Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (2. kötet) - 8

Saját gyűjteményem régi kéziratáról. Megvan egyébiránt az akadémia
kézirattárában „A kesergő“, és Horváth Ádám kézirati
gyűjteményében„Tengeri veszedelem“ czím alatt, ez utóbbinál sokkal
hosszabban, és dallammal.
T. K.

SIRALOM A SZABADSÁGNAK ELVESZTÉSÉÉRT.
– A XVIII. század első feléből. –
Még nőtelenségben folytattam éltemet:
Szabadságnak szele jól táplált engemet,
Kócsagtoll strázsálta nyusztos süvegemet –
Mindaddig búbánat nem érte fejemet.
Mindenféle úri czifra fegyverekkel,
Farkas-, medve-, párducz-prémes köntösökkel
Teli volt fogasom füredi nyergekkel –
Több s több illyen csöngő-pengő eszközökkel.
Bővelkedett házam gyakran muzsikával:
Szép egypár hegedű furcsa vonójával,
Szegeimen függött flóta forulyával –
Ugyan újult szobám ezeknek hangjával.
A jó paripákból soha ki nem fogytam:
Ezt lépésre, amazt futásra tartottam;
Emezt nyergeltettem ha paradéroztam, –
A mint szükségem volt rendre választottam.
Fekete paripám volt Spanyolországból,
Szürke jött Erdélyből, pej pedig Moldvából,
Aranyszőrűt s fakót vettem egy basától –
Többi volt a magyar lovaknak javából.
Szerszámom ezüsttel s aranynyal kivarrva,
Vagy ötvösmunkával boglároson rakva,
Sok-szin zsinórokkal voltak kitarkázva,
Vagy bagariával tisztán kiczifrázva.
Ezer czifragombos szolgáim valának
Kik éjjel és nappal hiven strázsálának,
Pillantásomra is ébren vigyázának –
Kikért pirulása nem is volt orczámnak.
Kinek-kinek tarsoly s kard volt az oldalán,
Bogláros pantallér lódinggal a vállán,
Ezekre függesztett karabin a hátán,
Félarasztnyi hosszu sarkantyú csizmáján,
. . . . . . . . . . . . . .
Mulatságnak napja hogyha rendeltetett:
Táncznak, muzsikának vége nem lehetett,
Péntek vasárnappal együvé tétetett –
Ünnepnek tartottam néha egész hetet.
Nem sok haszna vala plébános szavának –
Ámbár napja volt is hamvazó szerdának:
Vonjad reá javát alföldi nótának!
Kiki azt kiáltá Lévai Miskának.
Messzére távozott tőlem szomorúság:
Másoktul hallottam, hogy van nyomorúság.
. . . . . . . . . . . . . .
Nem tudtam én akkor: mi légyen az éhség?
Távul volt házamtul mindennémü szükség –
Közel sem mert jőni hozzám a szegénység.
. . . . . . . . . . . . . .
– De bépraktikálta magát alattomba:
Miulta feleség jár a kamarámba,
Azulta terjed el szükség a házamba.
Hegedűmet immár fogasról levette,
A flótát, forulyát pad alá vetette:
Sok díbdáb ruháját oda függesztette.
. . . . . . . . . . . . . .
Egyik sarkantyúját letörte csizmámnak,
Az egész szerszámát kicsapta pipámnak –
Mert nem szenvedheti füstjét a dohánynak.
. . . . . . . . . . . . . .
Bezzeg rá akadtam most az iskolára:
Mint a muskatéros a harminczadjára!
Vetett tőrbe esett kényes ifjuságom,
Búbánatra fordult örömöm, vigságom,
Elmult magyarságom – oda nyájasságom,
Meghatároztatott[103] régi szabadságom.
Megritkult már száma karmazsín-csizmámnak,
Lekopott czafrangja ünneplő ruhámnak,
Rösten jár a lába kedves paripámnak:
Még az is jelenti bánatját urának!
Hervadt kócsagtollam lefügg süvegemrül,
Nem fénylik fegyverem, pókhálóba merül…
Jaj be bajos ügyem lett feleségemrül!
. . . . . . . . . . . . . .
Örök nyugodalmat neked szabadságom;
Nyugodjál békével megholt vidámságom!
Jó estét s éjczakát édes ifjuságom!
* * *
E gyönyörü műdarab töredéke egy hosszabb költeménynek, mely a fent irt
czím alatt létezik a nemzeti muzeum kézirattárában hung. folio. 569. A
legszebb részeket elejétől végig mind kiirám, mégpedig – mint az olvasó
meggyőződhetik – olymódon, hogy a folytonosság is meglegyen. Meg kell
még jegyeznem, hogy a kiről a költemény szól, a mint ebben leirja, egy
pörölős, rátartás bécsi német asszonyt vett feleségül, erre czélozva
mondja egyik sorában: „A magyar nyulaknak német az agarok.“
T. K.

