Magyar tükör (1921) - 3

  Quekker-puritánságú józanság miatt volt kényszerítve vándorbotot venni a
  kezébe, hogy esztendőkre elhagyja a nádfödeles várost. – Ha egész
  Magyarország oly józan és bölcs vérmérsékletű lett volna, mint Debrecen,
  történelmünkből tán hiányoznának a nagyszerű lendületek és vértanúi
  megpróbáltatások, de az ország gazdag és szerencsés lett volna. A
  mélyenszántó, holnapra is néző, gyarapodásra való cívis-észjárás már a
  török hódoltság alatt megmutatta, hogyan lehet gazdagodni és épségben
  maradni idegen rabbilincsben. Bocskay és Rákóczi szabadságharcai nem
  rombolták meg a várost gazdagodásában. Szerencse és bölcs mérséklet óvta
  meg a várost a történelmi tragédiáktól. A nagytemplomban detronizált
  habsburgi Ferenc József is vizitbe, békülni ment Debrecenbe, mert hisz a
  trónfosztást Kossuth és a „jött-mentek“ földjéről összesereglett követek
  vitték véghez, nem pedig a nyugodalmas temperamentumú debreceniek.
  Az alföldi homoktengernek Hamburgja a cívis-város. Nemcsak Manchesterben
  élnek józan kereskedők, hanem erre kelet felé is, ahol a kereskedőknek
  és termelőknek elsősorban egy állandóan harcban és bajban álló ország
  gyújtogató viszontagságai ellen kellett védelmezniök városuk épségét;
  kálvinista nyakassággal és meg nem szűnő magyar elszántsággal óvni a
  lelkeket és vagyonokat a nemzeti könnyelműségektől, a rosszindulatú
  politikai lázaktól, a meggondolatlan magyar kalandosságoktól. Amíg a
  kollégiumi ifjúság tüzet nyelt és vért ivott a magyar történelem
  tanításaiból, amíg költők és politikusok ragadták meg farkát a
  bizonytalan állomású üstökös-csillagoknak, amelyek időről-időre
  átszáguldottak a magyar égboltozaton: Debrecenbe istenfélelemmel hangzik
  a zsoltár és győz a bölcs mérséklet a hóbortos elragadtatások
  hullámzásain. A tiszta erkölcs, a honszeretet védte Debrecen vagyonát
  századokon át… És most meglepték az oláh rablók és kirabolták a
  magyarság, a magyar vagyon kaptárát!
  
  
  Egy öreg ember elbeszélése.
  A mai öregek, akik a mult századból jöttenek át: láttak olyan dolgokat,
  amelyekről az ifjúság legfeljebb memoárokban olvas.
  Egykor éltek emberek, akik Napoleont, Kossuthot, Petőfit a valóságban
  látták. Megbámultuk őket, mint kivételes lényeket és mesemondásaikat
  sokáig hallgattuk. A mai öregek beszélnek majd arról a Magyarországról,
  amelyet többé nem láthatunk viszont; a kedves régi Pestről, amelyre rá
  nem ismerhetünk; a jámbor polgárokról, akik a fülükre húzták a paplant,
  ha elcsattant egy pofon a városban… Mesemondásaikba belefoglalják, hogy
  ebben az országban mindenki fehér kenyeret evett, még a vándorlólegény
  is, a faluzó koldus is és az ég madara, amely megette a
  mérföldmutatókőre helyezett száraz kenyérszeletet; a bort gödrökbe
  öntötték szüret után, mert nem volt elég edény; egy krajcárt adtak a
  szegénynek és az imádságot mondott érte; kilencvenesztendős korukig
  éltek a magyarok és még akkor se haltak meg könnyedén; annyi gyerek
  termett, mint subagallér; a birkának, disznónak időt adtak a járványos
  betegségben kedvére elpusztulni, nem siettek őt levágni; a cseresznyefák
  oly bőséges terméssel hajoltak az országútra, mintha Krisztus urunk
  járna még a földön; a halat ingyen adták a nagy folyamok partjain; a nők
  ifjúságuktól öregségükig áldott állapotban voltak; a kalendáriumok és az
  emberi szívek telve tréfaságokkal, nevetnivalóságokkal; a férfiak
  ragaszkodtak politikai elveikhez és főbelőtték magukat, ha
  tisztességtelen dologba keveredtek, gyenge karakternek volt ereje tovább
  élni és Amerikába vitorlázni; az adott szó szent volt és a rágalomért
  börtön járt; a társadalom egy nagy család volt, amelynek ítéleteit nem
  lehetett megfelebbezni; és a gyermekeket úgy nevelték, hogy nem kellett
  miattuk szégyenkezni, ha idegenbe vetődtek.
