Magyar tükör (1921) - 2

reménykedve számolhat alkonyi sétáján földjei felett, a dohányos kocsik
elindulhatnak a sáros országutakon és a papok megint prédikálhatnak
templomaikban harsogó magyar szóval a magyarság örökéletéről. A tiszai
nádasok már zöldülnek, a meggyfa és barackfa alig várja, hogy megmutassa
a napsugárnak gyönyörű hajadonságát, napról-napra későbben száll le az
esti köd a vizes mezőkre és az újhold hivogatólag mutatkozik az
égboltozaton, mintha a gazdát hívná álomba merült földjei
felébresztéséhez. A kis falusi temetőkben megmozdulnak a régi, idegen
őrjáratok elől elbujdosott kísértetek, nemzeti multunk dicsőségéről
mondanak tanítást a falusi mesterek, ismét látszik a kútágas a
kitavaszodó messzi legelőkön, hetykén durran a nyájőrző ostora, a
kovácsműhelyből messzire cseng a kalapács hangja, amint az utazók lovait
patkolják, a falusi bakter tovább kiáltja a maga százesztendős
mondanivalóját az éj csendjében és az útmester kipödrött bajusszal tart
szemlét a lerongálódott megyei utak felett. Félig elfelejtett nóták,
zugolyba húzódott kedves emberek, évfordulók és névnapok, rabságra ítélt
drágalátos hazai hangulatok és szokások térnek vissza.
Messzi földről tér meg a régen látott testvér és a néma ölelésben
kimondhatatlan fájdalom és öröm. _(A megszállás után.)_


Utazás Európa legszegényebb népei között.
Európa legszegényebb népéről, az orosz-magyarokról, más nevén:
ruténekről szól ez az írás. Hívják még ezt a népet: kisorosznak is, az ő
nyelvükön ez: ruszin-nek hangzik; külföldön uher-nek _(magyarnak)_
mondja ő magát. Neve tehát volna elég ennek a népnek, ami már jócskán
jellemzi szegénységét. A milliomos Esterházynak sohasem kellett
különösebben megjelölni magát. De az egykori szegény kurtanemes felrakta
névjegyére összes valódi s kölcsönzött predikátumait.
A ruszin nép azonban nem hivalkodik származásával, a tudósok vitatkoznak
felette. Ő szegény megelégszik e nagy világ legkisebb címével, amely még
az egykori tisztelt címnél is kevesebb ma Európa nagyságos urai előtt:
szívesen, boldogan nevezi magát: _magyarnak_. Ez a nép büszke arra, ha
magyarnak mondják; közmondása, elragadtatása, dícsérete, ha valakire azt
mondhatja:
– _Olyan, mint egy magyar._
A ruszinok földjén van legközelebb az Isten a néphez, mert messze van
tőle a „király“.
Az Istenben való hit tartja a lelket századokon át a népben; száz évek
múlnak el s ő mindig várja a jobb esztendőt, amely bizonyosan
elkövetkezik. Addig is megelégedetten, csendben, jámboran éldegél,
mintha kiveszett volna lelkéből minden gonosz indulat a sanyargatásban.
A legszelídebb nép ez. Ábrándos, álmodozó, boldogan böjtölő. Csak meg
kell nézni egy igazi ruszinnak a jóságos szemét, indulat, dac nélküli
arcát, bárányszelíd homlokát! Ez a faj nem képes a gonoszságra. Igaz,
hogy élhetetlen, igaz, hogy gyermek még napjainkban is a megvénült,
cinikus, elkorhadt népek között, igaz, hogy a szenvedések, embertelen
nyomorúságok alázattal vonultak el felette: de épen ezért övé a _jövő_.
Ez az egészséges, szegénységében boldog, egyszerűségében bámulatosan
megelégedett nép egyszer még hallatni fog magáról. Ő annak a kisorosznak
az egyenes leszármazottja, akiről azt írja Csehov, a legnagyobb orosz
író, hogy: egykor beszélni fog róla az egész világ. Minden nemes emberi
tulajdonság megtalálható a magyar-oroszban.
Szeretni senki sem tud úgy, mint ő.
Hűségét századok óta kipróbálta mostohaapja, a magyar.
