Magyarok: Elbeszélések - 4

Total number of words is 4227
Total number of unique words is 1703
37.6 of words are in the 2000 most common words
51.3 of words are in the 5000 most common words
57.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
macska boldogan kezdte szürcsölni.
– Én nem bánom, én nem megyek, – tört ki aztán.
Hosszú csönd volt. Akkor felállott odabenn az ember és nehéz, toppanó
lépteivel kijött az ajtóba. A mécsvilágon még sötétebbnek látszott
fiatal fekete kun képe.
– Hát mibajod mégis, te suliguli nagy szamár, – mondta a maga módján
tréfálkozva.
Az asszony felpillantott rá, s elfordult:
– Nem tudlak ugye itthon tartani vasárnap, mégy a Körbe. Meg kuglizni,
meg iszogatni, meg politikázni. Majd onnan nem tom hová jársz.
Az ember elmosolyodott.
– Felülök a lúra, osztán majd elmegyek hun ehhe, hun ahho.
Az asszonynak ujra elfacsarodott a szive.
– Csak énnekem kell otthon raboskodni. Jó a férfinek!
– Hát!… még menyecskézni is lehet ha kedvem szottyan…
– De hun veszek én csak kávét is, meg cukrot, meg rizskását.
– Eszünk habartlét, meg kölest.
Az asszony sürűn törülgette könnyeit.
– Meg honnan tudom én ott, mi a divat?
– Nojsz ott az a divat, ami van. Meg lehetsz ott takarosan rongyba is.
– Meg, magamba. Még vaskonyha se lesz, tudom.
– Jobb a szabad tüzhely, bográcsétel a legjobb étel.
– Jaj teremtőistenem, – tört ki jajveszékelve az asszony, – gulyásné
lesz én belőlem!
Felállott s két tenyerébe tapasztva az arcát, ugy jajongott, mint a
halottsirató:
– Erre neveltek, erre tanítottak, erre szántak, – tördelte jajszóval, –
hogy pusztai piszkos legyen belőlem! Jaj Istenem, Istenem, édes egy
gyerekem! Kondásfiu lesz az én gyerekemből.
– Elhallgass már, – rivalt rá az ura, – mert úgy szájon törüllek, minden
fogad lenyeled. Nézze meg az ember! Nem látod, hogy az egész világ tele
van tanyával. Azoknak jó, neked nem jó? Hát a többi, aki odaki lakik,
tán mind azon jajgat, hogy mán nem lehet pletykálni, meg cifrálkodni,
mint a debellának! Eh, nem számos az, hogy te mit mondasz. Abbul a kis
fődbül soha ki nem vájnál hatszáz forintot, ha idebe lakunk a városba,
de ha ott leszünk, osztán nem kell semmire kőteni, nem kell időt
vesztegetni a jövés-mennéssel, a körmömmel kivájom belőle a hatszáz
pengőt.
– Mire az a pénz? Hát ne vedd fel! Minek építesz ott a világ végin
tanyát. Már az egész családját tönkre teszi a pénz miatt… Hogy annak a
királynak nincs annyi esze, hogy megparancsolja, hogy ki ne menjen a főd
népe a tanyákra, mert semmi se lesz belőlük, csak olyanok, mint a réti
farkasok, akinek nincs se országa, se hazája.
– Ne karatyolj már, – kiáltott mérgesen az ember. – Még egy szót szólj,
tőkére teszem a fejed! Megyünk ki a tanyára! Punktum!
Evvel sarkon fordult és bement a szobába.
Az asszonyka lefojtotta a sirását és szívdobbanással hallotta, hogy
vágja az ura a lehúzott csizmát a kályhasarokba.
Leborult a konyhaszekrényére s úgy elsiratta magát, mint akit temetni
visznek ki a tanyára.


A NEMES KOCSIS.
Szép meleg, nyári délután volt s mi élveztük a kertben, hintaágyon
heverve a kilátást, a semmitevést, a jó levegőt a pompás felföldi kis
városban.
A feleségem felsóhajtott.
– De jó volna egyet kocsikázni.
Rögtön előkiáltottam Marit.
– Jöjjön csak, Mari… Van maguknál fiakkeres?
– Hoát vanni van. Hásze tetszik tudni, hogy Klajn a fiakkeros.
– No hát szaladjon el hozzá, mondja meg neki, hogy jöjjön rögtön,
megyünk kocsikázni.
– Kucsirozni! – hagyta helyben Mari s ment öltözni.