SIRALOMNAK, FÁJDALOMNAK…
– 1744. –
Ad notam: Vale mundi lusum satis etc.
Siralomnak, – fájdalomnak völgyében kesergek,
Egy erdőben – nagy mezőben mint árva tévelygek,
Révedezve, sírva, futva
Nem akadhatok egy utra,
Melyet immár – árva madár jól elhagytam hátra.
Zavarossan, – nem is tisztán, mint gerlicze madár,
Mely bújában, – fájdalmában csak száraz ágra száll,
Béveszem én italomat
Igy enyhítem bús sorsomat,
Mégsem szánják, – a kik hallják, kemény panaszimat.
Óh! én árva – mely bézárva vagyok kalitkában,
Eped szivem, – hervad szivem kemény rabságomban,
Békóban vagynak lábaim,
Rabságban minden tagjaim,
Megszakadok, jaj meg halok, lankadnak inaim.
Már elestem, – s tőrben-estem és megfogattattam,
Véletlenül, – s kintelenül magamat megadtam,
Nem lehet szabadulásom,
Magam koporsómat ásom
Mert elmult, s tőlem elfordult régi vidámságom.
Óh! mely távúl, – tőlem járúl régi szabadságom,
Már elhervadt, és megfonnyadt szép leányi ágom,
Csörög én lábaimon láncz;
Előttem van mélységes sáncz,
Nem vidámít – és nem ámít ama szép úri táncz.
Rabbá lettem, – elvétettem szabadságnak útját,
Hogy nem láttam, – s ált nem hágtam rabságomnak kútját,
Mert Vénus vala vezérem,
Kinek fülébe jött hírem,
Igy változott, – s erre hozott friss leányi vérem.
Uri házban, – de nem gyászban, a midőn sétáltam
Asszonyokat – nagy rabokat a midőn én láttam,
Élteket csak kinevettem,
Mert jól eszembe nem vettem,
Bús sziveknek állapotját melybe én is estem.
Gyenge pártám, – nem akartam fejemről letenni,
Koszorúmat – virágomat illy hamar veszteni;
De igen erőtlen lévén,
Jövendőkre nem tekintvén,
Szük poharát – szivem kárát bús árva, bevevém.
Egy bús völgybe, – nagy erdőbe már lábam béhágott,
Szivemen a bánat nyila nagy sebeket vágott,
Mert koszorúm elevétetett,
Viz közepére tétetett,
Én fejemtől – életemtől messze elvitetett.
Repüljön bár – a sasmadár sebes szárnyaival,
Vagy az hajós – jó kormányos sajkás hajóival,
Soha vissza nem hozhatják,
Mert viznek habjai hajtják,
Noha látni, – azt szemlélni szemeim óhajtják.
Leányságom – szabadságom a midőn fontolom,
Tantalusnak – árva rabnak almáját kóstolom,
Mert lehetetlen megfognom,
Leányi örömben hágnom,
Csak rabságban, – illy bús gyászban kelletik maradnom.
Isten tudja, – mert ő látja szomorú szivemet,
Hogy igy estem – s elvesztettem leányi kedvemet.
Szabadságról nagy rabságra,
Zöld virágról száraz ágra,
Mintegy árvácska jutottam sok keserves jajra.
Csak Istenhez – mind ezekben szivből fohászkodom,
Én szivemet, – bús kedvemet néki feláldozom,
Mert a kik biznak Istenben,
Vígasztaltatnak szivekben,
Szomoríttatnak, – kik biznak csak gyarló emberben.
Zárj bé engem – én Istenem szentséges szivedbe,
Leányodat, – szolgálódat vedd bé szent kedvedbe,
Mutassad szent malasztodat,
Áraszd reám áldásodat,
Oltalmazzad – vigasztaljad árva szolgálódat.
Ezer hétszáz negyven négyben, gyászos életemben,
Mint rabságban, nagy fogságban, és balesetemben:
Ilyenképpen fohászkodtam,
Leányságomat sajnáltam,
Asszonyságom, – nagy fogságom immár megkóstoltam.
* * *
A versfejekben: „Szomorú gerlicze.“ Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74.
XXXIV.

