Magyarok: Elbeszélések - 2

– Hát mama, fizet 12 korona 80 fillért.
– E’ nem jó? – kérdi könyörgő, ijedt pillantással a néni.
– Nem. Az lejárt. Az este még hazamehetett vóna vele. Ma nem.
– No, Dezső! Ez érted van! Drága gyerek vagy te! Rád kellett várni.
A közönség lesi a nénit. Mind heccet vár. Hogy nem fog fizetni. Pedig
muszály. Nézik a kis uri fiút, aki lehuzza a nyakát és ugy ül, mint aki
valami nagy rosszat tett.
A néni is lehajtja a fejét s sorba felemeli a szoknyáját, a legalsónak a
zsebéből kiveszi a bugyellárist. Aki szembe ül vele, ugy látja, siró
vörös lett a szeme.
Aztán megrántja a vállát.
– Azér nem tesz kódussá – mondja s kivesz egy vadonatuj huszkoronást.
– A fizet, akinek van – erősíti a kalauz is ingerkedve.
– Hát ha nincs, akkor nem kell fizetni? – kérdi tréfára készen Mari
néni.
– Nem. Akkor szabad gyalogolni a vonat után.
– Mán akkor inkább csak van.
A kalauz elmegy.
– No, Dezső, e kellett nekem.
– Hát mért kellett várni a kis fiúra? A fia?
– Ó, Isten ments. Suszter ennek az apja. A falunkból házasodott. Ott
lakik a nagyapja nálunk. Oda viszem az árvát. Mer az apja, meg az anyja
ugy vannak… Külön…
Legyint a kezével a becsületes öreg asszony, aki nem igen tudja
megérteni, hogy lehet, hogy az ember meg az asszonya nem birják ki
együtt. De még restelli is egy kicsit, hogy ő maga is belekeveredett a
dolgukba.
– Szegény asszony gyárba jár – magyarázza. – Ó. Ugy csinálta össze a kis
holmit a gyereknek… Má mindegy, elviszem az öregapjáékhoz. Az a pár
forint se ide, se oda…
Jön a kalauz, hozza a jegyet. A néni át veszi, azt is, a visszajáró
pénzt is.
– De hallja-e? Nekem most már külön kupét adjon. Mer én duplán fizettem,
megérdemlem. Lássa-e, milyen uras jegyem van.
Megint nevetnek az emberek, tóditják is, ki ezzel, ki azzal, hogy igaza
van.
– Külön kupét, anyámasszony? Adok én, de magam is benn maradok.
– A kell nekem éppen. Legalább nem én ijedek meg.
– Hát ki?
– Maga.
A férfiak gonoszul kacagnak. A nagy korcsmáros-ember az öklével veri a
térdét s a fejét rázza, mint mikor olyat hall az ember, amin eláll az
esze. Meg is szólal.
– Fene asszony maga, néném. Maga az ördögtől se fél.
– Inkább féljen az én tülem.
A kalauz szigoru arcot ölt.
– Várjon csak, mindjárt megijed maga én tőlem is. Ki mondta magának,
hogy még ma is jó a jegy? A rokonyok?
– Ó nem. Dehogy.
– Hát ki? A kalauz?
– Nem. Asse.
– Hát kicsoda?
– Aki mindent tud. A bakter.
A nép jobbra-balra dől a nevetéstől.
– Az a maga lyánya? – vallat tovább a kalauz.
– A lyányomé.
– Nincs-e’ még három éves?
– Hogy gondol olyat, – szól igazán megszeppenve a néni – a világér se!…
A kalauznak éppen elég ennyi. Meg van elégedve a helyreállitott
tekintélylyel s elhiszi szentül az asszony szavát, aztán tovább sétál.
– Te kis cudar – paskolja meg a nagy pufók lány hátát a néni. – Majdnem
te is bajt hoztál rám, mint Dezső. Mán teérted pedig nem fizetnék. Te
nem vagy idegen. Minek nyősz így, mint a répa. Lám, az a csepp
menyasszony a Városligetben még most is biztosan ingyen utazik.
– Hová való maga néni – kérdi a szomszédja.
– Balatonszedervárra. Tudja az úr hol van?
– Tudom. A Balaton mellett.
– Ó biz a nem igen. Én ugyan azt hiszem, hogy Páris mellett. Annyit kell
fizetni.
