Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (2. kötet) - 3

paripa-hosszant fektetve viselt, mig balról a széles görbe kard
csörgött. E hegyestőrök még Tököli kuruczainak is igen kedves fegyverei
voltak, s egész a karlóczi béke idejéig, sőt még II. Rákóczi Ferencz
korában is divatozának.
T. K.

BOKROS BÚ HABJAI…
– A XVII-ik századból. –
Bokros bú habjai reám tódulának,
Minden örömemtül engem megfosztának;
Irigyek nyelvei reám szállottanak:
Ezek főokai én bujdosásomnak.
El kell menni, noha nehéz szivemnek,
Nincs is maradása árva fejemnek;
Mindenek ok nélkül én reám törnek
És végit akarják vetni éltemnek.
Ezen nyavalyámon igen busulok,
Nincs itt maradásom, talpamon állok;
Sokáig egy helyben nem maradhatok –
Keseredett szivvel utra indulok.
Hol lesz maradásom: csak Isten tudja!
Keseredett szívem meg nem mondhatja,
Mely sziget lészen, vagy föld határa
Istentül rendelt én lakásomra.
Orczámon gyakorta folynak le könyjeim,
Meg nem is szünnek sirástul szemeim,
Keserves jajszókat zengnek ajakaim,
Jaj megemésztenek én számos vétkeim!
Gyötrő bánatomnak sűrü zokogása
Ott már szaporodik én gondolatomra;
Hogyan járhatnék én végső órámra:
Én szegény lelkemnek kimulására?!
Tudom is jobb volna holtom mint éltem,
Hogy koporsóba tennék én holttestem;
Ottan megnyugodnék minden tetemem,
Bánat sem tusakodnék úgy én ellenem.
Azért valamerre lépnek lábaim,
Soha meg nem szünnek sirástul szemeim;
Bánattal teljesek minden óráim –
Jaj megemésztenek titkos vétkeim.[42]
Árváknak tútora édes Istenem
Elégöld meg kérlek esedezésem,
Elég immár bujdosni énnékem,
Nyugoszd meg mennyégben én szegény lölköm.
* * *
Nemz. muz. kézir. quart. 173. VIII. Hogy e régi ének már a XVII-ik
században is létezett, bizonyítja azon körülmény, miszerint a XVII-ik
századi Szencsey György-féle dalkönyvben is benne volt, mint a
tartalomjegyzék mutatja; azonban ez ének Szencseyből több levéllel
együtt kiszakadt, kivévén az utolsó strópha előtti sort s az utolsó
stróphát, a mely csak Szencseyben van meg.
T. K.

BOKROS BÚ HABJAI…
– A XVII-ik századból. –
Bokros bú habjai rám tódultanak,
Minden örömemtől már megfosztanak;
Hegyes mérges nyelvek én reám szólnak:
Ezek főokai bujdosásomnak.
El kell menni, noha nehéz szivemnek,
Nincsen nyugodalma árva fejemnek,
Bús orczámon csorog könyje szememnek,
Mély bánatba merült kedve elmémnek.
Érzem nyavalyámat, igen busulok,
Sokáig ez helyben nem maradhatok;
Kengyelben a lábom, úgy abrakolok –
Keseredett szivvel utnak indulok.
Könnyeznek füvek fák bujdosásomon,
Sirnak az vadak is sok sirásomon,
Kősziklák repednek jajgatásomon, –
Irígyim örülnek bujdosásomon.
* * *
Az elébbi dalnak ime variatióját egy dalfüzetkében találtam, mellyet
boldogult édes apám Thaly Lajos, 1807. april 13-án irt egybe; ebből
látszik, hogy e XVII-ik századi dal még a jelen század elején is élt.
T. K.

IFFIUSÁG MINT SÓLYOMMADÁR…
– A XVII-ik századból. –
Iffiuság mint sólyommadár
Akkor víg ha szabadon jár;
De jaj nekem szegénynek már,
Vigasztalást szivem nem vár.
Mert elkölt már szabadságom,
Elrejtözött örömnapom,
Fölvirradását nem várom,
Míg föl nem jön kivánt napom.
