Magyarok: Elbeszélések - 5

Total number of words is 4194
Total number of unique words is 1900
33.5 of words are in the 2000 most common words
45.6 of words are in the 5000 most common words
51.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
tornácon, hogy mindnyájan csudálkozva s irigykedve néztek össze:
– No ez a Giza! Hát csakugyan ő kapta a vizittet!


FÜSTI FECSKÉK
Az ilosvai Kubo, a meghalt kéményseprő helyettese, sorra elvitte a
környékre az új segédet, hogy bevezesse a munkába. Sehová sem
ereszthette magában, mert Máté az Alföldről került vándorútján Ilosvára
s egy szót sem tudott tótul.
A két fiatal kéményseprő vidáman ballagott a hegyoldalakon. Kubo, a
csöndes tót fiú, nagyon tanulékony volt és mindenről kikérdezte a
kollegáját. Ha valami okosat hallott, komolyan mondta rá:
– Ez praktikus. Tényleg.
Vagy, ha valami csinos tárgyat, vagy szokást tanult el vándor társától,
megilletődve mondogatta a furcsa ilosvai hangsúllyal:
– Ez elegáns: de igázán.
Hamar megbarátkoztak, mert mind a ketten fiatalok voltak, s bár a hosszu
Kubo komolyan viselte magát, mint egy leendő mesterhez illik, hiába, ő
is kéményseprő volt. Már pedig, ahogy Máté mondta, szomoru kéményseprőt
még senki sem látott.
Az igaz, hogy ő olyan volt, mint az ördögfiók. Úgy megkacagtatta Kubót,
ha a lányokról beszélt, hogy a hosszú tót fiú megállott és fulásig
hahotázott. Különösen mikor azt magyarázta el, micsoda fogásai vannak
neki. Ha ő egy lányra ránéz, annak már „kámpec“. Borzasztó történeteket
mondott el, s volt egy esete, mikor az oltár előtt csábította el egy
vőlegénytől a menyasszonyát. Csak ránézett a menyasszonyra s az nem
merte kimondani az igent!
Roppant mulatságosan tudta ezeket a históriákat elmondani, de azért a jó
Kubo, mikor kikacagta magát, megcsóválta a fejét s azt mondta:
– De bárátocskám, az nem elég, mi lette a lánnyal?
– Mi lette? – kiáltott fel Máté s kacagott a furcsa magyarságon, – az
lette barátocskám, hogy ma is él, ha meg nem halt. Mit gondolsz, csak
nem vehetek el minden lányt, akit megölelgetek.
– Ez praktikus felfogás! – mondta Kubo és nevetett.
Hegytetőre értek fel, ahonnan távoli szép kilátás nyilt előttük. Máté
megállott pihenni, nem igen szívelte a hegymászást s mikor kifujta
magát, kegyetlen nagy hangon beledalolta a messziségbe az alföldi
kéményseprő nótát:
Én vagyok a füsti fecske,
Hej! Szeret engem a menyecske!
Hej de! Szeret engem amikor mos!
Hej, mert! Szereti ű ami kormos!…
– Ez elegáns nóta, – mondta Kubo, mert ő csak ezzel a két jelzővel tudta
kellően kifejezni magát, hogy elegáns vagy praktikus.
Máté felbukfenceztette a nagy tót fiút, aki lehemperedett a kövér hegyi
fűbe. Akkor neki szaladt s hosszában átugrotta.
– No pajtás! Nem nősz nagyobbra! – kiáltott rá.
Kubo elhasalt a fűben s úgy nevetett, hogy még a véknya is megfájult.
– Ez praktikus kivánság! – nyögte végül szemét törülgetve.
Kubot állítólag azért szuperálták ki a katonaságtól, mert nem volt elég
hosszú nadrág a számára.
Egy kicsit pihentek. Csönd volt az erdőségben, csak a lomb susogott, a
madarak énekeltek és a sodronypálya vaskutyái csikorogtak a fejük
felett.
Máté elnézte, hogy repülnek a kifeszített hosszu dróton a kis
vastargoncák, amelyek a hegyről leszállítják a völgybe, a város végén
levő vasgyárba az ércet.
– Még ilyet sem láttak mifelénk, – mondta. – Hej, ha elmesélem eccer
otthon, hogy egy szál dróton ezer mázsa vasat lehet elvinni akár a világ
végire!
– Hát bizony! – szólt Kubo.
Máté tovább nézelődött.
– Azon kellett volna feljönnünk a bányába! – mondta. – Vagy azon kéne
hazamenni!