Kicsipte magát takarosan, mint mindig, ha a „városba“ kellett mennie.
Mikor kellő „tisztában“ volt, előállott szemérmesen és azt mondta.
– Tekintetes uram, az Isten aaldja meg aztat a Klajnt, ne tessék avval
menni…
– Hát kivel, Mari?
– Haasze itt van Vidra ’Stván bátyám, van annak olyan két lova, hogy a
Klajn a szemivel se látott olyat.
– De van-e kocsija?
– Ugyan mán honne vóna! – botránkozott meg Mari, – hásze tetszik tudni,
hogy megvette a Pergelt hintóját.
– Nem tudom én.
– Aannye, iszen megmondtam a tekintetes asszonykának.
A feleségem nevetett. De Mari szemrehányóan pillantott rá, amért előttem
elhallgatta a dolgot.
– Jól van Mari, – mondom, azért ne aprehendáljon, még csak egy hete
vagyunk itt, nem tudhatunk mindent. No majd nyár végére mindent tudunk,
amit csak akar.
– Hát átugorgyak?
– Csak ugorgyon.
– Énnye, ha tudtam vóna nem őtöztem vón fel így.
– Miért?
– Csak nem megyek így Vidra Stván bátyámékhoz, még azt hinnék hivogatni
járok.
– Menjen, a hogy akar. Csak siessen, siessen.
Mari visszament a konyhába s visszaöltözködött féltisztába.
Alkonyodott mire elindult.
– Szaladok mán, – mondta s elszaladt.
Vártunk, vártunk soká, nem jött. Sötétben került elő.
– Tekintetes asszonyka, ne tessen haragudni, de nem vót otthon Vidra
’Stván bátyám, osztán meg kelletett várni…
– Mit izen, jön, nem jön? – kérdeztem.
– Hát mikor itthon van, jön, de ha nincs itthon, akkor nem jön. Most is
tetszik látni, a mezőn volt.
– Eredj vissza rögtön, mondd meg neki, hogy azonnal fogjon. Gyönyörü
holdvilág van, most legjobb kocsikázni.
Mari megfordult s kissé zavarodottan, de engedelmesen elment.
Készen voltunk az útra, mikor visszatért.
– Jön a kocsi?
– Hát ma mán nem jön, kezit csókolom.
– Miért nem?
– Este van mán…
– Ejnye, teringette, – fakadtam ki, – ez már mégis sok. Mi köze van neki
ahhoz. Eredj vissza, mondd meg, hogy vagy jöjjön rögtön, vagy többet
soha nem hivom. Majd eljön a Klein!
A lány habozott, maradt is. Egyszer kifakadt.
– Á tekintetes uram, – nem jön az, ha soha nem is tetszik hijni. Mer azt
mondta, hogy nem jön ű még az Istennek se. Örül ha lefekhet. Ki is
csapta a lovakat már a mezőre.
Bosszusak voltunk. Jó izelítőt kaptunk a kocsikázásból.
Másnap elhivattam Vidra ’Stván uramat, megbeszélni a kocsizást.
El is jött. Úgyis otthon hevert, nem mehetett a mezőre, mert egy kis eső
volt. Derék, piros arcú, jóizű magyar ember volt.
A pohár bort elfogadta s a jóllakott emberek önérzetével ült le.
– Hát Vidra uram, szeretném, ha megegyeznénk arra, hogy minden délután
megkocsikáztatna bennünket. Maga ide állana a kapu elé mindennap öt
órakor, és este hét-nyolc órára hazajövünk… Mennyit kér ezért?
Vidra uram úgy tett, mint aki nagyon gondolkozik, mégsem jut eszébe
semmi.
– Hát hova mennénk instállom?
– A hova jól esik. Számítsuk ki a leghosszabb utat, mert tudja az úgy
lesz, hogy egyszer elmegyünk a székvárosig, máskor három-négy falun
végig, ha meg jól esik, megállunk, az erdőben sétálunk, vagy szalonnát
sütünk… Szóval, mennyiért jár velünk naponta délután két-három órát?
– Hát instállom az úgy van, hogy a székvárosba a taksa öt korona,
várakozással hat.
Na, gondoltam magamba, már ezzel nem fogunk eligazodni.
– Hát mennyiért visz el a másik oldalon, Nagypatakra és vissza?
– Hát instállom, nem tom mit mondjak, annak mán nincs olyan taksája. Mer
oda nem jár senki. Négy korona nem lesz sok.