Mint ősszel kis fülemüle
Kinek énekelő nyelve,
Ki be van szegény rekesztve,
Lehajtván bánkódik feje.
Hol mások járnak kettesen
Mint egy Apolló kedvesen
Fejem lehajtván könnyesen –
Nézek csak nagy keservesen.
Mennék én is ha mehetnék,
Szárnyamra ha fölkelhetnék;
Így magánosan nem élnék,
Mint madár társat keresnék.
De meg vagyok határozva,
Szabad fejem bé van zárva,
Olyan vagyok mint az árva
Nagy bánatban elfáradva.
Óh én keseredett fogoly
Kinek szabadsága nem foly,
Vagyok mint félig megholt, oly,
Majd megemészt a bú mint moly.
Meghervadott bennem a szű
Mint az gyenge lekaszált fű,
Reménségem is majd meghül,
Mert kivánt napom fel nem jün.
Mely boldogok lám az vadak
Kiknek a zöld erdő házok,
Mert ők senkitűl nem várnak,
Ott sétálnak, hol akarnak.
Környül vett már az sok kétség,
Isten egyedül reménség,
Kitül van minden erősség, –
Tűlem is ő tiszteltessék.
Óh én kegyelmes Istenem
Így kell-é szegénynek élnem?
Hogy nem folyhat az reményem
Felviradván napom, fényem.
Fogság után hadd örüljek,
Mint madár szabadon éljek,
Hogy ő meg ne keserednék,
És sirván reád ne nézzek.
Mert elváltam kedvesemtül
Mint gerlicze ő társátul;
Igen távul vagyok attul
Reméntelen szívem busul.
Adja Isten, hogy lehessek,
Valaha veled élhessek;
Ezt ohajtja ez a lélek
A kié ez a kis ének.
* * *
Szencsey, és a Mátray-codex, úgy nemz. múz. kézir. hung. oct. 74. V. de
hiányosan.
T. K.

ISTEN ÁLDJON MEG…
– A XVII-ik századból. –
Isten áldjon meg édes barátom,
Jó hitvöstársom szivbül kivánom
Az házasságra van gondod látom
Azért ez rendet tarts(d) meg javallom:
Lába nyomáért vadat ne kergess,
Kecskét gyapjáért soha ne fizess,
Üres tarisznyával lovat ne kergess:
Nyősző legénynek ez az rend helyes.
Arany ezüstért, czifra ruháért,
Leányt el ne végy koszorujáért,
Előtted való szép járásáért –
Inkább szeressed jámborságáért.
Hasonlót keress tennen-magadhoz
Ki hasonló lesz állapotodhoz:
Egyenlő légyen szegény korodhoz:
Ne hányja semmit nem hoz házadhoz!
Jóllehet hogy ezt én nem próbáltam:
De jó barátom házánál láttam;
Az asszony dolgát ott megtanúltam,
Urához ilyen szavát hallottam.
Mond az urának: egyél ha hoztál!
Hogy megkészítsem: mondd meg, mit adtál?
Üres konyhára mért házasodtál?!
Egyél kenyeret – nincs egyéb annál.
Az szegény férfi nem tud mit tenni.
Szégyenletében az vizet veszi
Száraz kenyerét azzal öntözi,
Az asszony szavát sirván könnyezi.
Koporsójáig jász[43] dolga annak
Kinek szemére effélét hánynak;
Csak rozs-kása is kit szivbül adnak
Mézes mácsiknál jobbízü annak.
Régi beszédben igaz közmondás:
Tanulj másokrúl, hogy sok bút ne láss;
Az igazmondás nem emberszólás:
De az rosz asszony holtig való jász.
Azért barátom adom tudtodra,
Köllő tanácsom ne vessed hátra:
Körmötlen lévén ne hágj nagy fára –
Hogy vissza ne dülj fejed lágyára.
Mely nehéz dolog az erőtlennek
Nagy fát levágni az csonka kéznek,
Gazdag lányt kérni szegénylegénynek:
Csufolják őtet szemtelen légynek.
– Isten engedjen néked is egyet
Kivel holtig élj, egy tiszta szűzet,
Mint szelid bárányt egyűgyü[44] jegyest –
Istenért kérlek: ne végy kevélyet!