Kubo nagyot nevetett.
– Hogy az embert csak megbüntetik, csak becsukják!
– Csak!? – nevetett Máté, – az nem nagy baj.
– Nem bizony! Csak egy kicsit! – vidámodott el Kubo – De siessünk, –
tette hozzá, – mert mindjárt dél lesz. Nem tudunk estig végezni, pedig
az szabály, hogy a bányatelepen pünkösd előtt végezni kell, mert
levonják. Így is nem jöhetünk vissza csak regel, mert écaka nem jön fel
a hold és sötétbe ilyen hosszú úton nem lehet meni erdőbe, mert
megesznek a medvék.
– Az bizony nem volna praktikus! – viccelt Máté.
Kubo felkacagott.
– Nem bizony! De az praktikus, hogy telepen van fürdő, bányászoké. Jól
meg lehet fürdeni este. Megborotválkozni, van borbély, csak öt krajcár
egyszer borotválni. Bizony, barátocskám. Regel aztán, mihelyt virad,
jönni visza. Elegánsan. Aja!
Felállott s hallgatva mentek tovább. Máté türelmetlenül várta, mikor
lesz már vége a hosszu útnak, Kubo nyugodtan, egyenletesen lépegetett a
szép völgy oldalán, mint az öszvér.
– Holnap lesz nekem boldogság, – szólalt meg végre s egész arca
elérzékenyedett. A menyasszonyára gondolt s nem birta megállani, hogy ne
beszéljen róla.
Máté hallgatott. Szinte megcsillant a szeme előtt a Kubo menyasszonyának
lenszőke haja, kék szeme, üde piros arca.
– Hogy botlott beléd az a lány? – kérdezte s elkedvetlenedve pillantott
a társára.
– Ilyen kicsi óta ismerem! – szólt Kubo s megmutatta, mekkorácska volt a
lány, mikor ő megismerte.
– Szép lány, – mondta Máté.
– Szip, – szólt meggyőződéssel Kubo.
Hallgattak, aztán Kubo beszélni kezdett:
– Bárátocskám, én csak egy kis kominyár inasocská voltam, az ő papája
meg a mester. Nagyon komisz ember volt. Ajaj. Én mindjárt megszerettem
az Evelinkát, mikor még csak ojan kicsike volt. De nem is mertem kérni
az apjától, nem adta volna nekem… Ajaj. De csak maratam neki segéd,
mindig. Nem mentem sehova, még csak Szombatba se, Miskolcra se, Kassára
se, Budapestre se, pedig szerettem volna mindig, mert az nagyon
praktikus, utazni és tanulni sokat. Ajaj, én csak maradtam és mindig
csak akartam, hogy megkérek kezét, de nem mertem, mert nem adta volna
nekem. Tizennégy esztendő óta csak mindig várok, mikor szabad megkérni
Evelinka kezét. Akor tavaj pünkösdkor meghalt mester, akor monta
mesteraszonka; Kubo, csak te maradj it, csináld továb dolgot, ha téged
megválasztanak ujesztendőbe kominyárnak, neked adom Evelinkát. Én
mondtam; jó kérem, maradok itt. Újévkor nem választottak meg, csak
helyettesnek, azt mondta a polgármester, mihelyt meglesz esküvő,
megválasztanak, mert azt akarják, hogy az Evelinka férje legyen a
kéményseprő mester, osztán ha engem megválasztanak, akor én nem veszem
el az Evelinkát. Ajaj! Hogy én nem!… Mondtam mesteraszonkának, akor ű
mondta: te csak maradj itt Kubo, ha letelik a gyászév, neked adom az
Evelinkát. Mert addig ő kapja a fizetést. Én csak helyettes vagyok, de
az nekem mindegy.
Előre hajolva neki dült a hegyoldalnak, amelyre felkanyarodott az út. A
Máté homlokán kidagadt minden ér s villogott a szeme.
– Holnap, pünkösdkor letelik a gyászév barátocskám, – mondta Kubo –
megtartjuk az eljegyzést, az lesz elegáns barátocskám!
Máté forrt és tüzelt. Szerette volna mellbe taszítani ezt a nagy lapos
tót fiút, hogy hetet hemperedjen lefelé a hegyen. Ennek jut az a remek
kis lány? Meg az a jó állás!
Neki is jó lenne az!