  *
  És ha a régi Pestről szól az agg mesemondó: szavai szinte hihetetlenül
  hangzanak.
  Pest erkölcsös város volt, ahol nagy tiszteletben tartották a barátság
  szentségét, a családi élet érintetlenségét, a nők hírnevét és a vallás
  rendelkezéseit. A városi magisztrátus mindig azon törte a fejét, hogyan
  lehetne szebbé, finomabbá építeni Budapestet. Hogyan lehetne azt elérni,
  hogy itt a lakosság boldog és büszke életet éljen, hogy másoknak is
  kedvük legyen megtelepedni a városban és munkájukkal hozzájárulni a
  város fejlesztéséhez. Mindennek örvendeztek az öregek, amit e város
  érdekében tehettek. Ünnepély volt, midőn a Dunapartról többé nem
  szállott be a por a városba, midőn évről-évre újabb paloták emelkedtek a
  nagykörúton, midőn a tramway csengetett, midőn a polgármester királyi
  tanácsos lett. Az utcakövezők felfedeztek minden kis lyukat, amelynek
  betöméséhez nyomban felállították munkásaikat. A locsoló-ember oly
  udvariasan forgatta csövét a körúton, mintha Mazzantini iskolájában
  végezte volna a kurzust. A nagy zöld kocsik a mellékutcákat mosták oly
  tisztára, amely tisztaságot manapság a lakók arca sem közelíti meg. A
  házmestert a rendőrségre taszigálták, ha szemetes volt az udvar. A
  háziurat megbüntették, ha nem világított. A henteslegény kezet csókolt a
  szakácsnéknak, a kora reggeli pék örvendezett az új vevőnek, a boltos
  úgy dörzsölgette a kezét, hogy kénytelen voltál nála hitelben vásárolni.
  Szodomát kiáltottak, ha egy nő nagyon festett arccal kibátorkodott az
  utcára, az öregebb és gyakorlottabb szemű férfiak megismerték a foltot a
  nők homlokán.
  A tisztességes nők pedig csak olyan mondásokat használtak a társaságban,
  amelyet anyáiktól, azok pedig nagyanyáiktól hallottak. Az ő lábukat,
  vállukat nem igen látta senki a városon végig, olyan bő és hosszú
  ruhában jártak, hogy a cipőjük sarkát sem tették közprédává. A
  sétatereken megelégedett, büszke nyugdíjasok üldögéltek, lenézték az
  egész világot, amely nem élvezett penziót. A leányok jövendőbelieit már
  a korai gyermekségben kiválasztották a gondos szülők, igen kapós
  vőlegény volt az állami tisztviselő. A házak belsejében boldog,
  megelégedett családok vonták meg magukat, akik a polgári jólétben, a
  csendességben, a tiszta erkölcsben lepergették az éveket, mint
  gyöngyszemeket. Furcsa, szigorú öregasszonyok éltek, akik az ifjúság
  erkölcseit ellenőrizték. És virágvasárnapon a templomok környékén
  tavaszi ruhában és tavaszi arccal mindig egy megifjodott Pest
  mutatkozott. Minden lánynak volt új cipője, új kalapja, minden asszony
  szebb lett és a családapák a budai hegyek rétjeit gusztálták, ahová
  husvétvasárnapján kirándul a familia.
  Pest csak az idegenek és vidékiek előtt tűnt fel ama mulatságos és
  könnyelmű alakjában, amilyennek a mult században elhíresztelték. A
  tivornyás város lámpagyújtás után kezdte meg hentergését, a rendőrség
  szigorúan vigyázott, hogy a templomba menő tisztességes nők napközben ne
  kényszeríttessenek szemük lesütésére. A Kossuth-utcából, a korzóról
  elzsuppolták a szemérmetlen, feltűnően öltözködő nőszemélyeket. A
  polgárasszonyok jóillata töltötte meg vasárnaponkint a várost, szelid,
  alattomosságmentes mosoly tündökölt a leányok arcán és a polgár
  kidüllesztett mellel mehetett végig a városon, erkölcs, rend és
  tisztelet uralkodott itt.
  
  
  Ábrándos városok.