– De nézze csak, itt a térkép; Nagypatak messzebb van, mint a székváros.
Hát mér kér kevesebbet. Hiszen a városba bevisz egy órával hamarabb,
mint oda.
– Az az én dógom, tekintetes uram, én beviszem a tekintetes urat az én
lovammal öt fertály alatt, de a Klajn, nem viszi be két óránál hamarabb,
ha ott döglik is a lova.
– Jól van, jól, hát mennyi idő alatt visz el Nagypatakra?
– Instállom, a mán nem számít, mert hát ki megy arra? Csak ha épen mán
Igló felé megy az ember, akkor esik utba.
– Hát nem akar óraszámra szerződni?
– Dehogy nem instállom. Mér ne?
– Hát mennyit kér egy órára?
– Egy órára! Az a fő tekintetes uram, hogy hova megyünk!
– Mennyit kér, ha erdőbe megyünk?
– Mék erdőbe? Mer annak is taksája van. A csererdőből egy szekér fa
hozatal – mán csak úgy mondom, ahogy számítjuk, – hatvan krajcár, de mán
a Fekete-hegyrűl, egy forint. Ha meg a Vágásba kell meni, na hát
tekintetes uram, oda tengelyes szekérrel se megyek el öt pengőnél alább,
mer én a lovamat meg nem szakasztom, a kocsimat össze nem töröm, ha száz
pengőt fizetne se…
Nagy elszántsággal pederte meg a bajszát és kurucosan nézett a szemembe.
– Jól van, jól van Vidra uram, – mondtam, – de mégse értjük egymást.
Nekem mindegy akármerre, akárhová megyünk, mondja meg kereken, mennyiért
visz óra számra.
– Ugyan ne tessék azt az órát firtani. Mindegy a mán, akárhány óra. Én
azért nem fogom lassabban hajtani a lovamat. Csakúgy hajtok én, akar
szakmányba dolgozok, akar napszámra. Magyar ember vagyok én instállom,
nemes ember.
Nevettünk a feleségemmel s összenéztünk: Itt nem lehet ződ ágra
vergődni.
Vidra uram észrevette, hogy egyet gondoltunk az asszonyommal.
Hamiskásan hunyorított.
– Na, látom, hogy a tekintetes úr is jó magyar ember, hát minek az a
fifikálás. A minek ára van uram, annak ára van. Én nem gondolok semmi
rosszat, de hát ha nem a tekintetes úr vóna, hanem egy amolyan másmilyen
ember… Hát instállom a könnyen megtehetné velem azt a teréfát, hogy
napszámba mindig csak a székvárosba menne velem. Mennyit veszítenék én
avval!
– De nézze jó ember. Hát magának nem mindegy, hogy merre hajtja a lovát?
– Nem bizony instállom, mer hát minden útnak más az ára.
– Jól van no, ne beszéljünk róla tovább. Mindig meg fogunk alkudni
minden útra… Szépen elállott az eső. Hát legyen szives, menjen haza,
fogjon be és vigyen el bennünket Nagypatakra.
– Nagypatakra!
– Oda.
– Lehetséges…
– Akkor jó.
Vidra uram elköszönt, elment. Egy félóra mulva ott volt az ablak alatt.
Gyönyörű volt az út. Szép lejtésü erdős fasor, nagyszerű megnyiló
kilátások, jó levegő, amitől percenként hízik az ember.
Vidra uram néha hátra fordult, mikor felfelé baktatott a kocsi s
visszaszólt.
– Tavaly vettem én ezt a lovat a losonci vásáron. Nem igen lehet
meghajtani, mert a nagyboldogasszonynapi vásáron el akarom adni… Egy
százast csak kell kapni rajta.
Tovább mustrálta a lovát s lefelé vígan gördült a jó kis futó kocsi.
Egészen beleszerettünk a kocsizásba s elhatároztuk, hogy mindennap
kimegyünk.
Amint hazajöttünk, kifizettem Vidra uramnak a négy koronát, de
megmondtam neki:
– Jó lesz, ha meggondolja a dolgot! És én kifizetem magát egyszerre,
mikor már egy kis summára gyűl, legalább kapjon tíz-husz forintot
együtt…
Legyintett rá:
– Mindegy a tekintetes uram! Csak minél előbb zsebibe legyen az embernek
a garas.
Másnap vártuk, nem jött. Érte küldtünk; azzal a hírrel jött vissza a
lány, hogy kint van a mezőn.