Most egyszerre tudta, hogy sohasem látott olyan fehér bőrt. Olyan szőke
hajat, kék szemet…
Jó lehet azt az arcot megcsókolgatni!…
Oldalt pillantott a társára, ki fejlesütve vágta a hegyet sarkával s
ment mint egy állat. Ez a medve, ez tappadjon rá a nagy nyávvadt
szájával arra a barackvirágszin arcra!…
Mit! Ennek a kezéről ne tudná elütni azt a lányt! Hiszen most is jobban
kedveli, mint a Kubo komát. Hátha még egyszer egy este megölelgethetné a
kapuban, mint otthon szokás! Otthon, ahol a szép kéménykotrót úgy
emlegették, mint az ördögöt…
Milyen fehér a lába… Mint a hó… A teste is bizonyosan!…
Hogy is vón az, ha ő nem menne haza. Hanem itt felcsapna kominyárnak!
Készen várja egy gyönyörűséges asszonynak való, meg egy jó állás… Otthon
legfeljebb asszonyt kapna ilyen könnyen.
Mikor Kubóval bement a bányatelepen az irodába, hogy az ellenőrző
könyvet bemutassák, már úgy figyelt, mintha a maga üzletébe akarna
beletanulni.
Csak akkor kedvetlenedett el, mikor látta, hogy az urakon kivül senki
sem tud magyarul, hát ő egész életében idegenek közt legyen? Súlyos
gonddal bírálta a jővőt… Hátha otthon is lehetne kapni állást. Ott is
halandók az emberek, kidülnek az öreg mesterek és mostanában kevés a
kéményseprő… Pláne a világlátott! aki annyit hazudik, amennyi kell.
Nem is volna bolondság, valahogy becsempészni magát egy vastaligába a
sodronypályán s még ma este visszamenni a városba. Úgy elcsavarná a lány
fejét, hogy sohase igazodna helyre…
Ettől kezdve vígan fütyörészett és hamisan kötődött a tót asszonyokkal,
akik egy cseppet se haragudtak a magyar csipkelődésekért. Ha a szavát
nem értették, a kezét megérezték s ezen a nyelven is el lehet
diskurálni.
Mért ne vihetném haza a menyecskét!… Ej, hogy megcsudálnák a fehér
asszonyt! Milyen híre lenne a fehér kéményseprőnének! El is viszem… Hadd
repedjen a szíve az otthoni lányoknak!
Csak egy dolog nem tetszett neki. Nem látott sehol szép asszonyt. Ezek a
tót asszonyok hamar vénülnek – mondta magában s nagyot gondolt rá.
– Legokosabb lesz leszakítani, oszt meg van. Hadd kösse be a fejét a
bolond tót fiú, éljen vele hóttig… Van neki babája otthon, Jászbaráton!
Az nem ilyen cukrászkisasszony, de tűzről pattant menyecske lesz még
hatvan éves korában is… Ej mit! Haza kell ma jutni a fehérlányhoz… A mai
este az övé…
Pompásan galád tervek és ötletek jártak a fejében… Lánynak szabad
hazudni! Vőlegénytől a menyasszonyt elcsábítani virtus! Ha nem is igaz,
amit Kubónak füllentett, itt az alkalom, hogy ezt is megpróbálja.
Mikor dolgát alkonyatra elvégezte, látta, hogy jön a Kubo érte. Kapta
magát, elbújt, megszökött. Bokrok mögött lappangva, a házak sarkában
kezdődő erdőben suttyongva elillant s megkereste a sodronypálya vonalát.
Magas oszlopok tartották a drótkötelet, amelyen a vastargoncák surlódva
futottak. Felmászott egy ilyen létraforma oszlopon s belelopta magát
egyik csillébe. Örömmel látta, hogy üres a targonca, csak néhány téglát
talált benne, meg egy csomó zsákot. Gyönyörüség lesz ezen repülni
Ilosváig! Kellemes ringással repült ki a csille a legveszedelmesebb
szakaszon. A völgy fölött olyan magasan járt, hogy már nem építhettek
alá támaszt. Két hegycsúcs közt úgy úszott fenn a levegőben, mint a
sólyom.
– Ha elmondom el sem hiszik, hogy repülve mentem a tót babámhoz! –
kacagott Máté, s lenézett a völgybe.
Ebben a percben a telepről hatalmas búgást hallott. A gépek fütyöltek.
Este volt, megállott a munka.
A csille elkezdett megcsendesülni.
– Tyhű Atyaisten! – ordított fel Máté, – még megáll!
Eltalálta. Megállott az egész sor csille. Úgy lógtak a levegőben, mint a
feltűzött gombok a zsinóron.
Máté megdermedve kapaszkodott meg a csille vasában.
– Hát én most már mit csinálok!