– Mondja, maguknál mindenkinek ilyen jó kedve van?
– Még jobb is. Van, aki táncol is jókedvébe, kivált a fiatalja.
Lehet ezt csöndes mosolygás nélkül hallani?
– Maguknál is nagy a drágaság? – kérdi egy szikár pesti asszony.
– Bizony ára van mindennek, hál’ Istennek.
– Hogy a tojás?
– Most jól veszik. A nyaraló urak megfizetik. Három egy hatos. Ha osztán
elmennek, adunk ötöt egy hatosért, meg hatot, meg tizenhármat.
– Egy hatosért? – kérdi egy ténsasszony.
– Hát.
– Az már nem igaz. Olyat még nem hallottam. Tizenhárom tojást egy
hatosért.
– Akkor jó lesz, ha elnéz mifelénk. Legalább csudát lát egyszer.
A kocsi tulsó felén a másik vénasszony nem állhatja tovább,
feltápászkodik a helyéről s elébb jön.
– Ó be sok hiábavalóságot tud, hallja-e. Látszik, hogy nem sokat
dógozott életébe.
Mári néni ránéz a békétlenkedőre.
– Én se léptem kétszer egy nyomba – mondja csendesen.
– Nem tudom, hány háti fát vitt haza világéletében az erdőről?
– Hová való maga?
– Bakonytőre.
– Ugy, – szól csipősen Mári néni – hát akkor maguk hordták el a mi
fánkat. Lássa, azért vénült meg.
A közvélemény megint a Mári néni részén van, de azért már ő maga is
kezdi unni a nagy szereplést.
– Nem tud az ur ujságot olvasni tőlem – szól a szemben ülőhöz, aki egy
nagy ujságban lapoz, de mindig csak rá figyel.
– Tudok én.
– Jaj el is vész abba a nagy tudományba. Osztán mennyiért adták azt?
– Öt krajcárért.
Mári néni megcsóválja a fejét.
– A mán nagyon ocsó! Harmadfél garasért még én se hazudnék annyit. Pedig
lássa az én lóditásom is van olyan érdekes. Hiába nevet. Szivesebben
hallgatnak engem, mint a papot, mert én eccer se mondom, hogy; ne
vétkezzetek, mert a pokolba küldelek áita béne!
Ezzel a gyermekeihez fordul, akik megéheztek s a nyakán nyügösködnek,
hogy adjon már enni nékiek.


A DEBRECENI CSORDÁS
Jávor Miska csámpásan baktatott a csordája után. Az állatok sorba
kifordultak a kapukon s kinek milyen a természete, a szerint oszlott be
a csordába. A mester-utcai tanítóék tehene nagyon víg volt, ami nem
tetszett Mihálynak ilyen jókor reggel.
– Az ördög táncoltasson meg a gazdáddal együtt! – kiáltott utána hetykén
és hozzá sózta a nagy botot.
Nem volt ugyan semmi kár abból, hogy a Szőke sorra dörgölődik a többi
tehenek közt, a gazdájával meg éppen semmi baja nem volt Miskának, mert
az öreg tanító mindig első volt a csordásbér fizetésekor, de a lyány
előtt akarta mutatni a Jávor-fiú, hogy ki ő.
A lyány ránevetett a legényre s azt mondta:
– Majd megtáncoltatom én magát, csak a gazdámat piszkolja.
A csordáslegény ránézett s nem szólt. A lány vidáman sarkonfordult és
beszaladt a kapujukon. Mikor azt becsapta maga után, Miska csordás
előkapta a tülöktrombitát s vígan belefujt:
– Tu-túúú! Tu-tu-túúú!
A hang igen szépen rikoltott, de az öreg tanító mégsem örült neki.
Megfordult az ágyban odabent az ablakon belől s dohogva, álmosan szólt:
– ’Kasszanak fel a nevednapján.
Nem is tudott többet elaludni, csak hallgatta ingerülten a távolodó
tülkölést.
Miska egész délelőtt azon gondolkozott, hogy nem hiába nézte ő ki már
régen ezt a lyányt, de mégis nem utolsó szívü lyány: nem hagyta a
gazdáját szidni. Az urát se hagyná!…
Másnap reggel, ahogy a szép szőke tehén, fiatal jószág, megint
kikarikázott a tanító nagy, zöld, boltozatos kapuján, Miska azt kérdezte
a leánytól:
– Honnan is került maga Debrecenbe?