A SZERENCSE TÜNDÉR KEREKÉN…
– A XVIII-ik század közepe tájáról. –
A szerencse tündér kerekén
Öröm után következik kín,
Ha mi jót ád, akkor fénylik néked az napfény,
Míg meg nem csal, s búban nem hajt… Példa vagyok én!
Én is ollykor kedvemre éltem,
Szerencsémet boldognak véltem:
De látod-e – nem szánod-e szörnyü esetem?
Iregemtől – s mindenektől számkivetettem.
Kiki maga kedvét követi,
Ha más szenved: meg sem emliti,
Bár látja is – megszánja is: fordul, s felejti,
Kinek nem fáj – annak nem jaj, könnyön tűrheti!
Vidám orczát ollykor mutatni,
És mosolygó szivet láttatni,
Mit vélsz, néha mire czéloz bús szivet fedni? –
Mert csak ollyan, mint más által mézet kóstolni.
Fájdalmimat magamban tartom,
Bús szivemet azzal fogyasztom;
Ha igazán – senki nem szán: hát mit óhajtom?!…
Sebeimet – a mint lehet magam orvoslom.
De a bús sziv magával sem bír,
Ha éri is örvendetes hír:
Bár láttatik, hogy van kedve – titkon mégis sír:
A szüntelen – bánat ellen nincs gyógyító ír!
* * *
Ez éneket a nemz. muzeum kézirattárában levő eredeti levél szerént
(hung. quart. 175. I.) 1769. január 22-kén Eszlárról küldé Korbits Tamás
nevü káplány egy „tekéntetes ifjú asszony“-nak, „Talált ének“ czím
alatt. Föléje néhai Jankovich Miklós kéziratával ez van jegyezve:
„Tárogató-sípra“. És csakugyan a versmérték azonos a tárogató mellett
énekelt kurucz tábori dalokéval. Lehet, hogy Jankovich még tán maga is
hallotta e dalt tárogatón fújni, miután jelen dalfüzetét még 1789-ben
irta össze; azért tevé ama jegyzést. A 2-ik stropha 4-ik sorából az
következtethető, hogy az éneket egy valaha Iregen lakott egyén szerzé.
T. K.

SZABADSÁG MELLY NAGY JÓSÁG…
– A XVIII-ik század közepe tájáról. –
A szabadság melly nagy jóság,
Ez világon boldogság.
Az ki élhet szabadsággal:
Ne cseréljen rabsággal,
Mert meg szánja – és megbánja,
Régi életét óhajtja.
Néha vagyon vigaság
Sokaknak egész jóság,
Szabadságot ha elveszti
Az kiért cselekeszi:
Ha érdemes: semmit nem veszt –
Azért könnyen türheti.
De ritka az ki találja
Hogy illendő szerencsére
Akadjon is jó hirére –
Akadjon is jó hivére,
A kivel megegyezhetik,
Holtig kedvére éljen.
Hanem csak nagy gyötrelmit
Titkolja sok fájdalmit
Magában csak emésztődik,.
Szabadságán gyötrődik:
Mert ahhoz már reménsége
Nem lehet az életben.
– Az verseket a ki irta
Magán ugyan próbálta:
Mi légyen az illyen fogság
Holtig való nagy rabság,
Erre vitte – s vezérlette
A véletlen szerencse.
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175 I. Szintén Korbits küldötte az elébbi
éneknél megirt időben és levélben.
T. K.