Ruháson azért soha ne kapjál
Ki után aztán ne pásztorkodjál;
Nagy kincsért pályát soha ne fussál:
Végre Dunáról szomjan ne jussál.
* * *
Meg van Szencsey György XVII-ik századi dalkönyvében, a muz.
kézirattárában is (hung. oct. 74. IX.) egy hihető 1792-ben kiadott
ponyvairodalmi nyomtatványon. Egyiket a másikból egészitém ki. Különben
eme nyomtatvány kiadója még egy végversszakot biggyeszt oda, melyben
magát ezen nálánál legalább egy századdal idősebb dal szerzőjének
hazudja:
„Az ezerhétszáz kilenczvenkettőben
Augustusnak első hetében
Rendszerént irtam Váczon versekben –
Nem hogy valakit csúfolnék ebben.“
Bizony nem másokat: maga-magát tette csúffá e toldalék-vers által. Ugyan
e költemény megvan az oct. 74. XVIII-ban is, ott meg azt fogja rá kiadó,
hogy e verset ő 1789-ben irta; látszik hogy egyik sem igaz. Ugyan e szép
költemény él még ma is töredékesen a székely nép ajkain. (L. Kríza
„Vadrózsák“ czím alatt összegyüjtött székely népdalait I. k. 260. l.)
T. K.

BOLONDSÁG VOLT…
– A XVII-dik századból. –
Bolondság volt nádhoz bizni
Ki szépen föl szokott nőni:
De mihelt az szél kezd fújni –
Mindenfelé kezd hajlani.
Én is biztam egy nádszálhoz,
Ki elhagyott, hajlott máshoz;
Kiért immár végórámhoz
Közel vagyok halálomhoz.
Nagy örömöm siralomra
Régi kedvem óhajtásra,
Fordult bennem jajgatásra –
Kit nem felejt szivem soha.
Én te reád nem haragszom
Én édes szép virágszálom,
Noha tűled meg köll válnom –
Ennek oka más, jól tudom.
Fekete jászban jár szivem,
Mert nincs immár semmi kedvem,
Hogy elhagyott szép szerelmem
Akkor érte búban estem.
Ily kedves jóakarómat,
Kézhez kötött madarkámat
Ki kivánta nagy sok jómat –
Elszalasztám szép sólymomat.
Immár bárcsak néha-néha
Lépnél az én szállásomra,
Hogy láthatnálak valaha
Az irígyek boszujára.
Az mit szivem nem reméllett
Mast szerencse abban ejtett,
Kiben szivem dicsekedett:
Rólam szive feledkezett.
Nincs oly öröm ki végtére
Ne fordulna keserűre;
Ne örüljön senki szíve:
Míg madara nincs kezébe.
Oly nehéz madarat fogni:
Mint sebes szél után futni;
Vagy szerencsét hátul kapni
Az kit meg nem foghat senki.[45]
De már bárcsak valahára
Repülnél az ablakomra:
Tudod sokszor galamb-módra
Csókot adtam ajakidra.
Siratnálak hogyha szánnál.
Megfognálak, ha megvárnál;
Eddig szivem enyém voltál:
Nyugszik szived immár másnál.
– Nem óhajtok[46] csak hallgatok
Mert azzal sem használhatok;
Másoknak én példa vagyok –
Kérlek rólam tanuljatok!
* * *
Szencsey György daloskönyve, megvan egyébiránt egy régi vásári
nyomtatványban is, (nemz. muz. hung. oct. 74. II.) a kettőt egybevetém s
egymásból egészítém ki. E költeményből nehány töredékes versszak ma is
él a homoród-melléki székely nép ajkain. (L. a Kríza által „Vadrózsák“
czím alatt kiadott székely népdalokat, I. k. 97. l.)
T. K.

SZOMORÚ MÁR NÉKEM…
– A XVII-ik századból. –
Szomorú már nékem járásom, kelésem,
Talán ez világban nem lészen örömem:
Mert az én édesem eltávozott tőlem,
Kiért elbágyadott, s szomorodott szívem.
Látom a tavasznak mindenek örülnek,
Gyenge violákból koszorúkat kötnek:
De az én bánatim mind csak öregbülnek –
Mert nehéz gyötrelmek szivemen nem szünnek.
