Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (2. kötet) - 7

Utra úgy bocsátotta.
* * *
A Mátray-codexből.

JAJ MELY SZERENCSÉTLEN…
Jaj mely szerencsétlen, időre jutottam,
E csalárd világgal mindaddig játszottam:
Édes nemzetemtől messzére jutottam,
Irígyek nyelvére bezzeg rá akadtam.
Születésem nékem erre a világra,
Szerencsétlen vala már minden órája
Melyen édes szülém e világra hoza, –
Irigyektől virradt szegény fejem baja.
Rútul meggyalázott a gonosz szerencse,
Földre letapodott az irígyek nyelve:
Kiért az Ur Isten őket szégyenítse,
Úgy mint Antiókust e világ nevesse.
Kinek tégyek panaszt, Istenem, nem tudom!
Az irígyek között látom, nincs gyámolom;
Mindeniknek szája reám tátva vagyon,
Közöttük nyugtomat nem lelhetem sohun.
Óh én szerencsétlen, keseredett árva
Kit irígy mint darázs rútul megmardosa,
Érettem a Krisztus sokat türt s fárada –
Irígyektől megment szent vére hullása.
Nem volna szivemnek keserves fájdalma:
Nálamnál jobb volna fejem gyalázója,
Szép hirem s nevemnek eltakarítója –
Édes nemzetemnek gyászban borítója.
Nem vétek senkinek: mégis bűnös vagyok,
Az irígyek között látom csak csúf vagyok,
Valamerre mégyek, kelek, vagy fáradok:
Mindenütt fejemre gyalázatot hallok.
Engedd meg Istenem ily álnok hamisnak
Oly végek ne légyen mint Antiókusnak;
Vagy pokol fenekén kinlódó Dromónak
Ki soha nem látja fényét a szép napnak.
De mind elszenvedem az én Krisztusomért –
Ki keresztfán ontott érettem piros vért;
Tőle várok én is jutalmat és nagy bért,
Hiszem Krisztusomat: jutalmat ád ezért.
Jól tudom Krisztusom, hogy értünk megholtál,
A magas keresztfán értünk vért ontottál,
Ellenségidnek is te megbocsátottál,
Szeretetet ezzel mihozzánk mutattál.
Én is bocsánatot mindenektől kérek,
Bocsásson meg nékünk te szent Istenséged!
Ne légyen hijában sok kinszenvedésed,
Érettünk kiontott drága piros véred.
Látod én Krisztusom, hogy megszomorodtam,
Az irígyek között mint megnyomorodtam;
Ha szent Istenséged nem könyörül rajtam:
Szegény árva fejem meghal nagy bánatban.
Hozd fel reám kérlek azt a drága időt
Kiben vigasztalj meg az irígyek előtt;
Hogy ne vegyen rajtam minden irígy erőt, –
Hirem s nevem légyen gyöngy mindenek előtt!
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XLIX. Ez ihlett ének igen régi,
valószinüleg még a XVII-dik századból való.
T. K.