– Hogy tudja, hogy nem vagyok idevalósi?
– ’Szen van szemem. Értek én a jószághoz.
– Majd értek én is a… Szabólcsmegyei jány vagyok én.
– De fel van. Én meg debreceni csordás vagyok!
– Meghiszem.
– Pég a csordásnak nem utósó, mer annak mindig jó. A pásztornak csak
nappal, mikor a jószág mellett hever; a civisnek csak iccaka, mikor az
asszony mellett melegszik. De a csordásnak éjjel-nappal jól megy dolga.
Hát még a debrecenyi csordásnak, mer a kedve szerint tülköli fel az
urakat!
Tréfásan kacsintott hozzá és otthagyta a lányt.
Ez utána nézet egy kicsit, aztán egyet perdült s beszaladt a kapun.
Jávor Miska kapta a tülökjét, s visszatrombitált neki. A tülök szava ép
a tanító ablakának vágott s kegyetlenül megreszkettette az üvegtáblákat.
– Tu-tú! Tu-tu-tu-túúú!
A tanító, aki tegnap egész nap mérges volt s az egész iskolát
megpüfölgette, amért reggel nem tudott aludni, ijedten ült fel az
ágyában.
– Ó a pokol fattya! Az Isten némitsa meg a tülködet.
Jávor Miska csak annál vígabban fujta, ebbe öntötte bele minden örömét,
hogy olyan jól megmondta a lyánynak, amit akart.
Harmadik reggel még nem volt kint a lyány az utcán, mire ő a kapu elibe
ért. Nosza kapta magát s hatalmas jóreggelt fujt ki neki.
Csakugyan jött is a lyány. Eltalálta, hogy neki szólt a nóta, mert igen
nevetett.
– Na, mit szól a tülkömhöz? – mondta neki Miska. – Magam csináltam a
suta bika szarvából.
A lyány nevetett.
– Jól szól, de jár ide egy huszár, annak réztrombitája van, mikor erre
mennek, úgy fújja, mint az égzengés.
Jávor Miska csendesen megpederte a bajszát s csak annyit mondott, hogy:
– Hm.
Azzal a lány is bement, ő meg csak belefújt a szaruba, mint a ki nem
hagyja cserbe hűséges jószágát. Ez való a csordához, nem a trombita.
Iszen trombitás volt ő a bakáéknál, még lopott is magának egy jó
trombitát, de hát avval nem kisérheti a marhát, mer nem ért az arrul.
Hát csak hadd szóljon a régi nóta:
– Tu-túú! Tu-tu-rutú!
De már akkor nyilt az ablak s az öreg tanító rövidre nyirt kerek feje
bújt ki rajta.
– Hogy az ördög tutújja meg a lelkedet, te cudar te! Elmenj az ablakom
alól azzal az átkozott tülköddel, mert darabontokkal vitetlek be a város
tömlöcébe.
Azzal már be is csapta az ablakot.
Jávor Miskának még a szava is elállt a méregtől. Hogy őt, a kiszolgált
katonát s a debreceni csordást egy rongyos tanitó, amilyen hatvanhárom
van a nemzetes városban, így meri lerondítani!
– No megállj, rektor! Ha kevés a tülökszaru, holnap elhozom a
réztrombitát… Legalább az a jány is hadd tudja meg, ki vagyok.
Mindjárt el is szalajtotta érte a kisbojtárt s egész nap azt
fényesítgette és gyakorolta a mezőn.
Közben pedig folyton azon járt az esze, hogy nagyon derék jány lehet az
a jány, hogy egy ilyen gazdát sem hagyott volt szidni!
Másnap reggel gangosan lépkedett végig a Mester-utcán.
Mikor a tanító kapujához közeledett, a lány már kint állt a szép szőke
tehénnel; ez biztosan megint bika után bogárzik!
– Hát hogy vagyunk? – kérdezte Miska a lyánytól.
– Lehetősen! – felelt ez rá másvidéki szóval.
– Hanem azér hogy maga szabólcsmegyei ján, – mondta Jávor Miska, – én
meg debrecenyi csordás vagyok! Igaz-e?
– Aszongyák.
– No hát meg is mutatom, ha aszongyák.
Kacsintott, nevetett s elővette a felkötött szűre alól a réztrombitát, a
melyik szebb volt mint az arany.