NE FÉLJ SZIVEM…
– A XVIII-ik század első feléből. –
Ne félj szivem, bátorodjál, most akármi vagy,
Azért bár ne szomorkodjál, hogy a bajod nagy.
Jobbat adnak az egek
Mintsem én remélhetek:
A friss leány meleg nyárban soha meg nem fagy.
Biró Márton borjut őrzött Bicske határán:
Végre mégis püspökké lett Veszprémnek várán.
Bartha csak molnár fia:
Mégis ország birája –
Azért kétségbe ne essék senki más kárán!
Gömbölyü a szerencsének az ő kereke,
Azt vélnéd, hogy örvényének nincsen feneke;
Kit ma pokolra levet:
Holnap nagyra emelhet,
A mi alól – felfordítja, vagyon oly éke.
Azért bár ma akármi légy: jobbat remélhetsz,
Ha kedved nincs: pénzen is végy – holnap úr lehetsz;
El sem is mulatná
Úgy a férjhezmenést
Áldaná azt ki béhozná ezt a rendelést.[104]
* * *
A magy. akad. kézirattárából.
T. K.

NEM NYUGHATOM…
Nem nyughatom, – csak bujdosom még éjtszaka is
Azért nincsen nyugovásom, ha aluszom is.
Homályosnak tetszik nekem a fényes nap is,
Könnyeznek utazásimban talám a fák is.
Mondjátok meg, mi az oka, hogy keserűség
Éjjel-nappal szorongatja szivemet kétség?
Mert kit szivem szivből szeret, hideg mint a jég…
Mondjátok meg, kínaimban mikor leszen vég?!
Nem nyughatom, csak bujdosom mint sebes szarvas:
Mert kit szivem szivből szeret kemény mint a vas.
Természete hideg hozzám, mint szintén havas, –
Beszédiben olyan hozzám mint a kemény vas.
Lybiában tigrismódra felnőtt oroszlán
Avvagy fene párducz, a ki mindig vért kiván:
Pusztán rablott prédájával soha igy nem bán –
Kősziklánál keményebb sziv ki engem nem szán!
* * *
Az akadémia kézirattárából, különben láttam Jankovich Miklós
gyüjteményében is.
T. K.

ÓH TE NAGY BABYLON…
– A komáromi égésről. –
Óh te nagy Babylon, Komárom városa:
Hétszer böjtölt érted Debreczen városa.
Bátorkeszynének háza meggyuladván:
Nyargal a tüz széjjel egész kevi utczán.
Zsidráknak, Mizsáknak, és Abednégónak
Istene megtartá házát Virágónak.
Isten megtartotta – ember elrontotta, –
Szemre-főre nézve Telekynak adta.
* * *
E homályos daltöredék – alkalmasint mult századi – Horváth Ádám 1813-iki
kézirata által tartatott fenn, dallamával együtt.
T. K.

AMOTT KEREKEDIK…
Amott kerekedik egy fekete felhő:
Abban tollászkodik egy fekete holló.
Várj meg holló, várj meg, hadd izenjek tőled
Apámnak, anyámnak – jegybéli mátkámnak.
Könnyen megösmerhetd ennek háza táját:
Piros rózsák lepik aranyalma fáját…
Gyémánt az ablakja, – üveg az ajtaja:
Magának kék szeme, aranyszinű haja!
* * *
Ezen alkatáról itélve igen régi dal, szintén Horváth Ádámnál maradt fenn
jelen alakjában, nótájával. Erdélyi (Népdalok II. 134. l.) közli két
első versszakát: de a két utolsó versszak, mely pedig a legszebb, ott
hiányzik. Helyette ezen sokszor variált két sor áll:
„Ha kérdik hol vagyok: mondd meg hogy rab vagyok,
A török udvarban talpig vasban vagyok.“

Vesd össze jelen gyüjteményem első kötetében a „Tatár rabságban levő
erdélyi magyarok éneke“ 3-ik strophájával.
T. K.