  … A tornyokon kereszt vagy kakas van, a luteránusok mohos zsindelyfedelű
  templomai állnak szűk, nedves utcákon, – a hidaknál kékre vagy
  piroskásra kopott Nepomukiak tartják fenn a rendet, hogy az útonjárók ne
  káromkodjanak túlságosan, – vastagfalú, örökéletre épített vendéglők
  extraszobáiban papok, honoráciorok, a mult század adomáskönyveiből itt
  maradott tréfás emberek keverik parádival a bort, tót szóval a magyar
  beszédet, – állomások, megyék, országrészek, ahol mindenki büszke arra,
  hogy magyar (nem is úriember, aki nem olvas magyar újságot, az asszonyok
  ugyan még csak tótocskáznak, de hát másképen nem értenék meg őket a
  cselédeik, a piarci népek): ez volt valamikor a felvidék, ahová
  behavazott vasutakon, kacskaringós szánutakon annyit jártunk valóságban
  és képzeletben.
  Szerelmesek világa volt a felvidék.
  Itt mindenki szerelmes volt – Magyarországba. Olyan lágyan,
  szláv-odaadással, szinte epekedve még nőkről is ritkán beszélnek a
  férfiak, mint a felvidéki intelligencia Magyarországról gondolkozott. Ő,
  a legkedvesebb, a legdúsabb, a legszebb és az elérhetetlen. Királynő,
  akibe szerelmesek megkopott, messzire lakó gárdisták a Kárpát alatt.
  Szürcsölve, mint Tokaj borát isszák, ejtik ki itt a szájak a magyar
  nevet. Felpirosodnak az arcok, amikor a históriára fordul a beszélgetés.
  Mikor a felvidéken csinálták Magyarország történelmét… „Azóta, sajnos,
  mellőznek!“ – mondták, mintha új kedvese volna Hungáriának.
  Rajongók földje ez. Az adóhivatalnok, a tanfelügyelő, az alispán és
  mindenki, aki a magyar államot szolgálja, oly büszkeséggel tölti be
  hivatalát, mintha éjjel-nappal a szíve felett viselné a magyar címert.
  Ezekből a furcsa, ábrándos városkákból, télen eltemetett falvakból,
  korai estékből, kis ablakokból: oly gyönyörűnek látszott a messzi igazi
  Magyarország, mint a tündérvilág. Innen figyelték epedő szemek az esti
  vonatot, amely pesti havat hoz vagonjain, postakocsijában budapesti
  újságot. Ezekben a télben halkan pirosló tüzű házakban, varjas,
  elhagyott kastélyokban olvasták rajongással az írók munkáit. A helybeli
  kereskedés kirakatában (a levéldobozok között) valóban feltűnést keltett
  egy-egy új magyar könyv és „beszéltek“ róla még a kaszinóban is. A
  legtöbb városnak volt irodalmi társasága. Mily lelkesedő úrihölgyek
  látogatták például az ungvári Gyöngyössy-Társaság koncertjeit! A kassai
  Kazinczy-kör oly ünnepélyesen fogadta a „fővárosi vendégeket“, mintha
  eleven főhercegek jöttek volna látogatóba. Ezekben a vendégszerető,
  drágalátos városkákban egy nap alatt megismerkedett mindenkivel az
  utazó, barátai, kedveskedő ismerősei akadtak az idegennek. S büszkén
  mutatták meg történelmi emlékeiket és élő nevezetességeiket. Friss
  pezsdülés, izgalom, költekezés, ha vendég jött a fővárosból. A szemek,
  arcok úgy figyeltek a messzi földről jött vándor szavaira, mintha a
  legnagyobb titkok derülnének fel.
  Felvidék! Az egyetlen táj a földgömbön, hol a magyart úgy tisztelték,
  mintha minden magyar háta mögött Árpád állna vitéz népével. A magyar faj
  itt mutatta meg, hogy mennyi erő és báj lakik benne, s mily csodálatos
  vonzása van nyelve ezüstpatakjának. Aki egyszer ivott a magyar szó
  forrásából, nem felejtette el holta napjáig. Dalaink, mesemondásaink,
  irodalmi kincseink olyan megbecsülésben éltek itt, mint sehol a tiszta
  magyarság között. A hiában epekedő szerelmes áhitatosságával tisztelte a
  magyarság minden lépését, cselekedetét a felvidék. Itt nem volt kritika,
  kifogás, ellenmondás, csak a magyar fensőbbség iránti tiszteletnek olyan
  foka, amely tisztelet nem okoskodik, hanem kiugrik az ablakból, ha az
  imádott így kívánja. A hódoló szeretet és sokszor indokolatlan bámulat a
  magyarság iránt: tette, hogy a felvidék többnyire leghűségesebb szolgája
  volt a mindenkori magyar kormányzatnak. Csak magyar legyen…
  Amint hűvösödött a hegyek levegője Miskolcon túl, a szívek annál
  melegebbek. Kassa, Sátoraljaujhely, Beregszász, Ungvár, a Szepesség, a
  honfoglaló folyók völgyei, a Hernádmente, a Latorca völgye, a
  Felső-Tisza… Úgy következtek a képek, mintha a históriában lapozgatnánk.
