Magyarok: Elbeszélések - 6

hozzáért.
S reszketett, hogy mégis lemond a legény a harmadik szőlőmetszésről.
Micsoda megaláztatás lenne az ő reá. Szerette volna, ha ujra
találkoznak. Százféle goromba szót forgatott magában, amit a fejéhez
vágott volna a hires legénynek, csak azért, hogy istenigazában
megdühítse. Azért még sem mert kimozdulni hazulról, mert jól érezte,
hogy megint az inába szállna a bátorsága, ha ujra szembe jönne rá a
legény.
Milyen égi szerencse, hogy ő csak ilyen semmi kis Juli, akivel senki sem
törődik. Legalább nem látták meg a nagy tünődését. Bezzeg ha „Juliska“
volna, akkor mindenki becézné, vigyázná; vagy akár ha „Julcsa“ lenne is,
szemet szurna akárkinek. De hát egy Juli azért Juli, mert ő csak olyan
haszontalan kis teremtés, aki nem tünik szemébe senkinek, nevet se adnak
neki.
Pedig ha tudnák, mi minden forr ennek a hókaképü lánykának a lelkében,
bizonyosan többet néznének rá, az anyja is többször pirongatná s
többször dicsérné meg.
Julit most, e percben, igazán a hideg rázta az ágyban. Látta, hogy az
apja mennyire fel van indulva. Ha azok ott találkoznak, abból halál
lesz. S véres képek tódultak a szemére. Magamagát tette felelőssé.
Istenem, mér is volt ő olyan kevély. Most mi baj se lenne. Jóskának
eszébe se jutott volna a szőlő.
S kiszaladt a száján egy sóhaj:
– Szegény Jóska.
Már egész világos az ablak;
Kint kongó lépések. Nyilik az ajtó s belép az apja. Mogorván. Dühösen.
– No. Apjokom. Baj van?
– Baj.
– Jaj istenem, istenem. Jaj teremtő szent atyám. Jehovaszüzmáriám!
Learatta?
– Le.
– Jaj, de legalább kitekerted a nyakát.
– Nem fogták meg.
– Ó te ember, ember! Ó a drága szőlő. Ó a gyönyörü szőlő. Ó hogy a főd
sijjeszsze el a pokolra valót. Mit mond a csősz?
– Azt, hogy minek van haragosom.
Az öreg asszony felkelt, szoknyát kapott s elkezdett a házban le s fel
szaladgálni és fejére kulcsolt kézzel jajveszékelt.
Juli meg, a kis gonosz, a kis lelketlen elkezdett kacagni. Volt esze,
nem hangosan, csak úgy befelé. A szivével, nem a szájával. Olyan büszke
lett, olyan kevély lett arra a pántlikás legényre!
Hamar felkelt, felöltözött s ki a kert lábjába! Ott egy kenyérdagasztás
idejeig kacagott, kacagott tiszta szivéből.
Akkor aztán igen szomorú arcot öltött s felment hallgatni a jajgatást,
panaszt.
Tele volt a ház a szomszédokkal. Hullt az áldás a pántlikás kalapra.
Mindenki tudta, hogy ő volt s azt hányták vetették éppen, hogy nincs mód
a boszura vele szemben. A János nem tehet semmit. Az már házas ember s
most is másképen van a felesége. Az öreg se tehet semmit. Más se.
Persze, ha volna még egy arravaló legényfia…
Ez a beszéd szöget ütött a Juli fejébe. Hiszen, ő tudja legjobban, ez a
mai tett neki szól. Csakis ő neki. Meg a „háromzuzáju“ is. Neki kell
visszatromfolni.
S egyszerre, mintegy villanásra, eszébe ötlött a tromf módja. Ha azt
megtehetné!
– Most mán mi lesz a lakodalommal, – kérdezte egyik szomszédasszony –
elmennek?
– El – szólt keményen Juli apja.
– De Tót Jóska az első vőfély.
– Azér! Éppen azér!
Juli összeszorította éles apró egérfogait s hallgatott a sarokban maga
is, mint egy kis szürke egér.
Jaj csak az apja ne engedjen! Csak elmenjenek a mai nagy lakodalomba.