Nem volt aki feleljen rá. A völgy husz öl mélyen feküdt alatta, a
legközelebbi láb, amely a földről felnyúlt a sodronykötélig, rettenetes
távol, oda egy szál dróton elmenni nem lehet.
– És holnap vasárnap! – kiáltott Máté észbekapva. – Dehogy! Pünkösd!…
Kettős ünnep!… Segítség! Segítség!
A hangja berikoltotta a hegyoldalt, távoli sziklákról gyenge visszhangja
is hallatszott.
Mit ér. Bánatosan dült a csille fogantyújának: itt ünnepel már ő!
Gyorsan sötétedett. Lenn az úton bányászok jöttek lefelé a hegyről, égő
kahanyecet lóbáltak a kezükben. Valamelyik észrevette Mátét a csillében
s elkiáltotta magát:
– Csert!… Ördög!
Csoportokba verődtek, úgy bámulták az ördögöt fenn a vaskutyában, s
borzadva mentek át alatta, sűrűn hányva a keresztet, bár mind
luteránusok voltak, hogy valamelyiknek nyakába ne vesse magát.
De Máté nem vigasztalódott ezen.
Azon sem, mikor a keserves, hosszú hüvös éjszaka után a friss,
dermesztően harmatos hajnalban a madarak énekére feleszmélt és lenézett
a földre, egy másik fekete ördögöt látott szaporán ballagni; a társát.
Savanyúra húzta a száját, de meggondolta, hogy szomoru kéményseprőt még
senki sem látott, hát ő lásson először és saját magát? Olyan nincs! S
hatalmasan rákezdte a nótáját:
– Én vagyok a füsti fecske!…
Kubó majszter felpillantott, honnan az ég tetejéről hallja a hangot s
megismerte a kollegáját.
Először szóhoz se tudott jutni az ámulattól. Aztán elkezdett nevetni:
– De az nagyon elegáns hely! – kiáltott fel.
– Nagyon elegáns! – rikoltotta vissza keservesen Máté.
Kubó leült a földre, mert ilyen jókor reggel éhgyomorra nem birta a
kacagást. Azután újra felkiáltott:
– És hogy az igen praktikus utazás!
– Hej, de még milyen! – mondta Máté.
Kubó a szemét törülgette két tiszta kezefejével, amit az este olyan
alaposan megsúrolt, hogy elmehetett volna vele péklegénynek. Az arca is
úgy világított ki a fekete kámzsából, mint a hold.
– Tisztelem a menyasszonyodat! – szólt le fanyarul Máté. – Mond meg
neki, tegyen félre egy darabot a menyasszony-kalácsból. Megérdemlem
tőle!
– Igen barátocskám! – szólt Kubo s abban az percben elfeledett minden
rettegést, amit az éjszaka kiállott.
Azután, mikor útrakelt, boldogabban lépkedett, szinte röpködött,
kacagott, fütyörészett, mint a madarak. Tizennégy év óta az éjjel
gondolt legelőször arra, hogy olyan eset is eshetik, hogy valaki
elhóditja tőle az Evelinkát…


VERA
Ha száz keze lenne, mind tele volna dologgal. Vacsorát főz az urának,
meg a mezei munkásoknak, amellett ellátja az udvari éheseket: a hizókat,
a kondáról hazajövő malacokat; a tehenet beköti, sós korpát ad elé,
megfeji s még ezt a büdös kotlóst is örökké hessegetni kell, mert ez úgy
bekapott a konyhába! Nem akar már elülni a cudar, pedig ideje, este van.
Vera, a fiatal asszony, boszorkánynak is beválna, minden segitség nélkül
végzi a háromnak való munkát. Persze, mert inkább százfelé szakad,
minthogy segítséget vegyen maga mellé. Meghalna bele, ha négy-öt
forintot kellene fizetni egy lánynak; meg a kosztját! meg a piszkát
látni! meg a mérget nyelni vele! Inkább tizszer megtesz valamit, mint
egyszer mondja. Csak így a legjobb; az van jól, az megvan, amit az ember
maga tesz.
Pedig minden rettenetes nagy dolga közt legnagyobb a kis fián való
gondja.
Ott sündörög körülötte a csöpp, vékony kis fekete gyerek. Szakasztott
olyan, mint az anyja, tisztára mintha a szeméből ugrott volna ki. Szinte
ijesztő a nagy hasonlóság, a tejfehér arcbőr, a csudálatos nagy fekete
szemek, az összes vonások. Nem is olyan, mint az anyja volt kislány
korában, hanem, amilyen most, csak gyerekké fiatalítva. Csupán a nézése,
mozgása más; a pillantása lágy és bámészkodó, nagy szeme talán még
nagyobb, mint az anyjáé, nem villog élesen és erélyesen, hanem
el-elszórakozik, megcsudál; odavilágít, ahova néz.