  Deresbajszú, pirosarcú, recsegő hangú urak mókás jókedve, jóságos
  tekintetű asszonyságok vendégszeretete, tót lelkületű lágysága a
  barátságnak, büszke, hiú testvériesség, az atyafiasságos érzületnek
  pompázatossága fogadta az utazót. Mintha csak azt akarta volna
  megmutatni mindenki, hogy mily nagyra tartja a szerencsét, hogy
  magyarnak számít. Mintha tanubizonyságot tenne város és falu, hogy nem
  felejtette el a régi magyar erkölcsöket: itt valóban él még az a
  nagyszerű magyar báj és kedvesség, amelyet maholnap csak anekdotás
  könyvekből ismerünk. A piroshasú tornyok, mohos bástyák, százesztendős
  bolthajtások egy régi magyar nemzet rokonságát hitték. Itt még egy
  évtized előtt is azt vélték, hogy él valahol, az alföldön tán, az a
  büszke, fejedelmi, gyönyörű nemzet, amelyhez tartozni a legnagyobb
  gyönyörűség. Ők még történelmi festmények pompájában nézték hegyeik
  közül a mindinkább leromló magyarságot. Ha látták volna, hogy pusztul,
  szakad, züllik a magyarság alföldjein, városaiban, Budapestjében:
  kiábrándultak volna és nagyon szerencsétlennek érzik vala magukat. Az a
  büszke, honfoglaló, hatalmas nemzet, amelynek fiaikul ők oly dicsekedve
  vallották magukat: ezalatt szerencsétlenül rohant vándorló útján
  méltatlan sírja felé.
  Felvidék! Amely egykor úgy rajongta a lezüllött Magyarországot, – mily
  háztetőmagas lángú szerelemmel fordul az újonnan éledt magyarság felé!
  Hiszen ha valaha lehetett valóban rajongani a magyar nemzetért: most van
  annak ideje, amikor a magyar hősiesen, oroszlán-erővel emeli fel a követ
  sírja felett. Most jön az idő, amikor minden nemzetek ideája lehet a
  magyar.
  
  
  Akiket többé nem látunk.
  A pesti nők valaha oly csinosak és tiszták voltak, hogy senkinek se
  kellett elkívánkozni a városból, aki itt nyugdíjából éldegélt: ingyen
  legeltette a szemét.
  Az ember bizalommal várta öregségét. Lehetőleg teljes penzióval
  visszavonul a hivatalából, vagy életjáradékot vesz, hogy minden
  eshetőségre biztosítva legyen. Elhordja régi ruháit, a szalonkabátokat,
  a hímzett fehérmellényeket, az ünnepélyekre tartogatott köcsögkalapot: a
  nyugdíjas önmagát ünnepli, senkitől sem függ többé, senki előtt sem kell
  meghajolni, gőgösen vágja könyvecskéjét a hónap elsején az adóhivatal
  elé. Függetlenség és szabadság, minden nap. Az ember szert tett valamely
  rendjelre vagy címre, amiért elnökké választják egy asztaltársaságban,
  ahol kedélyes butaságokkal telik az idő. Hazamenet, amíg a bütykös,
  fáradt lábak megszabadíttatnak a lábtyűtől: már kezdődik az elbeszélése
  a mamának, hogy mit mondott ez vagy amaz, öreg pajtás, régi barát… És
  így a mama is kiélvezi a magáét, mint akár fiatalkorában, midőn azok a
  pajtások, barátok még buzgón udvaroltak, szépeket hazudtak és jószagú
  pedrővel látták el bajszukat. Ha némi szerencséje és összeköttetése van
  a nyugdíjasnak: kaszinó-elnök lehet valahol. Milyen hatalom, tekintély,
  sőt ünnepély volt egy kaszinó-elnök például a Józsefvárosban, amikor a
  polgárság még javában virágzott! A trafikban a legjobb szivart kapta. A
  hentes, mészáros, fűszeres kedvében járt. Visszaköszöngetésekkel,
  kézszorításokkal telt el sétája. Pártügyekben tanácskozott, kis
  tanítónők tőle várták megválasztásukat, ezüstlakodalmán a polgármester
  mondta a pohárköszöntőt és ha olykor éjfélig a kaszinóban maradt, a
  familia otthon meg volt győződve, legalább is megbukott a kormány.
