsuk meg az eddigi irányt“, válaszolt nagybátyám.
Hans felé fordultam, ki kormányrudját hajthatatlanul, ridegen tartotta.
Azonban, ha ily távolságra, mely ama állattól még elválaszt bennünket,
és mely legalább tizenkét mértföldnyi, látni lehet az orrlyukaiból
lövellt vizsugárt, termete csakugyan természetfölötti lehet. A
legegyszerübb ész is beláthatná, hogy tőle menekülni kell. De ha
egyszerü eszünk volna, nem jöttünk volna ide.
Haladtunk tehát az eddigi irányban. Minél inkább közeledtünk, annál
inkább nőni látszott a vizsugár. Miféle szörnyeteg lehet az, mely ennyi
vizet képes beszíni, és igy szünet nélkül tudja azt kilövellni?
Esteli nyolcz órakor már alig két mértföldnyire voltunk tőle. Roppant
terjedelmü, feketés, domboru teste szigetként terül el a tengeren.
Képzelőtehetségemnek, vagy az ijedelemnek volt-e ily nagyitó hatása,
vagy helyesen láttam, hogy hosszasága valóban több ezer lábnál? Miféle
czetfaj lehet ez, melyről sem Cuviernek, sem Blumenbachnak nem volt
fogalma? A szörnyeteg mozdulatlan volt, mintha aludnék; ugy látszott,
mintha a tenger nem volna képes őt fölemelni, s a hullámok oldalán
törtek meg. A vizsugár, mely ötven láb magasra lövellt, eső alakjában,
kábitó zajjal hullott alá. És mi őrültek módjára közeledtünk ez iszonyu
tömeghez, melynek egynapi tápláléka ki nem kerülne száz czethalból.
Rémület fogott el. Nem akartam messzebb menni! Kész voltam a vitorlát
tartó kötélzetet átmetszeni! Lázongani kezdtem a tanár ellen, ki heves
szavaimra nem válaszolt.
Most egyszerre feláll Hans és ujjával a fenyegető tárgyra mutatva, szól:
„Holme!“
„Sziget!“ kiáltott bátyám.
„Sziget!“ ismétlém vállaimat vonogatva.
„Természetesen az,“ szólt a tanár hahotára fakadva.
„De hát ama vizsugár?“
„Geyser,“ szólt Hans.
„Persze hogy az,“ szólt nagybátyám, „geyser, épen olyan, mint az izlandi
geyserek.“[1]
Sokáig nem akartam hinni, hogy ennyire csalódtam, és egy szigetet
tengeri szörnyetegnek néztem volna! De végre kénytelen voltam erről
meggyőződni és tévedésemet bevallani. A mit láttunk, valóban nem egyéb
természeti tüneménynél.
Minél inkább közeledtünk, annál nagyszerübbnek látszott a légbe lövellt
vizsugár. A sziget meglepőleg hasonlitott valami roppant bálnára,
melynek feje tiz ölnyire emelkedik a hullámok fölé. A geyser (e szó
izlandi eredetü, s e nyelven geysir-nek mondatik, mi annyit jelent, mint
„düh“) méltóságteljesen emelkedett a sziget végén. Időről időre tompa
dörgés hallatszik, és a roppant sugár, mintha csakugyan haragudnék,
rémitőn megrázza gőzből álló fövegét és fellövel egész a fellegek alsó
rétegeig. A geyser magányos volt, sem gőzfellegecskék, sem meleg
források nem környezték, és az egész vulkáni erő benne összpontosult. Az
elektrikus világosság sugarai e vizkévébe merültek, melynek egyes
cseppjei a szivárvány minden szineiben csillogtak.
„Szálljunk ki,“ szólt a tanár.
De gondosan el kellett kerülnünk a lehulló viztömeget, mely egy pillanat
alatt lemeritette volna a tutajt. Hans ügyesen kormányozva, e sziget
tulsó végére juttatott bennünket.
Kiugrottam a sziklára; bátyám gyorsan követett, mig a vadász helyén
maradt, mint a kit semmi meg nem lep és semmi nem érdekel.
Kovás darázskővel vegyes grániton haladtunk, a talaj lábaink alatt
remegett, mint a gőzkatlan teteje, mely alatt forró gőz szorul össze; a
szikla csaknem izzó volt. Majd kis, központi medenczéhez értünk, melyből
a geyser emelkedett. E vizbe, mely forrva csorgott le, hajlott hévmérőt
mártottam, és a higany százhatvanhárom fokra emelkedett.