Majd módját leli ő a tervének…
És ugyis lett. Az egész falu tele volt suttogással. Vég András egész
családostól ott lesz a lakodalmon, fiastul, menyestül! A lesz a cifra.
És Tót Jóska az első vőfély.
Nagy volt a lakodalom. Még a félholt is fölkerekedett; meg akarták
látni, hogy néz szembe a megcsufolt familia a szőlőaratóval. Az
embereket jólesően borzongatta meg egy kis vérszagvágy.
A nagy vőfély táncolt, mint az abrakos paripa. Vadonatuj, hosszú
pántlikája messze lobogott pörge kalapjáról.
Egyre feszültebb lett a helyzet. Ugy látszik, Tót Jóskába hét ördög
bujt, erővel kötölőzködni akar. Egyelőre senki sem vágott vissza neki a
Vég-hadból. Pedig mindenkinek rajtuk volt a félszeme s többen
észrevették, hogy még a kislányuknak, a Julinak is ég a szeme, mint a
parázs.
Ez a szem feltünt Jóskának is és úgy izgatta, ingerelte, mint a vörös
kendő a bikát. Mit, ő ezzel a gyereklánnyal ne bírjon. Egyszer se néz rá
a kis cafra.
Hirtelen félreháritja a táncosokat s a tükör alatt álló kis asztal elé
perdül. Ott ültek a tekintélyes öregek. Rákezdi a nótát:
Három fehér szőlőtőke,
Három fekete…
A hátulsó sorban ezt mondja valaki:
– Akasztott ember házában nem jó kötelet emlegetni.
A vőfély meglengette pántlikás kalapját s lecsapta az asztalra. Azzal
veszett kihívóan másik nótára kezdett:
Száz szál bakar venyige,
Száz szál venyige…
Halálos csönd lett. A táncolók is szinte megállottak.
Nem történt semmi.
A vőfély felkapta a kalapját s mámorosan lóbálta meg.
Ebben a pillanatban harsogó kacagás tört ki.
A kalapon nem volt pántlika. Valaki levágta a lengőjét.
Ónos, fakószinü sápadtság öntötte el a legény arcát. Őrült düh
szorította össze a torkát.
– Ki tette ezt! – ordította vadul.
– Én! – csendült fel egy merész hang.
Juli volt.
Az egész világ rábámult s a kis lány ott állt szemben a legénynyel.
És ni, hisz ez nem is kis lány. És milyen szép! Olyan amilyen csak lehet
egy ilyen se kicsi, se nagy lány, akinek minden porcikája reszket a
rémülettől s aki azért mégis ugy áll, mint a paradicsom kapuján az
angyal a lángpallossal.
Két kezében feltartotta s meglobogtatta a két szál pántlikát.
A legény meg volt verve, össze volt törve, nem tudta, mit tegyen.
S üveges tekintete összekapcsolódott a lányka égő, tüzes pillantásával.
Egy hosszú perc telt el, akkor megszólalt rekedten a nagy vőfély:
– Vég András bátyám, hallja kend! Istenjézusszentszüzmáriaucscse
kipusztítom kendteket egész familiástól, vagy hozzám adják ezt a
kislányt feleségül.
– Kérdezd meg őtet – válaszolt lányára kevélyen Vég András.
– Hozzám jösz? – kérdezte a vőfély.
– Igen! – szólt a kis lány.
– Ejha, ez a Végék Julija? – kiáltott valaki s csakugyan az egész
lakodalmas népség ezt kérdezte a szemével.
Hát ez a Végék semmi kis Julija? Ez a kinyilt rózsa? Ez a boldogságtól
piros, ez a derék, szépséges virág? Na, hát ez csoda. Mert itt ma, az
egész világ szemeláttára, valóságos csoda ami történt.


A VÉGVACSORA

I.
Béresné egyre rosszabbul volt és senki sem tudta a baját eltalálni. Fenn
járt-kelt ugyan de egyre sáppadt, soványodott, nagy vérzései voltak s
olyankor belső fájdalmai.
Ezt a halálosan fösvény, kapzsi, éheskutya módjára falánk asszonyt
iszonyu dühbe hozta, mikor úgy látta, hogy nincs orvosság a betegségére.
Szidta saját magát, amért nem bir meg egy kis rongy, semmi bajjal.