Azzal az ámuldozó lány szemeláttára a szájához illesztette s olyan riadó
marsot fújt ki rajta, hogy majd megrepedt a lány füle tőle.
De nyilt az ablak.
A tanító úr kinézett.
– Jöjjön csak barátom közelebb. Ezt már szeretem! A trombitát. Ez igen
kedves hangszerem, különösen ilyen jókor reggel. Fogja, itt egy pohár
szilvórium érte.
Miska egy percig sem csodálkozott ezen. Elvette a poharat és lehajtotta
a finom szilvapálinkát.
– Hanem barátom, – szólt jámboran Boros bácsi a tanitó, – innen nem
hallom jól, mer a félfülemre süket vagyok, oszt éppen itt van az ágyam
e! Hát álljon oda a sarokra, szembe, akkor hallatszik be jól nekem. Hát
fújja el még egyszer!
Miska borzasztóan büszke volt. Odaállt a szemközti sarokra s egy
fertályóráig fújta a sorakozót, meg a takarodót, meg még nótát is, a
kőrösi lányt.
Az öreg úr szemmel látható gyönyörüséggel hallgatta s mikor behuzódott,
ezt dünnyögte a szakállába.
– Megállj, nem soká lesz kedved itt trombitálni a fülembe.
Másnap reggel újra elhozta Miska a trombitát. Kissé csodálkozott rajta,
hogy a tanító nem siet a pálinkával. Mikor jól kiharsogta vele magát,
végre nyílt az ablak s az öreg úr vereslő szemmel intett neki.
– Ez a magáé, ez a pohár pálinka. Ej, be szeretem a trombitaszót, –
mondta neki álnokul, látva, hogy már most is sértve érzi magát a legény,
mert későn kapta s mert hitványabbnak érezte az italt.
De azért Miska sokszor gondolt rá, hogy nem csuda, ha az a jány nem
hagyta szidni a gazdáját, derék ember az! Vigasztalta magát ezzel, a
reggeli rossz érzésért.
De harmadik reggel nagy boszúság érte. Hiába trombitálta tele a világot,
kétszer-háromszor is elfújta a riadót, a sorakozót, nem nyilt meg az
ablak. Miska utoljára elúnta a kuncsorgást.
– Hát lesz valami, vagy nem? – mondta s közvetlen az ablak alá állva,
beletrombitált, hogy reszketett az üvegtábla.
Úgy tetszett neki, mintha az öreg tanító bent állana s figyelne.
– Ejha! – kiáltott fel, – potyára?! Majd ingyen fuvogatom neked itt a
trombitát.
Közé vágta a botját a szőke tehénnek s elment a csordával.
A jány ott várta másnap reggel s szólt:
Mi lesz a trombitával?
– Haggyon nekem békét egy szabólcsmegyei ján: aki az ilyen hupcihér
fösvény álnok rektornak pártjára tud állani!
A lány elbámult.
– Hej pedig! Pedig kár vót velem kikezdeni. Mert nem tudják azt
Szabólcsban, mi a debrecenyi csordás!… Mer ha a debrecenyi püspök is
valaki! meg a debrecenyi kántor! hát még a debrecenyi csordás!… Hanem
hát persze hogy annak mán lefujtak! De le bizony. Le annak!
Mán tudnillik annak, hogy debreceni csordásné legyen egy szabolcsmegyei
lányból…
S Jávor Miska ott hagyta a jánt is, a gazdáját is, még egy tülkölésre se
méltatta őket, csak a tizedik háznál fújt bele dühösen a suta bika
szarvából csinált tülökbe, hogy:
– Tu-túúú! Tu-tu-tu-túúú!


KÉZFOGÓ LESZ
– Kifelé, kifelé, apró szentek, semmi szükség rátok láb alatt. Nézze meg
az ember, be fagyosak. No bizony most fagy le a csikó szarva.
Két öklömnyi csöppség görbére huzza a száját és kisomfordál a pitvarból.
A nagy lány pedig behinti szép sárga homokkal a ház földjét, a friss
tapasztást. Szombat este van, ilyenkor kikergetnek mindenkit a házból a
tapasztó asszonyok.
Odakint az apróság úgy fagyoskodik, mintha muszáj volna vele. Mintha nem
is ők volnának, akiket a világért sem lehet máskor becsalogatni a
hidegből.