E viz tehát izzó mélységből emelkedett fel. Ez megczáfolni látszott
Lidenbrock tanár elméletét. Nem voltam képes e megjegyzést elhallgatni.
„Nos,“ mondá ő, „bizonyithat-e ez elméletem ellen?“
„Nem,“ válaszoltam szárazon, látván, hogy ily makacsság ellen hiába
küzdenék.
Mindamellett nem tagadhatom, hogy eddig a szerencse különösen kedvezett,
és hogy utazásunk eddig rendkivüli hévmérséki viszonyok között folyt; de
az világosnak látszik, sőt bizonyosnak, hogy elébb-utóbb eljutunk azon
rétegekbe, melyekben a központi forróság tetőpontját éri el, és a
hévmérő fokozatán túl emelkedik.
Majd meglátjuk.
Ezt szokta mondani a tanár, ki, miután e vulkáni szigetet öcscse nevére
keresztelte, a tutajra szállott, hová én követtem.
Még néhány perczig szemlélhettem a geysert és észrevettem, hogy
szökkenése és ereje nem mindig egyenlő; hol veszit erejéből, hol ismét
megujul, mit én a belsejében levő gőzök változó nyomásának
tulajdonitottam.
Végre ismét utnak indultunk, a sziklának igen meredek déli oldalát
kerülve meg. Hans ez idő alatt a tutajon némi javitásokat tett. De
minekelőtte ott hagynánk a partot, az áthaladott távolság kiszámitására
néhány észleletet tettem, és ezeket naplómba jegyzem. Mióta Margit
kikötőjét elhagytuk, kétszáz hetven mértföldet tettünk a tengeren;
Izlandtól pedig hatszáz mértföldnyire, következőleg Angolország alatt
vagyunk.


XXXV.
_Péntek, aug. 21._ – Másnap a nagyszerü geyser eltünt szem elől. A szél
valamivel erősebb, és gyorsan távoztat el bennünket Axel szigetétől. A
zúgás lassanként megszünt.
Az idő, szabad legyen ekként kifejeznem magamat, rövid időn változni
fog. A légkör gőzökkel telik meg, melyek magukba zárják a sós viz
kigőzölgése által keletkezett elektricitást; a fellegek mindinkákb
mélyebbre ereszkednek, és olajszin árnyalatot öltenek; az elektrikus
sugarak alig képesek áthatolni e sűrű függönyön, mely leereszkedik a
szinpadra, hol csakhamar a viharok drámája fog eljátszatni.
Kedélyem különösen nyomott volt, mint a földön minden élő lényé szokott
lenni nagy viharok közeledtekor. A dél felé tornyosuló kerekded fellegek
aggasztó tekintetüek; ama „kérlelhetetlen“ kifejezéssel birnak, melyet
gyakran tapasztaltam szélvész közeledtekor. A lég nehéz, a tenger
csendes.
A távoli felhők nagy gyapotcsomagokra hasonlitottak, melyek festői
rendetlenségben vannak összehalmozva; lassanként feldagadnak és több
kisebb felhő egy roppant nagygyá olvad össze; oly nehezek, hogy nem
képesek a látkörtől elválni; de most erősebb szél kezd fujni, s a felhők
lassanként felvonulnak, setétebbé válnak és csakhamar az egész látkört
elboritják, rémes látványt képezve; olykor egyes, még világos gőzréteg
tünik fel e szürkés függönyön, de csakhamar ez is eltünik a setét
tömegben.
A légkör nyilván elektricitással van tele; testemet is betölté az és
hajam égnek mered, mint az elektrikus gépezet érintésekor. Ugy vélem,
hogy ha társaim most érintenének, erős rázkodást tapasztalnának.
Reggeli tiz órakor a vihar jelenségei még határozottabbakká váltak; azt
lehetett volna hinni, miszerint a szél megpihen, hogy azután annál
nagyobb erővel dúlhasson; a felhő roppant tömlőhez hasonlitott, melyben
a szélvészek gyülnek.