VIDÁMSÁGÁT SZIVEMNEK…
Nóta: Senki ne nevessen rajtam.
Vidámságát szivemnek,
Virágát szép éltemnek,
Jaj mely igen nagyon féltem,
Ebbül áll holtom és éltem;
Ha szivem jóra talál
Élek, máskép lesz halál.
Ifjuságom mint virág,
Hasonló mint szép zöld ág;
Örvendezhet szivem addig,
Míg zöld ágam virágozik,
Éltem vakul vesztenem
Kár volna köteleznem.
Sinlődhetnek szivekben,
Kik nem vigyáznak ebben,
Holtig tartó búgyötrelmet,
Szivepesztő veszedelmet
Gondatlanul szereztek,
Vigyázatlanul vesztek.
Istenem, mint kell élni,
Hamis szivtül kell félni;
Lásd meg, mindig kell evezned,
Szived kihez kötelezned.
Mély tenger a szerelem,
Véle jár nagy gyötrelem.
Állandó légy szivedben,
Ártatlan szerelmedben,
De félhetsz a változástúl,
Hamis, csalárd vádolástul,
Noha szived kész légyen
És mint tűz hiven égjen.
Nincs sokaknál kegyesség,
Szépség, jóság, édesség,
Nem tud minden jót böcsülni,
Kegyessel kegyessen élni;
Ily goromba az világ
Kár kezébe szép virág.
Noha én sem csufolnám,
Sőtt szivessen csókolnám
Ki jót jóval jutalmazna,
Sérelmekről oltalmazna.
Istenem adj hív szivet,
Hozzám hasonló hivet.
Áldást nyerek fejemre,
Ha Isten kérésemre,
Ő szolgáját meghallgatja,
Bajom kegyesen forgatja,
Ha holtig jóval élek
Büntül, bútul nem félek.
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct 74. XIX.

NEVESS BÁR MOST ÉLETEDNEK…
Nóta: Gyászban járok míg élek…
Nevess bár most életednek
Vígan folyó napjain,
Örülj s vigadj jó szelednek
Játszadozó óráin,
Kedved szerint való koczka,
Ámbár légyen kezedben:
De meglásd, még vakra fordul –
S akkor vészed eszedben.
Édesgető tavaszod van
A mint látom télben is,
Virágoznak szép rózsáid
Noha keményen fagy is,
De meglásd, még elhervadnak,
Legkedvesebb ideikben
Elszáradnak még előled –
S akkor busulj szivedben.
Mostan néked jó kedved van
S nékem kesereg szivem,
Mulatságod tréfákban van
S nékem könyvezik szemem,
De megvallod még magad is
Hogy tőled elhagyattam
Megvetettél, hiv szivedbül
Kizárattattam.
Eddig való hivségemet
Noha most megvetetted,
Ki szeretett hiven téged
Elméd róla levetted,
De hidd el, hogy nem sokára
Lesz emlékezetedben,
És még a hol senki nem lát
Ott jut sirva eszedben.
Szemeimnek könyveibül
Folyó vizek áradnak,
Szivemnek sok panaszibul
Setét felhők támadnak,
Keserves sok bánatimbul
Hegyek fölemelkednek,
Még vizek is jajaimtúl
Vérrel egyelednek.
Jó kedvedet mégis várom,
Hogy lész segitségemre,
Nem igyekszik azt is tudom
Sirba lépésemre,
Gyászos voltát életemnek
Most ha megvigasztalod:
Hogy éltemben mind halálig
Szeretlek, tapasztalod.
Áradt vizek ha fel folynak,
S csillagok lehullanak,
Nagy kősziklák leomlanak
S hegyek is leolvadnak:
Igaz szivvel én tégedet
Még ekkor is kedvellek,
S mint édesded szép virágot
Hív szivemben rekesztlek.
Napnak fénye ha elmúlik
És homályba béborul,
Csillagoknak ragyogása
Ha világrul elfordul,
Ha tengerek kiszáradnak
És az halak repdesnek:
Te jó kedved és hív szived
Szivemben örvendeznek.
Órájában halálomnak
A mikor bévettetem,
Koporsómnak rejtekében
Gyászosan rekesztetem,
Ha szemeim nem láthatnak
És ajkaim nem szólhatnak:
S mégis szivem s minden kedvem
Csak tégedet óhajtnak.
Sirban immár mikor lészek
És el is temettettem,
Föld gyomrában holtom után
A midőn bétetettem:
Koporsómnak fedelén is
Által égjen én szivem,
Ugy tudhatni ki itt fekszik
Hogy megholt érted hiven!
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XIX.