Nagy bűnök, árulások, gazságok nem terhelik ennek a kis nemzetnek a
lelkiismeretét. Emelt fővel állhat a népek ítélőszéke előtt. Ő nem
bántott senkit, nem nyomorgatott, kínzott, rabolt ki szomszédot. Mindig
szegény volt és sohasem áhította a másét. Sziklás hegyeihez, komor
teleihez, fénylő folyóihoz és még fénylőbb tavaszaihoz ragaszkodott. Kis
földecskéjét a tenyerével védelmezte, mint kisdedét. Vallása ellen nem
vétett. A börtönöket alig ismerik a ruszkák tartományában.
Lássuk közelebbről e népet, amint néha útközben megnézegettem őt régebbi
utazásaimban.
*
Európa árvája, Magyarország mostohagyermeke, a mai rutén vidék
földrajzilag Közép-Európa legszebb tájai közül való. Az orosz költő
(Lermontoff) a vad Kaukázusról világhírű művet írt. A mi rutén vidékünk
szépségében hasonlatos a muszka Kaukázushoz, ámde a nagyvilág keveset
tud e helyről, ahol a Tisza ered, a máramarosi só terem, ahol legzordabb
a Kárpát, hosszú, alig elviselhető a tél, aszú nyár soványkeblű földet
fonnyaszt, medve bőg a rengetegben és közel az országhatárhoz fénylő kis
város, egy második kis Budapest csillogtatja lámpásait, Ungvár nézegeti
magát az Ung folyóban.
Ahol a Poprád elbúcsúzik Magyarországtól, hogy a régi történelemben
Gácsországnak nevezett Galíciában folytassa robogó útját: ott van a
ruténség legészakibb határa. A térkép Poprád-Remetének nevezi a
határközséget. A Kárpát itt az égbe nyúlik, sasok útja, túristák
szédülete, mindennapi járáskelése a szepesi furmányos-szekereseknek,
akik a Poprád völgyéből itt vitték ki a vásznat, bort az egykori lengyel
városokba.
Ezen a vidéken minden utánozza a hegyek növekedését. A fenyő hosszúra
nyúlik, hogy a hegyek árnyékából néha megpillantsa a napsugarat. A
férfiak szálasak, megtermettek, mint a fenyőfa, amelyet úgy fuvaroznak,
mintha ágyút vinnének. A fenyőfa-szállító szekérnek elől van két kereke,
aztán hosszan nyúlik a fenyő szála, míg a végére ismét két kereket köt a
fuvaros. Ezek a hosszú, nyikorgó szekerek jönnek lefelé százesztendők
óta a Kárpát-hegységből. A kistermetű hegyilovak, néha még a tehénkék
is, csodálatos szorgalommal vonják a nehéz terhet. Egyik szekér követi a
másikat, mint a kalendáriumban a napok. A fenyőfavágó késő vénségéig
megmarad a mestersége mellett, hogy halála után átadja mesterségét a
fiának, aki azután ugyancsak nem tesz egyebet, mint fenyőfát szállít a
hegyekből. A hegység felett nyomtalanul múlnak az évszázadok. Az erdők
észre sem veszik, hogy az emberek fejszével vagdossák. Nyikorog a hosszú
szekér. Kidőlnek a fák, meghalnak a favágók. De mindig terem új fa és új
ember, aki a fát kivágja.
Ha felfelé haladsz a Poprád völgyében, együtt a folyóval, _felfelé_,
számtalan faszállító szekérrel találkozhatsz a magasra kanyargó
országúton. A lovak csengői messziről jelentkeznek az útkanyarulatoknál.
Keskeny az országút. A hegyek között korán sötétedik. Nagy messziségből,
mély völgyből pislog idáig egy kis völgyi falu mécsese. Tán a gazdát
várják haza, aki elment fát vágni a hegyek közé. A lovak csengői
lassacskán közelednek, nagyokat nyikorog a kerék, amely eszi a
kocsikenőcsöt a hegyi úton. Néha még holdvilágnál is mennek, mendegélnek
a fenyőfás szekerek. A fenyőtörzsek nyugodalmasan feküsznek a kerekes
ravatalon. Bevégezték életüket fenn a hegyen, szemközt néztek ezer hideg
széllel, vadállat-kedvű viharral, álltak a felhők baljóslatú árnyékában,
villám kísérteties zengésében, halálos dermedtségében a hosszú télnek,
patakcsörgésében a tavasznak.