Még nem akartam hinni a fenyegető előjeleknek és még sem állhattam
ellent, hogy ne szóljak:
„Az időjárás kedvezőtlen fordulatot vesz.“
A tanár nem felelt. Azon körülmény, hogy a tenger végtelenül terült el
szemei előtt, irtózatos roszkedvüvé tette. Szavaimra csak vállait vonva
felelt.
„Vihar támad,“ mondám kezemet a láthatár felé nyujtva; „e fellegek
leereszkednek a tengerre, mintha összezuzni akarnák azt!“
Csend uralkodott. A szél elhallgatott. A természet hullára hasonlitott
és többé nem lélegzett. Az árboczon, melynek csúcsán már a Szent-Elm
tüzét láttam, nagy redőkben hull alá a vitorla. A tutaj mozdulatlanul
áll a sima, hullámot nem vető tenger közepette.
De ha már nem haladunk, minek tartogatjuk e vitorlát, mely a vihar első
rohamára vesztünket okozhatja?
„Vágjuk le az árboczot,“ mondám én; „ez tanácsosnak látszik.“
„Nem, ördög és pokol!“ kiáltott nagybátyám. „Százszor nem! Hadd ragadjon
meg bennünket a szél, hadd hordjon el a vihar! Csak megláthassam végre
valamely part szikláit, bárha tutajunk ezer darabra törne is rajtuk!“
Alig mondta ki bátyám e szavakat, midőn a déli láthatár tekintete
egyszerre megváltozott; a megtolult gőz egyszerre vizzé változott, s a
lég, mely az ekként támadt, ürt betölteni sietett, szélvészt képezett. A
lég a barlang legtávolabb részeiből rohant elő. A setétség mindinkább
növekedett. Már alig voltam képes néhány tökéletlen jegyzetet irni
naplómba.
A tutaj felemelkedik és olykor nagyokat szökik. Nagybátyám a rázkodás
következtében a tutaj deszkáira vettetett. Én térdeimen hozzácsusztam.
Bátyám erősen fogódzott egy kötél végébe, és gyönyörüséggel látszott
szemlélni a duló elemek által nyujtott látványt.
Hans nem moczczant. Hosszú hajzata, melyet a szélvész kuszált, és
változatlanul rideg arczára borzalt, különös kifejezést kölcsönöz
vonásainak, mert minden szálon egy-egy apró láng égett. Arcza valóban
ijesztő volt és valamely vizözönelőtti emberének lehetett volna azt
hinni, ki az ichthyosaurus és megatheriumnak kortársa volt.
Az árbocz ellentállott. A vitorla megdagadt mint valamely hólyag és
csakhogy ki nem csattant. A tutaj kiszámithatatlan gyorsasággal halad,
de mégsem oly gyorsan, mint ama vizcseppek, melyek alatta helyüket
változtatják, és melyekből a gyorsaság szabályos, egyenes vonalakat
alakit.
„A vitorlát, a vitorlát!“ szóltam jelekkel mutatva, hogy bocsássuk le.
„Nem!“ válaszolt bátyám.
„Nej!“ mondá Hans csendesen rázva fejét.
Az eső orditó zuhatagot képezett, mely elfedte szemeink elől ama
láthatárt, melynek irányában őrültekként rohantunk. De még minekelőtte
az eső hozzánk érkezett volna, a felhő meghasadt, a tenger felforrott és
a felsőbb rétegekben véghezmenő vegyészeti tünemény által előidézett
elektricitás hatalmas szerepet kezd játszani. Irtózatos dörgés
hallatszik s a boltozat lángba borul; számtalan villámsugár vegyül össze
és metszi egymást, rettentő dörgés között; a gőztömeg mintha
megtüzesednék; az eszközeink vagy fegyvereink vasára hulló jégdarabok
szintén fényt lövellnek; a magasra emelkedő hullámok mindannyian
tüzhányó hegyeknek látszanak, melyek alatt benső tüz lobog, és melyek
csúcsán lángcsokrok jelennek meg.
Szemeim kápráznak a vakitó fénytől, és a dörgés irtózatos zaja csaknem
megsiketit; az árboczba fogódzóm, melyet nádként hajtogat a dühös orkán.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Itt utijegyzeteim nagyon tökéletlenekké válnak. Csupán néhány futólagos
és ugyszólván gépiesen leirt észrevételt találtam naplómban. De
rövidségük, sőt homályosságuk is tökéletesen vázolja az izgatottságot és
felindulást, mely rajtam erőt vett, és inkább mint emlékezetem adhat
számot arról, mit ama helyzetben éreztem.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Vasárnap aug. 23._ – Hol vagyunk? Leirhatatlan sebességgel hajtatunk
tova. Az éj borzasztó volt. A vihar nem csillapult. Folytonos zaj
közepette, folytonos dörgés közt élünk. Füleinkbe vér szivárog. Egy szót
nem válthatunk.