Szidta az urát, mert gyanakodott, hogy az okozta a baját. Szidta az
egész világot, amelytől úgy sejtette, maholnap meg kell válnia. S szidta
az eget, ahova készült.
Legjobban az keserítette, hogy az urán nem fogott semmi baj. Míg ő a
lelkét is kiadta az erőlködéstől, az ura játszva, jókedvvel végezte a
dolgát, mintha csak truccból volna olyan vaserejű. Az egészségesek és
betegek közötti régi elkeseredett, lappangó viszálykodás folyt közöttük.
Az asszony úgy érezte, hogy mindenki őt gúnyolja, hogy lenézik s kinézik
az életből, mert beteg, azért legalább míg itt van, bosszut akart állani
azzal, hogy annyi keserüséget okoz másoknak, amennyit csak lehet.
Csak a két kis fiával volt jó egyezségben. S azok miatt volt a legtöbb
kinos perce.
Mint a Vida Károly özvegye került Béres Ferenchez, akitől nem is lett
gyereke. Az első urától volt két fia, az egyik tizenkét éves, a másik
nyolc. Most majd megháborodott, ha elgondolta, hogy hiába volt az ő
rettenetes sok munkája, gondja, harca, amit a Béres vagyonban a Vida
gyerekeiért végzett, úgy hagyja a magvait, ahogy a világra hozta: semmi
nélkül.
Mennyit örült, hogy a második urának nem volt ivadéka. Legalább nem lesz
ortálykodás. Minden ezekre maradhat. De ha ő elmegy erről a világról,
akkor vége mindennek. És már látta is szép kis fiait mások cselédjének,
zsidó kocsisának. Majd meghasadt a szive.
Ha legalább lett volna mód, hogy valamit biztosítson nekik, ha lett
volna egy jó nagyanyjuk, vagy egy becsületes atyafi, akire számíthat
hogy az ő holta után a gyerekeire fogja hagyni s azokra fordítja, amit
félretenne náluk fiai számára. De nem volt senkije s úgy állott a nagy
vagyon közepén, kétségbeesve s látta, hogy ez mind kisiklik a markából,
a fiai harapást se kapnak innen, majd – azután.
Hosszú éjszakákat töltött álmatlanul. Éjfélben fölkelt, sorra csókolta
alvó fiait fejtől-lábig, mint baba korukban és sürű könnyhullatással ült
órákig az édesdeden alvók mellett, virasztva felettük, mintha azok
volnának a betegek.
Aztán, hogy a görcsök, a jajok megszüntek s végre mikor látta, hogy a
halál nem jön olyan egy-kettőre, eláltatta magát, hogy az egész csak
képzelődés, hogy a bajával elélhet évekig, legalább odáig, míg eszes
emberek lesznek a fiai, csak bár a nagyobbik… És újra dolgozott tovább,
kínlódott, mint a barom.
Elmult a tél, a tavasz, a nyár. Őszre fordult újra. Az aratás jó volt, a
gyümölcs gazdag, lekvárfőzés előtti napon ágynak esett.
Ott feküdt tehetetlenül a tarka dunnák közt s nem birta eltalálni, mit
kell most tennie. Kést vegyen-e, amivel kivégezze magát?
Éjszaka végre kitalálta: orvost hivat.
Ha már ígyis-úgyis el kell innen mennie, akkor kinek-minek kuporog?
Vigye az ördög. Telik a Béres Ferenc vagyonából. Legalább annyit hadd
kapjon még belőle, hogy nyuljék egy arasszal az élete. Ki tudja, hátha
igazán tudnak valamit az orvosok is.
Másnap befogatott az urával s elhozatta a gecsei doktort.
Tetszett neki nagyon, hogy az ura egy szóval se mert ellene mondani. Ha
az asszony küldi, akkor biztosan nagy baj van.
El is jött az öreg doktor, alaposan megvizsgálta s kímondta, hogy nem
tudja mi baja. Nem lehet azt egyszerre megtudni. Majd eljár ide,
kikurálja. Úgyis átmegy mostanában a falun csaknem mindennap a grófhoz.
Hát csak járjon. Az asszony már úgy meg volt ijedve, azt hitte, csak
egy-két napja van hátra, annál jobb, ha az orvos hosszú ideig számít rá,
hogy idejár.