SÖTÉTSÉG FOGÁ…
– A XVII-ik századból. –
Sötétség fogá napom világát
Homály borítá fényes csillagát,
Szerencse rántja ő adományát –
Még öregbíti szivem fájdalmát.
Az erős gályák mikint haboktul
Széjjelhányatnak sebes szélvésztül:
Igy elmém busul nyughatatlanul,
Fárad, gyötrődik illy szertelenül.
Ennyi sok kinom szivem ha látnád:
Sok gyötrődésim tudom megszánnád,
Előbbi kedvedet hozzám mutatnád,
Árva szivemet megvigasztalnád.
Reméntelen lesz higyjed, életem
Tenálad nélkül édes szerelmem,
Én hűségemért ha elhagysz engem –
Jaj, az koporsó lészen én helyem!
De kérlek lelkem, tekints szolgádra,
Ne siess kérlek nagy halálomra,
Forduljon kedved én siralmimra,
Éretted sok könyhullatásimra.
Néked szolgáltam, tudod édesem,
Te is ajánlád magad akképpen:
Megmaradsz hozzám végig hűségben –
Mire hát gyötresz illy keservesen?!
Ezüst, arany, gyöngy – minden marhánál[94]
Kedvesb vagy lelkem nálam azoknál,
Nem kivánok már többet náladnál
Valamig lelkem testemtül megvál.
Szomoru szívvel földnek gyomrában
Jaj mint bészállok az koporsóban,
Nem lészen tovább éltem valóban:
Ha szerelmednek gyötresz lángjában.
Óh kedveskedő szép mulatások,
Gyönyörüséges folyó szép csókok,
Gyengéden való ölelgetések:
Nem hittem búra hogy juttassatok!
Reád szemeim vérrel fordulnak
Minden vérerek bennem pozsognak[95]
Hol piros, fehér… gyakran változik,
Szerelmed miatt mert nem nyughatik.
Örvendeztető kedves virágom:
Én kinlódásomban légy orvosom!
Lám neked adtam én ábrázatom,
Hittel fogadom – meg sem másolom.
Tölts(d) be édesem ajánlásidat,
Ne tarts(d) kötözve gyenge rabodat;
Mit vétett szegény, hogy haragodat
Rajta igy tartod, állod boszudat?!
Valjon mit használsz friss termeteddel:
Hogyha nem közlöd te szeretőddel?!
Viszont elmúlik higyjed ezennel –
Ha nem vigadsz is szép szeretőddel!
– Illy sirást tőn egy ifju magában,
Halálát várja végórájában;
Csak szerelmének volna ölében:
Bátor kimulnék lelke az helyben!
* * *
Mátray-codex.

ÁM UGY LÉGYEN…
– A XVII. századból. –
Ám ugy légyen mint akarod!
Te magad kevélyen tartod,
Szivem kinját te nem szánod –
Valjon meddig lészek rabod?
Elmaradtam barátimtul,
Minden jóakaróimtul,
Szerelmes szép beszédektül,
Távol estem mindezektül.
Szép dolog volt az szabadság, –
Higyjed bizony nagy uraság,
Kit nem kötelez az rabság
Ott uralkodik vigasság.
Még anya szebbet náladnál
Nem szült kedvemre magadnál,
Bár csak nékem jó szót adnál –
Megkeresnélek házadnál.
Meggyőzött engem szerelmed
Rabjává tött te szépséged,
Sőt valamig tartja kedved:
Békódat rajtam röngöthetd.
Mondd meg szóval, vagy izend meg,
Ne forrjon benned az méreg,
Szép szerelmeddel enyhíts meg –
Rajtam békódat tágíts(d) meg!
Mosolygó szép ajakidat
Rózsa szinű szép orczádat
Fordíts(d) hozzám, hadd csókoljam
Gyenge piros két orczádat.
Mint az héja az csirkéket
Körme közé szedi őket,
Ugy tépi gyenge testeket
És szaggatja ő szíveket:
Így szép szerelmed énnékem
Körme közé veszi testem,
Ugy tépi szaggatja szivem –
Azt mondja, hogy nem szán engem.
Nincs ég alatt nagyobb jószág:
Mint az igaz állandóság
És tökélletes igazság –
Ott uralkodik vigasság.
Mennyi csillag az kék égen,
Mennyi fövény az tengerben,
Mennyi hajszál az fejeden:
Annyi jókkal áldjon Isten!
– Ezeket nem igen régen
Szeretőm miatt versekben
Kölleték irnom ez holdban[96]
Elgondolván szerelmemben.
* * *
Ezen becses költeményt, melynek utolsóelőtti versszaka különösen szép, a
Mátray-codex őrizé meg a feledéstől.
T. K.