IFJU LEGÉNY LÉVÉN…
– 1765. –
Nóta: Boldogtalan fejem mire jutott. stb.
Ifju legény lévén
Sokat gondolkodom,
Magános sorsomon
Mely igen bánkódom;
Dolgomat már merre
Fordítsam, nem tudom –
Mert ideje volna
Jó társra akadnom.
Meg kellene tehát
Feleségesülnöm,
Páros gerliczeként
Fészkemben repülnöm,
De az van előttem,
Hogy kit kelljen vennem?
Sok út van előttem –
Melyikre erednem?
Egyik út a szépség
A mely kivánatos,
Másik pedig rútság
A mely utállatos,
Harmadik gazdagság
A ki volna hasznos,
Ki szert reá tehet
Szerencse fér ahhoz.
Negyedik út pedig
Lészen a szegénység,
Mely az emberek közt
Utolsó nagy inség;
A ki reá talál
Éri keserűség. –
Falusi, városi
Közt van nagy különbség.
Mert ha szépet veszek
Elég fejem gőzi
Lészen azt strázsálni,
Ki mindenkor győzi?!
Hamar elhóditják
Ha ember nem őrzi,
Igy is bánat árja
Én fejemet éri.
Ha rút lesz, a rútat
Jaj, hogy szerethetem!
Igaz jó kedvemből
Meg nem ölelhetem;
Vesződség s kárhozat
Lészen vele éltem,
Minden örömömet
Véle eltemetem.
Ha gazdagot veszek
Lesz súlyos keresztem,
Azt hányja szememre,
Hogy csak készre jöttem,
Az övé a jószág
A kit nem kerestem,
Azt is panaszolja
A mit iszom s eszem.
Hogyha szegényt veszek
Jaj, miként élhetek?!
Most is szegény vagyok,
Még szegényebb leszek;
Egy koldúsból kettőt
Nyomorultat tészek,
Igy lesz házasságom
Gondból rakott fészek.
Ha udvarit veszek
Nem szokott munkához,
Nem kell bizni sokat
Gazdasszonyságához,
A sült galamb pedig
Nem repül szájához,
Ha serényen nem lát
Ő maga dolgához.
Ha falusit veszek
Otthon nőtt goromba,
Nem tud becsületet
És épen ostoba,
Nem lészen életem
Vele boldog soha;
Látom a szerencse
Nékem csak mostoha.
Ennyi sok út között
Ugy eltévelyedtem,
Sok gondolkodásban
Annyira merültem,
Bánat tengerében
Fejemet kevertem,
Ily sok habok között
Fel s alá vettettem.
Egyedül csak ebben
Táplál a reménység:
Jobb lészen énnékem
Az ifjulegénység,
Ugy nem éri fejem
Annyi bú és inség,
Szivemet nem rontja
Semmi keserűség.
Ha eszem s vagy iszom
Lészek békességben,
Valahová megyek
Nem veszik kérdésben;
Étszakát álommal
Töltem békességben,
Nem háborgat senki
Ez árnyék-életben.
Csak tebenned Uram
Vetem reménységem,
Minden dolgaimban
Reád bizom igyem,
Hogy sem ennyi búval
Terheljem én éltem:
Jobb holtig viselnem
Ifjulegénységem!
Ezer hét száz felett
Hatvan ötödikben,
Karácson havának
Harmadik hetiben
Irám ez verseket
Nőtelenségemben,
Hányatván szélvésztől
Megbúsúlt elmémben.
Ki hasonló hozzám,
Jól tekintsen ebben –
Mint igaz szint adó
Világos tükörben,
Meglátja téendő
Mi légyen éltében?
Jobb néki maradni
Ifju legénységben.
* * *
Nemz. múz. kézir. hung. oct. 74. XIX. A „Boldogtalan fejem, mire jútott
igyem…“ kezdetű dal, melynek nótájára a jelen vers készült: az 1708-ban
lefejezett kurucz dandártábornok Bezerédi Imre halálra készülő éneke,
mely Kolinovics szerint (Hist. Bell. Rakoczian.) országszerte
énekeltetett, s mint a jelen adatból világos, még 1765-ben – e vers
szerzésekor – is általán ismeretes vala.
T. K.