Szerteszét az egész család. A gazda az utca közepén ácsorog Kákány
Danival, az anyjok meg oda van Tót Borcsáéknál, ahol ma kézfogó lesz. A
legényfiú az ólban motoz, a „nagyanyám“ az udvar hátulján rakogatja
össze a kórót s közben mohog az unokáira, akik tudnak lomolni, de nem
takarítani. A süldő fiú a kézfogós ház ajtajában lesi a szót. Ez a nagy
esemény foglalkoztatja különben ma az egész világot.
Alkonyodik erősen, a nap gyorsan megy fel a falon, az árnyék egyre
hüvösödik.
Magas száll legény állít be a kis kapun. Ócska guba van rajta, de azért
messze látszik, hogy ott lesz a kézfogóban az este.
– Boka Lajos bácsi jön – szalad be az egyik kis gyerek és suttogva
jelenti az ujságot.
A nagy legény megáll a ház előtt.
– Hol van Berti? – kérdi a fiúktól.
– Az ólba?… – sivítja mindakettő.
– Az ólba?…
Elindul, ujra megáll. Nem Bertivel van neki szólni valója, hanem azzal a
nagy lánnyal, akinek odabenn ma annyi a dolga, hogy a félvilágért se
nézne ki.
– Az ólba van? – kérdi ujra a legény. A két kölyök erősen bizonygat a
fejével.
– Hát odabe ki van?
– Rozi.
– Hát még?
– Csak Rozi. Tapaszt. Nem szabad bemenni.
A legény egyet köszörül a torkán, nagyot gondol s belép a pitvarba.
Megbiccenti a fejét és beköszön a sötét szobába.
– Jó estét.
Egy percig semmi nesz. Akkor kiszól a lány:
– Berti az ólba van.
– Hallottam.
Azzal csak menne befelé, de a lány nem türi.
– Nem lehet bejönni. Nem azért tapasztottam hogy a maga patkója
felvágja.
A legény megáll a küszöbön, kalapja éppen a szemöldökfát éri. Nehéz
kezével kétfelé törüli kis bajuszát és neheztelve szól:
– Te se bántad mindig, ha az én patkóm felvágta a házatok földjét.
– Elég, ha most bánom.
– Rozi, – szól keményen felfortyanva a legény – eljössz?
– Hová? – kérdi dacosan a lány.
De már ekkor nem bánja a fiú, akárhogy fel is vágja a patkó a földet,
két-három lépéssel benn van a lány mellett, megfogja a felgyürt ujjból
szabadon álló szép gömbölyü kart, hogy minden ujja belevág a húsba s
minden szó után görcsösebben markolva meg, rekedten mondja:
– Ha el nem jössz, Rozi, az Isten legyen irgalmas, kegyelmes minden jó
léleknek.
Azzal gyöngén megrázza a lányt, sarkon fordul és kimegy.
Odakint megrázza magán a gubát s az ól felé ballag. Bent az eladó leveri
tenyeréről a homokot, legyüri a ruha ujját, nem akarja, hogy meglássák a
szorítás helyét, s kezefejét odaszoritja égő arcához. Lehajol és a
legény patkójának a nyomát szépen elsimitja mezitlábbal és sürübben
hinti be homokkal.
A nagyanyó jön be a pitvarba egy csomó kóróval. Száraz, töpörödött,
zsémbes asszony.
– Még sincs meg az a ház, Rozi? Ez a puja megfázik már ideki. Azóta fel
lehetett volna surolni a templomot is.
– Meg van már, csak ne doromboljék – szól ki a lány mérgesen. Az öreg
asszony érzi, hogy itt nagy dolog lehetett.
Egyenként előkerülnek mindnyájan. Az öreg tüzet rak a száraz kóróból a
tüzelőbe, az apróság körülállja és zsizsegnek a tüznek.
Betoppan a szomszéd menyecske, aki mindig sürvit, mintha ezer dolga
volna, pedig most is csak az hozta ide, hogy meglátta az elébbi
vendéget.
– Jaj, de hideg van, mintha csak tél volna! – dörzsölgeti a kezét a láng
fölött. – No Rozi, hogy járjuk ma a kalamajkát?
– Be jó kedve van, – dörmögi a lány – felőlem járhatja akárki.
Azzal kifordul a szobából.
– Rossz kedvvel van a lelkem.