A rutének fája: a fenyőfa. Ez a sudár, szépséges, délceg fa borítja a
ruszinok földjét. A völgyekben gyermekcipőben jár, bokor, cserje,
törpefenyő alakjában zöldül, míg fenn a hegyek között: a hősök viharos,
mogorva, magányos életét éli a fenyőóriás. Sötétzöld szoknyájában,
hideg, hegyes levelével, száraz gallyával, madárhangtalan sűrűségeivel,
beláthatatlan rengetegeivel végig benövi a Kárpát-hegyláncot. Kőből,
sziklából terem, gyökereit mélyen és messzire küldi, hogy táplálékát
megszerezzék a széllel vívódó koronának; mind távolabbra fut az
emberlakta vidékektől, a hegyvidék lemondó remetéje, életéről alig
tudunk, de halálában gyorsan ellobogó lángjával, piros melegével,
hirtelen tüzével mindnyájunknak jó ismerőse. Olyan hevesen szereti a
tüzet, mint a szűz a szerelmet. Tisztasága, hűvössége, magányossága
alatt vészes szenvedély lakik, olthatatlan vágya a tűz iránt. Mintha a
fenyőfában, amely a legtovább őrzi a tél halott havát, viseli a hideg
évszak dermesztő köpenyegét, a fenyőfában egy szenvedélyes szív lakna,
amely alig várja, hogy elhamvadhasson az egész életében nélkülözött
hőség karjai között. Sokszor ültem kályhámnál, amelyben vetekedve,
rohanva semmisültek meg a fenyők hasábjai. Elgondolkoztam e hideg
teremtmények tűzimádatán. Oly nagy lángot gerjesztenek, mint a szegények
szívei, amidőn egyszer rájuk süt az élet melegsége.
Amerre a ruténeklakta vidék fekszik, mindenütt fenyők védelmezik a
hegyek csontos, köves hátát. Közöttük vonul az országút, lebátorkodnak a
falvak határáig, sötét rengetegeikben bársony-puhán őrzik meg a talajt,
az évről-évre egymásra hulló magokat, gallyakat, leveleket. A szerzetesi
csend, amely az erdőben honol, messzire visszhangozza a fejsze hangját.
Olyankor az egész erdő figyelni látszik, amint favágók kezdik munkájukat
az erdőszélen s a nagy fák panasztalanul dőlnek le a földre, amelynek
érintését azelőtt sohasem ismerték.
Itt húzódnak a rutén vidék legészakibb részén (hol a Poprád folyó
Magyarországot elhagyja), azok a mély erdőségek, amelyek sűrűbbek a
Bakonynál, nemesebbek Svájc fáinál, dúsabbak, mint a Kaukázus kopár
hegyláncai. Bármilyen magosak itt a hegyek, a fenyő meghódítja őket.
Felkúszik ez a zöld hadsereg az áthághatatlan hegyláncokra.
Nyugodalmasan várja a nyolchónapos tél után a rövidke nyarat. Gyermekes
örömmel visszhangozza a fuvarosok csengetyűinek hangját, pedig azok az ő
elpusztítására jönnek fel a völgyekből. Boldogan lebeg el a fenyőerdők
felett a kis falucskáknak harangszava. Olyan szelíd a fenyőfa, mint az
emberek, akik ezen a tájon laknak.
*
A rutének földjének északi határán hírneves folyó a Poprád, amely
körülbelől a „Magos Tátrában“ ered s innen veszi azt a csodálatos
iramodást, hogy pályája legvégéig – túl Magyarország határain – mindig
_felfelé_, észak felé tud folyni. Átlép hegyeket, városokat,
vizimalmokat, mindvégig siet s úgy öleli meg az országhatárt, mintha
búcsúcsókot nyomna kedves Szepesmegyéje homlokára.
Annyi mesélnivalója van ennek a folyónak, hogy el sem készül vele az
országhatárig. Régi kolostorok árnyában szalad el, ahol egykor szakállas
barátok, fegyveres szerzetesek szolgálták hűbéres uraikat, a lengyel
hercegeket. Kedves, színes, mesehangulatú kisvárosok mellett lappang,
ahol a háztetők pirosak, és kékek a női szemek. Juhászok egyhangú nótáit
hallgatja a hegyek között. Egy boldog kis országon szalad át, amelyben
vasorrú bábák, lenhajú lányok, jámbor menyecskék mossák ruháikat a hidak
alatt, kékkalapos Nepomuki Szent Jánosok őrködnek a városvégeken, minden
ember keresztet vet, ha megszólal a harangszó, a kísértetek sohasem
jönnek vissza a temetőkből, mert bűn nem terheli lelkiismeretüket.