Rendelt az orvos minden féle szert, egy részét bevette az asszony,
másrészét kidobálta az ablakon. Mikor milyen kedvében volt. Végre
kifakadt:
– Ej ennek már a lábába száradt az esze, hozzátok el nekem a fiatal
orvost.
S ezzel megkezdődött az orvosjárás. Egész télen át egyik a másiknak adta
a kilincset. Az asszony egyre új meg új orvost rendelt magához. Látta,
hogy az ura dühös, felé se szeret már nézni. Annál jobban hordatta a sok
orvosságot. Egész patika gyűlt az asztalára.
Husvét felé egy híres tanár járt a grófnál, azt is elhivatta.
Méhrák, – mondta a professzor s Béres Ferencet megvigasztalta, hogy csak
tegyenek meg mindent a betegnek, mert nem lehet tudni, melyik nap lesz
vége.
Egy hét mulva mindenek csudájára felkelt.
Már beleunt az orvosokba, mind valamennyit kikergette a házából és a
másik baján kezdett gondolkozni: hogy biztosítsa a jövőt fiainak.
A gazdaság sem ment sehogy; a kezdődő tavaszi munkaidőben nem volt
asszony a háznál. Csak tehernek, csak bajnak. Asszonyt kell fogadni. Nem
állhat meg a világ ő miatta. Jaj de sokat szidta az anyját, amiért
meghalt ezelőtt tíz esztendővel!
Akkor kapta a Mari unokatestvére levelét, hogy özvegyen maradt,
gyermektelenül. Mesterember volt az ura, hát nem maradhatott utána
valami nagy jómód.
Ez a gondolat szöget ütött a fejébe. Jól emlékezett Mariskára, együtt
voltak lányok. Nagyon csúnya volt szegény, esetlen, bikkfanyelvű. Nagy
bajában is elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy ingerkedtek vele a
legények, mert nem tudott senkinek úgy visszavágni, mint ő. Mert ő
bezzeg szép lány volt, felkapott lány, még akkor is nagyon helyre
menyecske volt, mikor másodszor férjhez ment.
Ez jó lesz neki. Ide hivja Marit. Az igen ragaszkodó volt ő hozzá,
nagyon hűséges, bizonyosan örülni fog, hogy itt lehet és nagyon hálás
lesz a jóltevő maradékához. Az majd gondját viseli az ő fiainak, ha az
isten csakugyan rossz szándékkal van az anyjuk iránt.
Makacs szenvedélylyel vetette rá magát erre a gondolatra is. Rögtön
levelet írt Mariskának s meghívta örökre.
Egy hét múlva jött csak a válasz, amiből látszott, hogy a Mari fél ott
hagyni a maga megszokott életét s nemhogy két kézzel kapott volna az
ajánlaton, de el akarta valahogy hárítani magától.
Béresnére ez valóságos csapás volt. Rögtön levélnek ült s eszeveszett
módon rimánkodott, sürgetett, hogyha istent ismer, ha emberi érzés van
benne jőjjön, de hamar. A gyerekekrül van szó!
Mariska csakugyan rászánta magát, túladott fölös holmiján s eljött
hozzájuk.
A beteg asszony vértelen, hústalan testét kicipelte az udvarra, úgy
várta, mint egy lábon járó holttetem, a lánykori barátnéját. Boldog
volt, mert az ura egészen fel volt háborodva, biztosra vette ugyanis,
hogy a felesége olyan személyt választott, akivel nem lehet egy fedél
alatt élni. De csak nem szólt egyenesen semmit az ember. Végezte a
dolgát kedvetlenül, dühösen, az egész nyügös életbe beleunva. Nem sok
változás volt a háznál, csak ép, hogy a gazda igen megtanult káromkodni
az utóbbi időben.
A kocsis ment ki az új asszonyért az állomásra.
Estefelé érkezett meg, mikor a nap lebukóban volt a csűrön túl.
A beteg asszony feszülten, meredten, fázósan ült egy tőkén s várt, várt.
Jóformán gondolata sem volt, csak leste, várta a rémületet, amit hoz a
vendég. Minél közelebb volt az idő, annál jobban félt. A szive mélyén
kínos feszültség nőtt. Hátha csakugyan ostobaság volt, hogy idehívta! Ha
nem olyan lesz, amilyennek várja. Gyötrődő, beteges képzelete átcsapott
a másik végletbe és mindent torzítva mutatott.