Este megizentem neki, hogy a következő nap el ne felejtkezzék! Itt
legyen.
Akkor csakugyan meg is jött.
Vígan ültünk fel.
– Na, Vidra úr – mondta a feleségem jó kedvvel, – megint arra menjünk,
amerre a multkor voltunk. Az a szép út!
– Hát instálom, hová?
– Nagypatakra.
– Nagypatakra?
– Oda.
– Hm.
Megindult. De úgy vettük észre, hogy beteg vagy mérges, mert nagyon
szidta a lovait, a hasuk alá csapkodott és szörnyen lógatta az orrát.
Egyszer se fordította vissza az ábrázatát hiába is kezdtünk vele
beszélni, kurtán, furcsán végzett a szóval.
Az út azért gyönyörü volt s már ismerősen köszöntöttük az ujonnan
feltünő részleteket.
Este, mikor megállottunk otthon a ház előtt, kivettem a négy koronát a
tárcámból és kezébe adtam Vidra uramnak. Az öreg nagyon keserűen nézte
meg. Egyenként megforgatta a pénzt, s tovább is a markába tartotta.
– Mi baj, Vidra uram? – mondtam neki.
– Hát uram, – szólalt meg laposat pillantva, – én csak amondó vagyok,
hogy ez nem seft!
– Micsoda?… Hát nem annyit kért?
– Hát…
– Na hát!
– Az isten áldja meg! Ezér állottam én ki a munkából! Négy koronáért!…
Hisz e csak két pengő.
– No látja… Azért mondom, hogy jobb lesz máskép alkudni.
– Á, nem alkuszok én máskép. Magyar ember vagyok én… Mit mennek mindig
abba a rongy tót faluba, mikor nincs ott semmi keresni valójuk…
– Mi köze ahhoz magának. Arra megyünk, amerre jól esik. Örüljön, ha
többet keres. Annak örüljön, minél többször megyünk…
– Örül az Isten! – fakadt ki Vidra István. – Szekeres ember vagyok én
uram! – s a mellére ütött. – Az a kötelességem! Ha az úrnak menni kell,
hát menni kell. Zörgesse meg éjfélkor az ablakom, elmegyek én Orsovára
is? De az ég roggyon a rongy tót falujára hogy én mindennap oda járjak!
Mikor az úrnak e csak passzió! Elébb való nekem a magam dóga… Vagy ha
passziózik az úr, hát passziózzon!
– Hogy gondolja ezt, Vidra uram?
– Hogy? Hát jól! Eccer csak elvittem két pengőért; gondoltam: na! isten
neki! Hadd örüljön a tekintetes úr is… Ha dóga vón, ha muszály vóna
menni, a más! akkor nem szólanék! De így? Hát uram, minél többször kell
arra menni, annál többet kell azér fizetni! Tetszik tudni! minden utért
egy koronával többet!
Elnevettem magamat.
Vidra István mérgesen végignézett s megrántotta a gyeplőt. A lovak
kifordultak az útra. Ő meg visszamorgott felém, de a levegőnek beszélt.
– Mer ez így nem seft!… Nekem ugyan nem!…
S dühösen elhajtott.


A VIZIT
A lányok egész délután kacagtak. Buchta úr, a szomszéd fiatal suszter
azt izente nekik, hogy holnap, vasárnap délután meg fogja őket
vizitelni.
Gizike majd meghalt a nevetéstől. Néha megállott, csaknem kiejtett a
kezéből csuprot, fazekat, mig kikacagta magát. A szemét is behunyta, ugy
nevetett. A két nénje is nevetgélt, meg a huga is, de ugy senki, mint
Gizike.
Mikor hazajött az apjuk a bányából, egy kicsit elhallgattak. Mig Juliska
kivitte a krumplilevest a vacsorához, azalatt Gizike a tüzet fújta, hogy
a tésztát hamar be lehessen főzni s egyszerre csak rájött a kacagás
ingere.
– Böske ne ábrándozz, – szólt rá a legkisebb hugára, egy tiz esztendős
gyerekre, – tán már neked is Buchta uron jár az eszed. Hahaha! várja a
vizitet.
Az apjuk, aki komolyan és méltósággal ette a sovány krumplilevest,
beszólt a tornácról:
– Mire való az az erőszakos röhögés!…
Gizike elhallgatott, csak fojtogatta a nevetés.
– Hogyan! – szólt rá keményen az apja magyarázatért.
