Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (2. kötet) - 10

Néznek csak keservesen;
Bús szivem zokogván,
Csaknem meghasadván
Bánkódik nagy erősen;
Ki miatt naponkint
Látok szomorú kint,
Szenvedek én testemben.
Istenem, mit tegyek?
Immár hová legyek?
Mire jutok végtére?!
Ha mind búval élek –
Ezentúl mit érek,
Élek-e még kedvemre?
Vagy mind holtig árván
Járok csak bút látván,
Mégyek keserűségre.
Ennyi gyötrelemmel,
Vagy ennél is többel
Ifjuságom mint éljem?
Jobb lesz a darvakkal
Vagy más madarakkal
Őszszel búcsumat vennem,
S mennem oly országra,
Hol irígyim soha
Nem szólhatnak ellenem!
Talám elmentemmel,
Búcsuvételemmel
Ha utamat követem:
Gonosz irígyimnek
Kik most reám törnek,
Nyelvök elkerülhetem!
Ha nem látnak, talám
Nem szólhatnak reám, –
Igy kedvök betölthetem.
Azért szerelmedre,
Világod kedvedre
Éld ezentul, kivánom;
De én fáradságom,
Kedves virágszálom,
Éretted nem sajnálom!
Légy jó egészségben,
Addig mig az Isten
Éltet, szívből óhajtom!
Szivem, istenhozzád!
Megbocsáss, ha szolgád
Vétett ő beszédében;
Mert noha nehezen:
De tőled elmegyen,
Ki téged szán szívében,
Lesz-é veled szemben?
Láthatd-é e testben?…
Maga tudja az Isten!
Immár sólymocskádat,
Kedves madarkádat,
Kit karodon hordottál,
Klárisokkal rakott,
Skófiummal varrott
Lábzsinóron tartottál –
Bocsásd el békével
Szegényt, hadd menjen el,
Reá ne haragudjál!
E költemény, mint Debreczenből értesülök, megvan ugyanott a nagyérdemü
Lugosy József gyüjteményében, egy 1790-iki ponyvairodalmi nyomtatvány
versei között, „Második ének“ czim alatt; másolatát vettem, azonban azt
látom belőle, hogy első és utolsó versszaka össze-vissza van kuszálva,
mindazáltal a többi versszakok némely helyei az akadémia tárában lelt
kéziraténál erőteljesebbek levén, közlésemnél e helyeket felhasználtam.
Azóta a nemzeti muzeum kézirattárában (hung. oct. 74.) a Lugosy uréhoz
hasonló ponyvairodalmi példányokban is több izben láttam e verset, és
pedig mindig betűről betűre a Lugosy ur példánya szerint közölve.
Ugyanezen éneknek eleje megvan a XVII-ik század végén irott Szencseyféle
daloskönyvben is, de csak nehány strópha, a többi kiszakadt; különben
mint a csonka levelek megmaradt részeiből következtetni lehet,
eredetileg sem volt meg benne végig.
Ugyan e költeményből Horváth Ádám kézirati népdalgyüjteményében is
(akadémiai kézirattár) olvasható a következő kissé eltérő töredék:
„Zöld erdők harmatját
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be tél;
A magas hegyeken
Kietlen bérczeken
Fujdogál a hideg szél.“
Horváth Ádám dallamát is följegyezé hangjegyekkel.
Mielőtt a másik költeményre átmennénk, vizsgáljuk az imént közlöttet
kissé részletesebben.
Régiségét irályán és versidomán kivül, melyek a XVI. század végére vagy
a XVII. elejére utalnak, legjobban bizonyítja végstróphája, melyben a
költő magát vadászsólyomhoz hasonlitja, a melyek régi idők várurai s
urnői által ritka kegyben, kedveltetésben részesültek. A
„Klárisokkal rakott,
Skófiummal varrott“
sorok is nyilván a régi korra, de egyszersmind a magasabb körök
költőjére mutatnak.
Hogy e vers irója különben is nem volt a szó szoros értelmében vett
nép-, de inkább műköltő: azt a stróphák műköltészeti szerkezete, továbbá
az egészen elömlő – hogy ugy mondjam – reflectáló szellem is bizonyítja.
E költőt meg is merném nevezni, s meggyőződésemben több okból annyira
meg vagyok szilárdulva, hogy akár alá merném irni a szerző nevét, ki
véleményem szerint nem más, mint a XVI-ik század legkedveltebb magyar
költője, kinek művei 1806-ig 22 – ha nem több – kiadást értek: t. i. a
bujdosó Balassa Bálint.
De hadd lássak ez állitásom bebizonyításához.
Azon versalakot, melyben e költemény irva van, ily tökélylyel legelőször
Balassa használá; irtak ugyan kivüle – őt utánozva – Rimay és Beniczky
is ez alakban: de leginkább mégis Balassa használta. Nézzük például
fennmaradott költeményei közől az „Ének a Végekről“ vagy „Krisztushoz
könyörgés, hogy adjon vitézséget“ stb. cziműeket: versalakjuk, sőt
irályuk is ugyanaz, egy kéz műveire ismerünk bennök.
S ha szemügyre veszszük azon borongó hangulatot, mely az egészen
elömlik, s a természet kedvelését, mely főleg a második stróphában
nyilatkozik: önkénytelenül Balassára kell ismét gondolnunk, mint a
búbánatnak és természetnek akkori legihlettebb dalnokára.
Találunk ugyan borongást azon korban több költőnél, például Rimaynál is:
de ez nem a Balassa homályos, rejtelmes, ábrándba ringató, méla
borongása.
A jelen költeményt Balassa, mint látszik, bucsúdalul irta kedveséhez, s
mély kedélyének főeleme, a borongó szelid bánat mégis annyira erőt vesz
rajta, hogy a hat első stróphában kizárólag saját búját, szenvedéseit
vázolja, s csak az utolsó három versszakban tér át oda, a hová ezuttal
főczélja vala, t. i. elhagyandó kedveséhez. E körülmény is igen
jellemző.
Hasonlitsuk azonban e dal hangulatát Balassa más, fennmaradott
dalaiéhoz.
Az első versszakokban „boldogtalanságát, nagy kinjait, ifjúsága
béborultát, szomoru sorsát, könnyei hullását, örökös buját“ emlegeti, a
harmadik versszakban még testi szenvedéseit is felhozza.
Ugyan ő egyéb műveiben igy szól:
„Reménytelenségben ne hagyj elsüllyednem“