  A nyugdíjas volt a legboldogabb ember a városban. A szép időnek,
  hamiskodó tavasznak, régi szeretős ősznek ő volt a legnagyobb élvezője.
  Néki építették a Halász-bástyát, az ő részére tartották a zenés miséket,
  a promenádon ő reá mosolyogtak a gyermekkertésznők, a börze előtti
  játszótéren a nevelőnők az ő kedvéért vetették keresztbe a lábukat, hogy
  a térdük látszott. A Sefánián korai tavaszkor a nyugdíjas tartott
  szemlét és elefántcsontfejű sétapálcájával intett a városi őrnek, ha
  valamit nem talált rendben. A ligetben levette a kalapját, amint a nap
  sütni kezdett. Hiába harangoztak a Fasorban a toronyban, a nyugdíjas
  csak akkor indult el hazafelé, amikor az ő órája mutatta a delet. Ezt az
  órát a műegyetemi órához igazította és hetenként ellenőrizte
  pontosságát, ami csak egy kis sétába került. Ő volt az, aki sohasem
  dobta el újságját, miután kiolvasta. Gondosan összehajtogatva eltette
  zsebébe. Milyen bolond a világ, ha az újságból nézi az ember!
  Szerencsére nem minden igaz, amit a hírlap ír. Az írók pedig kötözni
  valók. Némelyiket meg sem lehet érteni. Ő volt az, aki sohasem sietett
  Pesten, ebben a rohanva élő városban. A cipője mindig fényesre volt
  kefélve, a nadrágját otthon a mama vasalta, a kalapjáról a könyökével
  dörzsölte le a port. A borbéllyal vitázott, ha nem borotválta elég
  lassan és alaposan, – hiszen ő ráért. Méregbe gurult, ha valamely
  portékának az ára egy krajcárral emelkedett. Ő tudta a messzi boltokat,
  ahol olcsón lehet vásárolni. És ő tudta azokat a régi anekdotákat,
  nótákat, amelyekre már senki sem emlékezett a városban. Már csak ő
  találta meg az Ősz-utcát, az Ötpacsirta-utcát, a Zerge-utcát. De nem
  tudta teljes biztonsággal, hogy merre van a Lipót-körút. A mosóintézetet
  feljelentette, ha kirojtosodtak a gallérjai. A szabónak öt forintot
  küldött minden elsején, – tán még az esküvői frakkját, a hivatalnoki
  Ferenc József-kabátját, a tanácsosi bundáját törlesztette. Ő volt az,
  akinek az „idejében“, „korában“ minden másképen volt. A nők vallásosak s
  erkölcsösek. A férfiak tisztelettudók. Mindenkinek kijár a respektus
  vagyona vagy rangja után. Ő volt az, aki büszke arra, hogy harmincöt
  esztendeig ült a hivatalában és semmit sem csinált. Ő volt az, aki
  kitalálta az újságpapirosból való ülőpárnát, amelytől nem fényesedik a
  nadrág. Ő járt karonfogva az öreg élettársával temetésre, esküvőre s
  egyéb ingyenmulatságra. Ő járt korán reggel vizet inni az
  artézi-forráshoz, térzenét hallgatni (a bosnyák zenekar előadásában) a
  császárfürdői platánok alá. Ő ment fel a Gellérthegyre napfölkeltét
  nézni, ő rándult ki gyalog Mária-Remetére, ő szaladgált a kormányhoz,
  hogy a nyugdíjasoknak is adjanak félárú vasúti jegyet, pedig soha
  életében nem utazott sehová. Ő tudta krajcárig a bélyegilletéket, a
  tisztviselői fizetéseket, hány krajcár van egy forintban és mennyit
  keres a főpincér a borravalóból. Ő volt az, aki a szájától vont el
  minden krajcárt, hogy öregségére gyűjtsön… Rakta, rakosgatta
  harminc-negyven esztendeig a forintocskákat. És most itt áll
  megöregedve, nyugdíjasan, élvezni vágyóan a takarékosság, munka
  gyümölcsét. S ráeszmélt, hogy egész életének elvonultsága,
  garasfogdosása, kielégületlen gyomrának korgása, aszkéta nyomorúsága mit
  sem ért. Egy jó kalapot sem vehet azon a pénzen, amit azelőtt egy egész
  esztendeig megtakargatott. Érdemes volt így élni? (1920.)