Zengedez az erdő sok szép énekszókkal
Tündöklik a mező sok szép virágokkal,
De én szegény fejem csak búval bánattal,
Világbul kimúlok iszonyú kinokkal.
Látd mely csudálatos a szerelem dolga!
Nincsen ez világon őnekie mássa;
Nincs oly erős bástya ki őtet megtartsa –
Mert a kővárat is meg meri hágnia.
Áldjon meg az Isten téged édes rózsám –
Ha már nem lehet is veled mulatásom;
Kérlek édes szívem vegyed ez irásom
Jó szivvel-lélekkel, kedves tulipánom.
Akarnám megtudni szivednek szándékát,
Én szivemhez való szived ajánlását,
Kiért az Istennek várjad ő áldását:
Mert megszegted szivem szavad fogadását!
Ne csalogass kérlek, mondd meg akaratod,
Hogy mint bizzam hozzád, mutasd meg szándékod,
Ha igaz légyen-e a te ajánlásod,
Hogy a mit mondottál azt meg nem másítod.
Kérlek édes szivem, kérlek hogy tudósíts,
Hogy az én szivem már több búba ne merítsd;
Eleget kinzottad elbágyadott szivem –
A kit meg nem mondhat te előtted nyelvem.
Talán azt gondolod: hazudok előtted;
De biz édes szivem – majd meghalok érted;
Ugyannyira lettem elbusúlt szivemben:
Az jártoni erő sincsen már testemben.
Olyan vagyok, higyjed, mint szélvészben madár
Kit a záporeső ugy ellankasztott már –
Szárnyai nem birják, nem is járhat immár,
Mindenfelől szegény fejére vesztet vár.
Olyan vagyok én már, mint útfélen az ág
Kit valaki levág – mindenik reá hág,
Minden utonjáró reá tapod és hág,
Minden utonjáró reá tapod és hág.
Azért immár nékem a koporsó készen –
Kiben már énnekem temetésem lészen;
Az fejem fölött is egynehány vers légyen
Mely emlékezetet énrólam is tégyen:
Itt fekszik egy árva, itt eltemettetett,
Kinek már éltében a bú véget vetett;
Nyúgodjon ő szegény, birja az egeket:
Mert éltében egyért ő sokat szenvedett.
* * *
(Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXXVI-ik és több fűzetekben.) E régi
éneket én ódon szójárásaiból következtetve XVII-ik századbelinek tartom,
bár ugy látszik, hogy itt-ott a mult századi kiadó toldozott benne.
Erdélyi is közli három első versszakát.
T. K.

SZEGÉNYLEGÉNY DALA.
– A XVII. századból. –
Szegénylegény dolga
És keserves gondja,
Sok búbánat, keserűség
Mindenfelől éri inség
Az szegénylegényt.
Bujdosik ő sokszor –
Törődik olyankor
Búdosásban, fáradságban
Sokat busul járásában
Az szegénylegény.
Életét rendölni
Mely felé hajtani
Nem tudhatja mért fogyasztja
Eszét, kedvét csak forgatja
Az szegénylegény.
Oskolát elhagyván
Társaitul válván
Már nem tudja: mellyik utra
Magát adja nagy bujába
Az szegénylegény.
Bujdosásra menne
Nagy-idegen földre:
De szerencse ha nem szolgál –
Bánatjában csaknem meghal
Az szegénylegény.
Házasodni nem mér
Mert sok költséget kér,
Hogy személyét kötelezze
Magát adja bánatjában
Az szegénylegény.
Az katonakenyér
Kit szegény karddal nyér:
Nem szokhatná, mert koplalna
Soha penig jól sem lakna
Az szegénylegény.
Mesterséghez fogni?
Nehéz már tanulni,
Mert az munkát, pirongatást
Nem tűrheti inaskodást
Az szegénylegény.
Hogyha kanczellista,
Avvagy patvarista
Ő akarna lenni: módja
Nincsen hozzá, csak nyavalya
Szegénylegénynek.
Urak prevendájok
Nehéz szolgálatjok,
Éjjel-nappal nem nyughatik
Az uraktul csak szidatik
Az szegénylegény.