A villámok nem szünnek. Egynémelyik, miután ide-oda czikázva villant
lefelé, hirtelen megfordul és irányt változtatva a gránitboltozatba
csap. Ha e bolt leszakadna! Más villámok két ágra szakadnak, ismét mások
tüzgömb alakját öltik és mint a bomba robbannak szét. Ez azonban nem
növeli az általános dörgést; a zaj ereje tulhaladta azon határt, melyen
innen az emberi fül képes a zaj erejének fokát megitélni, és habár a
világ minden puskapora itt robbanna fel, „ennél többet hallani képesek
nem volnánk.“
A felhők közől folyvást ömlik a fény; az elektrikus anyag szüntelenül
válik el parányaitól; a lég és a gázok rettentő forradalmon mennek át;
számtalan vizoszlop szökell a magasba és tajtékozva hull vissza.
Merre visz utunk?… Nagybátyám a tutaj végén kiterülve fekszik.
A melegség nőttön nő. A hévmérőre tekintek, mely… (a fokok száma ki van
törülve.)
_Hétfő aug. 24._ – Ennek soha nem lesz vége! E sürü légkör állapota,
miután e változáson ment keresztül, talán mindig ez állapotban fog
maradni.
A fáradság megtört bennünket. Hans nyugodt, mint rendesen. A tutaj
folyvást délkeletnek tart. Mióta Axel szigetét elhagytuk, kétszáz
mértföldet haladtunk dél felé.
Az orkán dühe megkétszereződött; a tutajon levő tárgyakat tartani kell,
hogy a vizbe ne hulljanak. Magunk is árboczba, kötelekbe fogódzunk. A
hullámok fejünk fölött rohannak el.
Három nap óta lehetetlen egy szót váltanunk. Szánk megnyilik, ajkaink
mozognak, de hangot nem veszünk észre. Még ha egymás fülébe kiáltunk sem
hallunk semmit.
Bátyám hozzám közeledett. Néhány szót szólott. Ugy rémlik, ezt mondta:
„elvesztünk.“ De nem tudom bizonyosan.
Lehetetlen lévén szólni, e szavakat irtam és mutatám neki: „huzzuk be a
vitorlát.“
Bátyám intett, hogy beleegyezik.
De még rá sem ért, hogy fejét, melyet igenlőleg meghajtott volt,
felemelje, midőn a tutaj fölött tüzes karika jelent meg. Az árbocz és a
vitorla egy pillanat alatt tüntek el; láttam, mint emelkednek föl
szédítő magasba, mint valamely pterodactylus, ez őskori phantastikus
madár.
Rémület fagylalta vérünket; a tüzgolyó, mely félig fehér, félig
azurszinü, és egy tiz hüvelyknyi bomba nagyságával birt, lassan lengedez
ide-oda, mialatt a szélvésztől ostorozva meglepő sebességgel forog saját
tengelye körül. Most hozzánk közelit, már a tutajon van, az
élelmiszereket tartalmazó zsákra szökken, erről legurul, megugrik, a
puskaporos ládát érinti. Iszonyat! Légbe repülünk! De nem. A ragyogó
gömb tovább szökken; most Hanshoz közeledik, ki mereven rátekint; majd
bátyámhoz, ki térdre bukik, hogy azt elkerülhesse; és végre hozzám, ki
sápadozom és reszketek iszonyu ragyogásának és melegének hatása alatt;
lábam mellett kezd forogni; fel akarom emelni lábamat, de erre képes nem
vagyok.
Salétromos gázszag tölti be a levegőt és az ember gégéjébe, tüdejébe
hatol. Majd megfulunk.
De miért nem tudom felemelni lábamat? Mintha oda volna szegezve a
tutajhoz! Ez elektrikus tüzgömb tutajunkra szökkenvén, minden rajta lévő
vasat megdelejesitett; a műszerek, az eszközök, a fegyverek egymásnak
szöknek és csörömpölve surlódnak össze; a csizmámban lévő szegek erősen
a tutaj gerendáit összefoglaló vaskapocshoz tapadtak; ezért nem tudom
felemelni lábamat!