  
  
  Polónyi Géza kalapja.
  Olyan nagy feje volt, hogy senki sem viselheti utána a kalapot. Ez a fej
  – tán még a kalap is – a tizenkilencedik századbeli Magyarországból jött
  és mindvégig megállotta a helyét a nagyméretű koponya s a kalap sem ment
  ki a divatból. Hetvenhárom esztendős volt.
  *
  Mikor Eötvös Károly ment el, azt írták róla a meghatott tollak, hogy az
  utolsó táblabíró ballag el az ősök által kitaposott országúton.
  Íme, mielőtt végleg lezárulna a kripta a régi Magyarország felett, még
  jelentkezik más is, aki kopogtatásával helyet kér a tizenkilencedik
  század magyarjainak sorában; ott, ahol úgy feküsznek halottaink nagy
  meggondoltsággal, karbatett kézzel, mindenttudó bölcsességgel, – mint
  általában a mult századbeli magyar politikusokat láttuk, elképzeltük,
  emlékezetünkbe véstük. Ezek a századvégi magyar politikusok közvetlen
  elődeiktől (sőt a még velük karonfogva járó öregektől) tanulták a
  tempót, a megjelenést, a hazafias lendületet, a mellet dagasztó nemzeti
  önérzetet, – tanulták a mély, bölcsenjáró táblabíráktól. Eötvös is,
  Polónyi Géza is fiatalkori ideáljait olyan régi magyarokról választotta,
  akikről mi már csak a históriában olvashattunk. S ezért tűnt föl
  szemeink előtt néha félszegnek, máskor érthetetlennek, de mindenkor
  imponálónak Polónyi és Eötvös is.
  Polónyi Géza fiatalsága például abba a korszakba nyúlik vissza,
  amely még nem sokban különbözött Vas Gereben regényeinek légkörétől.
  A szegénysorsú, tehetséges diák (aki a „Jurátus-életben“
  csizmatisztítással kezdi és a neve „audiat“), Polónyi Géza fiatalkorában
  is a nélkülözés és küzdelem emberfölötti iskoláját járja, amit talán nem
  is bírna meg egy huszadik századbeli fiatalember csüggedés, megtörés
  nélkül. Az akkori fiatalemberek (akikből később valóban ember lett) nem
  riadtak meg semmiféle viszontagságoktól. A szegény diáknak hét
  kásahegyet kellett keresztülrágni, amíg tanulmányaiban előrehaladhatott;
  a rongyos csizmák, pókhálós-vékony köpenyegek, esztendőkig viselt
  süvegek fáradhatatlanul mentek egyik városból a másikba, régi iskolából
  az újba, egyik küzdelmes megélhetésből, koplalásból, vidáman viselt
  nyomorúságból a másik sorstragédiába, amíg gazdájuk legalább a
  házitanító álmodott állomásáig eljuthatott.
  A faggyú-gyertya pisla világításánál, a rongyos szalmazsákon a kietlen
  években fogyott egyik tankönyv a másik után, múlott egyik osztály
  kitüntetéssel, mint a másik, a derék megfeszült, a korgó gyomor
  parancsszóra hallgatott és a diák-kenyérnek, a savanyú brugónak mennyei
  ízt tulajdonított az erős akarat.
  A vándor-diák sziget-felfedező útját járta meg ifjú lábaival az öreg
  Polónyi. Bolyongásaiban bizonyosan látta a tétlenségében hervadozó
  Magyarországot jó közelről, láthatta a düledező udvarházakat, amelyekből
  félig már kilicitálták a tunya gazdát; az országúton találkozhatott a
  tanulatlan magyar földesurasággal, aki utolsó lovát hetyke homokfutóban,
  kutyabőr-keztyűben hajtotta a vásárra eladni; és diákpajtásaitól
  hallhatta az előkelő állású atyafiakat felsorolni, amely atyafiakban
  bizakodva (nem pedig tudományosságára támaszkodva) vágott neki az
  életnek a legtöbb magyar ifjú.