Hogy szemesnek való
Az játék, ajánló;
Ott az czifrák és az nyalkák
Pirongatják és hurítják
Az szegénylegényt.
Tányért sem akarna
Udvarban nyalnia:
Mert ily nótát, ily regulát
Régen hallott ilyen sróphát
Az szegénylegény.
Hogyha volna kedve
Az barátéletre:
Sanyarúság most élete
Ott is lenne szenvedése
Szegénylegénynek.
Csép, kasza: nyavalya,
Sulyos annak gondja –
Mert föltöri az tenyerét,
Elfogyasztja kis erejét
Szegénylegénynek.
Sima tenta, penna;
Még azt is megunja;
Az kapának az ő éle
Vastag látszik az ő nyele
Szegénylegénynek.
Béres, szolga ha lész
Szokatlan ahhoz lész,
Ugyan kirí az kezébül
Ekeszarva mindenestül
Szegénylegénynek.
Jobbágyságot üzni
Föl-faluban lakni:
Űzik, hajtják ur dolgára,
Sok pénzt kérnek portióra
Szegénylegénytül.
Házrul házra járást
Szégyenli koldulást,
Mert mindenütt pirongatják
És jó szivvel nem is látják
Az szegénylegényt.
Azt vetik szemire:
Vagyon még ereje,
Dolgozással elélhetne
Henyélést ha elkerülne
Az szegénylegény.
Nem gondolnak véle
Hogy üres az béle;
Nem tudhatják tudományát
Csak ugy tartják mint ostobát
Az szegénylegényt.
Ha rókamál nincsen
Az mentéje szélin:
Bár Salamon tudományát
Fölülmulja okosságát
Az szegénylegény:
De nincs böcsületi –
Mert azt nem nyerheti
Pénz, fajlendis[47] köntös nélkül,
Az asztalhoz elő sem ül
Az szegénylegény.
Azért szegénylegény,
Mindenütt jövevény,
Bizza dolgát Istenére
Az ki vigyáz életére
Szegénylegénynek.
Ez fölvészi baját
Minden sulyos gondját,
Fölemeli még valaha
Csak őt el ne hagyja soha
Az szegénylegény!
– Ki ezt szerzette volt:
Az sokat próbált volt,
Sok inségben, bujdosásban
Életében az országban
Ez szegénylegény.
* * *
Szencsey dalkönyvéből.

MENYEKZŐBEN.
– A XVII-ik századból. –
Hallod-é pendíts(d) az lantot!
Hadd oszszam szépen az tánczot;
Leány fogd az aranylánczot –
Ne tégyen az köztünk gáncsot.
Szépítesd gazda az házat,
Hordass ki tányért és tálat,
Vitesd ki az hosszu asztalt,
Rendelj helyt, tánczot és tágast.
Az ki nem akar mulatni
Vagy pohár bort elköszönni
Idején mondjuk: menjen ki
Rendeljük más szállást neki.
Erre gazda jól is vigyázz
Ifjakat mikor tánczba látsz
Ollyankor vigan azt kiálts(d):
Hegedős! három most a táncz!
Tánczközben töltsed az bort is
Ne légyen panasz abból is,
Vigyázz az asszonyokat is
Ne hagyjad szomjan őket is.
Állj félre az ki bánkódol,
Itt bizony nem morgolódol!
Vagy igyál, vagy penig tánczolj –
Egyébkint köztünk nem lakol.
Vőlegény, megkéméljd magad
Az borral gyomrod ne bántsad
Tánczban lábod meg ne fáraszd,
Virradtig hogy meg ne unjad.
Lesz neked még más dolgod is
Munka köll higyjed ahhoz is;
Bement már a menyasszony is –
Menj utánna sirva te is.
És az elmédben forogjon:
Most rövid éjszaka vagyon;
Az álom rajtad ne fogjon:
Az párta kontytyá változzon!
* * *
Mátray-codex.

A BOR, MAJD A VIZ DICSÉRETI.
– Töredék a XVII-ik század második feléből. –
Bachus.
„. . . . . nagy az én értékem,
. . . . . szőllőhegyek jószágim énnékem;
Nohát hiveimnek serege jőjj elő!