HOVÁ KÉSZÜLSZ…
– A XVII-ik századból. –
Hová készülsz szivem tűlem elbujdosni?
Az idegen földen ki fog téged szánni?
Hogyha megbetegszel: ki fog hozzád látni?
Most utramentedben méltó megkövetnem
Egy ideig való bucsomat is vennem, –
Miglen engem meglátsz: bús szivet viselnem.
Mi lehet szebb dolog világi életben:
Mint két szép, egymáshoz igaz szeretetben –
Hogyha találtatnak egyenlő mértékben.[97]
Csorgodozó vizben járó kis halacska
Halász álnokságát ki meg sem gondolja:
Az mérget méz gyalánt[98] elnyeli gyakorta.
Az szabad madárnak mindaddig sipolnak,
Álnok madarászok hamis nyelvvel szólnak –
Hogyha megfoghatják: rekesztik fogolynak.
Kijárni sem szabad, kalitkában tartják,
Sugár szép szárnyait tőbül kiszaggatják,
Kicsin szabadsága, – szoros helyen tartják.
Megfogott madárhoz életem hasonló;
Napnak fényét látom, homályban boruló:
Szép gyönyörüségem naponkint elmuló.
Mint megfáradott méh, ki mezőben leszáll
Kedve szerént való virágra ha talál:
Mézet szedvén, gyakran követi az halál.
Sokszor mézes buzát hintnek az galambnak
S az alá lépvesszőt csalárdsággal raknak –
Végre mellyeszteni vizet is forralják.
Sorsa s állapotja igy van már fejemnek
Az ki szerelmében esém egy kegyesnek –
Soha nem lesz vége érte gyötrölmimnek.
Sirván én szivemnek nevekedik gyásza
Mert nem vigasztalja Vénus szép leánya;
Elhagyatott, nincsen ki megvigasztalja.
Óh én szerencsétlen, elhagyatott, árva!
Az ki szeretőmet nem láttam régulta –
Kiért magam adom az szörnyű halálra.
* * *
Mátray-codex.

SIRALMAS VOLT NEKEM…
– A XVII-ik századból. –
Siralmas volt nekem
Világra születnem,
Hogy ezeket kell szenvednem
Melyeket nem reméllettem.
Tigristéjjel talám
Tartott volt föl anyám,
Jaj ki volt az én mostohám:
Bánatját ruházta reám!
Élek-é? nem tudom –
Ha késik halálom;
Óránként nőttön nő kinom,
Jaj hová legyek, nem tudom!
Pusztaságban került
Lölköm búban merült,
Jó reménységemtül meghült…
Óh anyám engem mire szült!
Halállal bajt vivnom,
Világbul kimulnom
Jobb volna, hogysem kinlódnom,
Szokatlan dolgot tanúlnom!
Actéon mint jára
Ebeit magára
Nevelte volt halálára:
Lőn ő neki nagy gondjára.
Nékem is irígyim
Titkos ellenségim
Mérget adának barátim,
Kétszinű jóakaróim.
Ugyanis az jóért
Éltemben sok bú ért;
Holtomig szivemben jászért:[99]
Rosz világ reám mérget mért.
Siratom magamat
Elmúlt napjaimat,
Bizván Istenre gondomat –
Eligazítja bajomat.
De csak a keserves
Lelkemnek gyötrelmes,
Hogy bujdosom mint Ulisses
Ki sokat járt, és lett hires.
Óh napok napjai,
Tengernek habjai,
Életemnek végórái,
Keserű szivemnek jaji.
Bánatim újulnak,
Siralmim nem mulnak,
Orczámrul könnyeim folynak –
Engem az fák is siratnak.
Álljon Isten bosszút
Azon ki nagy sok bút
Énnékem szerzett háborút…
Ő igye[100] is még erre jut!
Jaj hát hogy születtem!
Jaj lészen életem,
Az kinek én nem vétettem:
Jaj attul mit érdemlettem!
Igy siratá magát
Elhagyván világát
Ki naponként mondja jaját,
Húron pöngeti nótáját.
* * *
E szép költemény megvan Szencseynél és a nemz. múz. kézir. hung. oct.
74. I. és III. A kettőt összeegyeztetém. Horváth Ádám kézirati
népdalgyűjteményében is (akadémiai kézirattár) fenn van belőle
hangjegyelt nótájával együtt e töredék, bizonyítván, hogy még Horváth
Ádám idejében is élt a nép ajkain:
„Siralmas volt nekem
Világra születnem,
Hogy ezeket kell szenvednem
Mellyeket nem reménylettem.
Tigristejjel talám
Tartott fel én anyám,
Jaj ki volt az én mostohám
Bánatját ruházta reám!
Sirjak-e? nem tudom
Ha késik halálom;
Óránként nőttön nő kinom
Jaj hová legyek, nem tudom.
Igy kesergi magát
Egy ifju, világát
Elhagyván édes hazáját
Ekképpen siratja magát.
Siratom magamat,
Elmult napjaimat,
Bizom Istenre gondomat –
Eligazítja bajomat!“
* * *
Érdekesnek tartám ezt is ide igtatni.
T. K.