Végre, minden erőmet megfeszitve, visszarántom lábamat, épen azon
pillanatban, midőn a forgó tüzgömb megragadta volna és engem is magával
rántott volna, ha…
Ah! Mily iszonyu fény! A tűzgömb szétpattan! Lángok özönébe merülünk!
Azután kialszik a tüz. Még ráértem, hogy bátyámat a tutajon elterülve
lássam. Hans folyvást a kormányt fogja és a testét átható delejességnek
befolyása alatt tüzet szórni látszik mindenfelé!
Hová jutunk? Hová jutunk?
– – – – – – – –
_Kedd, aug. 21._ – Hosszas ájulásból ébredek; a vihar folyvást tart; a
villámok kigyók seregeként rohannak végig az egész látkörön.
Még mindig tengeren vagyunk? Igen, és mérhetetlen sebességgel hajtatunk
tova. Elhaladtunk Angolország, a Manche csatorna, Francziaország, talán
egész Európa alatt!
– – – – – – – –
Ismét ujnemü zaj hallatszik! Nyilván a tenger törik meg sziklákon!… De
ez esetben…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


XXXVI.
Itt végződik az, mit uti naplónak neveztem, és mit hajótörésünkből
szerencsésen megmentettem. Folytatom elbeszélésemet, mint elébb.
Nem mondhatom meg, hogy mi történt, mikor a tutaj a part szirtjeihez
csapódott. Csak azt éreztem, hogy a hullámok közé merülök; hogy a halált
elkerültem, hogy testemet az éles sziklák szélylyel nem szagkatták,
tisztán csak Hans erős karjának köszönöm, mely kiragadott az örvényből.
A bátor izlandi kivitt a hullámok közül, és letett a forró fövényre, hol
bátyám mellett terültem el. Hans azután visszatért ama sziklákhoz,
melyeken a dühödt hullámok törtek meg, és hajótörésünkből, mit lehetett,
megmentett. Beszélni nem tudtam; az indulatok és fáradalmak minden
erőmet megtörték; egy óráig tartott, mig némileg magamhoz tértem.
Az eső azonban folyvást esett, de épen abból, hogy e zápor mily sürün,
sürübben mint elébb hullott, lehetett következtetni, hogy a szélvész
végéhez közeledik. Néhány fölöttünk domboruló szikla megótt bennünket az
égről hulló zuhatagtól. Hans élelmiszerekkel kinált meg, melyeket
azonban nem is érintettem és csakhamar mindnyájan, ki lévén merülve e
háromnapi virrasztástól, kinos álomba merültünk.
Másnap az idő gyönyörü szép volt. Az ég és a tenger mintegy közös
megegyezéssel csillapultak le. A viharnak semmi nyoma nem maradt. A
tanár vidor szavakkal üdvözölt felébredésemkor. Bátyám jó kedve valóban
irtózatos volt.
„Nos öcsém!“ kiáltott ő, „hogy aludtál?“
Azt lehetett volna vélni, hogy a király-utczai házban vagyunk, hogy
nyugodtan ülünk a reggelihez, és hogy szegény Margitommal való
egybekelésem e napra van kitűzve.
Ah! ha a vihar tutajunkat kissé keletnek hajtotta, ugy talán Németország
alatt, az én kedves szülővárosom Hamburg és azon utcza alatt, azon ház
alatt, mely magában foglal mindent, mit e világon szeretek, haladtunk
el. Akkor csak negyven mértföldnyire voltam tőle! De negyven mértföld,
függőleges irányban, gránitfalon keresztül, ez több mint ezer mértföld a
föld szinén!
Mind e fájdalmas gondolatok egy pillanat alatt ébredtek fel agyamban,
minekelőtte bátyám kérdésére feleltem volna.