– A Buchta ur… – böffent ki Gizike, de olyan kacagás jött rá, hogy
belefult a szó a torkába.
Böske állott elő s gyerekesen felvonva a két vállát, azt nevette ki:
– Azt mondja a Gizike, hogy azt mondja a Buchta ur…
Megállott és benézett a konyhába a nagy lányokra, csibe ésszel is
megsejtette, hogy ez nem elpletykálni való.
– Hogyan! – szólt rá rendithetetlen komolysággal az apja.
A kis lány fülig veresedett és ugy állott megijedve az apja előtt,
mintha a tanító előtt állana.
– Hogy a Buchta ur azt izente, hogy holnap vizitel.
– Minő Buchta! – szólt komoran az apa.
Gizike tudta, hogy az apja nagyon is tudja, kiről van szó s erre
rettenetesen elkacagta magát.
– Talán te hivtad meg a Buchta urat, hogy ugy örülsz neki!
Gizike szinte sikkantva kiáltotta:
– Én nem apa kérem!
De ahogy egy percre elhallgatott s körülnézett, meghökkenve látta, hogy
senki sem nevet rajta kivül, erre aztán iszonyuan elrestelte magát.
A csendben elkezdett égni az arca a szégyentől, hogy az apja igy
rápiritott. Még tán azt hiszik róla, hogy ő szerelmes a Buchtába!
Kiment a kertbe s duzzogott.
Hát jól van! Ha szerelmes is volna bele! Nem is akar vén lány maradni,
mint a nénjei.
Járkált a szilvafától a körtefáig, onnan az almafa alá ment s
leszakított egy édes almát, mert azt nagyon szerette. Mérgesen megette
vacsora helyett s ujra meg ujra elmondta magában, hogy ő bizony nem is
marad vén lány. Őrá ne piritson rá az apja.
Csak akkor ment be a sötétből, míkor már ágyat kellett vetni. Az ő
dolga. Megvetette, a gyerekeket lefektette, s kapta magát ő is lefeküdt.
Az anyja csendesen, beteges nesztelenül odament hozzá:
– Van valami bajod?
– Eh, – rántotta meg a vállát Gizike, befordult a falnak s elhatározta
magát, hogy nem alszik reggelig.
Két perc mulva aludt.
Másnap reggel már mintha mi sem történt volna. Minden rendesen folyt. Az
ebéd is megvolt. Senki sem beszélt a vizitről. Csak Gizike csodálkozott,
hogy hát mi lesz a vizittel? Senki sem gondol rá? Azután valami gyanusat
vett észre.
Az apja nagyon bölcsen és igen halkan magyarázott valamit az anyjának.
Tudta, miről beszélnek. Nem baj, hadd beszéljenek. Ő már ugy sem
bocsátja meg az apjának, hogy tegnap ugy rápirított.
Ebéd után elkezdte az utcaajtót lesni.
Az anyja pokrócokat szedett össze a gyerekekkel és fölvitte a zöld füre
a kertbe, ott heveredett le az egész család, csak az apjuk maradt a
tornácon, a félliter bora mellett, amit ebédre nem ivott meg, hogy ha
vendég jön, legyen.
Gizike szakadatlanul ugy érezte, hogy a nénjei folyvást őt fikszirozzák,
s lesik az arcán, hogy várja a Buchtát. Ezek a vén lányok. Az egyik
huszonegy esztendős, a másik huszonhárom. Az a fiatalember csak nem
bolond, hogy az ő kedvükért jőjjön. Kinek kell vén lány! Bezzeg neki
mindig milyen szépen köszön, ahányszor csak találkoznak, pedig be
sincsenek mutatva egymásnak. De hát szomszéd s szomszédnak csak szabad
köszönni.
Nem állotta sokáig, egyszer csak felállott és gyorsan, mintha valamiért
menne, besietett a házba. Ki akart nézni az ablakon az utcára, nem
jön-e.
Jó szimatja volt. Abban a percben ahogy belépett a szobába, valaki
idegen jött be a kapun, már itt is volt a tornácon s megismerte a
hangot, amelytől ijedtében majdnem elállott a lélekzete. Buchta ur
köszönt.
– Alásszolgája Barthos ur! Bocsánatot kérek, hogy vasárnap délutáni
szórakozottságában háborgatom.
Gizike szivében igazán elállott a vér, ugy figyelt.
– Szót sem érdemel, – mondta az apja, – semmi különös elfoglaltatásom.