BÚBAN ÉN ÉLETEM…
– A XVII-ik századból. –
Búban én életem, siralomban habzik,
Örömöm pálmája immár nem virágzik,
Sokan én keserves életemet nézik –
De ettől azoknak irigységek hízik.
Induljatok tehát keserves panaszim,
Áradjatok bőven én könyhullatásim;
Most zengedezzetek kemény jajgatásim,
Fájdalommal méltó sok fohászkodásim.
Boldogtalan óra melyben e világra
Születtettem ilyen nagy keserves búra;
Nem fordul én sorsom a mint látom jóra –
Sietnek irígyim mindenkor káromra.
A midőn rózsára fordítom szememet:
Gondolkodásimban nem érzem szívemet;
Veszesztem kedvemet, fogyasztom színemet
Ebben mint tűkörben látom életemet.
Mert valamint rózsa nincsen tövis nélkül:
Úgy az én szivem is nincsen bánat nélkül;
Sok siralmim miatt piros orczám kékül, –
Csak egyedül várok végórát Istentül.
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. III.

IFJUSÁG VIRÁGÁT…
Ifjuság virágát
Legény szabadságát
Bánom hogy elhagytam
Szabad életemet,
Elhagytam víg kedvemet –
Hogy megházasodtam.
Jaj, fáj! mondhatom
Mivel nem tagadhatom,
Hogy éltem siralom.
A míg legény voltam
Becsületet ott kaptam
Hol nem reménylettem,
Főuri dámákkal
Kegyes kisasszonyokkal
Szerelmet cseréltem;
Jaj, fáj! mondhatom
Mivel nem tagadhatom,
Hogy éltem siralom.
Szabadon repültem,
Fájdalmat nem érzettem
Elbágyadt testemben,
Ámbátor kerültem:
De mégis beléestem
Illyen mély veremben.
Jaj, fáj! mondhatom
Mivel nem tagadhatom,
Hogy éltem siralom.
Kedves társaimat
Jószivű barátimat
Érte megvetettem,
Néki úgy kedveztem,
Kedvére cselekedtem –
Ámbár nem szerettem.
Jaj, fáj! mondhatom
Mivel nem tagadhatom,
Hogy éltem siralom.
Szomszédasszonyait
Czimborás pajtásit
Ellenem úgy bujtja
Hogy lankadt testemből
Pihegő mellemből
Lelkemet kifojtsa…
Jaj, fáj! mondhatom
Mivel nem tagadhatom,
Hogy éltem siralom.
Hogyha megbetegszem
S nyavalyám szenvedem:
Semmit sem sajnálja;
Drágán vett kertemet
Sokban került rétemet
Mások kaszálgatják.
Jaj, fáj! mondhatom
Mivel nem tagadhatom
Hogy éltem siralom.
Nagy búmban mit tégyek?
Jaj nekem, hova légyek?
Mert van ily vendégem
Basiliskus sárkány,
Mint fakoptó harkány
Ollyan feleségem.
Sirban estem,
Elevenen temettem
Koporsóban éltem.
Feleségesülni
Ki akarsz házasodni –
Vigyázz, meg ne bánjad;
Hidd el, hogy én velem
Éjjel nappal szüntelen
Csak azt hangicsálod:
Sirban estem,
Elevenen temettetem,
Koporsóban éltem.
* * *
Egy 1780-ban nyomatott ponyvairodalmi füzetkéből. Alakjából s ódon
szinezetéből itélve a XVII-ik század végéig felvág. (Nemz. muz. kézir.
hung. oct. 74. I.)