„Hogyan!“ ismétlé bátyám, „nem válaszolsz? Nem mondod még, hogy
aludtál?“
„Igen jól,“ feleltem én; „még meg vagyok törve a fáradságtól, de ez el
fog mulni.“
„El fog mulni, csekélység az egész.“
„De bátyám ma reggel igen jókedvünek látszik.“
„Boldog vagyok, édes öcsém! Tökéletesen boldog! Megérkeztünk.“
„Utazásunk czélján?“
„Nem, hanem e tengernek, mely végtelennek látszott, tulsó partján. Most
ismét száraz földön fogunk utazni, és a földgömb valódi mélyébe fogunk
hatolni.“
„Szabad egy kérdést koczkáztatnom?“
„Tessék.“
„Hogy térünk vissza?“
„Vissza! Te már a visszatérésre gondolsz, még minekelőtte utunk czélját
elértük volna?“
„Nem; csupán tudni szeretném, hogy mikép fogunk visszatérni.“
„Nagyon egyszerüen. A földgömb központjához érkezvén, vagy találunk más
utat, melyen visszatérhetünk a föld szinére, vagy pedig arra térünk
vissza, a merre jöttünk. Kötve hiszem, hogy ez ut elzárassék mögöttünk.“
„Ez esetben a tutajt annak idejében ki kell javitani.“
„De hát élelmiszerünk marad-e annyi, hogy e hosszu utra elegendő
legyen?“
„Minden bizonynyal. Hans nagyon ügyes fiu és meg vagyok győződve, hogy
hajónk tartalmának legnagyobb részét megmentette. Erről egyébiránt
rögtön biztos tudomást szerezhetünk.“
Ott hagytuk ama tágas nyilásu barlangot, melyen a szél keresztül járt.
Volt még egy reményem, mely azonban egyszersmind aggodalom is volt;
lehetetlennek véltem, miszerint azon rémitő erő, mely tutajunkat a
parthoz csapta, azt a rajta levő tárgyakkal együtt meg ne semmisitette
volna. Csalódtam. A partra érve, ott láttam Hansot és körülötte számos,
rendbe rakott tárgyat. Nagybátyám forrón, hálásan szoritotta meg a
kalauz kezét. Ez ember, kinek emberfölötti elszántsága valóban
példátlan, dolgozott volt, mialatt mi aludtunk és életét koczkáztatva
mentette meg a ránk nézve legbecsesebb tárgyakat.
Mindamellett nem mondhatnám, hogy elég érzékeny veszteséget ne
szenvedtünk volna; többi közt fegyvereink is hiányoztak, de ezeket
könnyen nélkülözhettük. A puskaporkészlet azonban megvolt, miután a
viharban kicsi hija, hogy fel nem robbant.
„Ha nincs puskánk, nem vadászunk,“ kiáltott a tanár.
„De hát a műszerek?“
„Itt a sűrűségmérő, a legbecsesebb, melyért a többit mind odaadtam
volna! Ezzel kiszámithatom a mélységet és tudni fogom, hogy mikor jutunk
a központra. Ha ez birtokunkban nem lenne, megtörténhetnék, hogy túl
mennénk a czélon és Ausztráliában bukkannánk fel a földből!“
Bátyám szilaj jó kedvében volt.
„De hát a delejtü?“ kérdém.
„Itt van, e sziklán, és pedig tökéletes jó állapotban, valamint az
időmérő és a hévmérők is. Hans valóban megbecsülhetetlen ember!“
Kénytelen voltam megvallani, hogy a műszerek közől nem hiányzik semmi
sem. Mi az eszközöket illeti, ezeket is ott láttam a fövényen, ott
hevertek a hágcsók, kötelek, csákányok, stb.
Azonban még az élelmiszereket illetőleg nem voltunk tisztában.
„Hát az élelmiszerek?“ mondám.
„Lássuk az élelmi szereket“, válaszolt bátyám.
Az élelmiszereket tartalmazó ládák ott állottak sorban a parton,
tökéletes sértetlen állapotban; a tenger legnagyobb részüket megkimélte,
és mindent összevéve, kétszersülttel, besózott hussal, fenyőnedvvel és
száraz hallal, szóval szokott élelmiszereinkkel még négy hóra voltunk
ellátva.
„Négy hóra!“ kiáltott a tanár, „ennyi idő alatt oda és vissza
kényelmesen eljutunk és még marad is élelmiszereinkből annyi, hogy
belőlök nagy ebédet adhatok, melyre minden Johanneumbeli kollegáimat
meghivom!“
Régen hozzászokhattam volna bátyám különös kedélyéhez, és mégis ez ember
most is csodálkozást költött bennem.