Tánciskolák, haranglábak, kunyhók és temetők mellett igyekszik a Poprád
hegymászó útjában. Egy jókedvű vándorlegény ő, amely szívesen megáll
minden vendégfogadó, minden parasztház mellett, ahonnan a nép-ének
mélabús dallamai hangzanak. Kalauzolja útjukban a tollaskalapú
varázslókat, medvetáncoltatókat, szilvaárusokat, vásárosokat, akik
Lengyelországból jönnek és az egykori királyság pénzeit eldugják
tarisznyáikba. Ha pedig történelemről kezd mesélni a Poprád: Giskra cseh
rablóról, Rákóczi Ferenc nyalka kurucairól annyi mondanivalója van, hogy
napestig lehet hallgatni. Partjain hol lengyel fejedelmek, hol magyar
királyok uralkodtak. Minden város, minden falu, minden váromladék messzi
néz bele a történelem mélyeibe. Szelíd füzesekben szláv melódiáit
dúdolja a nép. A tájképek a fensíkon olyanok, mintha Oroszországból
volnának kimetszve. A názáreti szelídség ül a nép gyermekszemében. A
Poprád jóemberektől válik el, amikor végre elhagyja a határt.
A rutén vidéknek három nagyobb városa van: Munkács (székváros), Ungvár
és Máramarossziget. A többi része falvakból áll, hol jámbor
egyszerűségben éli életét a jóravaló ruszin-nép.
A falvak olyan egyformák, mint akár Oroszországban.
A házak fából épültek, tetejük szalma, az egyetlen nagyobb épület a
korcsmárosé. Bibliai szegénység és megelégedettség lakik a
ruszinfalukban. Az élet mindennapiságát a vörösbetűs egyházi ünnepek
váltogatják. A ruszin hitbuzgó. Görögkatholikus vallásához híven
ragaszkodik. Papjai és tanítói ugyanolyan egyszerű emberek, mint ő maga.
A pap megfogja az eke-szarvát, a tanító éjszakára az iskolába köti
tehénkéjét s vele együttalszik. Az egyszerű kultúra hősei itt a
lelkipásztorok s a tanítómesterek. A legnagyobb eredmény, amit
elérhetnek, hogy írni meg olvasni tanítják meg a népet. Az évszázados
babonáktól, hegyvidéki népek szokásaitól, gyermekességeitől nem
térítheti el a népet semmi ékesszólás. A korcsmáról nem tudnak
lemondani. A dermesztő telek, csontigjáró hidegek, az életnek
egyhangúságai szinte természetszerűleg megkívántatják e néppel az
alkoholélvezet mámorát, melegét, felejtését. Minden tiszteletet
megérdemel az antialkoholisták bölcs prédikációja, de a ruszinnépnek is
igaza van, amikor nem tud lemondani az alkoholról. Adjatok más hazát
ennek a népnek, ahol véres verejték, végsőkig feszített testi munka
nélkül is megtalálhatja boldogulását. Adjatok neki a kopár, kegyetlen
hegyek helyett dúsan termő síkságokat. Adjatok neki ennivalót, amely a
pálinkát pótolja. Adjatok neki kultúrát, papot, tanítót, előljárót, aki
jó példával jár a nép előtt és nem tekinti maga is büntetésnek az
életet, amely a Kárpátok melankólikus világába száműzte őt. Adjatok neki
rövidebb telet, amely szörnyeteg tartósságával, járhatatlan
országutaival, kőkemény hidegségével, minden életet megállító
konokságával az esztendő felénél többet bebörtönöz a ruszin-életből. A
kis kunyhók, betapasztott ablakaikkal, ritkán nyíló ajtóikkal,
kétségbeesetten őrzött belső melegségükkel, korai estéikkel, lassú
virradásaikkal, tömlöc-életükkel úgy állnak a Kárpát között dúló
hófergetegben, mint az emberiség utolsó őrházikói. Lehetséges, hogy
északabbra még kegyetlenebb a téli szél, gyilkosabb a hideg, zordabb az
éghajlat: ámde Magyarországon mégis csak a szegény ruszinok állják ki a
szibériainak nevezett telet, – rossz esztendőben hét hónapig is – amíg,
ismét kibújhatnak házikóikból, amelyekben barmaikkal és gyermekeikkel
együtt végigszenvedték a tél kísérteties szakát. Északi írók, a jószemű
Lagerlöf Zelma, valamint Jakobsen is, írnak telekről, földbebujt,
elrejtőzött elszerencsétlenedett emberekről, akik „álomszuszékok“
módjára nem veszik észre a napok fordulását. A mi rutén-népünknek
nincsenek világhírű költői, akik elpanaszolhatnák a boldog emberiségnek,
hogy mit szenvednek keletészak lakosai Magyarországon. Meg kell nézni
ezeket a kis falvakat, csűrjeikkel, földbebujt igénytelenségükkel,
ősemberi félelmükkel, szemrehányásnélküli megnyugvásukkal,
jámborságukkal és jóságukkal, midőn beköszönt a Kárpátba a tél vihara!