ÁROKSZÁLLÁSÁNÁL…
(Czigányokról.)
Árokszállásánál volt a veszedelem –
Ennek oka vala kopasz fejedelem
Hajtott, hajtott, majd ráhajtott
Mint oroszlán úgy ordított:
Nem volt engedelem;
Faraónak minden népe
Mind a kanja, mind nőstényje –
Mind szaladának.
Futva rugaszkodik ama kormos fajta,
Utánok egy szürkét f..gatott a vajda:
Hord el fiam, hord a riszát!
Ugord által Dunát, Tiszát!
Rúgd a farmatringot,
A veres nadrág fenekét,
Meg ne fojtsd a f..got,
A jó rozmaringot
* * *
E dal, mely a mult századi szétszórt ponyvairodalmi nyomtatványokban
gyakran eléfordul: a Jászságban és Nagy-Kunságban ma is él nótájával
egyben. Miféle czigányriasztásról szól? nem tudhatni. Pálóczi Horváth
Ádám kézirati népdalgyűjteményében is fenn van belőle hangjegyezett
dallamával együtt ennyi:
„Árokszállásánál volt egy veszedelem
Melynek oka vala kopasz fejedelem;
Hajtott, hajtott, haj, ráhajtott,
Mint a sárkány ugy ordított –
Nem volt engedelem!“
T. K.

MELY KESERVES…
Mely keserves dolog azzal élni
Szives óhajtással fohászkodni –
Kinek szive titkát nem tudhatni,
És meghódulását sem várhatni.
Mint gerliczemadár az erdőben,
Mint bús nyögő galamb az mezőben:
Úgy vagyok e nyomorúlt életben –
Óh egek szánjatok meg ügyemben!
Boldogtalan sors az is legénynek,
Gonosz állapotja van az ilynek,
Szive sír, szine fogy, fohászkodik,
Mind éjjel, mind nappal csak bánkódik.
De megbányja még az is valóba:
Hogy az én szivemhez ily mostoha;
Hét tél, hét nyár után eszére jön –
Mikor az ő esze éppen megjön.
* * *
Lásd e régi dalt saját gyűjteményemben, egy csonka ódon
nyomtatvány-levélen.
T. K.

HOMÁLYBAN BORULTAK…
Homályban borúltak víg napjaim,
Nincsen ki enyhítse fájdalmim,
Véletlen elhagytak jó barátim,
Egészlen lefolytak víg óráim;
Melyekért is életemet megutálom –
Szomorú voltomat hogyha elgondolom.
Öltözik előre végső gyászban
Ki oly kint, melyet én, von magában;
Áradjon, merüljön mély bánatban
Ne várjon vigasztalást magában:
Mert a bús sziv igen ritkán enyhíttetik –
Sőtinkább nagy fájdalmakkal terheltetik.
E világ nem egyéb csalárdságnál,
Hivságot mutató nyájasságnál,
Hidd el, hogy próbáltam jobban másnál:
Hogy világ változóbb a tavasznál.
Jobb azért nékem mindenektől megválnom –
Csendesen életem napjait számlálnom.
Óh nagy bánatoknak mély tengere –
Miért hozál ily bút fejemre?!
Nem voltam érdemes mindezekre,
Hogy ily nagy veszélyt hoznál fejemre.
Ezt nem másnak csak magamnak köszönhetem,
Ifju lévén világomat nem élhetem!
* * *
E költemény ugy látszik igen régi, tán még a XVII-ik századból, vagy a
mult század első negyedéből való. Létezik saját gyűjteményemben, egy
régi nyomtatvány töredékén.
T. K.

SIRALMAS HATTYU…
– Simon-Tornya, 1700. –
Siralmas hattyu Neander partján
Egyedül szegény jajgat, sétálván,
Vagy észak felé szemét fordítván –
Honnét bús szíve örömöt várván.
Titius kinját irják poéták:
Pokolban szivét két sasok rágják
Mindd éjjel-nappal tépik, szaggatják –
Ha elfogy: ismét megnő, azt mondják.
Jaj, nem csudálom: hasonló sorsom,
Titius kinját fejemen látom;
Noha megszünik néha én kinom –
Megújul ismét fekete gyászom.
Mert az én szivem az én rózsámtul,
Mind éjjel-nappal kinzatik attul,
Ki megmenthetne engem sok bútul:
Mast az én szivem kinzatik attul.
Fejér tollaim megfeketülnek,
Szemeim sirástul meg nem szünhetnek,
De sőt mindaddig vérben förtőznek:
Valamig tűled szót nem vehetnek.
Zokogásommal szemem áztatom:
Mert szeretőmnek szavát nem hallom;
Kin az szüzek is bánkódnak, látom –
Mely miatt lészen szörnyü halálom.
Adjon az Isten sok jót azoknak
Kik nyavályamat szánják mint rabnak;
Essék meg szive szép asszonykámnak –
Szánjon meg engem, tartson magának.
Mint kisded gyermek anyja tejétül
Nehezen válik ő dajkájátul,
Vagy penig atya ő magzatjátul,
Oly nehéz válnom szép szeretőmtül.
Simon-Tornyában egy bús léleknek
Irám ezeket; mert szerelmesnek
Vallja ő magát mert nem szünhetnek
Szemei sirástul, csak könyveznek.
Az ezer és hétszáz esztendőben
Egy ifju ígyen síra szivében;
Magát bánatnak adta lölkében –
Néki örömöt adjon még Isten!
* * *
(Szencsey György dalkönyvéből.)