BOLDOGTALAN SORSA SIRALMAS ÉLTEMNEK…
Boldogtalan sorsa siralmas éltemnek,
Árad napról napra gyötrelme szivemnek,
Nem virrad fel soha víg napja éltemnek –
Igy lesz látom vége az én életemnek!
Szerencsétlen voltom holtomig siratom,
Mig gyászt, melyet visel szivem, ha fontolom,
Egész életemet, hogyha meggondolom:
Nem egyébb csak sírás, bánatos búhalom.
Az én állopatom, félelem, reménység,
Szerencsém állása reménytelen kétség,
Sok súlyos próbákkal elegyes, nincs mentség,
Jaj egész életem csak szerencsétlenség!
Az én szerencsémet szélveszek találták,
Titkos ellenségim utaimat állják.
Az én életemet valljon nem sajnálják?!…
Kiknek nem vétettem azok ostromolják.
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXIV.

„AMA HIRES TOKAJI BORNAK DICSÉRETE.“
– A XVIII-ik századból. –
Bujjon el a német rhénusi borával,
Hallgasson az olasz a Falernumával,
Csak ígya meg a francz híres sámpánerét:
Egy hordónk feléri boraik tengerét!
A halhatatlanság mennyei nektárja
E volt, vagy ez annak valóságos párja!
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. LXII.

HA KERESSZ NÁLAM…
Ha keressz nálam állandóságot:
Megcsalod magadat igen nagyon;
Szivem nem türhet semmi rabságot –
Állhatatosságban ritkán vagyon.
Szeretni tud ugyan, de szabadon,
Vergődik szél után, hajt a nádon.
Titkos szerelmet tudok folytatni:
De hogy hív maradjon – igen nehéz;
Vándorló szívem egynél mulatni
Nem tud: mert ide is, oda is néz.
Egy módon tiszteli mind ezt, mind azt:
De állandóul egyet sem választ.
* * *
Ugy látszik, e dal valamely műköltő verse. Létezik egyébiránt több hozzá
nem tartozó hézagpótló toldalékkal nemz. muz. kézir. hung. oct. 74.
XXII.
T. K.

JAJ KINOMAT…
Jaj, kinomat ki nem beszélhetem,
Csak nagy nyögve fájdalmit szenvedem;
Melyért bizony majd megemésztetem,
Csak hallgatok – csak hallgatok, és ki nem jelentem.
Óh csak tűrve kell világon élnem,
Vigasztalást mivel kell keresnem?
Sok bánatot örömmel szenvednem,
Bár lehetne – bár lehetne egyszer menekednem!
Szívem egyszer bárcsak vigadhatna,
Csak egy óra, szempillantás volna
Búbánatot mely nékem nem adna,
Nyúgodalmat – nyúgodalmat magának találna!
Elmém sem talál már módot ebben:
Mert elmerült nagy keserűségben,
Teljes-bizony, van nagy gyötrelemben,
Emésztődik – emésztődik, mert vagyok inségben.
Partról hajóm hát szélnek eresztem,
Búval rakott kormányát vezetem,
Vitorláját bánattal szépítem –
Siralommal – siralommal fel is ékesítem!
Hatalmas Isten, vezesd szolgádat,
Látod, nyögve tűröm ostorodat;
Kegyelmesen mutasd malasztodat,
Kérlek, mutasd – kérlek, mutasd irgalmasságodat!
E bánatnak hadd lehessen vége,
Csillapodjék szivem sok insége, –
Tőled immár legyek megsegítve,
Utamnak is – versemnek is legyen immár vége.
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXII. A versfőkben: „Josephe.“
T. K.