(Lelkem mint Nóé galambja stb. czimü verse.)
Tovább:
„Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek.“

(Bucsúének.)

„Mert im bujdosni űz nagy bú és szemérem.“

(Bujdosóknak való ének.)

„Éneklém ezeket megkeseredett szívvel.“

(Könyörgés.)
Ugyanott „Sürü könnyes szemeit“, „jajgatását“ is emlegeti, s a második
versszakban igy szól:
„Az én búsult lelkem nyavalyás testemben
Tétova bujdosik, mint madár szélvészben,
. . . . . . . . . . . . . . . . .
Akar esni kétségben.“

Ime, mindenütt ugyanaz a bú, az az elkeseredés, az a fájdalom. S e
mellett a testi szenvedésekről való panaszkodás is („nyavalyás
testemben“) egyezik harmadik stróphánkkal. („Szenvedek én testemben.“)
Az ötödik és hatodik versszakokban gonosz irígyeit s gyalázó nyelvöket
is emlegeti; ezzel egyezőleg olvassuk nála másutt:
„Mert környül vett engem szörnyű veszedelem“
és
„Ne gyalázzon engem kevély ellenségem.“

(Egy szép uj könyörgés.)
Továbbá:
„… e világ útál, csufolván engemet,
Veszett életemet.“

Nemde mindenütt összhangzás?! Ily idézetet akármennyit szedhetnék össze
kiadva levő műveiből.
Legbiztosabb jele azonban e költemény Balassától eredetiségének az
ötödik és hatodik versszakokban van, a midőn a költő t. i. történelmileg
bebizonyult külföldi bujdosását vázolja és indokolja. Más költő azon
időben rajta kivül tudtunkra nem bujdosott idegen hazákba, már pedig
hogy ő itt nem belföldi bujdosást ért, eléggé világosan megmagyarázzák
sorai:
„S mennem oly országra,
Hol irígyim soha
Nem szólhatnak ellenem.“

A bujdosás indokai is ugyanazok e versében, mint a többiekben:
szenvedései, búja, melyek irígyei-, s ellenségeinek fondorkodásaiból
eredtek, s az ezek nyelvétől való szemérmes menekülési vágy:
„Mert im bujdosni űz nagy bú és szemérem.“