„Most pedig“, szólt a tanár, „vizkészletünket megujitjuk az esővizből,
mely mind e gránitmedenczékben megállott; következőleg nem tarthatunk a
szomjuságtól. Mi a tutajt illeti, meg fogom mondani Hansnak, hogy azt
javitsa ki a mennyire lehet, habár azt hiszem, hogy többé nem lesz rá
szükségünk.“
„Hogyhogy?“ kiálték.
„Az jutott eszembe, öcsém uram, hogy talán nem arra megyünk ki, a merről
lementünk.“
Kétkedve tekintettem a tanárra, azon kérdés merült fel bennem, valjon
nem őrült-e meg.
„Reggelizzünk“, válaszolt ő.
Követtem bátyámat, ki a tenger felé emelkedő sziklaoromra ment, miután a
vadásznak néhány szót mondott. Ott igen jó étvágygyal ettünk száritott
hust, kétszersültet és theát; talán soha életemben ebéd nekem ily jól
nem esett. Az éhség, a szabad lég, annyi izgalom után végre nyugalom,
mindez együtt rendkivüli étvágyat gerjesztett volt bennem.
Reggelizés közben azon kérdést intéztem bátyámhoz, hogy valjon
megtudhatnánk-e, hogy jelenleg hol vagyunk.
„Ezt ugy hiszem bajos lesz kiszámitani“, mondám.
„Pontosan kiszámitani bajos“, válaszolt nagybátyám, „miután e háromnapi
szélvész alatt nem jegyezhettem meg haladásunk gyorsaságát, sem utunk
irányát, de mindamellett hozzávetőleg szerezhetünk némi fogalmat
hollétünkről.“
„Az utolsó észleleteket a Geyser szigetén jegyeztük volt fel…“
„Axel szigetén, fiam. Ne utasitsd vissza azon megtiszteltetést, mely
szerint a föld belsejében fölfedezett legelső sziget nevedet viseli.“
„Legyen! Mikor az Axelszigethez értünk, tengeren mintegy kétszáz hetven
mértföldet haladtunk volt, és több mint hatszáz mértföldnyire voltunk
Izlandtól.“
„Jól van. Vegyük tehát e pontot számitásunk alapjául; a négy napig tartó
szélvész alatt aligha huszonnégy óra alatt kevesebbet haladtunk
nyolczvan mértföldnél.“
„Én is ugy hiszem? E szerint a szélvész tartama alatt háromszáz
mértföldet haladtunk.“
„Ugy van s a Lidenbrocktenger partjait egymástól e szerint hatszáz
mértföld választja el! Tudod-e Axel, hogy e tenger nagyságára nézve
versenyezhet a földközivel?“
„Igen, főleg ha szélességében metszettük át!“
„Mi nagyon könnyen meglehet!“
„És az a legfurcsább,“ vetém utána, „miszerint ha számitásaink nem
csalnak, a földközi tenger most fejünk fölött van.“
„Igaz!“
„Igaz, mert Reykjawicktól kilenczszáz mértföldnyire vagyunk!“
„Jó darab, valóban szép utazás; de azt, hogy a földközi tenger, és nem
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Utazás a föld központja felé (2. rész) - 4
  • Parts
  • Utazás a föld központja felé (2. rész) - 1
    Total number of words is 3639
    Total number of unique words is 1857
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    41.0 of words are in the 5000 most common words
    47.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Utazás a föld központja felé (2. rész) - 2
    Total number of words is 3815
    Total number of unique words is 1901
    26.8 of words are in the 2000 most common words
    39.3 of words are in the 5000 most common words
    45.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Utazás a föld központja felé (2. rész) - 3
    Total number of words is 3782
    Total number of unique words is 1848
    28.2 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    46.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Utazás a föld központja felé (2. rész) - 4
    Total number of words is 3854
    Total number of unique words is 1839
    28.7 of words are in the 2000 most common words
    40.6 of words are in the 5000 most common words
    46.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Utazás a föld központja felé (2. rész) - 5
    Total number of words is 3710
    Total number of unique words is 1856
    27.2 of words are in the 2000 most common words
    39.4 of words are in the 5000 most common words
    45.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Utazás a föld központja felé (2. rész) - 6
    Total number of words is 805
    Total number of unique words is 536
    38.7 of words are in the 2000 most common words
    49.8 of words are in the 5000 most common words
    53.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.