EREDJ, MENJ EL TŰLEM…
– 1702. –
Eredj, menj el tűlem kegyetlen Cupidó!
Ne környékezz engem szivek szomoritó,
Ki sok szép ifjaknak voltál csak bút hozó –
Az én szivemben is tudom lennél forró.
Nem iszom, elhigyjed, zavaros söprődet,
Kivetem fejembül aranyos fékedet,
Mert végre megitatnád velem mérgedet –
Megölnél miként sok szegény legényeket.
Szomorú mast nékem Vénusnak szerelme,
Keserűre fordult szivemnek öröme,
Noha ő szándékát nem vihette végre –
Mégis nagy-sokaknak rám szól hamis nyelve.
Zászlód alá az kik iratták magokat:
Sok keserüséggel illetted azokat,
Mert reájok mérted te büdös borodat
Melylyel részegitvén elvesztéd azokat.
Eleitül fogva voltál csak vérszopó,
Te édes beszéded csak merő skorpió,
Nem csalhat meg, higyjed óh te hamis biró,
Nem hordozsz pórázon hitetlen poroszló!
Nem hágy el az Isten, elhiszem, engemet,
Az irígyek ellen fölfogja igyemet,
Verd meg Uram, kérlek én ellenségimet
Az kik rágalmaznak ok nélkül engemet.
Csak tehozzád Uram, bizodalmam vagyon –
Szent, erős jobb karod engem oltalmazzon,
Ördög s világ ellen engem úgy megtartson:
Se testi, se lölki irígyem ne ártson.
Sok gondolkozásban annyira jutottam:
Sok búbánat miatt ugyan elfáradtam;
Ejjeli álmomban azon gondolkoztam:
Mellyik ország lészen énnekem eltartóm?
Ételem, italom merő méreg nékem,
Könnyes szemmel eszem gyakorta ebédem;
Keserü kenyerem, az az én életem –
Édest keserüvel köll elegyíttenem.
Idegen országra el köll már bujdosnom:
Mert ez helyben tovább nincs megmaradásom –
Az holott adatik az én nyugovásom –
Az irígyek miatt ne légyen ártásom.
Gondviselő atyám lesz nékem az Isten,
Az hol járok-kelek uton és utfélen
Megőriz engemet minden veszély ellen,
Megnyugosztja lölköm tudom jövendőben!
Járok jászruhában már az bujdosásban,
Holott keserűség mint ellenség ollyan,
Soha nem lész részem talám vigasságban
Az irígyek miatt való busultomban.
Örömömnek napja immár szomorúság,
Vigasság elmulván reám száll sok aggság,
Idegen országon éhség és szomjuság,
Elindulok – arra viszen az boszuság.
Röjtökben lappangok mint az bagolymadár:
Mert lölkömet furdalja bánat mint az ár;
Talám még béfogad az idegen határ,
Megnyugszom valahol – mint Halcion-madár.
Gyámoltalan fejem immár indulj utra,
Soha ne térj többé vissza ez bánatra;
Én mennyei Atyám viselj gondot arra:
Irígyim jussanak ennél nagyobb búra!
Illyen mind ez világ fia átaljában,
Az ki torkig merül az nagy álnokságban,
Másra keni vétkét, gyors az vádolásban:
Csak lehessen mentség az maga dolgában!
Isten, viselj gondot minden szegényekre –
Énnékem is vigyázz az én életemre!
Gyakran fohászkodom s tekéntek az égre,
Onnand följül várok áldást mindenemre.
Régtül fogva Uram, én már csak busulok,
Múta[101] irígyektül háboruban vagyok,
Mert ha egy kevéssé csöndességben vagyok:
Megint föltámadnak ellenem az habok.
Tarts(d) meg én lölkömet, testemet épségben:
Hogy sok inségemben ne essem kétségben;
Bizhassam egyedül te Szent Fölségedben,
Ne bizzam ez földi emberi erőkben.
Azt engedje nékem az áldott Ur Christus,
Az mi bűneinkért szenvedett szép Jézus.
Kérlek óh én lölköm az gonoszságtul fuss –
Hogy halálad után kárhozatra ne juss!
Megcsöndesedett már szivem háborúja:
Mert hiszem az Istent, az partra kihozza,
Szivemet bánattul hogy megszabadítja,
Szegény fejemet is végre megnyugosztja.
– Egy ifju szerezvén ez verseket öszve:
Az kinek Istenben vala reménsége,
Mert reá szól vala sok hamissak nyelve,
De Isten megmenti: jóra fordul igye!
Nevemet fölirám ez versek fejében,
Megtalálod, csak jól megnézzed rendében,
Az egy ezer hétszáz és két esztendőben
Nagy-Karácsony után harmadik innepben.
* * *
Szencsey György dalkönyvéből. A versfejekben ez áll: „Én Szencsei György
irtam“; tehát maga a codex egybeirója szerzette; szép tanuságot tesz e
költemény Szencsey szép lelkéről s jótékonyan ható Istenben való
bizodalmáról; feltünő azonban benne a sok reminiscentia a codex több
költeményéből, különösen a „Vigságnak töretik…“ (Lásd „Kuruczvilág“
czimü dalgyűjteményemet) és „Nem régenten vala…“ (Lásd a jelen kötetben
63. l.) kezdetüekből; a 16-ik stropha épen szóról szóra van átvéve ez
utóbbiból. Látszik, hogy Szencsey ama verseket igen szorgalmasan
áttanulmányozá, vagy egy némelyjét talán szintén ő irta, s csak maga
magát ismételi.
T. K.