Végre megjött a kocsi.
Megállott az udvaron, a ház előtt. Senki sem volt kinn a fogadására. A
háziasszony maga úgy ült a hosszú tölgyfaszálakon lekuporodva, mint
valami idegen. Szennyes kék kartonruhája, sárga keze-arca, rosszul
fésült feje, szánalmas volt.
A szekérről lepattanó takaros asszonyszemély egy pillantást vetett rá s
látszott, hogy irgalmas akar lenni, úgy szólt oda:
– Mondja lelkem…
De hirtelen ráismert:
– Vicám! – mézesítette el a szót, – csak nem te vagy az?
A beteg asszony savanyúan, közönyösen nézett rá.
– Még én volnék, – mondta hűvösen, nyugodtan.
– Jézus Máriám!…
A vendég sopántani akart, elmondani istenem mi lett belőled, de
meggondolta.
Odasietett hozzá, átölelte s erősen megcsókolta a beteg asszony száját.
– Már jól van, – mondta magában a beteg, – mindent látok ebből. A
vagyonomra áhít. Azért még meg is tud csókolni!…
Rátámaszkodott a barátnője karjára, az túlságos szivesen segítette,
amilyen nagy szivesség csak egy napig telik az embertől. Így mentek
befelé a házba.
Szembejött rájuk a férj.
Egy pillantással végigmustrálta az új asszonyt s megelégedés terült el
arcán, amit a beteg jól látott.
– Ugye gusztusodra való? – mondta a pillantásával az urának. – Nem olyan
keszegsovány, mint én. Ezen van mit fogni?
Epe futotta el. Meg kellett állania, hogy el ne düljön.
– Lelkecském, mindig olyan gyengécske vagy? – sápított az új asszony.
– Mindíg a! – mondta a férj. – Nagyon is várta magát. Jó, hogy jött,
isten hozta nálunk.
– Köszönöm szépen, igazán nagyon szépen köszönöm, – felelt az új
asszony.
És a beteg megérezte a keze tartásáról, hogy már nem törődik ővele többé
s ahogy rájuk nézett, meglátta a galád összeesküvést, az egészséges
emberek pezsgővérű összemosolygását a beteg test fölött.
– Osztán csináljon ám valami jó vacsorát! – mondta a gazda bent a házban
s maga gyújtotta meg az asztal fölött lógó petroleumlámpát.
– Mit csináljak szivecském? – fordult mézédes arccal a háziasszonyhoz a
vendég.
Ezt újabb epeömlés érte ettől a hangtól. Percekig nem bírt szólni.
De megszólalt, hogy ne kelljen tovább látni barátnője ízetlenül mutatós,
részvétteljes arcát amelyről jól leolvasta, hogy nem neki, hanem az
urának kelleti magát.
– Csinálj restderejét. Ott a turó, a tejfel, a zsír.
– Rögtön lalkecském, csak lafektetlek.
A beteg asszony iszonyodva figyelte meg, hogy barátnője nemcsak
megszépült, meghízott, de affektálni is megtanult. Hogy a „lalkecském“
szót hallotta tőle, a hátán borzongás futott végig.
Olyan beteg lett, amilyennek még sohasem érezte magát. Most már bizonyos
volt benne, hogy meghal. És ő maga hozta el magának a hóhért.
A két fiát oda gyüjtötte maga mellé s beszélni akart velük. De azok
örökké kacagtak, nem birtak a jókedvükkel s egymást csiklandozták. Végre
is kikergette őket.
Szomorúan nézett utánuk:
– Vesztüket érzik! – suttogta.
Vacsoráig százszor szaladt be az új asszony kérdezősködni és
gyöngédséggel kínozni a régit.
Ott terített a szeme előtt, az ő abroszával, az ő edényével,
evőeszközeivel. A beteg elfordult s a pókhálós padlásra nézett, hogy ne
lássa a halált.
Szótlanul, vagy halkan suttogva ült le a család az asztalhoz, amelynek
az ágyfelőli oldalát üresen hagyta uraskodó gyöngédségből az új asszony.