Ez az idegenszerüség izgatja, rémítgeti az anyját. Vera imádja a
gyerekét, jobban mint a szentképet a hivője. Önmagát szereti benne, a
saját testét látja, rajongja körül s megretteg, ha ezek az idegen nézésű
szemek rávetődnek. Mondják, hogy a túlokos gyerek meghal s Vera
mindennap végig-végig reszket ettől a sejtelemtől. Nem meri hinni, hogy
ez az ő törékeny, gyönge, okos fia emberkort érjen. Nem engedi az Isten,
hogy angyalok nőjjenek a földön. A szomszéd birkás, vásott, szeplős
kölykei, azok meg fognak nőni s lesz belőlük tömlöc tölteléke, de ez az
ő kicsi szentje, ez nem ér nagy kort.
Ha ez a gondolat rájön, lecsap kanalat, sajtárt s ott, ahol van,
konyhában, udvaron csak ölbe kapja a szoknyájába kapaszkodó gyereket,
szenvedélyesen öleli magához és felkiált:
– Eggyem, pettyem, mi lenne belőlem, ha te nem volnál!… Urjézusisten
belepusztulnék!
Aztán leteszi a földre elbámuló kis fiát, mint a himes tojást és rohan
tovább a dologgal, mint az őrült.
Az utóbbi időben rettenetes csapásokat hozott az élet. Az apja a télen
kiment a Tiszára jeget fuvarozni. Lékbe esett, odahalt.
Alig ocsudtak fel valamennyire a borzasztó eset után, a nagylegényöccse
a pisztolyát tisztogatta. Egy golyó volt benne, elsült, sziven találta a
fiút, rögtön vége volt.
A temetés csunya, esős, hideg tavaszi napon folyt le, a másik öccse
megfázott, meghült, kilencednapra kiteritették.
Kisértetek jártak. Verának már senki férfivére nem volt, csak a kicsi
fia, ez a különös nézésü gyermek, akit parányi korától kezdve halálra
szánt a világ, mert ugy sincs benne élet. Ha olyan őrült sok dolga nem
volna, megháborodna ettől a gyerektől és ha ez a gyerek nem volna, meg a
dologtól.
Már reszket, ha a falevél libeg, nem a halál szele jön-e? Ha a butor
megreccsen, elijed, mi rosszat jelent? Ha a kiskapu becsapódik, a
szivverése is megáll, nem gyászhírt hoznak-e megint?
– Eggyem, pettyem, ha itthagysz, utánad megyek.
Csak legalább még egy gyereke volna, hogy több nyugodalma lenne: egyik
csak megmarad! De ahogy a fiacskája nevető nagy szemébe néz, gyülölködve
pillant körül, azt az idegen gyereket nézi ki innen, aki itt sincs, de
ha itt volna, megkárositaná ezt az eggyét, akitől elvenné a szive felét,
a birtok felét, minden nyalánkság, minden becéző kedvezés felét!
Nem, nem kell másik! S halálra csókolja az egyetlent, aztán dolgozik
szakadásig és emelkedik a szive, hogy a fiáért teszi. Ha már nem adott
neki az Isten azt, amit minden komisz kolduskölyöknek megadott, erős,
tüzes vért, kapjon a szüleitöl vagyont, segítséget, hogy könnyű legyen
az élete. És boldogan nézi Vera a hizók jó étvágyát, a bornyuk
fejlődését, a buzaár emelkedését, ez mind az ő fiának pótol egy-egy
parányi tüzes vércseppet. Akinek pénze van, betegen is jobban megél,
mint az egészséges koldus. De meg aztán nem is beteg ez a szent
csöppség, csak olyan nyápic. Majd kiforrja magát, majd erős lesz, ha
megnő. Az lesz csak a dicsőség, ha neki nagy, derék fia lesz, aki az ő
ábrázatával, az anyjáéval, jár-kél a világban és mindenki tiszteli,
becsüli, mindenkinek parancsol, mert az anyja nemcsak testi alakját, de
drága nagy vagyont is hagyott rá.
– Eggyem, pettyem, megváltó kis Krisztusom!