VAJHA KIMONDHATNÁM…
Vajha kimondhatnám kinját én szivemnek,
Megmagyarázhatnám fájdalmit lelkemnek,
Avvagy csak irásban ezeket tehetném –
S az én kegyesemnek kezéhez küldhetném.
De nem tudom kire dolgomat bizhassam,
Kinek minden szómat bátran megmondhassam:
Mert oly állhatatlan most a földi ember
Mint szelekkel játszó nyughatatlan tenger.
Mindjárt öszvefutnak én gonosz irígyim,
Letésznek s felvésznek – nem tudok mit tégyek?
Ha madárra bízom, a sem mindenik hív –
Azok között is van sok tétovázó szív.
Galamb a párjától messze útra nem megy,
Galambi pölhéshez természetben csak egy;
Hollóra nem bízom: holló dögöt talál,
Mert megesnék, hogy ő levelemmel leszáll.
Szajkóra nem bízom, mert csak fészkét őrzi, –
Valamennyi titkom mindennek fütyülné;
Bagoly csak éjjel jár, álmos, ágyban henyél –
Az én kegyesemet felverni nem merné.
Gólya csak kigyókkal rakja meg a száját:
Irígység foglalja annak szíve táját;
Kéményemben lakik egy füstös fecskécském –
Csak a lészen nékem igaz követecském.
A ki is a szélnél sebesebben repül,
Repülve jól lakik legyekkel, le nem ül.
Vidd el madár, vidd el, vidd el levelemet,
Hagyd jó reménységben az én kegyesemet!
Hajnalra oda jutsz, szállj bé ablakjába,
Ama szép hajnali nótácskádat kezd el;
Ha kérdi: ki küldött? Mondd meg: én küldtelek –
Bizony szánni fogja bánatos szivemet!
* * *
Ez igen szép régi dalt egy mult századi nyomtatványról másolám le.
(Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXX.) E dalnak mintegy folytatása a
következő:

MENJ EL ÉDES FECSKÉM…
Menj el édes fecském, violám köszöntsed,
Nagy alázatosan házban valót kérjed,
Ezen fáradt szóval nékie jelentsed,
Ne hirtelenkedjél, a mit szól megértsed.
Erős kötelekkel kötözték Sámsomot:
Mégis elszakasztá, mint erős mén hámot;
Mágneskövet visel, a ki sok igámot
Csak egy hajszálon ő hozzá húzhatná most.
Aranynyal kellene nevedet felirni,
Gyémántkő-táblára szépen lerajzolni,
Rubintkőből formált ládában tartani –
Innepet kellene nevednek szentelni!
Nem dicsérem: de szép mint hajnali csillag,
Angyalka módjára ki előttem ballag;
Neveti ha kérdem: hol lakol szép alak?
Két szép szemeivel integet – ugy ballag.
Vagy meghalok érted, vagy enyimmé tészlek,
Vagy elválok tőled, vagy hozzám kerítlek.
Szánj meg édes rózsám, igen szépen kérlek, –
Engem ugysegéljen: szivemből szeretlek!
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXII. Meg van Erdélyi Jánosnál is az I.
kötetben, de fölöttébb hiányosan, és sokkal újabbi közlés után. Ugy
látszik mind ezen, mind az előbbi dal még a XVII-ik századból való,
annyira régies, kivált az előbbi. Utolsó stropháját vesd össze az ezen
kötet 223-ik lapján közlött ének 6-ik versszakával.
T. K.

HERVAD SZIVEM…
Hervad szivem, s árad naponként bánatom,
Siralmas, unalmas életem mint látom,
Keserves könnyekkel szemeim áztatom,
Búm s bánatim közt már nem vigasztaltatom.
Siralommal töltöm bádgyadt napjaimat,
Jajszóval mulatom minden óráimat,
Halál mérge szállja szempillantásimat,
Ah mellyek megoltják végre vígságimat.
Óh szerencsétlenség, világ tündérsége!
Mézzel kent elvesztő nagy keserűsége,
Előttem halálnak forog szörnyüsége,
Álmatlanság miatt lesz éltemnek vége.
Mert szörnyű kinaim bokrosan követtek,
Keserves szemeim már elkeseredtek,
Átkozott hívságám kik erre vezettek,
Hiremben s nevemben immár eltemettek.
Mit késik sokáig nyomorult életem!
Nincsen könnyebbségem, nagy az én esetem.
Melyből uj életre magam nem vehetem,
Sőtt mulandó sorsom szomorún nézhetem.