Buchta ur erre azt mondta:
– Csupán szomszédi jogon vagyok bátor egy kis vizittet tenni.
– Kérem, örvendek. Lesz szives helyet foglalni!
Gizike szegény, hol pirulva, hol sápadva várta, mi minden fog itt ma
kisülni.
A két férfi leült. Gizike megértette a nagy raffinériát, amivel
kijátszották a szülei a Buchta urat. A család fent volt a kertben. Azért
volt fent, hogy az apjuk hamarosan kiadhassa a vendégnek az utat.
Istenem, milyen raffinéria! Szabad egy szülőnek így áskálódni a lánya
boldogsága ellen.
– Az idő elég szép, – mondta a fiatalember.
– Óh szépen mutatkozik! – engedte meg fölényesen az apa.
Bort töltött, koccintott.
– Legyen szerencsém! – mondta.
– Részemről a szerencse! – szólt szerényen Buchta ur és felemelte a
poharat.
Amint ivott, kissé elevenebben szólalt meg a fiatalember.
– Honnan tetszettek ide jönni ami városunkba Barthos úr.
– Hja kérem az nagy kérdés, – szólt az apa szokott nagyképü módján.
Gizikének kezdett nagyon nem tetszeni ez az ellenséges modor. Összevonta
a szemöldökét s s úgy megkeményedett a szive, hogy az többet már csak
ennek az idegen ismeretlen fiatalembernek fog mindent megbocsátani. Az
apjának semmit. Amért ugy rápirított az este s amért ilyen ellenséges
ezzel a tisztességes fiatal emberrel szemben. S haragosan leült az
ajtóhoz közel egy székre.
– Miért nagy kérdés? – kérdezte a fiatalember.
– Hát kérem, mert először is mindenesetre nagyobb városból jöttünk ide,
mint az önök ugynevezett városa. És azután kérem, hát város ez a szomoru
fészek egyáltalán? Mindenesetre nem város.
– Hát hiszen, hát bizony, – habozott Buchta úr, – kicsike város az igaz,
de azért nem falu, polgármesterünk van kérem alássan, és mi akik ide
valók vagyunk, nagyon jól érezzük magunkat benne.
– Hja kérem, aki a kályha mellett születik és a kályha mellett hal meg,
az nem tudhatja minő másutt az élet.
Buchta ur is megérezte végre, hogy egyenesen ő ellene irányul itt minden
szó. S azt mondta vissza a maga csendes módján.
– Hát igaz kérem Barthos úr, hogy én még nem voltam nagyon messze.
Rozsnyón voltam és Rimaszombatban is és Miskolcon is. De akkor haza
kellett jönnöm, mert meghalt az anyám s át kellett vennem a műhelyt és
gazdaságot, és az, ha nem nagy is de a mai viszonyok mellett megér
legalább is egy tiz-tizenkétezer forintot… És ahol voltam is mindig első
mestereknél, ugy hogy az egész megyében senki sincs ilyen fiatal mester
jobb a szakmájában, mint én is a magaméban, a suszterájban.
– Hja kérem a suszterájban lehet! De vannak sokkal felettesebb
foglalkozások.
– Hát kérem – vágott vissza már igazán megsértve Buchta úr, – a
suszterség az egy iparág, de a bányai munka, az csak olyan mindenféle
emberekből van.
Gizike majd leszédült, olyan váratlan volt ez. A legelső pillanatban azt
hitte, most mindjárt emberhalál lesz, de a másikban már imponált neki a
fiatal ember. Ha olyan csendes is, de férfi ez. Nem enged ez magával
sokat packázni. Szinte látta, hogy elvörösödött az apja, hogy fujja fel
az arcát, mig gőgösen mondja:
– Nemes ember vagyok tisztelt ur, az apám is, az öregapám is mind kardos
nemes volt.
Elhallgatott és kifelé nézett a kertbe. A fiatal ember békülékenyen
folytatta.
– Nem kétlem kérem szépen egy szóval sem.
– Az csak a sors szeszélyétől van, hogy én bányában dolgozom. Különben
is nincs semmi panaszom, mert mondjuk, ha nem volnék megelégedve a
jelenbeli állapotommal, akkor nemde mindenesetre megfelelőbb izé után
néznék. Mondjuk máskép keresném boldogulásom kenyerét. Mert mégis első
vagyok a magam resszortjában s nekem senki sem parancsol ebben a
városban, mindössze hogy a mérnök urnak van joga velem megtárgyalni,
hogy hogyan és miképen ezt vagy azt?