  *
  Amit Polónyi Géza a régi Magyarországból látott: az mind csak arra
  serkentette a szegény diákot, hogy eszét kimívelje, önerejére,
  találékonyságára, bátorságára appellálva várja, midőn rákerül a sor e
  tudatlanok országában. Még éltek ugyan a bölcs, nagykoncepciójú öregek,
  akik a nagyszerű tizenkilencedik századot Magyarországon megteremtették,
  de már búcsúzóban voltak és helyettük nem jöttek új koponyák. A meddő,
  egyedül a protekcióban lélekző Tisza Kálmán-korszak járta. Egy éles elme
  könnyedén vágott magának utat az akkori fiatalok között, ha az öregek
  kivesző erényeit tartotta pajzs gyanánt. Polónyi Gézán késő öregségéig
  meglátszott, hogy fiatal korában jól megtanulta a táblabírák tempóját –
  szinte az ő gondolataikat, ravaszságaikat, okoskodásaikat folytatta,
  figyelmen kívül hagyván maga körül az elléhásodott nemzedéket. S így
  egyenes utóda volt azoknak a magyar politikusoknak, akik egykor az ész
  és furfang fegyvereivel védelmezték Magyarországot a töröktől, paktáltak
  franciával, túljártak az osztrák eszén: – amilyenek a tizenkilencedik
  századbeli magyar táblabírák is voltak, akik bár körömszakadtáig
  tartották vármegyéjüket, belenyugodtak Kossuthba, megalkudtak Deákkal a
  haza és a nemzet egysége érdekében.
  Ha majd eltávolodnak tőlünk a mai évek és a nagyeszű Polónyi Gézát
  messzebbről láthatjuk: ráeszmélünk, hogy évtizedeken át a lepergő
  parlamenti évek szálait az ő kezei irányították. Olykor fiskális
  furfanggal, máskor a Fráter György eszélyességével, majd a törvénykönyv
  káprázatos ismeretével vágott közbe az alantas napi-politikától az orrok
  hegyéig sem látó koponyák gondolatainak. Megállította a hájfejű
  politikusok birkanyáját, mint a farkas. Vihart élesztett, indulatokat
  keltett fel, szenvedélyek alá gyújtott tüzet, vad juhászkutyákat
  eresztett szét, forgószélt hívott segítségül, amikor ölbetett kézzel,
  fáradt szemhéjjal bóbiskolt körülötte a parlament. Egyszer olyan volt,
  mint egy keserű bujdosó, máskor döngette az asztalt, mint egy erőszakos
  vidéki kortes. Összevont szemöldökkel figyelt, héja módjára lecsapott,
  furfangos úton biztosan haladt, – majd kedélyes volt, mintha egy
  negyvenes évekbeli kalendáriumból vágták volna ki. Hetyke begyűrt
  kalapja alatt úgy vitázott az utcán, mint egy tüntetésre készülő jogász;
  máskor lekonyult ez a kalap, mint egy csatavesztett kortesé. Ez a kalap
  mutatta, milyen a politikai helyzet.
  Mindig magyar volt és kitalálásaiban, ötleteiben, támadásaiban és
  meggondoltságaiban a magyar élet útjain haladt, azon az úton, amit egy
  szegény, nagyeszű ifjúnak a tíz körmével, az ereje megfeszítésével
  kellett megásni, hogy végül Magyarország igazságügyminisztere lehessen.
  Verbőczy volt a törvénytanítója és úgy fogta kezében a magyar
  törvénytárat, mint a buzogányt.
  Polónyi Géza küzdelme, törekvése, győzedelmessége példa arra, hogy
  Magyarországon az eszes ember is boldogulhat. Alakja lehetne egy
  regénynek, amelyben az igazi Magyarországot írná meg egyszer valaki, a
  közelmult országát.
  
  
  Az ember, aki mindig vizitbe járt.