Az kiknek gégéje boromat lenyelő.
Miles. (Szegszárdy, hadnagy).
Én az mint látjátok vitéz ember vagyok:
Az hires kopányi lobonczok hadnagyjok;
Az bor dicséreti énnálom is nagyok –
Az kik ezt gyalázzák: meggorombult agyok.
Az hideg félsz miatt néha majd megfagyok,
Az röttögés miatt földre majd lerogyok,
Lölkömben, testemben majd csak el nem fogyok:
De csak igyam jól bort – félelmet elhagyok.
Első tekintettel ugy félek mint a nyúl
Hallván hogy ellenség hozzánk közel dul-fúl;
Már sok jó legény is halálbul majd kimúl –
Az pihegés miatt immár csak meg nem fúl.
Sok az g.....ában csaknem hányat rezet:
Mikor fülünkben csöng a török nevezet,
Mikor generális minket harczra vezet,
És majd ellenséggel szükség fognom kezet.
De ha kettőt-hármat borban jót köppentünk,[48]
Ámbár egyelsőben igen megdöbbentünk:
De Bachus zsirjával hogyha gégét kentünk –
Ellenség köziben bátorsággal mentünk.
Egy két ital bortul az sziv leszen bátor,
Nem fél ha felvonva van sok török sátor,
Tudom cserben nem hagy majd engem a bátor –
Kinek lakodalom köll és nem hitván tor.
Musttul bátorodnak az félelmes szivek,
Hogy vetik sok nyilat bár ránk ott kézivek:
Sok törököt vágunk, kikkel laknak nyivek –
Az boritalt azért keressék az hivek!
Mi lehet szebb virtus, mint az szép bátorság?
Melylyel együtt járhat az szeléd jámborság;
De meg azt nem mondom, hogy jó az latorság,
Félelem peniglen merő azon kórság.
Méltó hát dicsérni illy nagy jónak okát;
Ki bort bőven iszik: ereszt kövér tokát,
Noha az ki iszsza az fölötte sokát:
Néha homlokukon ütik csákán fokát.
Kántor.
Az mint vitéz hadnagy Szegszárdy uram mond –
Egészen rá hagyom…
Csak alig dudolok hogyha borom nincsen
Mellyet én nem adnék semmi drága kincsen.
Az fazék üresen telesnél jobban kong:
Kántor ha jó borral megtelik jobban dong.
Fazekas ha herpent: jól forog az korong –
Ha így nincs, bár érje hátomat nagy dorong.
Poéta.
Igaz; kántor torka az bortul megzendül –
Úgy, hogy az hiveknek fülök is megcsendül;
Kántorral poéta szint’ egy huron pendül:
Tapsolnak mindketten mikor szőlő zsendül!
Bor nélkül elmének lassan futhat lova,
Olly tompa s ostoba, kemény mint a kova;
Hányjaveti magát széjjel ide s tova:
De mégsem csinálhat futó verset soha.
Minap egy patronus szegény voltom szánta:
Borral megitata – elmém azt nem bánta,
Mert a sok szép verset csak úgy szórta hánta:
Akkor én poémám ugrott, s nem volt sánta.
Ha penig hasamban töltök csak hóvizet:
Akkor a poézis nékem karcsún fizet,
Alig irok verset kilenczet vagy tizet –
Az is penig nem ad semmi kedves izet.
De ha borkát iszom: verset irni merek.
Mert bennem buzognak az versszerző erek.
Majd a papok beszélnek, s a bor dicséretére a Szent Irásból helyeket
idéznek, péld. az
Első pap.
Mikor Christus rendelt új testámentomot
Szerzett végvacsorát, szent sákramentomot;
Ez dologban látunk illy fundamentomot:
Bor dicséretinek nagy argumentomot.
Ez borral, nem vizzel őket szolgáltatta
Bornak nemzetségét[49] ezzel tudnunk adta;
Illy nagy méltóságra az bort méltóztatta:
Az szent vacsorában szent eszköznek hagyta.
Majd a kánai menyegzőt, a viznek Krisztus által lett borrá változtatását
hozta elő, mire mond a
Második pap.
Be okossan szóllál tudós bölcs próféta –
Nem hijában fejér szakállad mint kréta, stb.