– Itt volt a Lajos, – suttogja a vén asszony – összepereltek, szólni sem
lehet most hozzá.
– Óh… óh… nagy a szerelem! – szól a szomszéd asszony.
– De csak tartsa ki magát – bólintgat az öreg asszony.
Azzal felkapaszkodik a padkára, onnan a tőcre, a kemence mellé, ott az ő
helye egész télen át, onnan zsörtölődik az egész teremtett világra.
Jön az iskolás fiu, van elevenség mindjárt. Tud az beszélni mindent,
tücsköt-bogarat, csak legyen, aki hallgassa. Most is elősorolja az egész
előkészületet, ami a kézfogós háznál van. A nagyanyja nem is tudja
megállani, hogy azt ne mondja rá:
– Ó jó fiu, ne tudj már mindent.
Rozi is bekerül egyszer, leül a padkára, de tudja Isten, mire gondol.
– Hát te mikor készülsz már? – szólt rá a nagyanyja.
A szép lány megrántja a vállát. Nem szól.
– Tán te még nem is akarsz menni?
– Nem hát.
– Ó, ó, be kitartó vagy.
– Mér ne mennél – szól bele a szomszéd menyecske is. – A menyasszony
holtig megharagszik rád, ha elmaradsz.
– Ha haragszik, majd megbékül – vágta rá hetykén a lány.
Az iskolás fiu belekottyan:
– Majd elmegyek én.
– Hászen téged is várnak ott éppen. Ezt eltaláltad – kacag a menyecske.
– Nálad nélkül meg se is esne.
– Nem hát.
Csönd lett. Az asszonyok arra gondoltak, hogy lehetne megbékéltetni a
lányt, mig baj nincs a dologból. Akkor csak megszólal a fiu:
– Boka Lajos bandát rendelt.
– Hallgass mán jó lélek, csak nem?
– No, akkor el is megy a Rozi.
– Én elmegyek, azt tudom – kotyog a kis legény.
– Jaj, csak ne járna már annyit a malom – boszankodik meg a nagyanyó. –
Ilyen kis fiu, oszt má mindenbe szer.
– A’ hát, – rakoncátlankodik a fattyu – éppen nekem rendelte a bandát,
én táncoltatom meg Kis Birit.
– Né, né, a kis kokas. Be piros a taréjja!
A fiu nénjének esett:
– Accide a csipkés kis kendőm.
– Majd elmégy.
– Nooo. Nagyanyám mondja neki, hogy adja ide.
– Eredj így, ha akarsz.
– Én igy nem megyek. Én rám ne mutasson ujjal a világ – morcoskodott a
fiu.
– Add már oda neki, legalább elhordja a kánya – szólt a nagyanyja.
Rozi belenyul a komót fiába, odalökte neki a zsebkendőt s hozzáfogott a
mécs gyenge világánál horgolni. A fiu, mint a héja a csirkét, felkapta a
kis kendőt. Odabiggyesztette a felső zsebébe és azzal, mint aki
tetőtől-talpig gálában van, legényesen illegette magát a kisebb gyerekek
örömére, aztán elment.
– Hát te nem készülsz?
Rozi tovább horgolt.
Kinos csönd volt. Az öreg asszony a vendégnek suttogott valamit, a
gyerekek kenyeret majszoltak s a Rozi horgolásában egyik szem a másik
után gyürűződött fel.
Egyszerre csak nyilik az ajtó és a Jóska gyerek bukik be rajta
lélekszakadva. Az arca ki volt pirulva, a szeme ragyogott s alig érte,
hogy betegye az ajtót, már kiáltotta:
– Rozi, azt mondta Boka Lajos, hogy gyere rögtön, mert, ha ő jön érted,
a hajadnál fogva visz a kézfogóra.
A lány felugrott a székről, iszonyuan lángba borult az arca s villogó
szemmel kiáltotta:
– A kutyájának parancsol, nem nekem. Mondd meg neki, hogy többet a
szemem elé ne kerüljön, mert ugy hátat fordítok neki, hogy sose lát
többet. Gyalázatos.
A fiu leforrázva állt nénje előtt s kikullogott az ajtón. Ment, ahonnan
jött.
Idebent senki sem szólalt meg. Mintha mindenki várta volna a folytatást.