– Kérem szépen én nem kifogásolom…
– De fiatal barátom, ha abban itéletet akar, hogy ez vagy amaz ki és ki
legyen, azt kell kutatni, kik voltak a szülei!
– Kérem szépen én semmiképen nem…
– És aztán, az én családom neve betükkel van beirva az ország
történetébe. S ha én ma egészen egyszerü embernek látszom is, azt nem
úgy kell tekinteni, hanem úgy, hogy ha a sors játéka közbe nem jön,
akkor most én volnék a Sitzenbacher vagyon, mondjuk: tulajdonosa s nem a
báró Sitzenbacher család; mert az én szépapám tette őket urrá, azzal,
hogy potyán átengedte nekik a vagyonát, amelyben az öreg Sitzenbacher,
aki akkor csak egy egyszerü cseh ember volt, vasbányát fedezett fel és
abból lettek az ő gyerekei urak és bárók: Tudja barátom, ki a
Sitzenbacher?
– Nem tudom kérem szépen én…
– Na persze, aki nem ment tovább egy Rimaszombatnál!… de azonban a
Sitzenbacherek ma is legalább negyvennyolc millió forinttal birnak! De
ők azért nem voltak hálátlanok, mert maig ugy tekintik a családot,
mintegy rokonokat. Tudják ők, hogy a mi földünkből vették a báróságot!
Levelezésben is állunk, csak most is nem régen megküldték a
gyászlevelet, mikor meghalt az öreg méltóságos.
Adhattak volna részt abból a vagyonból, ha tisztességes emberek.
– Hja barátom, az nem ugy van a ma világban. Én adtam volna magának, és
maga is nekem, nemde! Ám azonban a mai világban nem lehet erkölcsöt
tapasztalni. Csak a szociálizmus rontja az embereket, hát hogy lehetne
valamit várni a magasabb polcon ülőktől is. Mindenki csak magának él és
magának hal.
Töltött a pohárba és koccintott. Kiitták.
– Mindazáltal nekem nincs panaszom rájuk, mert az apám is, mondjuk:
igazgatója volt az ő vasbányáiknak és teljhatalmu megbizottjuk
mindenféle ügyes-bajos dolgukban. És valóban az öreg méltóságos is mikor
el akartam jönni tőlük, mert én is ott kezdtem, de bizonyos kényes
dolgok történtek, már mint az elő szokott adódni, és én leköszöntem az
állásomról. Csak harminc esztendeig voltam náluk. Az öreg méltóságos
három hónapig nem fogadta el a lemondásomat, akkor bementem hozzá az
irodába, azt mondom neki: Hogy vagy elfogadja az ur és elereszt, vagy
innen addig nem megyünk ki, míg alá nem irja a bizonyítványomat.
Barthos úr nevetett a visszaemlékezéstől. Gizike is nevetett odabenn,
hogy az apja ilyen ember!
– Akkor azt mondta az öreg méltóságos… Hej de borzasztóan káromkodott,
egyre csak az apám istene körül járt, de én azt mondtam neki, egész
csendesen, hogy ne nagyon emlegesse a méltóságos úr az apám istenit,
mert ha az én boldogult szépapám olyan marha nem lett volna, akkor most
úgy hiszem, én mondanám a cifrákat.
Barthos úr egészen átengedte magát az emlékezés gyönyörűségének.
– No hát azt mondja az öreg méltóságos, egyen meg a fene, tudod hány
emberrel tettem jót, idegennel, hanem megérem még, hogy sírva fogsz
visszajönni, hogy egy darab kenyeret kérj. Akkor aztán kimondtam a
bolond szót, csak azt az egy szót ne mondtam volna. Hogy: azt nem éri
meg!
– Bizony az nagy kár volt! – szólt csendesen Buchta úr. S ebben a
percben Gizike is észrevette, mekkora könnyelmüség és a családja ellen
való vétek volt az apjának ez a tette s elszomorodott.
– Hát bizony nagy kár – mondta csendesen bólintva Barthos úr, – de
hiába, olyan a nemes ember, hogy kimondja a bolondot, de rögtön
megbánja! Hanem az már hiába van, sose veszi vissza többet.
Buchta úr nem mert sértegetni, pedig a nyelvén forgott, hogy kimondja,
hogy elég baj. Nem okosság.