A gazda nem tudott eléggé jóllakni az étellel. Már egészen el volt
szokva a rendesen főtt ételektől. A beteg asszony ahányszor odanézett,
mindig meg kellett látni valami rémítőt. Az ura és az új asszony nagyon
jól érzik együtt magukat.
Az ember maga is elrestellte a gyors hűtlenséget s hogy jóvá tegye
valamivel, szót vetett. Még beszédközben is tele volt a szája étellel.
– Hanem hát, – a mán igaz, – hogy olyan rezsderejét senki se tud
csinálni, mint az én feleségem… Aztat nem kell rágni se, – csak behányja
az ember, – osztán egy-kettő, megy lefele… – és nevetett hozzá,
összenevettek az új asszonnyal.
S a beteg némber szeme kitágult, a teste kirugódott, megmeredt.
Abban a percben tudta mit kell tennie.
– Megétetlek benneteket!

II.
Azt hitte, hogy régen elfelejtette már az utolsó imádságot is, amit
tudott, de most maga is elcsodálkozott, milyen tisztán emlékezett a
gyermekkorában megtanult imákra, litániákra s mindenféle könyörgésre.
A rendkívüli izgatottságtól olyan beteg lett, hogy napokig alig volt
eszméleténél. Az esze nehezen váltott s szakadatlanul azon az
egyetlenegy gondolaton csüggött. Koronként halálos reszketés fogta el,
ha elgondolta, hogy többet talán föl sem tud kelni. Nem tud boszút
állani.
Napokig feküdt egyedül a lefüggönyözött szobában. Sohasem volt még
ennyire magára hagyatva. A gyerekfiait lánccal se lehetett volna az
ágyánál tartani, azok szinte megbomlottak a sok játéktól. Az ura csak
hálni járt be a szobába. Marit meg ő üldözte ki magától. Ha bejött, ő
befordult a falnak.
Egyszer csak elfogta Marit a sírás.
– Kár volt nekem idejönnöm, – fakadt ki, – látom én, hogy nem szivelsz.
Elprédáltam a sok drága holmimat. Csak legalább ne tettem volna, nem
lennék itt senkinek az útjába. De most hova legyek. Hol szedem én össze
az én nyugodalmas kis lakásomat?
– Úh álnok, álnok! – lihegte magában a beteg asszony.
– Az egész világ kinevetne, ha látna, – folytatta Mari – hogy így
feláldoztam magamat csupa merő jószivűségből.
– Nem mégy el innen többet! – gondolta magában a beteg – nincs már nekem
annyi hatalmam, hogy téged innen kitudhassalak!…
– Legalább mondd meg, mi bűnöm, mi vétkem, – pisszegte az asszony – a
magad lelkének se tudnál megfelelni, mért nem tűrhetsz. Kérdezd meg a
szomszédokat, az egész falut, nem dolgozom-e, nem tartom-e jól a
gyerekeidet?… Mindenki csudálja azt, amit én teszek?… De ha a te lelked
ellenem van is, tudom, a jó Isten előtt nem fog tudni számot adni érte,
miért nem szívelsz.
A beteg rábámult.
Hogy mer ez így beszélni! Hisz ez egész védekezés. Mintha megsejtette
volna, mit forral ellene!… De az lehet, hogy a világ szemét be tudta
kötni. Talán még a jó istenét is!
És erre a gondolatra megfordult az eddigi érzése. Amitől eddig
reszketett, ha megsejtette, most mohón vágyott utána: a bizonyosságra, a
maga lelke és az Isten szine előtt való bizonyságra: hogy már is
megcsalják ezek őt együtt. Az ura meg ez a dög.
Kinyujtotta a karját és megfogta száraz ujjaival barátnéja kövér párnás
kezét.
– Látod Mari – mondta neki – te olyan nagyon felveszel mindent. Én már
senki, semmi vagyok; egy napig élek, kettőig; mit törődsz velem. Én mán
nem sokszorozok Mari. Hát azt mondom neked, hogy csak tedd azt, ami jól
esik, élj úgy, ahogy jónak gondolod. Én velem ennyit se törődj!… Ha a
gyerekeimnek csontot vetsz, azért is megáld az Isten.
Mariska igen elcsodálkozott ezen a beszéden; balkezével eltakarta kövér
arcát, szétterjesztett ujjaival szemét, homlokát, aztán odaborult a
beteg ágyára.