Megjöttek a munkások a mezőről. Lerakják a villát, gereblyét, vigan
köszönnek, sorra letelepszenek a tornác gerendájára, mint a varjak a
barázdán. A vacsorát kitálalja a gazdasszony az eperfa alatt a
tőkeasztalra; fölrebbennek s körülülik.
A gazda, mintha nem nem is volna, csendesen jön-megy, leül közéjük s ott
eszik velük. Vera a konyhában terít a kis fiának a tulipános asztalon,
urasan, porcellán-tányérban ád neki. A gyereknek nem kell. Menne az
apjához.
– Egyél, kis fiam. Mi kell? Combocskája, lábacskája: a jó kis
sarkantyúja?
– Édes apám gyüjjik ide.
– Hé! Hallod! gyere be. Gyüssz má?
Az apa, nagy, erős, szőke ember, telt, hizásra hajló testü, csöndes
mozdulatu, föláll, bejön.
– Mi kell nó!…
– Édes apám üjjík ide.
– Jó van no, te tücsök, te! brrr!… Na gyer az ölembe. Igy ni, Katonásan
ülj! Milyen huszár leszel!… Na hát mit csináltál máma…
– Éds apám?
– No,
– Mit!?…
– Mi az a mit?
– Tudja!
– Tudj’ a kánya.
– De tudja kee.
– Mit?
– Azt, hogy mit…? – A gyerek az apja fülébe sug, de csak a szája mozog,
szót nem mond. Hanem az apja azért tudja, miről van szó.
– Csak nem azt, hogy mit hoztam neked?
– De.
– A mezőről?
– Öhö.
– A zsebemben?
– Öhö.
– Ezt ni: bbakk! – fügét mutat s megijeszti. A gyerek hahotázva kacag.
Vera irigyen, mérgesen néz oda. Vele egész nap el van a gyerek s egy
hangja sincs. Ha az apja közelébe kerűl, majd felveri a házat a hangja.
Egy darabig tűri, hallgatja a játékot. Addig nem szól, mig látja, hogy a
gyerek eszik, de mikor az jóllakott s elkezd szelesen ugrálni, mintha
kicserélték volna, Verában nem áll tovább a harag, rászól ridegen,
parancsolva az emberére:
– No mi lesz!
– Mi lenne?
– Nagyon szeretem az ilyeneket!
– Mit?
– Ide csődíti a félfalu lánynépét, hogy megcsinálja nekik a dörzsölőt,
aztán mikor be kell állítaní, itt játszik. A gyereknek is kiveri az
álmot a szeméből. Pedig tudhatná, ha egy csepp esze van, hogy álmában nő
a gyerek. Há mi lesz?
– Mi? Megyek, beállítom a dörzsölőt a lyányoknak.
– Osztán megmondja nekik, hogy az én szöszömet tegyék be elsőnek. Annyit
csak megérdemlek tőlük, amiért itt türöm azt a csürhét. De jól csinálják
meg mert visszaadom nekik…
Az ember barackot nyomott a fia fejére, aki egy utolsót kacagott, azután
elkomolyodott megint s merengve nézett ki a konyha nyitott ajtaján a
sötét udvarra, a csillagos égre.
Az anyja szomoruan nézett rá.
– No babukám, kis pettyem, tentikélni, csucsukálni? Aludni fog a jó fiú?
Szépet fog álmodni? Jaj de milyen szépet! Milyen gyönyörüt! És reggelre
nagyot nő, de milyen nagyot!…
Igy mizserálgatva levetkeztette, lefektette bent a házban, a maga ágyába
s ott volt vele, míg el nem aludt.
Aztán gyorsan elmosta a rengeteg edényt, amivel egy lompos szolgáló
éjfélig, vagy tovább égetné a lámpát.
– De hol van az az ember! – figyelt fel. Kivülről dalolás hallatszott.
Lent a kert elején, a csürnél már folyt a különös tiszaháti
kenderdörzsölővel a munka. Harminc-negyven lány és legény hajtotta a
vendégoldalrudból csinált tekerőt, körbe-körbe, a dörzsölőgép körül.
Pompás nyáréji mulatság ez; folyt a nóta, a játék.
– Hol az istenfenéjében van már az az ember. Már ott kell neki
ácsorogni; a lyányok körül kell neki szaglálódni!
Kiállott a tornácra s hangosan lekiáltott feléjük.
– János, János!
Odalent egy lány szemtelenül az arcába kacagott a gazdának, aki
hátratett kézzel, szótlanúl, vágyakozva nézte a cicázó fiatalságot. Neki
ebben sose volt része. Annak idején őt, az első gazdafiút, nem
eresztette ide az anyja, mióta meg házasember, a felesége.