– Más a nemes ember, mint maguk polgári eredetü egyének. Tisztelem,
becsülöm, de nem fér meg a gyomrommal. Bennem mindig csak az a buta gőg
dolgozott. Azért most is úgy vagyok, hogy most se tennék máskép.
Újra töltött, újra kiiták fenékig a poharat.
– Üsse meg a guta, ha már ide vetett az Isten haragja ebbe az utálatos
kis tót fészekbe, hát élek a családomnak. Ki van ebben a városban,
akivel érintkezni lehetne. Aki van, csak a nagy flanc! Én egyszerüen
akarok élni. És aztán olyan emberekkel legyek, akik hivatalból élnek. Az
egy nulla. Az nem úr. Részemről legalább semmiesetre sem. Valami rongyos
kis tanító akart a lányomhoz járni…
– Melyik kisasszonykához, – kérdezte Buchta úr.
– A Juliska lányomhoz, de természetesen nem engedhettem meg a
közeledést.
Gizike hirtelen felállott. A szive hevesen és ijedten kezdett el
dobogni. Most jön a rettenetes dolog. A bolond szó. Ha most kikergeti az
apja a fiatalembert, akkor vége a világnak.
– Hogy én nem tudom megadni a lányaimnak a kellő dolgokat!… és
temészetesen a lányomban sem tapasztaltam valami nagy szerelmet, mert
akkor mégis, na! Így azonban én itt nem…
Ebben a percben Gizike kirepült a szobából. Egy mártirnak, vagy egy
hősnőnek az elszántságával. A halálra szántak bátorságával, a Barthos
vér vakmerésével.
– A kisasszonyka! – ugrott fel udvariasan és valóságos örömmel Buchta
úr. Olyan tiszta ragyogás volt egyszerü becsületes arcán, amiből
lehetetlen volt nem látni, hogy csakugyan neki szól a vizit.
– Alásszolgája Buchta úr! – köszöntötte elragadó kedvességgel Gizike is
a vendéget s kezet nyujtott a fiatal embernek.
Barthos úrnak hirtelen minden vér a fejébe tódult. A szeme ködös lett s
annál jobban elborult, minél tisztábban látta, hogy a harmadik lánya már
elfajult… Szerelmesen mosolyog a suszterre, aki zavarában és örömében el
sem akarja ereszteni a lányka kezét.
– Na maga is szép szomszéd, tisztelem! – mondta merészen Gizike, –
csaknem egy éve lakunk egymás mellett és csak most teszi tiszteletét.
– Óh dehogy, kisasszonyka, dehogy, instállom kisasszonyka, csak nem
mertem, azazhogy…
Barthos úr uralkodott az arcizmain és mereven nézett a szomszéd házra.
Eszébe jutott, hogy tizezer forintot mindenesetre meg kell érnie a
vagyonnak, ámbár ez a komisz kis város, ez nagyon satnya fészek s nincs
semmi jövője.
Aztán felállott s egy szó nélkül végig ment a tornácon. A vakolat
lehullott egy helyen. Elhatározta, hogy meg fogja csináltatni s levonja
a házbérből.
– Hát te miért jöttél el? Mért hagytad azokat magukban? – kérdezte a
felesége csendesen, mikor felment a családjához a hegyoldalra nyuló
kertbe. Az asszony mindenben megegyezett az urával, mert egy unokabátyja
az aradi tizenhárom között van…
– Kijöttem, – szólt rekedten Barthos úr, – mert nem akartam valami
bolondot mondani. Mert aztán ha egyszer kimondom, többet az Isten se
veszi vissza a nemesi parolámat.
A két fiatal pedig olyan hangosan kacagott, olyan boldogan ott lent a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Magyarok: Elbeszélések - 5
  • Parts
  • Magyarok: Elbeszélések - 1
    Total number of words is 4239
    Total number of unique words is 1888
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyarok: Elbeszélések - 2
    Total number of words is 4257
    Total number of unique words is 1772
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyarok: Elbeszélések - 3
    Total number of words is 4245
    Total number of unique words is 1809
    34.5 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyarok: Elbeszélések - 4
    Total number of words is 4227
    Total number of unique words is 1703
    37.6 of words are in the 2000 most common words
    51.3 of words are in the 5000 most common words
    57.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyarok: Elbeszélések - 5
    Total number of words is 4194
    Total number of unique words is 1900
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Magyarok: Elbeszélések - 6
    Total number of words is 4139
    Total number of unique words is 1877
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    50.4 of words are in the 5000 most common words
    57.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.