Később az öreg asszony ezt sugta a másiknak:
– A biró, annyáról való bátyja Boka Lajosnak, első család…
Rozinak megrándult, a szemöldöke, s ők elhallgattak. A menyecske rakott
a tűzre, az öreg asszony pedig nagyokat sóhajtozott.
Egyszer csak ujra nyilik a pitvarajtó. A fiatal asszony megszólal:
– Béni bátyám jön haza.
Nem ő jött. Kopogtatnak az ajtón. A Rozi arca lángbaborul ujra s még
hevesebben kezd dolgozni. Az öreg asszony szól:
– Szabad.
Boka Lajos lép be.
Rozi felugrik.
– Mit akar itt?… – s csak úgy reszket a dühtől. A legény megáll.
– Jó estét kivánok Zsuzsi néném.
– Jó estét Lajos…
De már ekkor a leány ujra kiált:
– Mit akar itt?…
– Rozi, – szól csendesen a legény – csak azért jöttem, hogy megmondjam,
hogy a fiu nem jól mondta, mer én nem azt mondtam… mer én nem is mondtam
egy szót se, csak azt, Rozi, hogy gyere el Rozi.
A szép lány megjuhászkodik, lecsendesül, megszelidül. De azért megrántja
a vállát. Lesütött szemmel, félrefordulva, ajkbigygyesztve szól:
– De ha nincs kedvem, minek menjek?
– Majd lesz ott kedved, Rozi, – kap az engedő szón a legény – az
istenfáját annak a cigánynak, ha még kedvet sem csinál.
– Erigy lányom, – szól az öregasszony is. – Addig mulass, míg fiatal
vagy. Bezzeg mennék én, csak a helyedbe vónék. Bánnám is én, ha a vénség
itt marad a patkán.
– Erigy, Rozi – biztatja a sógornéja is. – Én is mennék, de már nekem
lefujtak. Majd nem mégy te se jövő farsangon, meglásd.
A legény odakacsint a menyecske szemébe ugy hamiskásan:
– A meglehet.
Rozi is megszólal, mert unja a sok biztatást:
– No csak menjen. Én is megyek.
– Megvárlak.
A menyecske feláll és a hátára ver.
– Ó sülülü, csak nem fogunk tán egy ilyen guba előtt öltözködni. Várjunk
még avval, hogy mécsest tartson a fekete guba.
A legény édesdeden mosolyog s szól:
– No hát akkor megyek. De nem haragszol, Rozi?
– No, ki mán, nem kell annyit prézsmitálni, ki, ki, ne töltsük az időt.
A legény engedi magát kituszkoltatni s egy perc mulva már hallik az
udvaron a víg füttye, amint halad a lakodalmas ház felé. Azt is jelenti
ez a fütty, hogy megtartja a tisztességet, nem leskelődik, nem ácsorog a
kapuba.
Rozit pedig öltözteti a két asszony, az öreg meg a fiatal és sürü
hunyorgatás közt súgják egymásnak:
– Itt kézfogó lesz.


CSATA
A két lány reggel óta együtt kapált.
A nehéz dologban már összeszoktak s feltámadt köztük a munka-barátság.
Egészen elfeledték, vagy inkább természetesnek érezték, hogy egyikük
nagygazdalány, aki csak szeszélyből kapál, a másik szegénylány, akinek
kenyere a kapa.
Végin voltak a rendnek s már vagy tizedszer értek le az utszélre, ahol
legelőször kezdték a munkát.
– Jaj derekam, jaj csontom! – kiáltott a nagygazdalány, amint egy percre
megállottak pihenni.
Két tenyerét hátra tette, úgy nyomogatta vele a gerincét, amely
megfájult a hosszas görnyedéstől.
– Meg kell kenni! – nevetett csendesen a másik s szintén
felegyenesedett, mint a fiatal vessző; meg sem látszott rajta, hogy
hajlott az imént. Tetszett neki a kényes gyerek, aki már belehal tiz
órára egy kis kapálásba.
– Nem jövök én többet káposzta kapálni! – duzzogott Klári, a
nagygazdalány. – Ugy kell vigyázni, az ember majd megmered. Ha egy
kicsit megmozdítom a kapával, mindjárt kidül!
– Kényes a káposzta, mint a kisasszonyok! – mosolygott csendesen Erzsi.
– Kényes az én derekam!
– Kényes vagy te magad is, mint a káposzta!
– Nevettek.
Szekérzörgést hallottak s egyszerre néztek el jobbra, a falu felé, le a
völgyes sikra.