Néha már az október meghozza a havat, máskor még áprilisban is dagadnak
a hegyi folyók a hólétől. A hóesés úgy szakad rá e tájra, hogy imádkozva
hajt a kocsis az elszánt utazóval, két lépésnyire nem láthatni előre, az
utak eltűnnek, falvak egyenlőkké lesznek a földdel, csak az országúti
keresztfán látni néha a fekete varjút, megsemmisül élet, gondolat,
nagyravágyás, eszme. A sors igazságtalan büntetéséből északkeleti
Magyarország legjobb népe megfosztódik az élet örömeitől, emberiség,
műveltség, gondolkozás adományaitól. Álmoskönyv és kalendáriom járja
itt. Közeli rokona e népnek az orosz melankólia, amelyből Puskin
született. Mit tegyen tehát e nép, ha az életet elbutító alkohollal nem
gerjesztheti magát új reményekre, jövendő színes terveire, beköszöntő
tavaszaira? Halottak laknak itt zordon télidőben, amidőn a hegyhátak
mögött legélesebb hangjait próbálgatja a tél zenésze, a hó fehér
fergetegében elvakul a szem, a szívdobogás mélyen elhalkul, kis
áristomában szárnyait is elfelejti próbálgatni a lélek színes madárkája;
csak csend van, ereszekről nagy puffanással leszakad a hó, csattan a
jégcsap, rekedten ugat a házőrző, a tehénke nem bődül, mert családtag
lett, az álomnak tömjén-füstjében hajtja le fejét csaknem egymillió
ember!
Adjatok a magyar-orosznak az esztendő 250 böjtnapja helyett ugyanannyi
evőnapot, amikor legalább megszokott táplálékát: a tengeriből készült
málékenyeret, a szegény burgonyát, a sovány paszulyt magához vehesse oly
bőségesen, hogy ne legyen szüksége testének az alkohol pillanatnyi,
keserves kamatú erejére.
A rutén ember jóformán kétszer lakik jól életében.
Először: mikor megházasodik. Egy hétig is tart némely vidéken a
lakodalom.
Másodszor: jóllakik a halotti toron, amit az elhalt házastársért tart. A
temetés majdnem olyan ünnepély, mint a lakzi. Ilyenkor nem sajnálja a
magyar-orosz a terített asztalt sem magától, sem háznépétől, sem
falujától. Jóformán mindent megesznek egy esztendőre előre. Rántotta
(szalonnával), forralt édestej, tepertős galuska, töltött tyúk, töltött
káposzta, kaszáslé, gomba kerül az asztalra. Félliterszámra isszák a
mézes pálinkát, míg végül mindnyájan lerészegednek. Az evés és az ivás
boldog mámora után jön a kemény böjt, amelyet panasz nélkül visel az
orosz ember. Cifra és körülményes görög-katolikus egyháza szigorú
böjtnapjait még megtoldozza. Böjtöl ősszel, amikor közeleg az első hó,
bevégződik a mezei munka. Azok a gyönyörűséges kárpáti őszök, amelyek az
utazó előtt a legszebb Magyarországot tárják fel, – a néma, sárguló
erdők, a rőt hegyoldalak, a hallgató völgyek, Mednyánszky világhírű őszi
tájképei a bennszülött számára a böjt kezdetét jelentik. A mély
vízmosásokban, völgyekben meglapuló kis falvakban a legöregebb emberek
kimondják a böjt kezdését.
– Elvitte a gólya az ebédet.
A madárhang elhalkulásával, a vizimalmok messzire hangzó kelepelésével,
az árnyék hosszabbodásával, a nap rövidebb látogatásával, mintegy a
közelgő, szomorú, hosszú téli sötétség beálltával a magyar-orosz ismét
megkezdi a böjtöt, mintha gyászolná a korán elröppent, boldog nyarat.