– Oh, Vicám, Évicám, be szomoruakat beszélsz. Majd meghasad a szivem, ha
ilyent hallok tőled. Meglásd, nem lesz okod panaszra!
Azzal kifordult a szobából nagy sírással.
A beteg tudta, hogy azért ment el, mert nem tudott tovább hazudozni.
Kifogyott a szóból.
Most már a fohászkodásaiba azt is belevette, hogy segítse hozzá őt az
Isten a bizonyságához. Hogy ne szálljon az ő fejére és gyermekeire a
vétek, a vér átka. Legyen neki bő, sok igazsága, legyen annyi oka
haragra, elkeseredésre, bosszura, hogy annak csak tizedrésze,
századrésze is elégséges legyen két ember halálára.
Másnap délután, amint bejött a barátnéja, úgy tett, mintha mélyen
aludnék, mert bent volt az ura is. Jól számitott, a gazda nevetve
megcsipte a Marit.
– Ssz! – rántotta el magát kényesen Mariska. – Meglátja!…
A férfi vállat vont.
– Ha alszik, aludjon.
Azzal átkapta félkarral a menyecskét, egy rövid percig dulakodtak; akkor
ez kiszabadult s a férfi nevetve kiment.
Mintha a tegnapi beszéd óta a helyzet egészen megváltozott volna; a
beteg asszony úgy vette észre, hogy már ő a vendég itt, a másik a
háziasszony, neki kell megköszönni, ha valamit tesznek a kedveért.
– Úgy, úgy! – mondogatta magában – csak hordjátok a rőzset a máglyára.
Ott égtek rajta! Ott!…
Arca egyre jobban beesett. Alig evett valamit s úgy látszott, mintha a
csontra ráaszalódnék a bőr. Már nem is sápadtsárga volt a színe, hanem
barna, vörhenyes barna. Szemét mereven függesztette a padlásra s magában
szünetlen mondogatta az Ave Máriát. Kivánta, epedte a szenvedést. Jó
akart lenni, áldozati bárány, aki érdemetlen sorsra jutott, akiért a
magas egeknek kell bosszut állaniok.
Három napig feküdt ilyen holtelevenen. Már úgy tett, mintha nem is élne,
mintha észre sem venné, ami körülötte történik. S csakugyan, azok azt is
hitték, hogy ő vele többé nem kell számolniok. Lassacskán úgy viselték
magukat a szemeláttára, mintha ő nem is volna. Már nem taszította el
Mariska a gazda kezét, ha az fajtalanul érintette s vissza nevetett rá,
mint a fiatal asszony az urára. Úgy voltak már szinte, mint az új
házasok.
– Tobzódjatok csak! – mondta magában a beteg s beszítta egész lélekkel a
felháborodás jussát; érezte, hogy erőt merít belőle. – Csak egyétek tele
magatokat, míg bele nem fúltok bűnötökbe.
Észre sem vette a napok telését. Nem tudta kiszámítani napok, vagy hetek
multak-e azóta, hogy ő ágyban fekszik. Csak azt az egyet tudta, hogy ő
ezeknek itt rettenetes nagy nyűg a nyakukon.
És ez is öröm volt neki. Már nem egyszer megállapította, hogy betelt a
pohár, csordultig megtelt, de mégis halasztotta egy-egy nappal, meg újra
eggyel a büntetés óráját. Hadd dühöngjenek legalább, hadd súlyosbítsa a
rögtönhalál büntetését azzal, hogy megkínozza őket mohó falánkságuk
feltartóztatásával.
Végre egy éjjel irtózatos szók riasztották fel álmából.
A szoba másik oldalán levő ágyban dühös, vad dulakodást hallott.
Megdermedt ereiben a vér.
Ezt mégse hitte volna. Hogy idáig menjenek. Itt, vele egy szobában, a
haldokló szine előtt. Csuda, hogy az éjjel setét leplét magukra várták.
Egyszerre erős csattanást hallott.
Az erős, fiatal asszony teljes erővel belevágott az ember arcába.
A birkozók megállottak.
És ő tajtékozva lihegett.
– Nem hagyod magad, kitanult városi szajha, hogy még jobban tüzeld a
kant?