– Vajjon ki jön erre! – mondta Klári.
– Pataki Pista, – szólt természetesen Erzsi.
– De könnyen megismered!
– Ismerem.
Egyszerre valami került közéjük. Pataki Pista nagyon jár mostanában
Klári után. A lánykának el is pirult az arca. Sietett sort fogni, tovább
kapálni, hogy a legény itt ne kapja éppen az utfélen.
Egyet-kettőt szisszent, mert most meg attól fájult meg a dereka, hogy
ujra hajolni kellett, de már nem volt kedve sem tréfára, sem
bizalmasságra.
Dolgoztak.
Sűrű apró gyom verődött fel a káposztasorok közt; még ártalmatlanok
voltak, de azért a vékony káposzta szálak gyáván, félve nyultak fel
közülök s egyikük sem mert arra gondolni, hogy szembe szálljon, harcra
keljen a buja dudvákkal, a fiatalon is vastag kakastaréjjal, a hamar
soklevelü bürökkel, az alattomosan meglapuló, drótszárú porcfűvel, meg a
többi ismeretlen bennszülött ellenséggel, akik itthon vannak itt a
káposztakertben és mire észrevennék, már mind eleszik az életet a drága
kis ültetvények elől, akik kecsesen, ijedten emelik harmatosan kövér
levelüket.
Klárika haladt elől. Ő a gazda, ő az első.
Hiába, nem soká birta, pihenni kellett. Felegyenesedett hát s
rátámaszkodott a kapára.
– Jaj teremtőm, de megvénültem, – mondta.
– Nem vénülsz te meg soha, Klári.
– Mért?
– Mert már tíz órára fáj a derekad a kapától.
– Hisz annál hamarább!
– Ó, aki nem bir kapálni, nem megy az kapálni; pedig aki nem kapál, sose
vénül az meg, – bölcselkedett Erzsi.
A nagygazdalány nevetett s úgy rengett-ringott felső teste a kapanyélen,
mint a rózsatő lombja a karón.
Erzsi is felállott. Az ő arca is piros volt, de nem foltos, fehérrel
tarka, mint az almavirág, mint a Klári arca, hanem egyszínű,
árnyalatlan, hus-piros; olyan volt a karja is, a nyaka is, le a vállon
az ingvállba, ameddig nap süti.
Átvette mind a négy sort s Klári hagyta, hogy szapora munkáju kapája az
ő dolgát is végezze.
A szekér nemsokára itt volt. Erzsi annál buzgóbban dolgozott. Nem akart
szóba állni a legénynyel. Úgyis nagyon nem tisztességes dolog, hogy egy
ilyen kisgazda legény, ahelyett, hogy keresne magának egy jó dolgos,
nekivaló szegény lányt, nagygazdalány után szalad… Erzsi haragosan húzta
össze a szemét s úgy dolgozott, mint a gép.
És mégis neki kiáltott először Pataki Pista, mikor itt zörgött csendes
rázással a szekere.
– Téged se fogadnálak meg Erzsók!
Erzsi érezte a megaláztatást. Csak azért szól hozzá, mert hozzá szabadon
szólhat. Ő csak szegény lány. Fajtája…
Összeszorította a fogát, hogy ne is felelhessen.
– Nem vigyázol a kisasszonyra! – tette hozzá a legény.
– Ó az ördög vigye el! – nevette el magát a nagygazdalány – mért volnék
én kisasszony.
– Hásze parapli van a kezedbe!
– Az a! – nevetett a lány és a nap felé emelte a kapát. – Jobb volna, ha
ide jönne, osztán árnyékot tartana, míg mi dolgozunk!
– Ó, árnyékon csak heverni jó, nem dolgozni! – szólt bele Erzsi.
– Énnye, pedig mán ugrottam lefele, – tréfált a legény.
A két sárga ló tovább vitte a szekeret s a legény visszafordult az
ülésdeszkán, úgy kiabált ide:
– Jaj Istenem, teremtőm, hogy rakom fel azt a kis lucernát! Jöhetnél
segíteni Erzsus, látom van érkezésed. Klárit, ezt nem merem híjni!
– Pedig elmennék!
– Jaj megáld az isten! Rám fér a segítség, mint a hátamra a bot.
– Majd odaszánom ezt a kapanyelet! Jó?
– Jó bizony!…