  Igen jól hallom az Athenaeum lelkes igazgatóinak, a könyvcsinálás
  művészeinek és más kiváló nyomdászoknak panaszkodását: nincs papir, nem
  tudunk könyvet nyomtatni. „Egy hónap mulva nemhogy könyvet, de egy
  számlacédulát sem készíthetek!“ – mondja Pest egyik legelőkelőbb
  könyvnyomtatója. Az írók, akik maguk adják ki könyveiket, maguk szerzik
  meg hozzá a papirost. Tízezer példányban már az álmoskönyvet sem merik
  nyomtatni. Középkori idők járnak fölöttünk, Gutenberg száz példányban
  nyomja a Bibliát, a könyv ritkamadár és ára oly magas, hogy csak a
  leggazdagabbak vehetik meg az új könyveket, mint egykor a fejedelmek,
  hercegek, rablóvezérek. A könyv drágább a francia parfőmnél; a könyv
  drágább a selyemszoknyánál; a könyv drágább a lisztnél, a bornál, a
  szivarnál, a mindennapi ennivalónál. A könyv, minden időknek legtudósabb
  óramutatója, nemzetek fénykorának vagy balsorsának hangos hírvivője: a
  könyv ritka lesz, mint a fehér holló. A drágalátos könyvgyűjtők, akik
  egy-egy csinosabb, újonnan megjelent könyvet úgy vittek haza a hónuk
  alatt, mint menyasszonyukat; az amatőr-példányok, a ritkaságok
  szenvedélyes vásárlói; az éjjeli olvasmányoktól sápadt arcú fiatal nők;
  az új regénykönyvek rajongói, fénylőszemű asszonyok; a betegek és
  lábtöröttek, akik minden új könyvben szomorú életük megvigasztalódását
  remélték; a lemondók, a kályha mellett üldögélők, világcsalódottjai,
  kunyhók és kastélyok lakói, a magányosok, a sebzett szívűek, az okosok
  és a jámborok, akik megváltást, szívükre, életükre, fájdalmukra röppenő
  fehérmadarat, a legbölcsebb tanácsadást, a mindentudó jóbarátot keresték
  egy-egy új könyvben: 1920-ban megismerkednek a szükséggel. Ebben az
  esztendőben nagyon kevés új magyar könyvet kínálnak a könyvesboltokban,
  a nyomtatóműhelyek elhalkulnak, mintha Gutenberg tétovázó keze vezetné a
  sajtógépet, az írók az asztalfiókjuk részére írják meg azt, ami eszükbe
  jut… A nemzet, amely nemrégiben gőgösen verte a mellét, hogy
  kultúrájával (amelyre ezelőtt vajmi keveset gondolt), szellemi
  fennsőbbségével, minden európai népek között kimagasló, régi és modern
  irodalmával, versengő tudományával: bármely ellenség megszállásának,
  elhatalmasodásának, beolvasztó szándékának ellenállhat: a nemzet ma
  eljutott a szegénység azon állapotába, hogy kalendáriumait sem
  nyomtathatja. A könyvnyomtató műhelyekben napról-napra nagyobb hálót
  fonnak a pókok. A könyvespolcokról elmerengve nézegetnek alá a tegnapi
  szép könyvek, amelyeknek utódai nem születtek.
  *
  A könyvek szomorú esztendőjében gondolatom elszáll azokhoz a
  vadászkalapos, tarka-barka beszédű, piros arcú, fáradhatatlan kedvű
  férfiakhoz, akik újesztendő hetében útrakeltek, farkas-bundát és
  árjegyzéket vittek magukkal, útrakeltek Magyarországba, mint az
  aranyásók Kaliforniába: könyvet mentek eladni. Mily boldog ország volt
  ez, ahol a könyvügynököket, a kultúra rettenthetetlen sürgönyhordóit:
  szélhámosoknak bélyegzett a sajtó, közvélemény, mert működésük sikerében
  furfangos beszélgetéssel segítették portékájukat! Mentek vonaton,
  kocsin, gyalog. A legkisebb falu sem kerülte el figyelmüket. Vágtattak
  csengős szánon az égbenyúló Kárpátok között, erdélyi rengetegben utaztak
  oláh fuvarossal, vicinális vonalak apró állomásain bukkantak fel,
  magányos kastélyok, udvarházak remete-lakóihoz állítottak be oly
  előkelőséggel, mint eltévedt főúri vadászok, hóba temetkezett kis
  falvakba nyomakodtak a búbos kemence mellett szendergő honoráciorhoz, ők
  vitték Magyarország nagy képes történetét a nemzetiségi vidékeken
  elrekedt magyarokhoz, vitték a Műveltség Könyvtárát falusi jegyzőknek, a
  Természettudományi Könyvtárat a világtól elzárt körorvosnak, a magyar
  írók regényeit az unatkozó falusi úriasszonyságnak… Árva tanyaházak
  mellett tartottak stációt, nyakig sáros bricskán utaztak a nyírségi
  vadvizek között, hogy megkérdezzék egy álomszuszék komposszesszortól,
  hogy nem rendelné-e meg Krúdy Gyula összegyűjtött műveit havi kétkoronás
  részletfizetésért, behatoltak mizantrópoki lezárt ajtaján, világtól
  elvált, senkinek sem jó salabakterekhez nyitottak be vígan, fürgén,
  frissen, mint előkelő vendégek, fővárosi hírlapírók, grófok, bárók,
  képviselők, sohasem hallott bókot mondtak a háziasszonynak,
  meghallgatták a gazda panaszait az idei termésről, behatoltak félvad