Első pap.
Szintugy megérdemled az papi süveget
És az fejér lovat, s az boros üveget:
Mert most szád vanitást bizony nem csevegett!
Asszony.
Édes komámuram, míg én leány voltam:
Az bor szagátul is majd csak meg nem holtam;
De minekutánna aztán férjhez mentem:
Ez nagy irtózástul csak könnyen megmentem.
Addig kóstolgattam a bort lassan-lassan:
Megtanultam végre inni hatalmassan.
A boros üveget szintugy ápolgatom –
Mintegy kis gyermeket ölben hordozgatom.
Nemes ur. (Nobilis).
Megvalljuk jó asszony, jól szóltál nem rosszúl, –
Noha mint az hajad: elméd nem oly hosszú.
Én is szóllok egyet kedves jó feleim,
Nemes ember vagyok, mert grófok eleim,
Vagynak tömlöczeim, lánczaim, s kötelim,
Jus gladii-t hagytak rám nemes szüleim.
Uri voltom szerint uri asztalt tartok,
Oda eljöhettek…
De ha jól nem isztok: a nagy magas partok
Megütnek…
Bizony semmi volna a gazdag vacsora:
Hogyha az gazdának nem volna jó bora.
Vidám muzsikák is úgy nem pendülnének
Hegedű s czimbalom meg nem zöndülnének,
Fülek víg hang miatt meg nem csendülnének,
Tálak a táncz miatt meg nem rendülnének.
Hegedűs vonóját ha gyantával feni:
Semmi – ha csak borral torkát meg nem keni,
Jól iszik s a helyét ugyan megnyökkeni –
Nótáját jó kedvvel meg lehet érteni.
Nohát muzsikásim most is muzsikátok,
Pendüljön, mert már ma borral jól lakátok!
Vinczellér.
Mások háta megett sunyorgó zsellérnek
Talám szabad szólni szegény vinczellérnek!
Igy én is ha lehet majd a latban vetek,
Szóllok egyet-kettőt, valamit tehetek,
Bor dicséretében a meddig mehetek –
Mellynek gyalázója biz én sem lehetek.
Elmondja milly sok munkába, fáradságba kerül mig a szőllő megérik, s
borrá lesz; elésorolja a szőllőtolvajok és seregélyek elleni
fáradozásokat, s végzi:
Mindazt valamire nagy munkával jutunk
Méltó megböcsülni, mire néz ez utunk –
Nohát a pinczében légyen forráskutunk!
Neptunus.
Én vagyok Neptunus, vizeknek királya,
A nagy tengereket hatalmam megszállja:
Talám Bachus bennem mássát feltalálja!
Istenek egymással noha nem pörlődnek,
Egymásra fenéül nem köszörülődnek,
Mint az szilaj kosok ők nem türkölődnek,
Patvarbeszédekkel sem nem zörgölődnek…
Mindazáltal én is ha méltóságomat
Szépen declarálom hatalmasságomat:
Azzal megjelentem bölcs okosságomat.
Erre előszámlálja a tengereket s folyóvizeket a melyeken ő az úr, s
ajánlja a szólottaknak, hogy vallják be a viznek jóságát és hasznosságát
is. – Az idősb pap válaszol beszédére, s megadván a viznek is a magáét,
a Szent Irásból is idézget szavai támogatására. Dicséri a vizet a
philosoph is, mert ugymond: ha a föllegek vizet nem adnának, hát bor sem
teremne. A kereskedő dicséri a vizeket mint a közlekedés csatornáit, az
orvos a fürdés általi gyógyerejöket, sőt a poéta is megszóllal:
Nekem is fejemet ha bor megbódítja:
Versem nem jobbítja…

Majdnem rendre mind megszóllalnak újra, s dicsérik a vizet is, és a
tulságos boritalt gyalázzák:
A tobzódók ollyak mint rút hitvány vázok,
Szinek: mint korsónak sárga, kormos mázok;
Hirtelen bémennek mélyére a sirnak –
De nagyobb az a mit a szent könyvek irnak…
s itt a következő – mint látszik utolsó – levél ki levén szakadva: a
költeménynek vége. Az első levél is ki van szakadva, s a következő
szintén roncsolt lapon a versek – gyanithatólag Bachus szavai – azon
csonkán kezdődnek, mint a vers elején irám. Általában az egész kézirat
igen gyarló állapotban van, és fölötte nehéz olvasatú; alig volt valaha
nehezebb olvasatú kézirat kezemben a XVII-ik századból, kivéve Bethlen
Gáborét. Meg kell jegyeznem, hogy a jelen költemény terjedelmes, és én
csak az érdekesebb részeket szemeltem ki, az összefüggést a hol kell,
jegyzetek által eszközölvén, a mint az olvasó láthatja. Ily módon mégis
fogalmat nyerünk az egészről, a melynek csak hasznára válik az, hogy
igen-igen gyenge, sőt ma már majdnem teljesen értéktelen részei
elhagyattak. Létezik az eredeti kézirat a nemzeti múzeum kézirattárában,
hung. oct. 39. Időkorát azért teszem a XVII-ik század második felébe,
mert a „labancz“ szó 1672-ben vagy 73-ban keletkezett.