Ezentúl csak kétszer esznek napjában a rutének földjén, délelőtt és
délután. Beáll a zordon évszak, mihamar járhatatlanok az utak a viharok
szárnyán megérkező hótól; a magyar-orosz népével, barmával behúzódik
kunyhójába és félálomban hallgatja a postaszán csilingelését. Milyen
bús, emberietlen élet folyik télidőben a rutén falvakban: arról csak
annak lehet fogalma, aki már elakadt útközben a hófergetegben ilyen
ringyes-rongyos falucskában! Az emberi és állati trágya közvetlenül a
lakóház ajtaja elé kerül, mert meleget tart az is, mint a betapasztott
ablak. Napközben alig látni valakit a szabadban, utcán, korcsmában. Az
eresz alatt füstölgő házikókban bujik el a falu népe s álmaival,
babonáival foglalkozik. Könyvnek, újságnak persze híre-hamva sincs. Az
asszonyok, lányok délután fonnak, szőnek. A háztetők felett zúgó vihar
alatt összebujnak a fiatal nők egy-egy kiválasztott háznál, mesét
mondanak és fonják, szövik egyszerű ruhájukat, az inget. Ha egy idegen
férfi betoppanna az ajtón, nyilván az ördögnek néznék. Pedig az
orosz-magyar nők, amíg fiatalok: oly üdék, mint a vadvirágok. Szőke
hajuk, lenvirág szemük, gyengédségük megigézi az utazót. Nekem mindig a
szerény kis nefelejts jutott eszembe, ha utazásaim közben erdők szélén,
patakok partján fiatal rutén nővel találkoztam. Ámde nem sokáig bírják e
nép tavaszi virágai az életmód zordonságát, a sorvasztó böjtöt. A
savanyú répa és káposzta, amelyet télidőben közös hordóból, kanál nélkül
fogyaszt a háznép: silány táplálék az életerő fenntartásához. Az
orosz-magyar azt mondja, hogy télen úgy sincs szüksége testi erejére s
ezért nem táplálkozik, mint akár a föld bogara, amely dermedt
mozdulatlanságban tölti a telet. Nem ritka az olyan fiatal orosz-magyar
férfi vagy hajadon, aki még sohasem evett húst életében, de pálinkától
már részeg volt az apja temetésén.
Az egyház által kiszabott és az önként vállalt böjtölést kell
rendszabályozni ennek a szelíd, csendes népnek a történelmében. Meg kell
tanítani enni, táplálkozni, erőt és vidámságot gyűjteni nemcsak az
alkoholból. Meg kell tanítani őt a könyvek, olvasmányok örömére, az
életnek sok színére, az emberi boldogság pálinkamentes részeire. Meg
kell tanítani őt járni, mint a gyermeket. Beszélni, érezni, örvendezni,
mosolyogni, hogy az öregség ráncait eltüntethessük e népnek arculatáról,
amely búsan meghúzódik már a gyermek ajkszögletében, elhervasztja az
ifjú nőket, koravénségre ítéli a még életerős férfiakat. Meg kell
menteni e népet az önkéntes éhezéstől, a borzalmas böjtöléstől, hogy
ifjúsága ne egy-két esztendeig tartson csupán. A mult nyáron még üde,
szagos hajadon mosott a pataknál. Az idén fonnyadt vénasszony mereszti
rá fénytelen szemét az utazó kocsijára. A temetők telve sírokkal,
amelyekbe életerős emberek temetkeznek, a kuckókon korai aggastyánok
lesik a gyönge meleget, a nők alig képesek szoptatni gyermekeiket.
Életet kell adni ennek a népnek: mielőtt a pálinkáról akarjuk
leszoktatni. Ha most, nyomban megvonnánk az orosz-magyartól az alkoholt,
rövidesen kipusztulna az egész néptörzs.