– Gazduram, hijják – szólt a huncut lány.
A nagy, puha, szőke ember boszusan indult föl az udvaron.
A felesége a tornácon várta.
– Gyere mán befelé! Feküdni! – pattogott rá.
Bement. Becsukták az ajtókat.
Odabent a gazda lelökte a lajblit, lehuzta a csizmát s megállott az ágy
előtt.
– Hát ez a gyerek mán mindig itt alszik!… – mondta fogcsikorgatva – ha
egyszer megharagszok!… –
– Tudod, hogy kitörné a nyavalya a drágámat, ha nem érezne maga mellett…
– szólt ridegen rá az asszony.
– Hát engem kitörhet? azt nem bánod?
– Feküdjön csak lefelé. A helyére! – parancsolta az asszony, mint az
állatszelidítő, ráfüggesztvén sötét, nagy szemeit a maga fenevadjára.
A vaskos, rőt emberállat meghunyászkodott s morogva huzódott a másik
sarokba, a gyékényágyra. Levágta rá magát s mormogott:
– Egye meg a fene ezt az életet, hogy az egye meg…
Befordult a falnak s a másik percben elaludt.
Vera pedig eloltotta a lámpát s odasimult a gyermekéhez; lázas,
megfojtó, tébolyodott szeretettel ölelte magához.
– Eggyem, pettyem, édes mennyországom!


A VÉGEK JULIJA
Juli fölébredt s a mai lakodalomra gondolt, ahol nyoszolyólány lesz.
Azután Tót Jóskára, aki elsővőfély. Édesen elmosolyodott. Hát ő, a kis
Juli még tán táncolni is fog az apja haragosával, aki világcsufságra
minden esztendőn learatja az ő szőlőjüket Péter-Pál éjszakáján.
Aztán eszébe jutott minden s szeliden ujra elszunnyadt. Egyszerre csak
fölrezzent az apja mozgására.
A szobában még koromsötét volt, csak az ablakban derengett világos folt
a muskátlik között.
– Mi a? – szólalt meg álmosan, nyögdécselve az anyja.
– Hol a botom? A rézcsákányos.
Juli végigreszketett nyári takarója alatt. Az anyja ijedten felült.
– Mit akar kend. Hova megy?… – Semmi válasz. – A szőlőbe?…
– Oda. Péter-Pál éjszakája van. Ma megfogom azt a bitangot.
– Jaj istenem. Vót lelke, nem tette meg!
– Vót nekem, mikor öt pengőt igértem a csősznek, ha megfogja.
– Öt pengőt?
Csönd lett. Juli ijedten szorította gyenge bordácskáira a tenyerét. A
szive olyan hangosan kalapált, félt, meghallják.
Az apja meglelte a botot, nagyot koppantott vele a pádimentumon s
kitört:
– Csak a kezembe adja az én teremtőm. Nem virtuskodik velem többet a
pántlikás legény. Adok én neki szőlőt. Adok én neki virtust. Majd
megszüreteltetem Péter-Pálkor. Csak harmadszor is megcsufoljon!
Nagyott vágott botjával újra s kiment.
– Apjuk, – kiáltott utána a felesége sírósan – apjuk. Bolondot ne
tegyen. Vigyázzék. ’Sz má nem kendhez való a’. Jaj, ne tegye hozzá
magát. Hajja!…
De az öreg becsapta az ajtót, hogy majd leszakadt a ház s elment.
Juli pedig úgy fülelt összegombolyodva lányos, keskeny nyoszolyájában,
mint a megijesztett sündisznó.
Az édesanyja elkezdett vackolódni az ágyában, hogy a nagyanyjáról maradt
butor nyikorgott-csikorgott, ő meg a száján is alig mert pihegni
szegényke.
Hogyisne mikor ő még olyan kis lány, aki előtt az édesapjánál nincs
okosabb, erősebb, hatalmasabb ember. De aki mégis olyan nagy lány már,
hogy azt a „pántlikás legényt“ s éppen azt, a tulajdon apjánál is többre
tartja. És épp ezeknek kell összeakaszkodni.
Uram bocsá’, még ráolvassák a tizparancsolatot.
Ez a nyári szőlőaratás, ez vette meg a lelkét. Ez olyan fura história,
hogy a mesébe való, ott se hallott különbet. Az elejére nem is nagyon
emlékszik. János bátyját megverte Tót Jóska, miért, miért nem, tudja is
ő, akkor még kis iskolás leány volt, felőle akárhogy lehetett. De e
miatt az apja becsukatta a legényt pedig a keresztfia volt, hát nem lett
volna jussa rá; hisz ami esett, a családba esett.