T. K.

RÉGI FELKÖSZÖNTÉS.
– A XVII-ik századból. –
„A régi magyaroknak bortköszöntő szólások ily szavakkal végződött:“
Vivat sincera sincerorum sinceritas!
Kurv’ az anyja rosz embernek, egy szó ugy mint száz!
A ki minket hátunk megett, nem szemben gyaláz.
Ollybá tartom rosz embernek reámszólását:
Mint szeméten gubás ebnek az ugatását.
Hadd koptassák a nyelveket haszontalanúl:
Engem sem hágy én Istenem gyámoltalanúl!
Ökör iszik kelve, ember barátságért.
Jó bor e’ gazda
Jó szőlő hozta,
Az Ur Isten áldja meg
A ki ezt kapálta,
A ki ezt hozatta,
A ki ezt megiszsza.
Iszsza már! Iszsza már!
Kend isz-szamár!
Ez a pohár bujdosik –
Illyen a barátság!
Kézrül kézre adatik –
Illyen a barátság!
Nossza pajtás tölts innom –
Illyen a barátság!
Feljebb töltsed poharom –
Illyen a barátság!
Illyen, illyen, illyen az, illyen az barátság!
Egyet tojik a fürjecske – rirom, rárom, rárom!
Retye-rutya, szénám renden, rendem, rendem, rárom!
Sárga rigó – tarka turó – rezes kalapácsot,
Bükkfa-nadrág, tüdős hurka, mámoros kovácsot.
Komámasszony félre csapta paszamántos kontyát
Czigányasszony ölbe hordja visító porontyát.
Förödjünk meg komámasszony elég nagy a kádja,
Hagyma, répa, répa retek légyen kamarába!
Jaj be bolond ének, pajtás, se füle se farka!
Száz esztendős kanverébnek – száz esztendős kanverébnek
Hátul van a farka, hátul van a farka.
Veszszen el a világ, maradjon a szőlő:
Mely kapálás nélkül légyen mindíg termő;
Torkainkat nedvesítse
Az elménket ékesítse,
Hajts! hajts! hajts! egy itallal fel is hajts!
Nossza pajtás: te is hajts! –
Vagyon egy főváros, melynek neve Buda,
Buda mellett egy víz, melynek neve Duna,
A Dunában egy hal, melynek neve harcsa:
Egymás-szeretőket az Ur Isten tartsa!
Éljenek azok
A kik igazok!
A kik nem igazok:
Légyenek gazok!
Adjon Isten minden jót!
Tele légyen mind a pincze, mind a bót;
Ne légyen a ruhánkon semminémü fót,
Szolgáljon a magyarnak oláh és a tót!
Adjon Isten minden jót!
Bort, pecsenyét, olcsó sót,
A lengyelnek sok borsót –
A németnek koporsót!
Adjon Isten egészséget,
Magyarok közt egyességet
Bort, pecsenyét, békességet –
Szép, jó feleséget!
* * *
(Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. LXII.) Régi nyomtatvány. Több verse
azonos a 130-ik lapon következő „Sokan szólnak…“ XVII-ik századbeli
énekével.