*
Napfényben és hóviharban eleget utazgattam e tájon. Örvendeztem a
faluszéli csűrök szalmatetőinek, emberi hangon szólott hozzám az első
kutya, amely kocsimat vagy szánomat megugatta, sok mindent gondoltam az
ablakról, amelyet házikókon láttam fürészporral és sárral betapasztva, a
néma udvarokról, amelyeknek havában magányos gyalogösvényt tapos a
gazda. Úgy mentek, mendegéltek tova utam mellett a kis falvak, mint az
emberi nyomorúság, az örök szegénység változatlan, mindig egyforma
képecskéi. Nagyon ismerősnek kell lenni ezen a tájon, aki egyik embert
meg tudja különböztetni a másiktól. A ruházkodásuk egész vármegyékre
kiterjedően egyforma. Bús, szürke halina-posztóban, kopott gubában,
bocskorban vagy mezítláb jönnek ők elő az országutakon. A férfiak
borotválják az arcukat, rövidre nyírják a bajszukat, mert nem szeretnek
szakállt viselni, mint rokonaik, a nagyoroszok, akiket bakkecskének
csúfolnak. Széles, vastag, zsíros kalapjaik elpusztíthatatlanok,
örökségbe megy egyik nemzedékről a másikra. Még téli báránybőrsüvegüket
is csak nagyritkán cserélik. Szürke vagy fekete gubáikban, derékszíjjal
a derekukon, bőrtarisznyával az oldalukon itt élnek évszázadok óta és
látszólag semmit sem változtak. Nem lehet észrevenni, hogy a régi ember
kiment a ruhából a temetőbe, új ember büszkélkedik a rézszeggel,
gombokkal kivert tarisznyával. Még tán a nevük is ugyanaz marad. A
szegénység örökké talpon álló hadserege, lelkek, amelyek már eleven
testtel elkárhoztak a mindig ugyanolyan, egyforma életre, emberek,
akikkel nem történik semmi, mint apáikkal, élnek, hogy észre sem vették,
hogy elmúlott életük, böjtölnek, lerészegednek, karácsonyt, esküvőt
tartanak, aztán elmennek a temetőbe. Ugyanazok most is, akik száz
esztendővel előbb voltak. Ott tolonganak a határszéli vasúti
állomásokon, hosszú hajukat hátrafésülve, fedetlen fejjel állnak úr,
szolgabíró előtt, arcukon az örök alázat, lemondásos szürkeség,
fénytelen élet. Mennek, mendegélnek girbe-gurba országutaikon, mintha
sohasem gondolnának semmire, céltalanul barangolnak hegyeik között,
elmenekülnek a városokból, sőt falvaikat is nyomban elhagyják, amint
enged a szigorú idő. Künn élnek a havasokon, hegyhátakon, réteken,
fészekaljban, mint a vadmadarak. A háznép ritkán bomlik fel. Gyerekek,
öregek, asszonyok és háziállatok lehetőleg együtt vannak, addig, amíg
élnek. Egy test, egy lélek minden család. Ha valaki meghal közülük:
megsiratják, a holttest jelenlétében, szinte részvételével:
lerészegednek, aztán gyorsan felejtenek.
Egyszer egy faluba érkeztem határszéli bolyongásaimban, ahol a pap (régi
ismerősöm) elvezetett egy házhoz, ahová ő halotti torra volt hivatalos.
A halott, akinek torára készülődtünk, még élt, de az ágya már a
mestergerenda alá volt tolva, égő gyertyát adtak a kezébe és a kántor
fejére tette az evangeliumi könyvet és a könyv olyan lapon nyílt ki,
ahol alig volt vörös betű. Minden jel meg volt arra, hogy a beteg
rövidesen meghal.
Öregember volt a beteg. Egykedvűen tartotta kezében a gyertyát, hisz már
délután megkapta az utolsó kenetet. Talán eszébe se jutott, hogy
reggelig éljen s résztvegyen a saját halotti torán, amelyre a háznép már
ugyancsak serénykedett. Az asztalt megterítették vászonnal, mert a
halottnak a helye a ládán lesz. Pálinkát, kenyeret készítettek a papnak,
kántornak, harangozónak. Ámde senkisem nyúlt a várvavárt elemózsiához,
mert az öregember még mindig tartotta a gyertyát. Lassan múlt az idő. A
kántor időtöltésül megpróbálgatta az evangeliumos könyvet az öregember
kopasz homlokán. Vállát vonogatva jelezte, hogy nem tehet róla. A könyv
mindig ugyanazon lapon nyílik, ahol kevés a vörös betű. A harangozó,
mint egy unatkozó strázsa, egyik lábáról a másikra nehezedett. A pap
székre ült és halkan kopogott az asztalon.
– Bátyuska, nem félsz a haláltól? – kérdeztem.
Az öregember szemét az égő gyertyára meresztette, mintha azt nézte
volna, hogy meddig tart még a gyertyaszál. Aztán hangtalanul megcsóválta
a fejét.