AZ ALFÖLDI CSIKÓS.
Rákosnál a pesti vásárral
Egy Tiszántul való csikós bundástul –
Tiszántul, bundástul, vásárral.
Egy pár itcze jó borra béfordul,
S ott mulat egy dunaföldi magyar ur –
Tiszántul, béfordul, bundástul.
Kérdi ez a csikóstul tréfábul:
Tudnak-e a Tiszántul magyarul?
Tiszántul, magyarul? tréfábul.
A csikós azt feleli a bundábul:
Ezt talán az ur kérdi nyájasságbul?
Tiszántul, bundábul, nyájasságbul.
És ha az ur ezt kérdezi tréfábul:
Megmondom én mit itéljek, hallj’ az ur!
Tiszántul, tréfábul, hallja az ur!
Némelyek azt mondják, hogy Tiszántul
A ki nem tud magyarul, megtanul; –
Tiszántul: magyarul megtanul.
Mások pedig mondják, hogy Dunántul
A ki nem tud magyarul: nem tanul; –
Dunántul: magyarul nem tanul.
Dunántul a magyar iszik klázlibul,
Megeszi a roszprádlit czintálbul,
Dunántul: klázlibul, czintálbul.
Tiszántul a magyar iszik kancsóbul,
Eszik fa-, cseréptálbul, vagy bográcsbul;
Tiszántul: kancsóbul, bográcsbul.
Láttam én egy koldúst Dunántul:
Kenyeret sem tudott kérni magyarul,
Dunántul: magyarul – mely roszul!
Koldúlt ellenben egy kopasz Tiszántul:[102]
Tököli sem tudott jobban magyarul;
Tiszántul: magyarul hatalmasul!
A dorogi csaplárosné Dunántul
Mikor beszél magyarul: majd megful;
Dunántul: magyarul majd megful.
Hajdu-Dorog városában Tiszántul:
Prédikál az orosz pap is magyarul;
Tiszántul: magyarul, nem oroszul.
Tiszántul szép nemzetünknek szájábul
Gyenge kegyes hangzásában a szó hull, –
Tiszántul, szájábul, a szó hull.
Oda fel pedig többnyire, Dunántul:
Nyelvünkön sokaknak foga megritkul;
Dunántul magyar szón megritkul.
Többet mondanék az urnak tréfábul:
De sietek hazafelé Tiszántul;
Tréfábul igy tanul, – megindul.
Bocsánat pedig uram a tréfárul:
Éljen a sok dunaföldi magyar ur!
Tiszántul, Dunántul –
Éljen a sok drágavérü magyar ur!…
Jó egészséget mostan az uraknak!
* * *
E sajátságos, gyönyörü dal egyes töredékeit Erdélyi is közlé, de ily
teljesen nem jelent még meg sehol sem. Én mind az akadémia, mind a
muzeum irattárában több régi iratban föllelém, (péld. nemz. muz. kézir.
hung. quart. 178. I.) s egybevetettem. Ezen nevezetes sora:
„Tököli sem tudott jobban magyarul“
igen jellemző mind Tököli egykori népszerüségére (ő állítatván fel a
magyarság non plus ultrajául) mind a különben is régi alkatu és szólamu
vers keletkezési idejére nézve, mely ehhez képest mindjárt a Tököli
kibujdosása utánra: azaz az 1694–1703 közti évekre tehető, mert ha
későbbi volna, bizonyosan igy állana e sor:
„Rákóczi sem tudott jobban magyarul“
ismeretes ugyanis, hogy Rákóczi csillaga Tököliét már ekkor (1703 után)
túlragyogta fényével.
T. K.