Az ura lelépett a földre, visszament a maga helyére, levágta magát a
szalmadikóra és hosszú fetrengés után elaludt. A nőnek semmi neszét nem
hallotta többet, mintha meghalt volna.
Reggel komor volt a hangulat. Senki sem szólt. A férfi úgy járt-kelt,
mint a kivert kutya. Többé oda sem nézett a feleségére, mintha régen el
volna temetve, csak a fiatal, egészséges asszonyt környékezte a
pillantásával.
A beteg ott feküdt délig. A fiai sem jöttek hozzá, mert azokat
kikergette az ember a tanyára.
Dél elmult és egyik sem nézett s nem is szólt oda hozzá. Ő pedig feküdt,
mint a darab fa. Nehezen forgó eszében sorban elismételte mit hogy kell
tennie.
Estefelé egész váratlanul csak kinyújtotta a karját, megfogta az
ágyszélét és felemelkedett. Felült. Letette egyik lábát, majd a másikat
az ágyról a földre, felvette a régi, piszkos kék karton ruháját,
amelyhez úgy hozzászokott betegsége alatt.
Felöltözött.
Elindult, de elszédült s le kellett ülnie.
Jó negyedóra múlva kelt fel újra egyenesen az ajtóhoz ment. Kinyitotta
azt, kilépett.
Az ura, meg a másik asszony ott voltak a pitvarban. Borzasztó
ijedtséggel néztek rá, mintha a sírból kelt volna fel.
És ő mosolygott.
– Vacsorát akarok főzni, – mondta szeliden.
Az ura lesütötte a szemét s kifordult az ajtón az udvarra.
A barátnéja gyáván ment hozzá.
– Ne fáradj, – mondta.
– Jól esik egy kis mozgás, – felelte a beteg.
Mondhatatlan kínnal csinálta meg a vacsorát. Mindent maga végzett
derelyét készitett, turóból, tejfellel.
Mikor készen volt, azt mondta:
– Mariska eredj hozz a kutról vizet a vacsorához. És hijd be a
sógorodat. Gyertek vacsorázni.
Mariska kiment. Sietve.
Ő pedig kinyitotta a konyhaszekrényt, egy belső sarokból kivette a
papirzacskót, a patkánymérget. Akkor elővett egy derelyét, hegyes késsel
megnyította, a zacskóból port hintett a nyilásba, sokat s újra
begöngyölte szépen a gombócot, hogy nem lehetett semmit észrevenni
rajta. Öt derelyével tett így.
– Kettőt egyiknek, kettőt a másiknak, egyet nekem… Nekem egy is elég.
Felvette a tálat, bevitte a szobába, ott várt egy széken.
Idő mulva nagy beszédet hallott kinn a konyhában.
– Gyüjjön be no.
– Hagyj békén.
– Mennyen be – mondta durván Mari – eleget istenítette, egye meg a
derelyéjét… magának főzte!
– Ha főzte egye meg! – rivallta dühösen a férfi, hogy az asszony is
meghallhassa odabenn.
A beteg asszony ráhanyatlott a székkarjára, mint egy rongy.
Senki sem nyitott rá ajtót.
Arra eszmélt fel újra, hogy odakint ismét lárma volt.
– Hát ti minek jöttetek haza? – ordított az ura.
A nagyobb fia hangját hallotta, amint szegényke szepegve felelt!
– Hát éccakára…
– Semmi keresni valótok itt!… Mingyán leütlek ti kutyák! Ezután kinn a
helyetek a tanyán! Majd a Vida Károly pulyáit fogom itt hizlalni…
– Ugyan hallgasson, – csillapította álhangon, hogy még jobban ingerelje,
Mariska. – Menjetek be gyerekek, anyátok vacsorát főzött…
Az ajtó kinyílt s a két fiú bejött.
Lesúnyt nyakkal, félve, tágranyílt szemmel néztek az anyjukra.
Ez pedig mintha kisérteteket látna, mereven bámult rájuk.
– Gyertek fiacskáim, – szólalt meg aztán, – gyertek, kész a vacsora…
Derelye! Nesze lelkem, neked is kettő, neked is kettő – nekem egy is
elég lesz!…
S a három boldogtalan hozzáfogott a Végvacsorához.