Akkor kezdett ügyelni, mikor Tót Jóska hazajött s azt fogadta, hogy
minden esztendőn levág száz tő szőlejét Vég Andrásnak, amiért
becsukatta.
Ez megtetszett neki. Ezen kacagott magában. Persze neki nem fájt az apja
szőleje.
Hát még mikor azzal jött haza a csősz, hogy meg is történt! A száz tőke
porba van.
Julinak határozottan imponált ez a tett s örült, hogy nem lehetett
rábizonyítani a legényre semmit.
Attól kezdve mindig leste a csitri lány, a baglyas gyerek, a sovány kis
semmi teremtés, a daliás legényt, aki félméter hosszú pántlikát viselt a
kalapjánál. Beszélték, hogy kétszer egy lánytól nem vett el rá
pántlikát. Mert csak az ő ángyát szereti ma is, akit János bátyja
elvett, mig Tót Jóska odavót.
Ez mind tetszett Julinak. Minden tetszett néki, amit a nagy legény tett.
Úgy látta, hogy olyan helyrelegény nincs több a faluban. De még a
vásárba se látott párját, amikor bent jártak.
Másik esztendőn már alig várta Péter-Pált, amikor a szőlőaratásnak meg
kellett lenni. Félt, hogy elmarad. Kimondta magában, hogy ha meg nem
teszi, akkor hitvány ember.
Nem volt hitvány ember. S Juli, ahogy nyurgult, egyre jobban legeltette
a szemét a legényen. Még a templomban is mindig fellesett a karba s
éneklés alatt a jó Isten szava helyett a Tót Jóska hangját kereste ki a
sokféle hang közül.
Már még olyanfélére is gondolt az idén, hogy maholnap nem lesz a faluban
lány, aki pántlikát ne adott volna a Jóska kalapjához: ő rá kerül a sor.
S valahányszor új pántlikát font a hajába, elébb mindig megtűzte, mintha
kalapra szánná s meglengette, hogy is repülne az a Jóska kalapjánál.
Szót nem váltottak soha, de még ha szembe találkoztak is, Juli mindig
fölvetette a fejét s érenézett, mintha nem akarná meglátni.
S megtörtént a mult napokban a csoda hogy Julit, akit senki se látott
meg a világon, Tót Jóska megszólitotta nyilt utcán, mikor rendes módján
gőgösködve sasirozott el mellette.
– Hej, kis lány, – szólt rá – csak nem haragszol rám, te háromzuzzáju.
Lám csak, jó hogy látlak, már elfelejtkeztem vóna rólatok…
Juli majd elszédült s egy szót sem birt kinyögni. Tovább ment, csaknem
szaladva.
Azóta se élő, se halott nem volt, mindig erre gondolt. Iszonyuan
restelte magát, hogy nem vágott vissza. Nem is sejtette ugyan, mi az a
„háromzuzzáju“, de biztosra vette, hogy olyan borzasztó nagy gorombaság,
amit nem lett volna szabad eltűrnie.
Ez már nagyobb sértés, mint a szőlőaratás. Csak úgy főtt a vére, hogy
tromfolja meg érte a legényt.
Az is igaz, hogy egy kicsit büszke is volt rá. Dehogy kicsit. Nagyon.
Borzasztóan.
Ő róla jut eszébe a bosszú! Hisz akkor neki szól! Érte teszi! Az ő
kedvéért! Őt tromfolja meg vele! Ő vele harcol!… Hisz akkor ő, Juli, a
Végék Julija, nagy lány!
S mikor erre gondolt, táncra perdült és mindent felforgatott, amihez
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Magyarok: Elbeszélések - 6
  • Parts
  • Magyarok: Elbeszélések - 1
    Total number of words is 4239
    Total number of unique words is 1888
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyarok: Elbeszélések - 2
    Total number of words is 4257
    Total number of unique words is 1772
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyarok: Elbeszélések - 3
    Total number of words is 4245
    Total number of unique words is 1809
    34.5 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyarok: Elbeszélések - 4
    Total number of words is 4227
    Total number of unique words is 1703
    37.6 of words are in the 2000 most common words
    51.3 of words are in the 5000 most common words
    57.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyarok: Elbeszélések - 5
    Total number of words is 4194
    Total number of unique words is 1900
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyarok: Elbeszélések - 6
    Total number of words is 4139
    Total number of unique words is 1877
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    50.4 of words are in the 5000 most common words
    57.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.