MEGÉGETT RÁCZORSZÁG…
Megégett Ráczország, megmaradt három ház,
Egyik a császáré, – másik a királyé,
Harmadik pediglen kedves szeretőmé.
Most jöttem Budárul – nem tudok magyarul:
Csillagom Katiczám taníts meg magyarul!
Csillagom Katiczám taníts meg magyarul.
Bánatos szivemre nagy fájdalom szállott:
Mert az én édesem tőlem eltávozott,
Mert az én édesem tőlem eltávozott.
Szerencse balkézzel poharát nyújtotta,
Szomorító borát vélem megitatta –
Keserves szivemet búval újította.
Igyefogyott fejem vigasztalást nem vár,
Nem újul énnekem több tavasz és több nyár,
Keseredett szivem mindholtig búban jár.
A mitől leginkább éltemben rettegtem:
Szintén azon tőrben véletlenűl estem,
Szintén azon tőrben véletlenűl estem.
Homályba víg napom véletlen borúla,
Kedvem hajnalára rút felhő tódula –
Istenem teremtőm: ne hagyj igy vesződnöm!
* * *
Igen régi; legalább is a mult század elejéről valónak látszik; megvan
saját gyűjteményemben mult századi avult nyomtatványon, de megvan – s ha
jól emlékszem többszörösen – a nemzeti muzeum kézirattárában is. (hung.
oct. 74.)
T. K.

FELNYITOM MÁR BÚS SZIVEMNEK…
– A XVIII-dik századból. –
Felnyitom már bús szivemnek régen bézárt ajtaját,
Ezer tenger habjaiból partra hoznám hajóját:
De ha szél kapja vitorlámat
Azonnal rontja szándékomat –
Távoztatja partomat
Oh melly sokszor környülnézek: honnét jő segítségem?
Egymást érik óhajtásim: honnan jő könnyebbségem?!
Sok társ volt a szép vigasságban –
De kevés a szomorúságban
Ki barátját segélje.
Látom immár: sokkal könnyebb a tengert elkerülni
Hogysem kisded hajócskámmal abban el nem merülni,
Vak voltam, hogy az parton állván
A dolgot jól meg nem vizsgálván
Vesztemre elindultam!
Mi haszna már evedzőmmel habok ellen csapkodni?
Késő záporesső után palástomhoz kapkodni!…
Jaj, ha én aztat tudtam volna
Hogy illyen a világnak sorsa:
Lettem volna szerencsés!
* * *