A háznép tett-vett a szobában. Egy öregasszony, egy fiatal nő és egy
közömbös suhanc voltak az öreg hozzátartozói. Néha megtapogatták az
öregember kezét: vajjon elkezdhetik-e már a sírást? Künn a havas estében
lábak topogtak, suttogások hangzottak, szomszédok, akik majd zsoltárt
énekelnek. Mikor hangosodott a beszélgetés odakünn, a harangozó, mint
hivatalos személy, kinyitotta az ajtót és kiköpött.
A bátyuska pedig nézte, kimeredt szemmel leste a kezében égő gyertyát.
Már nem figyelt semmire, ami körülötte történik. Nem is igen látott tán
egyebet, mint a piros nyelvecskét. Szinte pillanatok alatt megváltozott
az arca. Mind kisebb lett a feje. Végül kicsiny lett, mint abban az
időben, amikor anyja szíve alatt élte életét. Az élet visszafelé futott
az arcán. Talán átsuhant előtte minden, ami történt véle, mint egy
vándormadár képe vonul át az alkonyodó éghajláson. A gyertya reszketni
kezdett. Ingadozott, hajladozott, felágaskodott, meg lehanyatlott. Az
élet volt ez, amely most válik el a fiatalkor zöld erdőitől s a komor
vénség hervadt mezőitől. Képektől, arcoktól, melegségektől, ölelésektől,
az életben maradó szavaktól s a tovább pirosló hangoktól elmúlik egy kis
lehelet. A gyertya nagyot koppant a földön, az öregember feje
hátrahanyatlott és sötétebb lett a szobában egy lélekkel.
A háziak nekiláttak, hogy az öreget az ágyból a ládára cipeljék.
Kimentem a házból.
Januáriusi éjszaka volt, tiszta, szélmentes, csillagsugáros, amilyen
ritkaság itt a Kárpátok között. A csillagok az égboltozatra fagytak.
Ilyen hideg éjszakákon senki sem vágyódik a csillagokba.
A hegyipatak a malomgátnál sustorgott, mint a főtt víz. Talán ezen az
éjszakán dermedt jéggé a zuhatag, amelyet idáig nem tudott gyeplőjébe
kapni a tél. Halottak a hegyek, a hótól szikrázó erdők. Mélyek a
völgyek, hogy feneküket sem láthatni. Áll a nagy éjszaka a világ felett,
mintha többé nem lenne feltámadás. A bádog Krisztus a falu végén
elárvultan terjeszti ki karjait. Az országút néptelen és a beláthatatlan
messziségbe visz. A halál éjszakája. Nem volna csoda, ha jéggé fagyott,
lepedős kísértetekkel találkoznék a gyalogúton.


Debrecen.
A multja oly sok legendával, mesemondással van telve, mintha századokig
minden Debrecenben történt volna, amit a költőknek feljegyezni érdemes.
A Királyhágón túl Kolozsvár, a Tisza mentén Szeged, a Hortobágyon
Debrecen voltak azok a magyar városok, ahol a legendák, történetek
összegyülekeztek a tornyokon, mint vándormadarak. Jókai egy láda könyvet
írt Debrecenről, – mintha kétszáz esztendeig minden tréfás vagy regényes
magyar férfiú a debreceni kollégiumba járt volna. Mikszáth és mások is
elfuttatják mesemondó kedvüket a Péterfiára. Csokonai óta a kollégium
mögötti városrészből lépnek ki az olvasmányok hősei, akiknek
regényességét már azért is elhiheti az olvasó, mert Csokonai
Debrecenjéből származnak. S így az a magyar, aki a költők műveiből
ismeri meg Debrecent, azt hiheti, hogy a városban csupa felsrófolt
idegzetű, romantikában laboráló asszony és férfi járkál a piacon, holott
a debreceni nép oly józan, mint az egyszeregy.
Lehetséges, hogy régebbi korokban, amelyeket dohos könyvekből vagy az
ó-temető fejfáiról ismerhetünk: valóban laktak itt józantalan
regényhősök, ámbár én csendesen azt gondolom magamban, hogy akinek itt
hajlama volt a regényeskedésre: rövid ideig szippantgatott a Hortobágy
felől szálló porfelhőkből. Petőfit a vándorlási kedv, Jókait a
szabadságharc balszerencséje hozta e városba. Csokonai pedig épen a