Mindezek folytán erősen hiszem, hogy e költemény Balassáé, s annálinkább
örvendek napfényre kerülésén, mivel ez valószinüleg egyike azoknak,
melyek
„Tűzben mind fejenként égtenek, vesztenek“
mivel nyomtatott művei között az akadémia s múzeum példányaiban
mindhiában keresém. A krakkói kiadványt nem láttam, de abból is
hiányoznia kell, mert abban vallási versek foglaltatnak.
Én Balassának egyéb kiadott verseit nem ismerek, miután a „Hazánk“-ban
pár évvel ezelőtt a kékkői irattárból közrebocsátott nehány költemény
nem a bujdosó, de a második Balassa Bálinté.
Véleményemhez képest a jelen verset Balassa midőn 1589-ben – ez volt
kibujdosási éve – megirta, minden hihetőség szerint elküldé kedvesének
is, a kitől benne elbucsuzék, és a szerető lélek megőrzé a szép költői
kincset az utókor számára, hogy megmenekűljön az elhamvadás szomorú
sorsától, a melyet a kegyetlen költő többi testvéreire mért vala.
Mily végtelen gyöngédség nyilatkozik e költemény három végszakában, s
mily kedves, mily találó az utolsó strópha hasonlata, melyben a bujdosó
költő a szerető karjairól, mint szeretett, hőn ápolgatott, gyöngyölt, s
most elbocsátott sólyom, kél szárnyra.
S a szerető, gyöngéd szivű dalnok, midőn búja-bajának hosszu
felsorolásával bujdosásának szükségességét már ugyis eléggé indokolá, s
kedvesétől bocsánatot kért: még sem állhatja meg, hogy legvégül ismét
azon kéréssel ne váljék el:
„Reám ne haragudjál!“

Most már lássuk a második költeményt, melyet az előbbitől egészen
különálló, szakadozott papirosú, régi névtelen csomagban találtam.
„Zöld erdő harmatát,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél,
Hóval lepi be a tél…
Messzire bujdosom,
Hazámat itt hagyom,
Isten vezérli dolgom,
Isten vezérli dolgom.
Jobb hát a darvakkal,
Vagy más madarakkal
Elbujdosnom messzire,
Elbujdosnom messzire.
Szerelmes barátim,
Régi jó pajtásim
Tőlem elpártoltanak,
Tőlem elpártoltanak.
Keserű énnekem
E világon élnem,
Jól tudod én Istenem,
Jól tudod én Istenem!
Isten! én azt kérem:
Utamban vezérem
Légy, s ments meg mindenektől,
Légy, s ments meg mindenektől.
Vezérlj messze földre,
Idegen nemzetre,
Hol lakjam békességben,
Hol lakjam békességben.
Mert itten lakásom
Nincsen maradásom
A sok irígyeimtől,
A sok irígyeimtől.
Fejenként mindenek
A kik esmértenek,
Mostan megbocsássanak,
Mostan megbocsássanak.
Hosszu bujdosásom
Lészen távozásom…“
. . . . . . . . . . .
Itt az ódon dalgyüjteményből a következő levél ki van szakadva, s a
költemény többi része, – fájdalom, hiányzik.
Hogy e vers az előbbivel egy eredetü: nyelve, hasonszerü mértéke,
hangulata, s tárgya eléggé bizonyitják, de bizonyitja azon körülmény is,
hogy első versszaka tökéletesen azonos az elébbi költemény második
versszakának utolsó három sorával, s hogy a harmadik versszak is majdnem
szóról szóra ugyanaz az elébbinél az ötödik versszak negyedik és ötödik
sorával.
Az a körülmény, hogy a költő piros csizmát emleget, ugy itt, mint az
első versben: szintén a régi korra utal, mint a midőn őseink rendesen
szines: sárga, vagy piros csizmákat viselének.
E költemény is eléggé mutatja, miszerint a költő külföldre bujdosott:
„ Hazámat itt hagyom.“
„Vezérlj messze földre:
Idegen nemzetre.“

Borongó kedélye, búja, irigyei elleni panaszkodása itt is az, mint az
elébbi és egyéb költeményeiben. E sorokat pedig:
„Isten vezérli dolgom“
és
„Isten! én azt kérem
Utamban vezérem
Légy!“
csaknem szóról szóra megtalálhatni „Bujdosóknak való ének“ czimü
költeményében:
„Könyörgök: nékem is, hogy légy már vezérem:
Mert ím bujdosni űz nagy bú és szemérem,
Én Istenem!“

Mindezek után kérdem: nem irhatjuk-e bátran alá e két költeménynek
Balassa Bálint nevét?
Lehet, hogy a kékkői levéltár szigora átkutatása ráütné a teljes
bizonyosság pecsétjét állitásomra.
Legyen azonban a dolog bármiként: e költemények mindenesetre régiek és
becsesek; szivemből örvendek tehát, midőn őket a feledség homályából
kiragadhatom.
T. K.